2019. február 28., csütörtök

Belharcaink - a belső hangot formáló erő (2)

Az előző bejegyzésben feltettem egy kérdést: mi van akkor, ha az ember belső világában működő erkölcsi hang ellentmondásosan szól? Ilyen tipikusan akkor szokott előfordulni, amikor egymással szembenálló erkölcsi nézeteknek kellene egyszerre engedelmeskednünk. Hogyan reagálunk ilyenkor, és mi a gyökere a reakcióinknak?

Máris csalódást fogok okozni: akik arra számítottak, hogy valamiféle "kerek perec" válasz létezik az ütköző erkölcsi kötelességekből fakadó kényelmetlen helyzetek feloldására, azok nem fognak választ kapni ebben a bejegyzésben. Szokásomhoz híven megint csak közelítéseket szeretnék bemutatni arra, ahogyan a feloldhatatlannak tűnő erkölcsi kötelességeket őseink kezelték, no meg ahogy talán mi kezelhetjük. 

Ahogy sok minden mást, úgy ezt is érdemes a szerzeteseknél kezdeni - akiknek a jelek szerint bőven volt idejük ilyen dilemmákon törni a fejüket. A szerzetes gondolkodók az egész problémát egyfajta kettős felosztásban kezelték: ha egymásnak ellentmondó erkölcsi kötelességek feszítenek valakit belülről, akkor vagy a saját feje után megy, vagy a hatályos törvényeknek engedelmeskedik. Vegyünk példának egy kitalált dilemmát: mit tegyen az a gyógyszerész, aki egyik családtagja életének megmentése érdekében ellophatna egy méregdrága, életmentő gyógyszert a saját gyógyszertárából? Ha ellopja, akkor a törvények szerint ugye bűnös, és valószínűleg vádolni fogja a lelkiismerete. Ha nem lopja el, szerette meghalhat és ugyancsak vádolja majd önmagát, mert nem élt a kínálkozó lehetőséggel. Azt hiszem a legtöbb ma élő ember fittyet hányna erre a kérdésre, és egyszerűen ellopná a gyógyszert - a családunkért a legtöbben bármit megtennénk. Ám az is lehet, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű, mert például a lopással egy másik, potenciálisan rászoruló ember halált érjük el, aki így nem fér hozzá időben a gyógyszerhez, amiből az utolsót vittük haza. A dilemmahelyzetet persze a végtelenségig lehetne bonyolítani újabb és újabb körülmények hozzáadásával, melyek hol enyhítenék, hol nehezítenék a kiútkeresést a dilemmából. Nem akarok ebben elveszni, mert a kérdés most nem pusztán az, mit mondanak az érzéseink: hanem inkább az, erkölcsileg melyik választás az indokolhatóbb?

Nos, egy ilyen kérdésre 1577-től szerzetes őseink már többféle megoldással is próbálkoztak választ adni. A legbarátságtalanabb szemlélet szerint mindig a törvény szavát kell követni (a fenti példában tehát nem lopunk gyógyszert akkor sem, ha egyébként az életmentő tett lenne), akármilyen érvek is szólnak ezzel szemben. Egy másik megközelítés, a probabiliorizmus szerint egy ember mehet a saját feje után a törvénnyel szemben is, ha súlyosabb érvek szólnak döntése mellett, minthogy betartsa a törvényeket. Vagyis maradva hipotetikus példámnál, mivel itt egy emberi élet megmentése a tét, a gyógyszerész nyugodtan ellophatja az életmentő gyógyszert akkor is, ha ez alaphangon törvénytelennek számít - az életmentés érve felülírja a törvényi kötelezettségeket. Ennek némiképp módosított verziója a probabilizmus, miszerint ha egy cselekedet mellett bizonyító erejű érvek szólnak, megtehető még akkor is, ha a törvény érvei esetleg erősebbek lennének. Végül pedig említsük még meg a laxizmust is, mely egyszerűen azt mondja, ha felmerül egy érv az ember szabad döntése oldalán, erkölcsös a törvény ellenére is az érv mellett dönteni. (Vagyis: nincs itt semmiféle dilemma, vidd el a gyógyszert és kész!)

Mintha csak egy skála halvány körvonalait szemlélné az ember, mely a zord és szigorú hozzáállásból kiindulva halad a csaknem teljes szabadság (és önfejűség) felé - és egyre jobban lehetővé teszi a kívülről rögzített erkölcsi szabályok megkerülését a belülről jövő késztetés javára.

Egy mai etikatudós, Scott B. Rae (ld. a fotón) sokkal pragmatikusabban közelít ahhoz a dilemmához, amikor két egymással ellentétes etikai elvnek kellene egyszerre megfelelni. Rae inkább az erkölcsi döntéshozatal lépéseit ismerteti szerintem korrekt könyvében. Ezt vázlatszerűen így tudnám visszaadni röviden:

1. Először érdemes a tényeket összegyűjteni - gyakran már ez is feloldja az ilyen dilemmákat. Kiderülhet például, hogy nem is erkölcsi a dilemma, hanem mondjuk kommunikációs probléma áll a hátterében. A kérdés, amit ezen a ponton fel lehet tenni, egyszerűen ez: "mit tudunk?" A valódi etikai problémákat tipikusan egymással ellentétes érdekek okozzák, amiket nem árt tisztázni a döntéshozatal előtt.

2. "Szinte minden etikai dilemmára igaz, hogy az egymással szembenálló álláspontokban bizonyos erények és erkölcsi értékek központi jelentőségűek"- írja Rae. Ezeket a központi elveket tisztázni kell, ahogy azt is, mennyire szükséges figyelembe venni őket egyáltalán a döntéshozatalban.

3. Érdemes lehet alternatív cselekvési utakat is kidolgozni. Ezek jó részét általában kapásból kizárjuk - mégis a sok felvázolt lehetőség növeli annak a valószínűségét, hogy lesz köztük használhatóbb is a puszta ösztönből feldobott megoldáshoz képest. Például nemcsak lopni lehet gyógyszert, hanem esetleg pénzt is lehet kölcsönkérni valakitől, és így legálisan hozzájutni az életmentés útjához. A következő lépésben persze az erkölcsi elvek szerint, valamint alapos indoklás mentén ki kell zárni bizonyos megoldásokat - sokszor pedig ezzel meg is oldódik a probléma, mert csak egy megoldás marad a végén.

4. Ha mégsem sikerül eljutni valamiféle megoldáshoz, akkor Rae szerint a fennmaradó megoldások következményeit érdemes latolgatni. Ez nem egyszerű történet, de érdemes kísérletet tenni a várható kedvező és kedvezőtlen következmények súlyozására. Végül aztán muszáj lesz döntést hozni - még akkor is, ha jó esély van arra, hogy az a döntés bizonyos mértékű fájdalommal is együtt járhat.

Nos, ezek a lépések meglehetősen mechanikusan hatnak, pedig egyébként Rae is óvatosan kezeli őket, és inkább irányelvekként veti fel a fenti lépéssorozatot. Bevallom, én a magam részéről az embert (főleg ha egy etikai dilemma kapcsán gyorsan kell döntenie) sokkal ösztönszerűbb lénynek látom. Szerintem nehéz és ellentmondásos erkölcsi helyzetekben sokszor egyszerűen az első megérzésünk alapján döntünk, amihez mintegy utólag "hozzámagyarázzuk" az indokainkat. Vagyis a döntés meghozatalát követően racionalizálva keresünk magyarázatot, hogy miért éppen az adott döntést hoztuk. Ez viszont akkor azt jelenti, hogy nem a konkrét döntési helyzetekre érdemes gyúrni, hanem úgy általában az ösztönös részünket kellene edzeni. Talán valahogy úgy, hogy egy kis építőkockákból álló, konkrét válaszokat bár nem adó, de mégis konkrét elvek mentén szerveződő erkölcsi értékrendet alakítgatunk ki magunkban, ami szépen lesüllyed és leülepszik a tudatunk mélyére. Amikor ugyanis baj van, és dönteni kell, innen szoktuk a nyulat előhúzni a kalapból, az első és automatikus reflexeink a leülepedett tudattalan rétegeiből és mélységeiből származnak. Legalábbis én valahogy így képzelem, de tessék vitatkozni velem. :-)

2019. február 22., péntek

A belső hangot formáló erő (1)

Egy jó vita számomra nem arról szól, ki tudja legyőzni a másikat, hanem arról, hogyan formáljuk és alakítjuk egymást az eszmecserék összeütközésekor. Nos, elnézve az agnosztikus Bart Ehrman és a keresztény Dinesh D'Souza vitáját, utóbbi érdekes felvetést fogalmazott meg, melyet nem sűrűn hallani keresztények szájából: szerinte senki nem állítja, hogy a morális elvek felismeréséhez szükség lenne Istenre vagy a Bibliára - tudjuk azokat magunktól is. De akkor miben és hogyan járul hozzá ehhez a tudáshoz a Szentírás? Mi a szerepe a Bibliának, ha nem az, hogy erkölcsi érzéket adjon?

Mintha újfent egy paradoxon feszülne a levegőben. Egyfelől azt állítjuk, az ember emberségénél fogva rendelkezik erkölcsi érzékkel, vagyis mintegy "beépítetten" tudja mi a jó és mi a rossz. Tudja a hívő, tudja az agnosztikus, tudja az ateista. Másfelől az egyház mégis csak komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy a Biblia felhasználásával tolmácsolja a világ számára, mi a jó és mi a rossz, hogyan és mit kellene tenni a szó morális értelmében. Vagyis úgy gondolkozunk, az ember annyira romlott, hogy az egyház útmutatására és bibliamagyarázatára van szüksége ahhoz, hogy etikai értelemben a helyes irányban álljon az élete.

Dinesh D'Souza (ld. a fotón) indiai származású, amerikai konzervatív szerző és hitvédő (hívhatjuk akár influencernek is) pedig arról beszél, az erkölcshöz alapvetően nincs szükség a Szentírásra. Senki sem csap a homlokára például, amikor a Tízparancsolatban a "Ne ölj!" tilalmat olvassa: "Nocsak, erről fogalmam sem volt! Azt hittem ölni jó dolog. De most, hogy olvastam a Bibliát, befejezem az ölést." Tudjuk mindazt, ami a Tízparancsolatban áll anélkül is, hogy részletesen tanulmányoznánk magát a Tízparancsolatot. Miért? Mert a moralitás az emberi természetbe beépülve működik, amit Adam Smith szerintem vitathatóan "tárgyilagos szemlélőnek" nevez. A tárgyilagos szemlélő hangja az, ami a lelkiismeretünk működésekor mintegy belülről szól hozzánk, kiértékelve a tetteink és gondolataink erkölcsi minőségét, miután vagy mielőtt egy tettet elkövetünk. Mondani sem kell, ilyen belső hanggal mindenki rendelkezik, függetlenül attól, melyik vallást követi vagy vallásos-e egyáltalán. 

Az viszont már egy más természetű kérdés, mi a forrása ennek a "tárgyilagos szemlélőnek", amely az ember belső világában működik, és mi az, ami befolyásolja és táplálja a működését. Nyilván a belső hangunk hozzákapcsolódik sok mindenhez, és az ember biológiai fejlődésétől a társadalmi-családi szocializációján át a Szentírásig minden alakítja. A kérdés tehát inkább úgy szól, milyen elvek szerint szűrjük meg a ránk hatást gyakorló külső tekintélyforrásokat, vagy másként fogalmazva, melyekhez érdemes ezt a belső hangot hozzárendelni? Azaz, honnan merítsük azokat a mintákat, melyek mintegy lerakódnak a személyiségünk mélyrétegeibe, és adott helyzetben segítenek az eligazodásban, vagyis megmondják hogyan helyes beszélnünk és cselekednünk? 

Nyilván egy hívő ember számára a Szentírás egy ilyen külső tekintélyforrás lesz, ahonnan alapvetően meríti az erkölcsi alapelveket a maga számára, sőt internalizálja azokat, vagyis beépíti önmaga felfogásába, világszemléletébe. Mást jelent azonban azt mondani, hogy minden erkölcsi képességünk csakis ebből a bibliai forrásból származik, és más úgy fogalmazni, hogy a Biblia alapvető forrása az erkölcsi gondolkodásunknak. Mi a különbség? Gondolom egy mai átlagos hívő (bárkit is értünk ezalatt) nem gyötrődik azon, hogyan lehetne visszavezetni a rabszolgaság intézményét a demokratikus nyugati világba, csak mert a Bibliában erkölcsi tartalmakat talált a rabszolgaságról. Épp ellenkezőleg: egy mai keresztény egyenesen megbotránkozna azon, ha megint bevezetnék a rabszolgaságot,  és tiltakozik a multicégek által gyakorolt "modern kori rabszolgasággal" szemben, amelyek mintegy kizsákmányolják a munkavállalókat. Egy mai hívő valószínűleg feljelentené azt az embert, aki másokat tömegesen kivégez, mondván hogy áldozatai bálványimádók voltak - miközben egyetértően olvassa Illés sztoriját a Kármel-hegyen, ahol éppen ez történt. Egy most élő keresztény hölgy valószínűleg erkölcstelennek tartaná, hogy férje maga mellé vegyen egy másodfeleséget, sőt még egy gyereket is összehozzon vele, esetleg egy hadjáratból szerzett rabszolgával bújjon egy ágyba.

Mindez annak a jele, hogy az erkölcseinket egyszerre igyekszünk a Szentírásból és a saját korunk aktuális etikai gondolkodásából meríteni. Az izgalmas kérdések éppen abból adódnak, hogy a belső erkölcsi hangunkat több forrásból tápláljuk, és emiatt bizony felléphetnek bizonyos kompatibilitási problémák. Mi alapján döntünk, hogy amikor egymással nehezen összeegyeztethető értékek jelennek meg a tudatunkban, akkor melyik külső forrásból származó érték írja felül a másikat? Ezzel a kérdéssel többek között az etikatudósok is foglalkoztak, no meg például a középkori szerzetesek. Itt folytatom legközelebb, addig is megadva az olvasómnak a lehetőséget, hogy reagálhasson a feldobott labdára...

2019. február 18., hétfő

Többségben a kisebbség

Franciaországban furcsa dolgot vezettek be: mostantól nem lehet az iskolákban (egyelőre még csak ott) apának és anyának hívni egy gyermek apját és anyját, hanem ehelyett a "szülő 1" és "szülő 2" címkéket szükséges alkalmazni. Az intézkedéssel csökkenteni akarják a diszkriminációt a homoszexuális párokkal szemben - ámbár a lakosság 96%-a heteroszexuális. Megint a kisebbség került többségbe?


Tegnap ért véget Magyarországon a "Házasság Hete" rendezvénysorozat, amely azt a célt tűzte zászlajára, hogy az egy férfi és egy nő elkötelezett szerelmén és hűségén alapuló házasságmodellt népszerűsítse. Lassan már úgy kell fogalmazni: a "régi" vagy "elavult" modellt. Valljuk be őszintén, erre nagy szükség is van egy olyan trendeken alapuló modern világban, ahol lassan már bocsánatot is kell kérni érte, ha az ember nem transzszexuális vagy meleg. Persze azért legyünk korrektek! Nyilvánvaló, hogy egy normális demokráciának védenie kell a kisebbségeket, akik éppen kisebbségi státuszuk miatt képtelenek saját erejükből megóvni önmagukat. Bevallom őszintén, én megértem a homoszexuális embereket, hogy nem szívesen veszik a többségi társadalom részéről, amikor megbélyegzik és megalázzák őket, és a nyugati miliőben élve az is teljesen jogos, hogy képviselni kívánják a jogaikat - ez teljesen elfogadható egy normális elvek szerint működő demokratikus országban. Abban sem hiszek, hogy a homoszexualitás valami veszélyes és elkapható ragályos betegség lenne, mint az influenza vagy a bárányhimlő. Egyszóval és röviden: az érdekvédelmet, mint egy kisebbség törekvését saját határai oltalmát illetően, meg tudom érteni, el tudom fogadni, sőt bizonyos értelemben támogatom is.

Ám erősödő benyomásom, hogy ami jelenleg zajlik a modern nyugati világban, az már jóval túllépte a sztenderd védelmi célokat. Most már arról van szó, hogy a többségi társadalom bevett és működő szokásait is fel kell rúgni egy kisebbség vagy kisebbségek kényelme kedvéért. Ebből a szempontból most nem az a lényeg, hogy mi van beírva az iskolai ellenőrzőbe (melybe egyébként ha jól emlékszem eddig sem "apa" és "anya", hanem szülő vagy gondviselő elnevezés szerepelt - legalábbis Magyarországon), sokkal inkább maga az elv nyugtalanító, ami az ilyen intézkedéseket életre hívja, és ami újabb és újabb területeken üti fel a fejét. 

Anélkül, hogy az ördögöt a falra festeném, az az ember benyomása, hogy minden ilyen apró lépés egy erősödő tendenciának készíti elő az utat: egy olyan világ eljövetelének, ahol esetleg "anyák napja" helyett "szülő 1 napja" lesz (mert nehogy már megsértsük azokat a férfiakat, akik nem tudnak szülni, vagyis nem lehetnek anyák!), ahol illetlenség az "Anyám tyúkját" elszavalni (helyette a "Szülő 1 tyúkja" talán megfelel?), vagy ahogy azt már állítólag a Brit Orvosi Kamara kérte, ne beszéljünk kismamákról sem, mert az sérti a transzszexuális emberek érzéseit - helyette a "terhes személy" a korrekt kifejezés. Ez a világ nem egyszerűen toleráns lesz a mássággal szemben, hanem már kiszolgálja azt - ami ugye minőségi különbség. Mint amikor egy százfős néptánc csoportban van két ember, akik csak technora kívánnak táncolni - és akkor onnantól a kilencvennyolcnak is azt kell tennie. A kisebbség védelme addig terjed, hogy már a többség kerül végül kisebbségbe - ami egyszerre nonszensz és élhetetlen.

Az alternatív kisebbségek határok nélküli kiszolgálása ugyanakkor nemcsak ezért problémás. Hanem legfőképp azért, mert nem lehet úgy megtenni, hogy közben ne gyengítse a család hagyományos szerepeit. Minél nagyobb teret kapnak az alternatív megoldások, annál inkább teret vesztenek a bevett családi értékek, vagyis gyengül a család szerepe. Ez pedig baj, és nem azért, mert a konzervatívok kiabálnak miatta. Nem is azért, mert valamiféle maradiságból ragaszkodnánk a megszokott családi struktúrákhoz, hanem mert hosszú távon ez tűnik a működő formának. A kutatásokból ugyanis egyértelműnek látszik, hogy az a társadalom az igazán életképes, amely erős és összetartó családok mentén szerveződik. Az pedig ugyancsak számszerűsített kutatásokból nyilvánvaló, hogy a kivételek ellenére a melegházasságok tipikusan nem ilyenek: nyitottak maradnak a partnercserére, vagyis nem úgy tűnik, hogy stabil családhoz vezetnének. Vagyis a stabil társadalom stabil heteroszexuális kapcsolatokon nyugszik. Minden, ami ezt közvetlenül vagy akár közvetve gyengíti, magát a társadalom szerkezetét roncsolja.

Keresztényként érdemes abba is belegondolni, hogy régebben élet-halál kérdése lehetett, hogy valaki családban vagy azon kívül éli az életét. A Biblia sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel, és főként az Ószövetségből tűnik elég világosnak, hogy a családnak mekkora összetartó ereje volt. Ha az emberek betegek voltak, nem a körzeti orvoshoz fordultak, hanem a család ápolta őket. Ha egy gyerek tanulni akart, mehetett persze a bölcsekhez is ismeretet meríteni, de azért leginkább és elsősorban a családapához kellett fordulnia. Ha védelemre volt szükség, nem a zsarukat tárcsázták, hanem a család többi tagja lépett közbe. Egyszóval és röviden, igazán boldogulni sem lehetett jól család hiányában. Ma természetesen kiépített intézményrendszereink vannak, melyek egyrészt leveszik a család válláról ezeket a feladatokat, másrészt viszont akaratlanul is csökkentik a családon belül az egymásra-utaltságot. No persze nem sírnám vissza az ókori körülményeket, viszont a magam részéről azt sem szeretném, ha a jelenlegi trendek addig erősödnének, míg éppen a társadalom alapkövének számító családot végzetesen meg nem gyengítenék. A kisebbségek jogait lehetne úgy is szem előtt tartani, hogy közben a meglévő struktúrákat is működtessük - ahogy az egyébként más esetekben előfordul. Hogy éppen a szexualitás és család kérdésében miért nem, az azt hiszem sok dolognak a tünete, ami most messzire vezetne...

2019. február 14., csütörtök

Jézus és az ördögök

Ez az egyik igazi forró kása, amit az egyház műveltebb teológusai kerülgetni szoktak, mert attól tartanak, ha foglalkoznak vele, végképp elveszítik a hitelességüket: egy felvilágosult ember ugyanis nem hihet démonok és az ördög létezésében. És egyébként is, csak a nagyon karizmatikus-fundamentalista hívők, illetve a Vatikán hírhedt exorcistái próbálkoznak még az ördögűzéssel - ők pedig csak a bulvármédiába valók. A probléma azonban, amit egyetlen igazi teológus sem tud megkerülni, hogy maga Jézus is gyakorolta ezt a tevékenységet. Hogyan értsük Jézus ördögűzéseit?

Azt kétségkívül el kell ismerni, hogy az ókorban (és a judaizmusban) a káosz és a rombolás minden megnyilvánulását démoni hatalmak működésével magyarázták. És persze főként a pszichózis mindenféle fajtájára mondták ki általános könnyedséggel, hogy azt démonok okozzák: ha egy beteg valamiféle személyiségzavarban vagy pszichés eredetű betegségben szenvedett, rendszerint úgy hitték, az ördög szállta meg. S mivel tényként kezelték, hogy a lelki eredetű betegségek mögött ördögök vannak, tényként kezelték azt is, hogy a megfelelő praktikákkal a megszállott visszanyerheti a szabadságát.  Bizonyos lépéseket követve az ördögök kiűzhetőek, az ember felszabadul és a rend visszaáll. Azon sincs mit csodálkozni, hogy a betegek, fogyatékosok és elnyomottak - vagyis tipikusan a társadalmi periférián élő rétegek - könnyen magukra vették a megszállott ember szerepét, sokan valószínűleg attól függetlenül, hogy tényleg azok voltak-e vagy sem.

Mindezek fényében szokás manapság úgy gondolni a "régi idők" démonizált embereire, mint akik az akkor még ismeretlen pszichés betegségek valamelyikétől szenvedtek. Az ördögűzőkre pedig úgy, mint archaikus pszichoterapeutákra, akik egy tudomány előtti kor színvonalán próbáltak bizonyos rituálék segítségével lelki betegségektől szabadságot adni. Nyilvánvaló, hogy a jól koreografált lépések egy-egy ördögűzés esetében tényleg járhattak pszichés felszabadulással: a lelki beteg embert beszippantotta és sodorta a dramatizált esemény, és a maga szerepét eljátszva valóban átélhetett egyfajta megtisztulást és szabadulást. Csak persze azt ne mondjuk - szól a mai ember -, hogy tényleg ördögi lények álltak az egész hátterében, mert azok nem léteznek. 

Ebben a racionális forgatókönyvben persze maga Jézus is egy ilyen tehetséges terapeuta, aki karizmatikus fellépésével, a megfelelő időben és helyen kimondott hatásos szavaival, és a melléjük társított odaillő ördögűző koreográfiával hozzájárult a lelkileg zavaros emberek egészségessé tételéhez. A kissé megengedőbb magyarázatok szerint bár Jézus maga is tudta, hogy itt valójában "csak" lelki betegségekről van szó, nem pedig démonokról, nem bolygatta meg saját kora felfogását, hanem alkalmazkodott ahhoz. Pontosan úgy járt el, ahogy az akkoriban szokás volt egy ördögűzés esetében. Az még az evangéliumi szövegekből is kiderül, hogy akkoriban mások is űzték az ördögöket, nem Jézus volt tehát az egyetlen.

Azt hiszem a legtöbb keresztény elégedetlen lehet a fenti magyarázatokkal. És nem feltétlenül azért, mert ellenkezik a modern világ mítosztalanító és racionalizáló szellemiségével. Inkább azért, mert nem ismer rá belőlük arra a Krisztusra, akiről az evangéliumok szólnak. Nem konkrétan a logikailag megindokolt ördögűzés okozza csak a problémát, hanem főként az, hogy amennyiben rábólintunk erre a Jézus-képre, megint a zsákutcába jutott történeti Jézus-kutatás köreit fogjuk róni: azaz volt egy "igazi Jézus", amire rárakódott a "hit Krisztusa", jelen esetben a csodatévő-ördögöt űző Jézus. A történeti Jézus-kutatás eddigi három hulláma évszázadok óta próbálja megtalálni ezt a kétféle Jézust, de nem igazán sikerül neki - valószínűleg azért nem, mert Jézus csak egy létezik. 

Egyszóval vagy elfogadjuk Jézust olyannak, amilyennek az egyház, mint értelmező közösség bemutatja nekünk az evangéliumi korpuszban, vagy rábólintunk arra, amit a történeti Jézus-kutatás nyújt, de akkor semmi sem marad a kezünkben, csak spekulációk, egymásnak is ellentmondó Jézus-ábrázolások, melyek többnyire a mai korhoz igazított, jóképű, szakállas, rendszergazda-külsejű srácként lefestett Krisztus-szerűségben foglalhatóak össze. Ha Jézust magát is "megszabadítjuk" az ördögűzéseitől, ahogy Bultmann próbálta megtenni ugyanezt a csodák kapcsán, mi marad nekünk végül? És aki marad, az hogyan lehetne az a Krisztus, aki felforgatta az egész történelmet?

2019. február 10., vasárnap

Mi és a múlt

Furcsa dolog a múlt: egyszerűen mondhatnánk, hogy mindaz ott van, ami már megtörtént - és amin éppen ezért már nem lehet változtatni. A helyzet viszont korántsem ilyen egyszerű. Gyakran ugyanis azt látjuk a múltban, amit oda a jelenből éppen kivetítünk: így az elvileg már lezárult múlt mégis szakadatlanul a változás dinamikájában van, és mindig máshogyan néz ki az aktuális értelmezéseink fényében. Keresztényként mi lehet a viszonyunk a múlthoz?

"A kereszténység nem a múlt vallása, és nem is csak kulturális örökség, hanem egy új, közös, bizalommal és szeretettel teljes jövő kezdete" - mondta ezt még tavaly Erdő Péter bíboros, Esztergom-Budapesti érsek. A bíboros úr kijelentése szerintem elég giccses, mindazonáltal mégis jó lenne, ha igaz volna ránk, keresztényekre. A kereszténység ugyanis nagyon sok időt tölt el a saját múltjában. Szereti azt újra és újra átgondolni, értékelni, mazsolázgatni belőle, emlékezni a dicsőségére, ízlelgetni a csodáit, emlegetni a szentjeit és nagy figuráit. Ehhez képest jóval kevesebbet forgunk a jelenben - a jövőt pedig nem jól felépített víziókban, előremutató és trendeket diktáló szemlélettel kezeljük, hanem többnyire lázálmokban szoktuk lefesteni, amit közkeletű címkézéssel világvégének neveznek.

Valahogy tehát úgy tűnik, hogy a kereszténység az idő dimenziói közül a múlttal foglalkozik a legtöbbet, de mire való és mire nem számunkra a múlt, és hogyan kellene dolgoznunk vele?

Nyilvánvaló, hogy a múltunkkal törődnünk kell, ez nem is lehet kérdés. A kereszténység gyökerei több ezer évesek, és ha elszakadunk ezektől a gyökerektől, ha nem értjük ezeket legalábbis hozzávetőlegesen jól, akkor talajt veszítünk. Ebben az értelemben a konzervatív paradigma értékmegőrző szerepét én jónak és fontosnak vélem. A múltunkat szemlélni kell, ismerni kell, érteni kell. A problémát ott látom, amikor a múltba nem azért révedünk, hogy megértsük a tanulságait és tovább hagyományozzuk az onnan származó, erre méltó értékeket, hanem mert valamiféle bárgyú nosztalgiától hajtva szeretnénk vissza is térni oda, vagy esetleg bizonyos formában újra megvalósítani a múltat a jelenben. Azon túl, hogy ez már nem értékőrzés és hagyománytisztelet, hanem inkább tipikusan a maradiság előszobája szokott lenni, a nosztalgia nemes érzésének van egy olyan veszélye is, hogy erősen szelektál a múlt tényei között. Jó azt tisztán látni, hogy a nosztalgia nem csupán egy érzés, amiben néha jól esik lubickolni, amikor a nyolcvanas évek popslágereit hallgatjuk vagy éppen felemlegetjük milyen csodálatosan egyszerű volt élni a Kádár-korszakban, hanem egy kemény szűrő is, egy torzító lencse, amin keresztül a múlt egészen máshogyan néz ki. Aki nosztalgikusan tekint a múltjába, az egyben sokszor kiszemezgeti a kellemes és számára jó dolgokat a rosszabbak közül, amikről nem is akar tudomást venni. És ha a nosztalgikus visszatekintés szemüvegén keresztül idealizáljuk a múltat, akkor valójában milyen múlthoz is akarunk mi visszatérni? Avagy másként megkérdezve: létezett-e egyáltalán az a múlt, amihez az ilyesféle hevülettel hozzá akarunk férni? 

Ne higgyük azt, hogy mindez pusztán elméleti eszmefuttatás, hiszen nagyon sok formájában tapasztalható az egyházban. Ez történik akkor, amikor emberek, gyülekezetek, mozgalmak az első egyházra nagyokat sóhajtozva visszagondolnak ("akkor még minden jó volt, történtek csodák és volt hitük az embereknek"), vagy éppen a mai Izrael viszonyaiba projektálják a (korántsem ideális) ószövetségi választott nép körvonalait. Ezt látjuk akkor, amikor a reformáció eseményeiben - nyilván a protestáns felekezetekben - csakis a romantikus teológiai szabadságharcot vesszük észre, vagy éppen a régi idők erkölcseit mindig jobbnak látjuk a maiaknál, esetleg meg vagyunk győződve arról (a számok ellenére), hogy a világ most sokkal rosszabb és gonoszabb, mint régen volt. Én úgy látom, ezek a múltértelmezések a nosztalgia lencséjén megcsillanó szép, színes képekből táplálkoznak. Legjobb esetben is csak a múlt egy részének egyféle nézőpontjai.

Mit lehet tenni? Hogyan és miért kell a múltunkkal foglalkozni? 

A legrosszabb, ami tehető nyilván a teljes elfordulás. Ha az ember nincs tisztában a múltjával, az pont olyan - Tony Lane egyháztörténész szavaival szólva - mintha kihagyna az emlékezete. Nem mondhatunk le a múltunk tanulmányozásáról azért sem, mert a megőrzendő értékeink onnan érkeznek. Végül pedig illúzió lenne azt gondolni, hogy "szemüvegmentesen" tudjuk nézni a múltat  -az objektivitásra persze lehet és kell is törekedni, de mivel túlságosan érintettek vagyunk a múltunkban, valamilyen szemüveg mindenképpen lesz rajtunk. De melyik a legszebb múltba néző szemüveg egy keresztény orrán?

A múlthoz való hozzáállásra szerintem a Szentírás szolgáltathat támpontokat, vagyis mutat nekünk néhány "szemüvegtípust". Tudvalevő, hogy a szentírási szerzőkön is volt szemüveg, hiszen gyakran gondoltak vissza és beszéltek is egy-egy történelmi pillanatban a múltjukról. Ilyen például, amikor a zsoltáros szorult helyzetében még magát Istent is emlékezteti arra, hogyan szabadította meg a népet a fogságból - és ami a lényeg: hogy mivel Isten ezt egyszer már megtette, meg tudja tenni újra a szerző jelenében is. A múlt tehát azért volt fontos a bibliai ember számára, hogy erőt nyerjen a saját jelenéhez belőle. A másik oka a Bibliában a múlt értelmezésének szerintem a hálaadás - észrevenni hogyan jutott el az ember a jelen áldásaihoz. Végül pedig a múlt, mint a jelen magyarázata is említésre méltó - gondoljunk itt például a teremtéstörténetekre, melyek aetiológiai funkciókkal rendelkeztek, azaz az aktuális helyzet indokait a régmúltban gyökerező állapotok mentén értelmezték.

Érdemes észrevenni, hogy a múltat a Szentírásban mintha mindig a jelennel összekötve kezelték volna. Az esetek jó részében nem akarták a jelent felváltani a múlttal (noha nyilván ilyen tendenciák is tetten érhetők a szövegekben!), amikor mégis ezt tették, azt meg nem nevezhetjük feltétlenül sikeres próbálkozásnak. Ilyen volt például, amikor az egyiptomi fogságból kiszabadult nép nosztalgikus hangulatban visszavágyott Egyiptomba. A múlt szemlélésének bibliai szemüvege talán a hálaadás, a jelen magyarázata és az Isten felé mutatott bizalom növekedése címkéket kaphatná. Végül azt is érdemes megemlíteni, hogy végső soron a jövő sem a katasztrófákról szól - legyen bármilyen brutális, amit a Jelenések Könyvében olvasunk -, hanem az új kezdet, az új teremtés, az új világrend ígéretéről. Vajon mi ehhez képest hogyan állunk a múlthoz?

2019. február 6., szerda

A kudarc nem siker

Szegény John Chau: nyugodna békében, de nem tud. Először a 444 egyik lejárató cikke zaklatta, aztán Szabados Ádám írt róla egy apologetikus hangvételű bejegyzést, most pedig én is újra előveszem. De talán nem a szerencsétlenül járt misszionárius most a lényeg, hanem inkább egy fontos tanulság, melyet úgy veszem észre, senki nem szeretne levonni ebből a szomorú történetből.

Emlékszünk még rá, John Chau volt az a pórul járt amerikai fiatalember, aki ellátogatott a Föld talán legelzártabb törzséhez (a szentinelézekhez), hogy Jézus evangéliumát elmondja nekik. Nem aratott sikert: a szigetlakók lenyilazták és holttestét egy ideig tologatták a parton. Az újságíró Szily cikkéből kiderül, hogy Chau elképesztően sok dolgot megtett azért, hogy küldetése sikeres legyen. Orvosi eszközöket vitt magával, mert előre felkészült a várható sérülésekre, sőt mentőápolói szakképesítést is szerzett, hogy hozzáértőként tudjon sebeket ellátni. Rengeteg erőnléti túrát teljesített, ráadásul karanténba zárta magát a missziós út előtt. Nem házasodott meg, hogy halála esetén ne okozzon senkinek nehézséget, főállásban munkát sem vállalt csak azért, hogy folyamatosan képes legyen a felkészüléssel foglalkozni. Egyszóval, igazságtalan lenne azt mondani, hogy Chau egyszerűen csak vette a cipőjét és odament - ennél sokkal többet tett, tulajdonképpen mindent, amit csak tudott. És ez még akkor is tiszteletre méltó, ha az egész küldetés tragédiával végződött számára.

Amit ilyenkor nagyon nehéz keresztényként kimondani, hogy mindez a roppant erőfeszítés nem hozott semmi látható gyümölcsöt, csak egy fiatalember halálát. Nincs semmi konkrét bizonyíték, ami miatt ennél többre kellene gondolnunk. Vagyis ez az igazság, és az igazságba sokszor nem tudunk beletörődni, mert elviselhetetlennek tartjuk.

Az indokaink még hihetőnek is tűnnek - saját magunk számára. Egyrészt nem akarunk megbántani egy halottat, aki ráadásul a testvérünk is volt, és aki ilyen sokat tett a saját küldetéséért. Tiszteletlennek érezzük magunkat, könnyen fecsegőnek, akik egy meleg szobából és kényelemből ítélkeznek mások felett. Másrészt, nem tudjuk egészen pontosan mi történt a Chau halála előtti órákban: lehet, hogy mégis sikerült neki valahogyan megosztani az evangéliumot a szentinelézekkel? Igen, biztosan így történhetett, így kellett történnie, mert olyan nincs, hogy valaki ennyi munkát fektet egy ilyen projektbe, és végül semmi haszna nincs az egésznek! Annyi ima és felkészülés, edzés és tanulás nem veszhet csak úgy kárba néhány nyílvesszőtől! Ez lehetetlen!

Sajnos nem az. Tudom, hogy ez rossz hír, de az igazság nem tisztelet alapján működik, és semmi köze ahhoz, mennyire fűtött a szobánk, ahogy ahhoz sem, mekkora erőfeszítést tesz valaki egy misszió érdekében. Az igazság csak van, mi pedig felismerhetjük vagy tagadhatjuk, elfogadhatjuk vagy alternatívákat állíthatunk vele szemben. De bárhogyan is reagálunk, az igazság attól tökéletesen ugyanaz marad. 

A rendelkezésünkre álló tények alapján az a plauzibilis magyarázat, hogy Chau szót érteni sem tudott az őslakosokkal. Ezt még saját leírásai is megerősítik, melyek ráadásul egybevágnak mindazzal, amit eddig erről a törzsről tudtunk. Az igazság az, hogy a szentinelézek semmiféle nyitottságot nem mutattak, és egyáltalán nem voltak kíváncsiak az evangélium üzenetére. Chau mondott nekik egy mondatot Jézusról, dicsőítő dalokat énekelt és beszélt valamit a Genezisből. Ha mindez nem a befogadó oldal nyelvén, megértése szintjén, fogalmi készletét figyelembe véve történik, akkor nem sok értelme van. Nem a tiszteletlenség mondatja ezt velem, hanem a tények szeretete. Tudja ezt mindenki, aki foglalkozott missziózással, esetleg maga is részt vett missziós úton. Az első találkozás alkalmával Chau csak megismételte azokat a vélhetően csúnya szavakat, amiket a szentinelézek a fejéhez vágtak - mire még ki is nevették, és egy nyíllal átlőtték a Bibliáját. Aztán másnap őt magát is.

Nagyra becsülöm azt, aki képes meghalni a hitéért, akiben van annyi tartás, hogy nem mutat be áldozatot a császárnak, felszólításra sem tagadja meg Krisztust, hanem nyíltan és egyenesen felvállalja a meggyőződését. Az egyháztörténet bővelkedik a mártírokban, de Chau számomra nincs közöttük. Ha őt melléjük teszem, nem ugyanazt látom a gyümölcsöket tekintve. A mártír az, aki tanúskodik a hitéről, és megölik őt a tanúskodásának köszönhetően. Chau a jelek szerint nem tanúskodott senkinek semmiről, mert eddig a pontig már el sem jutott. Ráadásul nem a hite miatt halt meg: ha egy muszlim hittérítő megy oda, egy lelkes Krisna-tudatú aktivista, vagy egy ateista propagandista, ugyanazokkal a nyilakkal fogadják, és pontosan ugyanez lett volna a szomorú történet vége. Chau halálának semmi köze sincs a hitéhez. Azért halt meg, mert odament, nem azért, mert keresztény volt. Ezt csak mi rakjuk a történtek mögé, mert hőst akarunk látni benne, aki elérte a célját. Pedig abban, ami történt, nincs semmi hősies vagy meglepő: hiszen ezekkel az emberekkel évezredek óta tulajdonképpen senki sem tud semmiről értelmesen szót érteni. Sőt, alig ismerünk valamit a kultúrájukról, a szokásaikról, az észjárásukról. Egyetlen egy dolgot azonban nagyon biztosan tudunk róluk, amit félreérthetetlenül és konzekvensen kommunikálnak a külvilágnak: "hagyjatok minket békén, menjetek el innen!"

És ha ezek az emberek nem akarnak senkit a közelükben látni, ha csak ezt az egyetlen dolgot üzenik a külvilágnak, akkor minek kell egyáltalán bárkinek, bármilyen okból is odamennie? Miért nem lehet csak egyszerűen magukra hagyni őket?

2019. február 4., hétfő

A lelkipásztor-központúság felszámolása?

Korábban már említettem Klaus Douglass remek könyvét, melyben megkísérelte összegyűjteni egy 12 szakaszból és 96 tételből álló gyűjteményben azokat a teendőket, melyek véleménye szerint megalapozhatják az egyház jövőjét. Douglass írásáról éveken át lehet jóízű beszélgetéseket és vitákat folytatni, mert számos problémás pontra mutat rá az egyház jelenleg működő struktúrájában. Ezek közül az egyiken régóta rágódom - és azt hiszem nem egyedül én.

Klaus Douglass
Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy a katolikus egyháztól a Hit Gyülekezetéig, a reformátusoktól a pünkösdiekig az egész egyházi struktúra pap vagy lelkipásztor-centrikus alapon van felépítve. Gyakorlatilag minden közösség élén egy pap vagy lelkipásztor áll, és ami a kívülállók többségében kialakul az egyházról, az is többnyire egy pappal vagy lelkésszel való találkozásból fakad. Sokak számára ezek a találkozások ráadásul az élet kulcseseményei környékén történnek, például esküvő, keresztség vagy temetés kapcsán, így még inkább elmélyülnek az ekkor begyűjtött impulzusok. Ha a pap a találkozás pillanatában "jó fej" volt, akkor onnan kezdve az egyház is az lesz, ha a pap éppen nem  viselkedett szimpatikusan, akkor "a kereszténység" is elvetendő.

Mindez persze egy primitív képlet, ami ráadásul igazságtalan terhet akaszt a papok és lelkészek nyakába - mintha nekik kellene az egész kereszténységet az adott pillanatban egyedül reprezentálniuk. Mégis így működik a dolog, és ráadásul nemcsak kívül, de még a gyülekezeteken belül is ez az alapvető attitűd. Mintha szabályt kreálhatnánk belőle, ha valaki kíváncsi egy gyülekezet milyenségére, akkor nézze meg a lelkészt vagy papot - noha egy gyülekezetről így nem lehet igazán reális képet kapni.

De honnan jön ez az irtózatos pap és lelkészközpontúság? Az biztosnak tűnik, hogy nem a Szentírásból! Douglass félig viccelődve jegyzi meg:
"Akár hiszik, akár nem: már majdnem tizenöt éve voltam lelkipásztor, amikor rájöttem, hogy ez a foglalkozási ág a Bibliában egyáltalán elő se fordul."
A leginkább idézgetett igevers ebben a tekintetben az Efézusi levél 4,11-12, amely ötféle tisztséget nevez meg, vagyis az apostolokat, prófétákat, evangélistákat, pásztorokat és tanítókat. A tanítások jó része aztán elkezdi ezeket a feladatköröket elemezgetni, hogyan kellene jól csinálni őket, melyek a buktatóik, milyen lehetőségeket kínálnak... De az igevers végével már nem sokan törődnek, ami meglehetős egyértelműséggel leírja, mi szüksége van az egyháznak ezekre a funkciókra: "...hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére." Vagyis nem arról van szó, hogy a felsorolt öt fontos pozícióban álló emberek szolgálnak látástól-vakulásig, és vállaikon cipelik a teljes egyház súlyát, hanem a szentek, vagyis a gyülekezet tagjai végzik a tulajdonképpeni szolgálatot. A lelkészeknek, papoknak, tanítóknak az a feladatuk, hogy erre felkészítsék az embereket, mintegy munkacsoportot szervezve. 

Ma ezt pont fordítva látni: megvannak a dedikált emberek, a klerikális réteg ha úgy tetszik, akik megpróbálnak mindent csinálni, mindenbe beleszólni, mindenhol ott lenni és mindent kézben tartani.  Ez persze általában nem sikerül, mert nem is sikerülhet, hiszen a koncepció eleve rossz. És ezt mintha még akkor sem vennénk észre, amikor már körmünkre ég a probléma. Miközben például a katolikus egyházról hosszú ideje tudható, hogy paphiánnyal küzd, és lassan azon gondolkozik, melyik templomot kellene bezárnia, akár motorizálhatná is a padban ülő hívőket, akiknek igazán dolguk volna a szolgálatok végzése. Ehelyett arról megy a vita, vajon hogyan lehetne többek számára vonzóbbá tenni a papi hivatást, esetleg nőket is beemelni ebbe a szerepbe. A protestáns egyházak egy részében - főleg az evangéliumi kisegyházakban - a lelkész pedig már-már az orákulum szerepébe került, aki az ószövetségi főpaphoz hasonlóan kivételes figura, és Isten szinte csak rajta keresztül kommunikál a gyülekezettel.

Bármi is áll a túlzott pap-lelkész centrikusság hátterében, fontos észrevenni - amit egyébként Douglass is megemlít -, hogy egyetlen olyan feladatkör sincs az Újszövetségben, ami csakis egy lelkipásztor kizárólagos előjoga volna, és amit másnak nem szabadna helyette megtennie. Hitoktatás, keresztelés, temetés, prédikálás, tanítás, családlátogatás, lelkigondozás, szervezési feladatok, karitatív-szociális munkák - ezeket igazából bárki végezheti, nem kell hozzá feltétlenül lelkésznek lennie. A sok esetben mindennel foglalkozó lelkészeket talán fel kellene váltania az aktív gyülekezeteknek - mert a kiégett lelkészek éppen annak a közösségnek ártanak a legjobban, melynek a támogatására éreznek elhivatottságot magukban.