Hülyegyerekek

Éppen ezekben az órákban több száz magyarországi iskola bombariadós fenyegetést kapott, mégpedig "Allah nevében", vagyis az iszlám vallás, mint remek fenyegetési alapanyag felhasználásával. Természetesen korai még végleges ítéletet mondani a mifelénk páratlan eseményekről, hiszen a rendőrség most próbálja felfejteni azt a valószínűleg egyetlen forrást, ahonnan az egész ostobaság kiindult. Mégis érdemes lehet hangosan töprengeni a jelenség vallási vetületén. Villámreakció következik.

Ami most zajlik, az nálunk meglehetősen sajátos jelenség, de a közelmúltban - még több iskola bevonásával - már megtörtént Szlovákiában is. Természetesen sehol nem találtak semmiféle bombát, és muszlim harcosok sem vágtak át torkokat görbe kardokkal, nem gázoltak el autóval senkit, és nem lőttek le az utcán embereket gépfegyverrel az iszlám nevében. De ezt nem is kell megtenni: elegendő a pánik. Sőt, az iszlámra hivatkozó pánik kitöréséhez nem kell már maga az iszlám sem. Nem szükséges, hogy muzulmánok álljanak a háttérben, pláne nem, hogy ezek elkendőzött arcú, erősnek kinéző harcosok legyenek. A terrorizmus ugyanis eleve nem az erőre épít, hanem az erő látszatára. Nincs benne igazi, katonai potenciál, nincs mögötte csúcstechnológiás hadviselés, de az esetek jó részében alaposan kimunkált stratégia vagy vízió sem. Még a megvalósult és valódi terrorcselekmények alapvető szándéka sem a tömeges pusztítás - mármint tízezrek vagy százezrek megölése, akár egy háborúban -, hanem a gigantikus pánikkeltés a lehető legegyszerűbb eszközökkel.

Bár rendkívül érdekesek és tanulságosak, most nem szeretném a magyar események mögötti (biztonság)politikai, pszichológiai, szociológiai kérdéseket felvetni, hiszen ez alapvetően egy teológiai és vallásokkal foglalkozó blog - tehát megmaradok a saját "játszóteremen".

Megismétlem, hogy bár korai még végső konklúziót levonni, a magam részéről nem hiszem, hogy  hús-vér iszlám terroristák teletömték bombákkal a magyarországi iskolákat. Ahogy Gulyás Gergely éppen most mondta: valószínűleg elmebetegekkel lehet dolgunk. Én mondom kendőzetlenebbül. Ezek simán csak hülyegyerekek, viszont jól tudják, hogy az iszlám az a vallás, amivel remekül lehet a polgárokat riogatni. És ez bizony nemcsak a hülyegyerekek hülyegyerekségéről mond el dolgokat, hanem magáról az iszlámról is. Még nem hallottam ugyanis olyat, hogy valaki Buddha nevében megeresztett egy telefont, hogy bejelentse, robbanószerkezetet helyezett el egy általános iskolában... Nem, ha már vallás, ilyesmi tipikusan az iszlám kapcsán történik. Ha vallási ízű fenyegetésre van szükség, a fenyegetők olyan természetességgel nyúlnak az iszlámhoz, ahogy az ember kanalat vesz elő a fiókból, hogy megegyen egy tányér levest. Ahogy írtam, nem szükséges muzulmánnak sem lenni, az elkövetők nyugodtan tagadhatják a Korán tanításait és hihetnek akár a Télapóban is. Csak az iszlámot, mint olyat kell bedobniuk egy fenyegetés szövegében és a dolog szinte varázsigeként működni fog.

Mielőtt valaki félreért, természetesen nem vagyok "iszlámellenes": aki régóta olvassa a blogomat, jól tudhatja ezt, nem szükséges bizonygatnom. Első teológiai szakdolgozatom is az iszlámmal kapcsolatos témából írtam, oktatom is az iszlám vallás tudnivalóit, és még a podcastomban is járt muszlim imám. Nem kenyerem az erőszak és megpróbálok azoknak sem visszaütni, akik velem erőszakosak. De ettől a tény még tény marad. Az iszlámhoz a nyugati világ szinte magától értetődően hozzákapcsolja az erőszakot. És ez nem feltétlenül csak az iszlámról szól, hanem rólunk is, akik ezt az "árukapcsolást" eldöntötték - de azért ezt az összekötő láncot az iszlám fundamentalista és radikális szárnya kívánta létrehozni.

Magyarországon itt és most valószínűleg nem konkrétan az iszlám az ellenségünk, de nem is feltétlenül ez számít. Az iszlámról a fejünkben kialakított kép rezonál arra, amire az emaileket körbeküldő hülyegyerekek hivatkoznak - és ezt ők pontosan tudják. Ahogy fentebb említettem, nem akarok politikát belekeverni, de ettől még a most zajló történések - miközben valószínű komoly fejfájást is okoznak - az elmúlt évek közbeszédét irányító kormányzat számára tovább erősítik a bejáratott narratívát az ellenséges muszlimokról. Szóval az iskolai bombariadó lélektani-vallási-politikai hatásai messzebbre nyúló csápok lehetnek, mint azt elsőre esetleg gondolnánk. Talán a hülyegyerekek nem is tudják mekkora hülyeséget csináltak...

Tovább

Csak a lényeg marad el - újabb válasz K.-nak

Valaki azt mondta egyszer, hogy az ember csak a szavaiért vállaljon felelősséget - azért ugyanis már nem tud, ahogyan értelmezik azokat. Nos, az a benyomásom, mintha éppen ennek a bölcs mondásnak az illusztrációját szolgáltatná K. református lelkész-teológus, aki láthatóan továbbra sem tud "Sytkául olvasni", nem igazán érti a problémafelvetésemet, ebből következően a szót a bejegyzésem kevésbé lényeges részei felé tereli. No és közben felszólít arra is, fogalmazzak egyértelműbben. Hosszú válasz következik - a kívánt egyértelműség kedvéért!

Vajon milyen kabát van K.-n? Szerinte én a fundamentalizmust hintettem el vele kapcsolatban, implicit "lefundamentalistáztam" őt, aztán kissé komikus módon idézi a saját szavaimat, ahol egyértelműen "konzervatív túlérzékenységről" beszélek. Márpedig véleményem szerint a fundamentalizmus és a konzervativizmus nem ugyanaz a kabát. Vajon akkor én nem fogalmaztam elég világosan? Tényleg azzal van a gond, hogy nem érthető amiket a bejegyzéseimben leírok? Aligha. Megint azt látjuk, amit mindig, hogy a szavaim ugródeszkául szolgálnak bizonyos rögzült sémák és minták előhívásához, melyek tyúkszemként funkcionálnak, szenzitív pontok, amiket ilyen helyzetekben elő lehet szedni: ezt hívom én "konzervatív túlérzékenyeségnek". Mielőtt válaszolnék Krisztián felvetéseire, úgy érzem muszáj itt elidőzni kissé, mert sok mindenre magyarázatot ad.

A konzervatív túlérzékenységről

Tisztában vagyok azzal, hogy a kifejezés maga sértően hangozhat a konzervatív emberek számára, pedig higgye el nekem a kedves olvasó, nem ilyen szájízzel használom és nem kívánom a konzervatív gondolkodású embereket megsérteni vele. Olyan szándékom sincs, hogy lesöpörjem az asztalról a konzervatív látásmódot, hiszen létezik liberális túlérzékenység is, amely más kérdésekben és más okok miatt ugyanúgy előjön az emberekből. Mégis nagyon fontos most megértenünk ennek a túlérzékenységnek a természetét és okait, mert nagyon sok konzervatív szellemiségű írás és üzenet motorjaként funkcionál, és igazi hajtóereje bizony nem más, mint a félelem.

A konzervatívok túlérzékenysége alapvetően a Biblia és a keresztény hit stabilitásának megőrzéséről szól, annak a féltéséből ered, hogy ha kicsit is megengedjük magunknak a "luxust", hogy felvessünk bizonyos problémákat, kérdéseket, dilemmákat, azzal olyan ösvényre tesszük a lábunkat, ami végül a Szentírás tekintélyének rombolásához, következésképpen a keresztény hit inflálódásához vezethet. A konzervatív túlérzékenység végső soron ebből a félelemből és aggodalomból fakad. És ez bizony nem feltétlenül rossz. Legalábbis, mindenképpen van benne igazság: a posztmodern kontextus, a nyugati világ szekularizációja, az egyházak térvesztése mind-mind azt mutatja, hogy a Biblia tekintélye csökken a társadalomban, és tegyük hozzá, sajnos a hívők körében is. Vannak aztán, akik végképp elfordulnak a kereszténységtől, mások megpróbálnak egy halva született progresszív teológiát kidolgozni, hogy azért ne teljesen sodródjanak el a tűz közeléből, megint mások kilépnek az egyházból  és összegrundolnak maguknak valamilyen személyes hitportfóliót. Ezek a jelenségek együttesen ugyanabba az irányba ösztökélik a konzervatívokat: az ajtót még jobban be kell zárni és reteszelni, a határokat szorosabban meg kell vonni és ahol csak felüti a fejét valamiféle tünete a romlásnak, azonnali vírusirtásra van szükség. Ez áll a hátterében a felcsattanó türelmetlenségnek és tiltakozásnak, amit a hit megvédésének szándéka ösztönöz.

Noha érzékeljük ennek a látásmódnak valamiféle jogosságát, talán az is világossá válik, hogy egy idő után iszonyú görccsé tud ez válni. Egyszerűen nem tesz jót az embernek, ha állandó háborúban él a valósággal, beszorulva egy izolált barakk falai közé, és ami még rosszabb: hosszú távon mindez megfojtja az innovativitást, a kérdésfeltevést, de még az őszinteséget is, amire pedig az eleven hitnek elengedhetetlenül nagy szüksége van. Vagyis: miközben a konzervatív logika folyamatosan védekezik a kívülről jövő rossz hatások ellen és igyekszik bezárkózni, nem igazán mutat érzékenységet, hogy észlelje az emiatt belülről támadó és erjesztést generáló trendeket.

Ez a hitvédő attitűd aztán elvezet olyan jelenségekhez, amelyek K. cikkeiben látványosan megmutatkoznak. Például amikor a szerző asszociálni kezd bizonyos dolgokra a félelmei miatt és szakadatlanul projektál egy csomó dolgot, amiről az ember egyébként nem beszélt. Így jutunk el az őseretnek Markiónig, a réten ugrabugráló bárgyú Jézusig, és az Ószövetség "leértékeléséig" - melyekről egy árva sor nem szól az én cikkeimben. Sőt, K. most már azt is tudni véli velem kapcsolatban, hogy látens állításom szerint a 19. század előtt senki nem is értette a Bibliát. Mondani sem kell, eszembe se jutott ez a gondolat, s mintha ő maga is kicsit visszakozna, azt mondja, szerinte így érthető amit írtam.

Számomra viszont nagyon is ismerős ez a helyzet. Egészen más témák kapcsán szögpontosan ugyanezzel a konzervatív túlérzékenységgel  találkoztam. Írtam egyszer egy bejegyzést az özönvízről, miszerint a bibliai narratívát nem feltétlenül csak szó szerint lehet értelmezni, sőt minden jel arra mutat, ez az áradat nem volt feltétlenül globális és az egész bolygóra kiterjedő mértékű. Az ingerült konzervatív válasz, amit erre a felvetésre kaptam rámutatott, hogy nem szabad az evolúciót beengedni a magyarázatok sorába. No de hát ki beszélt itt evolúcióról? Természetesen senki: megint arról volt szó, hogy a válaszadó a túlérzékenysége miatt egyszerűen beleolvasta a soraimba a törzsfejlődés témáját - mert fél és tart az evolúciótól. A túlérzékenység már csak így működik. Fontos tehát tudatában lenni az ilyesféle projekcióknak, amelyek teljesen félrevihetik egy beszélgetés menetét - úgyhogy akkor inkább azt javaslom, térjünk a valódi tárgyra!

A lényeg: a herem és a dzsihád párhuzamai

K. legnagyobb sajnálatomra egyáltalán semmit sem reagált az előző bejegyzésem tulajdonképpeni témafelvetéseire. Pedig én igyekeztem igencsak konkrét és érthető lenni. Készítettem neki egy táblázatot, ahol egymás mellé tettem az ószövetségi herem és a mai dzsihád legfontosabb vonásait - ahol napnál világosabban látszanak a párhuzamok. Ez volt a bejegyzésem súlypontja, erről szól tulajdonképpen az egész eszmecsere, ez áll a beszélgetésünk igazi fókuszában. Nos, erre a felvetésemre igazán komolyan vehető választ alig kaptam. 

Talán egy felvetés fogalmazódott meg, de az is helytelen: "Ha annyit látunk az egészben, hogy „a Biblia is beszél kézlevágásról, a Korán is, tehát van párhuzam”, az továbbra is súlyos tájékozatlanságra vall". Szeretném akkor kristálytisztává tenni vitapartnerem számára, hogy "nem ennyit látunk az egészben". Sajnálom, hogy ilyen felszínesnek tűntek a szavaim, hiszen én azt igyekeztem érzékeltetni, hogy nemcsak formájában, de tartalmában és vallási céljaiban is hasonló a két szent háború. Próbálok akkor ismét nagyon egyszerűen fogalmazni.

Miért indul el egy ilyen háború az Ószövetségben? Azért, mert Jahve erre felszólítja az ő népét. Miért indul el egy ilyen dzsihád az iszlámban? Allah parancsára és felszólítására, amit a kalifa megtud és így felhatalmazva érzi magát a háború indítására. Miért van szükség háborúra az Ószövetségben? Azért, mert ezzel Jahve megbüntet bizonyos népeket ("betelt az idejük"), elpusztítja őket, és például így adja oda a megígért földet a zsidóknak. Miért van szükség dzsihádra a muszlimoknak? Mert a hitet terjeszteni kell és így kerülnek földterületek muszlim irányítás alá. Baj az, ha nők és gyerekek, sőt csecsemők halnak meg a herem során? Nem, Jahve egyenesen megáldja az ilyesmit, ez belefér a szent háborúba. Baj az, ha nők és gyerekek, sőt csecsemők halnak meg a dzsihád során? Nem, Allah kérésére történik az ilyesmi, ez belefér a szent háborúba. 

Nos, a sort hosszasan lehetne folytatni. Elképesztő rövidlátás és a dolgok elkenése erre azt mondani, hogy itt csupán a formai megoldásokban van párhuzam. Nem, nem csupán a "kézlevágás" mint aktus hasonlít, a kézlevágás mögötti teológia és indoklás is nagyon-nagyon hasonló, ám természetesen vannak eltérések, hiszen a két vallás (zsidóság és iszlám) nem pont ugyanolyan. Az egész logikája, struktúrája, formája, teológiája paralel.

"Az ószövetségi törvények minden esetben Isten szentségére irányulnak – a bűnt ki kell írtani, mert Isten nem lakhat a bűn között. Ezzel szemben a Korán „világi”, jogi törvényeket próbál lefektetni – vélhetően az Ószövetségből interpretálva –, egyfajta kódexet adva kora társadalmának." - írja Krisztián, így próbálva rámutatni a két vallás közötti hatalmas eltérésre. De ez megint pongyola és nem igazán korrekt kijelentés. Hiszen bár az ószövetségi törvények tényleg Isten szentségét mutatják meg (ebben osztom a véleményét), de ettől még bizony Izrael társadalmának jogi törvényeiként is funkcionáltak. Miért is zárná ki egymást ez a kettő? Tudjuk jól, hogy a törvények az együttélést segítették, rendezték a felmerülő peres kérdéseket, szabályozták a kártalanítás, a helyretétel, de még bizonyos életviteli dolgok működésének rendjét is. A híres talio-elv például ("Szemet szemért...") éppen arról szól, hogy a bűnre érkezett büntetésnek arányosnak kell lennie - ez tipikus jogi megközelítés, mely a zsidó közösségen belüli együttélés szabályozó ereje. Krisztián pechjére tehát még itt is van párhuzam a saria és a Tóra között: mindkettő hoz olyan szociális jellegű szabályokat, melyek a társadalmi együttélés megvalósulását szabályozzák a zsidóságban, illetve a muszlimok esetében. És bizony nemcsak a Tóra jelenti ki Jahve szentségét, de a Korán törvényei is tükrözik egy muzulmán szerint Allah jellemét, aki az "irgalmas és könyörületes".

A helyzet tehát az, hogy a K. által hozott példa újfent balul sül el. Nemhogy nem oltja ki a felvetésemet, de még meg is erősíti azt. Köszönöm a kiegészítést K-nak!

 

Az Ószövetség és annak "puhítása"

Számomra kissé meglepő módon K. mondanivalójának egyik igazi súlypontja egy mellékesnek szánt mondatom köré épül. A korábban már említett bicska mintha itt nyílt volna ki nála leginkább, mivel egyszerűen képtelen megemészteni azt a tényt, hogy vannak olyan interpretációi az Ószövetségnek (mégpedig teológián belül!), melyek próbálják allegorizálva értelmezni a sorokat - én erre használtam a "puhítás" kifejezést. Bevallom, nem feltétlenül értek egyet ezekkel a kísérletekkel - sőt az alapvető hozzáállásom az, hogy felesleges és káros puhává tenni a bárdolatlan ószövetségi passzusokat, nem szabad ezeket "kimagyarázni" és elvontan kezelni, hanem alapvetően úgy kell értelmezni a szöveget, ahogyan előttünk áll. Ám a kissé valóban szerencsétlen "puhítás" kifejezés nem is igazságot kíván tenni a textus interpretációja ügyében, hanem rámutatni arra a jelenségre, hogy főleg a modernkori keresztyénség (és nem csak az) így próbálta befogadhatóbbá tenni az Ószövetség nyersnek és brutálisan tetsző részleteit. Egyébként figyeljük meg, hogy ezt a "puhító munkát" a szószékeken is végezzük: ha egy igehirdető felolvassa például Sámson történetét, aki egy szamárállkapoccsal agyonvert ezer embert, nem foglalkozik sem a narratíva történelmi hitelességével, de nem fogja a gyülekezetnek ecsetelni azt sem, hogy itt a tények szintjén tömeges emberölésről volt szó. Mit fog akkor tenni? Hát, elkezdi "szellemien" interpretálni, vagyis nem szó szerint értelmezni a leírtakat. Átemeli a mai korba, hiszen a mai emberekhez kell szólnia és valami olyasmiről kezd prédikálni, miszerint mi is lehetünk Isten hősei, akiket felhasznál a harcban, meg ha egyedül is vagy, képes leszel győzni a rád támadó erők tömegei felett, Isten akkor is használ ha csak egyszerű eszközeid vannak (mint amilyen a szamárállkapocs) - és ehhez hasonlók.

Vagyis bizony értelmezünk, puhítjuk a durva és véres ószövetségi sztorikat, próbálunk nem a fröcsögő vérre koncentrálni, hiszen azt mégsem mondhatjuk a gyülekezetnek, hogy jön Jahve és egyesével levadássza az ellenségeit, megöli őket, folynak a belek és repülnek a fejek, ezrével halnak meg az emberek. A jámborlelkű mai hívők nagy része a térképről leszaladna, ha egy templomban valaki elkezdene az ilyen sztorik konkrétumairól beszélni, pedig hát valljuk be őszintén, a leírások a szó szoros értelmében mégiscsak erről szólnak...

"Úgy tűnik, a mindenkori keresztyén hívők megbirkóztak az Ószövetséggel a felvilágosodást megelőzően is" - írja Krisztián, ami megint csak egy leegyszerűsítő kijelentés és emiatt természetesen nem igaz. Habár valóban a felvilágosodás után kerül elő a bibliakritika (minden vadhajtásával együtt), és nő meg jelentősen az allegorizáló és ilyen értelemben "puhító" szándék, azért már az ókorban is látunk erre rengeteg példát. Sőt, a Biblia allegorizálási kísérletei éppen a patrisztikához visznek bennünket, itt találjuk meg a gyökereit. Nem keresztény, de zsidó illusztrációja lehet ennek az érzékenységnek az akéda-történet köré gyűlt judaista apokrif irodalom egy része. Tudvalevő, hogy az ószövetségi zsidó(!) olvasók közül sokan egyszerűen képtelenek voltak elfogadni, hogy Isten olyat kérhet Ábrahámtól, áldozza fel a fiát Izsákot. Ez egész egyszerűen emészthetetlennek bizonyult sok zsidó számára, főleg annak tudatában, hogy Jahve gyűlöli az emberáldozatot. Mit tettek tehát? Olyan apokrif magyarázatokat konstruáltak, melyek igyekeztek "felmenteni" Istent és úgy beállítani a történet fókuszát, ahogyan azt például Jób könyvében látjuk: az igazi főkolompos a háttérben a sátán, aki valahogyan "megbeszélte" Istennel, hogy Ábrahámot szolgáltassa ki ennek a helyzetnek. A szándék világos, a durva történetet "puhítani" kell, hogy befogadhatóbbá váljon. Most nem az a kérdés, mennyire biblikusak ezek a magyarázatok - maga a jelenség érdekes, miszerint már akkor is gondot okozott egy-egy ószövetségi narratíva, mégpedig saját, eredeti, zsidó kontextusában. Így működik a gyomrunk.

A hívők és problémáik

Bevallom őszintén, K. egész válaszírásában ez a mondata ütött szíven leginkább: "De amikor több éve a hit útján járó emberek is problémásnak érzik az Ószövetséget annak véres részletei miatt, és nem értik, hogy mindezek hogyan tükrözik Isten természetét és hogyan illeszthetők be Isten üdvtervébe, akkor vajon mi más lehetne a probléma, minthogy hibás prekoncepcióval közelítenek a szöveghez?"

Nos, én magam ilyen hívő vagyok. Harminc évvel ezelőtt tértem meg, harminc éve okoz problémát a sok véres részlet az Ószövetségben, harminc éve küzdök vele - és akkor ezek szerint ez azért van, mert hibás prekoncepcióval közelítek a szöveghez? Nem értem mit tükröznek ezek Istenből? Nem értem mi az üdvtörténet lényege? 

Nem, azt hiszem nem erről van szó. Ez a szimplifikáció csaknem méltatlan a probléma igazi természetéhez. A kérdés nem az, hol van a helye az üdvtörténetben az Ószövetségnek, még az sem kérdés, mennyire volt véres és erőszakos az ókor, sőt az sem, hogy mit tükröznek Isten természetből az ilyen textusok. A teológiai (nem vallástudományi!) viták teológus és teológus között arról zajlanak, hogyan férhet össze Isten jellemével, jóakaratával, szeretetével és úgy általában az emberi lét normális megélésével a patakokban folyó vér, a gyerekek és csecsemők kiirtása, egész nemzetek elsüllyesztése, sőt csaknem az emberiség száz százalékának vízbe fullasztása. Persze nekem is vannak minderre válaszaim, tudok sok mindent elmondani, lapulnak a zsebemben jobb és kevésbé jó érvek, melyekkel megkísérlem a dilemmát megközelíteni. De ha őszinte vagyok, minden válaszkísérlet bizonyos mértékű űrt hagy maga után. Nem létezik igazi, kerek felelet az ilyesmire. Ráadásul súlyos tévedés, hogy itt simán csak egy teológiai kérdésről beszélünk. Hovatovább azt állítom, ez alapvetően nem teológiai jellegű kérdés!

Nem az, hanem mélyen emberi.

Ez okozza az igazi nehézséget. Próbáltam K.-nak két kemény, de őszinte kérdést feltenni, természetesen ahogyan számítottam rá, elkerülte a válaszadást. A két kérdést ezért ismét felteszem, szerintem egy egyszerű igen / nem válasszal megválaszolható:

1. Egyetért K. azzal, hogy amit a Hamász művel Izraelben, amikor csecsemőket megöl, az helytelen?

2. Egyetért K. azzal, hogy amikor az Ószövetségben arról olvasunk, Izrael csecsemőket megölt, az helyes volt?

Azt gondolom, az első kérdésre minden épeszű ember azonnal és gondolkodás nélkül hangos "igen" választ ad. Szégyellnénk is magunkat, ha nem így tennénk. A második kérdés esetében azonban rögvest megtorpanunk. Nos, tulajdonképpen ennek a megtorpanásnak a természetére kérdezek rá. Ez tényleg csak teológiai jellegű megtorpanás? Hitetlenségből állunk meg? Borzasztó volna, ha ennyiről lenne szó! Nagyon is tudjuk a szívünk mélyén, hogy ez igazából brutálisan emberi természetű probléma, s mivel emberek vagyunk, nem is tudjuk máshogyan megközelíteni, ami teljesen természetes. A belülről jövő feszítő érzéseinket pedig az a paradox helyzet okozza, hogy miközben mélyen elítéljük csecsemők legyilkolását, mégsem akarjuk azt gondolni, hogy Isten hibázott vagy kegyetlen lenne. Ezt a feszültséget aztán mindenki más módon próbálja feloldani (ezért létezik számos teológiai megközelítés) - ám álláspontom szerint van egy olyan út, ami a legkártékonyabb és a leginkább megbetegítő. Ez pedig bizony az, amikor megkísérlünk hallgatni róla, úgy tenni mintha ez a probléma nem létezne, egyszerűen csak hivatkozni az Ószövetség vagy Isten tekintélyére, vagy esetleg jól letolni azokat, akik ezzel küzdenek, hogy bizony már nem itt kellene tartaniuk. K. persze nem tett ilyesmit, és nem szeretnék asszociálni az írásai kapcsán olyanra, amit ő nem mondott. A fentebb említett "konzervatív érzékenységből" azonban sokszor következnek hasonló taktikák. Emiatt is történik meg, hogy emberek csaknem belebetegednek abba, hogy nem mernek őszinte kérdéseket feltenni a gyülekezetekben. Magukban őrlődnek egy ideig, aztán ezt is feladják és végül egyre inkább elmaradoznak az összejövetelekről, már nem veszik túl komolyan a hitüket, végül teljesen elszakítják az Istennel összekötő fonalat.

Befejezésül hadd legyek még világosabb: nagyon szeretem az Ószövetséget. Számomra az egész Szentírás kincs, ahogyan van. Az erős vitaindító és provokatív bejegyzéseim nem az Ószövetség leértékeléséről szólnak, soha nem volt ilyen szándékom, hanem pont ellenkezőleg. Azért vagyok szenvedélyes, mert nagyon is fontos nekem a szöveg. Van egy ószövetségi sztori, amikor Jákob éjszaka küzd egy különös idegennel. Egymással birkóznak, megy a kézitusa, s végül az idegen úgy képes megállítani Jákobot, hogy végleges sérülést okoz neki. Nos, azt hiszem, Isten a mai ember számára sokszor ilyen: különös idegen, aki meglátogatja, s akivel birkóznia kell. Lehet, hogy ezek okoznak valami végleges sérülést is, nem tudom, de azt igen, hogy a küzdelmet elkerülni nem szabad és nem is szerencsés. Sosem lesz értelmes hite annak, aki ezt megspórolja. Inkább birkózom tehát az Ószövetséggel, mintsem diplomatikusan árnyékba vonuljak és úgy tegyek, hogy ezt már sokéves hívő múlt után "nem illik" megengedni magamnak. Azt hiszem a különös idegen sem ezt várja tőlem.

Tovább

Amikor szúr a kinyílt bicska - válasz K.-nak

Nem szép dolog szerintem, amikor egy lelkipásztor-teológus egy másik lelkipásztor-teológust olyan kontextusba helyez, amilyenbe most a református lelkész K. engem helyezett az Evangelikál Csoport oldalán megjelent írásában. Botlása nemcsak az, hogy kritikájában olyan gondolatok sorakoznak, melyeknek semmi köze az általam korábban leírtakhoz (azaz gyakorlatilag a szöveg nagy része kegyes mellébeszélés), hanem az is, hogy olyan színben tüntetett fel engem, ami nagyon nem jellemző rám.

Annyit mindenképpen el kell ismernem (amit az eredeti bejegyzésemben egyébként meg is tettem), hogy valóban bicskanyitogatónak tűnhet a gondolat, miszerint a mai iszlám országok atmoszférája hasonlít az ószövetségi zsidóság világára. Még konkrétabban: amit ma a dzsihád kapcsán látunk az arab országokban, az bizony emlékeztethet bennünket arra, ahogyan az Ószövetség a herem-et, vagyis a zsidóság "szent háborúját" ábrázolja. Tudom, szörnyű ezt hallani, kényelmetlen a kabát, szorít és nem is túl divatos. Csakhogy igaz. Az állításomat most is helyénvalónak érzem és természetesen továbbra is fenntartom - sőt, annyira egyértelműnek látom, hogy szinte kínosnak vélem megmagyarázni is. Ám azért, hogy a kép teljesebb legyen, tisztelettel ajánlom vitapartnerem figyelmébe az alábbi párhuzamokat a dzsihád és a herem között - és ezek csupán példák, többet is írhattam volna:

A fenti táblázat tartalmát úgy lehetne talán egy mondatban visszaadni, hogy a herem és a dzsihád tulajdonképpen egy szellemi alapokon álló fizikai harc. Rituális tett, amely Isten / Allah szándékaiból kezdődik, az ő akaratának megfelelően kell végigcsinálni, és a következményei egyaránt fizikaiak és szellemiek lesznek. Itt és most nem igazságot akarok tenni közöttük, hanem pusztán felhívni a figyelmet azokra a pontokra, ahol igencsak összecsengenek.

Természetesen az ókori zsidóság és a mai iszlám között nemcsak a szent háborút tekintve találhatunk párhuzamokat, hanem a törvény szigorát is ide tehetjük. Erre írtam példákat a korábbi bejegyzésemben, nincs kedvem ezeket megismételni. Egyetlen összegző mondatot engedjen meg nekem az olvasó: mind a saria, mind az ószövetségi törvény esetében érzékelhetünk egy mai nyugati miliőhöz képest igencsak szigorúnak és keménynek nevezhető hozzáállást. Erős megtorlások sorakoznak mindkét helyen - erre említettem példaként a kéz levágását lopás esetén, vagy éppen a megkövezést házasságtörést követően. Egy mai modern, nyugati kereszténynek is nehezen befogadható mindez - hogy miért, arról mindjárt le fogok írni néhány gondolatot, de hadd térjek most rá vitapartnerem konkrét írására.

Nos, bevallom őszintén, nem igazán volt világos számomra pontosan mivel vitatkozik a fentieket tekintve K., ahogyan az sem, teológus létére hogyan nem böki ki a szemét a teljesen egyértelmű párhuzam? Ám ahogy belekezd a nekem megfogalmazott felvetéseibe, rögvest világossá válik, hogy itt a megszokott "konzervatív túlérzékenységgel" van dolgom és semmiképpen sem szakmailag komolyan vehető kritikával. Kinyílt a bicska a zsebben és most bizony őt szúrja belülről.

Az érzelmek pedig jönnek. K. belekezd egy teljesen felesleges okoskodásba arról, hogy márpedig az Ószövetséget nem kellene lebecsülni az Újszövetséghez képest, falra festi a Markión-ördögöt is,  keserűen ecseteli milyen csekély a mai emberek ismerete az Ószövetségről, illetve kifakadó stílusban beszél arról, hogy milyen fárasztó a réten szökdécselő, felvizezett-hippi Jézus imidzse, aki mindig bárgyú módon a szeretetről beszél. Őszintén zavarbaejtő ez a hosszas gondolatömleny számomra, mivel egyetlen ponton sem érintkezik sem az általam leírtakkal, sem a szándékaimmal. Nincs köze a konkrét témához, viszont erős projekció, ami a felvetésemből kiolvasni vél valamit, amit én nem akartam beleírni. A bosszantó ebben az, hogy ettől függetlenül mégis az én cikkem kapcsán hozza elő K., így akarva-akaratlanul azt a képet sugallja rólam, mintha én bármikor is leértékelni kívántam volna az Ószövetséget, bármikor is tagadtam volna az emberek bibliai tudásának hiányát, vagy bármikor is egyetértettem volna a bárgyú módon szeretetről beszélő Jézus-képpel. K. ebben a hamis fénytörésben láttatja a cikkemet - persze ha valaki elolvassa amiről írtam, az nem fogja komolyan venni mindezt.

Aztán váratlanul előkerül a szövegből egy őszinte felvetés, mégpedig amikor K. elismeri, hogy "egy átlagos mai keresztyén számára az ószövetségi passzusok egy része megemészthetetlen." Az ember arra számítana, hogy ezt majd egy kicsit tépelődő-problémaelemző gondolatmenet követi, valamiféle mélyebb küzdelem a témával. Hiszen a mai teológiában hemzsegnek a könyvek, a viták, a felvetések az egyébként olyan konzervatív szerzők tollából is - hogy csak egy példát említsek -, mint Paul Copan, aki több kötetet jegyez a kérdésekről. Egyébként magam ugyancsak írtam itt a blogban egy komplett sorozatot, ahol bemutatok négyféle álláspontot is arról, hogyan közelítsünk a keménynek és erőszakosnak tűnő ószövetségi passzusokhoz (a nyolcrészes sorozat utolsó része, benne a korábbiak elérhetőségeivel itt olvasható).

Nincs azonban semmiféle problémamegfogalmazás vagy igény sem a mélyebb utánanézésre. Csak egy kurta mondat: "Ez viszont nem az Ószövetség hibája." Aztán meg egy ilyen: "A probléma ott gyökeredzik, hogy hibás szemüvegen keresztül próbáljuk olvasni a Szentírást, jelen esetben az Ószövetséget, de ebből fakadóan az Újszövetséget is." Vagyis értsük jól, egyszerűen az a helyzet, hogy hibás a szemüvegünk és tulajdonképpen az egész Bibliát rosszul olvassuk. És ennyi. De tényleg ennyi? Aligha.

Nos, kétségkívül lehet rajtunk rossz szemüveg is, de ennyivel lerendezni a kérdést szerintem finoman szólva szakmaiatlan és felületes. Persze eleve a felütés is pongyola: hiszen miért kell "hibást" keresni és dönteni ebben a kérdésben? Nem lehet, hogy egyszerűen az a helyzet, a világ nem állt meg az Ószövetség miliőjében és keretei között? Ez azért gyanúsan igaznak tetszik. Más kultúrában élünk, más időben, több ezer kilométerre és több ezer évre az Ószövetség világától, és ez nem hiba, sem a szövegé, sem a miénk, hanem szimplán körülmény, adottság, tény, ami okozhat a megértésben komoly nehézségeket. Nem azért, mert Isten fölé akarunk kerekedni és számonkérni "mit művelt" az Ószövetségben, hanem azért, mert a saját korunk emberei vagyunk, amit viszont nem kell meggyónni, mert természetes állapot. Az idegenkedés ezért nem feltétlen vérlázító istentelenség és Markión szellemének megidézése, hanem csaknem magától értetődik. Bocsánat: én azt a keresztényt tartom betegnek, akiben soha egy kérdés sem merül fel, amikor csecsemők és nők megöléséről olvas az Ószövetségben - és nem azt, aki nem feltétlenül lázadó szándékból próbál ezzel foglalkozni. Feltételezek két dolgot, lehet hogy mindkettőben tévedek: K. szerintem felháborodik, amikor arról hall a hírekben, hogy a Hamász csecsemőket fejez le Izraelben - és nem háborodik fel, amikor arról olvas az Ószövetségben, hogy Isten áldásával csecsemőket öltek meg Izrael fiai. Nos, ez bizony azért így igencsak paradoxnak hangzik, olyan kérdés amivel foglalkozni kell, amire nekünk keresztényként valamit válaszolnunk kellene - nem istentelen vagy blaszfém felhorkanásból, hanem mert belülről feszítenek bennünket az ilyen jellegű kérdések, ami tökéletesen normális jelenség. (Egyébként pedig ajánlom Copan "Did God Really Command Genocide?" című könyvét, ahol pontosan ilyen kérdésekre keres feleletet.) Nem lehet és nem is fair mindezt annyival elintézni, hogy rossz szemüveg van az orrunkon.

K. kritikájának második fele mintha hozna valamiféle relevanciát az általam írottak kapcsán, de megint csak hamis a beállítása: azt írja nekem, kár a Koránt összehasonlítani az Ószövetséggel - noha én nem a Koránt és az Ószövetséget akartam írásomban összevetni (erre ott van például Joachim Gnilka kiváló könyve!), hanem az Ószövetség világát és a mai iszlám bizonyos vonásait. Ez volt a bejegyzésem elsődleges szándéka, vagyishogy a mostani muszlim országok mutatnak pont olyan jelenségeket, amilyenek az ószövetségi időkből ismerősek. A Korán leginkább úgy került elő, hogy a szövege rokonnak tűnik stílusában egy kemény ószövetségi-prófétai könyvvel - amit egyébként nemcsak én állítok, hanem az összehasonlító vallástudományban is előforduló gondolat.

Innentől kezdve teljesen okafogyottak a szerző megjegyzései arról, hogyan volna helyes megközelíteni az Ószövetséget és mennyire megmutatja nekünk Krisztust már az ószövetségi szövegkorpusz is. Mivel ennek senki és sehol nem állította az ellenkezőjét, a kissé elkeseredett magyarázkodás végképp zátonyra futtatja az egész írást és hangos önmonológgá válik, ami ismét csak sehogyan nem érintkezik az általam megjelenített témával. Ennek tulajdonképpen örülnöm kellene. A talajvesztett kritika csak azt támasztja alá számomra, hogy a cikkemben leírtak relevanciáját és legalábbis a felvetés jogosságát nem sikerült vitatni. És ha ezt nézzük, hát bizony inkább tartozom hálával lelkésztársamnak, mintsem veretes ellenvéleménnyel. Hát akkor legyen ez inkább a vége: soha rosszabb kritikust, soha rosszabb kritikát, kedves K.!

Tovább

Terror vagy dzsihád: nem ugyanaz - néhány gondolat a dzsihádról (4)

Tulajdonképpen nem bánom, hogy kisebb-nagyobb vita alakult ki a dzsihádról szóló sorozatom alatt, hiszen maga a kérdés potenciálisan feszült, sajnos mindenképpen aktuális, és a látszat ellenére komplex. Befejezésül szeretnék még említést tenni néhány példa segítségével arról, hogyan látják a mai muszlim gondolkodók a szent háború lényegét.

Dzsihád itt és most

Mit jelent a dzsihád a mai muszlimok számára? Ha csinálnánk egy körképet erről, bizony azzal szembesülnénk, hogy sok muzulmánnak sok mindent. Az átlagos hívőknek nem mindig érthető a jogi rendszere (nekik a dzsihád nem több puszta retorikai fogalomnál), a hithű és elmélyült muzulmánoknak továbbra is leginkább az Isten ösvényén való küzdelmes előrehaladás. A szélsőségesen fanatikus csoportoknak a dzsihád pedig nem meglepő módon elhomályosítja az iszlám hit öt pillérét, és végső cél lesz belőle a hitetlenek elleni harcban. Egy ilyen dzsihádista fia ezekkel a szavakkal ítélte el a 2001 . szeptember 11 utáni terrorista támadásokat: 

"Ismerjük a dzsihádot. Ez valami nagyon értékes és tiszteletre méltó dolog egy muszlim számára, de nem az al-Kaida-féle módon. Édesapám teljesen szembefordult volna a saját országukban élő civilek elleni támadásokkal... Az ugyanis nem dzsihád."

Ugyancsak példaként idézem Vahbá ez-Zuhajli szír tudóst, aki szerint nem szabad háborút indítani a nem muszlimok ellen csak azért, hogy erőszakkal áttérítsék őket az iszlámra. (A tapasztalat az ilyesmiről egyébként is az, hogy bár lehet embereket kényszeríteni egy vallás felvételére, titokban mégis megmaradnak és gyakorolják eredeti htüket.) Ide tartozik a kuvaiti Haled Abu el-Fadl is, aki a dzsiháddal visszaélő szélsőségeseket hirábíknak nevezi, azaz magyarul törvényteleneknek. El-Fadl szerint a hírábik valójában bűnös háborút vívnak ártatlanok ellen - pedig az ilyesmi szerinte igencsak távol áll az igazi dzsihádtól. Muhammad Szaid el-Buti befolyásos szíriai szunnita vallástudós ugyancsak azt hangsúlyozza "A dzsihád az iszlámban: Megértés és gyakorlat" című könyvében, hogy a dzsihád lényegének semmi köze a háborúhoz, éppen ellenkezőleg: az ember saját alantas énje ellen tett személyes erőfeszítéseit jelenti. Tisztában vagyok persze azzal, hogy most olyan meghatározó hangokat idéztem, akik konstruktívan viszonyulnak a dzsihád fogalmához. Nyilván idézhettem volna olyanokat is, akik mindennek az ellenkezőjét tanítják. Azért éppen ezekre a gondolkodókra akartam most ráirányítani a figyelmet, mert egyrészt sem a muzulmánok médiája, sem a nyugati média nem igazán említi őket, másrészt ezek az emberek legalább olyan dolgokat mondanak, melyeknek vannak előzményeik az iszlám hagyományaiban.

A mártíromság kicsavarása

Az átlagos nyugati ember fejében a dzsihádot elfogadó muzulmán fantomképe egy olyan karakter, aki felkel egy szép reggelen, bombákat pakol a derekára, fogja a detonátort, elmegy egy bevásárlóközpontba és ott szépen felrobbantja magát. Ez a kép természetesen valós, mégis torz és igencsak egyoldalú. A fentebb bemutatott és egyébként mértékadó muzulmán gondolkodóktól függetlenül a világban számos, önmagát muszlimnak nevező szervezet nézetrendszerének középpontjában a militáns és erőszakos tettekre építő dzsihádfelfogás áll. Ezek az emberek azok, akik szerepelnek a hírekben, akik bestiális tetteket hajtanak végre, akik "öngyilkos mártírokként" saját magukat is megölik az ártatlanokkal együtt, és ezt az "Isten útján vívott dzsihádnak" nevezik. De tényleg mártírhalálnak tartható az ilyesmi? Nos, az isztishád (vagyis mártíromság-keresés) egyébként régi gyakorlat az iszlámban, egészen a vallás kezdeteiig nyúlik vissza, a modern korban viszont egyik fő gyökere egy 1980 novemberében történt esemény. Ekkor történt, hogy a mindössze tizenhárom éves iráni Muhammad Fahmida az iraki-iráni háborúban gránátokat rögzített a mellkasára és felrobbantotta magát egy iraki tank előtt. Homeini ajatolláh a srácot nemzeti hősnek nyilvánította és teljesen abszurd módon arra biztatta a fiatalokat, hogy kövessék a példáját. Az ehhez hasonló reakciók sajnos szaporodtak az iszlám országok körében. Mindannyian látjuk és halljuk a hírekben, hogy a muszlim politikusok, népvezérek és hangadók közül sokan felszólítják az embereket a hasonló "hőstettekre". A gyerekek agyát már kisiskolás korban átmossák ezzel a zagyvasággal, és közben lőfegyverek használatát tanítják nekik.

Mondanom sem kell, semmiféle mentség nincs az ilyen elmebeteg tettekre, és a magam részéről nemcsak ezeket a muzulmán teoretikusokat tartom felelősnek, hanem azokat a mérsékelt muszlimokat is, akik erőtlenül hallgatnak mellettük. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy hozzánk nyugatiakhoz tipikusan nem jutnak el azok a belső viták és turbulenciák, amelyeket az ehhez hasonló esetek és az isztishád körüli eszmecserék az arab világokban kialakítanak. Sok muszlim számára például a 2001. szeptember 11-i amerikai merénylet a muszlim vértanúság-tan eltorzított értelmezését jelenti. Az iszlámnak is vannak valódi vértanúi, de ezek közös jellemzője, hogy mások kezei által haltak meg a hitükért. A Korán a mártíromságról úgy beszél, hogy azt a harcmezőn vívott dzsihád révén lehet elérni, amikor egy muszlim az ellenség kezétől esik el. Ez döntő különbség az iszlám teológia mártíromságról alkotott képe és a mai szuicid robbantgatók tettei között. Az öngyilkos merényletben ugyanis pont az nem történik meg, amitől a mártír mártírrá válik, hiszen ilyenkor saját magukkal végeznek a terroristák. Ez viszont így nem mártíromság, hanem szimpla öngyilkosság, az iszlám viszont - konkrétabban Mohamed fennmaradt mondásai - szigorúan tiltja az öngyilkosságot. Megint azt látjuk tehát, hogy adott egy jelenség, az isztishád (mártíromság) fogalma, amit a muszlim terrorcsoportok a saját céljaikra kiforgatnak és felhasználnak, noha az iszlám eredeti forrásai és történelmi hagyományai nem így viszonyulnak magához a mártíromsághoz.

És akkor most mi van?

Befejezésül szeretnék leírni néhány konkludáló kijelentést, melyek csupán az én személyes véleményemet tükrözik ebben a kérdésben. Ezekben a mondatokban nem fogok kihangsúlyozni olyan dolgokat, melyek trivialitások számomra (például azt, mennyire elítélem a terrorizmus minden formáját, ártatlanok megölését vagy azt sem, hogy a legtöbb arab ember véleményem szerint nem akar senkit bántani és meggyilkolni), a célom inkább az hogy valamennyire összefoglaljam és egy kazalba seperjem azokat a gondolatokat, melyek a sorozat megírása kapcsán a fejemben felhalmozódtak. Mielőtt azonban a saját konklúzióimat közölném, megkísérlem a bemutatott téma kontrasztos pontjait egy csokorba fogni. Ezek a következők:

(1) A dzsihádról az iszlám vallásnak nem egyoldalú véleménye van és nem egyféle módon beszél róla. Az iszlám alapját képező szent szövegek (vagyis a Korán és a Mohamed mondásait tartalmazó hadíszok) együtt sem adnak ki teljes képet. Ezért vált szükségessé, hogy a dzsihádot maguk a muzulmánok, konkrétabban az iszlám filozófusai, jogalkotói, teoretikusai értelmezzék és tovább tisztítsák. Ennek a gondolkodási folyamatnak az eredményei csapódnak le az iszlám szövegemlékeiben, jogi megfogalmazásaiban (saria), de a politikusok szólamaiban is.

(2) A dzsihád a klasszikus muszlim szemlélet szerint kettébontható egy kicsi és egy nagy szegmensre. A nagy a belső harc és erőfeszítés a hit útján, a kicsi a fizikai küzdelem: utóbbi tipikus értelmezése szerint olyan régiók ellenében is, amelyek még nem tartoznak az iszlám fennhatósága alá. Igen, az erőszak lehetősége nagyon is benne van a dzsihád jelentésében! Ugyanakkor amit maga az iszlám a szó fizikai értelmében dzsihádnak tart, vagyis egyfajta szent háborúnak, az egy konkrét szabályoknak alávetett gyakorlatot takar. Például csak kalifa indíthatja meg és benne az egész muszlim közösségnek részt kell vennie.

(3) A dzsihád fenti két pontban röviden megfogalmazott sémáiról gyakran még az átlagos muzulmánnak sincs tudomása. Úgy tűnik, az egyik napról a másikra élő muszlimok nem olvasgatnak filozófiai értekezéseket a saját filozófusaiktól, sokuknak bonyolult is a jogrendszer ide vágó passzusa. Ők azok, akik ezért bizonyos értelemben kiszolgáltatottak a saját politikusaik, a saját médiaforrásaik, valamint a fanatikus és hangos muszlim csoportok dzsihádértelmezéseinek. Egyszerűen szólva az átlagemberek azt hiszik a dzsihádról, amit itt és most a tekintélyforrások mondanak nekik róla.

(4) A fanatikus terrorista muzulmán csoportok kihasználják az átlagemberek műveletlenségét. A dzsihád általános megközelítésében csak a fizikai harcot hangsúlyozzák (a nagy dzsihádot nem), és kikerülik annak jogi alapjait is: hiszen (1) nem kalifák szervezik a támadásaikat, és (2) abban nem a muszlimok közössége, hanem "csak" a terrorcsoport tagjai vesznek részt. Ugyanezt csinálják a mártíromság (isztishád) fogalmával. Bár a saját szövegeik leírják mitől mártír a mártír, ettől független az öngyilkosságot is mártíromságként tüntetik fel.

Nos, nagyjából ezekben a pontokban tudnám összegezni mindazt, amit a "kis házi kutatásomban" eddig megértettem a dzsihádról. Számomra ezek alapján nagyjából az a konklúzió, hogy a dzsihád mást jelent a muszlim hit gyökerét képező forrásokban és a muszlim jogrendszerben, és mást jelent az átlagmuzulmán fejében. Amiről az átlagembernek tudomása van egy átlagos muszlim országban, az nem egy magában kiérlelt gondolat, hanem kívülről érkezik meg hozzá. Másként fogalmazva: az átlagos muzulmán agymosását azért képesek a terroristacsoportok, a hangadó politikusok és akár a muzulmánok saját médiája elvégezni, mert nem igazán érdekli őket miről szól a dzsihád, vagy mert nekik ez a kifejezés pusztán annyit jelent, hogy "mi vagyunk az erősebbek" és "harcolunk a gonosz nyugatiak ellen". Ezen persze nem vagyok meglepve. Pont ugyanilyen jelenség játszódik le a mi nyugati "keresztény" világunkban is, ahol milliók vallják magukat ehhez vagy ahhoz az egyházhoz tartozónak,  tömegével hiszik úgy, hogy például Magyarország "keresztény nemzet", ahol meg kell védeni politikai megoldásokkal a "keresztény értékeket". Hívőnek identifikálják magukat, mert megkeresztelték a gyereküket vagy mert templomban volt az esküvőjük. Valódi bibliai műveltséggel, igazi és hiteles vallási háttérrel, szívben gyökerező hitelvekkel persze ettől még nem rendelkeznek, gőzük sincs mit állít és mit nem a Szentírás, fogalmatlanok a keresztény hit legalapvetőbb tételeit illetően. És bizony élek a gyanúval, ha visszakérdeznénk miféle "keresztény értékeket" kellene megvédeni, többnyire olyan válaszok érkeznének, melyek átgondolatlanok és értelmezhetetlenek. A kereszténység így csak egy ájtatos máz lesz, amit viszont remekül lehet felhasználni politikai-társadalmi célokra. Maga a jelenség tehát ismerős, nem kell hozzá elutazni muszlim országokba, elég körbenézni a közvetlen környezetünkben.

Tudomásul kell venni, hogy minden világvallás körül tömegek gyűlnek, de ezek a tömegek ettől még nem lesznek az adott vallás mértékadó ismerői, értői és igazi gyakorlói. A felszínes vallásismeret viszont remek táptalajt kínál a fanatikusoknak, a bolondoknak és az elmebeteg terroristáknak, akik éppen a tudáshiány réseire játszanak rá, és kihasználva a laikus emberek hiátusait, hatékonyan manipulálják a tömegeket. A politikusok pont ugyanezt teszik. Mivel a vallás még a vallásos társadalmakban is csupán valamiféle nemzeti karaktert adó elem vagy jobb esetben lelki citrompótló, de nem igazán lényeges komponens, könnyű úgy csavargatni az állításait, hogy a széles tömegek irányítására alkalmas legyen. Nem akarok szemét lenni, de nyugati embereként az a benyomásom a muzulmán országok jó részéről, hogy erre az alaphelyzetre még ráépül egy másik negatív tényező is: az iskolázottság és általános műveltség hiánya. Ha az edukáció foghíjas, ha az emberek eleve nincsenek ahhoz hozzászokva, hogy elmélyülten tanulmányozzanak valamit, hogy olvassanak, hogy művelődjenek, hogy kutassák a valóságot - legyen az akár a saját vallásuk által felhalmozott ismeretanyag a dzsihád körüli vitákról -, akkor ezzel önmagukat kínálják fel a gonosz olyan erőinek, mint a terrorizmus fanatizmusa vagy az eltorzult politikai ideológiák. Ráférne a muszlimokra egy igazi modernizáció - és persze nem véletlen, hogy a terrorcsoportok épp ez ellen tiltakoznak a leghevesebben, hiszen az az ő meggyengülésükhöz vezetne. Pontosan tudjuk, hogy a legtöbb terrorcsoport amiatt alakult meg, mert a modern nyugat kezd beszivárogni a muszlim régiókba, és ez tulajdonképpen egy csendes háború az agymosó terrorizmussal és annak befolyásával szemben.

Befejezésül hadd tegyem világossá, ha valakinek ez kérdés volna: messzemenőkig elítélem a fizikai dzsihád terroristák által alkalmazott minden formáját. Gyűlölöm az ilyesmit és mélységesen együtt érzek az elszenvedőivel. Amikor a dzsihád megértésére törekszem, azt egyrészt a tisztánlátás kérdéséért teszem, másrészt azért, mert gyanítom a mi médiaforrásaink sem egészen megbízhatók amikor az iszlámról van szó. Nem akarom a szívem arra hangolni, hogy félelemmel, utálkozással, elutasítással forduljak az arab emberek felé. Nemcsak azért, mert ez nem normális és megbetegítő gondolkodás, hanem mert egyáltalán nem keresztényi és nem krisztusi. Bár ezt a sorozatot most lezárom, szeretnék még egy függeléket írni hozzá arról, hogy mi nyugati emberek mennyire aránytalanul és torzan látjuk a terrorizmus jelenségét. Merthogy véleményem szerint ebben a kérdésben nekünk is van valami, amit helyre kellene tenni magunkban...

Tovább

Harc és harc között van különbség! - néhány gondolat a dzsihádról (3)

Valószínűleg nem kell hosszasan bizonygatni, hogy egészen más dolog egy vallás világáról kívülállóként tudni néhány dolgot, és megint más a vallás rendszerét szisztematikusan megismerni, pláne aktív tagként belülről megélni. Nos, én elkötelezett keresztény vagyok és nem muzulmán, mégis elég kíváncsi ember ahhoz, hogy szívesen ismerem meg a tőlem eltérő vallási felfogású emberek (lelki)világát. Amikor a dzsihádról van szó, különösen indokoltnak érzem ezt, mert kívülállóként csupán annyi a tipikus felfogásunk róla, hogy az arabok eljönnek és felrobbantanak minket a szent háborújukban. A helyzet ennél sokkal bonyolultabb...

Szerintem a legtöbben azért érezzük: nyilvánvaló sületlenség azt mondani, hogy idejön egy csomó arab és elvágja a torkunkat, megerőszakolja az asszonyainkat és elveszi a földjeinket. És még akkor is az, ha persze vannak olyanok a muzulmánok között, akik csak ennyit akarnak, felrobbantani, megölni, átgázolni az "istentelen nyugaton" a dzsihád nevében. Tudomásul kell venni, hogy amint a kereszténységben, úgy az iszlámban is léteznek akik muszlimként sem képesek (vagy nem akarják) megérteni a saját hitük tartalmát, amikor a dzsihádról van szó. Nincs abban semmi meglepő, hogy egy adott vallás követői maguk sem ismerik a saját vallásukat - ezt nevezik képmutatásnak, felszínes vallásgyakorlásnak, szemforgató ájtatoskodásnak. A megértést persze nehezíti még egy muzulmán számára is, hogy a szent háború lényegének felfogása sem volt mindig ugyanolyan az idők során.

Ki kell emelni, hogy a dzsihád az iszlámban alapvetően jogi természetű fogalom és nem a fröccsenő vérről szól. Megvan a maga története, ahogy a történelemben a muszlimok gondoltak rá - és nem meglepően mindig úgy alakult, ahogyan a politikai helyzet megkívánta. Nézzünk meg néhány történelmi állomást ebben a kérdésben!

Érdekes módon a Korán mindössze 28 versben említi a dzsihádot és ezek legnagyobb része is a spirituális aspektusokat érinti, nem a fizikai harcot (lásd a sorozat előző darabját). A tényleges és halált hozó fegyveres küzdelemre az arab kitál szót használják, és nem a dzsihádot, ahogy azt a Korán szövegei tipikusan teszik. Mohamed életének első nagyobb felében az iszlám természetesen egy presszió alatt lévő új vallásnak számított az arab politeizmus tengerében, így nem meglepő módon a dzsihád fogalomkörébe az új hit fennmaradására és terjesztésére fordított erőfeszítésként gondoltak. A helyzet akkor fordult meg, amikor Mohamed eljutott Mekkából Medinába (ez a hidzsra, az arab időszámítás kezdete) és hadsereggel rendelkezett. Erre egyébként a maga szempontjából szüksége is volt: a mekkaiak holtan kívánták látni és egész seregeket küldtek a meggyilkolására, így az új hitet csak erővel lehetett megvédeni. A törzsi rajtaütések, hadakozások a saját arábiai klánján belül állandó részeivé váltak a túlélésért folytatott küzdelmeinek. Valahol itt kezdődött a fizikai dzsihád: egy fennmaradásért zajló, védekező küzdelemként a hit érdekében. Ilyen szempontból ez az időszak kissé hasonlít az ószövetségi egalitárius-világra, például a Bírák korára vagy Ábrahám idejére, amikor a törzsek vívták a harcokat egymással.

Rettentő hosszú lenne a teljes történelmet átnyálazni dzsihád-ügyben, ezért engedje meg az olvasó, hogy most ugorjak egy nagyobbat a dzsihád ún. klasszikus elméletére. Mivel a Korán (ahogy fentebb írtam) nem igazán foglalkozik túl sokat a dzsiháddal és abban is ellentmondásosan képes fogalmazni, ki kellett egészíteni azt a hadíszok (Mohamed mondásaiból álló hagyományok) segítségével. Aztán az arabok rájöttek, hogy még ez sem elég az időközben előkerült új politikai-jogi-társadalmi kérdések megoldására, és ekkor alakították ki a világ felosztását két nagy részre. Az egyik a dár al-iszlám, vagyis az "iszlám háza", a másik a dár al-harb, vagyis a "háború háza". Az első alatt azokat a területeket értették, ahol az iszlám uralkodik, vagyis muzulmán többségű országokat és régiókat. Itt a zsidókat és a keresztényeket a "Könyv Népeiként" tartották számon, és adófizetés ellenében megengedték nekik, hogy megtartsák a hitüket - nem folytattak dzsihádot ellenük, de megszorításokkal élhettek és alárendeltek voltak a muszlim közegben. A másik nagy terület (a "háború háza") a nem muszlim fennhatóságú régiók: ezek ellen a saját szabályaik szerint csak a kalifa vezethetett dzsihádot, viszont az ilyen harc a közösség kollektív kötelessége volt - és a küzdelem menetének megvoltak a maguk szabályai. Nem arról volt szó tehát, hogy néhányan fogjuk a görbe kardot és megyünk lekaszabolni a nyugatiakat - ha valaki nem tartotta magát a szent háború szent törvényéhez, az is a dzsihád hatálya alá esett muzulmánként!

Nos, ezt a klasszikus felfogást aztán a 8. századtól kezdve (mivel a kalifátus instabilitása kezdett növekedni) szépen finomították. A muszlim tudósok és teoretikusok úgy bővítették a dzsihád hatókörét, hogy az a háború helyett inkább a béke megőrzésére szolgáló harc legyen. Néhányan már a "szerződés házáról" (dár al-ahd) és a "Béke házáról" (dár asz-szulh) is beszélni kezdtek a klasszikus felosztás két kategóriája mellett. Ezek olyan közbenső kategóriára utalnak, ahol egyes területek vagy országok szerződést kötöttek muszlim országokkal, adót fizetnek a kalifának és ezért megtarthatták saját kormányzatukat. Ez a felfogás garantálta a középkori muszlim és nem muszlim országok közötti kereskedelmi lehetőségeket és ezek működőképességét.

Megint egy nagy ugrással lépek előre: most 1798 és 1914 között járunk, amikor az európai birodalmak megpróbálták gyarmatosítani a muszlim területeket, s ezért az új külső fenyegetéssel szemben a muszlimok megint felélesztették és újraértelmezték a dzsihád ideológiáját. Ez volt egyébként az az időszak is, amikor a muszlim világban csak nagyon ritkán kezdeményeztek dzsihádot, ilyen harcos esetek csak szórványosan fordultak elő. Viszont a gyarmatosításnak köszönhetően a tradicionalista muszlim mozgalmak ellenálltak az európai folyamatoknak és ezek között több olyan hangadó is megjelent, miszerint vissza kell térni az ősi iszlámhoz, a "még be nem szennyezett" hithez. (Kicsit hasonló ez a kereszténységben időnként fellobbanó vágyhoz, miszerint olvassuk a Bibliát eredeti nyelven és "csináljuk olyan dolgokat", amiket az apostolok tettek.) A radikális iszlám reformtörekvéseknek köszönhető, hogy megjelentek a különféle terrorcsoportok, amelyek mind a dzsihádra hivatkoznak, no meg arra, hogy ők és csak ők képviselik az "eredeti" iszlám hitet. Így például a hírhedt Oszama bin Laden 1997-ben csatlakozott Omár mollához, aki az afgán dzsihádban a szovjet megszállók és az USA vezette nyugati szövetség megdöntésében volt érdekelt. Egyébként bin Ladennek nem volt semmiféle vallási képzettsége - tehát ő maga fel se hívhatott volna senkit dzsihádra! Nyilván kalifa sem volt, se egyetlen muszlim állam élén nem állt, márpedig fentebb írtam, hogy ezeket a saját jogrendszerük megköveteli egy dzsihád indítása esetén. Vagyis azt látjuk, hogy bin Laden simán önhatalmúlag beszélt a dzsihádról, beszédeit teletűzdelte Korán-idézetekkel vagy éppen híres muszlim költeményeket szavalt a hatás kedvéért. Ezekkel próbálta leplezni, hogy a dzsihád emlegetése teljesen jogszerűtlen és a saját hitével is ellentétes - nyilván ettől függetlenül képes volt meggyőzni sokakat, hogy kiálljanak mellette.

Hogyan lehetne mindezt összefoglalni? Hát leginkább talán úgy, hogy a fizikai dzsihád maga a muszlim jogrend és törvénykezés talaján álló küzdelmi forma, mely...

...az első időszakban a bimbózó iszlám vallás fennmaradására és terjeszkedésére tett erőfeszítés volt.

...jog szerint csak kalifa és muszlim uralkodó indíthatja, és nem egy kis csoport akciója, hanem a muszlim közösség közös ügye kell legyen.

...a radikális terrorcsoportok azonban saját érdekeikben felhasználják jogszerűtlen módon azt hangoztatva, hogy ők segítenek visszatérni az "ősi iszlám" hithez a segítségével.

Lássuk tehát tisztán: az elmebeteg terroristák - mint amilyenek most a Hamász tagjai - hivatkozhatnak a Koránra, Mohamed prófétára, ősi hitre, a nyugat istentelenségére, zsidókra, mindenre amire csak szeretnének. A saját jogrendjük szerint nincs joguk dzsihádot indítani a "hitetlenek" ellen. Nevezhetik persze az ilyen támadásokat annak, valójában nem azok, mert nem felelnek meg a szent háború saját maguk által támasztott követelményeinek és (szerencsénkre) nem is egész muszlim népek gyakorolják kollektív módon. Ez persze nem segít a borzasztó brutálisan megölt áldozatokon, sem azok családjain - de nem is ezért írom mindezt. Hanem azért, hogy legalább mi "kívülállók" lássuk a fától az erdőt, és tudjuk értelmezni azokat a folyamatokat és jelenségeket, melyek a muszlim világból érkeznek. Fontos józannak maradni akkor, amikor fanatikus bolondok még a saját hitrendszerük által leírt kifejezéseket is kiforgatják önös érdekből, hogy így felhatalmazva gyilkolhassanak ártatlanokat. Fontos a tisztánlátás akkor, amikor ezeknek a bolondoknak a reakciójára a nyugati magatartás is érzelmi alapon próbál sokszor reagálni, ezzel pedig tovább szítja a feszültséget és nem a megoldás felé mozdít.

A sorozat utolsó részében még arról szeretnék írni röviden, a mai modern muszlim gondolkodók hogyan látják a dzsihádot. 

Tovább

A múlt megtestesítői: a muszlimok

Az iszlám erőszakos jelenléte a nyugati típusú társadalmakban alapvető kérdések elé állít bennünket. Vademberek ezek vagy a felebarátaink? Harcolnunk kell ellenük, vagy szeretni őket? Ki kell szorítani a muszlimokat és izolálni a saját országaikban vagy elvinni nekik az evangéliumot és keresni a társaságukat? A legtöbben ezekre a kérdésekre - persze én is - a saját műveltségünkből, a médiaforrásaink által kapott képek alapján és gyakran az előítéleteink mentén válaszolunk.

Az előző bejegyzés utáni kommentekben megpróbáltam megfogalmazni egy meglehetősen bicskanyitogató gondolatot - mármint valami olyasmit, ami főleg a hívő emberek zsebében nyithatja ki azokat a bizonyos bicskákat. Azt állítottam, hogy mai, modern, nyugati keresztényként akkor fogjuk igazán megérteni a mai iszlámhitű emberek viselkedését, ha összevetjük az Ószövetséggel. Amit ott látunk mintázatokban, pont azt láthatjuk a mai arab országok jó részében.

Tudom, hogy ez sértőnek tűnhet egy hívő ember számára, mégis hadd kérjem az olvasó türelmét és legalább azt, hogy próbáljon velem elsétálni egy darabig!

A muzulmánokról a fejünkben olyan képek peregnek, miszerint erőszakos, gátlástalan, embereket meggyilkoló, barbár tömegek, akik az ellenségeik halálát kívánják az istenük nevében. Tegyük a szívünkre a kezünket! Nem valami hasonlót fedezünk fel, amikor az Ószövetség bizonyos passzusait szemléljük? Végső soron teoretikus szinten mi a különbség a muzulmán dzsihád és az ószövetségi herem között? Természetesen erre hívőként azt válaszoljuk, hogy mivel Allah nem létezik, a dzsihád ördögi, s mivel Jahve létezik, a herem (a "szent háborúra" használt ószövetségi kifejezés) teljesen jogos és legitim. De vegyük észre, hogy ezt a hitünk mondatja velünk - éppen úgy, ahogy a muzulmánt a hite ennek a szöges ellentétére ösztönzi.

A mai iszlám országok jó része maga az időutazás nekünk, nyugati embereknek. Amit ott látunk, az az ókor vagy jobb esetben a középkor valósága - múlt a jelenben. Igen, persze vannak modernizációs törekvések, komolyabb erőfeszítések hogy az iszlám típusú országok "felzárkózzanak" a nyugathoz. Fontos azonban kimondani, hogy pont ezek a modernizációs próbálkozások jelentik az egyik okát annak, hogy számos radikális-fanatikus terrorszervezet megszületik, akik "vissza akarják vezetni" az iszlámot az ősök eredeti hitéhez, azaz tiltakoznak minden modernizációval szemben.

Maradjunk tehát abban, hogy az iszlám országokban sosem volt igazi felvilágosodás, igazi modernizáció, igazi kihívás az iszlám számára. A Korán sosem esett át szöveg és formakritikán, sosem számított jelentősnek az olyan vallási szemlélet, ami tudománykritikai módon értelmezte a szöveget. Ezért ha szeretnénk megérteni ezeknek az embereknek a gondolkodását, lapozzunk bele az Ószövetségbe. Ismétlem, nem könnyű ezt hívőként megemészteni, de formáikban nagyon hasonlót fogunk találni, mint amit ma látunk az arab világban!

Lerajzolod Mohamedet? Meghalsz! Loptál? Levágjuk a kezed! Felrobbantottad magad és megöltél sok zsidót? Dicsőség Allahnak, mész a Paradicsomba! A Korán nyelvezete, stílusa és az általa mutatott kép nagyon paralel egy kemény ószövetségi prófétai szöveggel. És a nyers büntetések is rokoníthatók. Más isteneket imádsz Jahve-n kívül? Meghalsz! Lefeküdtél más feleségével? Megkövezni! Legyőztük az ellenséget, kibeleztük és megöltük őket? Dicsőség az Úrnak, aki elpusztítja az ellenségeit! Azt hiszem csak az nem látja a hasonlóságot, aki nem akarja.

Bármennyire fájdalmas kimondani, de mégis tapasztalat, hogy egy átlagos mai keresztény számára az ószövetségi passzusok egy része ugyanúgy megemészthetetlen, mint a muzulmánok viselkedése. Az óriási különbség - és ez a jó hír a keresztények számára -, hogy nekünk viszont van egy Krisztusunk! Aki persze nem fordult szembe az Ószövetséggel, de mégis képez valamiféle töréspontot, választóvonalat ahhoz képest. Egyszerűen szólva mi legalább tudunk kire "hivatkozni" és Jézuson keresztül próbáljuk megmagyarázni az ószövetségi textusokat, allegorizálva, enyhítve, puhítva azokat. (Sokszor ebben is követünk el hibákat.)

Az iszlám viszont megragadt a múltban és nincs számára semmiféle teológiai kiút belőle. Vegyük azonban észre, hogy a középkori állapotok ellenére az átlagos muzulmán ember nem patakokban folyó vérben gondolkodik. Kairóban vagy Isztambulban az emberek többsége csak épp úgy élni akar, mint Berlinben vagy Budapesten. Nehéz elképzelni, hogy a török vendéglátós Ahmed hazamegy este, leül a konyhaasztalhoz és bombát eszkábál magának - hiszen ő egy erőszakos merénylő, aki feni a fogát egy jó kis pokolgépes robbantásra... Ezt gondolni szerintem őrültség. Igen, Ahmed valószínűleg ápol magában antiszemita érzéseket, az is lehet, hogy a pokolba kívánja a nyugati embereket. De ha ez is a helyzet, nincs rajta semmi csodálkoznivaló. Ahmed agyát ugyanis rendszeresen átmossa az iszlám világ médiája. A nyugatellenes propaganda akadály nélkül hatol a tudatába, s mivel egyszerű ember, nem fogja mélyen analizálni a hozzá eljutó politikai-társadalmi szólamokat, hanem szimplán elfogadja őket. 

Ám bocsánatot kérek, de én pont ezt látom Magyarországon is. Magyar emberek tömegei a magyar média agymosó hatására hibátlanul szajkózzák, amit az állami propaganda tölt a fejükbe. Sorosoznak, migránsoznak, brüsszeleznek, buziznak - nehéz még felsorolni is. A helyzet az, hogy ez a jelenség is pontosan azt bizonyítja, ami egyébként magától értetődő: hogy ugyanolyan emberek vagyunk, akik hasonló jelenségekre hasonlóan reagálunk.

A hatalmas különbség a kereszténység és az iszlám között Krisztus és a felvilágosodás. Nekünk van egy Jézusunk, aki azt tanította, tartsd oda a másik orcádat is, aztán felment a keresztre és meghalt. Rajta keresztül érthetjük meg jobban az Ószövetséget annak minden nehezen emészthető szakaszával együtt. És van egy felvilágosodásunk, egy modernizációnk, amit bár jogosan ér számtalan kritika (éljük és tapasztaljuk a vadhajtásait), de igenis van csomó jó hozadéka ami a békésebb együttélést illeti. Ezekkel az iszlám nem rendelkezik. Mohamed nem Jézus, az orcát nem kell odatartani, és nincs felvilágosodás sem. Ők a múlt képviselői a jelenben. A nagy kérdés, mi a helyes reakció tőlünk velük kapcsolatban - ami nem méltatlan sem hozzánk, sem hozzájuk?

Tovább

Kicsi és nagy - néhány gondolat a dzsihádról (2)

Ha valaki átlagos ismeretekkel rendelkezik az iszlámról, biztosan tud róla, hogy a muszlimok hitének öt pillére van: a napi ötszöri imádkozás, az adakozás, a zarándoklat, a böjt és a hitvallás. Az öt hitpillérhez egyesek még odatesznek egy hatodikat is, ami álláspontjuk szerint karakteresen hozzátartozik ehhez a valláshoz, mégpedig a dzsihádot. De mi a manó egyáltalán a dzsihád?

Nem szeretném, ha ez a blogbejegyzés valamiféle száraz szótári definiálgatásba fulladna, de mégis muszáj néhány mondat erejéig kitérni a dzsihád szó magyarázatára. Maga a dzsihád egyszerűen erőfeszítést jelent, valami olyasféle befektetést, amivel a hithű muzulmán jobban lesz képes Allah útján járni. Igen, valóban beleértik a szó jelentéskörébe a szent háborút vagy a harcot is - ahhoz hasonlóan, ahogy például az Ószövetségben is szentként értelmezték (herem) az olyan hadicselekményeket, melyeket Izrael Jahve parancsára és áldásával hajtott végre. Ami a dzsihád kifejezésnél fontosabb, hogy alapvetően kétféle formáját szokás megkülönböztetni. A "kis dzsihád" (al-dzsihád al-aszghar) és a "nagy dzsihád" (al-dzsihád al-akbar) teljesen más a lényegét és tárgyát tekintve. Mi európaiak már ezt a különbségtételt sem vagyunk hajlandók megtenni, pedig ha megnézzük közelebbről egyiket és másikat, egyáltalán nem mindegy éppen melyik dzsihádról beszélünk.

Mondani sem kell, egy józanabb muszlim számára a nagy dzsihád a fontosabb. Ez alapvetően a spirituális erőfeszítést takarja, egyfajta belső küzdelmet az ego legyőzésére. A nagyobb dzsihádot vívó muzulmán arra törekszik, hogy eltávolítsa magából az alantas hajlamokat és a világi szenvedélyeket. Kicsit ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amit Pál apostol ír a megtért keresztény kapcsán az óember és újember küzdelméről. A "mi igazi dzsihádunk" ebben az analógiában az volna, hogy szakadatlan harcot folytatunk a kísértésekkel, azokkal a belső lelki folyamatokkal, melyek a hitünket gyengíteni kívánják. Egyébként a nagy dzsihád az iszlámon belül a szúfizmus irányzatából származik: a korai szúfi, Hárisz al-Muhászibi úgy vélekedett, hogy az Isten útján tett erőfeszítések kilenctizede magában a hívőben megy végbe. Az igazi muzulmán az, "aki minden erejével önmaga ellen harcol Isten érdekében". A nagyobb háború Mohamed szerint "az ember erőfeszítése önmaga ellen".

Mindezek ellenére a mai nemzetközi politikában dzsihád alatt csakis a kis dzsihádot, azaz a fegyveres harcot szokták érteni - tekintet nélkül arra, hogy a vallásalapító Mohamed hogyan vélekedett. A sajtótermékekben, vitabeszélgetésekben, politikai diskurzusokban (egyébként beleértve a muszlim sajtót is!) kizárólag a fröccsenő vér, a terrorcselekmények és emberek brutális halála kontextusában kerül elő a dzsihád - és csakis így, míg a nagyobb dzsihádról egyetlen szó sem esik. Ezért szerintem a muzulmán világ is felelős, nem lehet szimplán a "nyugati sajtóra" kenniük a dolgot. Az iszlámhitű emberek nem szólnak semmit, nem próbálják ezt az egyensúly-elbillenést helyretenni, az ő sajtótermékeik is kiszolgálják ezt a saját teológiájukban megjelenő félrecsúszást, a nyugati média pedig örömmel csatlakozik ehhez. Pedig nemcsak Mohamed, de még olyan világszerte ismert arab filozófus is, mint al-Gazáli erőteljesen hangsúlyozza hogyan kell(ene) értelmes muzulmánoknak értelmes módon viselkedniük Istennel és embertársaikkal szemben. Ennek része a nagy dzsihád is, mely al-Gazáli szerint a hit öt pillérének kontextusában nyeri el igazán az értelmét. Vagyis a dzsihád (erőfeszítés)  nem a "hitetlenek" torkának átvagdosása, hanem valami olyan erőfeszítés, aminek ott volna a helye a napi ötszöri imában, a hitvallásban, az adakozásban, a böjtben és a zarándoklatban. Aki igazi muzulmán, az al-Gazáli szerint ebben éli meg a dzsihádot. Harcol magával szemben, hogy a hit öt pillére egyre kontrasztosabban váljon láthatóvá az életében.

Ez persze a szép elmélet, az iszlám vallási és filozófiai hagyománya csupán.

A valóság megint más - amin persze nem lepődik meg túlságosan az ember. Statisztika ugyan nincs a farzsebemben, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy az iszlám hívők jó része annyira ismeri saját hitének (filozófiai) alapjait, mint ahogyan sokan katolikusnak mondják magukat, de valójában semmi közük a hithez, amire hivatkoznak. Állítom, hogy az iszlámot elmélyültebben tanulmányozó valláskutatók fejében tisztább kép él erről a vallásról, mint sok követőjének fejében! A következő részben arra szeretnék példákat mutatni, hogyan értették a muzulmánok a dzsihádot a saját történelmük során - mert ez sem volt ám teljesen egységes -, hogy aztán eljussunk a dzsihád mai, modern felfogásához. Tartsatok velem!

Tovább

Fanatikusok karneválja - néhány gondolat a dzsihádról (1)

Nem szeretném, ha az Izrael és a Hamász között zajló véres háború teljesen eluralná a blogomat, mindazonáltal ez a konfliktus mégis felszínre hoz számos érzékeny kérdést - nemcsak az ott élőkben, hanem a nyugati keresztény emberekben egyaránt. Tekintet nélkül arra, kinek tetszik ez és kinek nem, én továbbra is józan hangon kívánok szólni azokhoz, akik szívesen gondolnak végig bizonyos kérdéseket, melyek a konfliktus hátterét, ideológiai és vallási kereteit érintik. Úgyhogy most teszek egy érdekes kísérletet, és úgy határoztam rövid sorozatot írok egy olyan kérdésről, amely a nyugati ember számára pengeélesnek számít: megnézzük miről szól a dzsihád!

Az egyik könyvespolcomon egy monumentális, kétkötetes munka terpeszkedik, amely Adolf Hitler életéről szól, és a Führer sorsát megszületésétől halála pillanatáig nyomonköveti. A könyvek angol szerzője, Ian Kershaw láthatóan bődületes energiát ölt bele művének megírásába, a források felkutatásába, szelektálásába, a dokumentumok tanulmányozásába és értelmezésébe. A majdnem kétezer oldalas írásmű Hitler személyének felemelkedését majd nemezisét követi nyomon, elemezve a történelmi kontextust is, ami egy ilyen elmebeteg vezér színrelépését lehetővé tette.

Ami miatt Kershaw könyve számomra nagyon emlékezetes maradt, az pontosan a józanság, amit maga az író is kiemel és egyfajta programként kínál fel olvasójának: ha Hitlert egyszerűen "magának a gonosznak", "egy elmebetegnek" vagy valamiféle "köpnivaló démonnak" látjuk, soha nem fogjuk megérteni mi és miért történt, ki volt ez az ember valójában, és hogyan lehetett képes ekkora befolyásra szert tenni. Nem az a probléma az ilyen érzelmekkel, hogy hamisak lennének (én is azt hiszem, Hitler tényleg nem volt normális), hanem az, hogy nem engednek bennünket közel férkőzni az okokhoz, a miértekhez, a magyarázatokhoz. Kershaw munkájának mélységét az a higgadtság adja, amivel megragadta a Führer karakterét - miközben objektív maradt, mégis érzékelhetjük a saját álláspontját.

Nos, a jelenleg dúló izraeli helyzet ebben az értelemben ugyancsak hasonló készségeket kíván tőlünk. Miközben jogosan ítéljük el a Hamászt és minden terroristát, aki állat módjára viselkedik, csecsemőket fejez le, embereket rabol el, civilekre lő - ezek között egy olyan dolog sincs, amit rezignált tudomásulvétel illetne -, mégis szükséges valamennyire megismerni, miért gondolkodnak úgy ezek az emberek ahogyan gondolkodnak. Tehát még egyszer, mielőtt bárki elkezdené nekem írogatni az ellenkezőjét! A szélsőséges iszlám fanatizmusnak és terrorizmusnak nincs semmiféle mentsége, abszolút gusztustalan, barbár, elfogadhatatlan minden civilizált ember számára. Amikor megérteni kívánjuk a mozgatórugóit, ezt nem valami ostoba rokonszenv kiépítésére tett erőfeszítésként műveljük, hanem nagyjából úgy, mint amikor egy entomológus tanulmányoz egy kártékony rovart, hogy aztán jobb védekezést legyen képes kialakítani vele szemben. Értenünk kell milyenek a dzsihádisták, mit értenek a dzsihád fogalma alatt, hogyan intrepretálják maguk körül a valóságot és mit szeretnének elérni. Vagy éppen: mennyire ferdítik el saját muzulmán hitüket, hogyan magyarázzák az iszlám tanításait, miként állnak szemben saját meghatározó táboraikkal.

Ha nem ismered az ellenséget, nem érted azt sem, mit miért csinál. Ez ilyen egyszerű.

Vegyük például azokat az utcai "ünnepléseket", melyeket (sajnos) szerte Európában láthattunk mostanában! Én az ilyen jelenségeket a fanatikusok karneváljának nevezem. Emberek kimennek a nyugati demokráciák által kínált lehetőséget kihasználva valamelyik európai nagyváros utcájára, és nagyokat bulizva, tombolva, táncolva azon örömködnek, hogy több százan vagy ezren életüket veszítették Izraelben a terrorcselekmények miatt. Ha a saját érzéseimet kellene leírnom, akkor azokat csak az utca nyelvén tudnám megfogalmazni, a fejemben kavargó gondolatok pedig valahol a "tiszta hülyék ezek" és a "most kellene mindet kidobni ebből az országból" típusú sommás mondatokban összegezhetők. Nagyon helyesnek vélem, hogy Magyarországon azonnal elfojtották az ilyesféle "karneválozást" és a kormány egy pillanatra sem engedte meg az utcai parádét nekik!

Ugyanakkor miközben helyesnek élem meg a saját véleményemet, azt is tudom, hogy teljesen másként érteném ami történik, ha az ő kultúrájukban nőttem volna fel. Hovatovább azt is tudom, hogy a saját keresztény hitem alapművében, vagyis a Bibliában is olvashatok ilyesféle "karneválokról" - igaz, a Krisztus előtti időkben. Hadd kérdezzem meg a kedves olvasót, mit tett volna az ószövetségi vándorló nép helyében, amikor azt látja, hogy Isten vízbe fullasztja az egyiptomi sereget és a Fáraót - vagyis a zsidók ellenségeit? Egy mai nyugati ember erre talán azt mondaná, hogy megkönnyebbülést érzett volna, esetleg elégtételt, az őszintébbek talán örömet is... de ha be is vállaljuk utóbbit, sietve hozzátesszük, bulizásba biztosan nem ment volna át a diadalérzet! Nos, Izrael fiairól márpedig azt olvassuk, amikor látták az egyiptomi holttesteket maguk körül, dobolni és táncolni kezdtek örömükben:

"akkor Mirjam prófétanő, Áron nővére, kezébe vette a dobot, s az asszonyok mind utána mentek dobbal, táncot lejtve. Mirjam így énekelt előttük: „Magasztaljátok az Urat, mert dicsőség övezi, a lovat és a lovast a tengerbe vetette.” " (2Móz 15,20-21)

Csak képzeljük el ezt a jelenetet! Ott hevernek tömegesen az egyiptomiak szerteszét, az erre adott reakció pedig a nők(!) részéről, hogy ünnepelni kezdenek táncolva és dobolva a hullák mellett! Ezt nem valamiféle antiszemita röpiratból vettem, hanem a Szentírás saját tanúságtételéből.

Tudomásul kell vennünk, hogy a mai iszlám országok jó része pontosan ezt teszi a maga vallási szemszögéből szemlélve. Ezek az emberek még mindig az ókorban élnek és ennek megfelelően viselkednek. Teljesen mindegy, hogy adott esetben a modern nyugati demokráciákban számlálják a napjaikat - belül, a szívükben, a mentalitásukban, az életképzeteikben megrekedtek az ókor és a középkor színvonalán. Ez persze nem mentség a hülyeségre, de magyarázat arra, miért látjuk ilyennek őket.

Nos, a következő bejegyzésekben ennek tudatában szeretnék röviden egy központi fogalom, a dzsihád nyomába eredni. Ahogy látni fogjuk, a szent háborúként számontartott muszlim szokás korántsem olyan egyszerű, ahogy a nyugati emberek gondolják, ráadásul az iszlám történetében állandóan változott a jelentése az idők során. Nem ígérem azt, hogy könyvet írok a kérdésről, de szeretnék néhány szempontot felvetni még akkor is, ha a magam részéről elutasítom a fegyveres dzsihád minden formáját és keresztényként nem tudom semmiféle módon sem elfogadni azt.

Tovább