A Biblia nagy része ismeretlen az amerikai hívők számára - olvastam egy amerikai lelkész cikkében. A kijelentés első hallásra meghökkentőnek tűnhet, hiszen Amerikáról az a képzetünk, hogy "keresztény nemzet", újjászületett hívők tömegével. Hogyan értsük tehát azt a kijelentést, hogy az amerikai hívők jó része számára mégis ismeretlen a Szentírás?
Mindenekelőtt szeretném kissé pontosítani a bevezetőben tett sommás kijelentésem: bibliaismeret alatt itt most nem a Szentírás kijelentéseinek összefüggő megértésére, vagy valamiféle rendszerezett teológiai látásmódra gondolok. Nem így értettem, hogy a hívők jó része nem ismeri a Bibliát. Ha ezt tartanám szem előtt, akkor a helyzet ugyanis még rosszabb lenne, mert a bibliaolvasó emberek elsöprő százaléka nem tudja szintetizálni a szövegből származó ismereteit, és egyáltalán nincs semmiféle rendszeres elképzelése a hitéről. Amikor azt állítom, hogy van a hívőknek egy jó nagy csoportja, akik igazából nem tudják már azt sem, egyáltalán mi van leírva a Bibliában, akkor olyan embertömegekre gondolok, akik hitbeli ismereteiket többnyire két forrásból, azaz valamilyen napi igei elmélkedésből, illetve a vasárnapi prédikációból nyerik.
Ha belegondol az ember, mindkét forrás elképesztően szelektív. Maradjunk az utóbbinál!
A helyzet az, hogy ahol nincs perikóparendszer, ami a teljes Szentíráson végigkalauzol, ott az igehallgató gyülekezeti tagok gyakorlatilag annyit hallanak a Szentírásból, amennyit a prédikátor éppen elmond nekik. A kisebb egyházakban általában ez a stílus az elfogadott - az igehirdető választ egy textust jókedve és elhatározása szerint, és azt hirdeti a gyülekezetének. Az említett cikkből pedig bizony kiderült, hogy a szószékről így nem a Bibliát, hanem annak csak egy rövidített változatát hallja a gyülekezet. Tegye fel a kezét, aki mostanában hallott igehirdetést Abdiás vagy Aggeus próféta könyvéből, esetleg a mózesi törvényekből, valamelyik nemzetségtáblából, János második és harmadik vagy Júdás leveléből! Persze néha előfordul egy-egy próbálkozás, de a helyzet az, hogy a pásztorok többnyire egyrészt a könnyebben emészthető szakaszokat favorizálják, vagyis a közismert történetekből indulnak ki, melyek ráadásul konformnak tekinthetők a mai korszellem tekintetében is. Nem igazán prédikálunk például arról, amikor az Elizeust gúnyoló fiatalokat széttépte két nősténymedve, ahogy a csecsemőket falhoz csapdosó zsoltárvers sem igazán kerül elő a szószéken. Másrészt, a választott témák általában illeszkednek az adott prédikátor teológiai és etikai felfogásához és ízléséhez is. Vagyis röviden: van egy "kánon a kánonban", egy szelektált halmaza az igéknek, melyekből mindig halásznak a pulpituson álló igehirdetők és a napi elmélkedések szerzői.
Ha mindezt átgondoljuk, akkor a "Biblia Light" ilyen alkalmazása értelemszerűen ahhoz fog vezetni, hogy a csak ilyen forrásból táplálkozó hívek istenképe egy szűk keresztmetszetből összeeszkábált, a teljes Szentírástól elég távoli kreatúra lesz. Valamikor csak verseket, szakaszokat, valamikor egész könyveket ugrunk át úgy, hogy gyakorlatilag soha nem beszélünk róluk. Hozzáteszem, ezt sokszor olyan igehirdetők művelik, akik egyébként arra nevelik a hallgatóikat, hogy eszükbe se jusson korlátozni Isten hatalmát az életükben, és azt is hangsúlyozzák, hogy a "teljes Írás Istentől ihletett". Meglehetősen ellentmondásos számomra, ha a Biblia minden egyes szavát és betűjét Istentől származónak vélik, akkor miért kerülik ki ezek tetemes százalékát?