A kereszténység olyan Istenről beszél, aki nemcsak transzcendens, de immanens is, azaz nem pusztán természetfeletti módon áll az általa teremtett világ felett, hanem valamiképpen be is avatkozik abba. De miképpen? Isten és a világ kapcsolata régóta képezi sokféle filozófiai-teológiai vita tárgyát, és korántsem olyan egyértelmű ebben a kérdésben igazságot tenni, mint amilyennek látszik.
Keresztény körökben szinte röpködnek az olyan kifejezések, melyek Isten beavatkozó cselekvéséről tudósítanak. Kismilliószor halljuk szinte minden nap, hogy Isten állítólag valakit megszólított, ezt vagy azt üzeni az egyházának, látomásokat és próféciákat ad, azután embereket gyógyít, anyagilag vagy másként megáld, veszélytől óv meg, gyermeket ajándékoz - vagyis röviden a kereszténység egy olyan Istenről beszél, aki elképesztően aktív és szakadatlanul az emberek körül tevékenykedik. Bevallom, nekem néha már hiperaktívnak is tűnik, mintha Isten egyetlen célja az volna, hogy mindannyiunk személyes sorsát külön-külön menedzselje. Ezekben a körökben a most tárgyalt kérdés soha fel sem merül - annyira magától értetődő Isten folyamatos cselekvése.
Hadd legyek őszinte, nekem az ilyesféle nyüzsgő Istenről szóló elképzelés egy idő után fárasztóvá vált. Amikor fiatal ember és fiatal hívő voltam, úgy képzeltem hogy Isten állandóan velem foglalkozik és az én ügyeim állnak terítéken az íróasztalán. Minden, ami velem történik, az a Menny aktivitásának köszönhető. Ha sikereket érek el, akkor Isten közvetlenül belenyúlt az eseményekbe, hála legyen Neki. Ha kudarcot vallok, akkor azt valamilyen oknál fogva megengedi - de ekkor is Ő van a háttérben, az Ő döntése szerint alakulnak a dolgaim, az Ő elgondolásai szerint emelkedek fel vagy süllyedek le.
Bármilyen különösen is hangzik, egy idő után tényleg kifáradtam ettől: az állandóan körülöttem sürgölődő Isten gondolatától. Később ez a kép egyenesen kétségessé lett számomra. Egyrészt utólag visszatekintve el kellett ismernem, hogy sok esetben, amikor Isten kezét láttam a történések mögött, jó eséllyel nem sok köze lehetett azokhoz. Inkább arról volt szó, hogy én akartam minden áron Istent az események mögé helyezni. Másrészt ha ennyire mindent Isten tesz az életemben, akkor pontosan mi az, amit én teszek, amiért engem fog számonkérni, amiért magam vagyok felelős? Elkezdtem tehát "megkopasztani" a múltamat és megkíséreltem csakis bizonyos töréspontok tekintetében keresni Isten keze munkáját. Szingularitásokat, kairosz-pillanatokat, kiemelkedőbb részleteket kutattam. Így meglehetősen kevés dolog maradt felszínen, de azt a keveset mégis vállalhatóbbnak éreztem az előzményekhez képest.
Valahogy persze a hívő ember úgy fogja érezni, egyik megközelítés sem igazán jó. Ha belenyugszunk, hogy Isten sosem vesz részt a világ folyamataiban, az deizmus és nem kereszténység. Ha belenyugszunk, hogy Isten állandóan piszkálja és szüntelenül navigálja az életünket, az nem több színjátéknál, amiben csupán statiszták vagyunk. Logikusnak tűnik tehát, hogy az ember megpróbálja megtalálni a megfelelő arányokat - és persze rögtön észreveszi majd, hogy nem ő az első, aki ezzel próbálkozik. Számos gondolkodó megkísérelte már leírni milyen lehet a kapcsolat Isten és a világ között - mert az kétségtelen, hogy a bibliai kereszténység jóval többet állít a deista felfogásnál. Az egyik ilyen érdekes próbálkozás számomra M.J. Langford kategóriákat tartalmazó listája volt, aki a következő módokat látta Isten beavatkozására:
1. Isten teremtő tevékenysége
2. Isten fenntartó tevékenysége
3. Isten mint végső ok
4. Az "általános gondviselés"
5. A "különleges gondviselés"
6. A csodák
Langford a fenti listájához egy szemléletes példát is hoz. Azt kéri, képzeljük magunk elé egy hegymászó expedíció vezetőjét. Egy ilyen expedíciót először is meg kell tervezni - ez megfelel az 1. és 2. pontoknak. Másodszor az expedíció előtt kell végighaladni a sziklán, azaz biztosítani kell a hegymászás baj nélküli megtörténtét - ami a 3. és 4. pontot jelenti. Végül fontos szerep jut az expedíció vezetőjének akkor, ha esetleg valamiféle vészhelyzet vagy egyéb beavatkozást igénylő esemény keletkezik, melyek részben talán igen, de teljesen soha nem láthatók előre - és erről szól az 5. és 6. kategória.
Az isteni beavatkozás vagy inkább gondviselés tehát valami olyasmit feltételez, hogy az Isten cselekvéséről szóló ismereteink és a világban zajló történések között valamiféle összefüggést tapasztalunk. Természetesen egy ilyen röpke illusztráció nagyon kevés a téma lezárásához, de a gondolatébresztéshez talán megfelelő. Nyilván, számos kérdés adódik, itt van például egy: ha a világ teremtett törvényszerűségek szerint működik, ahol az események jó része determinisztikusnak (előre megjósolhatónak) tűnik, akkor honnan lehet tudni, ha valami történik, az Isten közbeavatkozásának köszönhető? Hacsak nincs erről külön kijelentés, legalábbis nem egyértelmű Isten jelenléte az adott dolog hátterében. Példa lehet erre Fülöp és az etióp komornyik sztorija (ApCsel 8,26-40): a történet persze mindjárt az elején tisztázza, hogy ami történik, Isten felszólítására és akarata szerint történik. De ha ez nem lenne odaírva, akkor simán lehetne azt gondolni, hogy Fülöp egyszerűen csak jó helyen volt a jó időben - az etióp komornyik ezért tudott megtérni és megkeresztelkedni. Hogy a háttérben Isten maga hozta össze ezt a két embert egymással az csak azért nyilvánvaló, mert le van írva - különben nem feltétlenül egyértelmű.
A kérdés tehát alapvetően továbbra is megmarad: hogyan kell elképzelni Isten beavatkozó gondviselését? Másként fogalmazva: hogyan működik Isten a világban? Itt folytatom legközelebb!