A közelmúltban olvastam a hírt, hogy az "Utolsó Reformáció" nevű dániai mozgalom vezetőjét, az extrém karizmatikus jelenségekkel operáló Torben Sondergaardot szinte elzavarták Dániából - családjával egyfajta migránsként Amerikába kényszerült költözni, amiről könnyek között számolt be egy riportfilmben. Sokan az eset kapcsán máris arról kezdtek beszélni, hogy kitört a keresztényüldözés Európában. Nekem viszont valami más jutott eszembe.
Ha valaki nem lenne képben miről is van szó, a blog egy korábbi írásában már tettem említést Torben Sondergaard munkásságáról. Végtelenül lecsupaszítva, Torben látásmódja - amit nem kis önbizalommal telve Utolsó Reformációnak nevez - az egyház teljes megújítását tűzte zászlajára. (Ez ugye a minimális programja egy magára valamit is adó mozgalomnak - mondhatnánk kissé cinikusan!) Ebben a megújítási folyamatban nagy szerepet kapnak az extrém karizmatikus jelenségek, a nyílt utcán zajló gyógyítások, az ördögűzések és az olyan szolgálatok is, amikor valakit keresztsége közben próbálnak megszabadítani a démonoktól. Az Utolsó Reformáció időközben számos országban népszerűvé vált, az egyes "helyi fiókjaikat" különféle Kickstart-nak nevezett rendezvények keretében indítják útnak. Ilyesmire egyébként már Magyarországon is sor került.
A hírek szerint Torben szervezeténél a hatóságok különféle vizsgálatokat végeztek, s bár nem találtak semmi kirívó hiányosságot, végül olyan helyzetbe hozták az egész szervezetet, hogy kénytelen volt bezárni kapuit. Torben pedig nemkívánatos személy lett Dániában, ezért mintegy menekültként néhány bőröndnyi cuccal családostul az Egyesült Államokban kötött ki.
Bevallom őszintén, számomra nem túl szimpatikus sem az Utolsó Reformáció mozgalma, de az az eljárás sem, amit vele szemben tanúsítottak Dániában. Szimpátiától függetlenül ugyanakkor túlzásnak érzem azokat a hangokat, melyek keresztényüldözést kiáltanak Európában. Ami történt, az közel sem arról szól, hogy Európa-szerte elkezdték inzultálni a keresztényeket - erről szó sincs. Egy olyan mozgalmat ért támadás, melynek vezetője - egyébként véleményem szerint teljesen őszinte hittel és jószándékkal - szalonképtelen módon és keresztény szemmel nézve is kétségesen képviselt bizonyos meggyőződéseket. A legnagyobb probléma talán az volt, amivel Torben kinyitotta azt a bizonyos bicskát még az egyház zsebében is, hogy az egész mozgalom kiindulópontja egy negatív kijelentésen állt, miszerint a gyülekezetek és a hívők szinte egy az egyben gátjai Isten tevékenységének, sőt a reformátorok is kevesek voltak - de majd most jön az Utolsó Reformáció, és megmutatja mit kellett volna csinálni. Legyünk őszinték, ez azért nem kis mellényre valló hozzáállás, és az ilyesmi előbb vagy utóbb tipikusan megbosszulja magát.
Az esetről leginkább egy kérdés jutott eszembe: vajon hol van a helye a különféle mozgalmaknak az egyházon belül? Az elmúlt időszakban több ilyesféle mozgolódásról is lehetett hallani, sokuk jön és megy, akár egy nyári zápor, ami alaposan megáztatja a földet, aztán a felhők idővel szétoszlanak, a mozgalmak pedig néhol termékeny gyümölcsöket, néhol kicsavart fákat hagynak maguk után. Mifelénk a legismertebb ilyen mozgalom mostanság talán a Felház volt, ami azonban mára befejeződött. Nehogy valaki félreértsen, alapvetően nekem nincs bajom a mozgalmisággal. A mozgalmak életjelek, annak a kifejezőeszközei, hogy vannak még az egyházban olyanok, akik hisznek a változásban, és minden követ hajlandók megmozgatni annak érdekében. Ugyanakkor talán kevéssé gondolunk arra, hogy a mozgalmak tünetek is, mégpedig az egyház betegségének jelei. Tudjuk azt, hogy annak idején Luthernek esze ágában sem volt evangélikus egyházat alapítani. Ő csupán belülről akarta a dolgokat megváltoztatni - amivé mozgalmisága változott, az azért történt, mert a "mainstream" egyház képtelen volt befogadni a változást, aminek így új helyet kellett keresni.
Magyarul ilyesféle mozgalmak azért vannak, mert maga az egyház elveszítette mozgalmi jellegét, és annak sem örül feltétlenül, ha más mozgolódik. Mindez persze groteszk, hiszen az apostoli korban a kereszténység önmagában egy mozgalom volt, ez adta az erejét és fennmaradásának, terjedésének garanciáját. A helyzet mára alaposan megváltozott. Úgy igazán az egyház semmit sem tud kezdeni a saját keretein belül zajló mozgalmakkal - kívánja magának a bennük rejlő potenciált és dinamizmust, de irtózik a rumlitól, a spontaneitástól és a gyakori strukturálatlanságtól, ami ezeket jellemzi.
Nem állítom, hogy Torben Sondergaard és az Utolsó Reformáció Dániában azért járt pórul, mert az egyház nem fogadta be őket - de az biztos, hogy az ehhez hasonló mozgalmak puszta létezése annak a jele, hogy a kereszténység nem úgy működik, ahogy kellene. Torben egyébként Amerikában most megpróbálja újrakezdeni azt, ami Dániában véget ért. Hogy ez örömteli hír vagy sem, azt mindenki döntse el teológiai ízlése, hitbeli meggyőződése és saját preferenciái függvényében.