2022. szeptember 28., szerda

Dzsihád krisztianizálva

Ha elmész harcolni és feláldozod magad, a paradicsomba kerülsz - mondja egy fanatikus muszlim terrorista. Ha elmész a keresztesháborúba, Isten megbocsátja a bűneid - mondta annak idején II. Orbán pápa. Ha elmész Ukrajnába és ott meghalsz, a bűneidtől megtisztultál - mondja a klub új tagja, Kirill pátriárka. Nahát, ez mind ugyanaz! - mondom erre én - és közben az arcom a kezembe temetem.

Kirill pátriárka, az orosz ortodox egyház feje nem érdemel meg egy hosszú blogbejegyzést, tehát igyekszem rövid lenni. Amióta ez a háború elkezdődött, jobban tudjuk ki ő valójában. Ez az ember beszélt arról, hogy az orosz-ukrán háború Isten akaratából történik, hogy ez valójában lelki-erkölcsi küzdelem, és most már azt is hozzátette - az éppen zajló tartalékos behívóprogram sűrűjében -, hogy meghalni orosz katonaként olyan önfeláldozás, ami bűntelenné teszi az embert. Csupán mellékesen jegyzem meg a tényt, hogy Magyarország "keresztény" kormánya Kirill pátriárka jó barátja, hiszen kiálltunk az eredetileg szegénységi fogadalmat tevő, ám időközben tetemes vagyont felhalmozó egyházfő mellett. A legújabb fejlemény egyébként az, hogy a "dohánymetropolita" gúnynévvel is illetett Kirill javaslatára a Magyar Ortodox Egyházmegye szeptember 13-án orosz kitüntetést adott Semjén Zsoltnak - egész pontosan a "Dicsőség és becsület" rend II. fokozatát. Ezért a miniszterelnök-helyettes nagyon hálás volt és ezt viszontválaszában ki is fejezte.

Ebben a tekintetben tehát kifújhatjuk a levegőt: jó a hangulat a terrorista-retorikát használó pátriárka és a magyar vezetés között. 

A dolog pikantériája azonban számomra most nem is annyira csak politikai, mintsem vallásfenomenológiai. A keresztény apologetika sokszor a nyakát törve próbálja bizonygatni, hogy a világvallásokra jellemző vonások tekintetében a mi hitünk különleges, nyugatiasabb, civilizáltabb más hitekhez képest. Így tesszük oda az asztalra elrettentő példaként az iszlám agressziót és magyarázzuk folyton, hogy nem szabad olyan embereket beengedni a "mi világunkba", akik a hithez durva fanatizmust kapcsolnak, s akik a boldog túlvilági ígéreteket az önfeláldozás eszmeiségével összekötik. A muszlim vallás fundamentalista szárnya pedig világosan alkalmazza ezt a taktikát: add oda az életed miközben az ellenségeidet pusztítod - és akkor tiéd lesz a Paradicsom. Természetesen az ilyen fanatikusok általában nem maguk mennek odaveszni, erre mindig másokat küldenek. Ahogy az amerikai humorista Artemis Ward mondta egyszer: "Már két unokatestvéremet adtam a háborúnak, és kész vagyok feláldozni a sógoromat is".

A kultúrember beteg elvakultságként regisztrálja magában az ilyesmit, ahogyan az is. Ám ha a "mi törzsünkhöz", vagyis a kereszténységhez tartozó prominens személyiség mond hasonlót, akkor jobb esetben csendben átlépi, rosszabb esetben még egyet is ért vele. Ahogy azt Magyarország teszi éppen: egyik kezével visszatolja a határon illegálisan belépni akaró, terroristagyanús elemeket, a másik kezével vállon veregeti Kirill pátriárkát, aki a muszlim fanatikusokra jellemző ígérgetésekkel terjeszt egy hamis ideológiát. A más törzsbeli hívőket korlátozni és kiszorítani kell, a saját törzsünkhöz tartozó, abszolút hasonló retorikával bíró személyiségeknek viszont küzdeni kell a vallásszabadságáért és még kitüntetést is el kell fogadni tőle.

Ugyanaz a vallási jelenség egyszer átok, másszor áldás. Hát nem érdekes? Nem, inkább iszonyú.

2022. szeptember 24., szombat

Nem tudomány, IDeológia - válasz Szabados Ádámnak

Nem tegnap óta írok blogot, de még engem is meglepett az a szenvedély, amivel Szabados Ádám szinte pillanatok alatt megírt egy igen hosszú választ az előző bejegyzésemre. Köszönöm neki, nagyon inspiráló volt, ahogy az én válaszom hosszúságából azt sejtheti. És ezzel máris a témánál járunk, hiszen amiről Ádám beszél, az pont a szenvedélyesség, ami előre hajt mindenféle tudományos kutatást és amit nem lehet, de nem is kell a tudós személyétől elválasztani. Ebben nincs tévedés, pontosabban a tévedés nem ebben van...

Mondhatjuk, hogy a tudósok szenvedélyes emberek, de nem azért mert tudósok, hanem azért, mert emberek. Ezzel azonban nem jelentünk ki semmi különöset, hiszen szenvedélyesség híján nemcsak kutatni, de élni sem érdemes. Úgy látszik Ádám és én afféle kulturális kitekintésként most dalszövegekben és idézetekben kommunikálunk, úgyhogy máris bedobok egy sort Friderika "Sordino" című dalából, amikor a refrénben nekünk szegezi a jogos kérdést: "... tűz nélkül ugyan minek szeretni?"

Eszem ágában sincs tagadni olyasmit, ami ennyire egyértelmű, ahogy fel sem merült bennem, hogy egy tudóst a szenvedélyessége okán számon kellene kérni a kutatási területét tekintve. De azért ne keverjünk össze bizonyos fogalmakat, melyek mást és mást jelentenek. Ádám válaszcikkében beszél motivációról, megérzésről, intuícióról, mint amelyek a szenvedélyesség felhajtóerejét jelentik. Én viszont nem erről beszéltem, hanem az elfogultságról - ami alapvetően nem egy dinamikát kölcsönző belső érzelem, hanem egy alapállás, ami egy kutatás menetét nem feltétlenül a jó irányba görbíti. Úgy is mondhatom, az elfogultság mondja meg a tudósnak, hogy a kutatását illetően merrefelé gyakorolja a szenvedélyét. 

A vallásos hit természetéről a világ végéig filozofálgathatunk, mindazonáltal balgaság volna tagadni, hogy a hit elfogult alapállás és szenvedélyességgel jár együtt - ez teljesen normális, csak jó a tudatában lenni. Az ID-projekttel nem az a probléma, hogy szenvedély hajtja a mögötte állókat, hanem az, hogy vallási elfogultság motorizálja a szenvedélyüket - és ahelyett, hogy ezt felvállalnák, próbálnak úgy tenni, mintha itt tisztán tudományos alapon jutnának el a következtetéseikhez. Próbálom egyszerűbben megfogalmazni: ha eleve abból az alapfeltételezésből indulok ki - mert erős meggyőződésem -, hogy a világ mögött van egy Intelligens Ágens, és ezt a hitemet áthatja a szenvedély, akkor fogalmazhatok bármilyen tudományos szlenggel, a publikus megnyilvánulásaimban palástolhatom ezt a hitemet, tehetek úgy, mintha itt szigorú tudományos alapokon állnék, valójában a kérdésről már azelőtt döntöttem, hogy a kutatásom megkezdtem volna. Most csúnya hasonlatot fogok írni, de jelenség-szinten kicsit olyan ez, mint a holokauszttagadó revizionista történészek, akik bárhonnan is indulnak el, bárhogyan is alkalmazzák a történettudományokra jellemző kutatási módszereket - előre borítékolható milyen következtetésekhez fognak eljutni. (Mielőtt valaki félreérti: az ID és a holokauszttagadás semmilyen módon nincs közvetlen kapcsolatban, a hasonlat nem tartalmi, hanem módszertani összevetés volt részemről!) De hát nem mondhatjuk el ugyanezt az evolúció kutatóiról is? Gondoljuk ezt végig!

Előző írásomban arra tettem utalást, hogy az ID akkor rendelkezne igazán hiteles tudományos jelenléttel, ha olyanok is "megérkeznének hozzá" nagy számban, akik nem vallásosak. Ádám szerint azonban nyilvánvaló, hogy "ateistákat kevésbé érdekel egy olyan projekt, amely a hitüket kívánja cáfolni." Nehezen tudom ezt a megjegyzését nem úgy olvasni, mint egyfajta beismerő vallomást. Álljunk csak meg egy pillanatra! Akkor ezek szerint az ID olyan projekt, ami az ateizmust akarja cáfolni? Ha ez igaz, ha ez az ID valódi célja - és szerintem ez nagyon is benne van a pakliban - akkor ez az egész nem természettudomány, hanem  alapvetően és meghatározottan ideológia. Akkor itt egy hitvita díszleteibe csöppenünk, ahol azt látjuk a színpadon, hogyan akar birokra kelni az idealizmus a darwinistákkal. És bizony pontosan ez az, amit újra meg újra jogosan dörgölnek az ID képviselői orra alá: hogy miközben tudományos dolgokat is mond és ilyenekre hivatkozik, valójában ideológiai célzattal és szándékokkal operál - lásd ugye a hírhedt wedge-dokumentumot, amelynek jelentőségét persze azóta is nagy erőkkel próbálják az ID képviselői utólag csökkenteni...

Egyébként ez Ádám következő soraiból is egyre világosabban körvonalazódik. Olyan neveket említ, akik a darwinizmussal szállnak szembe, darwinizmus-kritikát fogalmaznak meg vagy a neodarwinizmusról tartanak előadást. Vagyis itt csupa "-izmusról", azaz az evolúcióelméletre ráépülő ideológiáról, filozófiáról beszélünk és nem magáról a tudományos elméletről. Tudom, erre az a válasz, hogy az evolúcióelmélet és az evolucionizmus (az egyszerűség kedvéért hívjuk most így) sokak szerint magától értetődően követik egymást, valamiféle természetes szimbiózisban vannak összekapcsolva és nem is lehet őket szétválasztani. Az evolúcióelméletből kiinduló tudósnak is van ideológiája, ő is elfogult és valójában az ateizmusért harcol. Ha az ID képviselőire azt mondjuk, hogy elfogultak, akkor mondjuk ki ugyanezt az evolúcióelméletet kutatókra is - csak az első csoport idealista, a második meg ateista.

Ez a vélemény azonban több sebből is vérzik. Egyrészt, mindannyian tudjuk, hogy az evolúcióból nem következik magától értetődően az ateizmus, és erre pont a korábban említett Francis Collins és a növekvő jelentőségű evolutionaty creation felfogás cáfol rá. A mozgalom integratívan áll az evolúcióelmélethez, amit Isten teremtési eszközének tart. Collins mellett olyanok adják hozzá a nevüket, mint például Deborah Haarshma, Dennis Lamoureux vagy éppen Timothy Keller. Másrészt azonban sokkal fontosabb, hogy míg az ID mozgalma alapvetően és meghatározottan hitbeli elkötelezettségre építi fel a tudományosnak tetsző érvelését, a másik oldalon tudományos érvek állnak, melyekre ugyan fel lehet húzni ideológiát - de nem kötelező, hogy így legyen. Ez szerintem roppant fontos különbség, úgyhogy megpróbálom rövidebben és érthetőbben újra megfogalmazni. Valahogy így:

Az ID egy idealista ideológiára akar tudományt ráépíteni - az evolúcióelmélet viszont egy tudományos elmélet, amire rá lehet építeni többféle ideológiát. Ezek azonban már nem részei az elméletnek és nem  is szükségesek a működéséhez.

Visszatérnék írásom egy olyan pontjához, amiben a jelek szerint Ádám és én egyetértünk. Teljesen hétköznapi dologról van szó, ezért valószínűleg könnyedén átlépünk felette, és ezzel szerintem hibát követünk el. Nagyon is fontos, de sosem hangsúlyozzuk eléggé: a tudós egyszerűen dolgozni akar! Gyanítható, amikor egy evolúcióbiológus labormunkát végez, kutatási jegyzőkönyvet vagy tanulmányt ír és teszem azt a HOX-gének mibenlétével foglalkozik, nem az jár a fejében, hogy vajon filozófiailag mi újság van a kutatásai kapcsán. Sokszor szoktuk - egyébként jogosan - mondogatni az elcsépelt szöveget, hogy a tudomány embere rossz filozófus. Hát igen, és többnyire azért az, mert sosem filozofál, neki az ideológia nem létező vagy semleges kérdés. Ki merem jelenteni, hogy az a sok tízezer kutató tudós, aki a szakterület művelője, nem azzal az előfeltevéssel tűri fel az ingujját és fog hozzá a tudományos munkájához, hogy "most akkor kizárjuk egy Intelligens Tervező lehetőségét". Ez a kérdés egyszerűen nem érdekli őket. A tudomány embere rossz filozófus, mert nem filozofál - de ha nem filozofál, akkor ideológiailag semlegesen végzi a munkáját. Nem tudom bizonyítani, de majdnem tökéletesen biztos vagyok abban, hogy ez az evolúcióelméletet kutató átlagos tudósokra javarészt igaz megállapítás. 

Ezzel szemben nagyon nehéz elképzelni, hogy az ID bármely elkötelezett követője képes lenne hasonló semlegességre. Nem tűnik reálisnak, hogy egy ID-kutató akárcsak önmagához beszélve azt mondaná: "most a ruhatárban hagyom a hitemet a kutatások erejéig, sőt abból fogok kiindulni, hogy nincs Intelligens Tervező - aztán meglátjuk, hova jutok a végén." A hit természete egyszerűen nem engedi meg az ilyesféle kikapcsolásokat - éppen a sokszor említett szenvedélyessége miatt. Mivel magam is hívő ember vagyok, jól tudom hogy működik ez. Nem tudok nem hívő lenni. A hitem nem csupán része az életemnek, hanem az életem alapja. Ha az eredetkérdésekről van szó, akkor egy nem hívő ember vonogathatja a vállát, hogy őt ez a kérdés egyáltalán nem érdekli (csak hagyják dolgozni), de egy elkötelezett hívő soha nem lenne erre képes. Így van ez jól. A nem hívő tudós nem feltétlenül ateista - csak egyszerűen vallásilag passzív, hidegen hagyja a kérdés, és a munkájához nincs rá szüksége. A hívő tudós azonban más tészta, mert ha igazi hit van a szívében, képtelen lesz azt a partvonalon túlra helyezni. És pontosan ezért fordulhat elő az a helyzet, hogy míg az ID oldalán álló, idealista és vallásilag elkötelezett kutatók minden tudományos  megfontolásukat szinte reflexszerűen a hitük függvényében fogalmaznak meg, addig a másik térfélen nagyon is elképzelhető egy vallásilag közömbös, vállvonogatós hozzáállás. Ezt a különbséget nem lehet azzal elkenni, hogy az ateista címkét ragasztjuk az evolúcióelmélet kutatóira - ami fentebb már láttuk, egyébként is hamis.

Így vagyunk tehát. Az ID-t a tudományos közösség gyomra soha nem fogja bevenni, mindig ösztönszerűen kiveti majd magából, mint pszeudotudományt. Az egyetlen igazi esélye a tudományos sikerességre akkor mutatkozna, ha a fent említett, vallásilag neutrális kutatók közül egyre többen és többen csatlakoznának hozzá és ezután sikerülne komolyan vehető természettudományos eredményeket is letenni az asztalra. Nem mondom, hogy napi szinten követem a mozgalom életgörbéjét (sőt, lenne mit bepótolnom), de azt hiszem a legalább három évtizedes mozgolódás után sem látni hatalmas áttöréseket - arról valószínűleg már mindannyian tudhatnánk.

2022. szeptember 21., szerda

A színfalak mögötti Intelligens Tervezés

Érdekes cikket írt Szabados Ádám az intelligens tervezés és kreacionizmus viszonyáról, habár nagyon ismerőset: mintha ezt a filmet már láttuk volna egyszer, sőt többször is. Hiszen "az ID nem kreacionizmus"-tétel erőteljes bizonygatása csaknem toposznak számít, és mint a teremtés-evolúció vita más témái, újra és újra terítékre kerül. Ennek kapcsán egy bejegyzés erejéig hadd osszak meg én is egy gondolatot, mely úgy gondolom az ID-vel kapcsolatos probléma magját érinti...

Az érvelést magát szerintem elég jól ismerjük. Az értelmes tervezettség (más néven intelligens tervezettség, ID) határozottan nem kreacionizmus. Míg utóbbi a Biblia tekintélyére hivatkozik és annak mentén próbál érvelni a világ teremtettsége mellett, az ID nem beszél Bibliáról, Istenről, bibliai teremtéstörténetről. Ideje lenne már, ha ez az egyszerű tény leülepedne a fejekben és nem hánytorgatnák fel újra meg újra az ID képviselőinek, hogy valójában "bújtatott kreacionizmust" művelnek. Röviden ezekkel a mondatokkal tudnám összefoglalni a dolog savát-borsát, az érvelést mely az ID és a kreacionizmus közti különbséget akarja megvilágítani.

Jelentem: a magam részéről értem ezt az érvet, és még igaznak is gondolom. Az ID tényleg nem szokott beszélni a Bibliáról, sem a Koránról, sem a Bhagavad-Gítáról, sem egy konkrét isteni teremtőről. Addig akar elmenni, hogy az evolúció magyarázatai kevésbé plauzibilisek, ezért tudományos alapon kijelenthető, hogy az ID valószínűbb feleletet ad az eredetkérdésekre. Vagyis az ID nem pusztán jobb magyarázat, de jobb tudományos magyarázat is akar lenni.

Csakhogy.

A probléma nem az az ID-vel, hogy nem beszél Istenről vagy a Bibliáról. Rendben, nyugtázzuk a különbséget: ebben más, mint a kreacionizmus. Az ID-vel kapcsolatos legnagyobb nehézség az, hogy szinte kizárólag vallási meggyőződéstől hajtott emberek képviselik. Teljesen mindegy, hogy most Krisna-tudatú lelkészről, muszlim apologétáról vagy keresztény teológusokról van szó. És igen, az is mindegy, hogy nyilván akadhatnak kivételek - hiszen minden téma kapcsán vannak ilyenek. Lehet, hogy teljesen vallásmentes, szekuláris vagy vallásilag közömbös ID-képviselők is vannak, ezt nem tudom. De biztos vagyok benne, hogy ők törpe kisebbséget jelentenek és csak erősítik a szabályt. Az ID képviselői mind idealisták és ez annyira jellemző mintázat a soraikban, hogy nyilvánvalóan nem lehet felette szemet hunyni. Miért számít ez? Egyszerűen azért, mert túlságosan logikus és nagyon is valószínűen adódó a következtetés, hogy még akkor is vallási okokból építgetik az ID épületét, ha tudományos érveik vannak. Másként fogalmazva a vallási meggyőződés irányítja a tudományos ténykedéseket, az motiválja és befolyásolja. (Mármint ha tudományként fogadjuk el az ID tevékenységét.)

Francis Collins remekül ragadja meg ezt a tényt könyvében, amikor az ID ténykedését kritika alá vonja. Elsőként Collins is elismeri, hogy az ID nem kreacionizmus, sőt méltatlannak nevezi a kettő szándékos összekeverését. Rögtön ezután azonban azt mondja, hogy az ID mögött ott van az a prekoncepció, hogy az evolúció az ateizmust támogatja, ezért az istenhívőknek feltétlenül el kell utasítaniuk. Ami ennél fontosabb, hogy a mozgalom egyik alapító atyja, Phillip Johnson kapcsán a következőket írja:

"Az alapító Philip Johnsont nem annyira az élet megértésének tudományos vágya hajtotta. Nem is állította, hogy tudós lenne. Fő motivációja a személyes küldetéstudat volt: meg akarta védeni Istent attól a jelenségtől, amelyet ő a materialista világnézet növekvő társadalmi elfogadottságának vélt. Aggodalmát sokan osztották a hívő közösségben, amelyben a kor legszókimondóbb evolúcióbiológusainak diadalmas kijelentései azt az érzést keltették, hogy az evolúcióval szemben bármi áron találni kell egy tudományosan komolyan vehető alternatívát."

Azt gondolom Collins igencsak fején találta a szöget. Az ID nem kreacionizmus és képviselői általában kínosan ügyelnek arra, nehogy Istenről, a Bibliáról vagy ehhez hasonlókról beszéljenek. Retorikájuk, felvetéseik, témáik tudományos jellegűek. De ettől még az egész indikátora vallásos típusú, hiszen nem is lehet más, amikor ebben a pontban a képviselőik elsöprő többsége megegyezik.

Szinte hallom olvasóim ellenvetéseit, amikor a fentiekre azt mondják: "oké, de az evolúcióelmélet mögött is vannak ateisták - akkor őket meg az ateizmusuk motiválja". Nos, ebben természetesen van igazság. Mert mindannyiunkat, a tudós embert is jellemez valamiféle világnézet, ami befolyásolhatja a világ tanulmányozására fordított erőfeszítéseit. De azért ehhez tegyük hozzá, hogy csomó olyan kutató is van, aki miközben vallásos, ezt elválasztja az evolúciót érintő munkájától. Illetve olyan is van, aki hívőként fogadja el és próbálja integratívan kezelni az evolúciót. Nomeg - és valószínűleg ők sincsenek kevesen - az evolúcióval foglalkozó kutatók jó részét egyszerűen nem érdeklik az ideológiai kérdések és nem esik nehezükre ideológiamentesen végezni a munkájukat a laborban. A különbség tehát az, hogy míg az egyik oldalt viszonylagos diverzitás jellemzi, az ID oldalán szinte csak vallásos meggyőződésű embereket találunk.

Ez a lényeg. Egészen más lenne a leányzó fekvése, ha mondjuk kifejezetten ateista emberek hozakodnának elő azzal, hogy tudományos alapon(!) jutottak arra a következtetésre a kutatásaik mentén, miszerint itt egy Intelligens Ágensnek kellett tevékenykednie és bábáskodnia a világ létrejöttekor, valamint a biodiverzitás kialakulásakor. Máshogy hangzana egy nem idealista nézőpontú tudós szájából az ilyesmi, mint olyanoktól, akik már eleve abból indulnak ki, hogy a világnak idealista alapjai vannak. És ami szintén fontos: az lenne az igazán meggyőző, ha nem egy-két "partizánkodó" emberről lenne szó (hiszen ahogy említettem, példát mindenre lehet hozni), hanem ez egy markáns társaság lenne. Olyanok, akiket a vallási kérdések nem érdekelnek, nem ellenségesek a vallásokkal, de az ateizmus sem mozgatja őket - és mégis az ID-t választanának tudományos magyarázatként.  Tudomásom szerint ilyen emberek nincsenek, vagy elenyésző a számuk, így nem tekinthetők mérvadónak. Összegezve tehát az a helyzet, hogy bár az ID nem akar kreacionizmus lenni - és szó szerint persze nem is az -, a mutatott kép mögötti legalsó rétegben azért mégis ott lapul a hitbeli elkötelezettség, ami meghatározza a tudományos munkát. Erről Zorán egyik dalszövege jutott eszembe:

A színfalak mögött még vannak színfalak
De azok már a színfalaktól sosem látszanak
És ott is van egy show, egy másik színdarab
Ott szeretnék, ha úgy játszanánk, ahogy játszanak.

2022. szeptember 18., vasárnap

Coming-out by Sytka

Tudom, merész és igencsak clickbait a cím, és nem, nem arról szól, amire gondolsz! Ezt a bejegyzést részben önfeltárásnak is szánom, ahol megmutatom a nagyérdeműnek, mit gondolok most éppen "melegügyben", és kivel miről vitatkozom. Az apropót az a számomra szomorú esemény adta, hogy kedvenc ószövetségi teológusom, Walter Brueggemann teljes mellszélességgel kiállt az LMBTQ életforma biblikus elfogadása mellett.

Nem kívánom most Walter Brueggemann teológiai tévedéseit kielemezni, mert ezt egyébként is megtettem ebben az írásomban. Ami őszintén meglepett vele kapcsolatban, hogy kvalifikált bibliatudósként hogyan nem veszi észre mekkora lyuk tátong a saját maga által felállított teológiai rendszerben? Nem akarom bántani őt, hiszen egyébként nagyon kedvelem az írásait, de egyszerűen nem tudok másra gondolni: Brueggemann megadta magát a sodrásnak és az el is vitte a hátán. Amit állít, azt nem a Bibliából olvasta ki, hanem a helyzet pont fordítva van. Mivel a trend sodrása magával ragadta, emiatt olvassa úgy most a Bibliát, ahogy, és emiatt "teologizál" aztán úgy, ahogy.

Az események tükrében kaptam egy igen tartalmas kritikai hozzászólást a fent belinkelt cikkemre, mégpedig egyik kedves olvasómtól. A kommentárt annyira értelmesnek és megfontolásra méltónak gondoltam, hogy úgy döntöttem, egész bejegyzésben reflektálok az engem szíven talált felvetésekre. Előbb azonban engedjétek meg, hogy néhány személyes megjegyzést tegyek.


Meg van írva

Ahogy a blog egy korábbi bejegyzésében már bedobtam a házilag barkácsolt atombombát, el kell ismernem, hogy nem egészen értem Isten ellenszenvét a melegek kapcsán. A megélt homoszexuális formák engem zsigerileg taszítanak. Undorodom a puszta gondolattól is, hogy egy férfi úgy nyúl hozzá egy másik férfihoz, ahogy egy nőhöz szokás. Feltételezem, ők is hasonlót éreznek a heteroszexualitás tekintetében. 

Azonban rendkívül fontos, hogy az ilyen jellegű, véleményem szerint ösztönös berzenkedésünket félretegyük a témáról szóló minden disputában. Undorodásra nem alapozhatunk teológiát, az undorodás nem lehet egy vita indikátora - ahogy ezt egyébként a fentebb említett kedves olvasóm is megfogalmazta. Szeretném tehát leszögezni, hogy mákszemnyi mértékben sem valamiféle undor vezeti a kezemet, ahogy ezt a bejegyzést írom. Sőt, a hangulatot fokozandó még azt is elárulom - és kérem szépen, ne tessenek semmi blaszfémiára gondolni! -, ha én lennék Isten, engem ugyan nem zavarna a melegek üdvössége. Nem bosszantana, hogy melegek is vannak a Mennyben, mármint olyan elkötelezett, hűségen és szerelmen alapuló, ámde meleg kapcsolatban élő emberek, akik Krisztust követik. De most ez is teljesen mindegy. Ahogy az undort az előbb kizártam, most a személyes érzelmeimet is szeretném félretenni, amikor a téma bibliai hátterét vizsgálom. 

Mert nem az a kérdés, hogy én mit szeretnék, hanem az, mi van megírva - még akkor is, ha ami meg van írva, nincs feltétlenül meg is magyarázva. Ám ahogyan az undorodás nem lehet egy vitaképes teológia alapja, úgy a Biblia magyarázat-hiánya sem lehet annak az alapja, hogy akkor kényelmesen lépjük át, amit a Biblia erről a kérdésről mond. Igen, kifejezhetjük, hogy nem látjuk teljes fényben az okokat, melyek a homoszexualitást dehonesztáló textusokat megszülték, nem értjük miért ilyen elutasító a teljes szövegkorpusz a meleg életstílussal szemben - mindazonáltal ezek a textusok léteznek, ott vannak, meglehetősen világosak és megkerülhetetlenek, ha értjük őket, ha nem.

Ha a Biblia véleményére vagyunk kíváncsiak, akkor dolgozzunk a leírtakkal, ne az érzéseinkkel, a vágyainkkal, az ábrándozásainkkal, vagy éppen az undorunkkal, amikor erről a kérdésről bibliai értelemben akarunk mondani valamit.


Folt-nincs

Kedves olvasóm azt mondja, a "melegellenes" bibliai teológia azért leegyszerűsítő, mert nem beszél azokról a "gyanús foltokról", melyek a Szentírásban megtalálhatók, és bizonyos értelemben olyanok, mintha a "másság levegőjét" árasztanák. Vehetjük például Dávid és Jonatán barátságát (melynek kapcsán egyesek felvetik a gondolatot, hogy talán ez a kapcsolat homoszexuális jellegű lehetett), vagy éppen Jézus nőtlenségét, ami persze nem homoszexualitást jelent, de legalábbis érdekes kérdés, noha a teológia egyáltalán nem feszegeti.

Nem érzem magam eléggé feljogosítva, hogy "a teológia" nevében megszólaljak, úgyhogy csak a saját véleményemet tudom elmondani. Ez röviden annyi, hogy én ugyan nem látok gyanús foltokat ezügyben sehol. Dávidról nekem inkább az jut eszembe, hogy a nőkkel voltak problémái és nem a férfiakkal. Nem Uriást kívánta meg, hanem a feleségét, ráadásul ezen a területen annyira gyenge jellemű volt, hogy Uriást meg is ölette Bethsabé megszerzése kedvéért. Jézus nőtlenségét pedig azért nem tárgyalja kimerítően a bibliai teológia, mert ez láthatóan magának a Bibliának sem témája. Ez a kérdés nem érdekelte egyik evangélistát sem a négy közül, de még a hozzájuk eljutott orális hagyományanyagok továbbadóit sem. Márpedig a bibliai teológia végső soron a Bibliából főz magának, ám ilyen főzethez a jelek szerint nulla alapanyaga van.

Nincs tehát semmiféle releváns, komolyan vehető, analizálásra érdemes gyanús folt sehol a széles Bibliában. Őszintén szólva, ami leginkább meglep a progresszív teológia képviselőiben, hogy mennyire NEM hatja meg őket ez a nyilvánvaló tény. Szinte megdöbbentő, hogy a Biblia milyen sima, mennyire tiszta és világos melegügyben. A progresszív ideológusok pontosan emiatt képtelenek meggyőző hidat ácsolni a Szentírás és a trendi progresszív látásmódok között. Ennek köszönhetően érzi azt az ember, amikor a "meleg-exegézis" tornyamutatványait bámulja, hogy az egész csak egy raklap erőlködés, mint amikor egy negyvenkettes lábat egy harmincnyolcas cipőbe kíván belepréselni valaki. Egész egyszerűen nincs semmiféle szentírási alapja az ilyesféle próbálkozásoknak.

Ez egyébként bibliai léptékben is különleges dolog, mert a legtöbb teológiai téma nem ilyen. Az idők végezetéig vitatkozhatunk a teremtéstörténetek értelmezéséről, a Szentlélek ajándékainak szesszacionista vagy kontinuacionista állapotáról, vagy az eszkatológia főbb kérdéseiről - de a homoszexualitás az éppen egy olyan pontnak mutatkozik, ahol a flexibilitásnak még esélye sincs. És ha ez igaz, akkor a "gyanús foltok", amire olvasóm felhívta a figyelmet, valójában a mi projekcióink. Amiért ilyeneket látunk az arról szól, hogy szeretnénk foltokat magunknak - valamiféle minimális alapot, hogy legalább vita lehessen valamiből, bármiből, akármiből. Hogy legalább legyen egy "nullaegészegyszázalékos" kis eltérés az általános bibliai állásponthoz képest, amibe bele tudunk kapaszkodni és aztán egész teológiát ráépíthetünk, végül letörölve az izzadtságot azt mondhatjuk: "látjátok emberek, a Biblia nem is olyan egyértelmű ebben a kérdésben!" De nincs ilyen: a Szentírás egészének koncepciója harmonikusan egybehangzó a homoszexualitás kapcsán, és a gyanúm szerint érzik ezt a progresszív teológusok is, csak mivel nem akarnak ostobának és lemaradottnak tűnni a haladó nyugati világ szemeiben, körmönfontan tagadják. Ez vezette Brueggemann tollát is, hogy egy önellentmondó és halva született teológiai gondolatsort letegyen az asztalra.


A buta betű?

Az előző eszemefuttatással talán velem vitatkozó kedves olvasóm is némileg egyetérthet, mert végső soron ezt írja: "Betűt nem találnék én sem, ami vindikálná a meleg kapcsolatok toleranciáját (vagy akár megáldását) a gyülekezetekben, azonban olyan Lelket merek látni, amely képes erre felszabadítani." 

A betű és a Lélek koncepciója viszonylag sűrűn előkerülő toposz, ezért úgy érzem, itt most érdemes egy pillanatra megállnunk. Tipikus dolog, hogy a kettőt szembeállítjuk egymással, vagyis a betű (ami az ószövetségi Törvényt jelképezi) valamiféle ódivatú, meghaladott, rossz teológiai csökevény, amit a Szentlélek az Újszövetségben felülír az általa nyújtott korlátlan szabadsággal. Eszerint a betű, vagyis a Törvény ma már mellőzendő, de szerencsére a Szentlélek hoz helyette egy csomó szabadságot nekünk. Így divatos ezt érteni, így szokták ezt magyarázni.

Aligha hihető azonban, hogy Pál apostol jó zsidó emberként erre gondolt, amikor a betűről és a Lélekről írt. Nem plauzibilis számomra, hogy Pál haszontalannak tartotta volna az Istentől kapott törvényt, amit a Szentlélek aztán kukázni szeretne. Sokkal inkább két princípiumról van szó a betű és a Lélek alatt, melyek egymást kiegészítik. "A bűnt a törvény alapján ismertem meg" - írja Pál a Róma 7,7-ben, aztán hozzáteszi: "Valamikor törvény nélkül éltem, de azután jött a parancs, a bűn föléledt, én pedig meghaltam." Vagyis a betű (törvény) a halált hozza nekünk, amit át kell élnünk, ami miatt szembesülünk azzal, hogy javíthatatlanul bűnös emberek vagyunk, és a Lélek lesz aztán, aki megelevenít. A kettő azonban nem egymás ellen dolgozik, hanem egymást kiegészítve halad. A törvény betűje halál, de ahogy meghaltam a bűn miatt, a Lélek miatt szellemi értelemben feltámadok. Nem tud szellemi értelemben feltámadni az, aki ugyanilyen értelemben meg sem halt. A törvény "megöl minket", de az új élet a Szentélekben megelevenít. Ez egyébként a bemerítkezés rítusának szimbolizmusa is: a víz alá merülve meghalok és felbukkanva új életre támadok, megtisztulva, felfrissülve.

Röviden tehát: a betűt és a Lelket nem szabad végletesen szembeállítani egymással még akkor sem, ha ellenkező előjelűek. Ahogy a negatív és a pozitív számok is ellentétesek, mégis egyazon számegyeneshez tartoznak, úgy a törvény és a Lélek egymást kiegészítő, egymást feltételező adottságok.

Olvasóm érzésem szerint viszont pontosan ezt teszi amikor azt állítja, hogy a szövegben betű-szinten nincs olyan, ami jóváhagyná a megélt homoszexualitást, de a Szentlélek képes felszabadítani erre. Ez azonban pont azt jelentené, hogy Isten (aki a betűt is adta) szembemegy saját magával. Nem szabadíthat fel Isten olyasmire, amit Ő maga korábban már elítélt. A Szentlélek nem ösztönözhet arra,  hogy ugorjuk át vagy tekintsük semmisnek, amit Isten törvényként kijelentett. Jézus sem megszegte a törvényeket, hanem betöltötte és megvalósította őket - sőt, bizonyos értelemben még szigorította is.

Összegezve ott tartunk tehát, hogy a Bibliában semmilyen szinten nincs jóváhagyás a melegházasság tekintetében, és nincsenek gyanús foltok sem, melyek valamiféle jóváhagyó gesztus lehetőségét felvetnék. A betűt ihlető Lélek pedig nem akar olyasmire motiválni, ami saját korábbi kijelentésével szembefeszül. Úgy tűnik viszont, mintha mégis lenne egy kivétel a szabály alól, hiszen igenis van egyfajta tanfejlődés, progresszió, kibontakozás a Szentírásban...


Tendenciahiány

Olvasóm ezek után egy példát mond, amivel a fent belinkelt írásomban már foglalkoztam - ő azonban megpróbálja tovább vinni a vonalat. Szerinte a "jézusi-apostoli nyitást a nők és a pogányok felé igenis tovább lehet húzni a "mindent megvizsgáljatok, s ami jó, megtartsátok" (1Theszz 5, 21) vonalán, és megkérdőjelezni minden tiltást, ami mögött nincs világos megokolás, hogy valaki életének a védelmében szükséges korlátozni valaki más életét."

Ugye értjük miről van szó? Az Újszövetség hatalmas előrelépést tett a nők elfogadása felé - elég itt arra gondolnunk, hogy Jézus hogyan bánt a hölgyekkel -, és elég világosan látjuk, hogy ez a fokozatosan kinyíló hozzáállás mintegy megágyazott a nők egyre erőteljesebb szerepnövekedéséhez. Ehhez hasonlóan az Ószövetségben még a zsidóság kiválasztottságtudata a domináns, de az Újszövetség egyértelműen egy "open-minded" szemléletet mutat és már az összes nép számára lehetővé teszi az üdvösséghez való hozzáférést. Miért ne lehetne ezek után azt mondani, hogy mivel a melegség elutasítása mögött nincs megokolás, kérdőjelezzük meg amit erről a Szentírás mond? Miért ne állíthatnánk, hogy a nők és a pogányok mintájára itt is egy egyre nagyobb nyitottság felé haladunk?

Először is: a nők és a pogányok esetében világosan látni bizonyos trendek első lépéseit. Másként fogalmazva, vannak bibliai ujjlenyomatok, melyek mintegy előre felvázolják a fokozódó nyitottság lépéseit. A homoszexualitás esetében semmi ilyesmi nincs. Sejtetés szintjén sem olvasunk arról, hogy valamiképp elő kell készíteni a talajt a melegség elfogadására. Sőt, a homoszexualitás újszövetségi említései pontosan ugyanannyira elmarasztalók, mint az Ószövetségéi. Másodszor: az olvasóm által idézett 1Thessz 5,21 bajosan sem alkalmazható ebben az esetben. Amikor Pál azt kéri, hogy mindent megvizsgáljunk és a jót megtartsuk, akkor itt nem feltétlenül általános irányelvről beszél, hiszen a megelőző versben a gyülekezetben elhangzó próféciákat említi - amiket nyilván meg kell vizsgálni. De ha mégis általános alapelvként olvassuk Pál szavait, egész biztosan nem arról van szó, hogy az apostol szerint nekünk dolgunk lenne felülvizsgálni az Ószövetséget - aztán ha bosszantanak bennünket bizonyos passzusok, kidobálgathatjuk belőle, ami nekünk nem tűnik jónak...

Nincs tehát semmi arra utaló jel sem, hogy bár a Szentírásban a betű szintjén a homoszexualitás nem támogatott, azért letennének a textusok egy jövőben kibontakozó nyitottság alapkövét, amire mi itt és most építhetünk. Erre látunk jeleket a nők, a pogányok vagy akár a rabszolgaság tekintetében (és ma már a legtöbb egyházban a hölgyeknek komoly szerep is juthat, rabszolgaság nincs, a keresztények pedig többnyire nem zsidók), de aprócska jele sincs ennek a homoszexualitás kapcsán.


Ez van, ezt kell szeretni?

Hogyan lehet tehát összefoglalni az eddig megtett utat? Pontokba sűrítve talán valahogy így:

(1) A Szentírás textusai a homoszexualitás kapcsán egyértelműen elutasítóak.

(2) Nincsenek egyértelműen "gyanús foltok" sehol a Bibliában, melyek arra engednének következtetni, hogy bizonyos körülmények között a megélt homoszexualitást legalábbis közömbös Isten számára.

(3) Nem láthatók sehol olyan előjelek, melyek egy lehetséges jövőbeli változásra utalnak, amennyiben a homoszexualitás elfogadhatóvá válik - ellentétben más kérdésekkel, ahol világosan mutatkoznak a nyitottság mozzanatai.

Amennyiben a fenti három pontban megfogalmazott állításaim megállják a helyüket, a progresszív teológia minden próbálkozása halvaszületett, erőltetett és hamis ebben a kérdésben. És megint utalnék a bejegyzés elején rögzített személyes aspektusokra: nincs bennem mákszemnyi ellenszenv, undorodás, elutasítás sem - most hideg fejjel csak és kizárólag azzal kívántam foglalkozni, ha egyedül a Bibliát nézzük, milyen végkövetkeztetésekre juthatunk ebben a kérdésben.

Mit lehet tenni? Erről természetesen az olvasónak kell döntenie. Teheti azt, hogy magából kikelve elveti az egész Bibliát, mondván hogy az csak egy ókori világból származó, mára már meghaladott irat. Azt is választhatjuk, hogy a homoszexualitást elutasító textusok pusztán emberi okoskodások a szövegben, mely csak részlegesen ihletett - ez azonban magával hozza a kérdést, ki és milyen alapon fogja akkor meghatározni, mely szakaszok a "pusztán emberiek"? Azt is mondhatja valaki, ha ennyire egyértelmű a Szentírás, akkor egyszerűen fogadjuk el amit mond, és legyünk a homoszexualitással szemben mi is elutasítóak - tekintet nélkül arra, milyen trendek jellemzik a mai közbeszédet ezen a területen.

A progresszív teológia azonban egy olyan választás mellett tör lándzsát, ami tulajdonképpen nem is létezik: bibliai alapon akar elfogadó lenni a mássággal. Ez épp úgy nem legitim opció, mint egyszerre megnősülni és agglegénynek maradni. Igen, annyit talán mondhatunk, hogy a homoszexualitásnak azok a formái, melyek a Szentírásban olvashatók, nem elfogadhatók egy keresztény ember számára - ám a Biblia hallgat az egymás felé elkötelezett, hűségen és szerelmen alapuló melegkapcsolatokról. De mi lett volna, ha a bibliai szerzők erről is leírják a véleményüket? Ezt nyilvánvalóan nem tudhatjuk. Viszont a "nem tudhatjuk"-ra ugyanúgy nem építhetünk teológiát, mint a korábban már említett undorodásra sem. A hiányállapot nem jelent stabil alapot egy korrekt teológiai felépítmény létrehozásához. Összefoglalva tehát, bibliai alapokon állva én nem látok semmiféle komoly mozgásteret ebben a kérdésben. Az természetesen már egy másik disputa lehetőségét veti fel, hogy az egyház mennyire teszi jól, ha a saját értékrendjét érvényesíteni kívánja a szélesebb, szekuláris társadalomban (erről korábban már leírtam a véleményem), de ez nem a mostani bejegyzés témája. Most csak ott tartunk, hogy ne akarjunk a Szentírás tekintélyével olyasmit alátámasztani, amire teljesen alkalmatlan. Lehet, hogy népszerűbbek leszünk tőle, ha mégis így teszünk, de ha fontosabb számunkra a Biblia a népszerűségnél, akkor nem dönthetünk emellett. 

2022. szeptember 13., kedd

Isteni minta - evolúciós tanulságok hívőknek (6)

Láttad már Jézus arcát a reggeli kávédban kavarogva megjelenni? Láttál már angyalokat repülni, amikor az égbolt egy felhőjére néztél? Hallani vélted már, ahogyan a Szentlélek szele susog, ahogy elsétálsz az útszéli búzatábla mellett? Ha az ilyen kérdésekre igennel felelsz, jó eséllyel sem Jézust, sem az angyalokat nem láttad, és a Szentlélek susogását sem hallottad - csak aktiválódott a mintázatfelismerő képességed. Amivel egyébként - nem utolsó sorban - Istenhez is könnyebb eltalálni...

Még a legbutább homo sapiens is kreatív lény. A kreativitás egyik jele egy olyan képesség, amellyel a valóság építőelemei közötti kapcsolatokat könnyedén megteremtjük - még akkor is, ha az ilyesféle összeköttetések gyakran tévutakra visznek bennünket. Zseniálisan tudunk meglátni két politikai esemény között összefüggéseket, adott esetben egy bűncselekmény helyszínén talált nyomokból következtetni az elkövetők kilétére - de ugyanígy tág fantáziával jósolunk a tenyér vonalaiból vagy éppen horoszkópot készítünk arra hivatkozva, hogy a bolygók együttállásának köze van a mindennapi életünkhöz. Keresztényként ez az összekapcsoló fantáziánk jó sok motivációt is szokott kapni - ahogy sokszor ezt magam is tapasztalom.

Vagyis az ember mintázatkereső és felismerő lény, amivel a fejlődésünk során jól is jártunk, meg rosszul is. Rosszul leginkább azért, mert nagyon hajlamosak vagyunk ott is összefüggéseket feltételezni, ahol nincsenek. Miért hajlunk a hibás felismerésekre? Nos, az evolúciós sztorizgatás valahogy úgy szokta ezt elmesélni, hogy képzeljünk el egy ősembert, ahogy egy magas fűvel tarkított mező szélén téblábol. Tegyük fel, hogy egyszer csak megzörren mellette a fű. Vajon csak a szél fújta meg? Vagy valami rosszabbról van szó, és egy kardfogú tigris fog hirtelen kiugrani a bokorból? A képzeletbeli ősember nem várja meg a választ, hanem ijedtében hanyat-homlok elrohan. Még az is lehet, hogy tíz esetből kilencszer hülyeséget csinál, mert tényleg csak a szél járatta vele a bolondját. Úgy is mondhatjuk: tíz esetből kilencszer hibásan működött a mintázatfelismerő képessége. Ám az egyetlen kivételes esetért mégis megérte mind a tízszer elfutnia: azoknak az őseinknek ugyanis, akik nem így tettek, lehet hogy az esetek többségében igazuk volt, de a ragadozók martalékává váltak.

A hipotetikus példa leginkább arra jó, hogy világossá tegye: hosszú távon azok az elődeink éltek túl, akik bár sok esetben ott is mintázatokat fedeztek fel a valóságban, ahol nincsenek, mégis ők voltak a sikeresebbek, ők szaporodtak és ők adták tovább a hibás mintázatfelismerő képességüket, amely minden deficit ellenére a hasznukra válhatott. 

Az ateista logika persze a vallások kapcsán is azt szokta mondani, hogy azok a hibás mintázatfelismerésünk következtében születtek, amikor isteni kéznek tulajdonítottunk jelenségeket a természetben, holott ez ugyanolyan melléfogás volt, mint a magas fű zizzenését mindig a kardfogú tigrisekre fogni. Ám ha keresztényként úgy gondolkodunk, hogy Isten teremtményei vagyunk, akkor ez a képességünk még akkor is hasznos lehet, ha hajlamosak vagyunk rosszul használni. Szerintem jó példát láthatunk erre az ószövetségi József-novellában (Genezis könyve). Józsefről mindenki annyit tud, hogy álmokat látott, pedig nem ez a lényeg az egésszel kapcsolatban. A sztori szerint József értette amit álmodott, sőt képes volt mások számára is érthetővé tenni: vagyis helyesen ismerte fel az álom képeit, belső összefüggéseit, a mintázatokat ezekben. Józsefnek ez a képessége tette lehetővé, hogy Egyiptom stratégikusan felkészüljön a hét bő és hét szűk esztendőre, és tizennégy évre előre meghatározza saját gazdasági koncepcióját. Vagyis a jó mintázatfelismerés nemcsak arról szól, hogy helyesen látjuk az élet jelenségei közötti összefüggéseket, hanem arról is, hogy képesek vagyunk meglátni, mihez kell kezdeni a jól felismert mintázatokkal.

Hívő keresztényként természetesen azt gondolom, a mintázatfelismerő képességünk végső soron azt szolgálja, hogy Isten "mintázatait" ismerjük fel a világban. Hogy bármennyire is tévelygésre és félrecsúszásra hajlamosak vagyunk, a begyűjtött jó felismerések révén eljussunk a Mintaadóhoz. Hasznos tulajdonságunk ez és nemcsak a túlélés, hanem az Istenhez találás szemszögéből is. Mondani sem kell, a megélt hétköznapi kereszténységben is óriási előny a jó mintázatfelismerés. Gondoljunk csak egy prédikátorra, aki helyesen lát meg egy mintázatot a különféle bibliaversek tengerében, és korrekt teológiát épít ebből - meg gondoljunk egy olyanra is (ez talán a könnyebb), aki eleve ostobaságokat olvas ki a textusokból és ott is összefüggést lát, ahol semmi ilyesmi nincs. A mintázatfelismerés a látásnak nevezett keresztény erény alapja.

Összefoglalva az ember mintázatkereső és felismerő lény, s bár ez a képességünk alaposan félrevihet bennünket, de a helyes mintázatfelismerésben is segít - keresztény szemmel például Isten "ujjlenyomatainak" megtalálásában.

Ebben a rövid sorozatban csupán gondolatébresztő és virulensnek szánt felismeréseimet próbáltam összeszedni, melyek valamiképpen kapcsolódnak az evolúcióelmélethez, az ember származásához és milyenségéhez - és mégsem kénkőszagot árasztó dolgok, hanem a hitünk szempontjából integratívan is megközelíthetjük őket. Tisztában vagyok azzal, hogy számos más példát is választhattam volna, de ez a hatrészes kis sorozat inkább csak kedvcsináló kívánt lenni a továbbgondoláshoz - amit innentől az olvasóra bízok. A sorozat előző részei:

Integratívan az evolúcióról (1) - mindenki egyenlő

Agy-baj? (2) - miért esik nehezünkre filozófiai problémákat megoldani?

Másképp képmás (3) - Isten képmásának lenni fejlődési feladat is számunkra

Intelligensebb tervező (4) - A programozó istenség a legintelligensebb - és nem a de novo Teremtő

A hitünk mennyire adaptív? (5) - A kereszténységnek is alkalmazkodni kell a maga niche-éhez

2022. szeptember 11., vasárnap

Sántikáló sokszínűség

Bár vitám Monostori Tiborral lezárult, egy gondolatszilánkot még kivennék az egész beszélgetésfolyamból, mert úgy vélem nagyon fontos üzenet van benne a számunkra. A sokszínű, sokoldalú, komplex gondolkodásról van szó, ami mindig erényként jelenik meg - ellenben a beszűkítő, sarkos, vagy-vagy logikára építő gondolkodással, ami csakis súlyos bajok forrása. Aki tehát egészségesen akar gondolkodni, az minden körülmények között a sokszínűségre törekszik. Nos, ez is a mai kor egyik népszerű féligazsága - és pont ettől veszélyes.

Ha megkérdeznénk egy pszichológust, vajon mi különbözteti meg a gyermeki és a felnőtt gondolkodást egymástól, valószínűleg hosszas és kimerítő választ fogalmazna meg, ahol számos dolgot felsorolna. Kiragadva ezek közül egyet, a képzeletbeli pszichológus valószínűleg megemlítené, hogy egy gyermek tipikusan duális módon gondolkodik, míg egy értelmes felnőtt ember képes árnyalatokban látni a valóságot. A gyermek a világos képleteket szereti: vagy-vagy. A dolgok jók vagy rosszak, isteniek vagy ördögiek, szépek vagy csúnyák, a bűnre pedig büntetés jön, a jócselekedetre meg jutalom. Egy felnőtt kognitív képességei sokkal finomabbak ennél, nyilván ő már észreveszi, hogy vannak átmenetek az isteni-ördögi szférák között, a dolgok keveredhetnek egymással, például jó emberekkel is történhetnek rossz dolgok, vagy rossz emberekkel jó dolgok. Egyszóval: a gyermeki elme nem, a felnőtt viszont jól teszi, ha színesben lát.

Az a tény azonban, hogy a gyermeki elme dualizmusra hajlik, a felnőtté pedig a komplexitásra, ma már nem pusztán a létezés adottsága, hanem egy túlhangsúlyozott társadalmi elvárás is lett. Ezt mondatja velünk a Zeitgeist: "ha felnőtt vagy, akkor láss mindig színesben, sokoldalúan, komplexen - mert ha nem így teszel, akkor gyerekesen gondolkozol!" Természetesen ez a kijelentés az esetek jó részében tökéletesen igaz. A probléma ott van, hogy a sokszínűségre törekvő gondolkodásmód olyan dolgokat és kérdéseket is a sokszínűség zászlaja alá akar sorolni, melyek bizony természetüknél fogva vagy-vagy kérdések, ha úgy tetszik, hát duálisak. Nem az a gond, ha sokoldalúan gondolkodunk, hanem az, ha akkor is ezt akarjuk tenni, amikor egy adott kérdés ezt nem tűri meg.

Tetszik vagy sem, a valóságban hemzsegnek a bináris logikára épülő, eldöntendő kérdések, beleértve a teljesen hétköznapi eseteket és a teológiai-spirituális útelágazásokat is. Az emberek hajlamosak ilyenkor valamiféle intoleranciát vagy türelmetlenséget feltételezni, ha vagy-vagy dilemmákhoz jutnak és elkenni a döntést arra hivatkozva, hogy "ez nem ilyen egyszerű, ezt sokkal árnyaltabban kellene nézni", hiszen mi felnőtt emberek vagyunk, akik komolyan gondolkodnak. Pedig az érett gondolkodás nem a sokszínű, hanem az a bölcsesség, ami különbséget tud tenni az egyes kérdéstípusok között. Ha egy fiú megkéri egy lány kezét, akkor ugye csak két opció van: a lány igent mond vagy nemet. Ha igent mond, akkor a felesége lesz - és minden más válasz gyakorlatilag az elutasításhoz, a házasság lehetőségének szertefoszlásához visz. Olyan opciók nincsenek, miszerint a "gondolkozzunk sokoldalúan" jegyében össze is házasodnak, meg nem is. Az nem lehet hogy a fiú a lány férje lesz, de a lány nem lesz a fiú felesége. Amikor a bináris kérdésekre mégis ráerőltetik a nem-bináris, sokszínűséget jelentő logikát, abból mindig valami szörnyű zagyvaság és meghasonlás keletkezik.

Pontosan ez a helyzet a kereszténység alapkérdéseinek esetében. Bármennyire is taszító ez a mai embernek, a keresztény hit alapvető rétegei és meghatározó kérdései binárisak. Nem lehetek egyszerre hívő is meg nem is. Nem követhetem teljes bizalommal Jézust és közben az ateizmust vagy Krisnát, Buddhát, esetleg Allah-ot. Ebből valami kotyvasztott baromság következik csupán. Ilyesmivel próbálkoztak például a nácik az ún. német kereszténység idején, amikor Jézus karakterét germanizálták, és egy zsidógyűlölő vallást csináltak a biblikus keresztény hitből. Ez a helyzet: ha bináris kérdésekből sokszínű kérdéseket akarunk varázsolni, annak mindig valami életképtelen mutáció, valami halva született produktum lesz az eredménye. A bibliai hit egyszerűen nem tűri meg az ilyesmit. Ahogy Illés próféta fogalmazott a Kármel hegyen (lásd 1Kir 18), nem fair ha kétfelé sántikálunk. Azt mondta a népnek, döntsenek Baál istenség vagy Jahve mellett - de ne akarják egyszerre mindkettőt. A próféta idejében ugyanis Izrael pont ezt csinálta. A Kármel hegyen állt egy Baál oltár és mellette (egy lerombolt) oltára Istennek. Ez a látvány tökéletes kórképe volt annak, amilyen állapotok abban az országban uralkodtak. A keresztény hit viszont "egyoltáros" vallás, sántikálás és sumákolásmentes, vagyis az kellene legyen. 

A sokszínű gondolkodás felkiáltás alatt pedig pont a kétfelé sántikálás politikáját kívánják visszahozni, arra hivatkozva, hogy a komoly felnőtt ember nem fekete-fehéren lát - valójában azonban a tényleg fekete-fehér kérdéseket is elmaszatolják és kiszínezik. Az ilyesmi mindig visszaüt és megbosszulja magát. A bosszú jelen esetben szerintem abban látszik, hogy a hívők jó részének a fejében nincsenek semmiről letisztult gondolatok, hanem minden hitkérdés kapcsán egy örvénylő massza van. Ezt az örvénylő masszát igyekeznek sokoldalúságnak lefesteni: lám-lám mennyi szín kavarog benne, milyen komplex, micsoda érték, milyen trendi, milyen szép! Előre bocsánatot kérek a festészetért rajongóktól, de nekem sok mai festmény is ilyennek tűnik. A vászonra ráhánytak random színes foltokat, és az így kialakult látványba utólag kreatívan beleprojektálunk mindenféle izgalmas magyarázatot - aztán kinevezzük mindezt a magaskultúra gyöngyszemének, amit illik komoly műveltséget adó tényezőként jegyezni. A lényeg azonban, hogy nekünk hívőknek elsősorban nem a színes vagy a fekete-fehér gondolkodás között kell döntenünk - hanem azt kell tudni eldönteni, mikor melyiket kell használni. Mellőzve és félretéve, amit a korszellem ennek kapcsán elvár tőlünk és ami trendinek számít manapság. A sokszínűség önmagában ugyanúgy nem érték, ahogy a fekete-fehér dualista látásmód  sem értéktelen önmagában. Az érték az, ha tudjuk mikor melyikhez forduljunk - és nem hagyhatjuk, hogy ennek a döntési képességét elvegyék tőlünk.

2022. szeptember 7., szerda

A hitünk mennyire adaptív? - evolúciós tanulságok hívőknek (5)

A keresztények alapvetően utálják az alkalmazkodás kifejezést. Ennek oka nyilvánvaló: amikor a kereszténység alkalmazkodik a világhoz, az mindig azt jelenti, hogy felad valamit a hitelvei közül és csúnya kompromisszumot köt. Alkalmazkodni nem más, mint elvtelennek lenni és langymeleggé tenni a hitet. Pedig az alkalmazkodás nem ennyire szörnyű jelenség és éppen a természet helyes megfigyelése révén sokat tanulhatunk belőle...

Mindenki tudja, mert sokat szoktuk emlegetni, hogy az evolúció során az élőlények alkalmazkodnak a környezetükhöz - és amelyikük ezt jól csinálja, az nagyobb eséllyel túlél, a kevésbé alkalmazkodók pedig szimplán kiszelektálódnak. Világos, mint a nap, csak kár, hogy nem ennyire egyszerű.

Egyrészt, az alkalmazkodásra (adaptációra) Ernst Mayr szerint több száz(!) definíció létezik a biológiában. A legtöbb kutató ugyanakkor egyetért abban, hogy egy tulajdonság akkor adaptív jellegű, ha növeli egy élőlény rátermettségét, vagyis ha hozzájárul egy egyed vagy csoport túléléséhez és/vagy szaporodási sikeréhez. Hozzátehetjük, hogy a természetes szelekció egyébként nem vezet el mindig (több ok miatt) az adaptációhoz, azaz az alkalmazkodáshoz - nem mondhatjuk tehát, hogy bármiféle ehhez hasonló céljai lennének.

Másrészt fel kell tennünk a kérdést, hogy az élőlények vajon mihez alkalmazkodnak? Erre általában azt szokták mondani, hogy egy-egy faj a környezetéhez alkalmazkodott, de ez nem teljesen korrekt válasz. Egy lombkoronában fészkelő kolibrinek például tök mindegy, hogy a talajszinten hevernek-e bizonyos fajta kövek vagy sem. Minden faj csak a környezeti jellemzők egy szűkebb köréhez alkalmazkodik, amit bizonyos feltételek határoznak meg. Ezt a szűkebb területet hívják niche-nek, vagyis a faj számára szükséges létfeltételek összességének. Leegyszerűsítve tehát az adaptáció arról szól, hogy egy faj alapvetően azokhoz a létfeltételekhez alkalmazkodik, amelyekhez neki szükséges is alkalmazkodnia. 

A kereszténység maga persze nem egy faj és nem élőlény, habár bizonyos értelemben - nyilván elvonatkoztatva - inkább tűnik organizmusnak (élőnek), mintsem organizációnak (szervezetinek). A kulturális evolúció szemüvegén át vizsgálva a kereszténység azonban "csak" egy vallás, akár a riválisai - a társadalomban pedig zajlik egyfajta szelekciós nyomás a hitrendszerek között, ahol ugyancsak szükséges bizonyos rátermettség a túléléshez. A kereszténység kétezer éve bizonyítja, hogy mindenféle kultúrához és társadalmi kontextushoz, mindenféle történelmi helyzethez jól tud alkalmazkodni. Ám az előbb leírt gondolatok szerint az alkalmazkodást főként a létfeltételeket jelentő niche határozza meg - de vajon szellemi értelemben milyen a kereszténység niche-je? Melyek azok a "létfeltételek", amelyekhez feltétlenül alkalmazkodnunk kell ebben a világban - és mikor van az, hogy az alkalmazkodás már tényleg megrontja a kereszténységet? Innentől persze a kreatív ötletelés következik, habár van néhány olyan pont, amit szerintem kevesen vitatnának. Csupán néhány hirtelen ötletet vetnék fel a továbbgondolás kedvéért:

  • ha rátermettek akarunk lenni, alkalmazkodunk kell a kívülállók nyelvezetéhez, az általuk kedvelt kommunikációs formákhoz. Ebben bőven van mit fejlődnünk, mert sokszor képesek vagyunk a "belső szlenget" használni a nem hívők felé is, illetve amikor érvelünk a hitünk mellett, könnyedén átlépjük, hogy nem azonos előfeltételek platformján állunk. Így például idézgethetjük valakinek a Római levelet arról, hogy a bűn zsoldja a halál - miközben az illetőnek egyelőre az a kérdése, mit számít egyáltalán, hogy egy Pál nevű ember írt egy ilyen levelet? Az alkalmazkodó kommunikáció figyelembe veszi a befogadó oldal igényeit és képességeit, valamint az emberek előfeltevéseit - és ezekre építve fejti ki a mondanivalóját.
  • a vallások jó része nagy jelentőséget tulajdonít a szent szövegeknek (Biblia, Korán, Bhagavad Gíta, stb...). Sokat jelenthet ha ezek értelmezése flexibilis, azaz sokféle jelentést megenged. Természetesen itt sem elvtelen csavargatásról van szó: nem olvashatunk bele egy szövegbe olyasmit, amit nem akar mondani - de ha egy szöveg többféleképpen értelmezhető és sokféle olvasata van, az jótékony segítség az adott társadalmi kontextushoz való alkalmazkodásban. Szerintem azok a vallások gyorsan kihullanak a rostán, melyek alapszövegei rugalmatlanok.
  • fontos alkalmazkodási szempont az is, hogy a kereszténység minden kultúrában megtalálja a maga helyét, és bár megszűrve, de megengedje hogy az egyes gyülekezetek kialakítsák a saját kulturális vonásaikat. Aktuális példa mostanság erre az afrikai kereszténység: bár vannak olyan kulturális elemek, melyek nem passzolnak a biblikus felfogásba (egyes afrikai gyülekezetekben az ősi sámánhitet is belekutyulják az evangéliumi hitbe), azért az afrikai teológia már külön szekció manapság például a könyvpiacon, a maga sajátos ízeivel és nézeteivel. Az alkalmazkodás itt tehát azt jelenti, hogy miközben nem térhetünk el a hitünk alapjaitól, kultúránként sajátos vonásokkal is rendelkezik a hitünk, amit érdemes lehet támogatni.


Visszatérve még egy pillanatra a biológiai fajokra, az alkalmazkodás folyamatát átgondolva van itt egy fontos gondolat. Ha egy faj új képességre tesz szert, bizonyos értelemben megnyílhat előtte egy másfajta niche. Például a hüllőknek az az ága, amely tollas lett, majd a repülés képességével is rendelkezni kezdett, óriási adaptív zónát hódított meg magának: kis túlzással hirtelen övék lett az égbolt. (Ellenpélda erre, hogy egyetlen kétéltű sem tudott alkalmazkodni a sós vízhez, így előttük nem nyíltak meg például a tengerek és óceánok...)

Átemelve ezt a tanulságot a kulturális evolúció terepére és benne a kereszténység jelenlétére, felmerült bennem a kérdés, vajon szert tehet-e a kereszténység olyasféle jellemzőre, ami egy nagyobb niche lehetőségéhez vezetheti? A kérdés persze teoretikus, s mivel nem akarom a bejegyzést végtelen hosszúra nyújtani, most csupán feldobom a levegőbe, de nem válaszolom meg. (Várva azt, hogy a kedves olvasónak esetleg van erre valamilyen elképzelése.)

Összefoglalva: ahogy a biológiai fajok esetében, a kulturális evolúció szereplői kapcsán is beszélnünk kell bizonyos típusú alkalmazkodásról. Keresztényként ebben nem lehetünk elvtelenek, ugyanakkor valamennyire mégis alkalmazkodnunk kell a saját szűkebb környezetünkhöz, ami növelheti a rátermettségünket. Ez persze csak analógia, hiszen a biológiai és a kulturális evolúció folyamatai azért egy az egyben nem feleltethető meg egymásnak.

2022. szeptember 3., szombat

Káoszra rend - utolsó válaszom Monostori Tibornak

A jó beszélgetések mindig hosszúak - ezt tudom mondani a Monostori Tibor és köztem zajló eszmecserére, aminek (részemről) az utolsó fordulójához érkeztem: gyanítom, ha nem így teszek, soha nem lesz vége. Pedig fontos kérdések sorjáznak Tibor legutóbbi írásában - azt pedig külön köszönöm neki, hogy az interneten szinte példátlan módon kiemelte a számára pozitív pontokat is az én meglátásaim kapcsán. Ezt a kedvességet én a jelen bejegyzés végén olvasható, személyesebb hangtónussal kívánom meghálálni.

Vita és vízen járás

Bevallom, elhiszem Jézusnak, hogy járt a vízen, de ettől én még nem tudok vízen járni. Pedig mintha valami hasonlóra lenne most szükségem: Monostori Tibor olyan mennyiségű témahalmazt rakott elém kihívásként, aminek a beható tanulmányozása megkívánná, hogy iszonyú energiákat mozgósítsak a kedvéért. Bocsánat, de nem fogom most áttanulmányozni a niceai és a többi három zsinat teljes történelmét és anyagát, nem fogom elolvasni Pázmány Péter vitáit Alvinczi Péterrel, nem fogom megismerni (egyelőre) Thomas Jay Oord egyébként valószínűleg izgalmas világképét, és így tovább, és így tovább... Tibornak igaza lehet, hogy ezek fontos tudnivalók, de nekem most "vízenjárások", teljesíthetetlen követelmények, amire egyszerűen nincs kapacitásom, és a vita kedvéért nem is vagyok hajlandó ilyen horribilis energiákat mozgósítani.

Viszont azért kedves Tibor, ha megengedsz egy őszinte, határozottan nem sértettségből fakadó, vitatechnikai megjegyzést: szerintem nem is igazán fair a vitapartneredet arra kérni, hogy ha veled igazán szóba akar állni, akkor járjon a vízen. Másként fogalmazva, van egy olyan érzésem, hogy te most olyan helyzetben akarsz láttatni engem az olvasók előtt, hogy mivel nem nézek igazi alapossággal utána ennek a rengeteg dolognak, így neked lesz igazad, engem meg könnyen lehet slendriánsággal vádolni. Gyakran előfordul ez a viták során, amivel önmagunkat a műveltség kedvező színében, a vitapartnert pedig a tájékozatlanság kedvezőtlen árnyalataiban lehet lefesteni. Én viszont nem akarlak hasonló helyzetbe hozni. Nem kérem tőled, hogy mielőtt válaszolsz erre a bejegyzésre, olvasd el Walton teremtésteológiáról szóló köteteit, vagy nyálazd át a meghatározó dogmatika könyveket arról, miben áll a közös hitmagunk. Könnyen spriccelhetnék ilyesféle vizet a lábad elé, aztán felkérhetnélek arra, legyél szíves járni rajta, majd akkor elhiszem, hogy komolyan vettél. Nem akarom ezt tenni veled, mert nem gondolom korrektnek. Részemről ez egy beszélgetés, ami nem arról szól, ki az okosabb. Egyszerűbb taktikát javaslok: fejtsük ki egyszerűen egymás gondolatait egymásnak, abból a műveltségi keretből, amivel adott pillanatban rendelkezünk - elismerve és meghagyva persze a bővítés és további ismeretgyarapodás lehetőségét. A magam részéről továbbra is maradok ennél.


Villámválaszok konkrét kérdésekre

Monostori Tibor fájlalta - jogosan -, hogy a legfontosabb kérdéseire semmit nem feleltem. Most sem fogok úgy válaszolni, ahogyan szeretnék, mert akkor végtelen lenne ez a bejegyzés. Csak villámválaszokat fog találni, de remélem azért ezek többek lesznek az abszolút semminél. Tibor kérdései és a rá adott rövid válaszaim tehát a következők:

1. Keresztények-e a gyűlölködők, az uszítók, az emberi méltóságot semmibe vevők?

Úgy gondolom, amennyiben a gyűlölet, uszítás, a másik ember semmibevétele életvitelszerű, rendszeres viselkedésük, nem keresztények. Amennyiben adódik, hogy elbotlanak ilyen bűnökben,  akkor igen, lehetnek azok.

2. Változhatnak-e történelmileg és így relatívvá tehetők-e maguk a „legfontosabb hittéttelek”, egyrészt, mint fogalom, másrészt, mint annak a korban húsbavágó következménnyel járó tartalma?

Szerintem a legfontosabb hittételek nem változhatnak és nem tehetők relatívvá sem. Ahogy a katolikus teológus Karl Rahner fogalmazott egyszer, a dogmák "előrefelé nyitottak", vagyis elvileg bővíthetők, értelmezhetők, megvitathatók, de visszafelé a lényegükben nem változnak. Nehéz is elképzelni az ellenkezőjét. Furcsa világra ébrednénk, ha kedden Jézus még meghalt a kereszten (és ezt vallja az egyház), szerdán meg kijelentjük, az egész soha meg sem történt és a kereszténységnek sem fontos - mostantól így kell hinni. Ahogy írtam korábban, az ilyen hit értelmetlen és súlytalan, az ilyen szintű flexibilitás feloldja a hit minden biztos pontját, vagyis a dogma nem is dogma többé. Akkor viszont értelmetlen a kérdés, hogy mi legyen a "legfontosabb hittételekkel", mert hittételek sincsenek.

3. Van-e hamis megtérés és mik annak a jelei?

Szerintem van. Egy megtérést - bibliai szóhasználattal élve - gyümölcsök, vagyis látható következmények követnek. Nem tudok itt erről röviden írni, ezért csak egyetlen példa: a megtért ember is követ el bűnt, de nem életvitelszerűen él a bűnben, viszont életvitelszerűen tesz azért, hogy Krisztushoz hasonlítson. A hamis megtérést én úgy hívom: sima vallásgyakorlás, ami mintegy kívülről akarja megragadni (pl. csak liturgiákban, vallási gyakorlatokban) a hit lényegét, ami pedig csak belülről megragadható.

4. A konzervatívok hite éppoly sokszínű, mint a progresszívoké, miként bizonyítom (vagy ha nem sikerül bizonyítanom, akkor miért nem?). Ennek következménye, hogy akkor (a te fogalmaid szerint) a te hited is súlytalan.

Nem értem miért a sokszínűségen múlik egy hit súlya? Azért, mert egy hit sokszínű, az még nem ad neki semmiféle súlyt. Egy hitnek nem attól lesz szellemi súlya, hogy brutális diverzitás jellemzi. Mondok egy példát. Ha a férfi és nő házasságát házasságnak tartjuk, no meg két férfi kapcsolatát is, meg azt is, ha a biciklimet veszem feleségül, meg azt is, ha egy képzeletbeli szellemhez megyek hozzá,  ésígytovább, ésígytovább, a lehetőségek szinte végtelenek - nos, mindezt nevezhetjük sokszínűségnek, de ha a házasság fogalmát csaknem a végtelenségig tágítom, akkor egy idő után már nem lesz értelme a házasság címkét egyáltalán használni. Vagyis: maga a fogalom súlytalanná válik. Tehát a hit nem a sokszínűségétől lesz komolyan vehető, hanem attól, hogy a sokszínűség mellett van egy biztos magja, ami megkerülhetetlen, releváns és érvényes. A konzervatív és az értelmes módon progresszív hitet el tudom képzelni ilyennek: sokszínűnek, ami stabil maggal rendelkezik. A szélsőségesen progresszív hit viszont szerintem csak sokszínű, de súlypontot adó mag nélküli. Olyan ez, mint Jézus példázata a homokra és a kősziklára épített házról.


Káoszról és rendről bonyolultan és kaotikusan

Cinikus leszek, gúnyos és megmondó. A teremtett rend teológiájának felfedezéséhez nem kell túl nagyot lapozni a Bibliában: közvetlen a fekete borító után, a Genezis első fejezetében olvasható. Szeretném hinni, hogy Tibornál pusztán összeragadhattak az oldalak, ezért véletlenül többet lapozott egyszerre a Bibliájában. Másként nehéz elképzelni hogyan írhat le ilyesmit:

"Ilyen a világ, Sytku. Kaotikus. A világban millió értelemben semmilyen rend nincs. Sőt, annál is kaotikusabb."

Az egyfejű magánember azt hinné, ha van valami ami meglehetősen félreérthetetlen már az egész Biblia elején, az nem más, minthogy Isten a káoszból rendet alkotott. Mondhatni ez a Biblia egyik legelső mondanivalója konzervatívoknak és progresszíveknek. Isten fogja a tohut meg a bohut, és rendet csinál: az elemek a helyükre kerülnek, megkapják a funkcióikat, és Ő végül megpihen. Adjunk igazat Monostori Tibornak! Tény ugyanis, hogy a káosz a teremtés miatt nem veszik ki a világból, meghatározó entitás marad, amit sok értelmező szerint egyébként a formátlan, állandóan mozgó, képlékeny vizek jelképeznek. Ám azt is olvassuk, Isten visszaszorítja, mederben tartja a vizeket, tehát az is a rend része, hogy még a káosznak is megszabja a helyét a teremtésben. A rend a kulcsszó és nem a káosz, hiszen ettől is teremtés a teremtés. Van benne káosz, hát persze, mindig ott lappang bizonyos rétegekben, de ettől még nem a káosz jellemzi a valóságot, hanem a rend. És amikor mi keresztények betegeket ápolunk, szegényeket karolunk fel, éhezőknek enni adunk, akkor nem egyszerűen csak jótékonykodunk, hanem azt tesszük, amit Isten tett a legelején. Visszaszorítjuk a káoszt, hogy a dolgok helyreálljanak, hogy megint rend legyen, hogy minden ismét funkcionáljon, mert kezdettől fogva ez volt a Terv. (Lábjegyzetként: sajnálom, hogy a teremtés ehhez hasonló, véleményem szerint hihetetlenül fontos teológiai üzenetei teljesen mellőzöttek és helyette csak az állandó vita megy kreacionizmusról és evolúcióról...) Meglepő, hogy keresztényként valaki a káosz felől akarja megérteni a teremtett világot, ami viszont sok dolgot megmagyaráz a progresszív látásmód kapcsán számomra.

Értem én, hogy Tibor arra kívánt utalni: a világban a rend ellenére is sok a káosz. A világ bonyolult, komplex, összetett, sokféle - és emiatt érvel maga Tibor is sokféleképpen. Itt azonban szerintem többszörösen téved. Egyrészt, a káoszt és a komplexitást ne keverjük össze egymással. Világosan fogalmazok: a "világ kaotikus" és a "világ bonyolult" mondatok két különböző dolgot jelentenek. Attól, mert a világ nehezen érthető és összetett, még nem kaotikus. Másrészt mást jelent, hogy sokoldalúan érvelünk (amikor egy dolgot többféle perspektívából megvilágítunk) vagy kaotikusan (amikor mindent a kondérba hajigálunk, ami megfogható közelségben van). Mintha Monostori Tibor fordítva ülne a progresszív lovon: nála furcsamód nem a rend az alap meghatározottság, ahol Isten mederben tartja a káoszt, hanem a világ kaotikussága az alap, amiben talán van valamicske rend is. És mintha keverné a káoszt a komplexitással.

Persze ilyen előzmények után, ahol a valóság per definitionem kaotikus és rendetlen, nem csoda ha a hit maga is ilyen:

"A hit tartalma? Kaotikus, ezt mutattam be többször. Ami nem kaotikus benne, az Jézus Krisztus, aki gyógyító erővel lép be az ember életébe és a történelembe."

Roppant érdekes egyébként, hogy Jézus nem számít a káoszhoz, ő nem kaotikus, ő a rend egyik entitása, de a Rá nézve és Benne megteremtett világ (Kol 1,16-17), hát az már kaotikus, az már áttekinthetetlen. Jézusnak nincs köze a káoszhoz, de az Isten által teremtett világ alapvető meghatározottsága a káosz. Ez persze teológiai abszurditás, de még fogalmilag is öngól, csak gondoljon bele a kedves olvasó. Hiszen ami teremtett, az nem lehet kaotikus, és fordítva is igaz: a káoszt alaphangon nem kell teremteni, mert az a rend és teremtés hiánya. A káosz ott lehet alapfeltétel, ahol nincs teremtés. 

Lehet, hogy az olvasó unja már ezt a teoretikus, fogalmakat csócsáló szakaszt, és azt kérdezi magában, minek ilyen sokáig elidőzni a káosz és a rend elemezgetésénél. Hadd kérjem most mindenki türelmét! Őszintén szólva azért teszem ezt, azért kérődzök ilyen kiállhatatlanul, mert olyan benyomásom támadt, hogy az egész progresszív teologizálás egyik sarokpontjához jutunk ezzel. Tibor írásai és egyébként az egész Felszabtér blog hangulata, cikkei, látásmódja alapján ugyanis az körvonalazódott számomra, hogy ők a káoszra építenek, a káoszt tartják meghatározó kiindulópontnak, amit összekevernek a világ bonyolultságával és a komplexitással. Azt gondolják, ha egy cikket telezsúfolnak mindenfélével, attól sokoldalú lesz. Ha van benne egyháztörténeti kitekintés, prédikációra hivatkozás, képi hasonlat, aztán egyik pillanatról vagy bekezdésről a másikra témaváltás ezek között, és minden csiribi zabszalma, akkor majd az emberek szájtátva rácsodálkoznak erre a hatalmas halmazra: "hú apám, ez már igen, milyen komplex, milyen összetett, mennyire bonyolult és sokoldalú! Végre nem olyan primitív és leegyszerűsítő, mint azok nézetei, akik határozott hitelvekhez ragaszkodnak!" 

Pedig hát... ez tényleg csak káosz, rendhiány, stabil mag nélkül, különféle elemek egymásra dobált sokasága. És egyébként ez az egyik olyan pont, amiben az egész "felszabteres progresszivitás" szerintem jócskán eltér a biblikusnak nevezhető progresszivitástól. A bibliai progresszivitás Isten lépésről-lépésre kibontakozó üdvterve, ahol a komplexitás bár mindig növekszik, a halmaz újabb és újabb elemekkel bővül, de a növekedés mindig az előzményekre épül. Igen, azokat átértelmezheti, feldolgozhatja, kibővítheti, de nem teszi jelentéktelenné és nem akarja súlytalannak feltüntetni. Nagyon fontos, hogy ezt a kettőt egyszerre, egymás mellett lássuk! Miközben egyre mélyül a megértés, a korábbi alapok a helyükön maradnak: így nem a káosz nő, hanem a bonyolultság. A magam részéről pont ez az egyik bajom a progresszív teológiával - nem látom pontosan mi az alapja, amihez minden körülmények között kitartóan ragaszkodik, amit mindig megtart, amire a felépítményeit felhúzza.

A káosz, mint alapadottság hangsúlyozása után különösen megragadó, amikor Tibor így fogalmaz velem kapcsolatban: "Én a biztosra építem a hitemet, te a bizonytalanra." (kiemelés tőlem). Ugye ez azért megmosolyogtató. Ha szerinte a világban ennyire meghatározó erő a káosz, akkor miféle "biztosra" épít pontosan?


A közös "hitkészlet" és mi

A "biztos" hitre aztán jó példa lesz mindaz, ami ezután következik. Hiszen Tibor kijelenti, hogy az Ószövetség, az Újszövetség, az egész egyháztörténet, Pál apostol, a niceai zsinat - vagyis szinte tokkal-vonóval a teljes Univerzum cáfolja a hittételeket. Megint nem teljesen világos, miért pont Pál apostol van kiexponálva és miért pont a niceai zsinat (sejtéseim vannak) - de ha a világ kaotikus, akkor nem is kell ezt megmagyarázni. Dobunk a kockával és ami éppen kijön.

Nos, most persze megint azt kellene tennem, hogy feltűröm az ingujjamat és lépésről-lépésre elkezdem végigmagyarázni, miért nem cáfol semmit az Ószövetség, az Újszövetség, Pál apostol, a niceai zsinat meg az egész egyháztörténet az alapvető hitvallásokból, de kedves Tibor, figyelj csak, én ezt most nem teszem meg. Ahogy a bejegyzés elején jeleztem: nem fogok vízen járni, nem tudom átnyálazni ötezer év bibliai és kétezer év egyháztörténeti históriáját. Felteheted nekem százötven méter magasra a lécet és aztán mondhatod fejcsóválva, ugye hogy nem tudok ilyen nagyot ugrani, csakhogy erre a versenyszámra nem is neveztem be. Mert nincs értelme.

A keresztények tudták miben hittek. Igen, kezdetben nem volt túl komplex dogmatikájuk. Igen, az egyház el tudta ezt akár szükségtelenül is bonyolítani. Igen, a zsinatokon nem istenek vitatkoztak egymással, hanem gyarló emberek, akik gyakran a méltóságukról elfeledkezve érveltek. Igen, a keresztények sokszor ölre mentek egymással egyes hitkérdésekben.

Mégis, akármilyen szedett-vetett volt az egyház, akármennyi ostobaságot csinált, és akármennyi probléma is van vele most, a Biblia az egyházat Krisztus Menyasszonyának nevezi, akiért maga Krisztus odaadta az életét. Nem elgépelés: nemcsak az egyes emberekért, hanem magáért az egyházért is meghalt. Az egyháznak a rengeteg hibája mellett azért ott van az az erénye, hogy megtartotta és továbbadta a hitmagot. Van egy közös alap, amiből nem engedhetünk, amit nem tehetünk vita tárgyává, amihez ragaszkodnunk kell. És ez nem annyi, hogy "Jézus személyében hiszünk", hanem ennél azért több. 

"Kérlek, vedd fontolóra, hogy milyen veszéllyel jár, ha a „közös hitkészletben” bízást bálványozod." - írja nekem Tibor a jótanácsot, és tényleg igaza van. Ha bálványként tekintenék a közös "hitkészletre" (furcsa kifejezés), az tényleg baj volna. Ám nem kisebb annál, mintha létében tagadnám, relativizálnám, és addig szélesíteném, hogy a végén már tökmindegy lenne, ki miben hisz igazán. Az első keresztényeket ez a veszély fenyegette leginkább. Az Újszövetségben nem azzal kapcsolatban olvasunk felszólításokat, hogy a gyülekezetek most már lazítsanak a hitvallásaikon és a teológiájukon, mert túlságosan komolyan veszik őket, szinte elfogy a levegő körülöttük és bálványozzák az apostoli hagyományt. Hanem arról, hogy tévtanítók ostromolják az egyházat, gnosztikus tanok akarnak bejönni az ajtón, hamis Krisztusok, eretnekségek, nekik pedig küzdeni kell a hitért, ami egyszer s mindenkorra a szenteknek adatott (Júd 3). 

Tibor, azt mondod, hogy Jézus nem a káosz része, de figyelj, a Menyasszonya sem kell, hogy az legyen. Ez a mi dolgunk, a tied is, az enyém is. Káosz viszont nem abból lesz az egyházban, ha bálványozza a hittételeket. Az borzasztó egészségtelen, kitaszít, megkeserít hívőket, fojtogató, mechanikus, rugalmatlan hitet eredményez. De ha mindenki hisz, amiben akar, ha a progresszió azt jelenti, hogy "ami csak a csövön kifér" (és egyelőre nem győztél meg ennek az ellenkezőjéről), az nem beteg hívőkhöz, hanem halott hithez vezet. Mintha csak tágra nyitnád a gyülekezeti ajtót egy tornádó előtt: ha már jön, hadd jöjjön és vigyen mindent. Ehhez kapcsolódik Sytka utolsó intelme Tiborhoz :-)


Homeopátiás hit

A progresszív hit számomra olyan, mint a homeopátiás "gyógyszerek". Addig hígítják őket, míg nem marad bennünk egy molekula hatóanyag sem - mégis ráteszik a matricát, hogy erre meg arra jó, és ha megveszed, akkor biztosan meggyógyulsz. A homeopátiánál részben értem az indokokat, melyek jó eséllyel a hagyományos orvosi eljárások korlátai és kudarcai miatt, nomeg azért a csúnya anyagi haszon reményében magyarázhatók. De miért jó a hitet higítani addig, hogy már molekuláiban se legyen benne hatóanyag?

Most részben személyes vizekre evezek, és ezzel akarom befejezni a vitát. Abban bízok, Tibor értékelni fogja a nyíltságomat, mert ő is ilyen embernek látszik. Tehát, tudnia kell, hogy jómagam is kaptam nagy dózisokat a fundamentalizmusból. Részben így nőttem fel hívőként. Szigorúan neveltek a hitre, a világtól való elzárkózásra, az Isten állandó keresésére. Hihetetlen, de most hátratekintve azért voltak ebben gyöngyszemek is. Persze a fundamentalista keménység és szélsőségesség alaphangon beteges és nehéz belőle kitörni. Megnyomorítja az ember lelkét. Igaza van Tibornak, ha harcol az ilyesmi ellen. Nálam a fundamentalista nevelés egészen addig ment, hogy amikor fiatal felnőttként egy könyvesboltba akartam bemenni, sokáig fizikai kényszert éreztem, hogy ezt ne tegyem. Visszatartott a lelkiismeretem - hiszen ott "világi" könyvek vannak, ilyen helyen tehát semmi keresnivalóm nem lehet!  Hasonló dolog volt a "világ zene" vagy filmek fogyasztása. Az igazi fundi letörli a kazettáit, kidobja a lemezeket, DVD-ket, melyeken nem keresztény tartalom található. Be nem teszi a lábát egy moziba, ha öltözködik, érettségi zakós kinézete lesz, ha lány, akkor olyan szoknya, melynek szigorúan térd alatt a vége, de még jobb ha bokáig ér. Szóval, én is átmentem ezen az egészen (a szoknyát leszámítva), megszenvedtem, roncsolódtam, sokszor őrlődtem is.

Kismillió példát tudnék még írni, de most nem kívánok - a lényeg az, hogy a markáns fundamentalizmus valóban beteges, elzár a valóságtól és közben bezár egy mesevilágba, mindezt pedig szentségnek tünteti fel, és pont ezért nehéz kikeveredni belőle. Kegyelem, ha az ember túléli, felismeri, otthagyja. No, velem hála az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, ez is megtörtént. Én kiléptem a kalickából. És tudom azt, ha valaki átmegy ezen, szinte automatikusan kompenzálásba kezd. Magyarul, erősen hajlamos lesz a ló másik felére átbillenni, mert a keserű múlt erre készteti. Masszívan bezártak különféle hittételekbe? Akkor mostantól nem kellenek hittételek! Tiltották a világi zenét meg a moziba járást? Oké, akkor veszek mozibérletet és szinte csak világi zenét fogok hallgatni. Valahol ez a heves ellenreakció még érthető is egy darabon, különösen amikor friss az élmény. Ám ha alapvető meghatározottsággá válik, akkor az ember ugyanúgy áldozat lesz, mint korábban volt - csak a dolgok másik végén nyársalja fel egy elvtelen és relativizáló hitvilág.

Tibor, a fundamentalizmusra nem a progresszió a gyógyszer. Ahogy a marxizmusra sem a nácizmus a megoldás, és a fasizmusra sem a bolsevizmus. Nyilván te is tudod. Ezek szélsőségek, melyek egymásra reagálnak, de nem gyógyítják egymást. Szélsőséget nem lehet másik szélsőséggel kezelni. A gyógyszer pedig - véleményem szerint - az intelligens hit. Hosszas prédikációba bocsátkozhatnék, de most elég legyen annyi, hogy az ilyen hit valahogy egyszerre próbálja megőrizni az evangélium velejét és arra építve bátran felvetni új kérdéseket is. Távol van tőle a merev dogmatizmus ítélkezésbe fulladó hangtónusa - de a progresszív súlytalanság ugyanúgy, ahol minden feloldódik a szubjektív szemléletekben. Én ezt a hitet keresem, több-kevesebb sikerrel és úgy próbálom az életem navigálni, hogy ne csússzak egyik szélsőségbe sem. Néha haladok, néha botladozok ebben, de azt biztosan tudom, ez a jó irány. Te merre mész, Tibor?

2022. augusztus 31., szerda

Intelligensebb tervező - evolúciós tanulságok hívőknek (4)

Mire jó az nekünk és milyen gondolatokra vezethet bennünket ha úgy látjuk, hogy Isten az evolúció folyamataival teremtette meg a világot? Nyilván számos dolog következik ebből a világra és benne az emberre nézve - de szerintem még Istenre nézve is!

Nem vagyok egy nagy programozó, de egy kicsit foglalkoztam a témával: amikor még én tanultam, azt mondták, a "hátulgombolós programozók" csak strukturáltan programoznak, az igaziak pedig objektumorientáltan. Anélkül, hogy az olvasót fárasztanám a szakmai részletekkel, ez röviden nagyjából azt jelenti, hogy az igazi programozók nem maguk hozzák létre egy számítógépes program egyes összetevőit (például az egérrel összekattintgatják az ablakokat, gombokat és ikonokat), hanem ezt rábízzák magára a programra: amikor a kész szoftver fut a memóriában, akkor "menet közben" maga állítja elő saját magának amire éppen szüksége van; amire meg nincs, azt törli a memóriából. Fapadosan így tudnám a lényeget összefoglalni. Egy intelligens programozó intelligens programot alkot - mert ez egy így helyes, így elvárható, így fair.

Nos, a keresztény hit szerint Isten nem rossz, hanem jó programozó kell legyen. A kreacionista istenség azonban, aki egyesével teremti meg az élőlényeket, és darabról-darabra alkot, olyannak tűnik mint egy hátulgombolós programozó, aki kattintgatással dolgozik és nem az általa megírt algoritmussal végezteti el a munkát. Az ember ezért önkéntelenül hajlik a gondolatra és valahogy jobban illőnek, elegánsabbnak és magától értetődőbbnek véli Istent olyan teremtőként elképzelni, aki rábízza a teremtett világot szervező, éppen futó programra az egyes objektumok (például az állatok, növények és más elemek) létrehozását. A létrejött objektumok aztán maguk is rendelkeznek a szaporodás, azaz újabb objektumok létrehozásának képességével. A világ pedig így halad a komplexitásnövekedés, a kibomlás, a kibontakozás dinamikájával előre az időben. (Ezt egyébként valahol még a teremtéstörténet szövege is tartalmazza, amikor például a zöldellő növények kapcsán megemlíti, hogy azok magokat tartalmaznak a fajtájuknak megfelelőn - vagyis képesek maguk létrehozni az utódjukat, és nem Isten ültet kézzel újabb és újabb példányokat belőlük.)

Persze magam is tudom, hogy a Programozó Isten analógia rengeteg problémás kérdést felvet. Maradva a hasonlatnál, ha Isten tökéletesen programoz, akkor hogyan kerülhetett az algoritmusba számos destruktív elem - például a brutális és véres predációs jelenségek? (Melyek persze leginkább a mi emberi szemszögünkből nézve destruktívak és akkor kell számolnunk velük, ha feltételezünk egyáltalán egy ideális kezdeti állapotot, amihez képest ez eltérésnek számít.) Akkor miért tűnik úgy, hogy csomó gazdaságtalan megoldás van az élőlények testfelépítésében - ami nem éppen egy okos mérnök tervezésére utal? Ilyen kérdésekkel foglalkoztam már itt a blogban korábban, nem szeretném ismételni őket, és megint belecsapni az állandó evolúció-teremtés vitába. Csak azért dobtam fel őket, hogy jelezzem: tudok arról, hogy a programozó analógia megvitatásra érdemes kérdéseket hoz a felszínre.

Egy dologra azonban mindenképpen jó: egy sokkal intelligensebb Istent mutat a hívő számára, mint a de novo Teremtő. Aki evolúciós algoritmust ír és a természeti törvények révén hozza létre a világot, benne az embereket, az sokkal komplexebben és szervezettebben kell gondolkodjon, mint aki kézi vezérléssel csinál mindent. Ha valaki keresztényként szemléli az evolúció menetét, felfedezve a benne rejlő algoritmusokat, az olyan érdekes megoldásokat mint a random() függvény (vagyis a véletlen) alkalmazását, óhatatlanul egy sokoldalúbb istenképet fog maga előtt látni - még akkor is, ha bőven lesznek kérdései. Hívőként gyakran érvelünk azzal, hogy a természet olyan csodálatos, ami csakis egy zseniális és kreatív Teremtőt juttathat az ember eszébe: ha ezen a vonalon maradunk, akkor pláne csodálatosnak kellene látnunk egy olyan Istent, aki komplex rutinokat alkot és ezek segítségével tartja kézben a valóságot.

Szóval akkor mi legyen az Intelligens Tervezéssel? Szerintem cseréljük le, mert van annál jobb is: intelligensebb Tervező!

2022. augusztus 27., szombat

Súlytalanság - viszontválasz Monostori Tibornak

Ahogy arra számítottam, választ kaptam Monostori Tibortól előző, kritikai hangvételű írásomra. Mégpedig: bőséges választ, kicsit talán túl hosszút is (akárcsak ami most jön!) - így aztán képtelen leszek minden egyes pontján, megállapításán, érvelésén elmélázni, majd alapos és kifejtő választ nyújtani. Ezért most csak azokkal a felvetésekkel foglalkozom, melyek leginkább megragadták a figyelmem.

Monostori Tibor barátságos hangnemben reflektál az írásomra, amit ezúton is hálásan köszönök. Szeretném elhinni, hogy ez nem csupán retorikai fogás vagy valamilyen illemkódexnek megfelelő stílus, hanem alapadottság, amit bármi áron meg kell tartanunk. Hiszen végülis nem egymásról, hanem egymás álláspontjairól és személyes meggyőződéséről vitatkozunk... Két magánvélemény ütközik egymással, nem az objektív igazság. De tényleg erről van szó, vagy ennél többről?

Valami nagyobb

Mi a tétje egy ilyen beszélgetésnek? Van több és fontosabb, mint a személyes vélemény, vagy a posztmodern metanarratíva-ellenességéből kell kiindulni és csupán szubjektív igazságok vannak? Ha két ember beszélget, akkor egy ilyen helyzetben csak a két ember személyes álláspontja ütközik, vagy valami náluk is nagyobb? Nem tudom, Monostori Tibor mit gondol erről, azt tudom, hogy én mit gondolok: mégpedig azt, hogy igenis léteznek megkerülhetetlen tételek, van közös nevező, van a keresztény hitnek közös magja, amihez ragaszkodnunk kell, amit nem lehet olyan vita tárgyává tenni, hogy tetszik-e vagy sem - mármint akkor, ha továbbra is keresztények szeretnénk lenni, tekintet nélkül arra, hogy az ideológiai skálán milyen kegyességi stílushoz és hőmérséklethez pozicionáljuk saját magunkat. 

Amikor ilyen kérdésekről megy a diskurzus, persze akkor is előkerülnek szubjektív elemek. Soha nem tagadtam és nem tagadnám, hogy van egy egyéni képem Jézusról, egy személyes istenreprezentáció a fejemben, egy specifikusan "sytkás" felfogásom a hitemet érintő kérdésekről. Miközben ennek valóságával tisztában vagyok, azt is tudom, hogy a csúnyán elsytkásodott gondolkodásom mögött azért van egy nagyobb entitás, amire az összes szubjektív elem ráépül. Egyszerűen: én Jézust akarom követni, akit az evangéliumban találok, és úgy, ahogyan ott találom. Néha botladozva megyek a Názáreti után - de attól még tudom kicsoda, és nem faragok a helyére egy Jézus-képet. Ez a keresztény hit magja, ha úgy tetszik a minimum dogmatikai közös nevező - erről majd később. Ezért úgy vélem, hogy amikor ilyesmiről vitázom valakivel, nem pusztán a személyes meggyőződésemet viszem vásárra, hanem valamiképpen egy nálam nagyobb narratíva mellett vagyok, és ezt a narratívát teszem mérlegre.

Nem bántó szándékkal: Monostori Tibornál nem látom, hol van ez a mag, mert írása szellemisége inkább arról győz meg, hogy egy ilyen mag puszta meglétét sem feltétlen tartja fontosnak. Lehet, hogy tévedek ebben, nyitva hagyom ezt az ajtót és felkínálom neki rajta a belépést: kedves Tibor, kérlek fejtsd ki világosan és egyértelműen, te miben hiszel. (Igen, a válaszcikkedben voltak itt-ott elejtett mondatok ezzel kapcsolatban, csak ez így meglehetősen kevés.) Most azt érzem, hogy két szubjektív ember vitatkozik, akik közül nekem biztosan van egy hitmag a talpam alatt, de vitapartnerem kapcsán nem látom ezt tisztán - pontosabban, nem ezt látom, mert talán valami más eltakarja. Megmondom mi.


Tét nélkül a súlytalanságban

Nagy nehézség az íróember számára, ha egyszerre akar világosan fogalmazni és közben nem szeretne bántó lenni. A tapasztalatom az, hogy kevés sértőbb dolog van manapság az emberek számára, mint a világos beszéd. Remélem, Monostori Tibor elhiszi az igyekezetemet e tekintetben, hogy mégis megpróbálom a két dolgot együtt művelni, és így fogja olvasni a most következőket, nem pedig személyes sértésnek veszi.

A válaszcikket böngészve ugyanis folyamatosan erősödött az a benyomásom, hogy a szerző fejében nincs rend, hanem "tohu vábohu" állapotok jellemzik, azaz valamiféle kaotikusság és rendszertelenség hatja át, és ebből a szellemi örvénylésből kellene nekem valamit kihalászni. Van itt minden, a megtérésélmény pszichológiájától és lakatlan szigetre kirakott gyerekektől kezdve, a konzervatív Cseri Kálmán prédikáción át a Fidesz-KDNP-ig és az unitáriusokig, vagy a kismillió felekezet hitvallási ellentmondásaiig. Azt se tudom hova nézzek! Az LMBTQ-szivárvány piskóta ehhez a színvilághoz képest. Egy dolog viszont hiányzik: az előbb említett központi mag, az pont nem fért bele a kavalkádba. Ha ez nincs meg, ha nincs rendező elv, akkor viszont minden csak a levegőben lóg és kapkodva hivatkozunk a különféle repkedő elemekre. 

Így aztán minden lehet bármi. Ahogy Ákos énekelte egy nótájában: "A fiúk is lányok / Az áldás is átok ... És aki elvágja a torkodat / Az lesz a hírekben az áldozat". Szerintem a szélsőséges progresszív hitben egy ilyen általános káosz uralkodik: két hívő akár egymást kioltó nézeteket is magáénak vallhat, mert a progresszivitásban minden és annak ellentéte is benne van. Amikor pedig ezzel szembesülnek, a progresszívok csupán összemosolyognak: "de jó, tök másban hiszünk, mégis megférünk egymás mellett! Na ilyen az igazi kereszténység". Kétségtelen, hogy a progresszív hit egy permanensen békés állapothoz vezet. Ha mindenki progresszívan hinne, a balhék jó részének vége volna. Csakhogy ennek a békének ára van: azért létezik, mert ha egy hitrendszerbe minden és annak ellenkezője is belefér, akkor gyakorlatilag az egész súlytalanná válik. Az olyan hit, amiben valakinek a feltámadás perdöntő is meg nem is, ami akkora szélességű, hogy bárki bármiben hihet "Jézuskától géppuskáig", súlytalan és tét nélküli hit. Azt látom, Monostori Tibor hitének nincs tétje, mert nincs súlya sem. Bár leírja, hogy ő maga hisz Jézus feltámadásában, ("Amúgy szerintem feltámadt, de ezt nem tartom kardinális kérdésnek.") - de mi lenne ha nem hinne? Semmi, nem számítana semmit sem. Az ilyen hitben szinte semmi nem számít semmit sem - de akkor mi értelme egy tét nélküli, súlytalan hitnek? Ha egy hit "nem számít"-jellegű elemekből tevődik össze, akkor maga az ilyen hit sem számít. Logikus.

Az biztos, hogy az egyház biblikus hite soha nem ilyen volt - galaxisnyi a különbség Monostori nézeteihez képest. A biblikus hitért emberek adták az életüket, vértanúk haltak meg, ölre menő vitákat folytattak - mert tökéletesen tisztán látták, hogy nem fér bele minden, hogy a szélessége nem végtelen.

Az egyház első évszázadai valami ilyesmiről szóltak: még kavargott a "dogmatikai ősleves", de az állandó külső nyomás hatására le kellett tisztázni, miben hisz az, aki magát kereszténynek mondja. Így született meg az első négy zsinat, a hitvallások egy része és a többi - vagyis az a közös nevező, amit katolikustól a vad pünkösdiig mindenki magáénak vall. Igen, van ilyen alap, mert ha nem volna, eldönteni sem lehetne mitől keresztény a keresztény. És igen, szerintem az unitárius hit ettől lesz pszeudo-keresztény hit, nem pedig biblikus hit, mert ezt a közös magot megkerüli, akárcsak Jehova Tanúi teszik. 

Az meglehet, sőt egészen biztos, hogy a mariológiáról könnyen tudnék vitát gerjeszteni egy katolikussal, de azon szerintem nehezen tudnánk összekapni, hogy Jézus meghalt-e a kereszten vagy sem. Őszintén szólva, Monostori Tibor előtt még nem is nagyon hallottam olyat, hogy valaki a megváltást elfogadja, de a kereszthalált jelentéktelen eseménynek tartja. Egyedül a Koránra emlékszem, ami kifejezetten szembeszáll a kereszt történetiségével, de annak a muszlim teológia prófétaságról alkotott fogalma, valamint a trinitástan félreértése a legfőbb oka. Még a Szentírásban is csak azt olvashatjuk, hogy a görögöknek bolondság, a zsidóknak botrány a kereszt - de Pál szerint a keresztényeknek Isten ereje (1Kor 1,18). Persze lehet erre azt mondani, hogy Pál a kereszt alatt itt nem a történelmi eseményre, hanem a megváltás tanítására utal - azonban a történelmi esemény nélkül az egész tantétel értelmetlenné válik. Ugyan milyen isteni erőt feltételezhetnénk egy soha meg nem történt esemény mögött? Megintcsak: súlytalant.


A megtérés, mint élmény, meg a csodák, amik nincsenek

"Először is, a megtérés és általában a hit egy pszichológiai-fiziológiai folyamat." - írja Monostori Tibor, majd bizonyítékot keres arra, hogy egy keresztény agyában más dolog zajlik, mint egy buddhista vagy hindu fejében, amikor megtér. Nem tagadjuk, hiszen trivialitás, hogy a megtérés pszichikai élmény is. Komoly valláslélektani munkák próbálják megragadni ezt az oldalát (a nagy klasszikus talán William James műve), de érdekes módon Monostori csak azt az oldalát nem említi, ami a megtérést megtéréssé teszi: a biblikust. 

Vajon ha szeretné valaki megérteni, mit jelent megtérni, miért a pszichológiához forduljon? Hát nem magától értetődőbb, hogy felütjük a Bibliát, például tisztázzuk milyen fogalmi készlettel beszél a megtérésről, megnézzük Jézus mit tanított erről, hogyan tértek meg az emberek, milyen jelek követték a megtérést - és így tovább. Hívő emberként valahogy ez az út kínálkozik számomra, aztán persze - miért is ne? - hozzátehetem ehhez a valláslélektani megfontolásokat is.

De persze megint csak akkor, ha a kérdésnek tétje van - mert ha nincs, mert ha az is tök mindegy, hogy valaki megtér-e vagy sem, nos akkor tényleg nem számít mit ír a Szentírás, akkor azt félretehetjük és helyette összegereblyézhetünk egy pszichikai portfóliót a megtérésről. Éppen ezért számomra értelmezhetetlen Monostori játékos példája a lakatlan szigetre kitett gyerekekről, akik nem egyforma Bibliát kaptak. Vajon mi lesz a különbség a megtérésükben? Őszintén nem értem mire akarunk ezzel a gondolatmenettel kilyukadni - meglehet, ez az én hibám.

"De ha visszamennék időgéppel és azt látnám, hogy Jézus úgy döntött, nem szaporít kenyeret, hanem a megtakarított pénzét mind a szegények jóllakatására költötte, és vásárolt pár száz veknit, és csak néhány jótollú deáklegény színesítette ki a történetet, látva, hogy nehéz lesz így felfelé törni a sok-sok korabeli vallás versenyében, nem fog megrendülni a hitem, hanem beállnék Jézus mellé kenyeret osztani és megnézném, mennyi pénz van még a bankszámlámon." - fűzi tovább a gondolatmenetet Monostori, most átnyergelve a megtérésről a csodák történetiségének kérdésére. A logika számomra persze ugyanúgy megbicsaklik: mert nem számol a következményekkel. Segítek. Ha Jézus nem is sokasította meg a kenyeret (és a sztori csak néhány jó fantáziájú szerző agyszüleménye), akkor talán nem is járt a vízen. Elvégre mi alapján szemezgetünk, hogy Jézus melyik csodája elfogadható és melyik nem? De ha nem járt a vízen, akkor talán nem is gyógyított. Ha nem is gyógyított, akkor talán nem is halt meg és nem is támadt fel. De ha ezt sem, meg ezt sem, meg amazt sem, és azt sem tette Jézus, akkor talán végső soron nem is az volt, akinek mondta magát. S ha nem az volt, hanem csak néhány "jótollú deáklegény" épített fel egy Jézus-imidzset az utókor számára, akkor miben más ez a Jézus, mint egy fetupírozott mesehős? Miben más ez, mint egy megkreált népmesei figura? Miben különbözik ez a Jézus-figura egy ókori szupermentől, akit nem a kriptonit, hanem egy fakereszt tudott leteríteni? Miért lenne érdemes benne hinni, és mit veszítenénk azzal, ha inkább elvetnénk őt? Már úgy sem maradt belőle semmi, hiszen Jézus tanításai, etikája, teológiája szervesen összefüggésben állnak személyének kilétével, életművével, karakterével.

Óhatatlanul eszembe jut most C.S. Lewis trilemmája, amit ugyan a teológia két lépéssel már meghaladt, mégis van benne egy erős és érvényes üzenet. Lewis szerint többféleképpen is viszonyulhatunk Krisztushoz - csinálhatunk őrültet vagy hazugot is belőle, tagadva személyének lényegét - csak azt a leereszkedő ostobaságot ne engedjük meg magunknak, hogy pusztán nagy erkölcsi tanítót faragjunk Jézusból (megfosztva istenségétől). Hogy bár a munkáját, csodáit, szavait alaphangon elvetjük, de valahogy Őt magát nem akarjuk elengedni. Ezt a lehetőséget ugyanis nem hagyta nyitva számunkra, mert nem is akarta. Ma a legtöbben mégis ezután ácsingóznak és pontosan ezt teszi a szélsőséges progresszív is.


Mi az ábra?

Rendkívül hosszú írásomat ezen a ponton akartam lezárni. Monostori Tibor azonban készített egy nagyon szemléletes és alapvetően korrekt kis ábrát, egy "hitelvi térképet" arról, hogyan látja ő a kegyességi térképet és attitűdöket az egyházban. Erről valamit mondani akarok még, mert érdekesnek találtam. Utólagos engedelmével ezt a képet most én is ideteszem:



Két dolog feltűnő az ábrán. Az egyik, hogy míg a "progresszív-liberális keresztények" mező alatt konkrét entitások szerepelnek, és a konzervatív-fundamentalisták buborékjához is sikerült két pártot név szerint említeni, addig a Konzervatív-evangelikál keresztények mezőben senki nincs, egy árva név sem olvasható. Csak egy általános szöveg, hogy a fundamentalisták szeretik magukat ide sorolni. Vajon Monostori Tibor szellemi világtérképén konkrétan kik a "normális konzervatívok" (már elnézést a fogalmazásért)? Mert nekem kicsit úgy tűnik, ha valakinek vannak hitelvei, melyekhez ragaszkodik és konzervatív beállítottságú, az nála azonnal a szélsőjobb buborékba kerül. De akkor ki marad a középen lévő, nagy konzervatív buborékban?

Ehhez hasonló érdekes hiátus a rajz baloldalán, hogy a "Progresszív fundamentalisták" buborékhoz sem került semmi és senki. Ilyenek ugye elvben léteznek, de vajon meg tud nevezni embereket, szervezeteket, médiaforrásokat, akik ide sorolhatók? Mintha ők is csak fantomok lennének.

Így az egész ábra valami ilyesmit sugall: "minden konzervatív igazából fundi, de progresszív fundik valójában nincsenek". Összefoglalva az ábra egyik üzenete az volt számomra, hogy a progresszívok csak kiegyensúlyozott változatban, a konzervatívok csak szélsőséges formában léteznek. Lehet, hogy nem ez volt a szándék, de ez olvasható le az ábra segítségével. Fenntartom a tévedés lehetőségét, de valahogy azt sejtem - megintcsak itt kötök ki -, hogy mivel Monostori progresszív hitébe gyakorlatilag minden belefér, a mindent pedig már nehéz tovább fokozni, így ha Monostori magát a nagy progresszív buborékba sorolja középen, tőle balra már tényleg nem lesz senki. De ha tőle balra már nincs senki, akkor nem logikus arra gondolni, hogy ő van az ábra bal szélén? Minden gonoszkodás nélkül kérdezem!

"Megdöbbenésemre kifejted, hogy én valójában a progresszív fundamentalisták nevében beszélek." - valóban, de kedves Tibor, az általad készített ábra is csak ezt a véleményemet erősítette. Nem én rajzoltam, hanem te.

Végezetül az én motivációim mélyelemzése is helyet kapott, amikor ezt írja: "Nem szeretnél kockáztatni, elhagyni az öbölt a vitorlással, a régi mesterek egykor bevált, ma már kevésbé alkalmazható technikáival próbálsz helytállni, és ezt megteheted, mert ma a kereszténység világi hatása ugyan szinte jelentéktelenné vált, de sokakat érdekel a téma és sokan vannak az egyházak kötelékeiben."

Ha valaki huzamosabb ideje olvassa a blogomat, jól szórakozhat ezen a kijelentésen. :-) Minősíteni nem szeretném, hiszen nem rólam szól, nem ismerek benne magamra. De annyit azért hozzátennék: lehet úgy is kockáztatni (értsünk bármi ezalatt), határokat feszegetni, új kérdéseket feldobni, igen, életképesen progresszívnek lenni, hogy közben nem robbantjuk be az alapot a saját talpunk alatt. Bizony, azok a régi mesterek jó régen fektették le ezt az alapot, mert az a bizonyos Régi Mester ezt várta tőlük. Ennél nekem sincs jobb ötletem. Maradok az alapoknál.