2012. október 31., szerda

Egy hazudós nő pontatlan sztorija

Folytatva a deuterokanonikus könyvekkel kapcsolatos sorozatomat, most egy egészen más műfajú szöveg következik, melyet kis túlzással "történelmi regénynek" is nevezhetünk. Judit könyve erkölcsi aggályokat ébreszt egy protestáns olvasóban: mennyiben lehet felhasználni példaképként egy hazudós nő sztoriját? Mekkorát szabad hazudni a jó ügy érdekében?

Kezdjük röviden a száraz tényekkel! Judit könyve legrégebbi verzióiban görög fordításokban maradt ránk, illetve létezik néhány héber szöveg is (melyeket a Vulgata alapján készítettek), ám a hozzáértők szerint olyan kifejezéseket és kortörténeti elemeket hordoz, hogy nagyon valószínű, az eredeti irat is héber lehetett. A könyv szerzője ismeretlen, egyesek szerint farizeus volt, mivel a történetben erős hangsúly kerül a tisztasági törvény megtartására.

Judit könyve tulajdonképpen egy kalandos sztori, amiből nagyformátumú mozit is lehetne forgatni, sok vérrel, lehulló testrészekkel és felnyársalt emberekkel, ahogy azt már megszokhattuk. :-) A történet szerint Nabukodonozor háborút indít a médek ellen, amibe szeretné belevonni a környező népeket is. Mivel ajánlatát mindenki visszautasítja, Nabukodonozor a médek leverése után elhatározza, hogy megleckézteti az engedetlenkedőket Mezopotámiától a Földközi-tengerig. Hadvezére, Holofernész kapja a feladatot, hogy sorra leverje a népeket és megtanítsa nekik, Nabukodonozoron kívül nincs más isten, akinek engedelmeskedni kell. Amikor Holofernész a véres irtóhadjárat egyik állomásaként elér a fogságból hazatért zsidókhoz (konkrétan Bethulia városához), elhatározza, hogy támadás helyett kiéhezteti őket. A szomjúságtól és éhségtől meggyötört emberek végül öt napot kapnak, hogy megadják magukat, különben Holofernész serege felnyársalja őket.

Nos, ez az a pont - a könyv nyolcadik fejezete -, amikor megjelenik Judit (neve jelentése: zsidó nő), aki a történet szerint minimum tökéletes, hiszen vág az esze és ráadásul gyönyörű is. (A könyv meseszerűségének legerősebb bizonyítéka, hogy létezik szép és okos nő - tehetné hozzá egy hímsoviniszta olvasó :-)). Judit első körben hitre szólítja fel az éhhalál küszöbén álló társait, majd egy szolgálólánnyal együtt bátran átmegy Holofernész táborába, mintha egyfajta árulóként segíteni akarna az ellenségnek. Ott több nap sumákolás után bájosságával lenyűgözi a hadvezért, majd egy óvatlan pillanatban többet is tesz ennél és egyszerűen levágja a fejét. Az éjszaka leple alatt pedig visszaszökik a zsidókhoz és a levágott fejet lobogtatva lelkesíti népét, hogy az összezavarodott ellenséget kergessék és semmisítsék meg. Ez meg is történik, Nabukodonozor csapatai tehát veszítenek, a zsidók nyernek, a könyv pedig Judit hálaénekével zárul.

Ennyi tehát a történet, amire nyugodtan mondhatjuk, hogy a kanonikus irodalomban sem páratlan, hiszen fő mondanivalója - az Úr legyőzi a legyőzhetetlennek tűnő ellenséget - nem számít újdonságnak. A könyv azonban két ponton is kérdéseket vet fel.

Egyrészt történelmileg iszonyatosan pontatlan. Jó példa erre, hogy Judit könyve szerint Nabukodonozort a babiloni fogság után ismerik meg a zsidók, aki ráadásul nem Babilon, hanem Asszíria királya. Ugye köztudott, hogy ezzel ellentétben Nabukodonozor i.e. 587-ben babiloni uralkodóként foglalta el Júdát és indította meg a deportálási hullámokat. Judit könyve ezen felül is számos kétséges vagy abszurd történelmi utalást tartalmaz - olyan szinten, hogy kézenfekvőnek tűnik, itt nem a történetírás, hanem a történet mint tanítás lehetett a lényeg.

Node éppen ez a másik terület, ami egy protestáns olvasónak nehézséget okozhat. Judit ugyanis végighazudja szerepét. Az ellenség megtévesztésének ez a módja persze nem ismeretlen, mégis itt olyan hangsúlyos, hogy az ember óhatatlanul hátradől a székben. Mit mondanátok egy olyan csajra, aki a saját szépségét felhasználva kihasznál egy másik embert, akit végül meggyilkol? Még a katolikus kommentátorok is érezhették ennek a súlyát, mert a Jeromos-fordítás például sietve megjegyzi: Judit könyve erkölcsi tanítása nem a főszereplő jellemében rejlik, hanem Isten szabadító hatalmában.

Mindenesetre - ellentétben Sírák fia könyvével - Judit könyve kapcsán nem nehéz kapaszkodót keresni, miért maradhatott ki a kánonból. Az lett volna a csoda, ha bekerül - már elnézést esetleges katolikus olvasóimtól...

2012. október 28., vasárnap

Ne vedd le a maszkodat, mert...

... úgy sem tudod! Keresztény berkekben sok prédikációban, tanításban, szóban és írásban figyelmeztetni szoktuk az embereket arra, hogy legyenek önmaguk és ne hordjanak maszkokat, ne játszanak szerepeket, ne bújjanak olyan bőrbe, ami eltakarja igazi énjüket. Úgy tűnik azonban, a kérdést árnyaltabban nézve, gyakorlatilag a lehetetlent várjuk el.

Szerintem ha olyan szavakat mondok, hogy "maszk" meg "szerep", akkor többnyire pejoratív tartalmak jutnak az eszünkbe. Aki maszkot visel, vagy szerepet játszik, az nem önmaga. Isten pedig nem a szerepeinket, hanem bennünket akar látni. Tökéletesen megértem miből fakad ez a logika, ám úgy érzem, csak részben fedi az igazságot.

Tanulmányaim miatt kénytelen vagyok a szerepkonfliktusokkal foglalkozni és átnézve a sok okosságot, ami ezt a kérdést boncolgatja, megakadt a szemem a kiváló magyar filmrendező, Szabó István őszinte és igaz megjegyzésén:
"Nem tudom elképzelni, hogy társadalomban élve az ember maszkok nélkül tudjon megjelenni... Sőt, azt sem tudom elképzelni, hogy létezik-e az ember maszkok nélkül, mert a maszkokat a társadalommal közösen alakítja ki... … A viselkedés adja meg a dolgok formáját, és a dolgok formája sokszor a lényeget is mutatja."
Szabó István gondolatmenete persze nem teljesen korrekt (a maszk szó helyett a szerep kifejezés pontosabb lenne), ám filmrendezőként, mint aki színészeket instruál, elég jól látja a helyzetet. Tehát akkor biztassuk arra az embereket, hogy viseljenek csak maszkot és játszanak szerepeket?

Nem kell erre biztatni őket, mert egyébként is ezt teszik - ráadásul azért, mert teljesen soha nem is tehetnek másként. A szerep fogalma ugyanis a közfelfogásban mást jelent, mint a szociológiában. Általában szerepnek azt gondoljuk, amikor emberek egy színészhez hasonlóan megjátsszák magukat, tettetnek, durvább esetben képmutató, hazug módon viselkednek, elfedve valódi önmagukat. A szerep azonban jóval több ennél, sőt alapvetően nem ez. A szerep egyfajta viselkedésmód, melyet egy ember adott helyzete megkíván. Tulajdonképpen nem más, mint egy csoportfunkciónak való magatartás.

Én például apa vagyok, de a munkahelyemen alkalmazott, a boltban vevő, a hivatalokban ügyfél, az iskolában hallgató. És mindegyik szituációt jellemez egyfajta sajátos szerep, mely abból a pozícióból fakad, melyben az adott helyzetben találom magam. Az ember persze ezeket a szerepeket teljesen önként hozza: senki nem úgy lép be egy közértbe, hogy háromig számol és koncentrál arra, hogy most vevő legyen. :-) Ugyanakkor mégiscsak van egy csomó olyan kritérium, melyet a társadalom felállít ezekkel a pozíciókkal szemben. Ha pedig valaki megszegi ezeket a szerepeket, akkor az egész biztosan konfliktust okoz. Alapesetben nem viselkedhetek például egy hivatalban úgy, ahogyan a gyülekezetben. Ha egy keresztény elkezd hangosan hallelujázva énekelni a Postán, akkor kilép abból a szerepből, amit elvárnak tőle egy ilyen helyen. Ez az esetek többségében pedig nem bátorság, hanem butaság.

Régen sajnos elég szélsőségesen fogtam fel ezt a kérdést. Ha olyanokat hallottam, hogy "légy önmagad" meg "vedd le a maszkodat", akkor mindig arra gondoltam, hogy szellemi értelemben egyfajta módon le kell csupaszítani a személyiségemet csontig hatolóan - és mindenhol pontosan ugyanolyannak kell lennem. Ha valaki ezt megpróbálja, beletörik a bicskája, ráadásul rengeteg felesleges stresszt okoz magának. Azonban jó kérdés, meddig tartanak a szerepeink és honnantól beszélhetünk igazi képmutatásról, színjátékról, szimulálásról?

2012. október 24., szerda

A legnagyobb templom ama Napja

Az ország legnagyobb temploma most a Papp László Sportaréna - hangzik fel a színpadon, szombat este, azon a Bizonyos Napon. A legnagyobb legalábbis stimmel, a templom már ízlés kérdése. Mindenesetre sokan celebrálják a misét, sokan is vannak, de nincsenek elegen, illetve voltak már többen is. Pedig ez a nap volt az a nap.

Igen, ez tényleg az volt. A szokásos Nap, amikor párezer forintért cserébe, évente egyszer elmegyünk a legnagyobb templomba, hogy ott a legnagyobb szabású esemény részesei legyünk, és együtt énekeljünk a legjobbakkal. Érthetetlen, miért maradtak ennyien távol Ettől a Naptól!

Itt néhány órára eltűnnek a teológiai nézetkülönbségek, viszont előkerülnek a tavalyról már ismert megoldások. Ismét színpadon áll a nagyjából egy tucatnyi magyar keresztény formáció némelyike, akik az előző Napon is jelen voltak és valószínűleg ama Következő Napon is ott lesznek. Aztán megint itt van velünk Ricsi, aki egyébként itt volt velünk már sokszor, ám most ismét láthatjuk. Mindez persze nem véletlen, nagy dolgok fognak történni, hatalmas tapsot neki! Ricsi fantasztikus előadó, de hát így megy ez Ezen a Napon, ahol jönnek-mennek a fantasztikus előadók, akik elképesztően tehetségesek, a legsikeresebbek, a legtermékenyebbek, a leghitelesebbek egyaránt. Sok-sok lemezt adtak már el, sok-sok díjat söpörtek be, nem semmi, hogy most eljöttek hozzánk - szóljon megint a hatalmas taps! Velünk buliznak a népek, nem csak határon innen, de még túl is: ez már egészen elképesztő csoda, melyet ritkán láthat emberi szem. Azt, hogy ennyi ember egy helyen, egyszerre együtt énekel, csak természetfeletti módon lehet kielégítően megmagyarázni. Küldjünk hát egy óriási tapsot magunknak, akik szuperül összejöttünk!

Miután elálmélkodtunk a dolgok nagyságán és vörösre tapsoltuk a tenyerünket, két elképesztő meglepetés vár még ránk. Egyrészt megtudjuk, ha nagyon akarjuk és megígérjük, hogy legközelebb is eljövünk, egy év múlva ismét együtt énekelhetünk ugyanilyen, tökegyforma dalokat a többiekkel. Másrészt kiderül, hogy nincs annál sürgetőbb és fantasztikusabb cél a hazai kereszténységben, minthogy megtöltsünk egy Még Nagyobb Templomot, ahol még a mainál is lehengerlőbb és tehetségesebb emberek fognak koncertezni, akiket jól megtapsolhatunk és megvehetjük az eredeti cédéiket, dévédéiket.

Hiába vagyunk azonban izgatottak, hogy Az a Nap mikor jön el, azt most még nem tudja senki. Addig is készítsük a tenyereinket és jövőre találkozzunk ugyanitt, ugyanígy, az ország legnagyobb templomában.

2012. október 19., péntek

Szkeptikus követők és feltámadás

Egyszer szkeptikusokkal vitatkoztam Jézus feltámadásáról. Egyik fő ellenérvük a feltámadás történelmi valószínűtlenségével kapcsolatban az volt, hogy Jézus csak olyanoknak jelent meg, akik amúgy is elfogultan viszonyultak személyéhez és bíztak Mesterükben.

Megkapóan fogalmaz Lukács evangéliuma az emmausi út eseményeivel kapcsolatban. A történet leírja, hogy Jézus két követője elindult Jeruzsálemből Emmausba és az úton melléjük szegődött a feltámadt Jézus. A két fickó azonban nem ismerte fel. Rejtélyesnek tűnő mondat következik:

"De a szemüket akadályozta valami, hogy fel ne ismerjék" (Luk 24:16)
Az eredeti görögben az "akadályozta valami" helyén a  κρατέω (krateó) kifejezés áll, amit úgy is fordíthatnánk, hogy "birtokol" vagy "uralkodik", esetleg "felülmúl". Mi birtokolta azokat a tanítványokat, akik éveken át szemtől-szemben látták saját Mesterüket? Szerintem a szkepszis. Abban sem hittek, amit a saját szemükkel láttak. Valahol megértem őket: én sem szoktam egykor halott emberekkel együtt sétálni az utcán. Mindehhez még hozzájárulhatott az a letargia, amit Jézus brutális halála okozhatott nekik.

Visszatérve a szkeptikusok érvére, miszerint Jézus miért nem a szkeptikusokat akarta meggyőzni a halál utáni életről és a feltámadásáról, azt mondhatjuk, pontosan ezt tette. Mesterséges itt két csoportot különválasztani kétkedőkre és a feltámadást váró elfogult hívőkre. A tanítványok és Jézus más követőinek viselkedése arról árulkodik, hogy ezek az emberek éppen annyira meglepődtek Jézus fizikai feltámadásán, mint amennyire az bárkitől elvárható ilyen esetben. A különbség köztük és a farizeusok, rómaiak, más kívülállók között csak az volt, hogy utóbbiak továbbra is megmaradtak a kételkedésükben. De ők miért nem láthatták Jézust? Miért nem láthattak feltámadást?

Láthattak. Jézus korábban támasztotta fel Lázárt, aki négy napja a sírban feküdt és az evangéliumi leírás szerint már oszlásnak indult. (A rabbinikus hagyomány úgy hitte, 3 napig lehet valaki feltámasztani - Jézus ezen is túlmutatott). Lázár feltámasztásának egyik oka pedig éppen az volt, hogy az emberek hitet merítsenek a történtekből:
"Ezért Jézus nyíltan megmondta nekik: "Lázár meghalt, és örülök miattatok, hogy nem voltam ott, hogy majd higgyetek." (János 11:14-15)
Ennek a feltámadásnak voltak szkeptikus szemtanúi is. Mondhatjuk, megkapták az esélyt a személyes meggyőződésre. Az eredmény nem maradt el: egyesek hinni kezdtek, a "vérbeli szkeptikusok" azonban azokhoz csatlakoztak, akik a történtek hatására elhatározták, kivégzik Jézust.

Ezek után a kételkedők számonkérése Jézus feltámadása kapcsán szerintem értelmetlen: ha nem hittek a saját szemüknek Lázár esetében, miért hittek volna Jézusnál? Ennek ellenére még így is kaptak valamit, ami legalábbis gondolatokat indíthatott volna bennük a feltámadás valóságáról: egy üres sírt, Jézus teste nélkül. A válaszukat ismerjük. Ma is.

2012. október 15., hétfő

Szájról-szájra száll...

Egyszer régen már írtam a blogban róla, most megint előveszem a láda aljáról az ismert tréfát, miszerint egy vállalat vezérigazgatója levelet ír beosztottainak. A levél szerint a Halley üstökös pénteken, 17 órakor szabad szemmel láthatóan halad el a Föld közelében. Mivel ez a jelenség csak 76 évenként egyszer fordul elő, ezért az igazgató utasítást ad, hogy a dolgozókat vezényeljék ki a parkba, ahol az üstökös megtekintése mellett egy kis előadást is hallhatnak. Eső esetén a büfében kell gyülekezni, ahol majd filmet vetítenek az üstökösről.

Az igazgató utasításait a ranglétrán lefelé továbbítva az eredeti üzenet egyre jobban torzul, míg végül a dolgozókhoz már az jut el, ha pénteken 17 órakor esne az eső, a csodálatos 76 éves Bill Haley és az üstökös végigfuvarozza a vezérigazgatót a parkon át a büfébe. :-)

A pletyka a hozzáértők szerint egyszerre barát és ellenség. Keresztényként - nem ok nélkül - gyűlöljük a pletykát, a tapasztalat azt mutatja, nincs emberi közösség, ahol ne lenne jelen. Fennmaradását belső igények táplálják: egyrészt azt az érzést kelti, hogy megtanít óvakodni rossz dolgoktól ("jobb ha kerülöd az illetőt"), másrészt sokakat eltölt azzal a boldog érzéssel, hogy egyfajta beavatottak klubjához tartozik, akiknek bizalmas információkhoz van hozzáférésük. Röviden tehát a fontosságtudatunk miatt, az emberi közösségek - így a gyülekezetek is - jó táptalajai a pletykáknak.

Én a magam részéről nem szeretem a pletykát, utálom az ilyen témájú magazinokat, tévéműsorokat, híreket és ott kerülöm őket, ahol csak lehet. Ettől még nem élek egy izolált világban és minden erőfeszítésem ellenére is ki vagyok téve a szóbeszédek hatásainak - ha őszinte akarok lenni, biztos hogy magam is öntudatlanul terjesztek néhányat. De mit lehet tenni a pletyka ellen?

Bombabiztos megoldás persze nem létezik, ám felfigyeltem egy olyan jelenségre, mely az iszlám világában létezik. Legalább az igyekezet látszik benne, hogy megpróbáltak hitelességre törekedni.

Tudvalevő, hogy Mohamed próféta bár megírta a Koránt, de saját szavairól és tetteiről még életében nem készült írásos feljegyzés. Ezeket szájhagyomány útján adták tovább, majd később összeszedték és rögzítették. A rögzítés során persze felmerült a kérdés: honnan tudható egy mondásról, hogy azt tényleg Mohamed mondta? A muszlimok kidolgoztak egy technikát. Mohamed mondásai (azaz a hadíszok) elé egy-egy isznádot írtak, ami igazolni kívánta a mondás hitelességét. Az isznád olyan elbeszélők sorát jelenti, akik tanúsítják a mondás hitelességét. Klasszikus felépítése szerint egy isznád valahogy így nézett ki: "ettől és ettől hallottam, aki ettől és ettől hallotta, aki ott volt, amikor a Próféta ilyen és ilyen alkalommal ezt és ezt mondta vagy tette". A hitelesség természetesen azon múlott, hogy egy ilyesfajta "visszakövetési sor" mennyire volt megbízható. A hibátlan isznád hitelesítette a hadiszt, amit megalapozottnak véltek. Ha maga a mondás elfogadhatónak tűnt, de az isznádban valahol kétségek merültek fel, akkor csak "jó" besorolást kapott. Ha a hadisz tartalmazott hitelesnek tűnő anyagot, de a tartalma vagy az isznád kétségesnek nézett ki, akkor "gyenge" minősítéssel látták el. A lényeg, hogy a muszlimok legalább megpróbáltak valamilyen módon csak olyan információt elfogadni, ami megbízható vonalon érkezett hozzájuk. Olyan sémát állítottak fel, melyben a szereplők nagyobb eséllyel vállalták a szavaikat, mint ahogy a bulvársajtón szocializálódott társadalmunk megszokta.

Szisztémájukba persze bele lehet kötni, de azért ennek ellenére belegondoltam, mi lenne ha egynémely esetben "isznádosítanánk" a saját közbeszédünket?

2012. október 13., szombat

A büdös víz és a sok-sok megtérő

Egy bizonyos Clark professzor az egyik nap egy szagtalan folyadékkal teli, nyitott üveget mutatott diákjainak. Azt kérte tőlük, szóljanak ha zavarja őket az üvegből áradó bűz. Amikor kevesen voltak jelen, a tíz diák közül csak egy akadt, akinek úgy tűnt, érez valamit. A professzor azonban megismételte a kísérletet az egyetem előadótermében is, ahol 168 diák zsúfolódott össze. Bejelentésétől számítva három percen belül már 33 ember vélte érezni a nem létező bűzt, mely az első sortól állítólag fokozatosan "terjedt" az ötödikig.

Ez volt az egyik legkorábbi kísérleti vizsgálat, melyet 1916-ban a tömeglélektan tárgykörében valaki végrehajtott. Azóta már bővebb és jóval alaposabb körülmények között tanulmányozták az emberi viselkedést, amiről egyértelműen kimondható: az ember teljesen máshogy is képes megnyilvánulni egy tömeg tagjaként, mint ha egyedül van. Tömegben olyan dolgokat is megteszünk, amit soha nem tennénk önmagunkban. Ahogy mondani szokták, a tömeg dezindividualizál, azaz egyfajta módon megfosztja az embert a személyiségétől, ami képes feloldódni vagy legalábbis háttérbe szorulni ilyen közegben.

"Istennek csodálatos terve van az életeddel"
Mindez azért jutott eszembe, mert a napokban a kezembe került Ray Comfort egyik könyve (melynek szellemes borítóját láthatjátok a képen), ahol egy szomorú statisztikáról számol be. Egy 1991-es felmérés szerint Amerikában 11 500 közösségben összesen 294 784 "megtérést" regisztráltak. Későbbi vizsgálatok után kiderült, hogy ebből 280 000 ember "eltűnt" a gyülekezetekből.

Nem tudom én vagyok a hibás vagy sem, de keresztényként sem szeretem a "tömeges megtérés" jelenségét. Soha nem állítanám - ehhez nincs jogom -, hogy valaki nem hozhat komoly döntést tömegben, de a saját tapasztalataim nem ezt a fajta "technikát" erősítik. Két ok miatt sem. Egyrészt azért, amiről fentebb már szó esett Clark kísérlete alapján. Az embereket a tömeg bizonyos értelemben megfosztja önmaguktól. Olyan hatásoknak vannak kitéve, melyek megnehezítik számukra egy komoly és megfontolt döntés meghozását. Nem azt mondom, hogy a tömeghatás mindig rossz, de az emberi lélek egyszerűen máshogy reagál és másként mérlegel egy mesterségesen felépített közegben, mint amikor a légkör személyessé válik. Másrészt ennél is nyomósabb ok a személyesség, amiben az előző bejegyzésben már írtam. Minden emberrel a saját módján kell törődni, ami tömegben eleve lehetetlen vállalkozás.

Szerintem a megtérésnél személyesebb elhatározás kevés adódik az ember életében. És éppen ezért érdemesebb ezt a döntés egy interakciókban bővelkedő környezetben, párbeszéd és átgondolás után meghozni. A tömött és zsúfolt helyek, a visszakérdezés lehetetlensége és a gyakori sürgetés ("dönts ma, itt és most"), valamint maguk a tömeglélektani jelenségek mind gátolják az ilyesmit. Őszintén szólva semmi meglepőt nem találok Ray Comfort rossz statisztikájában. Az volna a furcsa, ha az ellenkezőjét tapasztalnánk.

Egyébként kíváncsi lennék arra is, hogy a közelmúltban zajlott Reménység Fesztivál megtérőivel mi történhetett?

2012. október 8., hétfő

Nem és nem!

Egy jó tanács: ha úgy gondolod, hogy megtaláltad a biztos receptjét annak, ahogy az emberek meggyőződését megváltoztathatod, akkor csak egy teendőd van hátra. Minél hamarabb szabadulj meg tőle!

Megint találkoztam egy technikával, ami arra szolgál, hogy az embereket megváltoztassa. Nem nevezném meg kiről és miről van szó, egyébként is mindegy, elég legyen annyi, hogy pontokba szedett lépésekben tanít egy módszertant, aminek a végén a célszemély életében... mi is lesz az eredmény?

Elgondolkodás, önvád, közömbösség, esetleg érdeklődés. Vagyis pontosan ugyanaz, mint minden más próbálkozás esetében, ami a "forradalmian új látás alapján" igyekszik embereket megváltoztatni, az "ébredést beindítani" és hasonló hangzatos reformokat létrehozni. Tudom én, hogy az ilyesféle, gyakran tengerentúlról importált sikerreceptek mögött jó szándék van. Ettől nem kevésbé szörnyűek. Ám nem is annyira a technika rajzol barázdákat a homlokomra. Az sokkal inkább, hogy még mindig vannak olyanok, akik "három egyszerű lépésben" kívánják a világ legbonyolultabb teremtményét idomítani.

Az ilyen technikák duplán rosszak.: egyszerre néznek le Istent és embert. Lenézik a másik embert, mert kapcsolási rajzként kezelik. Azt mondják, ha ezt a gombot megnyomom, ezt a kallantyút meghúzom, a piros kapcsolót átbillentem és a zöld potmétert feltekerem, akkor a velem szemben álló, Isten képére formált bonyolult lényben feltétlenül lejátszódik ez és ez a folyamat. És ami még rosszabb: a gombnyomások, kallantyú húzogatások, kapcsolóbillentések és potméter tekergetések az ilyesféle elméletek kiagyalói szerint magát Istent is arra késztetik, hogy beavatkozzzon.

Itt kerül a nagy, büdös légy a levesbe. Mert Istent nem lehet gombnyomással előcsalni. Ahogy arra késztetni sem, hogy technikákhoz igazodjon.

Nem mondhatnám, hogy kitörő örömmel rajongok a pszichológiáért, mindazonáltal vannak jó meglátásai, elgondolkodtató kísérletei és helyes következtetései is. Az egyik pszichológus barátom számomra megkapóan fogalmazott az emberi lény kapcsán, amikor azt mondta, ahogy a Világegyetem végtelen érzetet kelt kifelé, úgy minden személy végtelen bonyolult képet mutat befelé. A paradox igazság az, hogy bár tömegben és bizonyos minták szerint valóban kezelhetők vagyunk és gyakran nagyon is kiszámíthatók, rejtett önmagunkban mégis teljesen utánozhatatlanul egyediek és kiismerhetetlenek. A megtérés, a megváltozás pedig bizony olyan perszonális folyamat, ami lehatol a személyiség legmélyebb rétegeibe és ott rumlit csinál, hogy abból aztán rend legyen. Megtérni - még tömegben is - nagyon személyes élmény.

És éppen a személyesség miatt mond csődöt minden technika, ami robotként kezeli a másik, univerzum-bonyolultságú embert. Éppen a végtelenül egyedi mivoltunk nem engedi, hogy a legmélységesebben egyéni folyamatokban tömbként kezeljenek bennünket. Belegondoltatok már ebbe? Lehet statisztikát gyártani arról, kiket érint leginkább az alkoholizmus veszélye, de a konkrét alkoholistának rá szabott segítség kell. Megsaccolható, hogy az emberek nagy tömegben miként viselkedhetnek, de egy tömegből kiemelt ember saját magában már nem kezelhető a tömeglélektan technikáival. Irányelveket, jó tanácsokat, tippeket adhatunk, nagy léptékű statisztikákat az emberek szokásairól csinálhatunk, de tömegjelenségként kezelni a személyest - lehetetlen, nem működik, nem válik be.

Abban hasonlítunk igazán egymásra, hogy mennyire különbözőek vagyunk.

2012. október 5., péntek

Egyszerűen jó

A blogban állandóan kompromisszumot kell kötnöm az alaposság és a terjedelem kérdésében, mert a túl hosszú bejegyzéseket kevesen olvassák el. Ez a helyzet különösen fájó a frissen megjelent Egyszerű Fordítás esetében, amiről sokat tudnék mesélni - ám most egy "gyorsteszt" következik.

Haladjunk kívülről befelé, és álljunk meg mindjárt a borítónál: az új Egyszerű Fordítás háromféle fazonnal kapható, hölgyeknek és uraknak, valamint az antik stílus rajongóinak kedveskedve. Sajnos azonban azt kell mondjam, az igyekezet ellenére éppen a könyv kivitele hagy sok kívánnivalót maga után. A nyomtatás ugyanis leheletvékony lapokra készült, melyek nem csak átlátszók, hanem pillanatok alatt gyűrődnek és nehéz lapozni őket. Mire hazaértem, a táskámban lapuló antik példány is szamárfüles lett. Mivel a kiadvány belső borítóján megemlítik, hogy kemény táblás kivitel is készül majd, ezért reménykedve várom, hogy jelentős javulás következzen ezen a területen. A mostani verzió használhatósága ugyanis méltatlan a belbecshez.

Persze Bibliát nem azért vesz az ember, hogy a borítójában gyönyörködjön, úgyhogy merüljünk el inkább a tartalmi részletekben, melyek közül főként és leginkább az Ószövetség érdekes számunkra. Nem titok, hogy az Egyszerű Fordítás értelmező stílusú, vagyis nem a teológusok és szakemberek kényeztetésére, hanem a laikus közönség elérésére szolgál. Célja mindenkor az, hogy a lehető legérthetőbben mutassa be a Szentírás tartalmát. Ezt nem csak a szöveg letisztult egyszerűsége, hanem a bőséges - és szerintem szakmailag is nívós - lábjegyzetelés, valamint a szószedet és a térképek is lehetővé teszik.

Ami nagyban megkülönbözteti ezt a fordítást az összes többitől, az a nyelvezet. Néhány dolog pár perc olvasgatás után is szembetűnő lesz. Így például érdemes észrevenni, hogy a szokásos "Úr" kifejezést mindenhol lecserélték Örökkévalóra, ami a tetragrammaton héber jelentése miatt van. A JHVH (יהוהkifejezés értelmezése a jelek szerint örök vita marad a teológusok között, mindenesetre az Örökkévaló mindenképpen helyesnek nevezhető. A csere érzésem szerint nem tett hozzá, de nem is vett el semmit a megértésből.

Az Egyszerű Fordítás tesztelgetését a közismertnek nevezhető szakaszok áttekintésével kezdtem, melyek közül most csupán kettőt emelnék ki. Az egyik a 23. zsoltár negyedik verse, mely a pásztor vigasztaló botjáról és vesszőjéről szól. Ezt a mondatot sokan értették már félre, mert a bot és a vessző képében csupán a fenyítés eszközét látták meg, mellyel a gyülekezet vezetői ütlegelik a kóborló tagokat, akik ezt valamiért vigasztalásként fogják fel. Lássuk miként adják vissza az igeverset a különféle fordítások:

"Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól; mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem." (Károli fordítás) 
 "Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem." (Magyar Bibliatanács - "Új fordítás")
"Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy. Vessződ és pásztorbotod megvigasztaltak engem." (Neovulgata - Szent Jeromos)
"Bizony, még ha a halál árnyékában, sötét és mély völgyeken kell is átmennem, akkor sem félek a gonosztól, mert te, Örökkévaló, ott is velem vagy. Pásztorbotod megvéd, pálcád vezet." (Egyszerű Fordítás)
Jól látható, hogy az Egyszerű-változat jelentősen különbözik a többitől: olyan szavak is szerepelnek benne, amiről más fordítások nem tudnak, ugyanakkor a bot és a vessző funkciója szerintem tisztább és egyértelműbb a többihez képest.

A másik klasszikusnak nevezhető rész a Tízparancsolat egyik verse volt. Konkrétan a "Ne paráználkodjál!" kapcsán vizsgáltam meg, hogy az Ószövetség a paráznák kifejezést milyen változatokban használja. Leginkább három alak köthető ehhez a fogalomhoz: a ná'ap (házasságtörő), a zánáh (parázna, bálványimádó) és a qádes / qadesah (férfi / női kultikus prostituált). A következő táblázatban az eredeti kifejezés mellett a Károli és az Egyszerű Fordítás megoldásait láthatjátok néhány szúrópróbaszerűen kiválasztott igeversben:

Ahogy az jól látszik, a ná'ap esetében az Egyszerű Fordítás négy esetből háromszor "házasságtörőt" említ, ami jobban meg is felel az eredeti kifejezésnek. A dolog azért is érdekes, mert legtöbben a parázna halmazt bővebbnek érezzük a házasságtörésnél, az új kiadvány azonban ragaszkodik a héber jelentéshez. A zánáh előfordulásakor pedig általában helyesen dönt a prostituált-parázna verziónál. A Zsoltárok 106:39 kivétel ez alól, ám ott Izrael hűtlenségéről van szó a szövegben, aminek a házasságtörés kitétel inkább megfelel. Érdekes módon a qádes szó valódi jelentése egyik verzióban sem mutatkozik meg igazán: persze a "kultikus férfi prostituált" kifejezés elég furcsán is nézne ki egy Bibliában. (Egyébként módfelett humorosnak tartom, hogy a qádes szó - mely eredetileg a kánaáni nyelvből került a héberbe - etimológiai alapját képezi a qádos, azaz szent kifejezésnek. A kultikus parázna persze valóban "szent" volt a maga nemében, hiszen a kánaáni kultusz bizonyos céljaira tartották fent, mégis mulatságos hogy egy alapvetően erkölcstelen foglalkozás adja a kiindulópontot a szentség szavához.)

Bár egyetlen szó utáni nyomozás nem szolgáltat kellő alapot egy általános konzekvencia megfogalmazásához, azonban fenti kutatásunkból is jól látszik a fordítók szándéka. Az Egyszerű Fordítás készítői láthatóan arra törekedtek, hogy magyarázzák a bibliai szöveget, de ezzel együtt szándékukban állt közel maradni az eredeti jelentésekhez is. A modernizálás oltárán valószínűleg nem veszett el a tartalom, sőt pontosságát tekintve néhol akár még túl is tehet a korábbi népszerű magyar Bibliákon.

Szerintem az Egyszerű Fordítás összességében remek munka. Nyilván nem tökéletes, de amire készült, arra több mint jó. Elégedettek lehetnek mindazok, akik fáradságos munkával létrehozták, és ugyancsak boldogan forgathatja az olvasótábor is. Egy nívósabb és tartósabb kivitelben akár a legnépszerűbb magyar Biblia is lehetne belőle.