2014. szeptember 28., vasárnap

Isten és a teodícea válsága - vita Istennel (4)

Izrael ellentanúság-tételének utolsó része arról beszél, hogy Isten nem riad vissza a nyílt erőszaktól (akár akkor, amikor megvédi saját népét, akár akkor, amikor szembefordul vele), illetve megbízhatatlanul cselekszik: a bűnösök prosperálnak, az igazak és ártatlanok szenvednek, noha ennek éppen fordítva kellene lennie. Miért van ez így?

Nem akarok csalódást okozni az olvasónak, de Isten erőszakosságával ebben a bejegyzésben nem kívánok foglalkozni - egyrészt egy korábbi írásomban már megpróbáltam reflektálni erre a problémára, másrészt Szabados Ádám egy teljes sorozatot szánt a kérdésnek. Noha az ott leírtakkal ma is vitatkozom, mégis rengeteg olyan felvetést tartalmaznak Ádám cikkei, melyeket figyelemre méltónak találok. Az ellentanúság-tétel anyagának másik része, azaz a teodícea azonban elég hangsúlyos elem Izrael retorikájában.

Brueggemann azt írja, a teodícea kérdése a Jób 21,7-ben válik explicité, amelyet a Jer 12,1-4 visszhangoz:
"Miért maradhatnak életben a bűnösök? Magas kort érnek el, sőt meg is gazdagodnak."
Noha úgy tűnik, a kérdés "a bűnösökről" szól, valójában nagyon is Istenre utal. Olyan, mintha Jahve figyelmetlen lenne és megbízhatatlan vagy a megfelelő intézkedéseket nem akarná foganatosítani. Magyarul, az ártatlanul szenvedő Jób tulajdonképpen Isten hatalmára, hűségére és hitelességére kérdez rá, s akárcsak a zsoltárok korábban idézett kérdőszavai esetén, szerintem ebből sem nehéz kiérezni egyfajta vádló stílust részéről. Mintha Jób keserűen jegyezné meg, hogy Isten nem jól teszi a dolgát, és a világ nem úgy működik, ahogy működnie kellene. A bűnösök virulnak, az igazak pusztulnak - nincs ez rendben sehogyan sem. Ahogy Isten megpróbálja Jób megbízhatóságát, mert meggyőzhető volt arról, hogy Jób esetleg mégsem olyan feddhetetlen, mint amilyennek látszik, úgy Jób is kérdőre vonja Isten megbízhatóságát, aki nem cselekszik elvárásainak megfelelően. Mindkét fél egymásnak feszül, mert nem bízik a másikban.

Jób részéről mindez egy elég durva szóbeli ostrom kereteiben történik (Jób 9,15-22), ahol mély cinizmussal kijelenti, hogy ha Istenhez kiáltana, annak se lenne semmi értelme, mert úgy sem figyelne a hangjára. Isten ok nélkül szaporítja sebeit, és ha igaz is lenne, akkor is bűnösnek mondaná. "Véget vet feddhetetlennek és bűnösnek" - fejezi be kritikáját Jób, aki szerint Isten hatalmában nincs ok kételkedni, de súlyos bizonyíték van arra, hogy Jahve igazságtalan és erkölcsileg közömbös. Miért? Jahve az igazzal és a bűnössel egyformán bánik, ami nem normális állapot. Érdekes adalék, írja Brueggemann, hogy e költeményekben jellegzetes módon Jahvet számos más névvel illetik, de szinte sosem használják a "Jahve" nevet a forgószélben való beszédet megelőzően. Isten tehát bizonyos értelemben megnevezetlen marad a szövegben.

Ugyancsak durvának tűnhet, hogy Isten megtagadja a válaszadást, elutasítja a beszélgetésbe való bevonását, és nem hajlandó megcáfolni sem a vádakat. Végül elég későn, de Isten mégiscsak megszólal, de ekkor sem válaszolja meg az alapkérdést, sokkal inkább rendreutasító, leereszkedő hangnemben nyilatkozik meg, és nem kíván belekezdeni semmiféle beszélgetésbe az igazságszolgáltatásról. A szöveg hangsúlyaiból kiérezhető, hogy egy olyan Istenről van szó, akinek jelenlétében Jób és barátai erkölcsi kérdései méltatlanoknak és triviálisaknak látszanak. Azzal, hogy Isten nem ad kielégítő választ Jób vádló stílusú felvetéseire, brutális valóságot hoz létre: Jóbnak innentől kezdve egy olyan világban kell élnie, ahol semmi sem rendezett, megbízható vagy biztos, egyetlen dolgot leszámítva: Isten elemi erejét.

Az ellentanúság-tétel durvaságai kapcsán még rengeteg más perikópát is idézhetnék, kezdve a Prédikátor Könyvétől a 88. zsoltárig bezáróan. Láthatóan az a helyzet, hogy Izrael legnegatívabb retorikájában keményen nekiáll kritizálni Istent, még akkor is, ha szuverén hatalmát nem tagadja le maga fölött.

Tudom, nem sikerült egy átfogó panorámaképet bemutatnom Izrael ellentanúság-tételéről, de a retorika keménységét és negatívságát talán ennyiből is érezni lehet. Röviden összefoglalva a következőket értettem meg Brueggemann segítségével:
(1) Izrael alapvető tanúságtétele és ellentanúság-tétele között ellentét feszül, amit az Ószövetség nem is kíván letagadni.
(2)  Az ellentanúság-tétel három fő területre terjed ki:
(a) Jahve rejtettsége: Isten nem érzékelhető, hanem "eltűnik" a világ folyamatai között.
(b) Jahve titokzatossága és kiszámíthatatlansága: Isten viselkedése ingadozó, érthetetlen, valamint nem mindig tűnik következetesnek.
(c) Jahve erőszakossága és igazságtalansága: Isten hajlik a durvaságra népe érdekében vagy népe ellen, valamint néha olyannak tűnik, mint aki nem szolgáltat igazságot és hagyja szenvedni az ártatlanokat is.
(3) Izrael, mint aki szövetséget kötött Istennel, egyszer harsányan kifejezi, másszor a leírt elbeszélések szövegének utalásaiban, mintegy azok melléktermékeként artikulálja elégedetlenségét Jahve tevékenységével kapcsolatban.
Nos, szerintem mindenkiben kérdések tucatjai merülnek fel az eddig leírt gondolatok kapcsán. Mihez lehet kezdeni az Ószövetség ellentanúság-tételével? Milyen konklúziókra juthatunk az Istenről szóló, nem éppen hízelgő kijelentéseket olvasva? És talán az egyik legfontosabb kérdés: milyen hatással lehet mindez a saját hitünkre?

Sorozatom befejező részében ezekről szeretnék egy kicsit gondolkodni, némileg elszakadva Brueggemann teológiájától. Remélem, bírjátok még! :-)

2014. szeptember 24., szerda

Jahve, a kiszámíthatatlan - vita Istennel (3)

Istent általában szabadítóként, gondviselőként, szerető Atyaként kívánjuk magunk előtt látni - de kinek is jutna eszébe kiszámíthatatlannak és következetlennek nevezni? Úgy tűnik, vannak ilyen felvágott nyelvű emberek, ráadásul ezt a kritikus hangot nem az ateisták vagy valamelyik konkurens vallás követői engedik meg maguknak, hanem maga Izrael, amikor az Ószövetség szövegében tanúskodik Jahve jelleméről.

"Rászedtél Uram, és én hagytam, hogy rászedj" - mondja kesernyésen Jeremiás próféta, és szavaiból valami olyasmi csendül ki, mintha Isten tisztességtelen módon járt volna el vele szemben, belekényszerítve egy olyan helyzetbe őt, amit egyáltalán nem akart.

Izrael ellentanúság-tételében találhatunk olyan kijelentéseket és epizódokat, melyek arra utalnak, hogy Isten hullámzó hozzáállást tanúsít vagy éppen körmönfontan cselekszik. Ezek a textusok azonban nem direkt módon tanúskodnak Isten kiszámíthatatlanságáról. Senki se keressen a Bibliában olyan mondatokat, melyek a szó szoros értelmében kijelentik: "Jahve kiszámíthatatlan". Inkább azt látjuk, hogy az Isten jellemének ilyesféle vonásaira vonatkozó utalások bizonyos elbeszélések melléktermékeként jelentkeznek, melyek egyébként nem ezért íródtak meg.

Jó példa lehet erre az özönvíz története. A Gen 6,5-6-ban a következõt olvassuk:
"Amikor látta az Úr, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és hogy az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz, megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében."
Az alaphelyzet világos: az emberek szívének minden szándéka gonosz, ezért Jahve úgy érzi, mindez elegendő ok arra, hogy ítéletet gyakoroljon, és özönvízzel pusztítsa el az emberiséget. A pusztítás meg is történik, majd annak végén Noé áldozatot mutat be Istennek. A Gen 8,20-21 az előbb idézet igeverset visszhangozva ezt írja:
"Azután oltárt épített Nóé az Úrnak, és vett minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és égőáldozatokat mutatott be az oltáron. Amikor az Úr megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az Úr: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem."
Isten jellemét tekintve az elbeszélés meglehetõsen furcsa sajátosságokat mutat. Noha az ember szíve továbbra is gonosz ifjúságától fogva, Isten eltekint attól, hogy elpusztítsa, mégpedig az égőáldozat kedves illata miatt. Úgy tűnik, mintha Jahveban egymással ellentétes érzelmek dolgoznának, melyek pozitívan vagy negatívan viszonyulnak az emberiséghez, azt pedig hogy éppen melyik irányba történik elmozdulás, egy tárgyában jelentéktelen dolog képes befolyásolni. (Legalábbis az egész emberiség sorsát tekintve egy égőáldozat illatát feltétlenül jelentéktelennek mondhatjuk). Isten tehát kiszámíthatatlannak tűnik Izrael leírásában.

Ennél még markánsabb példa Sámuel, Saul és Dávid története. Tudvalevő, hogy Saul király hibát követett el, amikor az amálekiták jószágainak szép darabjait a kérés ellenére meghagyta ahelyett, hogy elpusztította volna őket. Saul beismeri a hibát, bűnösnek mondja önmagát és bocsánatért esedezik (1Sám 15,24-25), ám a lehetőséget arra, hogy rendezze ezt a hibáját, egy pillanat erejéig sem kapja meg Istentől. Isten azonnal elveti Sault királyi uralmával együtt, mégpedig minden indoklás nélkül. Hozzá kell tenni, hogy míg Sámuel éppen Jahve kérésére hallgatott mindenben a nép szavára (1Sám 8,7), addig Saul éppen azért kerül bírálat alá, mert ezt teszi. 

Ezzel szemben Dávidnál azt látjuk, hogy egy másik csata után éppen így begyűjti az ellenség állatait (1Sám 30,19-20), de ezért semmiféle megrovásban nem részesül. Sőt, amikor Dávid elköveti végtelenül erkölcstelen kalandját Bethsabéval, és bűnösségét beismeri (bár Saullal ellentétben nem folyamodik bocsánatért sem), szinte magától értetődően és haladéktalanul megkapja a lehetőséget, hogy bűnét rendezve királyi uralmát megtartsa. A Saul-Dávid elbeszélés több más pontja alapján is az a kép alakulhat ki az olvasóban, hogy Jahve következetlen és meglehetősen egyoldalúan mindig Saul ellenében, Dávid javára hoz azonnali döntéseket. Úgy tűnik, mintha Saulnak meglehetősen determinált szerep jutott volna Izrael királyságának történetében, és bármit is próbált tenni, hogy a felszínen maradjon, el kellett tűnnie a süllyesztőben, hogy Dávid felemelkedhessen.

Brueggemann könyvében még más példákat is bemutat annak illusztrálásaként, hogy Izrael megélt tapasztalatában és leírásában Jahve több ponton kiszámíthatatlanul cselekszik. Mindez feszültséget teremt az alapvető tanúságtétel anyagával, mely egészen más jellemként ábrázolja Istent. A legnagyobb szakadék azonban a következő ellentanúság-tétel pontban következik, mely Jahve erőszakosságára derít fényt és a teodícea kérdését is képbe hozza. Ezzel folytatom legközelebb.

2014. szeptember 21., vasárnap

Amikor Izrael beszól Istennek - vita Istennel (2)

Továbbgondolva az előző bejegyzésben leírtakat, melyből kiderülhetett, hogy az ószövetségi zsidóság az "ellen-tanúságtétel" folyamatában igenis konfrontálódik a saját hitével, ezúttal azt szeretném közelebbről szemügyre venni, Izraelnek egyáltalán mikor és milyen alapon jutott eszébe Istent kérdőre vonni. A kérdés pesties stílusban megfogalmazva talán így hangzana: nem túlságosan nagy pofátlanság imádat és tisztelet helyett Jahvehoz vádló hangnemben fordulni?

"Izrael hite egy vizsgáló, kérdező, kitartó, diszjunktív hit" - írja Brueggemann, és az ellen-tanúságtétel anyagai alapján valóban úgy fest a dolog, hogy Izrael nem félt kifejezni az érzéseit, ami a vele szövetséges Istent illeti. Persze nem akarok túlzásokba se esni: az Ószövetség alapvető tanúságtétele (lásd az előző bejegyzésben) egy olyan Jahve karakterét mutatja, aki fenségesen szuverén, hatalmas szabadító és figyelemmel kíséri saját népe sorsát. Mégis, minden magasztos kijelentés ellenére Izrael a hétköznapok valóságában sokszor volt kénytelen szembesülni ennek az ellenkezőjével, és ez meg is jelenik a bibliai szövegben. A feszültség tehát az alapvető tanúságtétel és az ellen-tanúságtétel között áll fenn, de utóbbi az előbbi igazságán nyugszik!


Brueggemann három külön csoportba sorolja azokat a szakaszokat, melyekben Isten nem kifejezetten pozitív szereplőként vagy entitásként jelenik meg Izrael retorikájában. 

Mi ez a három csoport? 

Egyfelől Isten rejtett valóság a zsidók tapasztalatában, ahogy erről egy korábbi bejegyzésben már szó esett. Isten rejtettsége persze nem kifejezetten negatív, pusztán szembenáll azzal az istenképpel, mely az alapvető tanúságtételből kiolvasható, vagyis az aktív, beavatkozó, cselekvő Istenével. Törvényei, szabályai szerint persze ott van Isten a folyamatok hátterében, de mégis távolinak tűnik. Ennél már egy fokkal nehezebben emészthető, amikor Jahve titokzatosnak és kiszámíthatatlannak mutatkozik, mintha direkt szembefordulna azzal, ahogy az alapvető tanúságtételben Izrael beszélt a személyéről. Isten rászed embereket, indokolatlannak tűnő különbségeket tesz közöttük, sőt a szó bizonyos értelmében "csábítja" őket valamire, amit maguktól nem akarnának. Meglehetősen furcsa viselkedés ez egy Mindenhatótól, de a Biblia nem hallgatja el ezt a problémát, ha pedig így van, nekünk is foglalkozni kell vele. Végül Isten negatívsága a legdurvább szint, mely ugyancsak többféle viselkedést magába foglal, kezdve Isten erőszakos beavatkozásától egész addig, hogy átkokkal sújt le az engedetlenségért - mégpedig úgy tűnik olyanokkal, melyek nincsenek arányban az elkövetett bűnökkel.

A két terület tehát, mellyel a rejtettségen kívül szeretnék Brueggemann alapján többet foglalkozni Isten kiszámíthatatlan viselkedését és negatív hozzáállását érinti. Távolról sem akarok olyan színben feltűnni, hogy tudom a végső választ ezekre a problémákra, de nagyon fontosnak érzem már azt is, hogy egyáltalán beszéljünk róluk, ahelyett hogy illedelmesen kerülnénk őket.

De pontosan mit is értünk azalatt, hogy Izrael "beszólt" Istennek? Hogyan fejezte ki az érzéseit? Egy jóval korábbi írásomban már Brueggemann alapján igyekeztem ezzel foglalkozni. A szövegben alapvetően három olyan kérdőszó fordul elő, melyek Jahve irányába hangzanak el: meddig, miért és hol. "Meddig tart ez Uram? Végképp megfeledkeztél rólam?... Uram, meddig nézed ezt el?" - sorolja mardosó kérdéseit a zsoltáros, ahogy teszi ezt a másik két kérdőszó használatával is: "Miért állsz oly távol, miért rejtőzöl el a szükség idején?", illetve "Hol vannak, Uram, régi kegyelmes tetteid, hűséged, amelyet esküvel fogadtál Dávidnak?".

Lehetetlen ezekből a kérdésekből nem kihallani a keserűséget és a csalódottságot. Nyilvánvaló, hogy Izrael a "miért?" kérdéseivel nem magyarázatra kíváncsi. A kérdő alak inkább vád célját szolgálja Istennel szemben, aki megígérte, hogy jelen lesz és az alapvető tanúságtétel szerint így is kellett volna tennie - mégsincs sehol sem. Ehhez hasonlóan a "hol?" kérdés sem Isten térbeli helyzetére kíváncsi, hanem számonkérő módon fordul Jahve irányába, azt hangsúlyozva, hogy Isten nincs itt a jelen gondterhes körülményei között, pedig elvárt lenne, hogy jelen legyen.

Akkor ez azt jelenti, hogy Izrael szemtelen módon és vádló hangnemben is tudott beszélni Istennel? Igen, ez bizony azt jelenti, noha a szemtelenség helyett az őszinteséget jobb jelzőnek érzem. Az ószövetségi zsidóság nem volt szívbajos, és kifejezte elégedetlenségét Istennel szemben - valamikor persze jogtalanul, de azt hiszem sok szituációban őszinte meggyőződésből és nem lázadozásból. Brueggemann egy másik munkájában keserűen jegyzi meg, hogy a mai egyház szinte teljesen elvesztette a képességét a panaszkodásra. Pedig nem minden panaszkodás gyomorforgató, nem minden felcsattanás és düh értelmetlen vagy indokolatlan. Egy igazi, élő, szövetséges kapcsolatban igenis helye van az ilyesminek. Persze azt érdemes hozzátenni: Izrael úgy öntötte ki a haragját és csalódottságát, hogy azt éppen az alapvető tanúságtételében megfogalmazottakra hivatkozva tette. Tehát nem a pálya széléről kiabálva "szólt be" Istennek, hanem úgy, mint aki tisztában van azzal, kicsoda Isten. Véleményem szerint ez az egyik pont, ami miatt a vádló hangvétel nem válik istenkáromlássá. 

A következő bejegyzésekben megpróbálok arról írni, miért tűnik Isten kiszámíthatatlannak és igazságtalannak. Rázósabb talajra lépünk.

2014. szeptember 17., szerda

Az Ószövetség rétegei Brueggemann teológiájában - vita Istennel (1)

Walter Brueggemann
Miről szól az Ószövetség? Egyszerűen szólva Istenről, és amit Isten tett. Ám ahogy Tunyogi Lehel írja: egy evidencia, minél egyszerűbb, annál bonyolultabb. Nem lehet az Ószövetséget „lerendezni” egy ilyen válasszal, mert ez semmit nem tesz hozzá az eddigi ismereteinkhez és elnagyoltságában tulajdonképpen igazi feleletnek sem nevezhető. De akkor hogyan lehetne helyesebben megragadni az Ószövetség lényegét?

Mindenekelőtt egy kis bátorítás: ez a bejegyzés talán száraznak fog tűnni és megfekszi majd a gyanútlan olvasó gyomrát. Mielőtt azonban átgondolnám, milyen stílusban és miért állt le vitatkozni Izrael Istennel, fontosnak tartottam, hogy leírjam a most következőket, melyek Brueggemann teológiája alapján megteremtik azt az értelmező keretet, ahogy ezt a vitát kezelni lehet. Igyekeztem nagyon egyszerű és világos lenni, ha valaki mégis úgy érzi, hogy túlságosan komplex és elemezgető voltam, az az én hibám.

Kezdjük az alapoknál! Az Ószövetség 39 könyvből áll, változatos műfajokban és változatos témákat érintve. Vajon mi lehet a szöveg rendező elve, ami alapján egyfajta módon közös nevezőre lehet hozni ezeket a könyveket? Milyen központi magra fűzhetjük fel az Ószövetség összes iratát?

Szerintem nagyon izgalmas kérdések ezek, az elmúlt évtizedekben pedig többen, többféle válaszokat adtak rájuk, melyekkel a bibliai teológia nevű diszciplína foglalkozik. A bibliai teológia viszonylag fiatal és nagyon izgalmas szakterületének teljes áttekintésére inkább most nem vállalkoznék, hanem rátérnék a lényegre. Walter Brueggemann monumentális bibliai teológiai munkája 2012-ben jelent meg magyarul, és elődeitől eltérően egy szerintem igen érdekes értelmezési keretet javasol, melyet rendező elvként mutat be könyvében. Az idősödő tudóst nem könnyű megérteni - hát még leírni néhány mondatban!

Brueggemann a lehető legegyszerűbb módon kezdi felépíteni saját teológiáját. Azt mondja, induljunk ki abból, egyáltalán mit jelent a teológia kifejezés. Mindenki tudja, hogy ez egy szóösszetétel, ami a theosz (Isten, istenek) és a logosz (beszéd) kettőséből áll. Brueggemann szerint nem helyes, hogy ebből a kettőből mindig csak az „Isten” részt hangsúlyozzuk, amikor a „beszéd” rész is éppen ilyen fontos. Az Ószövetség szempontjából ez azt jelenti, hogy vizsgáljuk meg Izrael retorikáját, azaz beszédmódját, hogyan mutatja be, írja le saját Istenét. Az Ószövetségben persze nem csak Izrael beszél Istenről, hanem Isten is beszél Izraelhez, de Brueggemann nem tesz retorikai különbséget a kettő között, hiszen még amikor Isten beszél a szövegben, valójában azt is Izrael tolmácsolásában olvassuk.

A kiindulópont azonban nem áll meg annál a megállapításnál, hogy akkor az Ószövetség egészét szimplán nevezzük beszédnek. Ez önmagában még nem lenne sok. Brueggemann ennél tovább ment és kitalált egy metaforát, amit a jog világából, egész pontosan egy bírósági tárgyalás analógiája segítségével épített fel.

A bíróságon egy perfolyamat során tanúkat szoktak szólítani, akik a nyilvánosság előtt beszélnek. A tanúk elmondják, amit tudnak, mondandójukat pedig nyilván befolyásolja az emlékezetük, a képzeletük és az érzelmeik együttese is. A tanú ott volt a tényleges eseményeknél, látta és megtapasztalta azokat, a bíróságnak azonban nincs közvetlen hozzáférése ezekhez, a tanú által elmondottakat ezért „valóságos leírásnak” kell tekintenie. A tanú megteheti, hogy megválasztja hogyan beszéljen, milyen képeket alkalmazzon, milyen árnyalatban tárja fel a valóságot a bíróság előtt – tehát kialakíthatja a valóság forgalomba kerülő változatát. Amikor a tanú beszél, előidézi, hogy a tárgyalóteremben olyasmi jöjjön létre, ami korábban nem létezett: ebben az értelemben az általa elmondottak hozzák létre a valóságot – a bíróság pedig eldöntheti mihez kezd az elhangzottakkal.

Brueggemann szerint tehát az Ószövetség rendező elve a tanúskodás, azaz olyan beszéd, melyben Izrael elmondott, leírt, kifejezett dolgokat Istenről a különféle szövegekben és műfajokban, létrehozva ezzel egy sajátos valóságot, amit nekünk értékelnünk kell. Elméletét tovább bontogatva Brueggemann négyféle csoportba osztja ezt a tanúskodást:
1. Izrael alapvető tanúságtétele. Ez az, amit szerintem a leginkább hangsúlyozni szoktunk. Az Ószövetségben Izrael egyszerűen leírja kicsoda Isten. Teszi ezt melléknevekben (szabadító, hűséges, harcos...), főnevekben melyek Jahve állandóságát emelik ki (király, bíró, atya...), illetve egyéb megközelítésekben egyaránt.
2. Izrael ellen-tanúságtétele. Miután Izrael elmondta mit kell alapvetően tudni Istenről, érzékelhető egyfajta belső bizonytalanság a szövegben azzal kapcsolatban, amit az alapvető tanúságtétel tartalmazott. Isten néha igencsak rejtettnek, kétértelműnek, sőt adott esetben negatívnak tűnik. A szituáció olyan, mintha a bíróságon a tanút keresztkérdésekkel kezdenének kérdőre vonni: vajon biztos megáll az, amit az alapvető tanúságtétel során elmondott?
3. Izrael kéretlen tanúságtétele. Egy per során az ügyvédek általában felkészítik a tanúkat arra is, hogy mit ne mondjanak el. Ennek ellenére a tanúk sokszor figyelmen kívül hagyják ezt a kérést és mégis elmondanak olyan részleteket, melyek érthetőbbé tehetik az első pontban leírt alapvető tanúságtétel anyagát. Brueggemann szerint Izrael tanúságtételében (azaz az Ószövetségben) ide sorolhatók olyan témák, mint például a többi néphez való viszony, vagy a teremtett világról szóló fejtegetések.
4. Izrael megtestesült tanúságtétele. Végül Izrael arról is tanúskodik bizonyos ószövetségi szakaszokban, hogy Jahve jelenvalósága hogyan vált kézzelfoghatóvá számára a Tórában, személyes találkozásokban, a király, a próféta, vagy a bölcs mint közvetítő alakjában.
Brueggemann nem biztos, hogy örülne ha a blogomat olvasná: kilencszáz oldalas munkája ennél sokkal precízebben és részletesebben tovább bontja ezt az alapvető struktúrát, de a mag lényege talán ebből is felsejlik számunkra. Lezárva ezt a bevezetőt, amivel a fenti négy tanúságtétel-réteg közül szeretnék foglalkozni, az kifejezetten a második pont, azaz Izrael ellen-tanúságtétele, mely mélyen beágyazott az ószövetségi szövegekben - nem, nem csak az átokzsoltárokban. A keresztény gyülekezetekben ahogy látom, többnyire az első pont tartalmait fejtegetik, a második pontról igyekeznek tudomást sem venni, a harmadik némelyeket érdekel, míg másokat annyira nem, a negyedikre pedig többen úgy gondolnak, az kortörténeti dolog, aminek ma már nem sok szerepe van.

De mi maradjunk a vitánál.

2014. szeptember 14., vasárnap

Ki kérheti számon Istent?

Már a kérdés is furcsának tűnik. Ugyan miért kellene "beszólni" egy Mindenhatónak, akiről joggal feltételezhető, hogy helyesen végzi a dolgát? Egyébként is, Istennek megmondani, hogy nem az elvárásoknak megfelelően teljesít, meglehetősen pimasz és abszurd gondolat. Ennek ellenére mégis sokan állnak sorba, hogy kinyilvánítsák a véleményüket Istenről, de véleményem szerint kevesebben vannak, akiknek tényleg ebben a sorban lenne a helyük.

Miért engedi meg Isten, hogy ártatlanok meghaljanak? Miért történnek természeti katasztrófák? Miért nézi el a Mindenható a képmutatást, az aljasságot, a háborúkat? Miért nem avatkozik legalább akkor közbe, amikor a saját választottait terelik a gázkamrákba? Miért nem tesz végre valamit, hogy megfékezze az erőszakot, az igazságtalanságot, a pusztulást?

Tudjuk jól, hogy az ehhez hasonló súlyos kérdésekben rengeteg olyan fontos téma bújik meg Isten személyével, létezésével, motivációival, jellemvonásaival kapcsolatban, amelyekre jó érzés lenne jó válaszokat találni. Most azonban nem a teodícea végtelen folyosóin kívánok bolyongani, hanem elsősorban arra összpontosítok, az ilyesféle kérdések vajon kiknek a szájából hangzanak hitelesen?

Szerintem fontos megemlíteni, hogy a fenti kérdéseket dühödten hangoztató többség nem tud róla, vagy nem értékeli kellő komolysággal, hogy ezeket a problémákat a szentírási szereplők is előhozták. Nem arról van szó, hogy a bibliai világ, amelyben a szövegek keletkeztek, egy áldott jó buborék, egy idilli állapot lett volna, mely  biztonságban működött Isten erőskezű irányításával. Az erőszak és igazságtalanság hullámai ugyanolyan magasra csaptak, mint ahogy teszik azt ma is. Ártatlanok haltak meg, természeti katasztrófák történtek, és Isten kiválasztottait - akik elvileg Isten védelmét élvezték - durva erőszakossággal vitték fogságba. Isten pedig megengedte, hogy mindez megtörténjen.

A második fontos dolog, hogy Izrael szövetséget kötött Istennel. Ezt a tényt nem lehet eléggé hangsúlyozni, mert ezen keresztül válik érthetővé, honnan vehette a bátorságot a zsidóság, hogy adott esetben számonkérő stílusban szólítsa meg Jahvet. Nem gondolom, hogy azok dolga Istent kérdőre vonni, akik nem is hisznek a létezésében. Azt viszont gondolom, hogy jogosan faggathatják, akik szövetséges viszonyban állnak Vele. A szituáció részben egy házasság belső feszültségeihez is hasonlítható. A házasfelek vitába keveredhetnek egymással, számonkérhetik a másikat, hiszen szövetséget kötöttek. Nincs ebben semmi furcsaság, amire különösen felfigyelhetnénk, ám házas emberként meglehetősen viszolyognánk attól, ha állandóan olyanok instrukcióit kellene hallgatnunk, akik abszolút kívülállók, és nem is hisznek a házasság intézményében.

Izrael tehát mint szövetséges partner közeledik Istenéhez, és éppen pozíciójánál fogva veszi a bátorságot, hogy megfogalmazza saját álláspontját. Kritikája Jahve működésével vagy éppen háttérbe maradásával kapcsolatban nagyon sokrétű, csak éppen a "nem szeretem" bibliai versek közé tartozik. Ezeket a szakaszokat általában szemérmesen elkerüljük bibliaolvasás közben, vagy igyekezünk úgy magyarázni, hogy elvegyük a kritikusnak tűnő kijelentések élét. Minden bizonnyal azért is van ez így, mert túlságosan hozzászoktattak bennünket, hogy Istent csak dicsérni szabad, ellenkező esetben a Szentlélek megszomorodik, mi pedig mehetünk a levesbe, ahova amúgy is valók vagyunk.

Tényleg ennyire sértődékeny lenne Isten? Mármint az az Isten, aki végignézte, sőt részévé is vált mindannak a leírhatatlan erőszaknak, ami a világtörténelem kezdetétől napjainkig megtörtént?

Hogy mennyire tarthatatlan ez a felfogás, azt valahol mindannyian érezzük. Ám talán nem tudjuk hogyan lehetne helyesebben kezelni, és olyan módon megfogalmazni a dühünket, az érzéseinket és a csalódottságunkat Istennel kapcsolatban, hogy az mégse legyen blaszfémikus kirohanás. Vajon miképpen lehetne őszintének lenni Istennel szemben, elkerülve az álszent nyájaskodást az egyik, és a tiszteletlen és durva beszólásokat a másik oldalon? Nem akarok abban a szerepben tündökölni, mint akinek kezében van az abszolút válasz, de a következő bejegyzésekben erről a kérdésről szeretnék ötletelni, mert nagyon fontosnak tartom a témát. Azt azonban már ezen a ponton előrebocsájtom, hogy ezek a bejegyzések főként olyanoknak szólnak, akik hitelt adnak a Biblia szavainak, és szövetséges kapcsolatban állnak Istennel (azaz keresztények vagy zsidók). Azoknak írok, akik néha vagy sokszor úgy érzik, hogy többet vártak volna Istentől, de ezt a gondolatot szégyellik bevallani nem csupán mások, de maguk előtt is. A kiindulópontom az általam nagyra becsült Walter Brueggemann ószövetségi teológiája lesz, aki meglátásom szerint kiválóan értelmezte milyen módon is tanúskodik Izrael Istenről az egész Ószövetségben. Száraznak tűnhet, pedig izgalmas kaland a bibliai teológia, Brueggemann pedig zseniálisan adja elő a műfajt. Elkezdhetjük?

2014. szeptember 11., csütörtök

A rejtőzködő Isten

Az előbbi, evolúcióelméletet is érintő vitafolyam kapcsán előkerült a gondolat, vajon mennyire lehet elképzelni Istent egy olyan folyamat iránymutatójaként, ami meglehetősen automatikus módon működik? Hát nem vezet kihűlt deizmushoz és nem ellentétes a Biblia szemléletével, ha Isten elindít valamit és a háttérbe húzódik?

Ha a Bibliát olvassuk, Istennel kapcsolatban ösztönösen azokra a részekre koncentrálunk, ahol maga Isten aktívan tesz valamit. Beszél, pusztít, megáld, teremt, csodát tesz, ítéletet gyakorol. Felnézve a Könyv lapjairól, a valóságban azonban sokszor mást látunk. Hát hol van az Isten? Mintha üres lenne az ég, nincs adás az éterben, Isten hallgat, nem avatkozik közbe akkor sem, amikor szerintünk illene közbeavatkoznia. Mi okozza ezt az erős kontrasztot a Biblia lapjain még aktívnak tetsző Jahve, és sokak mindennapi tapasztalata között?

A problémát nyilván sok szálon lehetne megközelíteni, én azonban most nem akarok elveszni a filozófiai-teológiai részletek dzsungelében. Amire azonban szeretném felhívni a figyelmet, hogy a kérdés egyik neuralgikus pontja a rossz bibliaolvasásnál található. Ha Isten jelenlétét nem korlátoznánk le saját tudatunkban azokra a perikópákra, ahol Isten aktívan cselekszik, hanem kiterjesztenénk olyan részekre is, ahol nincs előtérben, helyesebb következtetésekhez juthatnánk. Isten a szentírók szerint amennyire képes dominálni az előtérben, annyira képes ott állni a háttérben is, a maguktól működő folyamatok mögött, mint a rend rejtett kezese. Remek példa erre néhány ószövetségi könyv (például Eszter könyve), melyeket a kánon kialakulásakor épp azért próbáltak egyesek bírálat alá vonni, mert Isten direkt módon nem szólal meg bennük. A könyvek mégis a Biblia részei maradtak - többek között azért, mert helyesebb szemléletmód alkalmazásával felismerhető volt a szövegekben Isten rejtett jelenléte. 

A bölcsességirodalom egésze jó illusztráció számomra. Nem mondhatnám, hogy szinte már unatkozom amiatt, mert a prédikátorok állandóan a Példabeszédek, a Prédikátor könyve vagy az Énekek Éneke textusaiból kiindulva vezetik le az igehirdetéseiket. Legyünk őszinték, ezeket a könyveket sokszor hátrébb soroljuk, mert mondanivalójuk "túlságosan földhözragadt" és akármilyen mélyen megélt bölcsesség csendül is ki belőlük, Isten maga nem igazán szólal meg a sorok között. Ez a berzenkedés azonban, mely Isten jelenlétének fájó hiányáról szól, véleményem szerint teljesen indokolatlan. Nem azt mondom, hogy a bölcsességirodalomnak ugyanolyan szerepet kell biztosítanunk, mint például az evangéliumoknak, de állítom, hogy jelenleg kisebb tekintélyt élveznek, mint amire érdemesek lennének.

Izrael úgy gondolta, Isten megbízható módon alkotta meg a világot és az abban zajló folyamatokat. Akik annak idején a bölcsességet tanították, megfigyelték, hogy ez a rejtett rend, ami a teremtett világ mögött munkál, hajlíthatatlan és könyörtelen, nem lehet büntetlenül áthágni. A bölcs ember ezért az lesz, aki ezt a rejtett rendet felismeri és alkalmazkodik hozzá - nem pedig az, aki elvárja, hogy Isten közvetlenül beavatkozzon, és felrúgja a rendet a mi kérésünkre. A tettek következményekhez vezetnek, mégpedig anélkül, hogy Jahve közbelépne és intézkedne, mint jutalmazó vagy büntető ágens. Ha Pista bácsi száguldozik, nem a Kresz módosítására van szükség, hanem arra, hogy Pista bácsi felismerve a rendet, hajlandó legyen felülbírálni gyorshajtásra ösztönző érzéseit. Ellenkező esetben jogtalanul várja el, hogy a Mindenható előlépjen a Kresz mögül és óvó kézzel kísérje hajmeresztő akcióját. Erre nincs szükség, és őszintén szólva nem az a meglepő, hogy Isten nem jelenti ki magát újra és újra - éppen az keltene számomra döbbenetet, ha ezt állandóan megtenné.

De ha Isten ennyire a háttérben állva figyel, akkor vajon jogosan vethetjük fel a deizmus gondolatát? Szerintem nem. Én úgy látom, hogy van egy áthidalhatatlan különbség a deista istenkép és a rejtett istenkép között. A deista istenkép azt állítja, Isten létrehozta ezt a rendet és eltűnt mögüle, magára hagyva a rendszert, közömbösen azzal kapcsolatban, bármi is történik benne. A rejtőzködő Isten Biblia által sugallt képe azonban mást mond. Noha Isten itt sem látható a tettek-következmények automatikus folyamatában, és nincs is szükség túl sok közbeavatkozásra, mindazonáltal Isten személye mégis nélkülözhetetlen a folyamat számára, mint aki fenntartja annak működését. Kissé ügyetlen hasonlattal olyan ez, mint egy rendszergazda és a rendelkezésére álló géppark. A hálózatot nem a rendszergazda állandó közbelépései üzemeltetik. A hálózatban mindenféle esemény történik, szükségszerűek és véletlenszerűek egyaránt, ám mégis, aki foglalkozott számítógépes hálózattal, tudja hogy bármi is zajlik, a rendszergazda személye nélkülözhetetlen a rendszer helyes fenntartásához.

Az a tény tehát, hogy Isten Deus Absconditus, azaz rejtőzködő Isten, ugyanannyira összhangban áll a Biblia istenképével, mint a folyton beavatkozó, a cselekvő, az aktív Isten arca. Mindkettő megfér egymással, és nem oltja ki a másikat, de az esetek többségében csak az elsőre van szemünk, hogy meglássuk. Vajon miért?

2014. szeptember 7., vasárnap

Pi élete

Emlékszem, hogy megtérésem előtt mennyire idegesített a mondat, ha egy kérdésemre valaki ezt válaszolta: "Isten útjai kifürkészhetetlenek". Dühös voltam. Ez nekem úgy hangzott, mint a magyarázati igényről való lemondás, intellektuális lustaság, beletörődés valamibe, amibe nem kellene beletörődnünk. Negyvenhez közeledve azonban felsejlik, hogy ez a mondat igaz is lehet.

Talán a matematika az a tudomány, ami a legtöbbünk fejében a legegzaktabbnak és legprecízebbnek tűnik az összes többi közül. Ha kettő meg kettő az négy, akkor az négy, nincs mese, nincs helye más lehetőségeknek. Nem értek a matematikához, valószínűleg csak elborzasztó okoskodásokig jutnék el vele kapcsolatban, de egyetlen kis példát mégis megkockáztatok említeni: mégpedig a Pi számot, amiről mindannyian tudni véljük, hogy az értéke 3,14. Természetesen a Pi irracionális szám, és bármennyire is próbálták a matematikusok tovább pontosítani az értékét (lásd a fotót alant), 8 billiárd jegy kiszámítása után sem fedeztek fel semmiféle mintázatot benne.
Forrás: WikiPedia

Ám annak ellenére, hogy pontosan nem tudjuk mennyi a Pi értéke, mégis beépítettük a matematikánkba, felhasználjuk, számolunk vele - mondhatjuk úgy is, szent a béke köztünk és a Pi között. A bizonytalan így a precíz tudomány részévé vált, és használhatónak bizonyult.

Egyre inkább azt látom, az életünk minden területén így van ez. Sokszor nem vagyunk hajlandók bizonyos kérdésekben addig dönteni, míg bombabiztos válaszokat nem kapunk, melyeket rendíthetetlenül stabilnak érzünk, hogy ráépítsünk. Ez azonban sokszor nem így történik. A nagy kérdésekben és a kicsikben, az emberi kapcsolatainkban, a munkánkban, sőt saját hangulatunkban, gondolatvilágunkban, érzéseinkben is újra és újra kiszámíthatatlan elemek sokaságával találkozunk. Egyszer szigorú megfontoltság szerint döntünk, másszor teljesen irracionális úton tesszük ugyanezt.

Ott van bennünk a Pi.

A kérdés ezért az, hogy képesek vagyunk-e beépíteni a bizonytalant az életünkbe vagy addig várunk, amíg a dolgok körülöttünk atombiztosak nem lesznek, és minden választ zsebre vágva dönthetünk. Utóbbi állapot persze csak délibáb, amitől tudásunk növekedésével sok szempontból egyre messzebb kerülünk, hiszen az új ismeretek újabb kérdések tucatjaihoz vezetnek. Mégis, ellenállhatatlanul húz minket valami az orrunknál fogva a megismerés felé, amit teljesen ugyanakkor sosem érhetünk el.

Senki ne értsen félre, az "Isten útjai kifürkészhetetlenek" mondat bizonyos kontextusban továbbra is nagyon idegesítő tud lenni. Valóban akkor is mondogatjuk, amikor semmi okunk nincs rá. Puszta kényelemből vetjük oda, nehogy elmélyülten kelljen foglalkoznunk valamivel. De azt is meg kellett látnom, hogy vannak helyzetek az életben, amikor tényleg kifürkészhetetlenek azok az utak. Pszichológusok szerint a mentális továbblépésünk is múlhat azon, hogy képesek vagyunk belenyugodni ebbe a ténybe, vagy küzdeni akarunk a leküzdhetetlennel. Természetesen ha sikeresen integráljuk a bizonytalant az életünkbe, attól még a kérdéseinket nyitva hagyjuk. Nemcsak matematikus, de költő sem vagyok, mégis Babits egyik versével fejezem be, aki szerintem szépen megragadta, amiről a bejegyzésben ügyetlenkedve írni próbáltam:

"... miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd például a piciny fűszálat:
miért nő a fű, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?"

2014. szeptember 3., szerda

A tudomány és vallás érintkezésének négy útja

Akik figyelemmel kísérték blogom előző bejegyzéseit, talán észrevették, hogy a kommentekben bizonyos mértékű vitákra került sor. A viták akarva vagy akaratlanul érintettek különféle tudományterületeket - például biológiai, történelmi, teológiai szegmensekben. Tudomány és hit kapcsolata mindig is viharos volt, de nem biztos, hogy a vihar az egyetlen lehetséges alternatíva, ha ez a két terület találkozik.
Ian G. Barbour

Egyetlen bejegyzés reménytelenül kevés tudományfilozófiai kérdések alapos boncolgatásához, mégis az előbb megpendített, evolúcióelméletet érintő vita kapcsán - ahol a kreacionizmus és az intelligens tervezettség párbajozik a tudományos közösséggel - érdemesnek tartom megjegyezni, hogy nem a konfliktus az egyetlen lehetőség. Nekem nagyon szimpatikus Ian Barbour látásmódja, aki a fizika és a vallás emeritus professzora. Megközelítése négyféle forgatókönyvet kínál mindkét oldal számára:
  1. Konfliktus: a legtöbb figyelmet magára vonó megoldás, amikor a tudomány és a hit elkeseredett küzdelmet folytat egymással. Ahogy az eddigi évek során láttam, kevés eredménnyel: egyik oldal sem hajlandó engedni az igazából.
  2. Függetlenség: sokan úgy vélik, tudomány és hit között határozott demarkációs vonalakat kell húzni. A két területnek nincs köze egymáshoz, és nem is kell, hogy legyen. Ezt a szemléletmódot nem feltétlenül a konfliktuskerülés motiválja, hanem az a vágy is, hogy hűségesek és korrektek legyünk a két terület megkülönböztető jellegzetességeihez.
  3. Párbeszéd: tudomány és hit össze is érhet egymással és alkotó kapcsolat alakulhat ki közöttük, vagy egyik motiválhatja a másikat. Jó példa erre éppen a teremtésteológia, mely a világ rendezettségét hangsúlyozta, és demitizálta a teremtett dolgokat, ezzel hozzájárulva a tudományos kutatások alapjainak lerakásához.
  4. Integráció: a két terület legszorosabb kapcsolata, mely megkísérli a másik eredményeit és gondolatait felhasználni. Példa lehet erre a folyamatteológia, ami megpróbál egy átfogóbb metafizikai keretet létrehozni a tudomány és a teológia együttműködésével.
A magam részéről egyetértek a fenti "négypontos" paradigma alapvető mondanivalójával, noha azt gondolom, jogos néhány kiegészítést tenni. Amennyire olvastam Barbourt, úgy vélem ráférne egy kis finomhangolás az elképzeléseire. Nem triviális például hogy itt a tudomány és a hit területeinek egészéről beszél, vagy csupán bizonyos témákra szorítkozik az elmélete? Könyvében főként a csillagászat, a kvantumfizika, az evolúció, a genetika és idegtudomány kapcsán vizsgálja a fenti négy lehetséges kimenetel várható következményeit. De miért is ne fordulhatna elő, hogy a két terület bizonyos részletkérdéseiben az egyik, míg más szegmensekben a másik álláspontot képviseli? Ehhez hasonlóan felvethető, hogy a megismerési folyamat fényében a két terület viszonya változhat is - nem érdemes tehát leragadni a négy megoldás közül egyiknél sem. Maga Barbour részben meg is próbál valamiféle választ adni ehhez hasonló dilemmákra, amikor azt írja, az általa felállított négy típus "a modern természettudomány kialakulása óta minden évszázadban és minden tudományágban fellelhető". Kérdéseimet ennek ellenére jogosnak érzem, Barbour munkája pedig nem tér ki a válaszokra.

Mindazonáltal illessük bármilyen kritikával Barbour modelljét, azt a gondolatot önmagában fontosnak tartom, amit könyvében kiemel: ne csak a konfliktusban lássuk a tudomány és a hit viszonyát! Ahogy belegondolok, a radikálisan offenzív magatartás leginkább a fundamentalista peremvidékeken halmozódik. Nevezzük meg a gyerekeket: az esetek többségében a bibliai literalizmus és a redukcionista ateizmus hajlik a konfrontáció szítására. Azaz azok az emberek szeretnek élni a balhé lehetőségével, akik túlságosan betű szerint vagy vallásellenesen és anyagelvűen gondolkodnak.

Mivel egyik csoporthoz sem sorolom magam, és szívem szerint ember és ember között a párbeszéd híve vagyok, ezért alaphangon ezt az utat preferálom a fenti négyesből. Alaphangon - de nem minden áron...