2019. szeptember 28., szombat

A mozgalmak helye

A közelmúltban olvastam a hírt, hogy az "Utolsó Reformáció" nevű dániai mozgalom vezetőjét, az extrém karizmatikus jelenségekkel operáló Torben Sondergaardot szinte elzavarták Dániából - családjával egyfajta migránsként Amerikába kényszerült költözni, amiről könnyek között számolt be egy riportfilmben. Sokan az eset kapcsán máris arról kezdtek beszélni, hogy kitört a keresztényüldözés Európában. Nekem viszont valami más jutott eszembe.

Ha valaki nem lenne képben miről is van szó, a blog egy korábbi írásában már tettem említést Torben Sondergaard munkásságáról. Végtelenül lecsupaszítva, Torben látásmódja - amit nem kis önbizalommal telve Utolsó Reformációnak nevez - az egyház teljes megújítását tűzte zászlajára. (Ez ugye a minimális programja egy magára valamit is adó mozgalomnak - mondhatnánk kissé cinikusan!) Ebben a megújítási folyamatban nagy szerepet kapnak az extrém karizmatikus jelenségek, a nyílt utcán zajló gyógyítások, az ördögűzések és az olyan szolgálatok is, amikor valakit keresztsége közben próbálnak megszabadítani a démonoktól. Az Utolsó Reformáció időközben számos országban népszerűvé vált, az egyes "helyi fiókjaikat" különféle Kickstart-nak nevezett rendezvények keretében indítják útnak. Ilyesmire egyébként már Magyarországon is sor került.

A hírek szerint Torben szervezeténél a hatóságok különféle vizsgálatokat végeztek, s bár nem találtak semmi kirívó hiányosságot, végül olyan helyzetbe hozták az egész szervezetet, hogy kénytelen volt bezárni kapuit. Torben pedig nemkívánatos személy lett Dániában, ezért mintegy menekültként néhány bőröndnyi cuccal családostul az Egyesült Államokban kötött ki.

Bevallom őszintén, számomra nem túl szimpatikus sem az Utolsó Reformáció mozgalma, de az az eljárás sem, amit vele szemben tanúsítottak Dániában. Szimpátiától függetlenül ugyanakkor túlzásnak érzem azokat a hangokat, melyek keresztényüldözést kiáltanak Európában. Ami történt, az közel sem arról szól, hogy Európa-szerte elkezdték inzultálni a keresztényeket - erről szó sincs. Egy olyan mozgalmat ért támadás, melynek vezetője - egyébként véleményem szerint teljesen őszinte hittel és jószándékkal - szalonképtelen módon és keresztény szemmel nézve is kétségesen képviselt bizonyos meggyőződéseket. A legnagyobb probléma talán az volt, amivel Torben kinyitotta azt a bizonyos bicskát még az egyház zsebében is, hogy az egész mozgalom kiindulópontja egy negatív kijelentésen állt, miszerint a gyülekezetek és a hívők szinte egy az egyben gátjai Isten tevékenységének, sőt a reformátorok is kevesek voltak - de majd most jön az Utolsó Reformáció, és megmutatja mit kellett volna csinálni. Legyünk őszinték, ez azért nem kis mellényre valló hozzáállás, és az ilyesmi előbb vagy utóbb tipikusan megbosszulja magát.

Az esetről leginkább egy kérdés jutott eszembe: vajon hol van a helye a különféle mozgalmaknak az egyházon belül? Az elmúlt időszakban több ilyesféle mozgolódásról is lehetett hallani, sokuk jön és megy, akár egy nyári zápor, ami alaposan megáztatja a földet, aztán a felhők idővel szétoszlanak, a mozgalmak pedig néhol termékeny gyümölcsöket, néhol kicsavart fákat hagynak maguk után. Mifelénk a legismertebb ilyen mozgalom mostanság talán a Felház volt, ami azonban mára befejeződött. Nehogy valaki félreértsen, alapvetően nekem nincs bajom a mozgalmisággal. A mozgalmak életjelek, annak a kifejezőeszközei, hogy vannak még az egyházban olyanok, akik hisznek a változásban, és minden követ hajlandók megmozgatni annak érdekében. Ugyanakkor talán kevéssé gondolunk arra, hogy a mozgalmak tünetek is, mégpedig az egyház betegségének jelei. Tudjuk azt, hogy annak idején Luthernek esze ágában sem volt evangélikus egyházat alapítani. Ő csupán belülről akarta a dolgokat megváltoztatni - amivé mozgalmisága változott, az azért történt, mert a "mainstream" egyház képtelen volt befogadni a változást, aminek így új helyet kellett keresni. 

Magyarul ilyesféle mozgalmak azért vannak, mert maga az egyház elveszítette mozgalmi jellegét, és annak sem örül feltétlenül, ha más mozgolódik. Mindez persze groteszk, hiszen az apostoli korban a kereszténység önmagában egy mozgalom volt, ez adta az erejét és fennmaradásának, terjedésének garanciáját. A helyzet mára alaposan megváltozott. Úgy igazán az egyház semmit sem tud kezdeni a  saját keretein belül zajló mozgalmakkal - kívánja magának a bennük rejlő potenciált és dinamizmust, de irtózik a rumlitól, a spontaneitástól és a gyakori strukturálatlanságtól, ami ezeket jellemzi. 

Nem állítom, hogy Torben Sondergaard és az Utolsó Reformáció Dániában azért járt pórul, mert az egyház nem fogadta be őket - de az biztos, hogy az ehhez hasonló mozgalmak puszta létezése annak a jele, hogy a kereszténység nem úgy működik, ahogy kellene. Torben egyébként Amerikában most megpróbálja újrakezdeni azt, ami Dániában véget ért. Hogy ez örömteli hír vagy sem, azt mindenki döntse el teológiai ízlése, hitbeli meggyőződése és saját preferenciái függvényében.

2019. szeptember 22., vasárnap

Puzsér, aki nyomokban prófétát tartalmaz

Valaki frappánsan azt írta egy kommentben, hogy a Puzsér Róberttel kapcsolatos viszonyt illetően számos ember egyfajta fejlődési fokozaton megy keresztül: először ki nem állhatja ezt a nagyhangú, néha trágár, kiabálós és mindent fikázó megmondóembert, aztán idővel rájön, hogy vannak dolgok, amelyekben igaza van. Végül egyre inkább túlteszi magát a stíluson és nagyrészt azonosul a mondanivalójával, szélsőséges esetben pedig szinte mindenben egyet is ért vele. Nyilván nem kötelező senkinek átmenni ezen a görbén, de azért megkockáztatom a meredek kijelentést, hogy ez a Puzsér több olyan vonással is rendelkezik, amilyennek egy ószövetségi prófétát elképzel az ember.

Hadd találjam ki: most többen úgy olvasták a fenti soraimat, hogy az járt a fejükben, nekem teljesen elment az eszem. Honnan veszem a bátorságot, hogy Isten szent embereihez hasonlítok egy ilyen parádézó médiafigurát, aki folyton belekiabál az emberek arcába? A bibliai próféták közül sokan a vérüket és életüket adták a megbízatásukért, Puzsérról meg egyelőre csak azt tudni, hogy arcát és nevét adja az indulatot sem nélkülöző performanszai mellé, ráadásul mostanság mintha politikai hatalom után is ácsingózna.

Álljunk meg tehát egy percre! Én egyáltalán nem gondolom, hogy Puzsér Róbert éppen olyan lenne, mint Ézsaiás vagy Jeremiás lehetett. Nyilvánvalóak a különbségek. Puzsér nem beszél Istenről, nem invitál megtérésre, és azt sem mondanám, hogy egyenesen a Mennyekből kapott elhívást, hogy mit kell tennie. Néha inkább úgy működik, mint egy brutális szelep, amin keresztül orkánszerűen süvít a társadalmi elégedetlenség hangja, a nép dühe és véleménye a popkultúra álságosságáról, a korrupt politikai rendszerről és számos közös dilemmánkról.

Amire én gondoltam, hogy a különbségek mellett Puzsér többször is felmutat olyan vonásokat, melyek az embert egy bevállalós prófétára emlékeztetik. A zsidó tudós, Abraham Heschel profetizmusról szóló monografikus munkájának előszavában megkapóan ecseteli, milyen érzések dúlnak egy igazi prófétában, és melyek azok a társadalmi jelenségek, melyek arra késztetik, hogy hallassa a hangját. Értelmezésében a prófécia a lét exegézise - ezt én egy tűpontos kijelentésnek tartom. Valóban, a próféta nem attól próféta, hogy amint lecsukja a szemét, fénylő kereszteket vagy repkedő angyalokat lát. Ellenkezőleg. A próféta nyitott szemű ember, és azt látja igen jól, ami körülötte történik. És érti is. Amit pedig megért belőle, az bizony gyakran dühíti. Nemet mond a társadalom számos dolgára, elítéli az előfeltevéseit és szokásait, érzékeny a korrupcióra és elnyomásra, az elit hatalmaskodására. Ahogy Heschel megkapóan írja, az igazi próféta szavai húsba vájóak és felkavarók, hangja ritkán simogató, vagyis nem túl kellemes hallgatni - és ahogy néha nem tud ellenállni az isteni ihletés hatásának, úgy "olykor nem tud ellenállni saját vérmérséklete hullámzásának" sem. Prófétának lenni persze meglehetősen kínos foglalatosság, vagy ahogyan Heschel fogalmaz, "kitüntető csapás". Az igazi prófétát ugyanis kiveti magából a saját közege jó része, különösen pedig azok utálják, akik hatalomban vannak - talán nem kell magyarázni miért.

Nos, amikor Heschel teológiai elemzését olvastam, egyszerűen nem tudtam nem asszociálni Puzsér néhány nyilvánosság előtti megvillanására. Ilyen volt, amikor beolvasott az ellenzéknek és igen egyenesen rámutatott annak képmutatására, vagy éppen a propagandaköztévé egyik választási műsorában a regnáló hatalom orra alá tolt egy nagy fityiszt. Puzsér mindemellett a fogyasztói kultúrát is keményen bírálja, sokszor persze minősíthetetlen hangnemben, szándékosan polgárpukkasztó stílusban - de szemrebbenés nélkül mégis kimond olyasmiket, amiket a legtöbben így nem mernénk kimondani.

Ezek a vonások pedig tényleg prófétai vonások. Önmagukban nem avatják Puzsért biblia értelemben prófétává, de ennek ellenére kóstolót nyújtanak abból, milyen is az a valóságban. És bevallom őszintén, míg az egyházban prófétálás alatt sokszor valami furcsa jövendőmondást vagy misztikus szóhalmozást értenek, ami egy tisztes vacsora elfogyasztása utáni állapotra inkább emlékezteti az embert, mintsem spirituális teljesítményre, addig meglepő élmény, hogy a prófétasághoz hasonló mintázatokat a kereszténységen kívül kell keresnünk. De milyen is lenne a "mi Puzsérunk", az egyház kellemetlen hangja?

2019. szeptember 19., csütörtök

Ki segít a segítőknek?

Egy fiatal amerikai pásztor, Jarrid Wilson öngyilkos lett. Ez önmagában tragédia. Ám Wilson esete azért is tragikus, mert ismerősei szerint nemcsak szenvedélyes prédikátor volt, hanem tudvalevően épp olyanokkal foglalkozott, akik depresszióval és akár öngyilkossági gondolatokkal küzdenek.

Nem valamiféle ízetlen tréfának szánom azt a gondolatot, miszerint a lelkészektől elvárjuk, hogy egész életüket adják az emberekért. Nekik is ez a hivatásuk: az életadás. Természetesen nem a szó szoros értelmében. És ha mégis ebben a bizonyos szoros értelemben történik, azt különösen nagy tragédiának éljük meg. Öngyilkosságok persze előfordulnak, de azért az mégsem jellemző, hogy pont olyanok követnének el, akiknek kiutat kellene mutatni a depresszióból, és akik haláluk napjáig éppen intenzíven azzal foglalkoztak, hogy más öngyilkos-jelölteknek segítsenek.

Meglepődtem volna, ha Wilson esetéről nem kezdődik valamiféle diskurzus hívő körökben. Természetes is, hogy ilyenkor előkerülnek a várható kérdések arról, mennyire elfogadható az öngyilkosság megoldásként, mi van az elkövető üdvösségével, vajon Isten maga mit szól az ilyesmihez, és más hasonló dilemma. Ám volt itt még valami, amit a híradások egy jó része kontextusból kiragadva idézett, vagy ha teljes egészében le is közölte, akik ezeket a híreket idézték, azok csonkították meg. Wilson ugyanis közzétett egy Twitter-üzenetet a következő szöveggel:

"Jézust szeretni nem mindig gyógyír az öngyilkossági gondolatokra. Jézust szeretni nem mindig gyógyítja meg a depressziót. De ez nem jelenti azt, hogy Jézus nem kínál társaságot és vigaszt. Ő MINDIG ezt teszi."
Az utolsó mondat valahol lemarad az idézetből, az elsőt pedig olyanok magyarázzák, akik szerintem nem teljesen értették miről van benne szó. Pedig olyasmiről, amit fontos tett kimondani, ha kell többször is.

Őszintén szólva a bennem lévő dogmatikus persze felhorkan, ha olyasmit olvas, miszerint Jézust szeretni nem gyógyír az öngyilkossági gondolatokra. Valahogy azt gondolnám, hogy márpedig ha valaki tényleg szereti Jézust, annak nem lesznek ilyen gondolatai. Pedig igaza volt Wilsonnak, mert lehetnek. Azért lehetnek, mert bármi lehet, még akkor is, ha a keresztények egy részének ezt nehéz megemészteni. "Zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták" - tartja a mondás, amihez most hozzáteszem: lezuhant repülőgépen nincsenek keresztény túlélők. Keresztények halnak meg balesetekben, rákban, bűncselekményekben, vagy küzdenek pontosan ugyanolyan életnehézségekkel, mint bárki más, aki másban hisz. Senki sem adott ugyanis garanciát az ellenkezőjére. Péter apostolnak olyan gondolatai támadtak - miután magától Krisztustól kapta meg az egyház kulcsait - amiért Jézus "lesátánozta". Illés próféta, akiről nehezen tagadható milyen látványosan töltötte idejét Isten társaságában, depressziós stílusban zuhant magába. No és magam is ismerek olyan embert, aki küszködik ezzel a depresszív érzéssel annak ellenére, hogy a lehető legőszintébben próbálja követni Jézust.

Wilson tettét persze nem kell sem mentegetni, sem indokolni. Nem kérdés, hogy az öngyilkosság jó vagy sem, sőt bizonyos értelemben feltétlenül elfogadhatatlan. Az a kérdés azonban, ami bennem felmerült, leginkább Wilson szociális környezetére vonatkozik. 

Szó szerint ugyanis nem Wilson volt saját gyülekezetének vezető pásztora, viszont egy hatalmas közösséghez tartozva végezte a munkáját. Nehéz megemésztenem a tényt, hogy valahogy senkinek nem tűnt fel a gyülekezetében semmi abból a depressziós állapotból, ami végül az öngyilkosság tettéig elvezette. Az egyik tanulság számomra az, hogy a segítő szakmákat végzőknek is állandó segítségre lenne szükségük - csak valószínűleg maguk sem tudják kihez fordulhatnának. A lelkészek ahhoz vannak szokva, hogy mások lelki "nyavalyáival" törődjenek, de azzal nem törődnek, az övékével ki törődik majd. Mindehhez sok helyen kapcsolódik az a fentebb már említett torz teológiai látásmód, hogy az újjászületett és Szentlélekkel teljes élet automatikusan megvéd minden mentális problémától - és ha ezt maguk a pásztorok is elhiszik, akkor soha nem is fogják felismerni a szituációt, amikor ők szorulnak mások segítségére. Sőt, ha a Szentlélek erejében él valaki és ezt valamiféle mennyei garanciának tartja, kifejezetten szégyellni fogja, ha mégis mentális problémái támadnak. Nemhogy mást nem von be segítségként, hanem határozottan titkolni fogja az állapotát... Az isteninek hitt ördögi kör pedig ezzel szépen bezárul a feje felett.

Nem tudom pontosan mi történt Wilsonnal, nem ismerem a teológiai hátteret, a családi hátteret és legfőképpen senkinek nincs fogalma arról, mi járhatott a fejében. Csak egyszerűen azt érzem, amit ilyenkor mindig, hogy az eseményeknek nem kellett volna így történniük. 

2019. szeptember 14., szombat

Bűnbánó Benny?

Kisebb bombaként robbant a hír, hogy a világszerte ismert karizmatikus "csodagyógyító" és prédikátor Benny Hinn szembefordult korábbi önmagával. Állítása szerint felismerte a prosperitás-teológia vállalhatatlanságát és nem akarja többé képviselni, hogy az Isten áldásait pénzért kínálja. A kritikusok azonban óvatosan fogadták ezt a hírt - valószínűleg nem ok nélkül...

Benny Hinn

"Mindenkinek tudnia kell, hogy korrigáltam a teológiámat. Isten áldásai nem eladóak. A csodák sem. És a jólét sem az." - nyilatkozta Benny Hinn a nyilvánosság előtt, amihez még azt is hozzátette: most már úgy hiszi, az ilyen bővölködési teológia sértő Isten számára. Hinn ezután kifejezetten elutasítóan beszélt a hozzá hasonló tévéprédikátoroknak arról a szokásáról, hogy Isten áldásaiért cserébe pénzt akarnak kicsikarni műsoraik nézőitől. Dióhéjban, ez maga a hír.

Mondhatnám azt is, hogy "így teljesüljön minden kívánságom" - hiszen épp a közelmúltban, budapesti látogatása apropóján foglalkoztam Benny Hinnel, írásomat pedig azzal a felütéssel fejeztem be, hogy milyen jó lenne ha változást láthatnánk Hinn gondolkodásmódjában és életében. Hát tényleg megtörtént a csoda? Benny Hinn jó útra tért? Lehetséges, hogy több évtizeden át kitartóan beszélt a prosperitásról, alaposan meg is gazdagodott belőle, és most hirtelen valós felismerésre jutott? Ha az evangelikál világ reakcióit nézzük, akkor a helyzet egyáltalán nem tűnik ilyen egyértelműnek. Korántsem látunk örömtüzeket és nem halljuk a pezsgőskupakok durrogását sem. A legtöbben ehelyett óvatos szkepticizmussal fogadták Hinn bejelentését, és ez még akkor is igaz, ha a kételkedés mellett többen igyekeznek nyitva hagyni annak lehetőségét, hogy akár valódi megbánás is állhat a háttérben. 

A szkeptikusok között van az a Costi Hinn is, aki a prédikátor unokaöccse, és aki számos közös konferencián vagy éppen pénzpazarló körúton vett részt Benny Hinn társaságában. Tudni kell, hogy Costi Hinn meglehetősen kritikusan beszél unokabátyja dolgairól, egy videóban például kerek perec kijelentette, hogy a több évtizednyi "csodagyógyítások" mögött gyakorlatilag semmi nincs: "Soha egyetlen igazi, bibliailag igazolható csodát nem láttam. Soha. Láttam egy csomó szemfényvesztést, rengeteg hátfájós gyógyulást, meg olyat, hogy "csengett a fülem és meggyógyultam"." Costi szerint egy ilyen bejelentés igazán szenzációsnak nevezhető, ám amikor az ember egy ehhez hasonló kaliberű felismerésre jut, akkor megtörtnek látjuk és bűnbánónak, míg a bejelentést övező kép egyelőre inkább figyelemfelkeltőnek és show-jellegűnek tűnik. 

Ami azonban leginkább kérdőjelessé teszi Benny Hinn őszinteségét, hogy már nem ez az első alkalom, amikor elveti a prosperitás-teológiát. Egész pontosan a nyolcvanas évek végén, valamint a kilencvenes évek elején is tett hasonlóan meglepő "bűnbánó bejelentést" - aztán hamarosan ott folytatta a bővőlködést, ahol abbahagyta.

2019. szeptember 11., szerda

Gettó vagy szekularizáció?

Noha a politika, mint egy gonosz, füstölgő szurokréteg vastagon rárakódott az iszlám európai jelenlétének kérdésére, így erőteljesen zavarja a tisztánlátást, én azért szeretnék erről a dilemmáról mégis szabadon gondolkodni. Miközben féltjük az egyre multikulturálisabb Európát az ide érkező muzulmánoktól, nehezen vesszük észre, hogy az európai muszlimok jó része már nem is muszlim - miközben egy másik részük igyekszik az maradni. De vajon a bezárkózás vagy a világiasodás lesz az európai trend a muszlimok számára? Van esetleg más lehetőségük is?

Egyre jobban utálom a nagypolitikát - nem mintha eddig szerettem volna -, mert a vastagkeretes ideológiai szemüvegeket nemcsak a bal és jobboldal teoretikusai hordják, hanem az átlagember orrára is oda akarják tenni, hogy mindenki úgy lássa a nagyvilágot, ahogyan ők látják. Így aztán nagyon nehéz legalább objektivitásra törekvő állításokat megfogalmazni az iszlám európai térhódításának kérdésében, mert minden ilyen állítás azonnal politikai állásfoglalásnak minősül. Ha azt mondom, az Európába bevándorolt és ide megérkező muszlimok növekvő létszáma komoly problémákat okozhat a kontinensen, akkor én leszek az orbánista idegengyűlölő, akit dróton rángat a hatalom. Ha azt mondom, a migráció kérdése alaposan fel van fújva és agymosó propagandát csinálnak belőle, akkor máris migránssimogató liberálisfajzat lesz belőlem. Vagyis bármit mondok, aligha jövök ki jól a végén. Többek között ezért nem lehet értelmesen beszélgetni erről a témáról.

A politikai színezet még az elvileg egzaktabb kutatási eredményeket is áthatja. Jó példa erre a Migrációkutató Intézet felmérése, mely a 2017-es brüsszeli állapotok kapcsán egyébként rendkívül érdekes eredményeket tartalmaz. Noha csak a vak nem veszi észre, hogy az Intézet munkásságát masszívan átszövi a kormányközeliség (tulajdonképpen ez a kormány bevándorlással kapcsolatos "think thank" megoldása), még így is érdemes átfutni a cikkben leírtakat. A számokból szépen kirajzolódik az egész problémakör kétarcúsága: a muzulmánok egy része gettósodni kíván Európában, míg talán a nagyobb részük nyitottabb a lehetőségre, és át is vesz európai értékeket - azaz szekularizálódik.

A felmérésben a nagyjából háromszázezer fős brüsszeli muszlim közösség tagjai vettek részt, őket kérdezték saját jelenlétükről. Kiemelve néhány fontos pontot, a válaszadók 82%-a úgy véli önmaga életformájáról, hogy az majdnem ugyanolyan, mint a nem muszlimok életstílusa. Más kérdés, hogy ez a válasz bár optimizmusra adhat okot egy európai embernek, némileg ellentmondásos. Hogy miért, az kiderül a cikkből: a brüsszeli muzulmánok szerint ők már nyugati életmódot folytatnak azzal is, ha a gyereket minden szombat és vasárnap muszlim iskolába viszik (ahogyan az európai gyerekek egy része templomba megy), vagy éppen elmennek egy közértbe bevásárolni. Valójában sokkal inkább úgy tűnik, hogy az itt élő muszlimok átvesznek bizonyos elemeket a nyugati életstílusból, és emiatt azt gondolják, máris nyugati módon élnek - noha a gondolkodásmódjuk ettől még nyilván nem változik meg. Márpedig a nyugatiság alaphangon nem életgyakorlat, hanem gondolkodásmód, amire épül a gyakorlatunk.

Ugyanakkor azért az is kijön az összképből, hogy a nyugati miliő által biztosított kényelem, a fogyasztói szokások, a szabadabb légkör nagyon is vonzó hatással van az európai muzulmánokra. Számosan közülük gyakorlatilag már leginkább csak "kulturmuzulmánoknak" nevezhetők - azaz nem veszik túlságosan komolyan a hitüket, ami inkább egyfajta családi örökségként adódik tovább az újabb generációk számára.  Nem akarom megsérteni katolikus olvasóimat, mégis ahhoz hasonlít ez, mint amikor valaki katolikusnak vallja magát, mert gyerekként katolikus templomban keresztelték és az esküvője is ott volt - holott szíve legmélyén nem vallja a katekizmus elveit. Az európai muszlimok jó része a szó vallási értelmében tehát nem is hithű muzulmán.

A kérdésnek ez a kétarcúsága persze elegendő muníciót biztosít a politikai oldalaknak, hogy ki-ki azt hangsúlyozza ebből, ami saját nézeteit támogatja. Én most nem politikai, hanem vallási értelemben szeretném előhozni a témát - a blog profiljához nyilván ez illik -, és így vetek fel egy szándékosan provokatív kérdést: vajon melyik "oldala" győzedelmeskedik majd az európai muszlimok közösségének? Inkább a gettósodás vagy a szekularizáció felé mozdulnak el? A no-go zónák fognak szaporodni, vagy a köztünk egyre inkább lazán élő muszlimok? Ha erre automatikusan azt válaszolja valaki, hogy csakis az utóbbi, hiszen gettósodva nem lehet sikeresen élni, gondoljon csak a kereszténység első háromszáz évére, vagy éppen a babiloni fogságra a zsidóság történelmében. Mindkét esetben azt látjuk, hogy volt egy adott társadalmi csoport - a judaizálók Babilonban, illetve a keresztények az első századokban -, akik bár bizonyos fokig nyitottak voltak az őket körülvevő világra, spirituálisan mégis "bezárkóztak" és óvták magukat az exogén hatásoktól. Ez a gettósodás volt az, ami a zsidóságot - ha nem is az egészet, de jó részét - megtartotta a fogság végéig, illetve a kereszténység is túlélt egészen a Constantinusszal bekövetkező fordulatig. Mivel fogalmunk sincs, mit hoznak a következő évszázadok, még ha kevesebb is azon európai muzulmánok száma, akik gettósodásra adják a fejüket, hosszabb távon ez a "gettósodó mag" a saját szempontjaik szerint akár jobban is járhat. Aztán ha kellően megnövekszik a muzulmánok létszáma, ez a hithű kisebbség akár komoly hatást is gyakorolhat az elszekularizálódott többségre. Fantáziának tűnik? Meglehet, talán csak az. Elképzelhető, hogy a liberális nyugati demokráciákban lassanként felemelkedik egy mérsékeltebb iszlám, ami profilját tekintve jól illeszkedik a posztmodern világhoz, s miközben tartja a hitelveit, nem él szellemi gettóban. (Őszintén szólva ezt azért nehezen tudom most elképzelni...)

Persze ismét megjegyzem, most csak provokáltam és nem egy konkrét jövőképet akartam felvázolni, mert azt szerintem senki nem tudhatja pontosan.

2019. szeptember 8., vasárnap

Komor vacsorától komoly vacsoráig... - az istentiszteletről (5)

A lelkiismeret-furdalás szinte azonnal jelentkezik: méltatlanul nyúltam a kenyérhez és a borhoz. Márpedig Pál apostol azt írja, aki ilyesmit tesz, az ítéletet eszik és iszik magának. Az úrvacsora sokak számára ezért egyáltalán nem az örömről, hanem inkább a stresszről és a kérdőjelekről szól - amit ráadásul sokszor nagyon komor hangulatban vesz magához az ember. Hát, Jézus valószínűleg nem ezt akarta...

Őszintén meglepett, hogy az úrvacsora kérdése mennyire sokféle oldalról megragadható - olyan, mint egy teológiai Rubik-kocka. Erre eddig valahogy nem figyeltem fel, most viszont azt sem tudom, hogyan kezdjem el ezt a bejegyzést.

Már ott van maga az elnevezés is: egyesek szerint eucharisztia, mások szentáldozásnak hívják, a protestáns szlengben inkább úrvacsora, a Bibliában pedig a "kenyér megtörése" vagy az "Úr asztala" kifejezésekkel találkozunk. Mindegyik mögött lényegileg ugyanaz a szentség áll, mégis a különféle szóhasználatok más és más oldalról próbálják értelmezni a dolgot, és más aspektusát is hangsúlyozzák. Én most az egyszerűség kedvéért maradok az úrvacsora szó használatánál, ami ugye leginkább a közösséggyakorlást és az étkezést, azaz a befogadás aktusát emeli ki. Vacsora közben tehát egyszerre befogadóak vagyunk az elfogyasztott étel, és a velünk együtt vacsorázó közösség irányában. Lehetne egy meglehetősen időpocsékolónak tűnő vitába is belemenni arról, hogyan van jelen Krisztus az úrvacsorában: teológiai szlenget használva transzszubsztanciáció vagy konszubsztanciáció? Nos, ilyesmiről itt és most nem lesz szó, nemcsak azért, mert az istentiszteletre járók számára ez nagyjából a hatezredik fontosságú kérdés a listán, hanem mert tengernyi dogmatikai anyagot lehet találni róla. Végül belefeledkezhetnék az olyan gyakorlati kérdésekbe is, hogy ki vehet úrvacsorát, milyen gyakran érdemes egy gyülekezetben úrvacsorázni, valamint csakis a bor a biblikus vagy a szőlőlé is megfelelő? Ezek között van néhány valóban fontosnak nevezhető kérdés, most mégis mellőzném őket, mert a bejegyzést egy érzésem szerint ennél sokkal nagyobb problémának érdemes szánni.

Amivel én foglalkozni szeretnék, az leginkább az úrvacsora vételének körülményeit érinti. Az Újszövetség összesen négy helyen beszél részletesebben az úrvacsoráról, konkrétabban az evangéliumokban és az első korinthusi levél 11. részében. Utóbbi azért érdekes, mert betekintést nyújt arról, hogyan gyakorolták ezt a szentséget az egyik első gyülekezetben. Tőmondatban: rosszul. Mai szemmel nézve szinte egészen elképesztőnek tűnhet az akkori helyzet. A korinthusi gyülekezet szanaszét van esve, a gazdagok nem várják meg a szegényebbeket, mindenki a maga ételét fogyasztja, sőt akár részegek is jelen vannak ebben a káoszban. Ez a kontextus, ebben a keretben kellene tehát úrvacsorázni, ami magától értetődően abszurd. Pont az nem valósul meg Korinthusban, amire az úrvacsora való: a közösség teljesen hiányzik az egészből. Nyilvánvaló, hogy Pál kissé dörgedelmes módon próbál rendet tenni, és ennek kapcsán egyrészt leírja, miről kellene szólnia az úrvacsorának, másrészt a bevezetőben említett szavakat is a korinthusiak orra alá dörgöli arról, hogy a méltatlanság ítéletet von maga után. Vegyük észre azonban, hogy Pál itt nem a korinthusiak méltatlanságáról, hanem az úrvacsora vételének módját érintő méltatlanságról beszél! Ez szerintem rendkívül fontos, éppen a bevezetőben említett lelkiismeret-furdalás miatt, amit manapság mintha rosszul értelmezne a hívők jó része. 

Nem maga az ember méltó - ugyan ki gondolná magáról, hogy megérdemli Krisztus testét és vérét? Hanem az a mód lehet méltó vagy méltatlan, ahogyan egy gyülekezet együtt úrvacsorázik. Amiről Pál kissé talán szigorú stílusban ír, hogy a méltatlan körülményeknek következményei lesznek a gyülekezetre nézve. A helyzet tehát nem volt rózsás korinthusban, ámbár meglátásom szerint a mai egyház pont egy másik szélsőséggel küzd az úrvacsora kérdésében. Ma nem az a probléma, hogy egy közösség gazdagokra és szegény rabszolgákra szegregálódik, és őszintén szólva én még soha nem láttam részegeket úrvacsorázni egyetlen gyülekezetben sem. (Ettől persze ez még előfordulhat.) Míg Pál apostol idejében egyfajta házibulit csináltak az úrvacsorából, ma mintha átcsúsztunk volna a skála másik oldalára. Sok helyen az úrvacsora olyan lett, mintha temetésen venne részt az ember. Búskomor, köldöknézős, szomorkás esemény. Pedig ha jól gondolom, az úrvacsora mögött az ószövetségi páska kulcseseménye, a szabadulás áll - amit Jézus szabadító halálára vonatkoztat az Újszövetség. Az úrvacsora tehát nem a bűneinkről, hanem a bűnöktől való megszabadulásról, nem Jézus gyötrelmes haláláról, hanem végső soron halálának értelméről szól, vagyis a mi megváltásunkról. Azért egy őszintén hívő embernek ez talán okot adhat az örömre.

A probléma leginkább az, hogy az ünnepélyességhez a mai társadalomban automatikusan hozzárendelünk egyfajta komorságot. Pedig az ünnep komolysága és komorsága az két teljesen különböző dolog. Lehet valami komoly úgy, hogy nem komor. Az élénk hangulat nem tesz tönkre semmiféle ünnepélyességet. Az én értelmezésemben az úrvacsora egy ünnep, az ünnepnek pedig nincs köze a gyászhoz. Ha gyászolunk, akkor nem ünnepelünk, ha ünnepelünk, akkor nem gyászolunk. Erre egyébként amerikai utam során láttam egy remek példát, amikor egy anglikán-karizmatikus istentiszteleten úrvacsorázhattam. Ritkán adták és vették ilyen vidám hangulatban az úrvacsorát, az embernek megjött tőle a kedve, hogy részesüljön az élményben, s talán ez az, ami igazán fontos az úrvacsora kapcsán: hogy ki ne maradj belőle. Nem hiszem, hogy ennek amerikai specialitásnak kellene lennie...

2019. szeptember 3., kedd

Hidegzuhany melegeknek?

Kiderült: nincs meleggén. Egyik hírportálunk úgy fogalmazott, hogy az eredmények szerint a homoszexualitás kialakulásában csupán kis szerepet játszanak a gének - és talán komplementer módon nagyobbat a környezeti hatások. Ahogy arra számítani lehetett, a hír felkavaró volt - a felkavarodásban viszont olyan vélemény is született, ami őszintén szólva kissé meglepett...

Nem értek a genetikához, a biológiához, az örökléstanhoz, csupán a laikus józan esze mondatja velem, hogy rendkívül sok hatás összjátéka határozza meg, kiből milyen ember válik élete során. Ez az összjáték pedig tudomásom szerint a genetika területén önmagában is igazán bonyolult: a homoszexualitás komplex tulajdonság, ezért nem tűnik logikusnak, hogy egyetlen gén volna felelős érte. Másként megfogalmazva, számomra nincs abban semmi csodálatos vagy meglepő, hogy nem találtak "meleggént", ilyen ugyanis jó eséllyel nem létezik. Most nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy hozzá nem értőként belekotyogok a tudományos háttér részleteibe, és egy blog keretei egyébként is alkalmatlanok erre, de ha jól vettem ki ennek az egész bejelentésnek a lényegi mondanivalóját, akkor összességében a homoszexualitás orientációról az derült ki, hogy kevésbé meghatározott genetikailag, mint eddig talán sokan gondolták.

Érthető, hogy ez a tény egyeseknek hidegzuhanyt jelentett. Stílszerűen azt is mondhatnám, a kutatási eredmények kaptak hideget-meleget egyaránt. A publikálást követő reakciók alapvetően kiszámíthatóan hozták azt, ki milyen oldalon áll a kérdésben, ám közülük az egyik számomra meglehetősen "érdekesnek" tűnt. Sajnos azért, mert jól rávilágít arra, hogy a tudósokat sem mindig a tények iránti rendíthetetlen szeretet ösztöne vezérli, mint ahogy azt sokan gondolják.

Azon tehát nem lepődök meg, hogy a kutatási eredményeket a konzervatívabb keresztény körök mintha egyfajta győzelemként ünnepelték volna, míg a másik oldalon állók teljes erőbedobással igyekeztek tompítani a nyilvánosságra hozott gondolatok élét. Ami engem meglepett az egyik hírportál cikkében, ahogyan a genetikus Steven Reilly (ld. fotón) reagált az eredményekre (aki nem mellesleg egy LMBTQ csoport tagja). Véleménye szerint a tudományos kutatás eredményeit nem is kellett volna publikálni! Miért? Mert a világ nem tökéletes, pontosabban az ő szavait idézve:

"Egy diszkriminációmentes világban nemes cél megpróbálni megérteni az emberi viselkedést, de mi nem ilyen világban élünk."

Remélem nem jól értem, amit olvasok. Reilly szavait megfordítva akkor mondhatjuk azt, amíg a világ nem teljesen diszkriminációmentes, addig ne is próbálkozzunk megérteni az emberi viselkedést? Biztosan benézek valamit, hiszen ha tényleg ezt és így mondta, az szöges ellentétben áll mindazzal, ami véleményem szerint a tudományos kutatás lényegéhez tartozik. Őszintén szólva nem is értem, egy kutató hogyan állíthat ilyesmit! Ráadásul most egy olyan programról beszélünk, melyet a jelek szerint kiváló szakemberek végeztek hosszú időn át, hovatovább az emberi viselkedés tanulmányozása egyébként sem tegnapelőtt kezdődött el a modern tudományban. Az az igyekezet, hogy szeretnénk jobban megérteni önmagunkat, az etológián át a pszichológiáig gyakorlatilag komoly múltra tekint vissza - nem is beszélve az emberiség évezredes filozófiai próbálkozásairól - s miért is lenne kivétel ezalól, hogy jobban lássuk a nemi viselkedéssel kapcsolatos kérdéseket?

Persze ne csináljunk úgy, mintha nem tudnánk, mi áll ennek a mondatnak a hátterében! Csak azért aggasztó ennek a publikációnak a léte és nyilvánosságra hozatala Reilly számára, mert az LMBTQ-közösség szemszögéből nem igazán kedvezőek az eredmények. Száz százalék biztos vagyok abban, ha ellenkező konklúzió született volna, és abszolút megerősítést nyer a homoszexuális viselkedés genetikai háttere, akkor Reilly ott lenne azok sorában, akik a homoszexualitás szigorúan tudományos alátámasztásáról beszélnének. És akkor egyáltalán nem aggasztaná az sem, hogy minek is fáradozik a tudomány az emberi viselkedés megértésével ebben a diszkriminatív világban.

Szerintem éppen az a nagyszerű a tudományos vállalkozásban, hogy nem egyes csoportok igazolására vagy diszkvalifikálására összpontosít, és bizony ilyen értelemben nincs tekintettel az érzésekre sem. Ez pedig igaz kell legyen mindenféle csoportra nézve, beleértve a keresztényeket, a buddhistákat, a muszlimokat, az ateistákat, de még az LMBTQ vagy más kisebbségek csoportjait is. Ha egyszer a Föld nem lapos, akkor nem az, mégha a laposföldesek meg is sértődnek emiatt. Ha a világ nem hatezer éves, akkor nem az, háborogjanak a hatnapos kreacionisták. A tudománytörténetből is azt látjuk, hogy egyes tudományos eredmények mindig felhördülést váltottak ki bizonyos emberekből és csoportokból - de végül csakis az számított, mit mutatnak a tények. Félreértés ne legyen: ha egy későbbi kutatás a mostani ellenkezőjére jut, azt is ugyanúgy le kell hozni a Science-ben, minden tiltakozó nyilatkozat ellenére. Mert ez így helyes, és az a tény, hogy ez az eredmény megjelenhetett, éppen az egészség egyik jele számomra.