2022. május 13., péntek

A rítusok békéje

Általában nem szeretjük és berzenkedünk a rítusoktól, mert valamilyen értelmetlen vallási cselekményt látunk bennük, vagy szimplán csak pótcselekvésként tekintünk rájuk - pedig a jól működő rítusban valami olyan lehetőség van, amire mindannyian vágyunk: békét lelhetünk bennük. Jó példa lehet erre a mai ésszel totálisan értelmezhetetlen állatáldozati rendszer.

Minek szerencsétlen állatokat feláldozni azért, hogy egy Isten haragja lecsillapodjon? Ez meglehetősen nagy ostobaságnak tűnhet a mai ember szemében. Márpedig a Biblia több helyen is úgy fogalmaz, hogy Isten megérezte az áldozati állat jó illatát, és ez a tény olyan nagy hatással volt rá, hogy akár korszakos döntéseket is képes volt meghozni ennek következtében. Noé özönvizének végén például az elégetett állati tetemek jó illatának köszönhetően Jahve úgy döntött, soha többé nem átkozza meg özönvízzel a földet. Egy tárgyában látszólag jelentéktelen dolog történelmi léptékű reakciót váltott ki Istennél.

Ha a tiszta racionalitás talaján állva próbáljuk ezt a cselekményt megragadni, az egész teljesen abszurdnak és zagyvának tűnhet. Egyrészt, az égő állati tetemnek sok mindene van - hát jó illata, az pont nincsen. Másrészt, teljesen értelmezhetetlen hova és hogyan jutott el az áldozati állat illata Istenhez: erős antropomorfizmussal persze el tudjuk képzelni, hogy fent a felhők felett Isten nagyokat szippant az orrlyukaival az égő kecske húsából, aztán elégedetten és meghatottan elmosolyodik - de ez azért mégis elég abszurd elképzelés ha valóságosnak tekintjük. Harmadrészt nem világos az áldozatiság lélektani működése sem. Vajon miként okozhat elégtételt Isten személye számára, ha emberi lények leölnek egy állatot és annak bűze feljut a mennyekbe? Hogyan vezet ez el ahhoz a végeredményhez, hogy Isten emberi bűnöket megbocsájt ennek hatására? Miért jelent örömet egy istenség számára, ha kecskék és bárányok elpusztulnak egy kőoltáron?

Természetesen a fenti kérdések némelyikére vannak teológiai válaszok arról, hogyan működött az ószövetségi kontextusban az áldozati rendszer, milyen összefüggés áll fenn a bűn és a halál között, miért kellett inkább állatoknak, mintsem embereknek az életükkel fizetni a bűnökért. Ezekhez még hozzátehetjük az újszövetségi teológiai gondolatot is arról, hogy ezek a régi áldozati rendszerek mintegy előrevetítői voltak Krisztus egyetlenegy áldozatának, amikor önmagát adta oda a bűnökért.

Ezek a teológiai közelítések nem rosszak, de mégis űrt hagynak maguk után a korábban említett dilemmák kapcsán. A hiba pedig bizony ott van, hogy a rítusokat nem lehet pusztán diszkurzív módon megragadni. A diszkurzivitás lényege, hogy racionális kikövetkeztetésekkel próbálunk valamit lépésről-lépésre igazolni és megérteni - nos, ez a rítusoknál önmagában vajmi kevés lesz a sikerhez. A rítus ugyanis nem a racionalitásról szól, hanem az emberről egészében. Próbálok egyértelműbben fogalmazni: a rítusban egyszerre vannak diszkurzív (következtetésekkel levezethető és racionális), valamint non-diszkurzív (inkább érzelmekkel megfogható) elemek. Ez a két terület sokszor inkább harcban áll egymással az ember személyiségében: vannak, akik próbálnak uralkodni az érzelmeiken és mindig hideg fejjel dönteni, viselkedni, megnyilvánulni, másokat meg az érzelmeik vezetnek és inkább utólag racionalizálják a viselkedésüket. William James azt nevezi kegyelemnek, amikor az ember  képes eljutni olyan állapotba, hogy a racionális énjének nem kell többé harcolnia az érzéseivel és az ösztöneivel. A diszkurzív és a non-diszkurzív rész tehát - ha csak rövid időre is - harmóniába kerülhet egymással, és ez általában lelkesedést, elégedettséget, békét okoz. Nos, a rítusok, a vallási rituálék valami ilyesmire valók: felkínálják annak a lehetőségét, hogy az ember megtalálja ezt a békét. Lehet azt mondani, hogy amikor az ősi Izraelben és más népeknél áldozatokat mutattak be az isteneknek, lélektanilag feltételezhetően erre inkább az embereknek volt szükségük, mintsem Istennek vagy az isteneknek? A rítusok és liturgiák rendje elégedettségérzést, az istenivel való legitim kapcsolat meglétét jelenti - az áldozatbemutatás pedig kifejezi a tényt, hogy a béke, a kapcsolat, a jó viszony emberi és isteni között helyreállt.

Egyszóval és röviden: a rítusban értelmi és érzelmi bevonódási lehetőség van, ennek a kettőnek az integrációja és harmóniája. Ezért akarja átélni minden hívő őket újra és újra.

Ha valaki ősi, barbár szokásnak és túlzott okoskodásnak tartja mindezt, annak szíves figyelmébe ajánlom, hogy ma is tele van a profán világunk rítusokkal. Gondoljon mindenki például a futballra. Pusztán racionálisan és mintegy "kívülről nézve" semmi értelme nincs annak, hogy egyenruhába öltözött férfiak huszonketten szaladnak egy téglalap alakú, füves területen egy golyó után, amit el kell juttatni a pálya két szélén álló, hálókkal elkerített részhez. Mégis, a foci vallási rítusa annyira magával ragadja embermilliók értelmét és érzelmeit, hogy sokan közülük szinte ölni tudnak a dühtől, ha kedvenc csapatuk kikap, vagy éppen mennyei repülésként élik meg a győzelmet. Utóbbi azért is érdekes, mert a tunya, kövér, sört vedelő pocakok a lelátón tényszerűen semmit nem tettek hozzá a győzelemhez - amit a "foci papjai", vagyis a játékosok celebráltak a pályán. Mégis, a papok személyükben a "népet" (vagyis a lelátón tomboló közönséget) reprezentálják.

Rítusok nélkül nemhogy vallási, de puszta emberi lét és társadalmi szerveződés sem képzelhető el. A rítusok nem a vallási fanatizmusról szólnak, hanem az élet olyan szerveződési formái, amelyekben teljes személyiségünkkel részt vehetünk. Érdemes erre gondolni legközelebb ha templomba vagy ha meccsre megyünk...

2022. május 9., hétfő

Az agyagemberek és a fejlődés...

A fazekas ott ül a korongnál és előre hajolva figyel. Hajtja a kereket a lábával, kezeit vízbe mártja, aztán a készülő edényre teszi és finoman formálja azt. A percek telnek, a munkadarab alakul, percről-percre testet ölt benne a mester elképzelése. Ha a helyzet azt kívánja, ha az agyag nem úgy reagál, a fazekas arra is kész, hogy másik formát hozzon ki belőle: a fazekas nem egyszerű iparos, hanem kreatív művész, aki miközben féltő szeretettel teremt, hagyja magát is alakítani a készülő munkadarabtól. Mester és alkotása így állnak furcsa, de eleven párbeszédben egymással.

Megadom a forrást: ez a némileg parafrazált kép Jeremiás könyve tizennyolcadik fejezetének induló verseiből származik, mellyel most egy igehirdetés miatt sokat foglalkozom. A történet röviden arról beszél, hogy Isten leküldi a prófétát egy fazekasmester műhelyébe, hogy nézze meg a bevezetésben leírt folyamatot. Főleg az akkori kor szemüvegét viselve, a látványban nincs semmi igazán különös. Ám bámulatos módon Isten sokszor a "semmi különös" képeken keresztül akar megértetni valami különöset, és itt is erről van szó. Azt mondja ugyanis, hogy Izrael olyan a Mindenható kezei között, mint a fazekasmester kezében az agyag: olyan formát hoz ki belőle, amilyet akar, és ha "elromlik" az edény menet közben, akkor sem dobja ki - hanem addig dolgozik vele, míg egy másik formát ad neki. Utóbbi üzenet hallatlanul fontos lehetett Jeremiás számára, hiszen a Babiloni fogság közeledése és más politikai nyomás között állandóan felmerült a maroknyi kis Izrael számára a kérdés, vajon mikor tűnnek el végleg a térképről? Isten azt mondja a prófétának az agyaformáló kép bemutatásával, hogy a formát elvetheti ugyan a fazekas, de az agyag továbbra is a kezében marad: mindig van "B" terv az övéi számára, új forma, új végkimenetel. És ami még furcsább: hogy Isten miből mit hoz ki, az rajtunk embereken is múlik a magyarázat szerint. Ha elfordulunk a bűneinktől, Isten is elfordul a pusztítással kapcsolatos terveitől, ahogyan ennek ellenkezője is igaz: az eredetileg virágzó és prosperáló folyamatok elhalnak, ha valaki feladja Isten követését. Vagyis bármilyen furcsa, hogy mit csinál a Mester, az ebben a szituációban részben az "agyag" döntése is.

Amiért megragadta most a fantáziámat ez a közismert prófétai kép, mert értékes képet fest le nekünk arról, mit jelent egy hívő embernek változni. Sokszor látszik úgy az egyház, hogy pusztán csak "ráül" a hagyományaira, mint tyúkanyó a tojásokra, egyébként nem hajlandó semmiben változni. Ebben van igazság, de nem "az egyház" mint monolit egész, hanem az egyének képezik ennek a lényegét. Azt tapasztalom, hogy maguk a keresztények is baromi nehezen változnak. Hívő emberek felfogása, szokásai, nézetei képesek gyorsan fixálódni, hozzátapadni bizonyos pontokhoz, kezdve olyan marhaságokkal, kinek melyik a széke a gyülekezeti teremben (és ugye csak oda hajlandó leülni), végződve azzal, hogy számos teológiai koncepció Istenről, a Bibliáról, az életről magáról érintetlen marad. Ezt szeretjük a hagyományok tiszteleteként feltüntetni, pedig sok esetben szimpla makacsság az egész, ami mögött megszokások és kényelemszeretet van. És két dolog összekeverése, melyeket én a "fejlődés két formájának" fogok most nevezni.

A doktori kutatásaim miatt az elmúlt hat évben erősen homloktérben álló kifejezés volt számomra a fejlődés fogalma. A fejlődésről kismillió felfogás létezik, amit persze most nem tudok itt összegezni, ezért egy sommás megjegyzést teszek, amiben nincs semmi egetrengető újdonság: a fejlődési folyamatban egyszerre, egymást átkarolva jelennek meg determinisztikus és szabad döntés alapú elemek. Ez azt jelenti, hogy van egy intrinzikus, vagyis belülről fakadó, természetes folyamat, ami egyfajta "rögzített pályagörbén" halad végig a fejlődés során. Egy gyereket sem kell például külön növeszteni vagy rábírni arra, hogy születése után járni kezdjen, mert ezek a fejlődési jelenségek mintegy maguktól bekövetkeznek a megfelelő időben. (A baj inkább akkor van, ha valaki nem nő "magától" vagy képtelen lábra állni, és az ilyen fejlődési szakaszhatárok elmaradnak.) Én most az ilyen fejlődést nevezem determinisztikusnak - természetszerűnek - magától értetődőnek.

A fejlődés persze nem csak egy rögzített pályagörbén történő haladásról szól. Vannak potenciális lehetőségek is a fejlődésre, melyeket tudatos döntéssel választani kell. Ezek olyan dolgokra vonatkoznak, melyek nem lesznek magától értetődően az életünk részévé, csak az elhatározásunk révén válnak azzá. Nyilvánvaló, amikor a Szentírás felszólít bennünket a hitben való előrelépésre és a változásra, akkor ezekre gondol: nem akarja, hogy olyanon változtassunk, amin nem tudunk, mert a rögzített fejlődési görbe ívéhez tartoznak - ám nagyon is akarja, hogy bizonyos kérdésekben a döntésünk révén előrelépjünk. Talán meredek a gondolat, de mintha Isten is így tálalná nekünk fel a valóságot: vannak előre eldöntött, determinisztikus pontok a történelemben, melyeken nem fogunk tudni változtatni (felesleges például azért imádkozni, hogy ne érjen véget a világ, mert ez mindenképpen bekövetkezik majd), de vannak nyitott kérdések is, melyek kimenetele a döntésünktől és ezek révén Isten elhatározásaitól függ. (Szigorú kálvinistáktól most bocsánatot kérek, akik szerint minden szőrszála a valóságnak determinisztikus...)

Nos, a probléma ott van, amikor ezt a kétféle fejlődést kijátsszuk egymással szemben, és ez sajnos tipikus. Hívők és nem hívők egyaránt szeretnek arra hivatkozni, hogy azért nem változnak, mert "alkatuknál fogva" ők ilyen személyiségek - őket így kell elfogadni és szeretni, hát Isten ilyennek teremtette meg őket. Itt a determinisztikusságra játszunk rá, és ahelyett hogy a jellemgyengeségeinken dolgoznánk, egyszerűen áttoljuk a hiányosságainkat a fejlődés rögzített pályagörbéjének vonalára, hogy "nem tehetünk róluk". Persze a másik zsákutca sem sokkal jobb, amikor valaki évekig küzd elkeseredve bizonyos jellemvonásaival és változni akar, de valójában csak arról van szó, hogy a rögzített pályagörbe ívét akarja módosítani és képtelen elfogadni önmagát, nem tud megbékülni saját személyiségjegyeivel. A nagy kérdés az, hogyan lehet eldönteni, hogy valami determinisztikus alapon a részünk, vagy megváltoztatható tulajdonságunk?

Ez bonyolult dilemma, a bejegyzés pedig végtelen lenne ha most elkezdenék vele foglalkozni. Mindazonáltal szerintem az alapvető magatartásunk hívőként mindig a változásra való hajlandóság kell legyen, vagyishogy a dolgokat arról az oldaláról fogjuk meg, hogy készek vagyunk változtatni rajtuk: erről szól az agyagedényes példázat is. Isten kezében van az agyag, vagyis a mi alakulásunk, de mégis van szerepünk a korongozás menetében. Nyilvánvaló, hogy a Szentírás nemcsak azért készült, hogy feltárja nekünk az előre meghatározott dolgok menetrendjét, hanem azért is, hogy imperatívusz legyen számunkra a változásra való hajlandóságot illetően. Ez a központi üzenete a megváltásnak, az evangélium hirdetésének, sőt az egész hívő életformának is. A szüntelen, szakadatlan formálódásra való készség, ami igenis a mi felelősségünk.

2022. május 5., csütörtök

Elmondhatatlan, de kikerülhetetlen...

Néha azt mondjuk, mert így is gondoljuk, hogy a hitünk száraz. Élménytelen. Érintettség nélküli, nincs benne elég átélés és istentapasztalat. Mintha pusztán egy dogmatikai rendszer körkörös boncolgatása lenne, igeversek idézgetése és darabolgatása - miközben végső soron és meghatározóan a hit mégiscsak kapcsolat egy eleven Személlyel. A száraz hitet persze nem kell felvizezni, vagyis átcsúszni egy talajvesztett élménycentrikusságba - de akkor mit lehet tenni?

Ezen a héten többféle okból is szembekerült velem ez a kérdés, amelyre a kereszténység egyik válasza a miszticizmus volt, vagyis leegyszerűsítve az isteni átélésére és megtapasztalására való törekvés. Mindannyian sejtjük, hogy az ilyen élmények mennyire szubjektívek és milyen sok buktató van abban, ha valaki állandóan ezeket keresi - mindazonáltal a kategorikus elutasításuk képes kiölni a hitből sok eleven szálat vagy éppen a vágyat is arra, hogy az ember az Istennel való kapcsolatiságot megélni kívánja. Sőt, végső soron a személyes meggyőződéseink gyökerénél sokunk esetében valamiféle érintettség, istenélmény, revelatorikus esemény áll. Másként fogalmazva: nem azért hiszünk bizonyos dolgokat Istenről, mert így tanítottak minket, hanem mert megtapasztaltunk dolgokat. A tapasztalat szerintem mindig erősebb nyomot hagy maga után, mint a tanítás.

William James, aki a valláspszichológia egyik megalapítója volt, egyik előadásában négy pontban foglalta össze mi a lényege a misztikus istentapasztalatoknak, avagy mi jellemzi azt a tudatállapotot, amikor az ember úgy érzi, megérintette őt Isten.

Az első ezek közül a felfoghatatlanság. Aki úgy véli, hogy intenzíven Isten jelenlétében járt, tipikusan nem tud erről beszélni, képtelen igazán jól és teljesen szavakkal kifejezni azt. Ez valahol érthető: tapasztalatot nem lehet kognitívan átadni senkinek. Orrvérzésig beszélhetek arról és mindig finomíthatom plusz fogalmakkal, milyen érzés a szerelem - igazán csak az tudja meg, aki maga is szerelmes. A másik, hogy a misztikus élmény valahol mégis noétikus jellegűvé válik, azaz az átélő számára valamilyen tudásként őrződik meg. Revelációnak, egy dologgal kapcsolatos mély megvilágosodásnak éli meg, amit ugyan nem lehet szavakkal másnak átadni, de komoly tekintélyszerepe lesz a későbbi életében, amire támaszkodni képes. A harmadik jellemző James szerint az átmenetiség: a misztikus élmények tipikusan rövid lefolyásúak, az esetek többségében maximum néhány órán át tartanak. Amikor elhalványulnak, nehéz visszaidézni őket, de ha újra előfordulnak, mégis felismerhetők lesznek. Végül a negyedik sajátosság a passzivitás - amit itt és most fontos jól megérteni. A misztikus élményt átélő az átélés tudatállapotában olyan érintettségen megy keresztül, mintha birtokba venné egy magasabb erő - ami nem erőszakos leuralást takar, hanem valami Nagyobbnak való önátadás következtében megvalósuló állapotot. Ilyesmire van példa a prófétáknál, akiket Isten betölt és szinte muszáj prófétálniuk.

Dióhéjban a misztikus istenélmények bár a megszokott, hétköznapi tudatállapotunkban nagyon ijesztőnek, érthetetlennek és furcsának tűnhetnek, mégis valami olyan módon szólítják meg az ember belső személyiségét, aminek sokkal maradandóbb és akár szellemileg táplálóbb lehet a hatása a sok agyaláshoz és tanuláshoz képest. Luther Márton is megélt hasonlót, amikor egy szerzetestársa imádkozott mellette és azt mondta: "Hiszek a bűnbocsánatban". Lutherre olyan módon szakadtak rá ezek a szavak (amiket korábban egyébként már ezerszer hallott), ahogy addig soha. Így fogalmazott: "...úgy éreztem, mintha újjászülettem volna. Mintha hirtelen tágra nyílt volna a paradicsom kapuja." Nehéz megmagyarázni mitől volt ez a mondat akkor és ott olyan különleges - szerintem a legtöbben semmi újat vagy katartikusat nem találunk abban, hogy valaki hisz a bűnbocsánatban. De talán pont ez a lényeg: nem a szavak voltak "mágikusak", hanem valamiért az adott ember tudata volt pont olyan állapotban, hogy ezek a szavak elementáris erővel hatottak rá.

Miért írtam le mindezt? Nos, biztos nem azért, mert magam olyan fene mód bizseregnék és minden bokorban keresném a misztikus megtapasztalás lehetőségét. Mégis, egyre tisztábban látom azt, hogy a pusztán kognitív utakon megélt hit egy idő után nem tud mélyebbre menni. Persze hatalmas élmény az is, ha ésszel megértek valamit, amit korábban nem értettem, és nyilván kívánatos, hogy az embernek folyamatosan bővüljenek az ismeretei - jó pap ugye holtig tanul. Ám teljesen más vonal tapasztalatokra szert tenni, és azt hiszem a mai, nyugati kereszténység nemcsak hogy nagyon soványka a normális(!) istenélményekben, hanem szinte fél is ennek a lehetőségétől. Vízfejű kereszténység van nyugaton: tele könyvekkel, tudással, halmokban álló teologizálással - és kevéske tapasztalással, misztikus szállal. Ez pedig baj. Olyan, mintha az ember állandóan csak tudnivalókat tanulna a feleségéről vagy férjéről, de sosem érintené meg, nem ölelné meg, nem élne vele házaséletet. Miféle kapcsolat az ilyen?

Van amit semmi más nem pótolhat, az istentapasztalat pedig ezen dolgok közé tartozik. Elmondhatatlan mi történik az istemélményben, de kikerülhetetlen, hogy legyenek istenélményeink. Nem engedhetjük meg, hogy Isten maga visszaszoruljon és csupán egy teológiai téma maradjon számunkra, héber vagy görög kifejezések halmaza a Biblia lapjain - ugyanakkor óvatosan kell ajtót nyitnunk a misztikus megélések felé is, hiszen túl sok zagyva és kaotikus jelenség szeretne belépni onnan a mi valóságunkba. Mit tegyünk tehát? Hogyan lehet egy ilyen találkozást megszervezni biztonságos keretek között?

2022. április 29., péntek

Amiről a lelkész csak nyugdíj után beszél...

A teljes idejű szolgálat egyik komoly hátránya, hogy az ember teljes időben nem feltétlenül lesz teljesen őszinte. Ha például egy lelkész vagy teológus egzisztenciája függ attól, mit mond a gyülekezetének vagy a környezetének, akkor egyszerűen nem veszi majd a bátorságot, hogy bizonyos kérdésekkel  előhozakodjon. Attól fél, ha így tesz, szétrebbenti maga körül a nyájat - vagyis azokat, akik a megélhetéséről gondoskodnak...

Ez a félelem nem is alaptalan. Sokat kritizálják a teljes időben szolgálókat, a lelkészeket, a papokat, az egyházban főállásban dolgozókat, pedig az őszintétlen helyzetért nem egyedül ők a felelősek. Valljuk be derekasan, hogy ebben mindannyian benne vagyunk. Kicsit hasonló mindez a használtautó-piachoz. Vannak a nepperek, akik rossz autót is képesek jó autóként eladni, becsapva ezzel a vevőt - de azért a vásárlók is megérik a pénzüket, akik mintha ezt el is várnák. Mindenki a "svájci katolikus pap" kocsijára vágyik, amit csak hétvégén használt az unokái meglátogatására. És ha álomra van kereslet, hát arra is lesz kínálat: így szaladgálnak az utakon belülről rohadó, kívülről csillogó verdák.

Természetesen ez nem mentség az egyház számára, mindazonáltal előteremt egy nehezen megoldható csapdahelyzetet. Sokszor a pásztorok korunk lelki neppereivé válnak - mert ezt is várják tőlük a vásárlói oldalon. Egy amerikai szerző megpróbált összeszedni néhány olyan dolgot, melyet szerinte egy tipikus amerikai lelkész legjobb esetben csak nyugdíj után hajlandó elmondani a gyülekezetének. A megfogalmazás vicces, ám azt hiszem mégsem nevetünk ezen hahotázva, hiszen a témák bármelyikéről jobb lenne bármikor őszintén és szabadon beszélni.

Ilyen például, hogy a lelkészek közül a legtöbben nem értik a Szentháromság fogalmát - igaz, nem is nagyon beszélnek róla, nem foglalkoznak vele. Vannak persze jópofa, egy prédikációban bármikor bevethető hasonlatok (az egyik klasszikus, hogy a Szentháromság olyan mint a víz, ami lehet szilárd, légnemű és folyékony állapotban), ám ezek mindegyike elég könnyen kikezdhető. Nem mintha a gyülekezet sorsa ezen múlna (szerencsére a hívek hétköznapjai sem a Szentháromságról való elmélkedéssel telnek), mindazonáltal mégis olyan alapvető dogmatikai dologról van szó, amely összeköti az összes felekezetet - egyben azonnal eretnekké teszi, aki nem vallja a trinitást.

Ennél rosszabb a helyzet, hogy a hívek egy részének fel sem tűnik, a lelkész nem a Bibliát prédikálja, hanem annak csak bizonyos szegmenseit, kiválasztott könyveit, kedvenc részeit. A teljes Szentírás végigprédikálása töviről-hegyire főleg a neoprotestáns egyházakban nem jellemző, a történelmi egyházak perikóparendszere ezt némiképp kivédi. Arról sem fog beszélni egy pásztor, hogy a Bibliában vannak mitikus részek, melyeket nem szabad szó szerint érteni, melyek a valóságban sosem történtek meg, de nem is ezért lettek leírva. Az ilyesmit a hívek maguknak bogarásszák ki, a legtöbben azonban nem is gondolnak ebbe bele, hanem egyszerűen mindent készpénznek vesznek, amit hallanak.  Sőt, az amerikai evangelikál keresztények java részének egyenesen botrányos lenne ezzel a témával foglalkozni is. Ha egy pásztor van olyan művelt teológiailag és járatosabb az izagógikában és az exegézisben, hogy tud erről, valószínűleg akkor sem fogja "felvilágosítani" a gyülekezetét - mert kerülni akarja a botrányt és fél a hitehagyástól.

Természetesen számos olyan téma, melyről az ember azt hinné, nagyon fontos róluk tudni a hitünk szempontjából, soha elő sem kerül. Senki nem szokott hallani arról, hogy a kereszténységben milyen meghatározó volt a misztikus vonal (aminek ma alig van jelentősége), hogy sajnos az antiszemitizmus mennyire markáns vonás az egyháztörténelemben, hogy a jézusi mondásoknak vannak előzményei a rabbinikus irodalomban (ami nem baj, de jó tudni róla), hogy nem tudjuk biztosan hogyan fejeződik be Márk evangéliuma (a négyféle verzió közül), hogy a Biblia tele van antropomorf, antropopatista elemekkel ott is, ahol eszünkbe se jut észrevenni. Az ilyen kérdések persze nem a szószékre valók, de valamilyen platformot megérdemelnének a teológiai karokon kívül is - hiszen végső soron mégis az istenképünkről, az egyházfelfogásunkról, a Bibliáról kialakított nézeteinkről szólnak, melyek nem mellékes kérdések.

És persze a lelkészek attól is túlterheltek, sokan kiégnek, agyonterhelődnek, mert mindent ők csinálnak egy-egy közösségben. Egyszerűen nem beszélhetnek arról, hogy a Biblia nem tud az "ezermester lelkész" kegyelmi ajándékáról, nem úgy festi le a lelkészeket, hogy az ő deklarált megbízásuk az összes feladatot elvégezni a gyülekezetveztéstől a prédikáláson át a lelkigondozásig. Tulajdonképpen nem is akad olyan feladat, amit a Szentírás alapján csak lelkész csinálhatna, beleértve a tanítást, keresztelést, temetést, esketést. Ezeket bárki megteheti, ahogy Luther is újra "laikus mozgalomnak" képzelte el a kereszténységet. Ám ha valaki ezekért fizetést kap, magától értetődő, hogy mindet neki kell megcsinálnia - és azonnal lusta ingyenélőnek fog tűnni, ha fel meri vetni az ellenkezőjét.

A témákat hosszan lehetne még sorolni. A fenti példáim csak azt kívánták illusztrálni, hogy jelenleg a nepperek-vevők konstellációjában éljük meg az egyházi életünket, melynek status quo-ja mintha mindenki érdeke lenne. A laikusoknak vannak elvárásaik, melyeket a klerikusoknak illik teljesíteni - hiszen előbbiektől kapják a pénzt. Én viszont úgy gondolom, ha megtörjük itt-ott ezt a varázst, az őszinteségre is lehet teljes idejű szolgálatot építeni. Már ahol van rá gyomor és őszinte igény - de talán ezek megteremtése lenne a legfontosabb feladata olyanoknak, akik teljes időben az egyházban munkálkodnak.

2022. április 25., hétfő

Nem menthetjük a menthetetlent

Még egy bejegyzés erejéig szeretném továbbszőni azt a gondolatot, miért káros az a "kulturkampf", amit főként a konzervatívabb keresztények szeretnek előszeretettel megvívni. A témát azért tartom ilyen fontosnak, mert egyre erősödő meggyőződésem, hogy teljesen félreviheti a kereszténység fókuszát - miközben egyfajta megelégedettség-érzést nyújt azoknak, akik a fejüket erre a szélmalomharcra adják.

Csak hogy egyértelmű legyek: itt és most arról a keresztény viszonyulási módról beszélünk, amelynek kettős irányultsága van a jelenlegi társadalmi folyamatok kapcsán. Egyrészt folyamatosan rezonál a számára ellenszenves jelenségekre (például hevesen tiltakozik az LMBTQ-val kapcsolatos mozgásokra, felemeli a hangját az abortusz ellen, stb...) Másrészt abban érdekelt, hogy valamiképp a törvények, a politika, az állami hatalom segítségével létrehozzon egy ideálisabb társadalmat, ha úgy tetszik valamiféle keresztény polisz alapjait rakja le.

Mindkettőt abszolút céltévesztésnek tartom. Sőt, veszélyes céltévesztésnek.

Az olvasó talán felvetheti a kérdést, ugyan miért lenne veszélyes kiállni fontos erkölcsi kérdésekben a biblikus álláspont mellett? Hát nem dolga az egyháznak, hogy képviselje az igazságot a romlott társadalomban? Túl erős dolog itt veszélyről beszélni - mondjuk inkább finomabban tévedésnek, ha így vélekedünk, de ne fogalmazzunk ilyen durván...

Nos, nem faragatlanságból vagy bántási célzattal használom most a veszély szót a tévedés helyett. Merthogy a keresztény Kulturkampf sajnos nem szimpla tévedés, hanem nagyon is tudatosan felvállalt koncepció. Vonzó erejét a fentebb már említett megelégedettség-érzés mellett az is biztosítja, hogy ha valaki adja magát a világi trendekkel szembeni állandó harchoz, úgy érezheti, hogy ezzel bátran kiáll a hite mellett és Isten igazságáért küzd e világban. Az igazság mellett kiállni pedig egyfajta szent kötelessége a hívő kereszténynek, aki életfelfogásával amúgy is egy ellenkultúra-szereplőként funkcionál a társadalomban.

Mindez logikusnak hangzik, pedig hamis szemléletmód. Bevallom őszintén valahogy sosem értettem miért nem tűnik fel a harcoló testvéreknek, hogy ilyesfajta küzdelemnek egyszerűen halvány nyomát sem találjuk az egész Újszövetségben! Sem Jézus, sem az apostolok nem harcoltak Róma ellen, a római züllöttség, a városban és a birodalomban hanyatló erkölcsiség, a promiszkuitás, a homoszexualitás, a hamis vallások és általában a közerkölcsök a legjobb esetben is csak félfogról odavetett említésként jelennek meg a szövegben, a legtöbbször még úgy sem. Ha már küzdelem, a világiasság sodrásának az egyházon belül kellett ellenállni - de hogy mi zajlik az egyházon kívül és azt hogyan lehet megjobbítani - ezzel egyáltalán semmit nem foglalkozik a krisztusi kereszténység. A témát lezárhatnánk ezzel a gondolattal, de mindez még nem válasz arra a meglehetősen szigorú véleményemre, ami miatt veszélyesnek tartom az elkeseredett kultúrharcot.

Az egyik veszély és talán a legfontosabb, hogy az állandó küzdelem a világgal felemészti az egyház energiáinak tetemes részét - azaz az erőforrásokat nem az evangélium hirdetésére és az egyház más feladatainak végzésére fordítjuk, hanem egy halva született projekt megvalósítására. A másik veszély, hogy mivel az egyház önmagában kevés erőt képvisel a társadalom megjobbítására, magától értetődően kell segítségül hívnia a politikát, ha ezen a területen érvényesülni szeretne. Ezt a vonalat nem is ragozom tovább, hiszen teljesen világos, hogy amikor az egyház és a politika találkozik, abból az egyház az esetek elsöprő többségében csak vesztesként fog kikeveredni. Harmadrészt tetszik vagy sem, ebben a világban a kultúrát közösen hozzuk létre: erről szól a demokrácia. Nem a vallásos emberek előjoga, hogy valahogy a törvényi erő segítségével kikényszerítsék a közerkölcsök feljavítását. Mivel a társadalom nagy része nem keresztény, milyen alapon kívánjuk ráhúzni az emberekre, hogy a mi keresztény etikai bázisunkon nyugvó erkölcseinket legyen kötelező nekik is követniük?

Számos más problémát és veszélyforrást is tudnék még említeni, de nem akartam kihagyni a legfontosabb gondolatot. Az a gyanúm ugyanis, hogy a keresztény Kulturkampf hátterében nem az erkölcsök féltése vagy az igazság szeretete munkál, hanem az emberi gyarlóság, ami hatalommal akarja megvalósítani az elképzeléseit. Túlságosan sokszor láttam már ezt közelről bizonyos, konkrét emberek esetében (akiket most nem kívánok itt néven nevezni). Vagyis nem feltétlenül arról van szó, hogy valójában az isteni igazság érvényre jutásáért küzdünk: van egy kép a fejünkben arról, hogyan kellene és lenne illendő a társadalomnak viselkednie, hogyan kellene az embereknek gondolkodniuk, házasodniuk, öltözködniük, vagyis röviden milyen lenne az az ideális világ, amely a mi ízlésünknek megfelelő, és ezt szeretnénk erővel és hatalommal megvalósítani. Ez azonban nem Isten Országa, hanem egy idealizált, utópisztikus Magyarország a mi fejünkben, aminek a felépítésére nincs az egyháznak bizonyítványa. Az természetesen lehetséges - sőt, még kívánatos is! -, hogy a hívő emberek jelenléte a társadalomban jobbító legyen. Vethetünk hullámokat, melyek tisztítják a közerkölcsöket, jó irányba befolyásolják a közgondolkodást, hozzájárulnak a szegények felemelkedéséhez, vagy bármi más pozitív folyamatokat indukálnak. Ám ez csak mellékterméke kell legyen a fő küldetés teljesítésének, ami Isten Országáról szól és nem egy feljavított földi országról. 

Jézus ott állt Pilátus előtt, aki faggatta őt arról, ugyan miféle királyként kell egy ilyen rongyos, szakadt zsidó tanítót elképzelni, hiszen az a hír járta, hogy Krisztus a zsidók királya. Valószínűnek tartom, amikor Pilátus meghallotta hogy Jézust egyes zsidók királynak nevezik - azon túl, hogy megmosolyoghatta ezt a naiv gondolatot - a királyság szóról a politikai hatalom, egy adott ország, valamiféle hadsereg és ehhez hasonló dolgok juthattak eszébe. Nyilván helytartóként nem is gondolkodhatott más paradigmában. Krisztus szavai megpróbálták érthetővé tenni milyen értelemben nevezhető ő királynak: "Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy ne kerüljek a zsidók kezére." (Jn 18,36) Furcsa egy válasz lehetett ilyesmit hallani, mert pont a fordítottja annak a logikának, amivel az ember ebben a valóságban találkozik. Jézus emberei nem harcolnak még Jézusért sem - mondta ezt maga Jézus. Ez az a gondolat, amit mintha sok hívő nem értene meg. 

A tanítványok is hadilábon álltak ezzel. Tudjuk, hogy Péter apostol kardot rántott a Gecsmáné-kertben és levágta egy templomszolga fülét - mire Jézus egyrészt meggyógyította ezt az embert, másrészt rápirított Péterre és egy iszonyú fontos gondolatot mondott ki: ha valaki kardot ránt, ha valaki a harcban, az erőszakos küzdelemben, vagyis a dolgok erőszakos megváltoztatásában akarja megtalálni az érvényesülés útját, az szépen visszaüt majd rá és így fog elveszni. Hihetetlen nagy tanulság ez, amit a kultúrharc közepén szerintem nagyon fontos lenne jól megértenünk. Egy nem e világi országért nem lehet e világban e világi eszközökkel küzdeni, és nem is dolgunk ezt tenni. Ez a világ ugyanis menthetetlen a Biblia szerint. Megszakadhatunk, kiabálhatunk, tilthatjuk a melegházasságot, az abortuszt, asztalra csaphatunk erkölcsi ügyekben - egyértelmű tanítás, hogy a hajó előbb-utóbb elsüllyed. Ez a tény jelenti a kultúrharc hosszú távú legnagyobb kudarcát. Krisztus nem azért jött, hogy felvázolja egy jobb világ felépítésének programját - hanem azért, hogy lerakja egy másik Ország itteni alapjait. Totális céltévesztés, amikor erről levesszük a fókuszt és elkezdünk idelent sepregetni az Odafelvalók helyett.

2022. április 16., szombat

Töretlenül hátra

A demokrácia egyik hátulütője, hogy olyanok is szót kapnak, akiknek nem esik jól hallani a hangját. Perintfalvi Rita hangja számomra pont ilyen - mintha csak egy lágyan játszó kamarazenekar soraiból egy szikrákat hányó köszörűgép krákogása törne elő. Ez a hang ipari zaj a zenében, ami forradalminak hiszi magát, közben viszont úgy megy előre, hogy csak hátrafelé haladunk vele.
 
Szombat van, Krisztus a sírban, már a halál után, de még a feltámadás előtt. Nincs is alkalmasabb pillanat ennél, hogy egy gyászos bejegyzést körmöljek, amely ráadásul Perintfalvi fantáziájának köszönhetően még hozzá is van kapcsolva a húsvéthoz. Az ő értelmezésében ugyanis a magyar nép április 3-án Barabást (értsd: Orbán Viktor) választotta, így végül magát a magyar népet feszítették keresztre. Nem viccelek, tényleg ezt írta, tessék elolvasni az előző mondatot még egyszer! Oké, talán nem kellene erre a bugyutaságra egy szót sem vesztegetni, egyszerűen megvonhatnánk a vállunkat, vannak az életben nagyobb problémák is, még egy kificamodás igazán elfér a kirakatban. Két dolog miatt írok mégis.

Az egyik, hogy az elmúlt évek során Perintfalvi egyre népszerűbb figurává nőtte ki magát, aki a különféle rádiókban, magazinokban, hírforrásokban bizonyos időközönként felbukkan és a "teológus szakember" pozíciójából mondja el a dolgokat. Vagyis egyre nehezebb azt mondani vele kapcsolatban, hogy "ha nem tetszik, ne nézz oda" - ami amúgy sem feltétlenül jó stratégia. Perintfalvi ráadásul mindig katolikus teológusként lép fel (noha az elmúlt hetekben elhatárolódott saját egyházától is egy Facebook-bejegyzésben), amiben feszül egy gigantikus paradoxon: egyfelől jól jön neki egy világegyház hátszele, hogy nem mezítlábas teológusként kell a közbeszédben megjelennie, másfelől viszont munkássága tetemes részét az teszi ki, hogy állandóan ekézi a saját felekezetét, aminek a nevében mutatkozik. Ez engem mindig zavarba ejtett. Mintha csak Mick Jagger a színpadról pocskondiázná a Rolling Stones-t, Perintfalvi évek óta becsmérli és gyalázza a neki keretet nyújtó egyházat, ami egyébként annyira antidemokratikus, hogy mindezt eltűri. 

Rossz nézni mindezt, mert nem egy buta nőről van szó. Fontos témákra is rá tud mutatni, a maga módján jól forog a toll a kezében, de az a lelkület ami mindezt pókhálóként befonja, pestiesen szólva egyszerűen hazavágja egész munkásságát. Ez a hátrafelé nyilazós, ősmagyar stílus elviselhetetlen, csak uszításra és hergelésre alkalmas. 

A másik, számomra fontosabb ügy ennél, hogy Perintfalvi a progresszív, fejlődőképes, haladó szellemiségű teológusok egyik emblematikus figurája lett mára, vagyis az előbb említett jelzőket nagyon sokan vele azonosítják. Perintfalvi érzékenységére jellemző, ha valaki kritikát mer megfogalmazni bármely gondolatával kapcsolatban, az a szemében azonnal eszement fundamentalista lesz. Nos, aki követi a blogom és ismer engem személyesen, tudhatja hogy talán nincs még egy olyan filozófiai pont a skálán, ami olyan messze állna tőlem, mint a fundamentalizmus. Még csak igazán konzervatívnak sem tartom magam. Hiszek abban, hogy van fejlődés az életben és különösen is a hívő ember személyes szférájában - ezt kutattam a doktorimban is. Ám nincs szinte egyetlen pont sem, ahol Perintfalvi Rita meg én találkozhatnánk. Ami neki forradalmiság, az nekem aposztázia. Ami neki fejlődő hit, ott én csak hulló vakolatot látok. Ami neki a felszabadulást jelenti, az nekem maga az elszabadulás. Szemben haladás a Mesterrel, meg amit Ő képvisel.

Nem akarom, hogy Perintfalvi Rita legyen a nyitott gondolkodás origója a hazai teológiai közéletben. De ha már az események errefelé torzulnak, hát ezzel a borzasztó bejegyzéssel kívánom tudtára adni annak, aki hallja a hangomat: lehet úgy is nyitottan gondolkodni, hogy nem válunk közben egyházi zsákutcává. A nyitott gondolkodás nem parttalan, amibe bármi belefér, hanem megvannak a maga korlátai, melyek között viszont képes az önálló mozgásra és integrációra. Amit Perintfalvi metafizikai megmondásaiban látunk, az nem ilyen, csak határtalan szembenállás mindennel a szabadság nevében. A progresszió felé mutatott kőkemény tisztelet és hódolat, ami tapodtat sem enged, hanem bezárkózó és merev, miközben azt hirdeti, mindent szabad. Igazi fundamentalizmus a maga nemében.

2022. április 13., szerda

Túlvilágépítők

Megjelent egy írásom az Evangelikál Csoport oldalán, melyben egy közelmúltban napvilágot látott könyvet, vagyis Gregory Boyd remek munkáját ajánlom az olvasóknak. A keresztény nemzet mítosza nagyon is megéri az elolvasást és végiggondolást, ám most nem a saját cikkemet szeretném itt megismételni, hanem egy olyan jelenségre szeretném felhívni a figyelmet ennek apropóján, amely véleményem szerint teljesen félreviheti az egyház fókuszát a küldetéséről.

Boyd könyvében kétféle országról értekezik, vagyis a földi országokról (melyeket a Kard királysága névvel címkéz) és Isten Országáról - a keresztény pedig köztudottan kettős állampolgár, hiszen mindkét országnak tagja. Ez a két valóság azonban alapvetően nem kompatibilis egymással, hiszen pontosan ellentétes logika mentén működnek, szinte már komplementaritásban. A Kard országa a hierarchiában felül lévők tekintélytiszteletén, a lejjebb lévők fölötti uralkodáson alapul, vagyis alárendelő valóság. Adott esetben akár a fizikai erőszak révén is törekedni fog arra, hogy kijelölt földi célokat elérjen. Egy országban lehet diktatúra, királyság, császárság, demokrácia - ezek vagy semmilyen, vagy csak bizonyos mértékű beleszólást engednek meg az alattvalóiknak a dolgok menetébe, mindazonáltal a fentről-lefelé uralkodás mindegyikben jellemző.

Isten országa szerveződési elvei teljesen mások, ahogy azt az evangéliumban látjuk. Ez egy alárendelődő valóság Boyd szerint, ahol a végső célok sosem földiek, s ha valaki nagy pozíciókra vágyik, hát az legyen mindenki rabszolgája. Isten országának tagjai nem uralkodnak egymáson, hanem szolgálják egymást, a fizikai erőszak pedig nem igazán jellemző az eszköztárukra. Krisztusnál azt látjuk, hogy saját tanítványai lábát mossa, végül pedig egy fakereszten végzi - ami a földi királyságok logikája szerint vereségnek, Isten országa logikája szerint viszont győzelemnek számít.

A két világnak vannak érintkezési pontjai, mindazonáltal nehéz tagadni, hogy teljesen más alapokon állnak és lényegükben összeférhetetlenek. Ebben az inkompatibilis valóságban kell nekünk boldogulni keresztényként.

Nos, a bevezetőben említett hangsúlytévesztés az egyház részéről természetesen akkor következik be, amikor Isten országa helyett a Kard királyságát - azaz a földi társadalmakat - kezdi el szorgosan építeni. A keresztény nemzet mítosza pontosan ennek a képtelenségnek adja meg az alapot. Eszerint a kereszténységnek az az elsődleges feladata, hogy a társadalmat csiszolgassa és hozzájáruljon egy élhetőbb világ megteremtéséhez. Ezért küzdenek sokan az LMBTQ-propaganda ellen, vagy főleg Amerikában az abortusz ellen és más hasonló ügyekért. Félreértés ne essék: az egyháznak igenis van társadalmi felelőssége, senki nem arról beszél, hogy tilos vagy felesleges lenne hallatni a hangunkat. Ám teljesen mást jelent hatással lenni a világra a hitünkön keresztül és megtenni elsődleges célnak, hogy jobbá tegyük a világot. Az a helyzet, hogy hangozzék bármennyire is misztikusan, mi hívők nem e világ építésében vagyunk érdekeltek: furcsa kifejezéssel élve túlvilágépítők vagyunk, akik nem a temporális valóság farigcsálásán munkálkodnak, hanem örökkévaló szempontjaik vannak. Boyd zseniálisan festi le a két látásmód közti különbséget az amerikai viszonyok bemutatásával, amikor a giccses "vegyük vissza Amerikát Istennek!" szlogen mögötti indítékokat elemzi, valamint a polgári vallásosság illúziójáról lerántja a leplet. Sokan ugyanis azt hiszik, Amerika valaha is keresztény nemzet volt és ha több keresztényt juttathatnak hivatalhoz, akik több keresztény törvényt hoznak majd meg, gatyába rázva a nemzet erkölcsiségét, akkor majd megint el lehet mondani, hogy Amerika egy "nemzet lesz Isten színe előtt".

Ez adja az állandó kultúrharc alapját, amely földi célokért küzd földi eszközökkel, a Kard királyságát akarja jobbá tenni és abban gondolkodik, hogy valahogyan létrehozza az ideális keresztény társadalmat itt a földön. Az egész mögött álló mítosz persze, miszerint Amerika keresztény alapokra épült, nem igazán állja meg a helyét. Ahogy Boyd fogalmaz:
"Ha a történelmi valóságot nézzük a szép szólamok helyett, nyilvánvaló, hogy Amerika soha nem tartozott Istenhez. Ahogy már elmondtuk, ha Isten országa testet ölt a földön, azt észre lehet venni. Ugyanis hasonlatos Jézushoz. De Amerika mint nemzet soha nem hasonlított Jézushoz, még távolról sem. Nem volt Amerika felfedezésében, meghódításában és az első évek kormányzásában semmi jellegzetesen krisztusi. Ellenkezőleg, ahogyan Amerikát felfedezték, meghódították és kormányozták, az tipikusan barbár, erőszakos e világi történet volt."

Amerika persze messze van, de hát jól tudjuk azt mind, Magyarországon is éppen ezekben az időkben nagyon népszerű a "keresztény ország" nevű hazugság téveszméje, melyet szép számmal osztanak hívő emberek is. A feleszméléshez és az elkeseredett kultúrharc megszüntetéséhez persze az kellene, hogy felébredjünk az álomból és nemcsak észrevegyük, Magyarország soha nem volt keresztény, hanem azt is, hogy nem feladatunk azzá tenni. A mi feladatunk Isten országának építése, melynek lehetnek pozitív hatásai Magyarországra nézve, alakíthatja megnyerőbbé a szellemi atmoszférát körülöttünk, de ezek csak következményként jelentkeznek, nem célként számunkra. Főleg most, a választások után jó lenne a valódi feladatokkal foglalkozni. Boyd könyvét pedig jó szívvel ajánlom mindenkinek, mert sokat segíthet a feleszmélésben és a megértésben.

2022. április 7., csütörtök

Te és a hatalom, meg a Róma 13

Pál apostol római levelének tizenharmadik fejezete: ahogy Oscar Cullmann mondta, kevés újszövetségi szöveggel éltek vissza annyiszor, ahányszor ezzel. Mindenki tudja, hogy itt az apostol arról beszél a római keresztényeknek, hogy engedelmességgel tartoznak az államnak, mert a politikai hatalmat Isten rendelte a fejük fölé. Mit mond ez nekünk most, választások után keresztényként a huszonegyedik századi Magyarországon?

Magyarország két oldalra polarizálódott politikai játszóterén az árnyalatok lassan megszűnnek létezni. Csak a fekete és a fehér marad, a baloldal és a jobboldal, vagyis az átlagpolgárnak el kell döntenie, ide vagy oda tartozik. Amikor ilyen kiélezetté válik a helyzet, akkor persze az állásfoglalás egyre kevésbé egy oldal melletti kiállást, sokkal inkább a másik oldallal történő szembenállást takarja.

Ebben a miliőben különösen azok számára, akik nem a jelenlegi kormánynak szurkoltak a választások során, fájdalmas lehet olvasni Pál szinte locus classicusnak tekinthető sorait a Róma 13-ban, miszerint mindenki engedelmességgel tartozik a felsőbb hatalmasságoknak - tekintet nélkül arra, szimpatikus-e számára, amit a felsőbb hatalmasság képvisel. Az apostol tekintélyes szavai félreérthetetlenek, és nyilván eszemben sincs kimagyarázni őket: az engedelmesség nem politikai ízlés kérdése, a tiszteletadás igenis elvárható egy kereszténytől. De azért fontos meglátni néhány dolgot a páli textusban, mert van egy olyan sanda gyanúm, hogy míg a hatalommal nem szimpatizálók relativizálni kívánják, addig a hatalommal szimpatizálók olyat is belelátnak, ami nincs benne.

Először is talán a legfontosabb: Pál nem akart mindent leírni erről a kérdésről, mindösszesen egyetlen fejezetben. Ha valaki képet akar kapni róla, milyen lehet egy hívő ember és a hatalom viszonya, jól teszi ha a teljes Szentírást áttanulmányozza ezügyben. Mondok egy konkrét példát is. Pál arról ír, ha jót teszünk, a hatalom megdicsér minket, ha ellenben rosszat, akkor "nem ok nélkül viseli a kardot". Ám olyan variációról nem beszél, ha valaki jót tesz, a hatalom mégis karddal üldözi (lásd kommunizmus) - vagy ha éppen rosszat tesz, mégis jutalmazza (lásd rendszerszintű korrupció). Ez nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy ezek a lehetőségek fel sem merülhettek Pálban - mindösszesen annyiról van szó, hogy egy általános és alapvető viszonyulásról akart beszélni, nem pedig kimerítő könyvet írni a témáról.

Másodszor, Pál nem a Császárról, hanem a hatalomról beszél - tehát nem pártok vagy egyletek felé mutatott engedelmességről ír, hanem a felsőbb hatalom, mint a társadalmat vezérlő legitim formáció áll a gondolkodása középpontjában. A mai parlamentáris demokráciára vetítve mindezt tehát nem csak a kormányra, hanem az ellenzékre, sőt a hatalmi struktúrákra is vonatkozik ez a kérés. Ezt szerintem fontos észrevenni mindenkinek, aki ezeket az igéket olvassa, mert mintha mindig és kizárólag csak a domináns politikai pártra vonatkoztatnánk Pál szavait, vagy akár a miniszterelnökre (vagyis a "Császárra").

Harmadszor, teljesen világos, hogy az engedelmesség nem lehet parttalan, hiszen a Szentírásban több példát is látunk az ellenkezőjére. Az apostolok nem engedelmeskedtek a felsőbb hatalomnak, amikor az az evangélizáció beszüntetésére szólította fel őket. A zsidó bábák nem engedelmeskedtek az egyiptomi fáraó hivatalos rendeletének, amikor újszülött zsidó fiúgyermekeket kellett volna megölniük. Az alapelv természetesen az, hogy akkor nem szabad engedelmességet tanúsítani, ha a hatalom olyan dolog megtételére kötelez, ami világosan szembenáll a hitünkkel. Jó kis viták tárgyát képezheti, hogy ez pontosan mit jelent a konkrét kérdésekre vetítve, mindazonáltal magát az elvet nehéz félreérteni. De lássuk meg, hogy amikor ilyen történik, nem az engedetlenkedés a cél az állammal szemben, hanem az engedelmesség Isten mellett - utóbbinak mintegy "mellékterméke" lesz az előbbi.

Végül negyedszer, nagyon nehéz bizonyos területeken világos vonalat húzni az engedetlenség témakörében. Ahogy én látom, sokan mintha olyan dolgokat is az engedetlenség halmazához sorolnának, melyek nem tartoznak oda. Őszintén szólva - főleg most a választások hajrájában - egyenesen viszolyogtam sok keresztény(!) ember hozzászólásától, melyben a kormányt vagy az ellenzéket kritizálta. Az én jó ízlésembe nem fér bele a durva gyalázkodás, Márki-Zay vagy Orbán nyílt lehülyézése és sátánozása - ezt egyszerűen méltatlan viselkedésnek tartom. Ugyanakkor ez az érzékenység a sajátom, senkit semmire nem kötelez, és nem engedelmesség kérdése. Senki nem lesz a hatalommal szemben engedetlen azért, mert kritikát mer megfogalmazni valamelyik oldallal szemben, akkor sem ha erősebben fogalmaz. Ehhez hasonló szerintem a tüntetés is. Én ugyan soha nem voltam még tüntetni, de nem tartom engedetlennek azt a keresztényt, aki esetleg elmegy egy tüntetésre - állampolgári jogait gyakorolja, teljesen törvényes amit tesz, mármint ha a tüntetés során nem csinál valami törvénybe ütközőt. Pont Pálnál látjuk, hogy milyen mesterien használta ki római polgári jogait, s ezzel az égvilágon semmiféle engedetlenséget vagy tiszteletlenséget nem tanúsított a hatalom felé.

Összefoglalva tehát én azt javaslom mindenkinek, hogy most már higgadjunk le, éljük tovább az életünket, építsük tovább a (közös) sorsunkat. Az alapvető attitűd pedig a felsőbb hatalom felé a törvénytisztelő engedelmesség kell legyen - miközben élhetünk a jogainkkal, vitatkozhatunk egymással és hangosan gondolkodhatunk a közéletünkről, amiért végső soron mégis mi vagyunk a felelősek. Az ember dzóon politikon (Arisztotelész), nem is tud mást tenni, nem is tud más lenni.

2022. április 4., hétfő

Tévedtem, bocsánatot kérek!

Évek óta sokszor írtam már itt a blogban arról, hogy Magyarország a felszínen látható keresztény arculata alatt valójában szekuláris ország. Akik hívőnek nevezik magukat, a hétköznapjaikban valójában nem hívőként élnek, hanem teljesen szabadelvűen, a saját elképzeléseiknek megfelelően, a vallás pedig csak cukormáz a szubsztanciálisan világi élet legfelső rétegén. A tegnap lezajlott országos választások után azonban be kell ismernem, hogy alapvető tévedésben voltam. 

Most kicsit úgy érzem magam, ahogy Jézus érezhette magát, amikor a római százados szavait hallgatva elismerően annyit mondott: "ilyen nagy hitet egész Izraelben nem találtam." Valami ilyesmiről van szó Magyarországon is. A választási térkép színei egyértelművé tették, hogy nem szekuláris országban élünk, hanem igazából hívők tömegei vesznek körül bennünket. Beszédes volt, amikor a tegnapi elsöprő győzelme után a kormány kiállt a színpadra a tömeg elé, és az emberek együtt kiáltozták Orbán Viktor nevét. Nem a pártét, a kormányét, hanem a Vezérét. "Kitört belőlünk az öröm, hogy a Viktor hozzánk szólt..." - mondta a tömegben valaki az egyik bejátszásban.

Erről a hitről beszélek, mert ez a hit tényleg áthatja az ország jó részét. Egy újságíró úgy fogalmazott néhány hónappal ezelőtt, hogy a miniszterelnökhöz fűződő viszonyt lassan már csak vallási fogalomkészlettel lehet jól leírni és vallási szempontokon keresztül lehet igazán megközelíteni. Az ellenzék sokadszori bukásának (amiben szinte biztos voltam a választások előtt) szerintem ez az egyik perdöntő oka: hogy képtelenek egy karizmatikus Vezért kiállítani, akiért vallási rajongással nyúlnak a tömegek. Csak szerencsétlenül beszélő Márki-Zayra, régóta teljesen hiteltelen Gyurcsányra vagy súlytalan megmondóemberekre futja nekik. De sehol nincs egy idol, egy olyan kaliberű ember, akinek skandálnák a nevét, akire szinte messiási figuraként néznének fel, akinek a tenyeréből esznek és a legnagyobb marhaságokat is simán elhiszik neki. Aki mögött az őt delegáló párt sokkal halványabbnak tűnik, és akinek a vállaira rá lehet építeni mindent - ő pedig atyaian mosolyog a rajongók tömegére.

Az események megmutatták, hogy a nép valójában ezt keresi, és akiben megtalálja, annak sokadszor is esélyt ad. Persze önmagában ez még kevés a győzelemhez, azonban minden más együtt sem elegendő, ha ez a komponens teljesen hiányzik. A szavazók hinni akarnak, csüngeni egy nagy ember nagy szavain. Egy párt ideológusainak, intellektuális műhelyének az a feladata, hogy egy ilyen embert prezentáljon a népnek, aztán mindent megmagyarázzon körülötte.

Nem kell hosszasan levezetni, hogy sok helyen az egyház maga is pontosan így működik. A hívők oda gyűlnek előszeretettel, ahol egy karizmatikus ember jelenlétét megérzik. Istenem, hányszor láttam már ezt! Persze mindig bukás volt a vége, de ez sem számított. A többséget ugyanis nem az érdekli, hogy mi az igazság, az sokadlagos szempont, ennél sokkal fontosabb, mennyire meggyőző és rokonszenves, aki beszél. A kommunikációelméletben az elaborációs modell írja le szépen ezt az általános emberi magatartást a kapott információk kiértékelése kapcsán. A tudatunk egyszerűen úgy működik, hogy az információtengerre képtelen figyelni, vagyis igazi mélységben nem értékeli ki, amit hall - vagy azért, mert túl sok minden zúdul rá, vagy mert szakmailag nem ért hozzá, vagy csak szimplán nem érdekli. Ilyenkor a feldolgozás főútvonaláról rögvest a mellékútvonalra kerül át a kognitív munka: vagyis azzal kezdünk el foglalkozni, mennyire szimpatikus a szónok, milyen ruha van rajta, mit mondanak a többiek róla, mennyire profin beszél... A politikusok egy része pedig remekül képes ezt az emberi gyarlóságunkat a maga javára fordítani. Ilyenkor kerülnek elő a rövid, egymondatos üzenetek, a jópofa beszólások, a harsány jelszavak - amit ha kellően karizmatikusnak tűnő személy képvisel, szinte biztosan maga mellé állítja a mellékútvonalon sétálókat.

Ez az, amit az egyik oldal nálunk jól csinál, a másik meg csak próbálgat. Teljesen mindegy, kik, kivel, hányszor és hogyan állnak össze. Igazából mindegy milyen szakpolitikai kérdésekben mit gondolnak, milyen ideológiák mentén politizálnak. Még az is mindegy, van-e programjuk vagy nincs, mert a tömeg nem fogja végigbogarászni. Nem ezeken múlnak a tömegek szavazatai. A tömegeknek Vezér kell, aki jól játssza meg a kognitív mellékútvonalaikat és akiben éppen ezért jól esik hinni. Rá kellett tehát ébrednem, hogy bár Magyarország nem keresztény ország, de hívők tömegeiből áll. Nem agymosásról van szó, primitív dolog lenne ezt így nevezni, hanem tipikus emberi jelenségről. Efelett lehet szörnyülködni, lehet infantilis rajongásnak nevezni, lehet butaságnak tartani, mindazonáltal számolni kell vele annak, aki itt komolyabb babérokra tör. Aki képtelen Vezért adni a népnek, jó eséllyel bukni fog, ennyi az egész.

Mindenesetre azt elárulom, hogy én rég megutáltam már az ilyesmit. Nálam a rajongó korszak - nem a politikában és az egyházban, hanem úgy általában - jó ideje véget ért. Szeretem a focit, vannak énekesek, színészek, közéleti szereplők, akik lelkesítenek, de Krisztust leszámítva senki nevét nem tudnám skandálni. Valahogy úgy vagyok összerakva, hogy ösztönös berzenkedéssel figyelem, amikor tömegek egy kiválasztottért rajonganak. Hosszú távon ennek több káros hatását észleltem, mint hasznosat. Azt hiszem megmaradok a rajongástalanságom mellett, de azt most erősen tudatosítottam magamban, hogy egy olyan országban élek, ahol erre komoly igény mutatkozik. Hívők között vagyok, ez teljesen biztos.

2022. március 30., szerda

Egyetlen világunk - öt téma, ami fontosabb a melegeknél (5)

Tudom, hogy már korábban is tettem említést a klímaproblémáról, mint ami megkerülhetetlenül fölénk magasodik, de nem éreztem volna teljesnek ezt a rövid sorozatot, ha ezt a témát nem emelem be az öt közé, mint amelyek mind fontosabbak a melegkérdésnél. A világ összeomlása bizony ilyen, márpedig világból csak egy létezik számunkra...

Néha az az ember benyomása, mintha a szó szoros értelmében "egy-ügyűek" lennénk, és egyszerre csak egy problémára tudnánk igazán koncentrálni. Egészen eddig a Covid-járvány foglalta el a hírforrások címoldalait, a napi statisztikák arról, hányan haltak meg, hányan kerültek kórházba vagy lélegeztetőgépre, hányan gyógyultak fel a kórból. Most ezt az orosz-ukrán háború teljes egészében kiszorította, mintha csak megszűnt volna a járvány attól, mert kirobbant egy fegyveres konfliktus a szomszédban.

A média "ügycsináló" és tematizáló szerepe persze nem jelent újdonságot, ám ha egy adott kérdés - érthető vagy nem érthető okokból - túlságosan hangsúlyossá válik, más hangsúlyos kérdések emiatt szépen megbújhatnak az árnyékban. A klímaválság mintha mindig ilyen kérdésnek tűnne, mintha állandóan takarékban tartanánk és hagynánk a messzeségben poshadni. Valahol ott van a köztudat aljára temetve, nincs igazán homloktérben, de úgy "tudogatunk" róla és időnként kétségbeesve előszedjük. Ennek valószínűleg az is az oka, hogy nincs vele kapcsolatban olyan jól körvonalazható, vizuálisan bemutatható vagy közvetlenül tapasztalható élményünk, mint amit egy háború képei, a masírozó melegek vagy egy járványban kórházakat megtöltő betegek jelentnek. Nyilván sokkolóbb lélegeztetőgépen fekvő embereket nézni, mint olvadó jéghegyeket. Valahogy durvábban hat a keresztények érzékenységére ha szivárványos zászló alatt kifestett melegeket látnak, mint ha egy klímakonferencián készült képen asztal mellett tárgyaló, öltönyös fazonokat. Egész egyszerűen nem érint bennünket olyan direkten, mint más témák, így aztán nem is érezzük túl fontosnak.

A klímaproblémával tehát az lehet a legnagyobb probléma, hogy még mindig nem elég nagy probléma számunkra.

Keresztényként különösen így van ez, és erről szerintem az ökoteológia is tehet. Az ökoteológia specifikusan az a terület lenne a teológián belül, ami ezzel a kérdéssel foglalkozik. Ne gondolja a kedves olvasó, hogy ez mindösszesen arról szól, hogy nevelni akarja a keresztényeket a szelektív hulladékgyűjésre meg a kevesebb vízhasználatra. Az ökoteológia inkább egy markáns látásmód alapjait kívánja lerakni arról, hogyan szemléljük a teremtett világot integráns egységben, mint az élővilág entitásainak kapcsolati hálózatát. Ebből következik aztán, hogy ha a teremtést egységes egészként látjuk, erkölcsi felelősségünk lesz "művelni és őrizni" a Kertet, vagyis - John Polkinghorne keresztény tudós szóhasználatát kölcsönözve - ezt az egyetlen egy világot, ahol mindannyian élünk. Akkor nem lesz mindegy, kinek mekkora az ökológiai lábnyoma, mennyit fogyaszt, milyen kényelemben él, mekkora szeletet könyököl ki magának a mindenségből - talán nem is kell magyarázni, hogy ez keresztényként tulajdonképpen a világhoz való normális és felelős viszonyunkat érinti. 

Sajnos azonban az ökoteológia szerintem még mindig túl elvont és filozofikus (legalábbis azok az írások, melyeket olvasgattam), márpedig egy ilyen kérdésben muszáj szó szerint lehozni az egészet a földre, ha kell populárisabb hangvételben tálalni, befogadhatóbbá tenni. Nem riogatásként mondom, de ameddig el vagyunk foglalva a (geo)politikai eseményekkel, a belpolitikai civakodással, vagy éppen a melegekkel, abortusszal, filozófiai dilemmákkal, a világ szép csendben tönkremegy körülöttünk. Ennek a kérdésnek ez az igazi tétje.

Nos, ebben a rövid sorozatban igyekeztem öt olyan témát felvetni, melyek mindegyike szerintem jóval fontosabb a melegek kérdésénél. Talán nem volna hiba, ha az egyház ezekkel intenzívebben törődne, ezek köré is szervezne beszélgetéseket, eseményeket, rendezvényeket, sőt tevőlegesen projektek formájában alakítaná is a kérdéses területek fontos pontjait. Ez nemcsak nekünk keresztényeknek lenne hasznos, hanem talán a hitünktől távol állók számára is.

2022. március 24., csütörtök

András, köszönöm!

Hodász András atya és a Papifrankó most végleg elhallgatott abban a megszeretett és közkedvelt formában, ahogyan évek óta megszokhattuk. A csatorna búcsúvideója már elérhető, a csend viszont valahogy most borul rá azokra, akik szívesen nézték-hallgatták az atya gondolatait. Határozottan protestáns hívőként úgy érzem, kárvallottja vagyok ennek a ténynek - noha András atyával teológiai síkon vitatkoztam, mégis nagyra becsültem a munkásságát.

Nem kívánok most hosszasan írni, de rosszul éreztem volna magam, ha simán szó nélkül elmegyek a Papifrankó megszűnése mellett. Ennél sokkal többet ér. Hodász András azzal indokolta a csatorna bezárását - és ezt bloggerként azt hiszem nagyon meg tudom érteni -, hogy felőrölte a stressz, amivel az egész nyilvános szereplés együtt járt. Vagyis konkrétabban, nem bírta a rázúduló csépléseket, kritizálást, hőbörgést, szorongatást. Aki nem írt soha blogot vagy nem influenszerkedett, az talán mindezt nehezen tudja elképzelni. Pedig valós dologról van szó. A tengernyi videó és írás özönében kell folyamatosan valami újat alkotni, talpon maradni, frissülni, megfelelőnek látszani és hallatszani. Ez különösen munka és család mellett emberes erőfeszítés, amire még sokszor rájön, hogy a publikumban megbújó trollok mocska árad a blogger és vlogger nyakába, esetleg név és arc nélkül gyalázzák, gúnyolják, virtuálisan harapdálják. "Ez van, ez egy ilyen műfaj, aki erre adja a fejét, számoljon a következményekkel!" - mondhatja erre valaki, csakhogy evés közben derül ki, kinek mekkora a gyomra, mekkora békákat tud lenyelni, és hol az a pont, amikor már egyszerűen nem bírja tovább. András eddig bírta, amiben semmi szégyellnivaló nincs. Senkinek nem kötelessége békanyelőnek lenni.

Főleg akkor, amikor egyházi békákról van szó...

Ahogy én láttam, Hodász Andrást nem elsősorban az ateisták piszkálták - ők a legtöbbször elégedett nézői voltak. Sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy az elmúlt években nem is akadt talán ilyen nagy forgalmú katolikus felület, amit nem katolikusok, hanem világi emberek vagy teljesen más világnézetűek is jó kedvvel figyeltek. Nekem az egyik kedvenc videóm Andrástól az, amelyben az ugyancsak közkedvelt Osvát Zsoltinak válaszol - nos, valahogy így képzelem a melegekkel kapcsolatos normális keresztény kommunikációt. De jókat derültem a digitális rózsafüzér unboxing-bemutatóján, ahogy a teológiai vonatkozású témákat is élveztem. Akárhogyan osztok, szorzok, a Papifrankó egyszerűen szimpatikussá tette a hitet a kívülállók számára, míg a "belülállók" egyre jobban nekifogtak a békagyártásnak.

Az ember azt gondolná, hogy a katolikus egyháznak elemi érdeke, hogy fenntartson, támogasson, vagy legalábbis hagyjon élni egy olyan csatornát, mely akárhogy is nézzük, öregbíti az erősen megkopott hírnevét. Ilyen jó marketingje ritkán van egy világegyháznak a szekuláris nyugati kontextusban. De nem, a röfögés és hőbörgés itt is nagyobbnak bizonyult és megint kiderült, hogy a katolikus egyház nem érdemli meg, hogy jófej papjai legyenek. Úgy látszik nekik ilyesmire nincs szükségük, hiszen tömegek igyekeznek megtérni, a templomok zsúfolásig teltek, a papjelölteket szinte erőszakkal kell már visszautasítani a teológiai karokon.

De ezt a vonalat most inkább abbahagyom, mert fontosabb ennél más. Szóval én most csak annyit akarok mondani, hogy köszönöm András az értékes jelenlétet, a sok nagyszerű anyagot, az elgondolkodtató felvetéseket, a hétköznapi természetességet és fiatalosságot. Mivel ismerem az olyan típusú embereket, mint amilyen te is vagy, biztos vagyok benne, hogy fogunk még hallani felőled. Fontos is ez sokunk számára - tehát folytasd majd a szolgálatot, bármit is szól hozzá az egyház!

2022. március 20., vasárnap

A háború spirituális mozgatórugói

Jézus élénk tanítást adott a hozzá éjszakai sötétben érkezett Nikodémusnak arról, hogy a gonosz erejét úgy lehet megtépázni, ha kihozzuk a fényre, a világosságra, vagyis megnevezzük, rámutatunk, döntünk felőle. Mert bizony, ebben az agyonrelativizált erkölcsű világban is vannak egyértelműen rossz dolgok, sötét tendenciák, pokoli jelenségek, és ami ilyen, az nem "majdnem jó" és nem "nézőpont kérdése", hanem szimplán csak gonosz a maga valójában. Akkor is, ha vallásosnak tűnik.

Sokaknak most Putyin a fősátán, a Hitler 2.0 vagy épp Sztálin potenciális utódja, az ördög legfrissebb inkarnációja, aki még a harmadik világháború felé is terelgetheti a fejleményeket a maga őrületében. Egyelőre ott tart, hogy lerohant egy szuverén, ártatlan országot, területi és politikai követelései vannak, nomeg fenyegető kirohanásokat intéz a feszült nyugati világ felé. Tehát tényleg nem néz ki normálisnak. De akkor nyomjuk rá egyszerűen a bolondok pecsétjét és ezzel kipipáltuk a dolgot? Valószínűleg nem. Esélyes, hogy Putyin nagyon is jól tudja miért teszi, amit tesz. Hitler gonoszságának tényét senkinek nem kell megmagyarázni, mibenlétével azonban nem árt foglalkozni - mármint ha tényleg érteni szeretnénk mi mozgatott egy ilyen embert, miért csinálta, amit csinált. Az ilyen emberek tettei mögött pedig a politikai ambíciók mellett mindig vannak spirituális mozgatórugók is. Vajon milyen szellemi okok állhatnak a putyini Oroszország háborúkényszere hátterében?

Tegnap olvastam például, hogy Putyin többszázezer ember előtt szónokolt a jelenlegi "különleges hadműveletekről" Ukrajnában - az apropót annak megünneplése adta, hogy 8 éve csatolták el a Krím-félszigetet. Putyin a Bibliából is idézett: nincs nagyobb szeretet annál, mint amikor valaki életét adja barátaiért - gondolva itt a harcoló katonákra. Azon túl, hogy ez a vers teljesen másról szól és Krisztus váltságművére utal, nem egy értelmetlen háborúban értelmetlenül meghaló orosz katonákra, ugye megint azt látjuk, hogy megjelenik a vallás a háború retorikájában? 

Ennél sokkal groteszkebb volt Kirill moszkvai pátriárka nyilvános megszólalása, aki szerint a háború az "emberiség megváltásáról" szól: az egyik oldal (ukránok) egyszerűen elutasítják azokat a magasztos értékeket, melyeket a másik oldalon (orosz) felkínálnak nekik. Miben látszik az elutasítás? Szerinte a válasz világos: abban, hogy Ukrajnában melegfelvonulás is volt! A háború ezért "metafizikai jelentőségű" esemény és megpróbálja betartatni Isten törvényeit. Kirill pátriárka szavaiból az következik, hogy itt a keresztény értékek ütköznek az ukránok által megtestesített, melegségen alapuló, romlott erkölcsiséggel, melyekhez hasonlót - ha már melegfelvonulás - a nyugati szabad világ is képvisel.

Vagyis seperjük össze, amit találtunk: megint az a lényeg, hogy szembe kell feszülni a nyugattal, a dekadens nyugatiassággal, a szabadsággal, amelyben nyugaton élhetnek az emberek. A nyugati életstílus szabadsága összeférhetetlen a keleti tekintélytisztelettel, ortodox felfogással, hagyománykövetéssel. Azt persze tudtuk eddig is, hogy az oroszok viszolyognak a nyugatiasságtól, a személyiségi jogoktól, a demokratikus jogállamiságtól, és valószínűleg ezért sem örülnének túlságosan, ha Ukrajna csatlakozna az Unióhoz, mely ezeket értékként képviseli. Nem meglepő az ellentét, de vegyük észre és mondjuk ki a tényt - vagyis hozzuk a világosságra: a háborút nem a nyugati szabad életstílus robbantotta ki, hanem a hagyománykövető, tekintélyelvű, merev rendszer. Lássuk ezt igen élesen! Jellemző szerintem, hogy a liberális demokráciákban élő nyugati emberek jó része nem tud értelmesen mit kezdeni a neki adatott szabadságával. Sokan emiatt erkölcsileg elferdülnek, deviáns életstílust alakítanak ki maguknak, azt hiszik, a normális életbe minden belefér, mert ők liberálisok. Ezzel nem tudok hívőként egyetérteni. Nekem a szabadság nem parttalanság és pláne nem apropó a devianciára, hanem alapvető lehetőség a normális életre, amit a hitem határoz meg. De legyenek bármilyen bűnösök is a lagymatag libsik, rakétavetőt azért nem ragadnak a kezükbe, és nem gyalogolnak át a szomszéd országokba, hogy ha kell fegyverrel kényszerítsék rájuk a saját akaratukat. Ezt tipikusan a keményen gondolkodó, hierarchikus rendszereket építő, türelmetlen vallásosak csinálják. Ez villog most minden képernyőn, ezt láthatjuk most egyenes adásban. Ennek a sebeit akarjuk bekötözni, az áramló vérét megállítani.

Persze a liberális jogállamnak is megvannak a maga pusztító tendenciái, alantas megoldásai a társadalom szellemi-erkölcsi leépítéséhez. A nyugati életvitel, a relativizálódott erkölcsiség, a hagyományok alapvető elutasítása és lefitymálása mellett hatalmas probléma, hogy míg a szabadságra építő társadalom a (piaci és szellemi) versenyt lehetővé teszi, ez az erőseknek kedvezni fog, ám a gyengéket eltapossa. A nyugati liberális jogállam komoly problémákkal vajúdik, állandó korrigálással lehet csak működtetni, és a maga szekularizmusában finoman szólva sem nevezhető keresztényinek. De szerintem minden vadhajtásával együtt is élhetőbb földi sorsnak ágyaz meg, mint az olyan rendszer, ami megöli a fiatalembereket, városokat tesz a földdel egyenlővé, lenullázza egy ország gazdaságát és erőszakkal elvesz tőle területeket. Miért? Mert egyszerűen feljogosítva érzi magát erre. Nos, a magam részéről ezerszer inkább fuldoklom egy liberális demokráciában, mint egy tekintélyelvű diktatúrában! Inkább küzdök az értékvesztett nyugati világ dekandenciájával, mintsem a családommal pánikszerűen menekülve futok a semmi felé, mert valaki tekintélyi alapon felhatalmazva érezte magát, hogy az otthonomat lebombázza, az életemet tönkretegye.

Ez a háború szerintem ennek is a leckéje, amit ha akarunk, megérthetünk és megtanulhatunk belőle. Itt és most nemcsak Oroszország küzd Ukrajnával, hanem kétféle világszemlélet konfrontálódik egymással. A rossz és a még rosszabb, az élhetetlen és a halálteljes. Te melyik felé húzol inkább?

2022. március 15., kedd

Mi és a nyugati világ - öt téma, ami fontosabb a melegeknél (4)

"A keresztény kultúra mítosza továbbra is kényelmessé teszi a nyugati egyházat" - írja Michael Goheen könyvében, kijelentése pedig mintha egyenesen Magyarországnak szólna (noha nyilván nem közvetlenül nekünk szánta). A nyugati keresztények viszonya a nyugathoz olyan kérdés, ami merőben teoretikusnak tűnhet, pedig igen sok gyakorlati következménye is van, ráadásul mintha egy vaskos paradoxont is magában hordozna...

Kezdjük az utóbbival, mert néha az az ember benyomása, mintha egyszerre két, egymással szembefeszülő gondolat lebegne a fejünk fölött. Az első állítás úgy szól, hogy Magyarország igenis keresztény ország, a másik meg úgy, hogy szembe kell mennünk a saját kultúránkkal, mert az teljesen istentelen, csak a romlást és bomlást propagálja számunkra. Politikai értelemben az elsőhöz szeretik hozzátoldani, hogy itt illiberalizmus van, ugyanakkor állandóan panaszkodunk a jelenlévő liberalizmus miatt.

De akkor most akkor keresztény ország vagyunk vagy sem? Keresztény kultúrát ápolunk vagy sem? A magyar nép keresztény vagy istentelen? Néha az az ember benyomása, mintha egyszerre két Magyarországon élne, ahol kétféle alap attitűd érvényesül, akár egy skizofrén elme belsejében tartózkodnánk. Nyilvánvaló persze, hogy valahol egyszerre mindkét olvasat érvényes, vagyis részben keresztény, részben szabadelvű a társadalom - mondhatná erre valaki, és nem beszélne butaságot. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nem csupán erről van szó, hanem egyszerűen alapvető zűrzavar van mifelénk abban a kérdésben, hol kezdődik a kereszténység, egyáltalán mi számít annak, milyen legyen a keresztény felfogás viszonya a nyugati életstílushoz, a politikához és úgy általában a körülöttünk lévő világhoz. Emellett azt sem igazán értjük, mit jelent a "liberális jogállam", a szabadság és a szabados életstílus, mit engedhetünk meg magunknak egy demokráciában és mit nem, milyen takarók meddig érhetnek és meddig nem. Fogalmak, ideológiák, hitelvek kavarognak a szellemi atmoszférában, közben mindenki utálja a másik embert, akihez más felfogás áll közelebb, és ennek a zűrzavarnak a lecsapódása, hogy valamiképpen egyszerre vagyunk "keresztény nemzet" és liberális felfogású ország, egyszerre hangoztatjuk az illiberalizmust és félünk a "liberális fertőtől" - mindig attól függően, a politikának éppen melyik nyuszit kell előhúznia a kalapból. 

Nos, ebben az összekavart kontextusban igencsak fontos lenne, hogy a valóban hívő, vagyis evangéliumi elveket követő, Krisztust valló és a hitüket rendszeresen megélő hívők tisztázzák a viszonyukat a nyugati világhoz. Káosz helyett rendre lenne szükség, indulatok fűtése helyett most különösen is a békére. A melegekkel való kényszeres szabadságharcolás és sok más téma kapcsán nekem az a benyomásom, hogy a kereszténység megpróbálta ezt a kérdést egyszerűen rövidre zárni, és így hirtelen gyorsasággal pozicionálta magát a térképen, amit nagyjából így lehetne egy mondatban összefoglalni:

"a nyugati világ és kultúra az ellenségünk, és ennek újra és újra szent kötelességünk hangot adni, ha hithű keresztények akarunk maradni."

Miközben az ember úgy véli, ez a vélemény hordoz igazságmagvakat, mert a hit valahol mindig ellenkultúra marad a kultúrában, mégis rendkívül elnagyolt és igen megbetegítő egyben. Egyrészt, nem lehet úgy a kultúra felé tevékenykedni - konkrétabban missziózni -, hogy közben viszketek az egésztől, irtózok a nyugattól, újra és újra olyan gondolatokat érlelek magamban, milyen istentelenül szörnyű a valóság, amiben élnem kell. Amitől hányok, azt utálom, annak nem akarom a javát, sőt a pusztulását szeretném látni. Másrészt, nem a világ, hanem a világiasság az ellenségünk - függetlenül attól milyen kultúrában, politikai kontextusban, vagy vallási milliőben élünk. Nem a liberalizmus a probléma, hanem az, ami megpróbál elválasztani Istentől - mennyivel lenne jobb például egy konzervatív muzulmán közegben élni? Harmadrészt mint mindenhol másutt, itt is hajlunk az aszimmetrikus gondolkodásra - ami rossz, azt gigantikusnak látjuk, miközben ami jó a kultúrában, azt magától értetődőnek vesszük, s ha észleljük is, méltatni nem tudjuk. Végül negyedszer, nem látjuk sem Jézusnál, sem az apostolainál, hogy túl sok energiát fektettek volna abba, hogy szembefeszüljenek a körülöttük tapasztalható ideológiákkal, világi szemléletmódokkal, filozófiákkal - helyette egyszerűen arról beszéltek, kiben és miben hisznek, illetve igyekeztek önkritikusan a gyülekezeteket rendben tartani. Erről azt hiszem eleget írtam a korábbiakban.

Mindezek miatt fontos és szükséges lenne az elkeseredett szabadságharcolás helyett újragondolni, sőt újrapozicionálni önmagunkat a hazai szellemi térképen: pontosan hol a helyünk a politika, a kultúra, az eszmék, a vallások és ideológiák közegében? Mire akarjuk tenni a hangsúlyt a saját retorikánkban és mire nem? Melyek azok a területek, melyeket "házon belül" leginkább rendbe kellene tenni és ezt hogyan vagyunk képesek elkezdeni? Milyennek látjuk Magyarország mostani szellemi állapotát: keresztényinek vagy sem?

És még egy gondolat a gonosz, romlott, élhetetlen szabad világról, ami annyi szenvedést okoz nekünk. A történelmi helyzet most úgy hozta, hogy közvetlen magunk mellett látjuk a kontrasztot. Ha keletre fordítjuk a fejünket, ott nem pusztán egy világbirodalom csörtetését szemlélhetjük, csizmák és tankok menetelését, hanem egy felfogás, egy szellemiség, egy eszmerendszer elharapózását is. Korábban már írtam itt a blogban arról, hogy a putyini felfogás mögött hogyan húzódik meg Ivan Iljin filozófiája, mint a nyugatellenesség, a szabadság és főként a személyes vélemény gonoszságát artikuláló szemlélet. A háború, ami néhány hete szerves részévé vált a mindennapi gondolkodásunknak, egy olyan tanra és spiritualitásra épül, amely a kollektivizáló hajlamai miatt mindennel szembemegy, ami az egyén szabadságát, szabadon megélt életét, szabad gondolatait jelenti. Vajon ha a nyugati életfelfogást az ellenségének tekinti egy ma élő keresztény, mit szól ahhoz, amit most keleten lát? Putyin országában egész biztosan nem a liberalizmus fertője tombol, hanem a tekintély tisztelete: a határozott struktúrák, a történelmi hagyományok és a dicsőséges múlt gyilkos koktélja, amit az ottani médiabirodalom minden erejével megpróbál fenntartani.

Tudom, hogy a fentiekhez hasonló gondolatokról már többször is írtam itt a blogban. Azonban nem éreztem volna teljesnek ezt a sorozatot, ha ez a kérdés kimarad az öt pont közül, melyek mindegyike messze fontosabb a hiszterizált és túltolt LMBTQ-kérdésnél. Ameddig nem látjuk józanabbul a világot, ami közvetlenül körbevesz minket, miért pécézünk ki belőle egy számunkra visszataszító jelenséget (vagyis a melegeket) és mutatunk rá arra, mint minden baj gyökerére?

2022. március 9., szerda

Isten meg a háború, meg a gyerekek

"Anya, Isten akarja a háborút?" - szól a jóindulatúan bárgyú cikk címe a Kötőszó blogon, amely arra az egyébként jogos és fontos kérdésre próbál mézes-mázosan semmilyen válaszokat adni, hogyan kommunikáljon egy keresztény szülő a gyerekével az éppen zajló háború kapcsán. Ez a dilemma nemcsak önmaga miatt talányos, hanem rámutat néhány ellentmondásosságra is.

Egy bölcs ismerősöm egyszer félig-meddig keserűen azt mondta: "lám, egy szülőnek milyen sokszor kell hazudnia a saját gyerekének, amíg felneveli." Vitatkozhatunk persze a szavak jelentésén, finomíthatjuk ezt a bárdolatlanul hangzó kijelentést, de azért szögezzük le, hogy van benne igazság. Egyszerűen tény, hogy nem mindig lehet megmondani a gyereknek az igazat, de mégis mi döntjük el, mennyire akarjuk azt elfedni, mekkora leplet kívánunk borítani a valóságra. Különösen, amikor úgy kell ködösítően fogalmaznunk, hogy az meglehetősen érdekesnek nevezhető pozícióba hoz minket a hitünk szempontjából.

Az biztos, hogy egy szomszédban zajló háború nem könnyű téma a gyerekfejnek, de őszintén szólva a felnőttfejnek sem. A gyerekfej pedig magától értetődően befogadó attitűddel fordul a felnőttfejek mondandója felé - kamaszkor alatt amit a számára autoritatív felnőttek kijelentenek, azt mintha maga Isten közölné. Logikus, ha a szülő pánikol, a gyerek is fog, ha a szülő nyugodt, jó eséllyel a gyerek is az lesz.

Mindezzel együtt azért mégis van abban valami megmosolyogtató, amikor a fenti cikk arra szólítja fel a keresztény szülőket, hogy lehetőleg ne a gyerek jelenlétében menjen a híradó a tévében - hiszen a híradóban olyasmi is elhangozhat, miszerint emberek halnak meg a háborúban és mindenféle szörnyűség történik mellettünk. A szerző azt írja, ha nem hallatszódik a híradó hangja, azzal  megvédjük a gyerekeket a "felnőtteknek szóló információtól", vagyis a véres jelenetektől és a szenvedéstől.

Kíváncsi lennék, hogy a tisztelt szerző ezek után ajánlaná-e azt is, hogy a szülők olvassák és tanítsák-e a gyerekeinknek a Bibliát. Esetleg javasolhatná, hogy lehetőség szerint nagyokat lapozzanak a szövegben, ugorják át a Tóra nagy részét, Józsué könyvét, a Bírák hosszú szakaszait, no és persze a passiót is - hiszen ezek tele vannak erőszakkal. A Jelenések Könyve, ami a jövőről szól, természetesen szóba sem kerülhet. Elég furcsán hangzik számomra, hogy féltjük a gyerekeket a híradó szövegétől, miközben egy olyan hitre neveljük őket, melynek középpontjában egy alaposan megkínzott, véresre vert, brutálisan kivégzett Férfi áll. Miközben fontosnak látjuk óvni őket, hogy ne lássák a közelükben szenvedéseken átmenőket, gond nélkül mesélünk nekik a vasárnapi iskolában - valószínűleg persze alaposan megszelídítve - Józsué "kalandos" hadjáratairól vagy a szupererős Sámsonról, aki megölt ezer embert egy szamár állkapoccsal, meg még háromezret, amikor magára rogyasztotta a filiszteusok templomát.

Végül a cikk azt is kiemeli, ha a gyerek mindenképpen a háborúról kérdez, akkor elmondhatjuk neki: a háború rossz dolog, mert emberek egymásnak fájdalmat okoznak, Isten pedig ilyesmit nem akar. Nyilván egy gyereknek nem lehet azt elmondani, hogy ez így nem igaz, hiszen éppen a Bibliából tudjuk, hogy maga Isten akart bizonyos háborúkat, meg is áldotta ezeket, akkor és ott pedig nem számított, kik és mennyi fájdalmat hogyan okoznak. Egyszóval, értem én persze, hogy hazudni kell a gyereknek, mert még nincs készen a valóság befogadására, mindazonáltal talán megválogathatjuk hogyan hazudunk, mit hazudunk, mekkorát hazudunk, mert ha mindez leülepszik a tudatalattijába és később akármi miatt is a felszínre kerül, össze fogja zavarni a kibontakozó hitében, amikor kinyitja a Szentírást. Zavaró lesz, hogy neki anya-apa azt tanította, rossz dolog az Isten szerint ha ember embernek fájdalmat okoz, közben meg látja a tengernyi halált és szenvedést, József börtönbe kerülését, Jób aláhullását, Krisztus kivégzését, Pál gyötrődéseit - Isten akaratából.

Szeretem a gyerekeket, és utálom a háborút. Még azt is megértem, hogy előbbi miatt nehéz utóbbiról jól kommunikálni. De bárgyúnak se kell lenni. S mintha ma már ott tartanánk, hogy egy vajpuha, mindenen megsértődő, túlérzékeny generáció felnövekedésében lennénk érdekeltek. Nyilván nem húspépről, tömeghalálról, fröccsenő vérről kell szólnia a szülői kommunikációnak - de azért a valóság elleplezésének is kell legyen valamiféle határa. Mert ha mégsincs, annál nagyobb lesz a pofoncsapás, amikor a gyerekből kamasz és később fiatal felnőtt válik, a valóság pedig élesen szembejön majd vele. Ettől az ütközéstől nem kellene megóvni?

2022. március 2., szerda

Tétlenségeskedéstelenség, avagy ami következik az elrendelt dolgokból

Nem semmi éveket élünk: előbb egy világjárvány, most meg egy háború Európában. Nincs mit csodálkozni azon, hogy előkerülnek az "eszkatológiai panelek" a fiókból, vagyis a végidőkkel kapcsolatos bibliai kijelentések. Ám felmerül a kérdés, ha Isten előre kinyilatkoztatta, hogy a járványok és a háborúk elkerülhetetlenül és feltartóztathatatlanul megérkeznek, van-e egyáltalán igazi tennivalónk? Vagy csupán hátradőlünk a fotelban és eltűrjük, aminek jönnie kell?

A kérdés talán feleslegesnek tűnik és részben az előző bejegyzésben már mintha valamiféle válasz is kerekedett volna rá: hát persze, hogy bőven van tennivaló és cselekednünk is kell. Mégis, a kereszténységnek az az ága, amely mélyen elkötelezett a predestináció tanítása mellett, mintha hajlana valamiféle kvietizmusra - nyilván nem ideológiai, hanem gyakorlati szinten. Egyszerűbben szólva, ha "elrendeltetett", hogy járványok, háborúk, katasztrófák söpörnek végig a végidők végén (amiben sokak szerint élünk), akkor végső soron bármit is teszünk, ezeket el kell szenvednünk. Imádkozhatunk, hogy ne így történjen, erőlködhetünk, protestálhatunk a béke mellett vagy akár fejen állva pöröghetünk, hogy ne legyen járvány meg háború - de hát úgy is meg fog történni, aminek meg kell történnie. A kvietizmus, mint spiritualitás minimálisra redukálja az emberi cselekvés fontosságát és minden kezdeményezést Istenre bíz - közben egyfajta passzivitásba és közömbös szemlélődésbe merül. Mielőtt rámszakadnak a kálvinisták, természetesen nem állítom azt, hogy a predestináció a kvietizmushoz vezet, de ha nem jól értjük, bizony hajlíthat ilyen tendenciák felé.

Aki azt hiszi, hogy ez valami merő okoskodás, javaslom vessen pillantást egy jó egyháztöri könyvre. Garantálom, hogy fog olvasni olyan mondatokat, miszerint "a predestináció tana megbénította a reformáció bizonyos ágait a cselekvésben" vagy "mivel erősen hangsúlyozták az eleve elrendelést, ez sokáig tétlenné tette" a híveket. Bár van kivétel, egy másik téma - mégpedig a klímaprobléma - kapcsán is megfigyelhető, hogy a determinisztikusságra inkább hajlók kevésbé veszik rá magukat, hogy a kérdéssel komolyan foglalkozzanak: hiszen a világ végül is a pusztulásnak van fenntartva, ez eleve elrendeltetett. Akkor pedig talán nem is helyes túl nagy erőfeszítést beleölni a dologba és mintegy "széllel szemben pisilni", ahogy a népi mondás tartja.

Hogyan lehet tehát némi kiegyensúlyozottságot tanúsítani ebben a dologban? A dolgok eleve meghatározottságából egyenesen következik valamiféle kvietista tétlenség? A determinizmus jó táptalaja lehet a távolmaradásnak? Az eleve elrendelés kötelezően gúzsba köti a keresztényeket?

Mintha maga Kálvin tiltakozna ez ellen, amikor az Institutio második kötetében arról beszél, hogy a bibliai szemléletmód szerint a keresztény embernek - vagyis akit Isten eleve kiválasztott - a szent és feddhetetlen életre kell törekednie. Át is adom a szót neki, mert olyan szépen és veretesen beszél:

"Ha a kiválasztás célja az élet szentsége, akkor inkább arra kellene hathatósan felserkentenie és buzdítania minket, hogy azon elmélkedjünk, és nem arra, hogy ürügynek tekintsük a tétlenségre. Mert micsoda különbség van aközött, hogy megszűnünk bármi jót tenni, mert, úgymond, a kiválasztás úgyis elég az üdvösséghez, és aközött, hogy a kiválasztás kitűzött célja szerint igyekszünk a jó cselekvésére?"

Magyarul és egyszerűbben, Kálvin úgy vélekedett, Isten kiválasztása és eleve elrendelése nemhogy nem zárja ki a tettrekészséget, hanem még fokozza is. A kiválasztott ember hálás a kiválasztottságáért, a hála pedig tettekre sarkallja. Klasszikus protestáns dogmatikai kijelentés, hogy a jócselekedetek következményei (és nem előzményei) a megtérésnek, kísérői az igazi hitnek. Ezért a tétlenségeskedés akkor sem indokolt igazán, ha valaki nagyon bízik az isteni kiválasztás tanában. Nem véletlen, hogy a kálvinizmusnak hatása volt a kapitalizmus ideológiájára is, és munkára, produktivitásra, termékenységre motiválta az embereket.

A világban zajló folyamatok determinisztikussága nem indok a hátradőlésre - sőt, arra egyszerűen nem létezik semmi komoly indok sem. A háborúban itt közvetlenül mellettünk persze nincs semmi jó, mindazonáltal mégis hordoz tanulságokat és magvas következtetésekhez is vezethet: például ahhoz, hogy ha ilyen események sűrűjében állunk, akkor is valami kézzelfoghatót kell tennünk, ha közben nagyon predestináció-pártiak vagyunk. Van, amit nem fogunk tudni elkerülni, de nem is az ilyen ügyek szintjén kell cselekednünk - hanem olyan dolgokat megtenni, melyeket Isten előre elkészített jócselekedetként, hogy járjunk azokban.