2022. december 23., péntek

Egyensúly, fejlődés, perfekcionizmus - karácsonyi válasz Pocsaji Miklósnak

Pocsaji Miklós értékes választ adott az előző bejegyzésemben megfogalmazott felvetésekre, úgyhogy még karácsony előtt kifejtem neki a gondolataimat az általa szóba hozott témák egy részéről. Azt hiszem, most már nem is feltétlen a (nagy)politikáról beszélünk, hanem inkább az értékekről, a "középrehúzásról", a konzervatív és liberális világszemléletről és a hit rendíthetetlenségéről - vagy éppen képlékeny dinamikájáról. Fontos témák ezek, így a fa alatt.

Miklós testvér

Itt az elején máris Miklós írása végével szeretném kezdeni, vagyis azokkal a kedves szavakkal, amelyekkel Miklós felém fordult. Azt írta, szeret engem és testvérének tart még akkor is, ha másként látjuk a világot. Szószaporításnak tűnhet, de semmiképpen sem hagyom ki, hogy megerősítsem Miklóst abban: mindez természetesen kölcsönös. Egy pillanatra fel nem merült bennem, hogy Miklós ne lenne a testvérem. A vita talán valamicske árkot képez köztünk, de ezt a hitünk hídként átíveli - és ezt a hidat szerintem minden áron fenn kell tartanunk! Tehát kedves Miklós, te a testvérem vagy Krisztusban, persze hogy így gondolom.

Egy pillanatra meg is állnék itt, mert többről van szó talán, mint valamiféle karácsonykor előbukkanó, jámbor udvariassági formuláról. Amikor Miklós értékel engem és én értékelem őt - miközben kitartunk a véleményünk mellett - máris olyat teszünk, ami a magyar közbeszédben jelenleg unikális dolog. Már az is különös, hogy máshogyan látó emberként szóba állunk egymással, az pedig majdhogynem földöntúli, hogy közben tudunk jót is látni a másikban. Félre ne értsen senki: egyébként nincs ebben semmi különleges, illetve hát nem kellene, hogy legyen. Egy normális egyház és egy normális közélet úgy működik, hogy azok is leülnek egy asztalhoz diskurálni, akik a skálának nem ugyanazon a pontján állnak. Nekem erre igen szemléletes és szívet melengető példa, amikor a liberális-meleg Gulyás Marci alapos párbeszédet folytatott a határozottan konzervatív beállítottságú lovasíjjásszal, vagyis Kassai Lajossal. Nagyon megragadó egyébként, hogy Kassai volt az, aki ezt a találkozót szorgalmazta, mert szerinte az mutatja a dolgok egészségességét, ha két ilyen ember is keresi egymás társaságát.

Törekedni a középre nekem tehát azt is jelenti, hogy igyekszem olyanokkal vitatkozni és azokat is meghallgatni, akikkel különbözik a valóság természetéről alkotott képünk. Ezért számomra nemcsak az a kérdés, vajon akkor is szeret-e engem Pocsaji Miklós, ha nem ért egyet velem, hanem az is, fontosnak, sőt elengedhetetlennek tartja-e, hogy szóba álljon velem? Nekem ugyanis szükségem van "Pocsaji Miklósokra", olyan emberekre, akik emlékeztetnek arra, hogy másként is láthatjuk a dolgokat és ettől nem válunk patás ördöggé. Sőt, döbbenetes, de még testvérek is lehetünk.


Stabilan változóképes

Igen nagy beképzeltségre vallana részemről, ha kijelenteném, hogy én az ideológiai vásártéren pont középen állok. Az emberek pedig többnyire szeretik magukról ezt gondolni. Nincs vagy alig akad olyan, aki felismerné vagy beismerné a saját pozícióját. Ahogy a mókás megjegyzés is kijelenti, a fundamentalista mindig az az ember, aki tőled jobbra áll. Valahogy ösztönszerűen arra hajlik a gondolkodásunk, hogy magunkat középre pozicionáljuk és aztán ehhez képest méricskéljük a többiek véleményét. Amíg a természetről alkotott világképünkben a geocentrikus világképet felváltotta a heliocentrikus, addig az egocentrikus világkép megmaradt, vagyis nagyon is szeretjük ha körülöttünk forog az egész világ.

De akkor mondjuk azt, hogy nincs középen állás, mert az egyrészt teljesen relatív és szubjektív, másrészt mivel mindenki középre teszi önmagát, az egész komolytalanná válik? Miklós maga is ellentmondásosan beszél erről, amikor ezt írja:

"egyszerűen nem létezik középre állás, mert mi vagyunk a hegyen épült város, tehát ott vagyunk, ahol vagyunk, és nem ténfergünk. A hegyek szekeret meg végkép nem tolnak. Más szavakkal: eleve mi vagyunk a közép."

Kissé paradox, hogy miközben nincs középre állás, valahogyan mi keresztények vagyunk szerinte pont középen. Ha jól értem Miklós szavait, akkor ő a hegyen épült város analógiáját használva azt állítja, hogy mi hívők rendíthetetlenek vagyunk, mert egy város nem tud mozogni: inkább körülöttük örvénylenek az ideológiák és különféle filozófiák. Ahogy ő fogalmaz: "a mi pozíciónk szilárd, nem mobilis, nem mozgó, és nem is kell annak lennie. "

Krisztus hasonlata a hegyen épült városról persze jó - a Miklós által belőle levont következtetés viszont  alapos finomításra szorul. Természetesen az igaz, hogy egy város nem tud mozogni, de miért és ki mondta, hogy az egyházra a város az egyetlen jó analógia a Szentírásban? Fontos írásértelmezési kérdés, hogy a bibliai képek precedensértékűek vagy példaszerűek akarnak lenni. Őszintén, én inkább hajlok az utóbbira. Nyilvánvaló, ha pont Nikodémus sztorijánál nyílik ki egy nap a Bibliám, aki éjszaka látogatta meg Jézust, hogy az újjászületés kérdéséről beszéljenek, nem fogom azt tanítani, hogy mostantól éjszakai evangélizációkat ildomos szerveznünk, éjszaka kell az emberekkel beszélgetni, hiszen Jézusnál is ezt látjuk. Igen, látunk ilyet Jézusnál és persze semmi sem tiltja az éjszakai evangélizációt - de ez csupán egy példa és nem precedens arra, hogyan lehet valakivel Isten dolgairól beszélgetni.

Ilyen a hegyen épült város analógiája is. A Biblia valamikor épülethez hasonlítja az egyházat, valamikor Menyasszonyhoz, aki a Vőlegényére vár. És bizony élő Testhez is, vagyis organizmushoz (és nem organizációhoz) - de akkor ebből a képből meg azt a tanulságot vonhatnánk le, hogy amennyiben az egyház élő test, folyamatosan fejlődnie és alakulnia kell, mert ami él, az bizony növekszik, változik, mozgásban van.

Akkor az egyház egy stabil és nem mozgó város a hegytetőn, vagy egy képlékeny és formálódó, eleven Test? Melyik hasonlatot tegyük előre a prioritási listánkon? Kell egyáltalán döntenünk ezek között? Nem lehet, hogy mindegyik fontos a maga módján és mindegyik ugyanannak az egyháznak más és más aspektusát világítja meg?

Ha így van, és az egyházra vonatkozó egyik képet sem kell egy másikkal szembeállítani, akkor a hegyen épült város fontos tanulságait úgy szükséges hangsúlyoznunk, hogy közben nem tévesztjük szem elől a többi analógia mondanivalóját sem. És ha ezt tesszük, akkor bizony valami olyasféle kép ábrázolódik majd ki a lelki szemeink előtt, hogy az egyháznak egyszerre kell egy sziklaváros rendíthetetlenségét és egy Fazekasmester kezében jól formálható agyag ismérveit felsorakoztatnia. Nálam elegánsabban fogalmazza ezt meg a jól ismert ecclesia semper reformari debet mondás - azaz az egyháznak örökké reformációra van szüksége. Az egyház stabilan változóképes entitás, ahogy egyébként egy város sem örökké ugyanolyan: fejlődik, hanyatlik, terjeszkedik, kisebbedik, miközben mégis viszonyítási pont marad a maga helyén. De hiszen erről írtam az előző bejegyzésemben is. Az egyház megőrizte a konzervatív karakterét (a város stabilitása), miközben feladta a forradalmi jellegét (a változásra való képesség). 

Mindez pedig elvezet minket a hitünk természetének a kérdéséhez. Igazán nem szeretném sem a kedves olvasót, sem Miklóst untatni egy ilyen "filózgatós" gondolatmenettel, de engedjék meg nekem ezt a kitérőt, mert azt hiszem több dolgot is világossá tehet.


Egyensúlyvesztéstől egyensúlytalálásig - és aztán tovább

A hitünk stabil mint a hegyen épült város - miközben képlékenyen képes hanyatlani és növekedni, mert a hit élő és eleven jelenség. Ez az egész okoskodás az egyik favorizált témámhoz, a hitfejlődéshez tartozik. Sokat kutattam ezt a területet és erről írtam a disszertációmat is. Nehéz persze a hit és általában az ember kognitív-erkölcsi fejlődéséről röviden és értelmesen beszélni, de egy olyasféle folyamatot képzeljen el az olvasó, mint ami a kiegyensúlyozottság és az egyensúlyvesztés szakadatlan váltakozásáról szól. Ez azt jelenti, hogy maga a fejlődés gyakorlatilag két ellentétes pólus közötti állandó mozgás. Megtörténik, hogy elveszítjük a stabilitásunkat, mert olyasmi történik, ami szétfeszíti a hitről alkotott és addig jól bejáratott elképzeléseinket. Például ilyen az, amikor valaki megkezdi a teológiai tanulmányait és olyan impulzusok érik, olyan kérdésekkel kénytelen szembesülni, amit soha addig fel nem tett magának. Ilyenkor sokan elengedjük a megszokott kapaszkodópontjainkat, vagyis odalesz az egyensúlyunk. Kibillent állapotban azonban nem jó sokáig létezni. Ezért máris keresünk új kapaszkodókat, hogy visszanyerjük az egyensúlyunkat, vagyis olyan dolgokkal próbáljuk megtölteni az életünket, ami biztosnak és stabilnak tűnik. 

A kutatók szerint a fejlődés az egyensúlyvesztés és egyensúlytalálás váltakozása közben történő gyarapodás.

Ha ez igaz, akkor talán bátorkodhatunk kimondani, hogy két egészségtelen állapot tüneteivel kell számolnunk. Az egyik, ha valaki állandóan egyensúlyvesztett módon éli az életét, és mindig csak keresi az igazságot, de soha nem jut még ideiglenes nyugvópontokra sem. Miklós példájánál maradva, ez a hegyen épült város elveszítése - mintha az ember egész életében csak vadkempingezne... A nyugati társadalmakban sokan pontosan ilyennek tűnnek, még a hívők között is. Maguk se tudják milyen értékekben miért hisznek, vagy csak úgy "elvannak" a hitben, számlálják a napjaikat, és nem is tartják fontosnak, hogy értékeket kövessenek. Ők a "szellemi hajléktalanok", az emberiség spirituális vándorcigányai, akiknek nincs biztos otthonuk, hanem mennek egyik helyről a másikra, folyton úton vannak. 

Az ellenkező beteg állapot pedig - és szerintem erre nem igazán gondolunk beteg állapotként - ha valaki állandó egyensúlyi helyzetben akarja élni az életét. A fejlődés szempontjából ez gyakran amiatt történik, mert az ember félti a maga megszerzett igazságait és felismeréseit mérlegre tenni. Lehet, hogy fél az egyensúlyvesztés okozta elbizonytalanodástól, és inkább megpróbálja "bekuckózva" megtartani a meglévő látásmódját, belső világát, meggyőződéseit. Persze az is lehet, hogy egyszerűen kényelmes neki, ha "nem viszi vásárra" amit gondol és amiben hisz. Márkus Tamás erről írt egy kiváló cikket az Evangelikál Csoport oldalán a kereszténység "elpempősödése" címmel - mert az ilyesmi egy vákuumban lebegő, sehova se tartó egyházat eredményez. Persze egyensúlyban élni kellemes, viszont megbetegítő a fejlődés szempontjából - mert bizony kibillenés nélkül nincs előrelépés. Az általam kutatott hitfejlődési elmélet megalkotója, James Fowler sokat írt arról, hogy a kibillenés és főként az átmeneti állapot a régi és az új egyensúlyi pont megtalálása között borzasztóan megterhelő és érzelmileg-értelmileg szétcincálja az embert. De bizony ez az ára a hitbeli fejlődésünknek.

Összegezve tehát nem az egyensúlyvesztés vagy az egyensúlyban levés a normális, hanem a kettő dinamikája és váltakozása. Nem azok a hívők élik meg jól a hitüket, akik állandóan csapódnak egyik tanítástól a másikig (és emiatt magukat "nyitottan gondolkodónak" vagy "fejlődőképesnek" tartják - holott semmiről sincs konkrét és stabil véleményük), de azok sem, akik rendíthetetlenül ugyanolyanok kívánnak lenni (ők tipikusan úgy vélekednek magukról, mint akik "kitartanak a hitben" meg "szilárdan állnak" - holott sok esetben csak bele vannak gyöpösödve a hagyományaikba). És nem, nem azt mondom, hogy az igazság a kettő között középen van, hanem a kettő helyes fúziójában és egyidejű, váltakozó jelenlétében található. 


A fejlődő hívő és a perfekcionizmus csábítása

Lehet tehát fejlődni a hitben és bizony a stabilitásnak és a változóképességnek egyszerre kell jellemeznie minket. Igenis beszél az Újszövetség a hitbeli érés különféle szintjeiről - persze nem szó szerint említ szinteket, de tud róla, hogy vannak kiskorú keresztények, tejet fogyasztók, zöldséget evők, és hitben érettebbek, kemény eledelen élők. A presbitereket is "vénnek" nevezi, tudjuk hogy nem az életkoruk miatt, hanem mert van már a hátuk mögött megtett életszakasz és a hitüket elmélyítő tapasztalat. Fontos viszont, hogy például Pál nem azért tesz különbséget kiskorú és nagykorú hívők között, hogy a hívek ezt egymás fejére olvassák, egymást méricskéljék és ítélkezzenek, ki a jobb keresztény. 

A kérdés viszont nem az, hogy fejlődhet-e a hitünk, hanem hogy mi legyen ennek a fejlődésnek a perspektívája? Szabad úgy eljárni, hogy egy nem tökéletes világban nem tökéletes hívőként valami tökéleteset és szinte elérhetetlent tűzünk ki magunk elé? Hát nem hibázunk nagyot ha ezt tesszük, hiszen a tökéletességet úgysem fogjuk elérni soha? Nem leszünk ekkor olyanok, mint a Miklós által is emlegetett liberális-progresszív perfekcionisták (ld. Harari példáját), akik egy megvalósíthatatlan tökéletes világ felépítésén fáradoznak? Nem esünk bele a perfekcionizmus hibájába?

Szerintem nem feltétlenül. A mindennapi élet számos szegmenségben olyan távlatokat teszünk magunk elé, amiket bár valószínűleg sosem érünk el, mégis irányban tartanak bennünket. A sportolók az aranyéremért harcolnak, az olimpiai csúcs megdöntéséért vagy éppen - ha már most volt a foci VB - a világ legjobb csapatának címéért. Kevés kivételtől eltekintve elsöprő többségük sosem éri el ezeket a célokat, mégsem érezzük úgy, hogy hülyeség az aranyérmet célként kitűzni. De az élet más területéről is mondhatnánk példákat. Nyilván egy filmrendező sem úgy áll neki a feladatának, hogy most csinál valami éppen elfogadhatót (habár állítólag megvan a szakmai pályaívnek az a szakasza is, amikor minden feltörekvő rendezőnek muszáj egy ócska zombifilmet is leforgatnia), hanem szeretné a tőle telhető legjobb teljesítményt nyújtani. És igen, szerintem például egy jó igehirdető sem úgy kalkulál, hogy vasárnap majd "mond valamit" a gyülekezetének - hanem a lehető legrátermettebb módon szeretné végezni a feladatát.

Igazad van Miklós, a tökéletesség elérhetetlen utópia és képes arroganciává válni, ha mindent lenéz és elmarasztal, ami nem tökéletes. De a tökéletesség olyan értelemben igenis válhat perspektívává, hogy irányítsa az ember, a keresztény és bizony az egyház erőfeszítéseit. A perfekcionizmus és a tökéletességre való törekvés között szerintem az a különbség, hogy a perfekcionista mindent bukásnak minősít, ami nem tökéletes, a tökéletességre törekvő viszont mindent értékel, ami a tökéletesség irányába mozdít. 

Megnyugtatásul közlöm Miklóssal, hogy rendkívül messze áll tőlem a perfekcionizmus - miközben jó programnak tartom és húzóerőnek, hogy az egyház és benne az egyéni hívő ember egyre jobban Krisztushoz hasonlítson. És bizony a Biblia több helyen is kitűzi nekünk "A Tökéletest", azaz Jézus Krisztust perspektívának. Hát végső soron nem Krisztus képére kell változnunk? Nem az Ő mintáját kell szem előtt tartanunk, amikor formálódunk? Ugye Miklós a te Bibliádban is az van megírva, hogy a férjnek úgy kell szeretnie a feleségét, ahogy Krisztus szerette az egyházat és odaadta magát érte - vagyis az egész életét feláldozta? A polcodon lévő Szentírásban is az olvasható, akár az enyémben, hogy egy hívőnek minden nap meg kell halnia, azaz felvenni a keresztjét, különben nem lehet Jézus tanítványa? 

Vajon hibázik Krisztus amikor ilyeneket mond? Nem teszi túl magasra a mércét? Nem válik perfekcionistává? Nincs túl magasan nekünk a Hegyi Beszéd, a Tízparancsolat, nincs messze felettünk a Mennyország? Van egy olyan sejtelmem, hogy Isten nem azért adja nekünk ezeket az elképesztő távlatokat, hogy belebukjunk vagy hülyén érezzük magunkat, mivel nem tudjuk őket beteljesíteni. Miklós, nem kell ebben egyetértened velem, de én úgy gondolom, az embert a bűnöst természete magától értetődően lefelé húzza, és ez látszik meg az egyház mindenkori teljesítményén. Ha viszont a perspektíva "felfelé" van kitűzve, ez rábírhat minket a törekvésre. Nem az zavar engem, hogy az egyház nem tökéletes - ha ez zavarna, már régen ateista lennék és elfordultam volna az egyháztól -, hanem a beletörődés abba, hogy legalább haladjon a tökéletesség felé. Nem az a baj, hogy nem vagyunk hibátlanok, hanem az, ha elfogadjuk ami van és belealszunk az akolmelegbe. Nem az a gond, hogy nem szárnyalunk a csúcsok felett - ettől igazán nem féltem az egyházat -, hanem hogy elücsörgünk a padokban, mert a lényeg az, hogy legalább ott vagyunk a templomban. Az Isten által adott elképesztő követelmények pontosan ettől óvnak meg bennünket: az állóvíztől, a posványtól, a "jóleszazúgyis"-tól. 

Nem folytatom tovább, jön a karácsony. Azt ünnepeljük most, aki tökéletes volt, nem követett el bűnt és személyesen mutatta meg, milyen a dolgokat jól csinálni. Ismét: áldott karácsonyt neked Miklós!

2022. december 20., kedd

Hogyan kerül elő a politika? - karácsonyközeli válasz Pocsaji Miklósnak

Nem először akasztjuk össze a bajszunkat Pocsaji Miklós, református lelkész és jobboldali blogger meg én: találkoztunk már máskor is. Miklós kissé feldúltan vette tudomásul a nem neki szóló írásomat, melyet az istentelen erkölcs és az erkölcstelen vallás témakörében fogalmaztam meg. Sőt, kissé talán ideges is lett tőle, ezért most mindenképpen szeretnék válaszolni neki néhány fontos kérdésre, amit velem kapcsolatban megfogalmazott egy közelmúltbeli írásában.

A vitákra jellemző, hogy egy idő után elszabadulnak - no itt nem feltétlenül a hangnemre, hanem a beszélgetés témáira gondolok. Elindulunk valahonnan és aztán mindenféle, az eredetivel csak részben érintkező kérdések is előkerülnek a diskurzus során. Az egyik ilyen, amit Miklós velem kapcsolatban most előszedett, hogy nem vagyok következetes a politikai ízlésemben, meg hát egyoldalúan csak a konzervatív oldalt "piszkálom": ráadádul egyszerre akarok apolitikusnak és politizálónak mutatkozni. Hát milyen ember vagyok én? Ami az érdekes, hogy miközben nekem szegezi ezt a dolgot, maga adja meg a választ néhány bekezdéssel később saját magának, amikor ezt írja:

"Másrészről érdemes látni, hogy teljesen mindegy, hogy mivel kapcsolatban szólal meg valaki a közéletben – politikai dimenziója mindenképpen lesz. Ez van, ez egy helyzet, egy adottság – ha nem tetszik, ki lehet vonulni a világból" - szól a kissé barátságtalan megjegyzés.


Politika, közélet és hit

Vagyis akkor kezdjük ezzel: nem lehet úgy megszólalni közéleti kérdésekben, hogy abba ne keveredjen bele a politika. Ez tiszta beszéd, bármilyen furcsa, alapvetően egyet is értek Miklóssal! De ha ez így van, akkor mit nem ért vagy mi az, amin meglepődik velem kapcsolatban? Gyanítom Miklóst nem az zavarja valójában, hogy én politikai jellegű megjegyzéseket is teszek a bejegyzéseimben - hanem hogy ezekkel megsértem az ő politikai ízlésvilágát. Van egy lyukas húszasom, ha most olyan bejegyzések születnének egymás után heteken keresztül a blogban, melyek a jobboldali narratíva számára szívet melengetők, semmi baja nem lenne velem, sőt talán üdvözölné is, hogy ilyen bátran meg merek szólalni a rothadó liberális valóságban. Persze az sem igaz, hogy én itt a konzervatív oldalt "piszkálom" csupán: javaslom Miklósnak, hogy olvassa el a Karácsony Gergelyről szóló kritikámat, amit épp egy melegfelvonulás kapcsán írtam. Aztán böngéssze át Márki-Zayról szóló cikkemet is, utána pedig tanulmányozza végig a liberális-progresszív Monostori Tiborral folytatott disputám mindegyik bejegyzését (itt is, meg itt is, meg itt is). Végül, ha van még türelme hozzám, szeretettel a figyelmébe ajánlom a Walter Brueggemann progresszív, LMBTQ-párti teológiáját elmarasztaló írásomat, ami a liberálisnak igazán nem nevezhető Evangélikál Csoport oldalán jelent meg. Ugyanitt egyébként a szekuláris gondolkodással szembeni egyik kritikai bejegyzésem is olvasható, amely azt hiszem konzervatív szemmel nézve sem fog liberálisnak tűnni - erre ráadásul Miklós maga válaszolt is. (Bevallom, nem böngésztem végig Miklós teljes munkásságát, de kíváncsi lennék arra, hogy ő maga hol és mennyit ír az övétől teljesen eltérő narratívák pozitívumairól, valamint a konzervatív gondolkodás hátrányairól?)

Miklós persze azt is sérelmezi, hogy amint valaki közéleti kérdésről beszél, és így akarva-akaratlanul politizál, rögtön igazságtalanul rámondják, hogy valamilyen szekeret tol. Bocsánatot kérek! Megértem a fájdalmát, de nem én teremtettem Magyarországon olyan közéleti viszonyokat, hogy a dolgoknak így kelljen működniük. Ahogy említettem, ez a szekér gazdáinak munkája, panasszal hozzájuk kell fordulnia. Miklós, a jelenlegi politikai kurzust áttekintve egy olyan Magyarországon élünk te meg én, ahol a baráti körünket Trump, Putyin meg Erdogan alkotja, az ellenségünk pedig Európa nagy része meg a nyugat. Nem vagyok még öregember, de már annyira fiatal sem: jól emlékszem arra, hogy az elmúlt három évtizedben azért nem volt ennyire kihegyezett szembenállás a politikai oldalak között. Akkor is voltak baloldali és jobboldali emberek, voltak heves viták, szenvedélyes beszédek - de ilyen gyűlöletcunami, és ennyire erős polarizáltság bizony nem volt.


Mit lát a keresztény szem a politikai kínálatban?

Ezért az állapotért a teljes politikai elit a felelős szerintem, és igen, nem csupán a kormány. Hogy néz ki most a politikai tájkép mifelénk? Két pontban nagyjából így tudnám összefoglalni:

(1) Ha az ember körbenéz, lát egy teljesen működésképtelen ellenzéket. Darabokra hullott, egymást is utáló emberek csoportja, akik a választási színjátékban megpróbálták elhitetni mindenkivel az összefogást. Azóta még ennél is nevetségesebb teljesítménnyel és olyan politikai "innovációkkal" bírnak, mint az árnyékkormány - vagyis mondjuk ki világosan, pártpropaganda azoknak, akik amúgy is a DK elfogult rajongói. A nem létező, nulla teljesítményű ellenzéket tehát nem az innováció, hanem Orbán Viktor színtiszta utálata tartja össze, ebből a gyűlöletből akarnak tőkét kovácsolni maguknak - ami persze jogosan újabb és újabb bukásukhoz vezet. A többi kis párt egyszerre vegetál és haldoklik, leszámítva a nacionalista érzelmű MiHazánkot, ami próbálja magáról elhitetni, hogy pont középen áll, mert sem az ellenzék, sem a kormány felé nem húz. Hát nem nevetséges egy szélsőjobboldali párttól, hogy a térfél közepén próbál mutatkozni? Olyan ez, mintha a cirkusz bohóca felmászna az artistákhoz légtornászkodni. Jól mondta Török Gábor politikai elemző, hogy az ellenzék mindösszesen olyan, mint a kismókuskák, akik elpörögnek a maguk mókuskerekében, de beleszólni semmibe sem tudnak. 

(2) Ilyen ellenzék mellett van egy elszabadult kormányunk is, ami csaknem végtelen erőforrások felett diszponál, teljes felhatalmazással rendelkezik, és bár mindenről ők döntenek, semmiért a világon nem vállalják a felelősséget. Letagadott protekcionizmus (valójában korrupció), botrányos emberek, permanens és túltolt Európa-ellenesség, folyamatosan zúduló agymosó propaganda, az egyet nem értők megfélemlítése és becsmérlése szegélyezi az útját. Ehhez jön hozzá, hogy miközben nemzeti konzultációról beszél, vagyis ugye elvileg "kíváncsi" az emberek véleményére (hogyne, irányított, átlátszóan manipulatív kérdéssorokkal), közben a valódi véleményekre magasról tesz, melyek például most legutóbb a pedagógusok részéről kerültek elő, illetve az általa uralt médiában évek alatt percekben mérhető terjedelemben ad nekik teret. És ez még csak a jéghegy csúcsa, kedves Miklós. Ez a kupac trágya van leöntve keresztény szósszal, a tetején masniba kötve nemzeti színű szalaggal.

Ez tehát a szomorú magyarországi helyzetkép, a leves, amit nekünk kell megenni. De tudod Miklós mi a legszomorúbb? Az, hogy mielőtt válaszolnál erre a bejegyzésre, már előre tudom azt is, hogy míg az (1) pontommal maradéktalanul egyetértesz majd, mint az elvadult liberális ellenzék jogos kritikájával, addig a (2) pontot valószínűleg teljes tévedésnek véled és tételesen próbálnád cáfolni. Valószínűleg olyasféle megjegyzésekkel, miszerint én nem értettem meg, amit eddig írtál, meg ez részemről tipikus liberális szöveg, amúgy is annyira fárasztó ugyanazokat a baloldali rizsákat újra és újra látni, stb, stb... No persze nem tudok olvasni a gondolataidban, de azt hiszem ismerem az elfogultságot, amivel rendelkezel. Mert bizony te is elfogult vagy és a törzsi logikádból nem kívánsz kilépni.

A törzsi logika pedig úgy működik, hogy van egy elsőszámú szabálya: a mi törzsünknek van igaza, a másik törzs nemcsak téved, de a puszta léte is kárt okoz. Ebből pedig nem lesz más, ha eléggé feszül a húr, mint gyűlölet és háború. Először csak szavakkal.


Aki vagyok és ami zavar

Befejezésül elárulok magamról néhány személyes dolgot. Az egyik, amit persze mindenki tud rólam, aki régóta olvas, hogy alkatilag sem vagyok konzervatív beállítottságú ember. Ez azonban két dolgot NEM jelent, és ezeket pont az előbb említett hazai közéleti viszonyok miatt muszáj megjegyeznem. Egyrészt, nem jelenti azt, hogy nincs olyan kérdés a világon, amiben konzervatív lennék - vannak ilyenek, például a szexualitás vagy a házasság. Azt gondolom, aki keresztény, ha akarja, ha nem, sok mindenben konzervatív kell legyen, hiszen a hitünk végső soron egy általunk szentnek tartott hagyomány megőrzésével és továbbadásával is foglalkozik. 

Ami ennél fontosabb: nem jelenti azt sem, hogy fékeveszett liberális volnék vagy pártolnám az erkölcsök relativizálását, a szekuláris értékrend destruktív vonásait, és tokkal-vonóval beengedném a kultúra összes mocskát az egyházba. Nem állítom, hogy te engem ilyennek látsz, de tapasztalom, ha ezt nem teszem hozzá és csak annyit merészelek mondani, hogy "nem vagyok kifejezetten konzervatív", a teljes megdöbbenést általában olyasféle reakció követi majd, hogy "te akkor libsi vagy". Megjegyzem, az ilyen automatikusan feltörő reagálás is a beteg közéletből meríti az erejét...

Számomra a progresszívebb látásmód elsősorban azt takarja, hogy a dolgokat bizonyos módokon szeretem megragadni, és a valóságot bizonyos módon szeretem megélni. Nekem az Isten által adott élet a kibontakozás és fejlődés terepe, a szabadság helyes megéléséről szól, és mindent azzal a kérdéssel közelít meg, hogyan lehetne továbbmenni az embernek abban, hogy az egyszer leélhető életét a legvirágzóbban tudja kiteljesíteni - betöltve ezzel Istentől kapott elhívását is. Én nem úgy tekintek a valóságra, hogy az alapvetően korlátokból áll, ami néhol azért kicsit megengedő a nyomorult emberrel - hanem pont fordítva: alapvető adottság a szabadság, de szükség van korlátokra is. Tehát nem a korlátoktól indulva engedek a szorításon a szabadság irányába, hanem a szabadságtól indulva vezetek be korlátokat. Eddig ez számomra bevált. Biztos rosszul látom, de nekem a konzervatív emberek mindig a korlátokból kiindulóknak tűnnek, és csak akkor hajlandók előre lépni, ha a külső kényszerek erre rábírják őket. Alapvető feladatnak azt tartják inkább, hogy mentsék a menthetőt, fenntartsák az értékeket és teljes erővel harcoljanak minden ellen, ami az értékek ellen tör. Ezek mind fontos dolgok - az értékek megtartása, adott esetben a küzdelem a fenntartásukért -, de ha ebben kifullad az életprogramunk, akkor az számomra szinte a semmivel egyenlő. 

Bevallom, ez a látásmód képes idegesíteni. Én a kereszténységet forradalmi jelenségként képzelem el még akkor is, ha ebből jelenleg semmi sem látszik. Amikor kicsit is helyén volt az egyház, súlyos szava volt mind az egyén, mind a társadalom sorsára nézve, és tudta alakítani a kultúrát maga körül - nem pusztán védekezett vele szemben. Jézus apostolai egyszerre őrizték a Krisztustól kapott tanítást, de közben - az összes korlátozó, sokszor exkluzív római vallás kontextusában - a valódi szabadság levegőjét is árasztották, sőt olyan "liberális" gondolatok is megfogantak már az újszövetségi levelekben, minthogy Krisztusban megszűnik a rabszolgaság és a nők sem alárendeltek a férfiakhoz képest. 

A mai egyház viszont miközben megőrizte a konzervatív karakterét, elveszítette a forradalmi jellegét. Most már valószínűleg ott tartunk, hogy kisebbségben leszünk mi keresztények Magyarországon. Akkor pedig még annyira sem fog érdekelni senkit miről mit gondolunk, mint amennyire most érdekli az embereket. És ez bizony rohadt nagy baj, Miklós, mármint akkor, ha nem kívánjuk elveszíteni a kapcsolatunkat a világgal. Ha nincs forradalom a kereszténységben, akkor az egész lopva átlényegül egy szentséges bélyeggyűjtő klubbá, ahol álmélkodva mutatják egymásnak a klubtagok, kinek milyen szép régi bélyegei vannak. És bocsánat: az elmúlt tizenkét év nekem azt mutatja, a politikával történő összeborulás nem segített ezen semmit sem, sőt még kevésbé tette kívánatossá a kereszténységet - amiben nincs semmi meglepő.

Az én hitem nem akar cukormáz lenni a kormánypropaganda tortáján, hanem vissza akarja kapni a forradalmiságát. De nagyon nehéz ezt úgy megtenni, ha a Császárság udvari egyháza vagyunk és maradunk - akárcsak az udvari próféták voltak az Ószövetségben, akik mindig pont azt mondták, amit az udvarban tőlük elvártak. Nem kell ilyennek lennünk azt hiszem. Áldott karácsonyt, kedves Miklós!

2022. december 17., szombat

Állandó mozgásban - a kultúra és a kereszténység (8)

Intellektuális közhellyé vált a mondat, és mint tudjuk, a közhelyekben sok az igazság: a világ egyetlen állandó pontja a szakadatlan változás. Ez a kultúrára is igaz, mert a kereszténység körül a kultúra is szakadatlanul változik. De változik-e maga a kereszténység? Követi a kultúra változásait? Kell egyáltalán ezt tennie? Mi a konklúziója Niebuhr modelljeinek?

A sorozat előző részeiben H. Richard Niebuhr (ld. képen) látásmódjára támaszkodtam, aki ugye ötféle modelljét vázolta fel a kereszténység - pontosabban Krisztus - és a kultúra találkozásának. Két dolog máris idekívánkozik. Az egyik, hogy Niebuhr modellje csupán egyféle szemléletmódja a két terület érintkezésének (noha műve klasszikusnak nevezhető), ha valaki kíváncsi más megközelítésekre, jó szívvel ajánlom például Timothy Keller vaskos könyvét, a Gyülekezet a központban című kötetet, ahol más modellekkel írja le ugyanezt a kérdést. A másik pedig, hogy Niebuhr szemléletmódja is többféle kritikát kapott, D.A. Carson például egész könyvet írt róla, ahol a második modellt (mely a "kultúra Krisztusa" nevet viseli) elhibázottnak és nem biblikusnak nevezi. 

Egyébként ha már kritika, maga Niebuhr is úgy vélekedett, meglehetősen mesterkélt dolog modellekben gondolkodni. Egy helyen így fogalmaz: "Amikor az ember visszatér a hipotetikus sémától az egyéni események gazdag változatosságához, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy egyetlen személy vagy csoport sem felel meg teljesen egy típusnak." Vagyis az lehet, hogy egyik vagy másik szemléletmód szimpatikus az ember számára, valójában gyakran "váltogatjuk" hozzáállásunkat a kultúrához az adott kérdés, a társadalmi légkör, az egyéni élethelyzet és talán még a pillanatnyi időjárás függvényében is. Összefoglalásként azért én mégis ideteszem egy ábrában azokat a modelleket, melyeket a sorozatban bemutattam:


Az ötféle látásmód közül egyébként maga Niebuhr az utolsó felé húz leginkább - vagyis a kultúrára pozitív befolyást gyakorló kereszténységet látja a legszimpatikusabbnak. Természetesen rá is igaz, hogy nem horgonyoz le azért egy megoldás mellett.

Mi a tanulság? Nos, szerintem számos értékes konzekvenciát leszűrhet az ember, ha a kereszténység és a kultúra kapcsolatát a fenti paradigmában kicsit végiggondolja. Az egyik, hogy a látszat ellenére nem a kultúrharc az egyetlen vállalható opció - márpedig mivel ez a leghangosabb és leglátványosabb, s talán erre lehet a legkönnyebben toborozni a híveket, sokszor úgy véli az ember, az egyháznak egyfajta "szent kötelessége" beletemetkezni a kultúrával szembeni rugdalózásba. Mielőtt valaki félreérti: persze hogy lehetnek olyan kérdések, ahol éppen a kultúrharc a helyes viszonyulás, de nem lehet minden kérdés ilyen, amit a kultúra elénk tesz. Éppen tegnap mondtam egy kedves barátomnak, hogy ha egy keresztény állandóan kenyértörésre akar vinni minden kérdést és a szüntelen kulturkampfban éli meg magát, az olyan, mintha valaki egész földi életében egy világháború kontextusában számlálná a napjait. Azt pedig nem lehet józan ésszel és idegrendszerrel megcsinálni - előbb-utóbb kiégés és összeomlás lesz a vége, sőt talán pont a legnagyobb "kultúrharcosok" képesek aztán átsodródni a másik végletbe, ami mindent zabál és fogyaszt, amit a kultúra felkínál.

A másik fontos tanulság számomra, hogy az egyháznak rugalmasságra van szüksége, hogy az itt bemutatott ötféle látásmódot a helyzetnek megfelelően váltogatni tudja. Nem mindig magától értetődő ez. Nehéz például az előbb említett kultúrharcból "átkapcsolni" és hirtelen a szintetizáló látásmód integratív szemléletmódja szerint nézni a dolgokat. Az egyes modellek annyira mások tudnak lenni, hogy keresztény ember legyen a talpán, aki ezeket önmagában belül simán és békésen képes egyeztetni egymással. A flexibilitás tehát komoly kihívás és követelmény, ráadásul állandó jellemzőként meg kell maradnia, hiszen a kultúra is mindig változik, tehát a hozzá való viszonyunk se lehet ugyanolyan.

Végül a harmadik tanulság, hogy szerintem az egyház ha akarja, ha nem, hatni fog a kultúrára. Ezt a lehetőséget viszonylag keveset szoktuk hangoztatni - inkább mindig azt emeljük ki, hogy a kultúra (vagy "a világ") milyen erősen képes hatni az egyházra. Pedig ez oda-vissza történik: ezért szimpatikus számomra, hogy maga Niebuhr is kicsit kiexponálja az utolsó lehetőséget. Szerintem is a kultúrát átformáló Krisztus az, amely talán a legjobban képes együttműködni a másik négy opcióval. Persze ismét megjegyzem, a kereszténységnek nem az a dolga és küldetése, hogy kultúrákat formáljon át, de a hatásait tekintve mégis tesz ilyesmit. És ha így van, talán jól tesszük, ha számolunk ezzel a hatással!

A sorozat előző részei:

2022. december 14., szerda

Nagyon sötét dolog

Sötétben lenni nem jó, mert sötétben az ember nem lát, még azt se látja amit csinál, és mivel sötétben van, hát valószínű sötét dolgokat is művel. Ezt most Németh Sándor világosan megmondta, mégpedig a tanártüntetések és a tekintély ellen lázadó, tanáraik mellett kiálló diákok kapcsán. Erős üzenet következik.

Németh Sándor olyanokat is mondott a tanároknak címezve gondolatait, hogy nekik mit kellene tanítani, no meg mit nem. Például a tinédzsereket nem lázadásra kellene oktatni először, mert az nagyon sötét dolog, hanem a tekintély iránti engedelmességre. Hát ez bizony így van, és ugye a tanároknak is ideje megtudni ezt, hiszen ők alaphangon a tekintély elleni lázadásra ösztökélik a diákokat, ez lehet a céljuk, egy iskolában ilyesmiről szól az oktatás. Elemi érdeke az egy tanárnak, hogy a gyerekek lázadjanak a tekintély ellen, mert tanárként pont az ilyen diák a kezelhető és tanítható számukra. És persze ha valaki tüntet, legyen tanár vagy diák, esetleg szülő, az mindenképpen és csakis a lázadás miatt van. Pedagógusok, szülők, diákok tízezrei a tekintély elleni lázadás kedvéért vonulnak immáron hónapok óta az utcára. Kizárható, hogy azért tüntetnek, mert valamiféle oka van ennek, például olyan hihetetlen dolgok, hogy egy pedagógus alig bír megélni a fizetéséből vagy lepukkantak az iskolák, esetleg rosszak a tanítási módszerek - amiről egyébként a tanártársadalom nagyon-nagyon régóta beszél, de mára már más eszköze nem maradt a tüntetésen kívül, hogy ezekre ráirányítsa a figyelmet. De Sándor szerint nem, nem ezért tüntetnek, a szellemi ember átlát ezen a szitán és tudja, itt nem erről van szó, hanem durva lázadásról. Ahogy Németh Sándor fogalmaz a videóban, a diákok belemásznak a náluk fontosabb és értékesebb emberek méltóságába és trágár kifejezésekkel ezt a méltóságot "széjjeltapossák".

Bevallom őszintén, itt egy kicsit kezdtem meghatódni és már-már elsírdogáltam magam, hogy ezek a gonosz fiatalok, akik végülis Magyarország jövőjét jelentik és ezek szerint kevésbé fontosak, mint a derék és becsületes, nagyméltóságú politikusok, szóval ezek a lázadó fiatalok a méltóságos politikusok lelkivilágával csúnya dolgokat tesznek, akik nagyon-nagyon megsértődhetnek emiatt. Például trágárkodnak, és az bizony nagyobb probléma bárminél, az oktatási rendszer minden hasfájásánál is nagyobb. Hát igen, igaza van Sándornak, amikor a diákokat felbújtó tanárokra a következő szavakat használja: "akkor ezek nem tanárok, hanem valami más kategóriához tartoznak." Vajon mi lehet ez a más kategória taxonómiai szempontból, ahova szerinte a tanárnak nevezett emberi lények tartoznak? Sajnos ez nem derül ki a felvételből.

Szóval csak azt akarom mondani, hogy kivételesen hatásos és hiteles szavak voltak ezek Németh Sándor szájából. Ha az ember rá gondol, az jut eszébe, hogy ő legalább jól tudja kezelni a tekintélyhez való viszony kérdését, akár taníthatná is, hogyan kell mindig úgy fordulni a tekintélyhez, hogy az hasznos legyen az ember számára. És hát meg is látszik kit áld meg jobban a Jóisten, tessék csak belegondolni a tényekbe: hiszen míg az átlagtanároknak gyatra a fizetésük és sokszor csak úgy éppen túlélnek, Sándornak még saját tévétársasága is van, no meg villája Mészáros Lőrinc szomszédságában! Na ugye, itt a bizonyíték, gyümölcseiről ismerszik meg a fa!

Vannak persze olyan gyalázkodó hívők, akik valószínűleg nem tanulták meg hogyan kell az olyan tekintélyes vezetők felé kritika és lázadás nélkül fordulni, mint Németh Sándor, de az ő gondolataikba most inkább nem megyek bele. Nagyon sötét útra tévednék ugyanis, mely trágárságokkal lenne kikövezve, és az sértené a fontos emberek méltóságát. 

2022. december 12., hétfő

Világformálók - a kultúra és a kereszténység (7)

Ha már belefáradtál a kultúrharcba, ha már eleged van abból, hogy egyszerre két világban élj, ha már rossznak tartod, hogy a kultúra szabadon beáramlik az egyházba és fárasztó a szintetizálás, akkor talán van még egy lehetőséged. Egy utópisztikusnak ható lépés, meseszerűen hangzik, lehetetlennek tetszik, de a saját léptékedben valamit mégis tehetsz érte: alakítsd át a kultúrát magad körül!

Ebben a kis sorozatban - ahogy az egész legelején említettem - Richard Niebuhr immáron klasszikusnak nevezhető könyve alapján a kereszténység és a kultúra találkozásának ötféle kapcsolati modelljét mutatom be, persze csak olyan rövid terjedelemben, ahogy az egy blogbejegyzés szempontjából ésszerűnek tűnik. Az utolsó opció az előzőek után röviden így összegezhető: a kultúra nem ellenségünk vagy barátunk, hanem valami olyan jelenség, amit át kell alakítani.

Niebuhr ezt a modellt konverzionistának nevezi, és alapvetően egy pozitív attitűddel rendelkező megközelítésként tálalja. És valóban: az is. Míg a kultúrharcban mindenképpen van valamiféle elkeseredettség, ami kissé összeszűkült szemekkel fordul a környező társadalmi valóság felé, addig a kultúrát szinte gát nélkül befogadókat pedig áthatja egyféle naivság, miszerint csaknem minden jó, ami a kultúrából érkezik. A szintetizálók, akik ezt a két látásmódot próbálják egyeztetni egymással, sokszor maguk is nehezen látják át, mi fér bele a vállalható szintézisbe, az előző részben bemutatott dualistáknak pedig igen fárasztó lehet egyszerre két világban élni (a kereszténység szubkultúrájában és a szélesebb nyugati kultúrában), a két létmódjukat pedig állandóan váltogatni. Ezeknél tényleg járhatóbb útnak tűnik a konverzionista látásmód, ami egyszerűen adottnak veszi a kultúrát és programjának tekinti, hogy hasson rá, alakítsa, formálja azt.

János evangéliuma talán mindennél jobb példája ennek a természetes látásmódnak. Isten nem azért küldi el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözítse. János végső soron azt állítja, hogy minden Isten teremtése, Krisztus pedig aki nélkül semmi nem teremtetett, ennek a valóságnak a végső Ura. Ezért ha úgy vesszük, bár a kultúra amiben élünk nyilván létezik és van hatása, de uralom igazán csak egy létezik, mégpedig Jézusé. Ha már a többi nézethez is társítottam egy konkrét nevet, legyen ez most Frederick Denison Maurice (ld. képen), aki egyébként egy 19. századi angol teológus volt, és csakhamar eljutott az előbb emlegetett teológiai konklúzióra. Maurice szerette hangsúlyozni, hogy a világunkba belépő Krisztus gyakorlatilag a saját tulajdonába érkezik meg, ahol maga gyakorolja a királyi uralmat. Az emberi romlottság egyik igazi mutatója szerinte nem más, mint az önzés, annak is főleg az az aspektusa, miszerint az ember a saját maga istenévé kíván lenni:

"Bűnünk következménye, hogy úgy tekintünk magunkra, mint a világmindenség központjára, azután pedig állapotunk visszás és nyomorúságos esetlegességeiben látjuk annak meghatározóit, amik magunk vagyunk."
Maurice szerint a megtérés ezért valahol egy olyasféle belső elmozdulás az emberben, hogy az önközpontúságából kilépve a Krisztus-központúság felé veszi az irányt. És amikor az ember igazán elismeri, hogy Krisztus uralkodik minden felett, akkor már ennek tudatában fog tevékenykedni a kultúrában is. Tegyük hozzá, hogy Maurice szerint Krisztus országának megvalósulása nem valamilyen ideális társadalom felállítását jelenti, hanem inkább nemzetek, politikai, gazdasági, vallási csoportok részvételét egy Krisztus által irányított hatalomban. A kultúrát átformálni akaró keresztény azon dolgozik, hogy ez az uralom nyilvánvaló legyen.

Nos, szerintem kétségkívül ez a legpozitívabb viszonyulási mód egy keresztény számára, és azt biztosan a javára írhatjuk, hogy itt legalább egy olyan feladatba csatornázhatja be az ember az energiáit, ami bizonyos értelemben szebbé teheti a világot számára. Azonban nekem állandó kérdésem, hogy mennyire feladata a kereszténységnek ezt csinálnia? Sokszor leírtam már, de ilyen pillanatokban ismét muszáj elővennem: míg azt látom a Szentírásban, hogy Krisztust tényleg mindenek feletti uralkodóként ábrázolja, sehol sem látom az egyház küldetésében, hogy egy szebb világ felépítésében kell segédkeznie. Világos, ha egyre több ember megtér és az evangélium útját választja, az komoly alakító hatással lesz a kultúránkra is - de ez akkor is csak következmény és nem cél. Sőt, pont a történelmi tapasztalatok mutatják számomra, hogy amikor a kereszténység megpróbált felépíteni valamiféle "keresztény társadalmat", az általában nem úgy sült el, ahogy kellett volna: tele volt mindenféle kényszerrel, szankciókkal, megkerülhetetlen szabályozókkal. 

Azt viszont el tudom képzelni, hogy ennek a konverzionista látásmódnak csináljuk meg valamiféle "mérsékelt kivitelezését" - persze tisztázni kellene, hogy ez mit is jelent pontosan. Talán azt, hogy egyes fontos területeken tudatosan alakítani kívánjuk a kultúránkat amiben élünk, és nem csak valamiféle "mellékhatásként" vagyunk jelen, hiszen így is - úgy is hatunk a kultúrára. Talán azt is, hogy az előző modellek valamelyikével kombinálva használjuk ezt a látásmódot. Például a kultúrharcos szemléletmódban kifejezzük melyek azok a tendenciák, melyekkel nagyon nem értünk egyet hívőként, aztán ezzel a kultúraformáló látásmóddal próbálunk más tendenciákat is bevezetni. Nyilván ezek most hirtelen jött, teoretikus példák, melyek kidolgozásra és végiggondolásra várnak.

A sorozat utolsó részében szeretném még egyszer összefoglalni mindazt, amire eljutottunk - és azt is, mire volt jó ez a sok okoskodás? Ezzel folytatom és fejezem is be legközelebb!

2022. december 9., péntek

Két holttest, két oltár

Sem kiigazítani, sem bírálni nem szeretném Szabados Ádám egyik friss írását, amelyben két holttestet tesz egymás mellé, hogy megállapítsa, melyik a taszítóbb és melyik a fertőzőbb: az istentelen erkölcsiség vagy az erkölcstelen vallásoskodás? A bejegyzés nagyon tetszett, hiszen a téma önmagában izgalmas, és bizony azt is megmutatja, hogy egy dolgot milyen sokféleképpen lehet megközelíteni.

Tőmondatban és máris a konklúzióhoz ugorva Ádám arról beszél, hogy a vallásosság végső soron jobb választás a nyílt istentagadással szemben. Igen, a képmutató vallásoskodást semmi nem menti fel, és igen, a nyíltan felvállalt istentelenség becsületesebbnek tűnik - de mégis azt látjuk, hogy ahol marad valamiféle lenyomata a vallásnak, ott jobban szárba szökken a valódi keresztény erkölcs is. Az a társadalom, amely legalább nyomokban hitet tartalmaz, potenciálisan alkalmasabb lehet a valódi hit megtermésére, mintsem a deklaráltan istenkerülő világ, ami ráadásul a saját erkölcseit próbálja érvényesíteni. Ahogy Ádám fogalmaz: "mint amikor a puszta vallásosság dominál, amiben maradt azért még nyoma az istenfélelemnek". Szeretném tehát világossá tenni: Ádám nagyon jó írásában nem akarja felmenteni a képmutatást, csupán a kevésbé rossz kategóriába sorolja az istentelen erkölcsiséggel szemben. Megértem miért gondolja így, és azt is elfogadom, hogy akár így is lehet gondolni. Ezért úgy érzem, amiről most írok, az javarészt inkább a mérleg másik nyelve lesz, és nem valamiféle cáfolat, hiszen arra nincs szükség.

Mielőtt azonban a témához hozzászólnék, muszáj egy kis kerülőútra mennem, mert ezt éppen maga a téma kívánja: tudom, hogy Ádám nem politizálni akart, mégis nagyon nehéz dolga lesz az elfogulatlanságra törekvő olvasójának, hogy a magyarországi bináris közélet levegőjét belélegezve elvonatkoztasson a politikai kontenttől. Jelenleg ugyanis olyan Magyarországon élünk, ami egyre kevésbé tűri meg az árnyalatokat, így aztán minden felvetés, ami csak szőrmentén is érintheti a politikát, könnyedén politikai állásfoglalásnak fog tűnni. Itt is ez a helyzet. Biztosan nem ez volt a szándék, de Ádám a bejegyzésével még ha csak kicsit is, de a kormány szekerét tolja. Nem tartom valószínűnek, hogy ő ezt akarja, de ettől még ezt teszi. Nem az ő felelőssége ez, hanem a szekér gazdáié, akik rengeteget munkálkodtak azért, hogy ebben az országban ez a hangulat kialakuljon. Ezt a szálat egyelőre nem viszem tovább, itt most meg is állok azt hiszem - de a bejegyzés végén ismét szeretném előszedni.

A lényeges kérdés persze az, megáll-e a központi tételként megfogalmazott kijelentés, miszerint a vallásosság jobb az istentelenségnél?

A kérdés kissé furcsa, mintha az ember két olyan dolgot mérne össze egymással, melyek (egy hívő ember számára legalábbis) csak másként borzalmasak. Vajon lopni nagyobb bűn vagy gyilkolni? Vajon az a jobb, ha adót csalunk vagy ha inkább nyíltan, de őszintén betörünk egy bankba? Isten többre értékeli a mackósokat, mert ők legalább rafináltak és okosak, és a hamis számlákat kiállítókat, akik a Kajmán-szigeteki cégeikbe mentik ki a pénzt? Isten rosszabbnak tartja a símaszkban berontó, gázpisztolyos bankrablót, aki legalább egyértelműen felvállalja mindenki szeme láttára a tettét? 

Nos, ha valaki igazán hívő és ilyen kérdései vannak, kézenfekvő lehet a Bibliát kinyitnia, csakhogy a Biblia sok helyen kinyílik ám a legtöbb kérdésben, és ami ennél is fontosabb: nem steril fejjel közelítünk hozzá, hanem szeretjük úgy és azt kiolvasni belőle, ami a meglévő meggyőződéseinket táplálja. Én is gyakran ezt teszem, és Ádám is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy akkor semmit sem olvashatunk ki a Szentírásból, csupán azt, hogy azokat szemezgetjük ki belőle és hangsúlyozzuk, ami nekünk tetszik - és lám, a Biblia így vagy úgy máris alátámaszt bennünket. 

Visszatérve az eredeti kérdésre, végülis mi a különbség az erkölcstelen vallásosság és az istenelen erkölcs között? Azt hiszem egy idő után szinte semmi: a vallásoskodás maga valójában istentelen erkölcs. Amitől rosszabb, hogy ameddig ez nem válik nyilvánvalóvá, lappangva fertőz. Ha ez társadalmi léptékben zajlik, akkor még azt is el tudja hitetni másokkal, hogy helyes amit mutat. A farizeusokkal nemcsak az volt a baj, hogy képmutatók voltak: hanem az is, hogy másokat is visszatartottak az igazságtól. Igen, az istentelen erkölcs - ahogy Ádám is írja - annyiban legalább őszinte, hogy nyilvánvaló micsoda. A sötétben bújkál, lételeme a sötét. Az erkölcstelen vallás azonban maga a sötétség. Szerintem nincs annál nagyobb gonoszság, mint a legnagyobb Jót képmutatásra használni, mint a hit forrását és kútfőjét ájtatoskodó pózolásba csomagolni. Kicsit olyan ez, mint a fiú, akibe szerelmes egy lány, de a fiú nem szerelmes a lányba - és ahelyett, hogy ezt megmondaná neki, házassággal hitegeti.

Ádám bejegyzésében bibliai történetek is sorakoztak. Példái jók, szemléletesek, meggyőzőek és szerintem jól is ragadja meg a lényeget velük kapcsolatban. Csakhogy bőségesen vannak más példák is a Bibliában, melyek pedig azt a gondolatot erősítik, hogy Istent egyenesen bőszíti a vallásos képmutatás. Ilyen az általa is emlegetett passzus a Jelenések könyvéből, miszerint Isten a langymeleget kiköpi a szájából - azaz nem felmelegíti vagy lehűti, hanem elveti önmagától. Bizony így cseng az ember fülében a tékozló fiú gyönyörű narratívája, ahol a végére kiderül, a nagyobb tékozlást az apja házában morgolódó, szeretetlen fiú követte el, és nem a disznóvájúig lecsúszó fiatalabbik, akinek volt még visszatérés. Mondani sem kell, hiszen annyira tudja mindenki, hogy Jézushoz a paráznák, vámszedők, súlyos bűnöket elkövetők találták meg az utat - a vallásos háttérből érkezők csupán mutatóba fordultak meg a közelében. Az pedig már közhely, hogy Jézus "beszólásai" nyíltan vagy példázatba csomagolva csaknem kivétel nélkül az erkölcstelen vallásban utazókat célozták, akikkel senki nem tudott igazán semmit sem kezdeni.

Illés Kármel-hegyi története azonban még szemléletesebb ezeknél. Bocsáss meg Ádám, de most kicsit prédikálni fogok - no nem neked, hanem mindenkinek, aki ezt olvassa. Tudni kell, hogy Illés próféta idejében Izrael éppen "kétoltáros" hittel rendelkezett: a Kármel-hegyen állt egy oltár Jahvének (leromlott állapotban) és egy Baál-nak is. Nem istentelenek voltak, inkább túl sok volt az isten arrafelé, vallásilag telített a levegő. Az igazi keresztény hit azonban egyoltáros vallás. Igen, a plurális társadalomban megtanuljuk tolerálni, hogy vannak tőlünk eltérő nézetek is, és az embereknek joguk van azokat választani. De ha valaki a kereszténység mellett dönt, akkor onnantól kezdve nincs választása: Krisztust kell követnie. Én úgy gondolom, a világos beszéd valami olyasmi, hogy vagy legyünk keresztények és akkor kövessük Istent teljes erőbedobással, vagy hagyjuk az egészet a csodába és ne tegyünk úgy, mintha úgy tennénk... Illés viszont azzal szembesült, hogy az emberek egyiket sem akarják. Helyette olyasmire ácsingóznak, ami nem igazi opció: kétfelé sántikálni. Nemzeti hagyományaik miatt azért maradjon valamennyire Jahve is, de szimpatikusak más eszmék, melyek összebékíthetetlenek Vele. Nos, számomra az erkölcstelen vallás ebben a képben ragadható meg leginkább. Két oltár, kétfelé sántikálással. Döbbenetes, amit ezután Illés mond, mert arra is felszólít, hogy az emberek válasszák Baált, ha ő az isten - még az is tisztességesebb, mint félig-meddig számolni Jahve jelenlétével. A döntés maga hordoz egyfajta becsületességet, a hezitálás viszont a kecske és a káposzta között vállalhatatlan.

Ádám nem akart politizálni, de én most bizony egy kis politikai ízt is képbe fogok hozni, hiszen semmit nem ér az okoskodás, ha nem kapcsoljuk hozzá a jelenünkhöz. A jelenünk pedig bizony félreérthetetlenül azt mutatja, hogy az erkölcstelen vallás bár itt-ott kedvező lehet a valódi hit megjelenésének is, többnyire azonban métely, ami mérgezi a társadalmat. Igen, a vallásos háttérnek egészen biztosan vannak pozitív hozadékai is, de az összkép ettől még romlott és iszonyatos. Izraelt és azt hiszem nyugodtan mondhatjuk, hogy a teljes egyházat mindenkor kísértette és sajnos sokszor meg is határozta, hogy keveselte a maga egy oltárát. Ha a mai társadalmi-politikai térben szétnézünk, Illés hangját halljunk a hátunk mögött. Jó dolog a kereszténység, mert fel lehet használni politikai ambíciók beteljesítésére anélkül, hogy szívbeli elkötelezettséggel mennénk Krisztus után. Klassz a keresztény értékekre és keresztény nemzetre hivatkozni, miközben hihetetlen összegeket vágunk zsebre a haverokkal, és semmiért, de szó szerint semmiért nem vállaljuk a felelősséget. Támogatjuk a templomok felújítását, a keresztény zenei produkciók térnyerését, és közben tiltakozunk az LMBTQ lobbitevékenységek ellen - de azért ugye ereszcsatornán csúszunk le egy melegpartiról menekülve, és yachton kokózva kurvákkal hetyegünk. Nem engedjük be a gonosz iszlámot a migránshullám hátán - közben pedig folyamatosan apad a templombajárók száma és minden erőfeszítés ellenére hiteltelen képet mutatunk a kereszténységről. Sokáig sorolhatnám és igen, ez már nyíltan a hazai politika vize, most már közel járunk önmagunkhoz, hiszen mi itt élünk és elsősorban azért vagyunk felelősek ami itt történik velünk, ebben az országban. Némi céltévesztés, amikor keresztények a teljes nyugati világ folyamatait elemzik, vagyis a világ összes hegyláncain körbehordozzák a tekintetüket, de a saját hegyükön nem foglalkoznak azzal, hogy sántikálás folyik, noha az közvetlenül érinti őket. Ezt a valóságot, a mi valóságunkat pedig keresztbe-hosszába átszövi az erkölcstelen vallás - a kétfelé sántikáló mozgás az egyre romosabb Jahve-oltár körül. Vajon az egyház prófétai hangja merre van és mikor szólal már meg?

És amit még nem is mondtam, pedig talán ez a legrosszabb: az erkölcstelen vallás fogja hosszú távon megerősíteni és kitermelni az istentelen erkölcsiséget. Ha egyszer bukik a rendszer, akkor következik majd az általad istentelen erkölcsnek nevezett szemlélet igazi felemelkedése. Az így feltörő istentelen erkölcs pedig arra fog hivatkozni, hogy az erkölcstelen vallásosságot már láttuk és abból nem kérünk többet, az már eddig is sok kárt okozott. Mindig ez a helyzet, ezek egymásra reagálnak. A pusztító ideológiák mindig egymás hátán kapaszkodnak egyre feljebb és feljebb - amit mi tehetünk, hogy mindenféle áradatban kitartunk a hitünkben és valóban, őszintén követjük Krisztust. Ha botladozva, de akkor is.

2022. december 7., szerda

Nem tehetnek róla: Ádám, Éva, a kígyó és a "keresztény" kormány

Pont tegnap este tankoltam. Ma kiderült, hőstettet hajtottam végre: a benzinár az egekben, miközben mi átlagemberek csak a földön élünk. Persze az örökké elégedetlenkedő állampolgárok, akik egy "keresztény" országban számlálják napjaikat, egy "keresztény" kormány vezetése alatt, ilyen helyzetekben azonnal felteszik a kérdést: ki a felelős az egyre szorosabb nadrágszíjért? Szerencsére megnyugodhatunk: van válasz erre a kérdésre, mégpedig bőséges válasz.

Az ugye úgy kezdődött, hogy amikor az Úristen a bűneset elkövetése után előszólította az első emberpárt, akkor Ádám nem késlekedett azonnal rámutatni Évára: a nő miatt történt az egész, akit "te mellém adtál". És persze Éva se lopta a napot, máris megnevezve a kígyót bűnbaknak. A kígyó - mivel nincs keze - nem tudott senkire se mutatni. A történetnek az lett a vége, hogy mindhárman büntetést kaptak, azaz maga Isten mindhármukat felelősnek tartotta. 

A "keresztény" kormány Magyarországon sokkal kreatívabb Ádámnál, Évánál és a kígyónál, ha a felelősségről van szó. Ahogy a tegnap esti bejelentésen el is hangzott a rendkívül naív "van felelős?" kérdésre válaszul, a felelősség kérdése helyett inkább az érdemekről kellene most beszélni, arra kellene fókuszálni. És tényleg, milyen nagyszerű időzítés, mekkora ötlet is ez, mert amikor minden folyamatosan romlik körülöttünk, akkor bizony ideje a dicsőségre, a sikerekre és a nagyszerű teljesítményre összpontosítani. Temetésre is azért járunk, hogy ott vigadjunk és táncoljunk. Nem az a lényeg, hogy lassan már nem fogunk tudni normálisan közlekedni, hanem hogy milyen jó volt eddig a közlekedés!

Persze azért nem lehet a húrokat a végtelenségig feszíteni, úgyhogy ha egy országban a krízisek száma állandóan növekszik, végül azért csak meg kell nevezni felelősöket a tisztesség és a vérre szomjazó állampolgárok indulatainak levezetése kedvéért. Szerencsére "keresztény" vezetésünk jeleskedik ebben a kérdésben. Így tehát szeretném mindenkivel közölni az egyszerű tényt, hogy a kétharmados felhatalmazással bíró, abszolút teljhatalmat élvező, tizenkét éve bármilyen döntést ízlés szerint meghozni képes elöljáróink kapcsán semmi sincs, amiért okolhatók volnának. 

Javaslom, hogy mindenki nyomtassa ki magának a következő listát az igazi bűnösökről, tegye ki a hűtőre otthon, igyekezzen memorizálni ezeket a sátánokat, és ha legközelebb bármilyen közügyet érintő kérdés szembejön, mormoljon el egy-egy átokzsoltárt a lista tagjainak fejére. Az igazán hibáztathatók tehát, akik minden magyarországi fejleményért felelősek a következők:

- Brüsszel
- az Európai Unió
- a szankciók
- Soros Gyuri bácsi
- a migránsok
- a melegek és az LMBTQ mozgalom
- Gyurcsány Ferenc és a DK
- Márki-Zay Péter
- Karácsony Gergely
- Ukrajna és Zelenszkij
- a libsik és az álbaloldal
- Amerika és Biden
- a tanárok, akik belerángatják a diákjaikat is
- a zöldek, Greta Thunberg
- ...és nagyjából mindenki Európában

Örülök, hogy segíthettem. Köszönöm a figyelmet.

2022. december 4., vasárnap

Egyszerre kétfelé - a kultúra és a kereszténység (6)

Vannak olyan emberek a hívők között, akik számára a kultúra nem ellenség, és nem is barát - ugyanakkor mégsem az "arany középutat" keresik a szintetizálókhoz hasonlóan, hanem valamiféle beletörődött állapotban léteznek a saját kultúrájukban: mintha csak két világ peremén egyensúlyoznának. Ők a dualisták.

Ha az olvasó még tudja követni ezt a kis sorozatomat a kereszténység és a kultúra kapcsolatáról, akkor talán emlékszik arra, hogy eddig háromféle szemléletmóddal foglalkoztam. Az első csoportba tartoztak azok, akik kritikusan állnak a kultúrához és a folyamatos "kulturkampf" (kultúrharc) a lételemük. A második csoport volt a kultúrkeresztényeké, akik csaknem akadálymentesen mindent beengednek a kultúrából, ami szerintük az egyház barátja. Végül az eddigi harmadik csoportba tartoztak a szintetizálók, akik a kettő ötvözeteként megpróbálják megszűrni mi jöhet be az ajtón, és mi marad kívül.

Nos, a most következő csoportot még maga Niebuhr, jelen felosztásunk kiötlője is nehezen tudja megfogni. Dualistának nevezi őket, mert a kultúrához való viszonyuk nagyon kettős. Egyrészt azt hangsúlyozzák, hogy óriási a különbség Isten és ember, valamint isteni és emberi, az Isten igazsága és az ember igazsága között. (Eddig olyan ez, mintha csak Barth-ot hallanánk.) A "két világ" (Isten és kultúra) világosan szétválasztható egymástól. Ráadásul a kultúra nemcsak egy másik világ a hívők számára, hanem romlott is, mert a bűnös emberiség műve - a romlottsága pedig akkor is tény, ha van számos jó dolog a kultúrában. A dualista azonban mégsem teljesen olyan, mint a kultúrharcot folytató, legelső csoportba tartozók hívők. Mert tudja magáról, hogy ő is beletartozik a kultúrába, nem szakadhat ki belőle, nem is törekszik erre, sőt azt is tudja, hogy Isten a kultúra révén tartja meg őt. Ezért a kultúrához dualista módon viszonyulók szeretik a paradox gondolatokat használni: bűnösök is vagyunk, de megigazultak is; hiszünk miközben kételkedünk; fontosak a törvények, de fontos a kegyelem is. A dualista megpróbál egyszerre két külön világban túlélni, az isteniben és a kultúrában, a kettő feszültségét pedig tényként elfogadja.

Ennek a típusnak a legismertebb megtestesítője Niebuhr szerint nem más, mint Luther Márton, főleg ha két nem annyira ismert művét egymás mellé tesszük. Az egyik "A keresztény ember szabadsága", a másik az igen megnyerő című "A gyilkos és a parasztbandák ellen". Luther egyfelől magasztalja a szeretet által munkálkodó hitet (ami mindent eltűr), másfelől az elöljárókat arra hívja fel, hogy mindegyikük "döfjön, üssön, vágjon". Luther látásmódja tényleg dualista volt: éles különbséget tesz test és lélek, világi és lelki élet, Krisztus uralma és az emberi kultúra világa között. Az előbb említett parasztbandák ellen írt röpiratában például ezt mondja:

„Két ország van, az egyik az Isten országa, a másik a világi ország… Isten országa a kegyelem és irgalom országa… de a világi ország a harag és a szigor országa… Aki pedig összetéveszti ezt a két országot – mint a csalárd fanatikusok teszik –, az be akarja vinni a haragot Isten országába, az irgalmat pedig a világ országába; ez pedig nem más, mintha ördögöt ültetnők az égbe, Istent pedig a pokolba.”

Ez így meglehetősen egyoldalúnak hangzik, ám Luther ugyanezzel az ékesszólással tud beszélni arról is, hogyan jelenik meg e világban (azaz a kultúrában) Isten szeretete és kegyelme... Manapság a dualista látásmód például olyan, kultúrát is érintő kérdésekben érhető tetten, mint amikor a hit és tudomány kapcsolatáról valaki azt mondja, a két terület semmilyen viszonyban nem kell álljon egymással - mert összemérhetetlen igazságokról beszélnek. Bár egyazon valóságban élünk, a tudomány és a hit két külön ablak ugyanannak a háznak két külön oldalán - így mást látsz ha az egyik ablakon kinézel és mást, ha a másikon. 

Összefoglalva tehát a dualista nézet valami olyasmit mond, mintha az ember "kétéltű lény" volna: egyszer a vízbe merül, aztán kimászik a szárazföldre, és ezt a két létmódot állandóan váltogatja. Namost, talán nem is kell sokat magyarázni, hogy ennek a dualista látásmódnak mi lehet a hátránya. Egyrészt iszonyú fárasztó úgy élni a kultúrában, hogy váltogatom a létmódjaimat és egyszer ezt hangsúlyozom, másszor meg szinte az ellenkezőjét. Másrészt, a nyugati kultúra jórészt a zsidó-keresztény hagyományokon is nyugszik, és annak elemei szervesen beépültek az egész kultúra mélyrétegeibe. Szerintem lehetetlen megoldani, hogy az ember dualista módon szétválassza a kultúrát a kereszténységtől - és ezt még akkor is igaznak gondolom, ha a magam részéről nem hiszek a kultúrkereszténységben, aminek nem sok köze van a bibliai hithez. Egyszerűen a kereszténység áthatja a kultúrát és a kultúra is a kereszténységet. Nincs olyan sebészkés, ami a kettőt szépen és pontosan leválasztja egymásról, és ha mégis megtesszük, mindkettő szövetében kárt okozunk.

Van azonban még egy út Niebuhr szerint, ami talán a legjárhatóbbnak tűnik az eddig bemutatott modellek közül - ezzel a lehetőséggel folytatom legközelebb!

2022. november 30., szerda

Nietzsche, a próféta

Van abban valami ijesztő, amikor nagyformátumú gondolkodókról leginkább egy egymondatos graffiti jut eszébe az embereknek. Az egyébként igencsak vitatott költő-filozófus Friedrich Nietzsche pontosan így járt, és főként a keresztények körében számít valamiféle istentelen mumusnak - holott pont a keresztényeknek lehetne felismerni benne némi prófétai potenciált...

Nietzsche tehát az az "egymondatos" ember, akiről mindenki alapvetően egy-egy dolgot tudni vél: az egyik, hogy ő mondta azt, miszerint "Isten halott"; a másik hogy élete végén megőrült, ami csalhatatlan jele annak, hogy Odafentről megátkozták. Az átlagos műveltségű keresztények ismerete kimerül ebben a két apróságban, hiszen aki ilyen csúnyát mond és aztán ilyen csúnyán végzi, azt minden erővel kerülni illik. Holott azért mégis egy emberről és az életművéről van szó, és ugye nagyon valószínű, hogy több könyv szerzőjeként egy mondatnál messzebbre is merészkedett... Igen, Nietzsche tényleg nem az a kifejezetten vonzó figura. Olyan ember, akivel vitában állhatunk, olyan ember, aki sajnos kellő táptalajt adott az übermensch, vagyis a felsőbbrendű ember eszméjének, amit aztán az a bizonyos kefebajuszú őrvezető gátlástalanul fel is használt. De azért minden összevetve mégis több mondanivalója akadt annál, hogy "Isten halott" - márpedig sokan csak ennyit tudunk Nietzschéről.

Ez a tudás bizony ráfér egy söralátétre. És az a tudás, aminek egy söralátét elég, nem ér semmit. Vagy inkább, kevesebb a semminél, rosszabb a nemtudásnál is, mert zavart okozhat.

Persze nem mintha én nagy Nietzsche szakértő lennék, de most Jonathan Sacks kiváló könyve miatt nem első alkalommal került elém. Sacks a kötet egyik fejezetében azt a gondolatot ízlelgeti, vajon mit veszíthet az emberiség azzal, ha a hit teljesen kiveszik a világból. Sokan persze már a felvetését is hülyeségnek vélik: a magát borzasztó felvilágosultnak tartó ember abban bízik, ha nincs vallás, ha végre megszűnik a keresztény hit, a világ magától értetődően kellemesebb és jobb hely lesz. Ezt a naiv gondolatot olyanok is terjesztik, mint Richard Dawkins, aki az Isteni téveszme című könyvében egy édesen gyermekded világot fest le vallások nélkül.

Nietzsche nem volt ilyen bárgyú, viszont képes volt előre számolni a hit térvesztésének lehetőségével, mintha csak belelátott volna a posztmodern jövőbe. A vidám tudomány című könyvében olvasható az a híres részlet, amiből az a bizonyos híres mondata is származik:

"Isten halott. Isten halott marad. És mi öltük meg. Hogyan vigasztaljuk magunkat minden gyilkosok gyilkosát? A világ valaha volt legszentebb és leghatalmasabb lényét kivéreztettük a késeinkkel: ki fogja letörölni rólunk a vért? Milyen vízzel tisztíthatjuk meg magunkat? Milyen ünneppel vezekelhetünk, milyen szent játékot kell kitalálnunk? E tett nagysága vajon nem túl hatalmas-e a számunkra?"

Nietzsche 1882-ben, amikor ez a könyve megjelent, már tudta hogy sok fontos kortárs gondolkodó elvesztette a hitét, és azt érezte, az emberek fel se fogják mi történik itt valójában. Aki elveszíti a keresztény hitét, elveszíti a keresztény erkölcseit is: "ha valaki kiszakítja belőle az alapvető eszmét, az Istenbe vetett hitet, azzal az egészet darabokra töri: semmi lényeges nem marad a kezében." Nietzsche már előre úgy vélte, Németországban mérhetetlen tragédia fog bekövetkezni, amikor a kereszténység halálának következményei mintegy "felszívódnak" a társadalom szövetébe és elkezdik a felszín alatti romboló munkájukat. Nagyon érdekes, de költő Heinrich Heine már Nietzsche előtt negyvenöt évvel (egész konkrétan 1843-ban) ugyanezt írta szinte dermesztő látnoki képességgel:

"Németország olyan drámát fog megélni, amihez képest a francia forradalom ártalmatlan idillnek tűnik majd. A kereszténység egy időre féken tartotta a németek harci hevét, de nem semmisítette meg; amint összetörik a zabolázó talizmán, a barbarizmus megint fel fog ébredni... a dühöngő őrült tébolya, amiről a skandináv költők énekelnek és írnak..., az ősi kőistenek felélednek a romokból, és kitörlik szemükből az évezredek porát."

Az ember szinte megbabonázva olvashatja ezeket a gondolatokat, mintha csak Nietzsche és Heine valamiféle sajátos "Jelenések Könyvét" írtak volna, ami persze főként németországi viszonyokra vonatkozik, de ennél fontosabb, hogy az istenhit halálából következő katasztrófát vetítik elénk. (Nem állhatom meg az összevetést napjaink karizmatikus "prófétáival", akik elvileg ugye mélyen szellemi emberek, gyakorlatilag pedig többnyire össze-vissza beszélnek mindenfélét Jézus nevében...) Félelmetes és groteszk, hogy aztán Adolf Hitler pont Nietzsche eszméire is alapozva dolgozza ki a náci fajelméletet és gyújtja fel maga körül Európát.

Ezt a bejegyzést nem azért írtam, hogy megszeressük és rehabilitáljuk Nietzschét, esetleg valamiféle erkölcsi pajzsra emeljük és könnyes szemmel dicsérjük prófétai jellegű meglátásaiért. De azért mégis érdemes megállni egy pillanatra és belegondolni abba, hogy bár százhuszonkét éve halott, mégis tökéletes precizitással fogta meg a nyugati gondolkodás hitevesztettségét és azt az erkölcsi relativizmust, amiben a nyugati társadalmak jelenleg is lubickolnak. Amikor feltesszük azt az egyébként elgondolkodtató kérdést - melyre nem szabad kapkodó választ adni -, hogyan engedhette meg Isten a holokausztot és egy Führer felemelkedését a huszadik században, akkor a válaszok között helyet kell kapnia annak is, hogy ehhez a borzalomhoz bizony előkészítettük a terepet az istenhit nevetségessé tételével és bizonyos értelmű elsorvasztásával a nyugati miliőben. De vajon ha Isten halott a nyugati ember számára, vajon van-e lehetőség arra, hogy megint élővé válhasson? 

2022. november 27., vasárnap

Nyomokban Istent tartalmaz - a kultúra és a kereszténység (5)

Biztos vagyok benne, hogy számos keresztény van, aki a természetben járva csodálattal teli módon nyugtázza: milyen szép a világ, Isten milyen csodálatos valóságot teremtett. Könnyen felismerjük Isten ujjlenyomatait a természetben - de vajon a "második természetben", azaz a kultúrában is ez a helyzet? Nyilván nem: a kultúrára talán inkább azt mondanánk, nyomokban istenit tartalmaz, de semmiképpen sem olyan látványosan, ahogy a természet kapcsán azt tudni véljük.

Hát ez a helyzet nagyon röviden, ami a Niebuhr által szintetizálóknak nevezett csoportot össze is foglalja. Ők azok, akik nem értenek egyet az elkeseredett keresztény kultúrharccal, de nem képesek azonosulni olyanokkal sem, akik nyakig merülnek a kultúrában. A kereszténység és a kultúra kapcsolatát is-is relációban szeretik látni, valami olyanként, ami eredetében emberi és isteni egyszerre, szent és bűnös, a kényszer és a szabadság birodalma egyaránt.

Roppant frappánsan fogalmaz Niebuhr, amikor azt írja, a szintetizáló felfogást követők úgy vélik "olyan szakadék van Krisztus és a kultúra között, amit az alkalmazkodó kereszténység sohasem vesz komolyan és amelyet a radikalizmus meg sem próbál áthidalni." Valamiféle egyensúly keresés ez, egészséges középút kíván lenni a két szélsőérték között. Az Újszövetség nyíltan persze sehol sem tanít a szintetizáló felfogásról, de vannak olyan kijelentései, melyek ilyen ízűnek tűnnek (például amikor Jézus arra szólít fel, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené). 

A szintetizáló hívők között hatalmas a szórás, és a kissé bugyuta vagy eltúlzott próbálkozásoktól a finomabb megközelítésig sokféle variáció előfordul, ami elég színessé teszi ezt a nézetet. Például Alexandriai Kelemen "A nevelő" című művében úgy mutatja be Jézust, mint aki jóságos és bölcs tanító, s elsődleges célja az, hogy tökéletesítse és erényes életre nevelje a követőit. Ez aztán a kultúrában való helyes forgolódás etikettjét is magában foglalja. Nagyon vicces számomra, hogy Kelemen milyen aprólékosan ecsetelgeti, hogyan kell egy hívőnek viselkednie amikor eszik, iszik, ékszereket használ, nyilvános fürdőben jelenik meg - és ehhez hasonlók. Például amikor eszünk, óvakodni kell a beszédtől, mert teli szájjal a hang kellemetlenné válik. Ivás előtt pedig nem szabad illetlenül forgatni a szemünket, hiszen "mit gondoltok, hogyan ivott az Úr, amikor emberré lett értünk?" - teszi fel komolyan a kérdést Kelemen.

Ezek a ma már groteszknek és megmosolyogtatónak tűnő szövegek azért legalább rávilágítanak arra, hogy Kelemen minden idegszálával igyekszik kapcsolatot találni a kulturális normák és Krisztus példaadása között. Szerinte a kereszténynek a viselkedésében jó embernek kell lennie, aki megfelel a kultúra normájának, maga Krisztus pedig nem kultúraellenes, hanem nagyon is a kultúrába beépülve létezik.

Ehhez képest jóval értelmesebbnek tűnik Aquinói Tamás megközelítése, aki például a törvényről szóló elképzeléseiben is felmutatja a szintetizálásra való hajlandóságot. Tamás szerint az ember nem élhet szabadon a kultúrában, hanem a kultúrát meghatározó törvények alá kell magát rendelnie. A törvényeknek azonban igazi törvényként kell funkcionálniuk, ami nála azt jelenti, hogy nem az erősek akaratából származnak, hanem a dolgok természetének felismeréséből. A kultúra tehát olyan törvényeket, együttélési szabályokat tár az emberek elé, melyek az istenadta értelem felismerésének termékei, de végső soron az Isten által teremtett természetben gyökereznek. Ugyanakkor van isteni törvény is, amit Isten a prófétái által, de főleg Krisztuson keresztül kinyilatkoztatott az embernek - és ezek összhangban állnak a természetből felismert törvényekkel. Egyszerű példa erre a "ne ölj!" parancsolat, amely olvasható a Szentírásban, de a kultúrába is beépült, hiszen a teremtett rend helyes felismeréséből következik, hogy nem jó saját fajtársainkat pusztítani.

A szintetizáló látásmódnak szerintem minden erénye mellett megvan az a hátránya, hogy amikor tényleg fel kell venni a kesztyűt bizonyos kulturális jelenségekkel szemben, akkor sem képes megmozdulni, hanem szinte reflexszerűen az integrációra törekszik. Bevallom őszintén az eddig bemutatott elképzelések közül hozzám közel áll a szintetizáló megközelítés, de magam is képes vagyok túlzó módon hajlani arra, hogy a barátságosság jegyében kerüljem a kultúrával való konfliktust. Márpedig a szintetizálás semmiképpen nem jelentheti a langyos középutat, mert ha mégis azzá válik, akkor épp úgy a hit lényegének elvesztéséhez vezet, mint a túlzottan nyitott látásmód. Ezért a saját véleményem az, hogy a szintetizáló látásmód igényli a legtöbb koncentrálást az embertől: akárcsak egy artistának a cirkuszi sátor tetejénél ugrálva, állandóan energiát kell fordítani az embernek arra, nehogy rosszul fogjon meg valamit és a mélybe zuhanva összetörje magát.

A következő látásmód a dualista nézet lesz, miszerint a keresztények egyszerre két valóságban élnek - a szent és a világi szféra polgáraiként -, így ebben a paradox egyensúlyozásban kell a helyes utat megtalálnunk.

2022. november 23., szerda

Katar kavar, avagy mit jelent az értékválasztás?

Igazán törekszem a sokszínűségre és a témák diverzitására itt a blogban - de most mit csináljak, ha egyfolytában olyan dolgok történnek velem és körülöttem, melyek a kereszténység és a kultúra szerepére szűkítik a figyelmem? A jelenleg Katarban zajló foci VB sem mentes a vallási szálaktól, ami persze nem meglepő, ha egy muszlim ország áll szervezőként az események mögött. Amit ott látunk, az viszont messzebbre mutat az iszlámnál...

Egész pontosan, a katari VB látványa hatékonyan ábrázolja számunkra milyen is az, ha egy országban állami hatalommal támogatva érvényesülnek egy világvallás életvezetési és erkölcsi elvei. Persze nincs ebben semmi újdonság: eddig is tudtuk, hogy a muszlim országok törvénykezése a saria alapján történik - tegye fel a kezét, aki most hall erről először! -, ahogy azt is, hogy ilyen országokban nincs "iszlám vallás" meg "iszlám állam" egymástól szétválasztva, hanem maga a kultúra és az ország muzulmán.

Így aztán ahogy a hírekben hallottuk is, az ország törvényei végső soron vallási okok alapján tiltják az alkoholfogyasztást - és például a külföldről érkező szurkolók se vehetnek egyszerűen egy pohár sört sem, ami pedig tetszik vagy sem, bizonyos kulturális kelléke egy jó meccs élvezetének. :-) (Más kérdés, hogy akárcsak az amerikai szesztilalom idején, a tiltás inkább gerjeszti az igényeket és nem teljesen törvényes úton még kelendőbbé teszi az alkoholt.) Megismétlem a gondolatot, hogy ebben semmi meglepő és botrányos nem kellene legyen, hiszen eddig is tudtuk, hogy ezek az országok így működnek - más azonban erről valahol a tudatunk mélyén gondolatokat őrizni, vagy éppen közvetlenebbül találkozni vele egy világesemény kapcsán, pláne egy szurkolónak a helyszínen.

A témát azért is vetem fel, mert olyan világban élünk, ahol maga az értékválasztás aktusa is faramuci módon működik. Katar kapcsán fel sem merülhet, hogy az ottani emberek ne tudnának értéket választani, sőt nagyon is határozottan kiállnak bizonyos értékek mellett - annyira határozottan, hogy az értékválasztásukat rákényszerítik olyanokra is, akik nem muzulmánok. A nyugati társadalmakban pedig lassan egyre nehezebben látjuk már azt is, egyáltalán milyen értékeink vannak, illetve egyetlen, szinte mindenek feletti értékünk biztosan van, ez pedig a pluralitás. Ott tehát kiállnak az értékeik mellett, de lesöpörnek minden más értéket, itt meg leegyszerűsítve a végtelen pluralitásban minden érték értéktelen lesz és ha valaki mégis kiáll valami mellett, az kapásból fundamentalistává válik. 

Hogyan lehet ezt jól csinálni?

Szerintem nem bonyolult annyira: az értékválasztásban lehet valaki határozott - miközben meghagyja a másik ember szabadságát, hogy más értékeket válasszon. Tehát, mondhatom én azt, hogy én határozottan kiállok a hitem igazsága és a jézusi értékek mellett (szerintem például igenis fontos szeretni az ellenségeimet), de tolerálom, ha valaki ezt nem így gondolja (egy muszlim szerint például nem kell annyira szeretni az ellenségeinket). Egy ilyen állásfoglalás nem nélkülözi a határozottságot, de nélkülözi a kényszerítő erőt, amivel másokat is erőnek erejével, törvényi eszközökkel vagy más úton rábírok arra, hogy az én értékeimet kövesse.

Nos, pont ez utóbbi nincs Katarban, ahol a nem muszlimok kénytelenek a muszlim vallás miatt nélkülözni egy finom habos sört egy jó meccs közben - mert az ország határozott értékválasztásával együtt jár az értékek kényszerítése is. Arra azonban mi kényszerítjük rá saját magunkat itt Európában, hogy egyáltalán értéket választani is tapintatlanság, amit a kultúránk lassan már büntetni fog és azonnal intoleranciának minősít.

2022. november 20., vasárnap

Nyakig a kultúrában - a kultúra és a kereszténység (4)

Szélsőségből szélsőségbe csapódok most a sorozatomban: az előző részben azzal foglalkoztam mit jelent, amikor a kereszténység elhatárolódik a kultúrától és harcol a kultúrával szemben, most pedig arról fogok röviden írni, ami legalább ilyen jellemző manapság. Vagyis az asszimiláció folyamatáról, amiben bizony sokszor a keresztény hit lényegi elemei , sőt maga Krisztus is feloldódhat...

Ha egy keresztényről kiderül, hogy szimpatizál az őt körülvevő kultúrával, a konzervatívabb beállítottságúak gyakran máris felsóhajtnak és kezük ügyébe veszik a "liberális" feliratú pecsétet - hiszen a kultúráját szerető hívő esetében magától értetődő, hogy elvtelen kompromisszumokra hajlik a hitében. Márpedig valamennyi kultúrában vannak olyanok, akik Jézust társadalmuk Messiásaként, a társadalom reményeinek és törekvéseinek beteljesítőjeként értelmezik. Végső soron talán maga a zsidóság is a  kultúrájukat felemelő és érvényesítő figurát keresett és máig is keres a várva várt Messiásban.

Az előző látásmód radikális kultúrharcosaitól tehát nagyon messze állnak az olyan hívők, akik Krisztuson keresztül értelmezik a kultúrát, és azokat az elemeit tartják a legfontosabbnak, amelyek megegyeznek Jézus művével és személyével. Szerintem a probléma nem is azzal van, hogy a "kultúrbarát keresztények "(saját kifejezés) Krisztuson keresztül értelmezik a kultúra jelenségeit, hanem hogy fordítva is megcsinálják ugyanezt. Vagyis: Krisztust is a kultúrán keresztül értelmezik és kiválogatják a tanításai közül azokat az elemeket, melyek összeférnek az adott kultúrával - a többit meg hajlamosak szimplán kimetszeni.

Ha már az előző részben említettem egy konkrét személyiséget (Tertullianus), aki kellőképpen fémjelezte a radikális kultúrharcot, itt is hozok egy jellegzetes figurát, mégpedig Albert Ritschlt (ld. képen). Ő egyébként egy 19. századi német protestáns teológus volt, aki Krisztus és a kultúra kérdésével sokat foglalkozott és alapvetően a kultúrprotestantizmus egyik ismert figurájává vált. Ritschl szerint a kultúra alapja az a szándék, hogy az ember felülkerekedjen a természeten. Mivel ez valamiféle küzdelmet jelent a természetben és a természettel, így Ritschl az ember helyzetét is egy állandó kettős harcban látta. Egyrészt küzdünk a saját természetünkkel, másrészt le kell győznünk azt a kétségbeesést is, ami akkor támad bennünk amikor megértjük, hogy a természet közömbös a mi fennkölt céljaink iránt. (Ez kicsit nekem úgy hangzik, mint ahogyan például Richard Dawkins szokott érvelni az emberrel szemben közömbös és könyörtelen természetről...) A kultúra lényege tehát a természettel való összeütközésben van, célja pedig az, hogy felülkerekedjen a természet közömbösségén és Isten országát megvalósítsa ebben a valóságban (is).

Ha nem értem félre Ritschl-t, akkor van a gondolkodásmódjában egy nagy kanál teokratikus törekvés: mintha a kultúra valamiféle keltetője lenne egy optimális keresztény társadalom megvalósításának. Voltak és vannak is ilyen törekvések (gondoljunk például Kálvinra és Genf városára), amik ezt próbálják megcsinálni, az én véleményem szerint sikertelenül.

A kultúrkeresztények sokszor szeretik Jézus tanításaiból kiemelni, hogy a saját korához szólt, megerősítette az akkori kor társadalmának törvényeit, ugyanakkor vitába szállt korának politikai pártjaival. Ellentétben a kultúrával állandó harcot vívó keresztényekkel, egy kultúrkeresztény nem tekinti az egész világot maga körül valamiféle sötét-sátáni birodalomnak, hanem állandóan érintkezési pontokat keres a kultúrájával az egyház missziója számára, hogy ezeken keresztül tudjon változásokat generálni. Ez persze jónak tűnik, csakhogy a gyakorlat szintjén nem működik. Azt látjuk, hogy a kultúrkeresztények nem igazán sikeresek: nemhogy nem érik el az embereket az evangéliummal, hanem amikor megtalálják az előbb említett érintkezési pontokat a kultúrával, és így megnyitnak bizonyos csatornákat, inkább a kultúra áramlik be az egyházba ezeken a csatornákon át, és nem az evangélium jut el a kultúrába. 

Ráadásul, ha Krisztus és a kultúra túlságosan összefonódik, annak gyakran előbbi látja a kárát:

"Különös dolog, hogy a gnosztikusok és a kultúrprotestánsok, amikor alkalmazkodni igyekeznek a kultúrához, kívánatosnak találják, hogy apokrif evangéliumokat és új Jézus-életrajzokat írjanak. Kiszakítanak egy töredéket az összetett újszövetségi történetből és értelmezéséből, ezt kinevezik Jézus jelleme lényegének, kidolgozzák, és így az Úrnak egy saját maguk formálta mitikus alakját teremtik meg" - írja Richard Niebuhr.

Niebuhr szavai élesek és lényeglátók. Tudom, hogy meglehetősen sértő dolognak tűnik a gnosztikusokat és a kultúrabarát keresztényeket egy lapon említeni, de tényszerűen az a helyzet, hogy van valamiféle kapocs közöttük. Az apokrif evangéliumok által lefestett, teljesen kitalált és meseszerű Krisztus-képek valóban emlékeztetnek a kultúrához hozzáigazított, mintegy a mi világunkba átemelt Jézus figurákhoz. A kultúrbarát kereszténység egyik legnagyobb elcsúszása tehát az, hogy magát Krisztust is megpróbálja asszimilálni a kultúrába és ez óhatatlanul torzulásokhoz vezet. A történeti Jézus kutatás első két hulláma is pontosan ezt csinálta: megfogta az Újszövetséget, kiemelte belőle Jézust és áthozta a modern világba, hogy így "megmagyarázza" milyen is lehetett az "igazi" történelmi Krisztus. Ebből aztán bődületes marhaságok keletkeztek - nem csoda, hogy a történeti Jézus-kutatás harmadik hullámának mérsékelt ága legalább ezt felismerte, és Jézus karakterét "visszahelyezte" az első századi zsidó környezetbe, úgy próbálta megérteni.

Eddig tehát két utat vázoltam fel ebben a sorozatban. Az egyik a radikális kulturkampf útja, a másik pedig a kultúrkereszténység lehetősége. Niebuhr érdeme azonban, hogy lát még többféle más lehetőséget is. A következő részben azt az opciót szeretném átgondolni, ami valamiféle középutat keres a kettő között és azt szereti hangsúlyozni, hogy Krisztus se nem kultúraellenes, se nem a kultúrában lévő, hanem a kultúrák felett áll.