2022. április 29., péntek

Amiről a lelkész csak nyugdíj után beszél...

A teljes idejű szolgálat egyik komoly hátránya, hogy az ember teljes időben nem feltétlenül lesz teljesen őszinte. Ha például egy lelkész vagy teológus egzisztenciája függ attól, mit mond a gyülekezetének vagy a környezetének, akkor egyszerűen nem veszi majd a bátorságot, hogy bizonyos kérdésekkel  előhozakodjon. Attól fél, ha így tesz, szétrebbenti maga körül a nyájat - vagyis azokat, akik a megélhetéséről gondoskodnak...

Ez a félelem nem is alaptalan. Sokat kritizálják a teljes időben szolgálókat, a lelkészeket, a papokat, az egyházban főállásban dolgozókat, pedig az őszintétlen helyzetért nem egyedül ők a felelősek. Valljuk be derekasan, hogy ebben mindannyian benne vagyunk. Kicsit hasonló mindez a használtautó-piachoz. Vannak a nepperek, akik rossz autót is képesek jó autóként eladni, becsapva ezzel a vevőt - de azért a vásárlók is megérik a pénzüket, akik mintha ezt el is várnák. Mindenki a "svájci katolikus pap" kocsijára vágyik, amit csak hétvégén használt az unokái meglátogatására. És ha álomra van kereslet, hát arra is lesz kínálat: így szaladgálnak az utakon belülről rohadó, kívülről csillogó verdák.

Természetesen ez nem mentség az egyház számára, mindazonáltal előteremt egy nehezen megoldható csapdahelyzetet. Sokszor a pásztorok korunk lelki neppereivé válnak - mert ezt is várják tőlük a vásárlói oldalon. Egy amerikai szerző megpróbált összeszedni néhány olyan dolgot, melyet szerinte egy tipikus amerikai lelkész legjobb esetben csak nyugdíj után hajlandó elmondani a gyülekezetének. A megfogalmazás vicces, ám azt hiszem mégsem nevetünk ezen hahotázva, hiszen a témák bármelyikéről jobb lenne bármikor őszintén és szabadon beszélni.

Ilyen például, hogy a lelkészek közül a legtöbben nem értik a Szentháromság fogalmát - igaz, nem is nagyon beszélnek róla, nem foglalkoznak vele. Vannak persze jópofa, egy prédikációban bármikor bevethető hasonlatok (az egyik klasszikus, hogy a Szentháromság olyan mint a víz, ami lehet szilárd, légnemű és folyékony állapotban), ám ezek mindegyike elég könnyen kikezdhető. Nem mintha a gyülekezet sorsa ezen múlna (szerencsére a hívek hétköznapjai sem a Szentháromságról való elmélkedéssel telnek), mindazonáltal mégis olyan alapvető dogmatikai dologról van szó, amely összeköti az összes felekezetet - egyben azonnal eretnekké teszi, aki nem vallja a trinitást.

Ennél rosszabb a helyzet, hogy a hívek egy részének fel sem tűnik, a lelkész nem a Bibliát prédikálja, hanem annak csak bizonyos szegmenseit, kiválasztott könyveit, kedvenc részeit. A teljes Szentírás végigprédikálása töviről-hegyire főleg a neoprotestáns egyházakban nem jellemző, a történelmi egyházak perikóparendszere ezt némiképp kivédi. Arról sem fog beszélni egy pásztor, hogy a Bibliában vannak mitikus részek, melyeket nem szabad szó szerint érteni, melyek a valóságban sosem történtek meg, de nem is ezért lettek leírva. Az ilyesmit a hívek maguknak bogarásszák ki, a legtöbben azonban nem is gondolnak ebbe bele, hanem egyszerűen mindent készpénznek vesznek, amit hallanak.  Sőt, az amerikai evangelikál keresztények java részének egyenesen botrányos lenne ezzel a témával foglalkozni is. Ha egy pásztor van olyan művelt teológiailag és járatosabb az izagógikában és az exegézisben, hogy tud erről, valószínűleg akkor sem fogja "felvilágosítani" a gyülekezetét - mert kerülni akarja a botrányt és fél a hitehagyástól.

Természetesen számos olyan téma, melyről az ember azt hinné, nagyon fontos róluk tudni a hitünk szempontjából, soha elő sem kerül. Senki nem szokott hallani arról, hogy a kereszténységben milyen meghatározó volt a misztikus vonal (aminek ma alig van jelentősége), hogy sajnos az antiszemitizmus mennyire markáns vonás az egyháztörténelemben, hogy a jézusi mondásoknak vannak előzményei a rabbinikus irodalomban (ami nem baj, de jó tudni róla), hogy nem tudjuk biztosan hogyan fejeződik be Márk evangéliuma (a négyféle verzió közül), hogy a Biblia tele van antropomorf, antropopatista elemekkel ott is, ahol eszünkbe se jut észrevenni. Az ilyen kérdések persze nem a szószékre valók, de valamilyen platformot megérdemelnének a teológiai karokon kívül is - hiszen végső soron mégis az istenképünkről, az egyházfelfogásunkról, a Bibliáról kialakított nézeteinkről szólnak, melyek nem mellékes kérdések.

És persze a lelkészek attól is túlterheltek, sokan kiégnek, agyonterhelődnek, mert mindent ők csinálnak egy-egy közösségben. Egyszerűen nem beszélhetnek arról, hogy a Biblia nem tud az "ezermester lelkész" kegyelmi ajándékáról, nem úgy festi le a lelkészeket, hogy az ő deklarált megbízásuk az összes feladatot elvégezni a gyülekezetveztéstől a prédikáláson át a lelkigondozásig. Tulajdonképpen nem is akad olyan feladat, amit a Szentírás alapján csak lelkész csinálhatna, beleértve a tanítást, keresztelést, temetést, esketést. Ezeket bárki megteheti, ahogy Luther is újra "laikus mozgalomnak" képzelte el a kereszténységet. Ám ha valaki ezekért fizetést kap, magától értetődő, hogy mindet neki kell megcsinálnia - és azonnal lusta ingyenélőnek fog tűnni, ha fel meri vetni az ellenkezőjét.

A témákat hosszan lehetne még sorolni. A fenti példáim csak azt kívánták illusztrálni, hogy jelenleg a nepperek-vevők konstellációjában éljük meg az egyházi életünket, melynek status quo-ja mintha mindenki érdeke lenne. A laikusoknak vannak elvárásaik, melyeket a klerikusoknak illik teljesíteni - hiszen előbbiektől kapják a pénzt. Én viszont úgy gondolom, ha megtörjük itt-ott ezt a varázst, az őszinteségre is lehet teljes idejű szolgálatot építeni. Már ahol van rá gyomor és őszinte igény - de talán ezek megteremtése lenne a legfontosabb feladata olyanoknak, akik teljes időben az egyházban munkálkodnak.

2022. április 25., hétfő

Nem menthetjük a menthetetlent

Még egy bejegyzés erejéig szeretném továbbszőni azt a gondolatot, miért káros az a "kulturkampf", amit főként a konzervatívabb keresztények szeretnek előszeretettel megvívni. A témát azért tartom ilyen fontosnak, mert egyre erősödő meggyőződésem, hogy teljesen félreviheti a kereszténység fókuszát - miközben egyfajta megelégedettség-érzést nyújt azoknak, akik a fejüket erre a szélmalomharcra adják.

Csak hogy egyértelmű legyek: itt és most arról a keresztény viszonyulási módról beszélünk, amelynek kettős irányultsága van a jelenlegi társadalmi folyamatok kapcsán. Egyrészt folyamatosan rezonál a számára ellenszenves jelenségekre (például hevesen tiltakozik az LMBTQ-val kapcsolatos mozgásokra, felemeli a hangját az abortusz ellen, stb...) Másrészt abban érdekelt, hogy valamiképp a törvények, a politika, az állami hatalom segítségével létrehozzon egy ideálisabb társadalmat, ha úgy tetszik valamiféle keresztény polisz alapjait rakja le.

Mindkettőt abszolút céltévesztésnek tartom. Sőt, veszélyes céltévesztésnek.

Az olvasó talán felvetheti a kérdést, ugyan miért lenne veszélyes kiállni fontos erkölcsi kérdésekben a biblikus álláspont mellett? Hát nem dolga az egyháznak, hogy képviselje az igazságot a romlott társadalomban? Túl erős dolog itt veszélyről beszélni - mondjuk inkább finomabban tévedésnek, ha így vélekedünk, de ne fogalmazzunk ilyen durván...

Nos, nem faragatlanságból vagy bántási célzattal használom most a veszély szót a tévedés helyett. Merthogy a keresztény Kulturkampf sajnos nem szimpla tévedés, hanem nagyon is tudatosan felvállalt koncepció. Vonzó erejét a fentebb már említett megelégedettség-érzés mellett az is biztosítja, hogy ha valaki adja magát a világi trendekkel szembeni állandó harchoz, úgy érezheti, hogy ezzel bátran kiáll a hite mellett és Isten igazságáért küzd e világban. Az igazság mellett kiállni pedig egyfajta szent kötelessége a hívő kereszténynek, aki életfelfogásával amúgy is egy ellenkultúra-szereplőként funkcionál a társadalomban.

Mindez logikusnak hangzik, pedig hamis szemléletmód. Bevallom őszintén valahogy sosem értettem miért nem tűnik fel a harcoló testvéreknek, hogy ilyesfajta küzdelemnek egyszerűen halvány nyomát sem találjuk az egész Újszövetségben! Sem Jézus, sem az apostolok nem harcoltak Róma ellen, a római züllöttség, a városban és a birodalomban hanyatló erkölcsiség, a promiszkuitás, a homoszexualitás, a hamis vallások és általában a közerkölcsök a legjobb esetben is csak félfogról odavetett említésként jelennek meg a szövegben, a legtöbbször még úgy sem. Ha már küzdelem, a világiasság sodrásának az egyházon belül kellett ellenállni - de hogy mi zajlik az egyházon kívül és azt hogyan lehet megjobbítani - ezzel egyáltalán semmit nem foglalkozik a krisztusi kereszténység. A témát lezárhatnánk ezzel a gondolattal, de mindez még nem válasz arra a meglehetősen szigorú véleményemre, ami miatt veszélyesnek tartom az elkeseredett kultúrharcot.

Az egyik veszély és talán a legfontosabb, hogy az állandó küzdelem a világgal felemészti az egyház energiáinak tetemes részét - azaz az erőforrásokat nem az evangélium hirdetésére és az egyház más feladatainak végzésére fordítjuk, hanem egy halva született projekt megvalósítására. A másik veszély, hogy mivel az egyház önmagában kevés erőt képvisel a társadalom megjobbítására, magától értetődően kell segítségül hívnia a politikát, ha ezen a területen érvényesülni szeretne. Ezt a vonalat nem is ragozom tovább, hiszen teljesen világos, hogy amikor az egyház és a politika találkozik, abból az egyház az esetek elsöprő többségében csak vesztesként fog kikeveredni. Harmadrészt tetszik vagy sem, ebben a világban a kultúrát közösen hozzuk létre: erről szól a demokrácia. Nem a vallásos emberek előjoga, hogy valahogy a törvényi erő segítségével kikényszerítsék a közerkölcsök feljavítását. Mivel a társadalom nagy része nem keresztény, milyen alapon kívánjuk ráhúzni az emberekre, hogy a mi keresztény etikai bázisunkon nyugvó erkölcseinket legyen kötelező nekik is követniük?

Számos más problémát és veszélyforrást is tudnék még említeni, de nem akartam kihagyni a legfontosabb gondolatot. Az a gyanúm ugyanis, hogy a keresztény Kulturkampf hátterében nem az erkölcsök féltése vagy az igazság szeretete munkál, hanem az emberi gyarlóság, ami hatalommal akarja megvalósítani az elképzeléseit. Túlságosan sokszor láttam már ezt közelről bizonyos, konkrét emberek esetében (akiket most nem kívánok itt néven nevezni). Vagyis nem feltétlenül arról van szó, hogy valójában az isteni igazság érvényre jutásáért küzdünk: van egy kép a fejünkben arról, hogyan kellene és lenne illendő a társadalomnak viselkednie, hogyan kellene az embereknek gondolkodniuk, házasodniuk, öltözködniük, vagyis röviden milyen lenne az az ideális világ, amely a mi ízlésünknek megfelelő, és ezt szeretnénk erővel és hatalommal megvalósítani. Ez azonban nem Isten Országa, hanem egy idealizált, utópisztikus Magyarország a mi fejünkben, aminek a felépítésére nincs az egyháznak bizonyítványa. Az természetesen lehetséges - sőt, még kívánatos is! -, hogy a hívő emberek jelenléte a társadalomban jobbító legyen. Vethetünk hullámokat, melyek tisztítják a közerkölcsöket, jó irányba befolyásolják a közgondolkodást, hozzájárulnak a szegények felemelkedéséhez, vagy bármi más pozitív folyamatokat indukálnak. Ám ez csak mellékterméke kell legyen a fő küldetés teljesítésének, ami Isten Országáról szól és nem egy feljavított földi országról. 

Jézus ott állt Pilátus előtt, aki faggatta őt arról, ugyan miféle királyként kell egy ilyen rongyos, szakadt zsidó tanítót elképzelni, hiszen az a hír járta, hogy Krisztus a zsidók királya. Valószínűnek tartom, amikor Pilátus meghallotta hogy Jézust egyes zsidók királynak nevezik - azon túl, hogy megmosolyoghatta ezt a naiv gondolatot - a királyság szóról a politikai hatalom, egy adott ország, valamiféle hadsereg és ehhez hasonló dolgok juthattak eszébe. Nyilván helytartóként nem is gondolkodhatott más paradigmában. Krisztus szavai megpróbálták érthetővé tenni milyen értelemben nevezhető ő királynak: "Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy ne kerüljek a zsidók kezére." (Jn 18,36) Furcsa egy válasz lehetett ilyesmit hallani, mert pont a fordítottja annak a logikának, amivel az ember ebben a valóságban találkozik. Jézus emberei nem harcolnak még Jézusért sem - mondta ezt maga Jézus. Ez az a gondolat, amit mintha sok hívő nem értene meg. 

A tanítványok is hadilábon álltak ezzel. Tudjuk, hogy Péter apostol kardot rántott a Gecsmáné-kertben és levágta egy templomszolga fülét - mire Jézus egyrészt meggyógyította ezt az embert, másrészt rápirított Péterre és egy iszonyú fontos gondolatot mondott ki: ha valaki kardot ránt, ha valaki a harcban, az erőszakos küzdelemben, vagyis a dolgok erőszakos megváltoztatásában akarja megtalálni az érvényesülés útját, az szépen visszaüt majd rá és így fog elveszni. Hihetetlen nagy tanulság ez, amit a kultúrharc közepén szerintem nagyon fontos lenne jól megértenünk. Egy nem e világi országért nem lehet e világban e világi eszközökkel küzdeni, és nem is dolgunk ezt tenni. Ez a világ ugyanis menthetetlen a Biblia szerint. Megszakadhatunk, kiabálhatunk, tilthatjuk a melegházasságot, az abortuszt, asztalra csaphatunk erkölcsi ügyekben - egyértelmű tanítás, hogy a hajó előbb-utóbb elsüllyed. Ez a tény jelenti a kultúrharc hosszú távú legnagyobb kudarcát. Krisztus nem azért jött, hogy felvázolja egy jobb világ felépítésének programját - hanem azért, hogy lerakja egy másik Ország itteni alapjait. Totális céltévesztés, amikor erről levesszük a fókuszt és elkezdünk idelent sepregetni az Odafelvalók helyett.

2022. április 16., szombat

Töretlenül hátra

A demokrácia egyik hátulütője, hogy olyanok is szót kapnak, akiknek nem esik jól hallani a hangját. Perintfalvi Rita hangja számomra pont ilyen - mintha csak egy lágyan játszó kamarazenekar soraiból egy szikrákat hányó köszörűgép krákogása törne elő. Ez a hang ipari zaj a zenében, ami forradalminak hiszi magát, közben viszont úgy megy előre, hogy csak hátrafelé haladunk vele.
 
Szombat van, Krisztus a sírban, már a halál után, de még a feltámadás előtt. Nincs is alkalmasabb pillanat ennél, hogy egy gyászos bejegyzést körmöljek, amely ráadásul Perintfalvi fantáziájának köszönhetően még hozzá is van kapcsolva a húsvéthoz. Az ő értelmezésében ugyanis a magyar nép április 3-án Barabást (értsd: Orbán Viktor) választotta, így végül magát a magyar népet feszítették keresztre. Nem viccelek, tényleg ezt írta, tessék elolvasni az előző mondatot még egyszer! Oké, talán nem kellene erre a bugyutaságra egy szót sem vesztegetni, egyszerűen megvonhatnánk a vállunkat, vannak az életben nagyobb problémák is, még egy kificamodás igazán elfér a kirakatban. Két dolog miatt írok mégis.

Az egyik, hogy az elmúlt évek során Perintfalvi egyre népszerűbb figurává nőtte ki magát, aki a különféle rádiókban, magazinokban, hírforrásokban bizonyos időközönként felbukkan és a "teológus szakember" pozíciójából mondja el a dolgokat. Vagyis egyre nehezebb azt mondani vele kapcsolatban, hogy "ha nem tetszik, ne nézz oda" - ami amúgy sem feltétlenül jó stratégia. Perintfalvi ráadásul mindig katolikus teológusként lép fel (noha az elmúlt hetekben elhatárolódott saját egyházától is egy Facebook-bejegyzésben), amiben feszül egy gigantikus paradoxon: egyfelől jól jön neki egy világegyház hátszele, hogy nem mezítlábas teológusként kell a közbeszédben megjelennie, másfelől viszont munkássága tetemes részét az teszi ki, hogy állandóan ekézi a saját felekezetét, aminek a nevében mutatkozik. Ez engem mindig zavarba ejtett. Mintha csak Mick Jagger a színpadról pocskondiázná a Rolling Stones-t, Perintfalvi évek óta becsmérli és gyalázza a neki keretet nyújtó egyházat, ami egyébként annyira antidemokratikus, hogy mindezt eltűri. 

Rossz nézni mindezt, mert nem egy buta nőről van szó. Fontos témákra is rá tud mutatni, a maga módján jól forog a toll a kezében, de az a lelkület ami mindezt pókhálóként befonja, pestiesen szólva egyszerűen hazavágja egész munkásságát. Ez a hátrafelé nyilazós, ősmagyar stílus elviselhetetlen, csak uszításra és hergelésre alkalmas. 

A másik, számomra fontosabb ügy ennél, hogy Perintfalvi a progresszív, fejlődőképes, haladó szellemiségű teológusok egyik emblematikus figurája lett mára, vagyis az előbb említett jelzőket nagyon sokan vele azonosítják. Perintfalvi érzékenységére jellemző, ha valaki kritikát mer megfogalmazni bármely gondolatával kapcsolatban, az a szemében azonnal eszement fundamentalista lesz. Nos, aki követi a blogom és ismer engem személyesen, tudhatja hogy talán nincs még egy olyan filozófiai pont a skálán, ami olyan messze állna tőlem, mint a fundamentalizmus. Még csak igazán konzervatívnak sem tartom magam. Hiszek abban, hogy van fejlődés az életben és különösen is a hívő ember személyes szférájában - ezt kutattam a doktorimban is. Ám nincs szinte egyetlen pont sem, ahol Perintfalvi Rita meg én találkozhatnánk. Ami neki forradalmiság, az nekem aposztázia. Ami neki fejlődő hit, ott én csak hulló vakolatot látok. Ami neki a felszabadulást jelenti, az nekem maga az elszabadulás. Szemben haladás a Mesterrel, meg amit Ő képvisel.

Nem akarom, hogy Perintfalvi Rita legyen a nyitott gondolkodás origója a hazai teológiai közéletben. De ha már az események errefelé torzulnak, hát ezzel a borzasztó bejegyzéssel kívánom tudtára adni annak, aki hallja a hangomat: lehet úgy is nyitottan gondolkodni, hogy nem válunk közben egyházi zsákutcává. A nyitott gondolkodás nem parttalan, amibe bármi belefér, hanem megvannak a maga korlátai, melyek között viszont képes az önálló mozgásra és integrációra. Amit Perintfalvi metafizikai megmondásaiban látunk, az nem ilyen, csak határtalan szembenállás mindennel a szabadság nevében. A progresszió felé mutatott kőkemény tisztelet és hódolat, ami tapodtat sem enged, hanem bezárkózó és merev, miközben azt hirdeti, mindent szabad. Igazi fundamentalizmus a maga nemében.

2022. április 13., szerda

Túlvilágépítők

Megjelent egy írásom az Evangelikál Csoport oldalán, melyben egy közelmúltban napvilágot látott könyvet, vagyis Gregory Boyd remek munkáját ajánlom az olvasóknak. A keresztény nemzet mítosza nagyon is megéri az elolvasást és végiggondolást, ám most nem a saját cikkemet szeretném itt megismételni, hanem egy olyan jelenségre szeretném felhívni a figyelmet ennek apropóján, amely véleményem szerint teljesen félreviheti az egyház fókuszát a küldetéséről.

Boyd könyvében kétféle országról értekezik, vagyis a földi országokról (melyeket a Kard királysága névvel címkéz) és Isten Országáról - a keresztény pedig köztudottan kettős állampolgár, hiszen mindkét országnak tagja. Ez a két valóság azonban alapvetően nem kompatibilis egymással, hiszen pontosan ellentétes logika mentén működnek, szinte már komplementaritásban. A Kard országa a hierarchiában felül lévők tekintélytiszteletén, a lejjebb lévők fölötti uralkodáson alapul, vagyis alárendelő valóság. Adott esetben akár a fizikai erőszak révén is törekedni fog arra, hogy kijelölt földi célokat elérjen. Egy országban lehet diktatúra, királyság, császárság, demokrácia - ezek vagy semmilyen, vagy csak bizonyos mértékű beleszólást engednek meg az alattvalóiknak a dolgok menetébe, mindazonáltal a fentről-lefelé uralkodás mindegyikben jellemző.

Isten országa szerveződési elvei teljesen mások, ahogy azt az evangéliumban látjuk. Ez egy alárendelődő valóság Boyd szerint, ahol a végső célok sosem földiek, s ha valaki nagy pozíciókra vágyik, hát az legyen mindenki rabszolgája. Isten országának tagjai nem uralkodnak egymáson, hanem szolgálják egymást, a fizikai erőszak pedig nem igazán jellemző az eszköztárukra. Krisztusnál azt látjuk, hogy saját tanítványai lábát mossa, végül pedig egy fakereszten végzi - ami a földi királyságok logikája szerint vereségnek, Isten országa logikája szerint viszont győzelemnek számít.

A két világnak vannak érintkezési pontjai, mindazonáltal nehéz tagadni, hogy teljesen más alapokon állnak és lényegükben összeférhetetlenek. Ebben az inkompatibilis valóságban kell nekünk boldogulni keresztényként.

Nos, a bevezetőben említett hangsúlytévesztés az egyház részéről természetesen akkor következik be, amikor Isten országa helyett a Kard királyságát - azaz a földi társadalmakat - kezdi el szorgosan építeni. A keresztény nemzet mítosza pontosan ennek a képtelenségnek adja meg az alapot. Eszerint a kereszténységnek az az elsődleges feladata, hogy a társadalmat csiszolgassa és hozzájáruljon egy élhetőbb világ megteremtéséhez. Ezért küzdenek sokan az LMBTQ-propaganda ellen, vagy főleg Amerikában az abortusz ellen és más hasonló ügyekért. Félreértés ne essék: az egyháznak igenis van társadalmi felelőssége, senki nem arról beszél, hogy tilos vagy felesleges lenne hallatni a hangunkat. Ám teljesen mást jelent hatással lenni a világra a hitünkön keresztül és megtenni elsődleges célnak, hogy jobbá tegyük a világot. Az a helyzet, hogy hangozzék bármennyire is misztikusan, mi hívők nem e világ építésében vagyunk érdekeltek: furcsa kifejezéssel élve túlvilágépítők vagyunk, akik nem a temporális valóság farigcsálásán munkálkodnak, hanem örökkévaló szempontjaik vannak. Boyd zseniálisan festi le a két látásmód közti különbséget az amerikai viszonyok bemutatásával, amikor a giccses "vegyük vissza Amerikát Istennek!" szlogen mögötti indítékokat elemzi, valamint a polgári vallásosság illúziójáról lerántja a leplet. Sokan ugyanis azt hiszik, Amerika valaha is keresztény nemzet volt és ha több keresztényt juttathatnak hivatalhoz, akik több keresztény törvényt hoznak majd meg, gatyába rázva a nemzet erkölcsiségét, akkor majd megint el lehet mondani, hogy Amerika egy "nemzet lesz Isten színe előtt".

Ez adja az állandó kultúrharc alapját, amely földi célokért küzd földi eszközökkel, a Kard királyságát akarja jobbá tenni és abban gondolkodik, hogy valahogyan létrehozza az ideális keresztény társadalmat itt a földön. Az egész mögött álló mítosz persze, miszerint Amerika keresztény alapokra épült, nem igazán állja meg a helyét. Ahogy Boyd fogalmaz:
"Ha a történelmi valóságot nézzük a szép szólamok helyett, nyilvánvaló, hogy Amerika soha nem tartozott Istenhez. Ahogy már elmondtuk, ha Isten országa testet ölt a földön, azt észre lehet venni. Ugyanis hasonlatos Jézushoz. De Amerika mint nemzet soha nem hasonlított Jézushoz, még távolról sem. Nem volt Amerika felfedezésében, meghódításában és az első évek kormányzásában semmi jellegzetesen krisztusi. Ellenkezőleg, ahogyan Amerikát felfedezték, meghódították és kormányozták, az tipikusan barbár, erőszakos e világi történet volt."

Amerika persze messze van, de hát jól tudjuk azt mind, Magyarországon is éppen ezekben az időkben nagyon népszerű a "keresztény ország" nevű hazugság téveszméje, melyet szép számmal osztanak hívő emberek is. A feleszméléshez és az elkeseredett kultúrharc megszüntetéséhez persze az kellene, hogy felébredjünk az álomból és nemcsak észrevegyük, Magyarország soha nem volt keresztény, hanem azt is, hogy nem feladatunk azzá tenni. A mi feladatunk Isten országának építése, melynek lehetnek pozitív hatásai Magyarországra nézve, alakíthatja megnyerőbbé a szellemi atmoszférát körülöttünk, de ezek csak következményként jelentkeznek, nem célként számunkra. Főleg most, a választások után jó lenne a valódi feladatokkal foglalkozni. Boyd könyvét pedig jó szívvel ajánlom mindenkinek, mert sokat segíthet a feleszmélésben és a megértésben.

2022. április 7., csütörtök

Te és a hatalom, meg a Róma 13

Pál apostol római levelének tizenharmadik fejezete: ahogy Oscar Cullmann mondta, kevés újszövetségi szöveggel éltek vissza annyiszor, ahányszor ezzel. Mindenki tudja, hogy itt az apostol arról beszél a római keresztényeknek, hogy engedelmességgel tartoznak az államnak, mert a politikai hatalmat Isten rendelte a fejük fölé. Mit mond ez nekünk most, választások után keresztényként a huszonegyedik századi Magyarországon?

Magyarország két oldalra polarizálódott politikai játszóterén az árnyalatok lassan megszűnnek létezni. Csak a fekete és a fehér marad, a baloldal és a jobboldal, vagyis az átlagpolgárnak el kell döntenie, ide vagy oda tartozik. Amikor ilyen kiélezetté válik a helyzet, akkor persze az állásfoglalás egyre kevésbé egy oldal melletti kiállást, sokkal inkább a másik oldallal történő szembenállást takarja.

Ebben a miliőben különösen azok számára, akik nem a jelenlegi kormánynak szurkoltak a választások során, fájdalmas lehet olvasni Pál szinte locus classicusnak tekinthető sorait a Róma 13-ban, miszerint mindenki engedelmességgel tartozik a felsőbb hatalmasságoknak - tekintet nélkül arra, szimpatikus-e számára, amit a felsőbb hatalmasság képvisel. Az apostol tekintélyes szavai félreérthetetlenek, és nyilván eszemben sincs kimagyarázni őket: az engedelmesség nem politikai ízlés kérdése, a tiszteletadás igenis elvárható egy kereszténytől. De azért fontos meglátni néhány dolgot a páli textusban, mert van egy olyan sanda gyanúm, hogy míg a hatalommal nem szimpatizálók relativizálni kívánják, addig a hatalommal szimpatizálók olyat is belelátnak, ami nincs benne.

Először is talán a legfontosabb: Pál nem akart mindent leírni erről a kérdésről, mindösszesen egyetlen fejezetben. Ha valaki képet akar kapni róla, milyen lehet egy hívő ember és a hatalom viszonya, jól teszi ha a teljes Szentírást áttanulmányozza ezügyben. Mondok egy konkrét példát is. Pál arról ír, ha jót teszünk, a hatalom megdicsér minket, ha ellenben rosszat, akkor "nem ok nélkül viseli a kardot". Ám olyan variációról nem beszél, ha valaki jót tesz, a hatalom mégis karddal üldözi (lásd kommunizmus) - vagy ha éppen rosszat tesz, mégis jutalmazza (lásd rendszerszintű korrupció). Ez nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy ezek a lehetőségek fel sem merülhettek Pálban - mindösszesen annyiról van szó, hogy egy általános és alapvető viszonyulásról akart beszélni, nem pedig kimerítő könyvet írni a témáról.

Másodszor, Pál nem a Császárról, hanem a hatalomról beszél - tehát nem pártok vagy egyletek felé mutatott engedelmességről ír, hanem a felsőbb hatalom, mint a társadalmat vezérlő legitim formáció áll a gondolkodása középpontjában. A mai parlamentáris demokráciára vetítve mindezt tehát nem csak a kormányra, hanem az ellenzékre, sőt a hatalmi struktúrákra is vonatkozik ez a kérés. Ezt szerintem fontos észrevenni mindenkinek, aki ezeket az igéket olvassa, mert mintha mindig és kizárólag csak a domináns politikai pártra vonatkoztatnánk Pál szavait, vagy akár a miniszterelnökre (vagyis a "Császárra").

Harmadszor, teljesen világos, hogy az engedelmesség nem lehet parttalan, hiszen a Szentírásban több példát is látunk az ellenkezőjére. Az apostolok nem engedelmeskedtek a felsőbb hatalomnak, amikor az az evangélizáció beszüntetésére szólította fel őket. A zsidó bábák nem engedelmeskedtek az egyiptomi fáraó hivatalos rendeletének, amikor újszülött zsidó fiúgyermekeket kellett volna megölniük. Az alapelv természetesen az, hogy akkor nem szabad engedelmességet tanúsítani, ha a hatalom olyan dolog megtételére kötelez, ami világosan szembenáll a hitünkkel. Jó kis viták tárgyát képezheti, hogy ez pontosan mit jelent a konkrét kérdésekre vetítve, mindazonáltal magát az elvet nehéz félreérteni. De lássuk meg, hogy amikor ilyen történik, nem az engedetlenkedés a cél az állammal szemben, hanem az engedelmesség Isten mellett - utóbbinak mintegy "mellékterméke" lesz az előbbi.

Végül negyedszer, nagyon nehéz bizonyos területeken világos vonalat húzni az engedetlenség témakörében. Ahogy én látom, sokan mintha olyan dolgokat is az engedetlenség halmazához sorolnának, melyek nem tartoznak oda. Őszintén szólva - főleg most a választások hajrájában - egyenesen viszolyogtam sok keresztény(!) ember hozzászólásától, melyben a kormányt vagy az ellenzéket kritizálta. Az én jó ízlésembe nem fér bele a durva gyalázkodás, Márki-Zay vagy Orbán nyílt lehülyézése és sátánozása - ezt egyszerűen méltatlan viselkedésnek tartom. Ugyanakkor ez az érzékenység a sajátom, senkit semmire nem kötelez, és nem engedelmesség kérdése. Senki nem lesz a hatalommal szemben engedetlen azért, mert kritikát mer megfogalmazni valamelyik oldallal szemben, akkor sem ha erősebben fogalmaz. Ehhez hasonló szerintem a tüntetés is. Én ugyan soha nem voltam még tüntetni, de nem tartom engedetlennek azt a keresztényt, aki esetleg elmegy egy tüntetésre - állampolgári jogait gyakorolja, teljesen törvényes amit tesz, mármint ha a tüntetés során nem csinál valami törvénybe ütközőt. Pont Pálnál látjuk, hogy milyen mesterien használta ki római polgári jogait, s ezzel az égvilágon semmiféle engedetlenséget vagy tiszteletlenséget nem tanúsított a hatalom felé.

Összefoglalva tehát én azt javaslom mindenkinek, hogy most már higgadjunk le, éljük tovább az életünket, építsük tovább a (közös) sorsunkat. Az alapvető attitűd pedig a felsőbb hatalom felé a törvénytisztelő engedelmesség kell legyen - miközben élhetünk a jogainkkal, vitatkozhatunk egymással és hangosan gondolkodhatunk a közéletünkről, amiért végső soron mégis mi vagyunk a felelősek. Az ember dzóon politikon (Arisztotelész), nem is tud mást tenni, nem is tud más lenni.

2022. április 4., hétfő

Tévedtem, bocsánatot kérek!

Évek óta sokszor írtam már itt a blogban arról, hogy Magyarország a felszínen látható keresztény arculata alatt valójában szekuláris ország. Akik hívőnek nevezik magukat, a hétköznapjaikban valójában nem hívőként élnek, hanem teljesen szabadelvűen, a saját elképzeléseiknek megfelelően, a vallás pedig csak cukormáz a szubsztanciálisan világi élet legfelső rétegén. A tegnap lezajlott országos választások után azonban be kell ismernem, hogy alapvető tévedésben voltam. 

Most kicsit úgy érzem magam, ahogy Jézus érezhette magát, amikor a római százados szavait hallgatva elismerően annyit mondott: "ilyen nagy hitet egész Izraelben nem találtam." Valami ilyesmiről van szó Magyarországon is. A választási térkép színei egyértelművé tették, hogy nem szekuláris országban élünk, hanem igazából hívők tömegei vesznek körül bennünket. Beszédes volt, amikor a tegnapi elsöprő győzelme után a kormány kiállt a színpadra a tömeg elé, és az emberek együtt kiáltozták Orbán Viktor nevét. Nem a pártét, a kormányét, hanem a Vezérét. "Kitört belőlünk az öröm, hogy a Viktor hozzánk szólt..." - mondta a tömegben valaki az egyik bejátszásban.

Erről a hitről beszélek, mert ez a hit tényleg áthatja az ország jó részét. Egy újságíró úgy fogalmazott néhány hónappal ezelőtt, hogy a miniszterelnökhöz fűződő viszonyt lassan már csak vallási fogalomkészlettel lehet jól leírni és vallási szempontokon keresztül lehet igazán megközelíteni. Az ellenzék sokadszori bukásának (amiben szinte biztos voltam a választások előtt) szerintem ez az egyik perdöntő oka: hogy képtelenek egy karizmatikus Vezért kiállítani, akiért vallási rajongással nyúlnak a tömegek. Csak szerencsétlenül beszélő Márki-Zayra, régóta teljesen hiteltelen Gyurcsányra vagy súlytalan megmondóemberekre futja nekik. De sehol nincs egy idol, egy olyan kaliberű ember, akinek skandálnák a nevét, akire szinte messiási figuraként néznének fel, akinek a tenyeréből esznek és a legnagyobb marhaságokat is simán elhiszik neki. Aki mögött az őt delegáló párt sokkal halványabbnak tűnik, és akinek a vállaira rá lehet építeni mindent - ő pedig atyaian mosolyog a rajongók tömegére.

Az események megmutatták, hogy a nép valójában ezt keresi, és akiben megtalálja, annak sokadszor is esélyt ad. Persze önmagában ez még kevés a győzelemhez, azonban minden más együtt sem elegendő, ha ez a komponens teljesen hiányzik. A szavazók hinni akarnak, csüngeni egy nagy ember nagy szavain. Egy párt ideológusainak, intellektuális műhelyének az a feladata, hogy egy ilyen embert prezentáljon a népnek, aztán mindent megmagyarázzon körülötte.

Nem kell hosszasan levezetni, hogy sok helyen az egyház maga is pontosan így működik. A hívők oda gyűlnek előszeretettel, ahol egy karizmatikus ember jelenlétét megérzik. Istenem, hányszor láttam már ezt! Persze mindig bukás volt a vége, de ez sem számított. A többséget ugyanis nem az érdekli, hogy mi az igazság, az sokadlagos szempont, ennél sokkal fontosabb, mennyire meggyőző és rokonszenves, aki beszél. A kommunikációelméletben az elaborációs modell írja le szépen ezt az általános emberi magatartást a kapott információk kiértékelése kapcsán. A tudatunk egyszerűen úgy működik, hogy az információtengerre képtelen figyelni, vagyis igazi mélységben nem értékeli ki, amit hall - vagy azért, mert túl sok minden zúdul rá, vagy mert szakmailag nem ért hozzá, vagy csak szimplán nem érdekli. Ilyenkor a feldolgozás főútvonaláról rögvest a mellékútvonalra kerül át a kognitív munka: vagyis azzal kezdünk el foglalkozni, mennyire szimpatikus a szónok, milyen ruha van rajta, mit mondanak a többiek róla, mennyire profin beszél... A politikusok egy része pedig remekül képes ezt az emberi gyarlóságunkat a maga javára fordítani. Ilyenkor kerülnek elő a rövid, egymondatos üzenetek, a jópofa beszólások, a harsány jelszavak - amit ha kellően karizmatikusnak tűnő személy képvisel, szinte biztosan maga mellé állítja a mellékútvonalon sétálókat.

Ez az, amit az egyik oldal nálunk jól csinál, a másik meg csak próbálgat. Teljesen mindegy, kik, kivel, hányszor és hogyan állnak össze. Igazából mindegy milyen szakpolitikai kérdésekben mit gondolnak, milyen ideológiák mentén politizálnak. Még az is mindegy, van-e programjuk vagy nincs, mert a tömeg nem fogja végigbogarászni. Nem ezeken múlnak a tömegek szavazatai. A tömegeknek Vezér kell, aki jól játssza meg a kognitív mellékútvonalaikat és akiben éppen ezért jól esik hinni. Rá kellett tehát ébrednem, hogy bár Magyarország nem keresztény ország, de hívők tömegeiből áll. Nem agymosásról van szó, primitív dolog lenne ezt így nevezni, hanem tipikus emberi jelenségről. Efelett lehet szörnyülködni, lehet infantilis rajongásnak nevezni, lehet butaságnak tartani, mindazonáltal számolni kell vele annak, aki itt komolyabb babérokra tör. Aki képtelen Vezért adni a népnek, jó eséllyel bukni fog, ennyi az egész.

Mindenesetre azt elárulom, hogy én rég megutáltam már az ilyesmit. Nálam a rajongó korszak - nem a politikában és az egyházban, hanem úgy általában - jó ideje véget ért. Szeretem a focit, vannak énekesek, színészek, közéleti szereplők, akik lelkesítenek, de Krisztust leszámítva senki nevét nem tudnám skandálni. Valahogy úgy vagyok összerakva, hogy ösztönös berzenkedéssel figyelem, amikor tömegek egy kiválasztottért rajonganak. Hosszú távon ennek több káros hatását észleltem, mint hasznosat. Azt hiszem megmaradok a rajongástalanságom mellett, de azt most erősen tudatosítottam magamban, hogy egy olyan országban élek, ahol erre komoly igény mutatkozik. Hívők között vagyok, ez teljesen biztos.