Hodász András és a ronda árok

Nem szokott belőlem előbújni a protestáns, ezért ritka és még nekem is meglepő pillanat, amikor ez mégis megtörténik. A számomra egyébként minden szempontból abszolút szimpatikus Hodász Andrásé most az érdem: a nagyon szellemes "Papifrankó" csatornáján ugyanis András atya egy olyan videót osztott meg a nagyérdeművel, ami bizony még a vitatkozni nem akaró, de saját elveihez mégiscsak hű protestáns zsebekben is nyitogatja azt a bizonyos bicskát.

Hodász András

Ronda és valószínűleg betemethetetlen árok húzódik meg a katolikus és a protestáns egyházak között, és ez még akkor is igaz, ha a kereszténységnek ezekben az időkben nem a különbségek hangsúlyozására van a legnagyobb szüksége. Ehhez még szívesen hozzáteszem önmagam pozícióját is, mint aki nagyon szívesen áll szóba katolikus emberekkel, sőt kollégáim között többen katolikusok, akikkel kiváló kapcsolatot ápolok. Semmiféle személyes ellenérzés vagy indulat nem vezet tehát, és nem fűződik semmilyen érdekem sem ahhoz, hogy élezzem a feszültséget a két oldal között. Inkább tartom magam árkokat betemető embernek, mintsem szellemi sírásónak, aki életcéljának tekinti a konfliktusgenerálást.

Ugyanakkor tényleg vannak olyan témák, amelyekben egy protestáns soha nem fog kiegyezni Rómával, mert ehhez saját belső meggyőződéseit és identitását kellene feladnia. Nem kell árkot mélyítenie, feszültséget szítania, mert az árok ezekben a kérdésekben mindig is mély volt. Hodász András  pedig most lement az árok aljára és onnan próbálta megmagyarázni, hogy ezt az árkot a protestánsok teljesen félreértették. Amivel a katolikusokat előszeretettel vádolják - klasszikusan ilyen a Mária-imádat, a szobrokkal való bánásmód vagy éppen a Szent Hagyomány szerepe - az pusztán a protestánsok és mások  információhiányán alapszik. Így például egyetlen katolikus sem imádja, hanem csak tiszteli Máriát, senki nem gondol egy szoborra úgy, hogy szubsztanciálisan azonosítaná az Istennel, bizonyos értelemben szent hagyománya pedig nemcsak a katolikusoknak, hanem a protestánsoknak is van. Dióhéjban és egy mondatban valami ilyesmit mond nekünk Hodász András.

Én azonban úgy látom, András atya érti félre ennek az ároknak és egyet nem értésnek a természetét. Persze tényleg bőségesen akad olyan protestáns hívő, aki gyakorlatilag semmit nem tud a katolikus teológiáról, és nem is szeretne: elég neki az is, ha az előítéleteit igazolva látja. No de azért nem csak ilyen emberekről beszélünk. Egy protestáns hívőnek teljesen jogos aggályai vannak az előbb felsorolt témák kapcsán. A mariológiáról magam is írtam egy sorozatot itt a blogban (ennek nyitó darabját itt találjátok),  ezt most nem ismételném meg, de az ottani konklúzióm mégis ide tartozik. Míg a kereszténység legfőbb dogmáinak (krisztológia, szoteriológia, hamartiológia) tagadhatatlan kiindulópontja a Szentírás - ezt akár katolikusok, akár protestánsok vagyunk, el kell ismernünk - a Máriával kapcsolatos tételek (talán az "istenszülőt" leszámítva) gyakorlatilag teljesen gyökértelenek ebből a szempontból. Azaz pontosabban, csak a Szent Hagyományból származnak - Mária mennybemenetele dogmaszinten ráadásul egy 20. századi fejlemény, azaz túlságosan nagy hagyományozásról sem beszélhetünk minden esetben.

Nem kívánok most András atya felvetéseinek komolyabb elemzésébe bocsátkozni (annál is inkább, mivel ezt mások már megtették itt és itt), csupán néhány szösszenetet emelek ki, ami megütötte a fülemet, és az előbb belinkelt válaszvideókban nem kapott szerepet. 

Az egyik ilyen, hogy az atya véleménye szerint az imádat lényege az áldozatbemutatás - így például, az első keresztényeket is úgy szólították fel a római császárok imádatára, hogy áldozatot kellett volna bemutatniuk a császárnak, amit a legtöbbjük megtagadott. Nos, szerintem abban teljesen igaza van András atyának, hogy az áldozatbemutatás az imádat egyik tipikus módja - ám nem hiszem, hogy ez fogja meg leginkább az imádat lényegét. Az imádatot szerintem nem egy vallási rítus felől kell értelmezni, hanem lélektani állapotként lehet jobban leírni. Amikor a Jelenések Könyve végén a könyv szerzője leborul egy angyal előtt (Jel 22,8-9), az angyal ezt a gesztust imádatnak fogja fel és elutasítja - noha nem történt semmilyen kultuszi cselekmény, nem volt áldozatbemutatás. Ez a példa tökéletesen rávilágít arra, hogy az imádat nem feltétlenül csak valamilyen istenségnek szólhat - a lényeg nem az, hogy isteni legyen az imádat tárgya, hanem elég az is, ha emberfeletti. A valláspszichológia sokat tudna mesélni arról az emberi készségünkről, ha megérezzük valami nálunk nagyobb erő jelenlétét, könnyen tudjuk imádat tárgyává tenni - ehhez még csak természetfeletti sem kell legyen az adott dolog.

A bálványimádás és a szobrok kapcsán alapvetően igaza van András atyának. Minden értelmes katolikus ember tisztában van azzal, hogy Mária vagy valamelyik szent szobra nem egyenlő magával Máriával vagy az adott szenttel. A szobor nyilvánvalóan csak reprezentációja az előbb említett személyeknek és nem egy kiszakított darab valamelyikükből. Ugyanakkor ez a logika arra akar támaszkodni, hogy egy buzgó katolikus ember mindig hideg józansággal és átgondoltsággal közelít a saját egyházában szentnek címkézett dolgokhoz, és magától értetődően megteszi ezt a különbségtételt. Valószínűleg nem ez a helyzet, és nem azért, mert "ilyen a katolicizmus", hanem mert ilyen az ember. Megintcsak a vallástudományt rángatnám elő, mert bőségesen tudjuk illusztrálni vele, hogy az emberi lélek egyáltalán nem így működik. És ebben a tekintetben majdnem mindegy melyik vallásról van szó. A muszlimoknak a Korán egy nyomtatott példánya nemcsak egy könyv, hanem a szó legszorosabb értelmében szent, amit az asztalon a többi könyv tetejére illik tenni. Próbáld meg egy zsidónak azt mondani, hogy a homlokára kötött tefilim csak egy kis darabka bigyuszka - miközben a Talmud például képekkel illusztrálva még azt is leírja, milyen módon kell askenáz szokás szerint helyesen feltenni a karodra. No és legyünk őszinték, valamiféle értelemben szent tárgy volt sokaknak Benny Hinn kabátja is, amivel suhogtatta a hívőket, hogy így közvetítse feléjük Isten erejét - tehát protestáns oldalon is elkezdhetünk szemezgetni ebben a kérdésben. De akkor miért is gondolja Hodász András, hogy ha egy ennyire általános valláslélektani jelenségről van szó, majd pont a katolicizmus maradna ki ebből, amikor körmeneteket szerveznek Szent István jobbkeze kapcsán, Máriapócson könnyezik  a Mária-szobor, és úgy általában is felhasználják a szobrokat a kultusz céljaira? Ha az emberi lélek ilyen könnyen rávehető az ilyesféle vallási gyakorlatokra, vajon nincs abban a gondolatban jogosság, amit az ezzel kapcsolatos kritikák megfogalmaznak? (Itt egyébként hozzátenném, hogy véleményem szerint Nagy Gergely válaszvideójában téved és kissé elhamarkodottan jelenti ki, hogy az ókori istenségek szobrait nem azonosították magukkal az istenekkel - pedig bizony erre is képesek voltak valamilyen értelemben. Ez azonban egy másik bejegyzés témája lehetne...)

Én ezen a ponton most megállnék (a Szent Hagyományról korábban már írtam egyébként a blogban, ami András atya videójában ugyancsak felmerült), és a további gondolatfűzés helyett befejezésül még annyit tennék hozzá a témához, hogy nagyon fontosnak tartom az ilyen kérdések értelmes és higgadt megbeszélését. Megismétlem, amit fentebb leírtam: nem kenyerem a konfliktus, de kenyerem a beszélgetés. Ha sikerül úriemberek módjára azt tisztázni, miben nem értünk egyet, azt is jobban fogjuk látni, hol vannak az egyetértés pontjai. Sőt, merem állítani, nem lehet úgy igazán közös hangot megütni senkivel, ha a különbségek felett szemet hunyunk: az nem egység, hanem megalkuvás. Abban pedig talán protestánsok és katolikusok is egyetérthetnek, hogy az senkinek sem jó.

Tovább

A Mária-szakadék (6) - Záró gondolatok

Nem árulok el nagy titkot, ha kijelentem, Mária szerepe egészen más a katolikus és a protestáns kereszténységben. Ennek oka egyértelműen abban keresendő, hogy míg protestáns oldalon a mai napig erős a Sola Scriptura ("Egyedül a Szentírás") elv hatása, addig a katolikus dogmatika a szenthagyománynak is komoly területet biztosít teológiai gondolkodásában. Mégis, utóbbi tény rávilágít számomra egy ellentmondásos helyzetre...

Mária köré rengeteg népi hiedelmet, szokást, rajongásig fokozott magatartást szőttek az évszázadok. Azt hiszem elég, ha csak a Mária-jelenéseket, a könnyező szobrokat, a körmeneteket, vagy éppen azt az állítást említem, miszerint mi "Mária országa" vagyunk. A népi jámborságnak is nevezhető jelenséget akár maguk a pápák is tovább bátorítják, vagy legalábbis olyan kijelentéseket tesznek, melyek inkább egyetértőeknek tekinthetők. XVI. Benedek egy vele készült interjúkötetben például ezt mondta (kiemelések tőlem):

"Mária Istenhez vezető nyitott ajtó. Olyan kötetlenséggel beszélhetünk vele, olyan gyermeki kéréssel és bizalommal fordulhatunk hozzá, amilyennel az ember magához Krisztushoz gyakran nem mer." 

Az egykori pápa nyilatkozatához az interjút készítő újságíró még ezt is hozzáteszi (amit a pápa helybenhagy): "Az Egyházban senkit sem tisztelnek úgy, mint Isten anyját, megszámlálhatatlan templomban és oltárnál, énekkel és litániákkal, Mária-ünnepekkel és zarándoklatokkal. A Mária zarándokhelyek ezrei mintegy hálót alkotnak az idegsejtekből, amely háló átfogja az egész földgolyót." Mária tehát globális és rajongói számosan vannak! XVI. Benedek megjegyzése márcsak azért is érdekes, amikor Máriát Istenhez vezető ajtónak nevezi, mert az ajtó képét a Szentírás éppen Krisztusra használja. De azt vajon honnan gondolja, hogy Máriához nagyobb és gyermekibb bizalommal fordulhatunk, mint Jézus Krisztushoz? Miért kellene ennek így lennie?

De most nem erről a kérdésről van szó. Azt hiszem a fentieket nyugodtan összegezhetjük úgy, hogy Mária hallatlan népszerűségnek és figyelemnek örvend a katolicizmusban. A kérdés természetesen az, minek is köszönheti Mária ezt a népszerűséget?

Ha valaki nem olvasta el az előző bejegyzéseimet, és nem rendelkezik bibliai műveltséggel sem, a fentiek alapján azt gondolhatná, Mária valamiféle központi szereplője lehet a Bibliának, aki jelentőségében felül kell múlja Ábrahámot, Mózest vagy éppen Pál apostolt is. Ez magyarázhatná a rendkívüli kiexponáltságát, ám mint a korábbiakból kiderülhetett, erről szó sincsen. Mária jelenléte súlyát tekintve gyakorlatilag mellékszereplő az Újszövetségben. Csak az evangéliumok foglalkoznak vele, de még ott is partikuláris jelenség. Ezt nem tiszteletlenséggel a hangomban írom, pusztán a tényt említem meg.

Mária hihetetlen népszerűsége mögött természetesen az a tény áll, hogy a katolikus egyházban nemcsak a Biblia, hanem a szenthagyomány is komoly súlyt képvisel. Hadd mondjam el máris: magam is tisztelek hagyományokat a saját hitemben. Természetesen a protestánsoknak is vannak hagyományaik, ahogy minden szellemi mozgalomnak. S ha úgy vesszük, tulajdonképpen a bibliai szöveg jó része is hagyomány, amit évszázadokon át adtak tovább, mielőtt kanonizálták volna.

A Szentírás normatív funkcióját, mint a hit kiindulóbázisát a katolikus egyház sem vitatja. A fontos különbség azonban az, hogy míg a protestánsok hagyományaikat is a Szentírásra vezetik vissza, addig a katolikus szenthagyomány nem feltétlenül ragaszkodik ehhez. Éppen ezt láttuk a Máriát körülvevő dogmatikai konstrukciókban. A protestánsoknak még akkor is fontos a hittételek bibliai beágyazottsága, ha gyarlóságuk miatt elfeledkeznek erről és persze tesznek és mondanak bibliátlan dolgokat. Mindazonáltal a protestantizmusban mégiscsak alapelv az Ige a teológia mögött: elképzelhetetlen egy nagyobb teológiai traktátust - például a krisztológiát, az eszkatológiát vagy éppen az ekkléziológiát - úgy felépíteni és kifejteni, hogy szinte semmiféle kapcsolata ne legyen ezeknek a Bibliával. Mindez annyira triviális, hogy szinte szóra sem érdemes.

A katolikus mariológiáról viszont az előző bejegyzések alapján éppen az derülhetett ki, hogy többségükben az Újszövetség utáni kor évszázadaiban keletkeztek, elenyésző vagy semmilyen bibliai gyökérrel nem rendelkeznek, és némelyikük még a katolikus egyházon belül is megosztást és ellenérzést váltott ki.

A mariológia ilyesféle teológiai-bibliai gyökértelensége azért is nagyon meglepő volt számomra, mert egyébként a katolikus dogmatika komoly hangsúlyt helyez arra, hogy a dogmatikai tételeik a Szentírás kijelentésein alapuljanak. Nézzük csak meg a kegyelemtant, a szentségtant vagy az előbb említett teológiai területeket: mindegyik tárgyalásánál egymás után sorakoznak az igék, a szentírási magyarázatok. Láthatóan a szerzők maguk is úgy érezték, hogy nem nélkülözhetik ezeket. Ám ha az összes többi terület esetében ilyen következetesen ragaszkodnak a bibliai bázishoz, vajon miért tesznek kivételt a mariológiánál? Természetesen kényszerből, hiszen a Biblia nagyon keveset mond, és még kevesebbet állít Máriáról.

Talán meglepi az olvasót ha azt írom, valamilyen szinten még ki is békülnék azzal, hogy a katolikus egyházban "továbbgondolják" Mária életét, és elméláznak azon, hogy nem halt meg, hanem a mennybe repült. Az ember használhatja a fantáziáját, ez egész biztosan nem bűn. Ami viszont igazán zavar, hogy ez a fajta bibliátlan-gyökértelen "továbbgondolás" egy szinte rajongásig fokozott, világméretű, már-már babonába hajló, milliós tömegeket megmozgató Mária-értelmezéssé vált, ami ráadásul pápák által hitelesített dogma is lett. Finoman szólva is túldimenzionáltnak érzem azt, ami Mária köré épült, ami a személyét körbeveszi, és  a folklór alapján indokolatlanul magasra emeli.

Azt hiszem nekem Mária megmarad olyannak, ahogy a Szentírásban elém lép. Egy kedves, alázatos, engedelmes hölgy, aki megszülte Jézus Krisztust. Ez az, és szerintem nem is sokkal több, amit a Biblia róla mesélni akar. A történelem egy olyan pillanatában élt, amely bizonyos értelemben egész civilizációnk arcán rendkívül komoly nyomot hagyott. Szereplőjévé vált egy történetnek, ami felülmúlhatatlan, csaknem érthetetlen, ami úgy vág a földhöz, hogy fel is emel onnan, és ami az édesanya helyett a Fiára mutat: Jézus Krisztusra. Az evangélium potenciálja nem az anya és a Fiú, hanem az Atya és a Fiú kapcsolatában van. Az evangéliumi narratíva kulcsjelenetei kettőjük relációjában játszódnak, a levegő Jézus körül vibrál, ott sűrűsödik össze. Hozzájuk képest mindenki csupán mellékszereplő ebben az óriási drámában - köztük Máriával, az édesanyával is.

Tovább

A Mária-szakadék (5) - Mária, a mennybe fölvett?

Augusztus 15-én van egy katolikus ünnep, amit Nagyboldogasszonynak neveznek. Ezen a napon az egyház liturgikusan megünnepli a "tényt", miszerint Máriát olyan módon is megszentelte Isten, hogy "mennybe emelte". Talán mondani sem kell, de ennek a teológiai állításnak sincs semmiféle igei bizonyítéka, dogmatörténeti gyökerei pedig még az előző bejegyzésekben szereplő állításoknál is halványabbak.

Ha már Mária emberi életének kezdete is szent volt, a vége sem lehet más: nagyjából ez a logika áll Mária mennybevételének (assumptio) tanítása mögött. A katolikus szenthagyomány tehát kijelenti, hogy Jézus édesanyja "földi életének befejezése után testével, lelkével együtt felvétetett a mennyei dicsőségbe". Az egyház hite szerint Máriában ugyanis már eleve adva volt mindaz, amit a többi ember csak remél, azaz a beteljesült élet, az azonnali üdvösség. Mivel Szűz Mária földi életében a lehető legszorosabb kapcsolatban volt Fiával (hiszen Jézus a testéből vette a maga testét), a katolikus dogmatika szerint szinte lehetetlen, hogy ez a kapcsolat az édesanya halála után megszakadjon azzal, hogy Mária teste szétbomlik. Röviden és tömören ezen az elképzelésen nyugszik, hogy akkor Máriának egész biztosan a mennybe kellett kerülnie felvétetése által.

Mária assumptiojának dogmáját XII. Piusz pápa 1950-ben hirdette ki, mégpedig ex-cathedra módon "Munificentissimus Deus" kezdetű bullájában. A kérdés persze ugyancsak adódik, hogy ez a szinte ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatás, mely hiendő tételként áll a katolikus hívők előtt, milyen szentírási alátámasztással rendelkezik? Nos, a katolikus dogmatikakönyvek nem titkolják el a tényeket, hanem kerek perec kijelentik, hogy a Szentírásban semmiféle formális bizonyíték nincs, sőt a szenthagyomány is hallgat az első 4-5. században Mária mennybemeneteléről. Csak az 5. század után kezdik a dolgot említeni, de csupán elszórtan és fantasztikus legendák formájában. Végül az assumptiót a 17-18. században veszik egyre komolyabban annak vitatásával, hogy kinyilatkoztatott tételnek kell-e tekinteni vagy sem. A dogma története a fentebb említett XII. Piusz idejében jut el csúcspontjához. Ő lesz az, aki egy körkérdést követően meggyőződik arról, hogy a világ püspökeinek csak 1,8%-a nem fogadja el Mária mennybeemelésének valóságát - az elsöprő statisztika után ezért a pápa már rendíthetetlen tanként állítja azt a hívők elé.

Mária mennyei megdicsőülése természetesen dogmatikai, liturgikai és hitéleti következményeket is von maga után. A katolikus hívők áhítata és több pápai megnyilatkozás Máriát a "mennyország királynője" titulussal ruházza fel, aki istenanyasága és éppen assumptiója miatt felülmúlja az összes üdvözültek, sőt az angyalok méltóságát is.

A fentieket a következő pontokban tudnám összefoglalni:

(1) Mária mennybevétele dogmájának semmi köze nincs a Bibliához, pusztán egy ötleten nyugszik, miszerint az lehetetlen, hogy Mária egyszerűen csak meghaljon. Ehhez túlságosan szoros viszonyban volt Jézussal.

(2) Ha Mária a Jézussal való szoros kapcsolat miatt nem halhatott meg, akkor csakis az történhetett, hogy Isten magához emelte. Ennek az állításnak, mely egy vágyszerű következtetésen nyugszik, egyáltalán nincs bizonyítéka a Bibliában. Sőt, az elmúlt évezredek nagy részében a hagyomány is ellentmondásos és változó volt vele kapcsolatban, míg végül a 20. században vált megszilárdult dogmává.

(3) Mivel Mária megdicsőült mennybevételével, ezért a "menny királynője" megtisztelő címmel is felruházták.

Bevallom őszintén, egészen megdöbbentő számomra a folyamat, ami Mária értelmezésével történt az évszázadok során. Egy teljesen ötletszerű, sőt vágyszerű elképzelésből, miszerint Mária nem halhatott meg úgy, mint a többi normális ember, egy bizonytalan, legendás elképzelés nőtte ki magát. Ez a Bibliától idegen és alátámasztatlan elképzelés végül egészen addig fejlődött, hogy a 20. században már szilárd dogma lett belőle, sőt mennyei királynővé emelte Máriát. Talán mondanom sem kell, de protestánsként ezt a tételt is elvetem, és minden nagyképűség nélkül azt is hozzáteszem, hogy kíváncsisággal vegyes értetlenséggel veszem tudomásul, hogy hívők millió számára mégis elfogadható.

A sorozat utolsó részében - a végső konklúziók levonása előtt - röviden azzal szeretnék foglalkozni, a Mária köré szőtt teológiai koncepciók milyen módon realizálódnak a Mária-jelenések, az imák és a különféle misztikus elemek kavalkádjában.

Tovább

A Mária-szakadék (4) - Mária mentes lenne az eredendő bűntől?

Trivialitás, hogy a Mária figurájáról szóló elsődleges információkat az evangéliumok tartalmazzák. Igaz, nagyon keveset: azt kell mondanunk, Mária ritkán kerül szem elé a szövegekben, de amennyit látunk belőle, az egy kedves és példásan alázatos fiatal zsidó hölgy benyomását kelti. Hogyan lehetett ezt a maga egyszerűségében ragyogó jellemet úgy továbbgondolni, hogy végül Mária bűntelenné is vált közben?

Mária mentes az eredendő bűntől - ebben a rövid tőmondatban tudnám jól összefoglalni a mariológia egyik, számomra legalábbis legfurcsább állítását. Ha az ember belegondol, a nem kis horderejű teológiai kijelentés rengeteg logikus kérdést vethet fel. Hogyan sikerült Máriának - ellentétben a valaha élt és még megszületés előtt álló összes emberrel - mentesnek maradnia a bűntől? Miért volt erre szükség? Ha ő maga bűntelen volt, és Jézus "megszülése" miatt kellett annak lennie, akkor a születés után is megőrizte bűntelenségét? Ezek szerint Mária tökéletes életet élt? És egy abszurd kérdés: ha bűntelen volt, akkor miért nem ő váltotta meg az emberiséget bűneiből? Elismerem, az utóbbi felvetés meredeken hangzik, de úgy hiszem jóval kevésbé, mint a Mária bűntelenségét hirdető tan.

Ami azonban a sokasodó teológiai dilemmáknál is magától értetődőbb kérdés - nevezetesen, hogy honnan is vesszük Mária bűntelenségét -, arra megintcsak nem szolgál igazi válasszal a katolikus teológia. A magyarázatok egy része a "kegyelemmel teljes" kifejezés körül szaporodik. A források szerint az óegyházban arra hivatkoztak, hogy a görög kekharitómené kifejezés szinte személynévként cseng Mária felé az őt meglátogató angyal szájából - ez pedig azt sugallja, hogy ő egész lényében tényleg teljes lehetett kegyelemmel. De csak akkor lehetett az - folytatódik a gondolatsor -, ha ez a teljesség a kezdettől megvolt benne, és az áteredő bűn nem árnyékolta be lelke tisztaságát. (Itt azért máris megjegyezném, hogy a textusban használt görög kifejezés "megajándékozottat" is jelent, azaz valaki olyat, aki kap valamit, ami korábban nem volt az övé...) A későbbi mariológiai fejlemények a kegyelemmel teljes megjelölést már Mária predestináltságával kötötték össze: ennek értelmében Mária eleve elrendeltetett, hogy az Ige (azaz Jézus) megtestesülésében kezdettől fogva közreműködjék - ennek a felkészülésnek "meg kellett kezdődnie élete első szakaszában" (Előd István). Az érvelés tehát szinte teljesen spekulatív és Lukács evangéliuma egyetlen kifejezésén ("kegyelemmel teljes") nyugszik, azt mintegy úgy értelmezve, hogy bűntelenséget takar, mely Mária életének elejétől reális volt.

Érdemes megjegyezni, hogy Mária eredendő bűntől való mentességét hiendő dogmaként csak IX. Piusz hirdette ki 1854-ben, ám az is igaz, hogy már Hippolütosz (Kr.u. a harmadik században) úgy vélte, hogy Mária valóban mentes volt az eredendő bűntől. Érthetetlen számomra, hogy miért.

Nagyon szeretném, ha esetleges katolikus olvasóim nem éreznék sértve magukat, de az őszinte véleményem az, hogy Mária ilyesféle "tökéletessége" és bűnmentessége merőben idegen a Szentírástól. Azon túl, hogy az állítás teológiailag nonszensz (mivel az égvilágon semmi sem igazolja a Szentírásban), teljesen életszerűtlen és szükségtelen is, ahogyan az örök szüzesség dogmája. Miért kellett volna Máriának, aki pusztán eszköz volt Krisztus megtestesülésében, eredendően bűntelennek lennie? A megváltás garanciája nem Mária, hanem Jézus bűntelenségében volt - röviden így lehetne összegezni a protestáns álláspontot. Ráadásul fontos azt is megjegyeznünk, hogy komoly dogmatikai konstrukciót súlyos baklövés egyetlen kifejezésre felhúzni ("kegyelemmel teljes"). Márpedig ezen a kifejezésen kívül semmi más szentírási kiindulópontra nem hivatkoznak az általam olvasott katolikus források. Meglehetősen furcsának tűnik az is, ha Mária bűntelen volt a szó bármilyen értelmében, amivel túlmutatna a "feddhetetlen és igaz" Jóbon, vagy éppen Énókhon is, miért nem tesz erről semmilyen említést a bibliai szöveg? Egy ember bűntelensége olyan jelenség volna a Biblia világában, amiről számomra elképzelhetetlen, hogy ne történjen említés.

Természetesen - ahogy azt az előző téma esetében is láthattuk - ezt az elképzelést is alaposan kikezdték az idők során, és nem csupán protestáns oldalon. Ahogy az örök szüzesség esetében, úgy ebben a kérdésben is bibliai alapokon fogalmazódtak meg kritikák. Érdekes módon a keletiek hívták fel a figyelmet arra, hogy Máriának asszonyi gyarlóságai is voltak. Például nem volt képes megérteni Fia szándékát (Luk 2,48), a kánai csodánál pedig nőies uralomvágya mutatkozik meg (Jn 2,1-12). Ezekre a kritikákra a már emlegetett Előd István megintcsak semmit sem reagál, hanem helyette megjegyzi, hogy a nyugati keresztények már nem voltak ilyen kukacoskodók, és végül az ő véleményük győzedelmeskedett: "a kegyelem teljessége éppúgy kizárja a bűnt, mint a ragyogó napfény a legkisebb sötétséget". Nem kicsit zavaró módon Alois Müller és Dorothea Sattler katolikus teológusok viszont már azt írják, hogy Duns Scotus óta lett Mária bűntelenségének tana elfogadhatóbb: mint minden ember, Mária is megváltásra szorult, de Isten először őt váltotta meg. A kérdést persze itt is feltehetnénk: honnan tudjuk, hogy Isten először Máriát váltotta meg? A válasz egészen őszintén az lehetne: a Bibliából biztosan nem. A helyzet ráadásul paradoxonhoz is vezet. Ha Mária is megváltásra szorult, akkor pontosan mit jelent, hogy mentes volt az eredendő bűntől? Ha valóban mentes volt az eredendő bűntől, akkor miért szorult megváltásra? Az újabb és újabb beemelt teológiai spekulációk csak újabb és újabb megoldhatatlan dilemmákhoz vezetnek.

Nem is csoda, ahogy a sok gyökértelen felvetés egymásra halmozódik, a dolog rendkívül zavarossá és követhetetlenné válik. S bár többször is elolvastam a témába vágó oldalakat a rendelkezésemre álló dogmatikakönyvekben, a sok idegen kifejezéstől és a csapongó, egymásnak feszülő gondolattól még több kérdőjel maradt bennem. Lehet, hogy a hiba az én értelmezésemben is van, de nekem úgy tűnik, azért nincs világos, egyszerű és lényegre törő fogalmazás, mert maga a kiinduló elképzelés, illetve az alapállítás átgondolatlan.

Megismételve reményemet, hogy senki sem sértődik meg a véleményemet olvasva, ismét csak úgy vélem, mivel Mária bűntelensége idegen gondolat a Szentírástól, mely a "kegyelemmel teljes" kifejezés és a predestinációs gondolat együttes alkalmazása ellenére sem válik elfogadhatóbbá, ezért a magam részéről minden értelemben elvetem teológiai gondolkodásomban. A következő kritikus pont valamivel enyhébb témát érint: Mária mennybemenetelének dogmáját fogjuk átgondolni, illetve azt, amit a szenthagyomány állít róla. Sajnos, a Biblia továbbra is csukva marad majd.

Tovább

A Mária-szakadék (3) - szűz és az is maradt?

Jézus édesanyjának nevét nemcsak egyszerűen Máriának szoktuk mondani, hanem ehhez általában hozzátesszük a "Szűz" jelzőt is. A Szűz Mária elnevezés azonban már nem ugyanazt jelenti a katolikus és a protestáns fejekben. A katolikus dogmatika ugyanis egyértelműen tanítja, hogy Mária élete végéig szűz maradt.

Mária szüzességét illetően leginkább arra gondolunk, hogy az eredendő bűntől való érintetlenség biztosítása miatt Jézus születése természetfeletti módon történt: József még nem vette feleségül Máriát, ám utóbbi mégis teherbe esett a Szentlélek közbelépésének köszönhetően. Mária tehát szűz volt, amikor megfogant. A katolikus dogmatika azonban háromféle értelemben kezeli Mária szüzességét:

1. Szűz volt Jézus születése előtt (ante partum)

2. Szűzen szülte Jézust (in partu)

3. Szűz maradt Jézus születése után (post partum)

A három közül az első kijelentés az, amit a protestánsok többsége is elfogad, s melynek bibliai alapja is van. Ezeket a részeket most nem kívánom idézni, mert mind Máté, mind Lukács születéstörténetében megtalálhatók, az egyházatyák pedig egy emberként vallották is Mária szüzességének tényét. Ám a második, "in partu"-nak nevezett tétellel kapcsolatban már a katolikus dogmatika is elismeri, hogy a Biblia nem tanít róla semmit sem formálisan: az fokozatosan ment át a köztudatba. Ráadásul ez az elképzelés a gnosztikusok - azon belül is a dokétisták - ténykedésére, valamint az apokrif Jakab-evangéliumra vezethető vissza. Utóbbi részletesen ecseteli, mennyire meglepődött Mária, amikor szülési folyamat nélkül, egyszerre maga előtt látta a kisdedet, és azt érezte, hogy terhessége megszűnt. A gnosztikusok ennek alapján már korán elkezdték hirdetni, hogy Jézus születése úgy történt, ahogy az üvegen áthatol a napsugár anélkül, hogy magát az üveget megsértené.

Az ilyesféle, tipikusan gnosztikusnak nevezhető spekuláció azután megosztotta az egyházatyákat: míg Mária szülés előtti szüzességében konszenzus volt, itt már korántsem beszélhetünk erről. Iranaeus és Alexandriai Kelemen támadták a dokétákat, de védték a szülés alatti szüzességet, ám Tertullianus, Órigenész vagy Jeromos mindenestül elvetették. Mária szülés alatti szüzességének dogmájához az is hozzátartozik, hogy egyetlen hivatalos egyházi megnyilatkozás sem beszél arról, pontosan mi is az értelme Mária szülés alatti szüzességének. Mária nem élt nemi életet? Fájdalom nélkül hozta világra Jézust? Előd István ezen a ponton csupán ennyit ír dogmatikájában: "... elég nekünk az, hogy számunkra elképzelhetetlen, "csodás módon" szülte meg szent Fiát". Vagyis a válasz röviden és tömören: "csak".

Ugyanez a helyzet Mária "post patrum" állapotával kapcsolatban is. A II. konstantinápolyi és az I. lateráni zsinat ezt is dogmaként tanítja, noha Máriának ez a fajta szüzessége egyáltalán nem igazolható a Szentírás alapján. Ennek ellenére a születés utáni szüzesség kérdésében valamivel nagyobb összhang van a hagyományokban. Ezen a ponton megint előkerül az apokrif Jakab-evangéliuma, amely azt tanítja, hogy akiket a Biblia Jézus testvéreinek mond, József egy korábbi házasságából származnak. Nagyon érdekesnek találom, hogy Tertullianus kivételével az egyházatyák mind elfogadták ezt a kijelentést, különösen is Órigenész, Nüsszai Gergely, Ambrosius vagy Augustinus. Bevallom őszintén, ez némi zavart okoz számomra: egy apokrif evangélium kijelentése ennyire meggyőzte őket erről a bibliai értelemben nulla alátámasztással rendelkező kijelentésről? Honnan veszik, hogy Józsefnek volt korábbi házassága? Van-e bármilyen jele annak, hogy Jézus testvérei József egy másik kapcsolatából származnak? Nem, az igazi és őszinte válasz az, hogy nincs. Mindez merő fikció, képzelgés, melyet egyáltalán semmiféle bibliai bizonyíték nem támaszt alá!

A helyzetet azt teszi még pikánsabbá, hogy a Szentírás nemhogy nem tanítja, de mintha az ellenkezőjét is állítaná Mária "megmaradó szüzességének": "... még mielőtt egybekeltek volna" (Mt 1,18) - írja Máriáról és Józsefről az evangélium. És később: "magához vette feleségét, de nem ismerte meg, míg világra nem hozta Fiát". Ez meglehetősen egyértelműen hangzik: József addig nem ismerte meg Máriát, ameddig Mária meg nem szülte Jézust. A kijelentésben az is benne van, hogy József - Jézus születése után - megismerte Máriát. Ez világos és félreérthetetlen megjegyzés, melyet csak kicsavart logikával lehet kikezdeni.

A katolikus dogmatika számomra egyenesen hajmeresztő teológiai tornamutatványra vállalkozik, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. Meglátásuk szerint az egybekelés (szünelthein) nem nemi érintkezést, hanem csupán "összeköltözést" jelent, amikor a férj a házassági szerződés után pár hónappal bevezeti a feleséget saját otthonába. Arról már nem szól a magyarázat, mivel jár együtt, ha a férj az otthonába viszi fiatal feleségét... Vajon itt tényleg csak egyfajta ókori összebútorozásról van szó? Hát valóban úgy képzeljük, ha egy férfi feleségül vesz egy nőt és összeköltöznek, az pusztán azt jelenti, hogy egy légtérben tartózkodnak? Ez teljesen abszurd, életszerűtlen hozzáállás, különösen a zsidó kultúra ismeretében. Arról nem is beszélve, hogy az előző bibliai idézetben szereplő "még nem ismerte meg" tagmondat teljesen egyértelműen a szexuális kapcsolatra utal: ha a Szentírásban a megismerés szó ilyen kontextusban fordul elő, az mindig a nemi érintkezés egyfajta eufemisztikus megfelelője, és erre számtalan bibliai példát láthatunk. Ezzel a kifejezéssel Előd István egyetlen mondat erejéig sem foglalkozik, pedig éppen ez lenne a lényeg József és Mária kapcsolatát illetően.

A katolikus dogmatika szerint Mária örök és teljes szüzességére azért van szükség, mert csakis az fejezi ki önátadásának teljességét. A problémám itt a "csakis" kifejezéssel van. Hosszas vitát folytathatnánk arról, vajon a teljes önátadásnak csakis az felel-e meg, ha valaki megtagadja a nemi életet (különösen, ha még férjhez is megy...), vagy erre a szüzesség csak mint egy lehetőség kínálkozik?

Akárhogy is van, véleményem szerint a katolikus dogmatika Mária örök szüzességéről szóló koncepciója nagyon-nagyon ingatagnak tűnik. A fentieket összefoglalva a következő konklúziókra juthatunk:

(1) Mária szülés előtti szüzességét tanítja a Szentírás, ám a másik két opcióról, tehát a szülés alatti és utáni szüzességről semmit sem mond.

(2) Mária szülés közbeni és utáni szüzességének dogmája gnosztikus (doketista) alapokon, valamint az egyház által elvetett apokrif Jakab-evangéliumán is nyugszik.

(3) A Szentírás szövege több megjegyzésében is ellentmond annak a katolikus hagyománynak, mely Mária megmaradó szüzességéről beszél.

A fentiek alapján nekem az a meggyőződésem, hogy a protestánsoknak van igazuk, amikor elvetik a katolikus dogmatika kijelentéseit, melyek Mária megmaradó szüzességére vonatkoznak. A következő részben egy ennél is meredekebb állítást szeretnék megvizsgálni, mely Mária bűntelenségét állítja. Vajon tényleg nevezhetjük Máriát olyan személynek, aki mentes volt az eredendő bűn hatásaitól?

Tovább

A Mária-szakadék (2) - Mária, a nő, akit szeretek...

Ha valaki felületesen ismeri az Újszövetséget, Mária figurája már akkor is egyértelműen pozitív szereplőként rajzolódhat ki lelki szemei előtt. Kár lenne ezt a Mária-képet veszni hagyni egy esetleges dogmatikai vitában! Ezért, mielőtt megvizsgálnánk a mariológia főbb állításait, szerintem érdemes Máriát kicsit "leválasztani" a köré felépült teológiai konstrukciókról. Állítom, hogy egy szimpatikus és több szempontból is példaértékű zsidó hölgy áll majd előttünk, aki érdemes a figyelemre.

Ahogy az előző bejegyzésben említettem, a katolicizmus teológiai gondolkodásától leginkább a mariológia választ el, ám azt is be kell látnom, Mária akár közös pontokat is kínálhatna a protestánsok és a katolikusok közötti termékeny eszmecserére. Alois Müller és Dorothea Sattler katolikus dogmatikusok ki is emelik, hogy a mariológiának ma ökumenikus szellemben kellene működnie - mi ez, ha nem halvány utalás az egyház más részeihez történő kapcsolódásra?

De miről is beszélhetnének egymással protestánsok és katolikusok Mária kapcsán, akár egyetértően bólogatva? Csak a saját szempontjaimat tudom elmondani.

A katolikus felfogásban Máriát előszeretettel látják tipologikus szemüvegen keresztül. Ennek egyik példája a skotistákhoz kapcsolódik. A skotisták (azaz Duns Scotus követői) abból indultak ki, hogy Mária, mint új Éva segítőtársává lett az új Ádámnak, azaz Krisztusnak. A tipologiai megfeleltetés szerint amennyire Éva engedetlenségével "hozzásegítette" az emberiséget az elbukáshoz a bűneset narratívájában, úgy Mária engedelmességével éppen az ellenkezőjében segédkezett: az emberiség megváltását készítette elő Krisztus megszületésével. A párhuzam világos, Éva miatt elbuktunk, Mária miatt megszületett a Megváltó.  Engedetlenség és engedelmesség áll szemben egymással, és mindkettőnek globális következményei vannak.

Mindez frappánsnak tűnik, bár szerintem mindannyian érezzük, mint minden hasonlat, úgy ez is sántít. Ádám és Éva viszonya nem feleltethető meg Krisztus és Mária viszonyának, ám az tény, hogy míg Ádám és Éva elbuktak, Krisztus és bizonyos értelemben Mária a jó oldalon álltak, semmiképpen nem nevezhetjük bukott karaktereknek őket.

Számomra szimpatikus az a gondolat, hogy Mária engedelmessége hozzájárult a Megváltó megszületéséhez. Ez a fajta alázatos hozzáállás áthatja Mária személyét. S bár a Szentírás nem említi, azt tényleg elmondhatjuk Máriáról, hogy kiválasztottságát elfogadva így szereplőjévé vált, bizonyos értelemben hozzájárult a megváltás történetéhez, illetve annak elindításához. Az efezusi zsinat (Kr.u. 431-ben) a legrégebbi Mária-dogmát mondta ki, amikor Máriát "Isten anyjának", azaz a görög terminológia szerint theotokosznak ("istenszülő") nevezte. Ez a kifejezés persze nagyon furcsán és idegenül hat a protestáns fülnek. Pedig az "istenszülő" kifejezés nem eretnek gondolat. Egész pontosan a khalkedoni zsinat (Kr.u. 451) egyik krisztológiai következményét sűríti magában. A zsinat a Krisztusban jelenlévő hüposztatikus unióról is szólt, azaz arról, hogy Jézus személyében az isteni és az emberi dimenzió együttese van meg. Az "istenszülőből" ezért az "isten..." az istenire, a "...szülő" pedig a testélételre, vagyis az emberire kíván utalni. Azt is mondhatjuk, Isten Máriát egy konkrét történelmi pillanatban testestül-lelkestül igénybe vette, hogy szolgálja Isten Logoszának emberré válását az Istenember Jézus Krisztusban. Egyébként Mária ilyesfajta "istenanyaságát" és a szüzességére vonatkozó tételeket még Luther Márton is elfogadta.

Van még egy dolog, amit feltétlenül szeretnék kiemelni, ha már erről a témáról beszélünk. Úgy látom, protestáns körökben erős meggyőződés, hogy a katolikusok teológiájában Mária imádat tárgyát képezi. Nos, azok a katolikus források, melyeket olvastam mostanában - itt katolikus weboldalakra, Dr. Előd István dogmatikájára és más rendszeres teológiai művekre gondolok - egyáltalán nem tartalmaztak még hasonló kijelentéseket sem! Egyetlen szót, egyetlen halvány utalást sem találtam sehol, ami Mária imádatára, Mária isteni rangra emelésére ösztönzött volna. Nem azt mondom, hogy ezt nem teszik vagy nem tehetik katolikus hívő emberek, de nekem úgy tűnt, a saját dogmatikai bázisuk erre nem hatalmazza fel őket. Néha talán érdemes elválasztani egy-egy felekezet tanítását attól, ahogyan azt a felekezetet követő emberek megélik. Ez természetesen nem válasz a Mária-kultuszokra, a jelenésekre vagy egyéb, számomra már-már ezoterikusan ható furcsaságokra. Ám mégis jó azt magunk előtt látni protestánsként, hogy dogmatikai alapon még katolikus források szerint sem lehetséges ezeket igazolni.

A következő bejegyzésben már olyan témákat próbálok előszedni, melyek eltérésekre adnak okot, és amelyek számomra nem elfogadhatók. Remélem, továbbra sem érzi úgy senki, hogy kést mártogatnák a szívébe - márcsak azért sem tennék ilyet, mert Mária alázatosságának szem előtt tartása nem ilyen viselkedésre motivál... Azt hiszem tanulhatunk Máriától - aki meglehetősen alulértékelt karakter a protestáns világban, pedig több figyelmet érdemelne.

Tovább

A Mária-szakadék (1) - én és a mariológia

Ha az elmúlt éveimre visszagondolok, kétségkívül hálát érzek a nagyegyházak irányában. A könyvespolcomon sokféle teológiai mű sorakozik, de az igazán színvonalasak szinte kivétel nélkül a történelmi egyházak köreihez tartozó alkotók tollából származnak. Sokat tanultam és tanulok tőlük, ez pedig óhatatlanul lélekben is nyitottabbá tesz feléjük. A problémámat éppen ez okozza: szívesen lennék még nyitottabb, van azonban néhány dolog, ami markánsan elválaszt például a katolikus teológiától, sőt arra késztet, hogy határozottabban vállaljam protestáns szemléletemet.

Szóval, jól megvagyok én a katolikus testvérekkel, és nem kenyerem a konfliktus sem, úgyhogy inkább a közös pontokat igyekszem keresni velük. Mindazonáltal igazságtalan lenne tagadni, hogy a vitára okot adó témák nagyon is valóságosak, s ha nem is a felszínen, de látens módon finom elválasztó vonalakat rajzolnak közém, és a katolikus keresztények közé. Egymással találkozva ugyan kedélyesen elbeszélgetünk, de protestáns teológusként nem tudom elfelejteni, hogy fundamentális eltérések tátonganak köztünk. A katolicizmus dogmatikai felépítményében számomra a leginkább emészthetetlen teológiai konstrukció a Mária személyéhez való teológiai viszonyban sűrűsödik össze. Vannak még problémáim, de mégis a mariológia az, ami nálam leginkább kiveri a biztosítékot.

Máris megjegyzem: nem akarok belerúgni katolikus barátaimba. Sőt, van amiért felnézek rájuk, és ehhez nem kell megerőltetnem magam. Például el kell ismernem, hogy a katolikus dogmatikakönyvek, melyeket eddig kézbe vettem, magasan verik a kisegyházi irodalom hasonló műveit. Szégyenkezve írhatnám azt is, hogy tulajdonképpen a kettő egy lapon sem említhető, ha krisztológiáról, istentanról, teremtéstanról vagy szótériológiáról van szó. De akkor mindig és megint jön a mariológia, és már nyílik is a szakadék, ami elválaszt.

Ahogy a protestánsok többsége, úgy én is idő előtt lezártam magamban a "Mária-aktát" azzal a felkiáltással, hogy a katolikusok egyszerűen tévesen látják Jézus édesanyjának személyét és szerepét, hereziseket gyártanak vele kapcsolatban, és elfordultak a helyes bibliaértelmezéstől. A véleményemet annak ellenére fenntartottam, hogy korábban soha egyetlen katolikus dogmatikakönyvet kézbe nem vettem, soha egyetlen hozzáértő katolikus teológus érveit meg nem hallgattam, és nem is gondoltam, hogy ilyesmire egyáltalán szükség lenne. Röviden megfogalmazva, a Máriáról szóló döntésemet már azelőtt meghoztam, mielőtt a problémát egyáltalán megismertem volna.

Az elmúlt években több más téma kapcsán átéltem, hogy ez a hozzáállás vakvágányokra viheti az embert. Nemcsak dogmatikai, hanem más területeken is kénytelen voltam finomítani az álláspontomat, ahogy a nagyobb egyházak teológiáját tüzetesebben megismertem. Ezért úgy döntöttem, adok egy esélyt ennek a dolognak: én, a protestáns nekifogtam mariológiát olvasni. Szerettem volna meghallgatni az érveket, melyeket katolikus dogmatikusok mondanak. Tudni akartam, honnan származik Mária örök szüzességének, magasztosságának vagy éppen mennybemenetelének ideája. Miért hiszi ezeket több millió ember, milyen dogmatikai konstrukció húzódik meg az elképzelések hátterében, milyen bibliai alapok nyugszanak a nem kis horderejű doktrinális megállapítások mögött? Nos, az elmúlt hónap olvasmányélményei alapján azt tudom mondani, hogy kifejezetten meglepődtem. De nem úgy, mint eddig.

Nagyon úgy tűnt nekem, hogy a katolikus dogmatika igencsak gyenge lábakon áll ezekben a kérdésekben, ami a fenti mariológiai témák bibliai megalapozását illeti. Bevallom, erre nem számítottam. Azt gondoltam, ezek az olvasmányok olyan szentírási dolgokra és momentumokra irányítják majd rá a figyelmemet, amelyek felett talán eddig elsiklottam. Kihívás elé állítanak. Az arcomba tolnak bibliai tényeket. Kikezdik az eddig meggyőződésemet, ahogy sok más téma esetében az már megtörtént velem. Esetleg érdekes, az enyémtől eltérő módon exegetálják a bibliai textusokat. Ha nem is győznek meg a mariológiai tanításokról, azért legalább csiholnak belőlem némi empátiát.

De nem. Ennek éppen az ellenkezője történt. A dogmatikai szövegekből, melyeket - ismétlem - katolikus szerzők írtak, nagyfokú bizonytalanság csendül ki. Ilyesféle mondatokkal találkoztam: "különösen feltűnő, hogy Pál korai szövegei láthatóan semmi érdeklődést sem mutatnak a mariológiai reflexió iránt", "pusztán egzegetikailag nem dönthető el...", "... az Újszövetség nagy része (főként Márk és Pál) semmilyen érdeklődést nem mutat Mária személye iránt...", "Máriának szülés közben és szülés utáni szüzessége fokozatosan ment át az Egyház köztudatába. Hiszen a Szentírás egyiket sem tanítja formálisan.", vagy éppen "Máriának ez a fajta szüzessége sem bizonyítható a Bibliából közvetlenül...", de ami a legélesebb: "A Biblia nem tanítja tételünket közvetlenül, sőt több olyan kifejezést használ, amelyek egyenesen ellentmondani látszanak a régi hagyománynak, vagy legalábbis valószínűtlenné teszik".

Csaknem érthetetlennek találtam, hogy míg a könyvek egyik oldalán a fent említett, kétségekre okot adó megjegyzéseket olvastam, kettőt lapozva már arról értekeznek a szerzők, hogy a Tanítóhivatal rendíthetetlen magabiztossággal jelent ki dogmákat az előbb még ingatagnak nevezett témák alapján. Ez az ellentmondásosnak tűnő helyzet alaposan felkeltette az érdeklődésemet.

A következő bejegyzésekben tehát Máriáról és a mariológiáról szeretnék írni. Ez azonban megkíván néhány előzetes megjegyzést. Akik ismernek, azoknak ezek a megjegyzések feleslegesek lesznek, akik nem, azok jó ha tudják. A tisztánlátás kedvéért és az internetes kultúra jelenleg divatos, otromba stílusa miatt érdemes leszögezni: nem az a célom, hogy hergeljem a katolikus olvasóimat, vagy lerántsam a leplet arról, milyen ostobaságokban hisznek. Nem azzal a szándékkal írok, hogy elkeseredett dühöt váltsak ki belőlük, hogy a protestánsok felsőbbrendűségét emeljem ki, vagy szítsam a feszültséget az egyház különféle részei között. Ezt sajnos elég sokan megteszik mások. Ami a célom, hogy megpróbáljam megérteni a mariológia gyökereit és állításait, nem utolsó sorban pedig azt, mit állít a Szentírás Mária egyébként nagyon is tiszteletre méltó személyéről. Az igazságot szeretném megtudni ebben a kérdésben, amennyire az megtudható. Hiszek abban, hogy egy ilyen, vastag éket közénk verő témáról még akkor is lehet értelmes eszmecserét folytatni, ha a végén mindenki megmarad a saját véleményénél. A hangnem tekintetében pedig az esetleges hozzászólásokban annyit várok el a kedves olvasóktól, ahogy én most ebben a bejegyzésben megszólaltam.

Mária méltó a figyelemre, és méltó a tiszteletre is. A kérdés leginkább ennek mértéke körül forog. Szerintem jóval kevésbé ahhoz képest, ahogy katolikus testvéreim vélik, és jóval inkább ahhoz képest, ahogy a protestáns kereszténység gondolja. A konstruktív hangnem talaján állva, a következő bejegyzésben elsőként azzal szeretnék foglalkozni, melyek azok a pontok, melyekkel egyetértek a mariológiai reflexiókban.

Tovább