A kreacionizmus lélektana

A fundamentalista teremtésértelmezés továbbra is erősen tartja magát a neoprotestáns közösségekben. Mindez természetesen nem ok nélkül történik: a kreacionizmus egyfajta válaszreakció a liberális teológia és a modern tudomány felvetéseire. Miért fogadnak el tömegek egy olyan gondolati konstrukciót, mely természettudományos értelemben terméketlen és teológiai síkon is erősen megkérdőjelezhető?

A vitát mindannyian ismerjük. A vitához köthető indulatokkal is éppen eleget találkozunk. Elkeseredek, amikor a „két tábor” egyébként többre érdemes tagjai „agymosott kreacionistának” és „megalkuvó teista evolucionistának” nevezik egymást. Én egyik oldalt sem így látom, úgy gondolom mindenkinek megvan a maga története és személyes indokai, melyek saját álláspontjáig elvezették. Mivel olyan kegyességi irányzathoz tartozom, ahol a kreacionizmus elsöprő többségben van, azon a kérdésen próbáltam elgondolkodni, mi lehet a magyarázata annak, hogy valaki ezt az elképzelést követi? Valóban leegyszerűsíthetjük a dolgot annyival, hogy fanatikus agymosottnak nevezünk olyan keresztényeket, akik láthatóan őszintén ragaszkodnak a kreacionista elveikhez? A magam részéről elvetem ezt a lehetőséget, és nem csupán a méltatlan megfogalmazás miatt, hanem mert ostobának és szűklátókörűnek tartom az okokat illetően. Nem kell ahhoz agymosáson átesni, hogy valaki kreacionista legyen.

Elhiszem, hogy vannak olyanok, akik őszintén követik a kreacionista elképzeléseket. Azokról beszélek, akik nem tartják meggyőzőnek a természettudományos paradigmák válaszait és olyan kérdéseket akarnak megfogalmazni, amelyek a gyenge pontokra mutatnak. A legtöbb kreacionista elveket valló, a bibliai teremtéstörténetet szó szerinti történelmi beszámolóként értelmező hívő azonban tapasztalatom szerint nem ebbe a kategóriába tartozik. A többség nem gondolja végig az érveket és ellenérveket, mivel nem is találkozik azokkal. Még akkor sem, ha karnyújtásnyira vannak tőle: az érdektelenségen túl ettől a mozdulattól visszatartja egy olyan érzés is, ami lelkivilágára bénítólag hat. Ez az érzés a félelem.

A kreacionizmust elkötelezetten követők egy része félelemből áll saját álláspontján. Tudom miről beszélek, mert ezt a félelmet magam is tapasztaltam. Miközben kreacionistaként átitatódtam egy olyasfajta magabiztossággal, miszerint a válaszok a zsebemben vannak, óvakodtam attól, hogy bármikor is nem hívő kutatók (különösen biológusok), esetleg a konzervatív-fundamentalista iránytól eltérő látásmódot képviselő teológusok munkáit kézbe vegyem. Úgy éreztem, erre két okból sincs szükségem: egyrészt ezek az emberek istentelenek, tehát eleve nem férkőzhetnek az igazi válaszok közelébe, másrészt ezeket a válaszokat a kreacionista tudósok már megadták. Ahol pedig az alapvető válaszok megvannak, kérdések sem nagyon lesznek.

A kreacionizmust követő tömegek legnagyobb része véleményem szerint tájékozatlanságból tart ki saját álláspontja mellett. Ez a tájékozatlanság egyszerre foglalja magában a bibliai textusok naiv olvasatát, és a természettudományok általános ismeretének hiányát. Természetesen ebben semmi meglepő nincs. A természettudomány alapvetően bonyolult és nehezen megérthető elméletekkel operál, ezek puszta áttekintése is rengeteg időt, bizonyos ismeretek meglétét előfeltételezi. Tegyük hozzá, a magyarországi oktatási rendszer sem túlságosan sikeres abban, hogy kedvet csináljon a természettudományos tárgyak felfedezéséhez: sokszor inkább száraz lexikális ismeretekkel terheli a diákokat. Az emberek legtöbbje éppen ezért alapvetően tájékozatlan, a tájékozatlanság pedig veszélyes abban az értelemben, hogy kiszolgáltatottá tesz. Mivel a kreacionizmus érveit általában olyan személyek mondják, akik referenciapontként állnak a hívők előtt, tudományos ismeretek híján pedig nem képesek ezeket az érveket mérlegre tenni, természetes következmény lesz a kreacionizmus elfogadása. Ehhez még hozzájárul az is, hogy a bibliai szöveg alapos megértése kemény dió a laikusok számára, mert ahhoz a kortörténetet, a műfajokat és a teológiai szándékot egyaránt kutatni kellene. Ilyen szellemi befektetésre a legtöbben nem képesek és szükségét sem érzik, hogy megtegyék, ami valahol természetesen érthető.

Ugyancsak szempont lehet a kreacionizmus egyszerűsége, hiszen a sokféleképpen tálalt megközelítések mondanivalója akár egyetlen mondatban is összegezhető: „mindez olyan bonyolult, hogy magától nem jöhetett létre”. Ezt az elgondolást könnyű megérteni, könnyű elfogadni és nem igényel semmiféle komolyabb szellemi erőfeszítést. Ehhez képest minden más konstrukció fejfájdítóan bonyolult, és több szakterület ismeretét igényli. Az emberek utálják, amit nem értenek: a komplex magyarázatok eleve gyanúsak és kerülendők („minek ezt ennyire bonyolítani?”), ráadásul éppen összetettségük miatt kínálnak sok támadási pontot az arra fogékonyaknak. Az egyszerűség vonzó, a bonyolultság inkább taszít, de legalábbis nem szimpatikus. Én sem vagyok jobb, és sok kérdésben hajlok arra, hogy bizonyos utakat lezárva gyors és rövid válaszokat adjak.

A kreacionizmus térnyerését sokféle más indokkal is lehet magyarázni (hagyománytisztelet, neveltetés, érzelmi aspektusok), de a lényeg szerintem ennyiből is látszik. Van azonban egy fontos kérdés, amit a jelenség vizsgálata kapcsán fel kell tennünk: vajon etikus dolog „megzavarni” bárki hitét, aki a maga egyszerűségében követi a kreacionista állításokat? Ha a neoprotestáns közösségekben elindulna egy paradigmaváltás, mely kibillentené az addig stabilnak hitt kreacionista-fundamentalista elképzelésekből az embereket, a kapaszkodópontok hirtelen megszűnése vajon olyan irányú változást generálna, ami kívánatos az egyház számára? Ebben a magam részéről nem vagyok biztos. Abban azonban igen, hogy a kreacionistákat testvérként kezelem, és éppen ezért egy lehetséges szemléletmód változásnál fontosabb számomra, hogy velük mi lesz, mint hogy mit hisznek a bibliai teremtéstörténetről, valamint a világ eredetéről.

Tovább

Evolúció és metafizika - kő a tóban

Nem tudom, hogy paradigmaváltás előtt állunk vagy csak egy kiadós veszekedés epicentruma felé sodródik az evangéliumi kereszténység, de egyre több és több esetben kerülök bele olyan eszmecserék közepébe, melyek az evolúcióelmélet elfogadásáról szólnak. A közelmúltban ki is zártak egy kreacionista oldalról, miután néhány kérdést megfogalmaztam, legutóbb pedig Szabados Ádám blogjában alakult ki egy kis eszmecsere az evolúció filozófiai-teológiai következményeiről. Én is írtam két ízben az evolúció témájáról, a konfliktus természetesen akkor sem maradt el.

Az evolúcióelmélet elképesztően komplex, számos külön szakterületre bomló természettudományos elmélet. Bonyolultsága ellenére az elmélet magja nagyon leegyszerűsítve három pontban összefoglalható:

1. Az élőlények szaporodnak, tulajdonságaikat pedig utódaikra örökítik. Ez az öröklődés, amikor az élőlények genomjában ott van a felépítésüket leíró adathalmaz.
2. Az örökítés folyamatában időnként hibák történnek. Ez a mutáció, amikor az örökítő anyag időnként véletlenszerűen megváltozik.
3. A különféle egyedek különböző eséllyel tudnak szaporodni annak függvényében, milyen tulajdonságokat örököltek. Ez a szelekció, amely szerint a viszonylag előnyösebb tulajdonsággal bíró egyed több utódot hoz létre, míg a viszonylag hátrányosabb tulajdonsággal bíró kevesebbet.

Némi túlzással élve azt mondhatnám, ennyi és nem több az evolúcióelmélet, mert minden egyéb szerteágazó következmény ezen a három jól megfigyelt, bizonyított, tényként kezelhető jelenségen alapul.

Ám most nem az evolúció biológiai vonatkozásaival akarok foglalkozni, hanem egy szubjektív és makacsul visszatérő élményemről írok. Állandóan kénytelen vagyok azzal szembesülni, ha keresztény testvérekkel erről a témáról beszélgetek, hogy a klasszikusnak nevezhető kreacionista érvek lepergése után pillanatok alatt metafizikai síkra kerül a kommunikáció. Természetesen nem akarom elkerülni az evolúcióelmélet filozófiai és teológiai következményeinek átgondolását, csak az időzítést érzem elhibázottnak.

Meggyőződésem szerint nem érdemes addig a metafizika területére keveredni, míg az alapokkal sem vagyunk tisztában. A fent leírt három egyszerű pont az evolúció magjáról teljesen ismeretlen az evangéliumi keresztény hívők többségének. Ez részben egyszerűen abból fakad, hogy nem érdekli őket a biológia, részben abból a hamis biztonságérzetből, hogy ezt a kérdést a kreacionizmus már régen lezárta, az evolúció csak egy ötlet, amiben nem kell hinni, és amúgy is istentelen. S mivel az elmélet alapvető mechanizmusaival, a kutatás által feltárt tények kényszerítő jelenlétével, és egyáltalán a szakterületeken zajló változásokkal a többség nincs tisztában, így marad a metafizikai okoskodás, bibliaversek egymásra dobálása, egymásnak ellentmondó filozófusok idézgetése, Darwin személyének támadása, az ateizmus rémképével való ijesztgetés. Kétségtelen, hogy az evolúciót megérteni nem könnyű: én sem vagyok biológus, nem vagyok szakember, de azt hiszem olyan bőséges mennyiségű forrás áll mindannyiunk rendelkezésére, hogy aki ezzel a kérdéssel minőségi módon szeretne foglalkozni, megteheti. Számomra nem az okoz nehézséget, hogy az evolúcióelmélet metafizikai következményeiről beszélni kell - ez teljesen természetes! A problémát ott látom, ha valaki az elmélet alapos megértése előtt veti fel ezeket a filozófiai kérdéseket: nem vagyok benne biztos, hogy a megértés után is feltenné őket, illetve valószínűnek tartom, hogy más kérdésekkel foglalkozna.

Mindez olyan, mint amikor ott állsz egy tó partján, és az áttetsző, alig hullámzó felszín tükrén keresztül próbálod kivenni a tófenék apró részleteit. Hirtelen megjelenik valaki és az orrod előtt bedob egy hatalmas követ a tóba. A csobbanás vad hullámokat kelt és az egész kép zavarossá, nehezen kivehetővé, áttekinthetetlenné válik. Nos, valami hasonlót élek meg, amikor olyanokkal kerülök párbeszédbe, akikről néhány perc alatt kiderül, még az evolúcióelmélet alapjaival sincsenek tisztában, de máris metafizikai síkon akarják a vitát eldönteni. Ez így nem megy: az érdemi beszélgetés megkövetel bizonyos ismeretszintet, az ismeret pedig ezúttal egy alapvetően biológiáról szóló, természettudományos elmélet áttekintését jelenti. Meggyőződésem szerint a sokszor tiszteletlen hangnemben zajló veszekedések egészen más szintre kerülnének pusztán ennek köszönhetően.

Tovább

Popper Péter és a hit odakintről

Popper Péter

Vajon lehetséges igazán megérteni egy hitet, ha az ember soha nem lépi át annak kapuját? Létezhet olyan, hogy valaki eljut egy vallás velejéig anélkül, hogy átitatódna a szíve a tartalmával? Kiaknázható mindaz a szellemi érték, ami a krisztusi hitben van elrejtve olyan módon, hogy ne váljunk közben Krisztus követőivé?

A válaszom nem. A kérdéseket pedig legutóbbi olvasmányélményem váltotta ki belőlem. Nem szeretném a már elhunyt Popper Pétert bántani. Nem ártott nekem semmivel, nem akart rosszat senkinek, sőt elhiszem azt is, hogy alapvetően jót akart. Vallásalapítók című könyve kapcsán mégis felrémlett a gondolat, milyen elvetélt kísérlet, amikor valaki a kereszténység tüze melegét akarja megérezni, ám közben csupán arra hajlandó, hogy a kellő távolságból szemlélje a lángokat.

Ahogy a tűz csak akkor melegít, ha közel húzódunk hozzá, a kereszténység sem hatja át az ember sorsát, ha bibliai hit nélkül közelít hozzá. Persze lehet elmélkedni a Példabeszédek bölcs mondásain, elismerően nyugtázni a Hegyi Beszéd életprogramját, fennkölten szavalni részleteket Pál szeretethimnuszából. Valami utolér és megérint bennünket ekkor is, mert ezeknek a tanításoknak és szavaknak erős sodrásuk van. Ám hit nélkül elmélyedni a Bibliában jó esetben is "csak" irodalmi élményekhez, esetleg érzelmi felindulásokhoz vezethet. A tapasztalat az, hogy a Biblia mélye igazából zárva marad az ilyen próbálkozások előtt. Szeretem az irodalmat, nem akarom lebecsülni az élményt, de kevésnek gondolom.

Popper Péter könyvét olvasva pontosan ez az érzés ért utol. Megfogta a hiteket – köztük az enyémet is – és elkezdte boncolgatni őket. Forgott a kezében az olló, a metszőkés, innen is, onnan is kivágott egy-egy érdekesebb részletet, megcsillantott néhány fontosabb momentumot. A kiszelektált és így darabokra felvágott hit azonban méltatlan arra, hogy a kereszténységet illusztrálja. Ugyanaz, mint a felboncolt béka, amit a kisfiú azért vágott szét, hogy megkeresse, hol van benne az élet - s boncolás közben a béka halottá vált a kezei között. Popper valamikor felcsigázóan jót írt, valamikor kiábrándítóan rosszat, és bizony olyan is előfordult – ezt őszintén nagy alázattal mondom -, hogy a tudása hiányosnak és elnagyoltnak tűnt. Úgy érzem, Popper Péter bármennyire sok időt is töltött el a vallásokkal, valahol egész életében tanulmányozta őket, könyveket írt róluk, sosem jutott el azok velejéhez. Mondanivalója végkicsengése a hangnemet illetően mindig pozitív: a vallások válaszkeresések, erőforrások, útmutatók az emberiség számára, melyekre szükség van.

Egyetértek vele, ám véleményét nem érzem teljesnek. Ha most tehetném, azt mondanám neki: „Péter, a jó válasz mindig rosszabb, mint a legjobb”. A legjobbhoz nem lehet pusztán intellektuális úton, szaktudás felhalmozásával megérkezni. Ha az ember nem tárja ki teljesen a szívét Krisztus előtt, akkor jó esetben is csak jó válaszai lesznek. Ez pedig különösen nyomorult érzés, amikor a legjobb válasz elérhető közelségben van. Éppen olyan, mint amikor valaki a célvonal előtt bukik orra.

Tovább

Az egyház rejtett tanterve

Szabó László Tamás több mint két évtizeddel ezelőtt írt egy nagyon fontos könyvet "A rejtett tanterv" címmel. Munkája néhol kissé száraz, elveszik néhány részlet elemzésében, mégis roppant súlyos kérdésre tapint rá, nevezetesen arra, mi zajlik az iskolákban tanítás címszó alatt. Nem könyvajánlót akarok írni, inkább felvetem a kérdést: vajon mi lehet az egyház és a gyülekezetek rejtett tanterve?

A jelenséget szerintem mindannyian ismerjük. A gyerek iskolába jár, ott tanul egy csomó mindent, Ady életrajzától az ivaros szaporodáson át a kétismeretlenes egyenletig. Szabó László Tamás azonban nem erre volt kíváncsi, mert azt mondja, a leadott tanterv mellett létezik egy sokkal erősebb mechanizmus, egy látens hatásrendszer, amit ő rejtett tantervnek nevez. Lehetetlen volna az egyébként sok helyen lebilincselő kis kötetet alaposan ismertetnem, csupán egyetlen példát ragadtam ki, hogy érthetővé tegyem miről is van szó.

A könyv említ egy vizsgálatot, amit egy bizonyos Anyon folytatott az 1978/79-es tanévben, öt angol iskola 5. osztályában. Az osztályok közül kettőbe munkásszülők gyermekei jártak, kettőbe középosztálybeli szülőké, egybe pedig a társadalmi elithez tartozó családok csemetéi. Anyon figyelte az órák menetét és beszélgetett is a pedagógusokkal. 

A munkásgyerekek osztályában - például a matekórákon - azt vette észre, hogy a tanár néhány perces magyarázatban alapfogalmakat tisztázott, meghatározta a megoldás lépéseinek sorrendjét azzal a kitétellel, hogy ezt mindig így kell csinálni. Nem indokolta meg a feladatot, és amikor egy kislány megpróbált saját ötlete szerint valamit mondani az egyszerűsítésre, leintette. A magyarórákon ugyanez az algoritmus zajlott, azaz szigorúan kötött sorrendben rutintevékenységeket tanultak a diákok. "Ezek a gyerekek úgyis csak az egyszerű központozást fogják használni" - mondta a tanár az interjúban. A munka irányításának eszköze parancsok kiadása volt, a gyerekek persze mindig arra törekedtek, hogyan bújhatnának ki ezek alól. Ugyanakkor az órán sosem kerültek olyan helyzetbe, hogy bármiről is dönthettek volna. A döntéseket mindig a tanár hozta meg, és azok alapját sosem közölte a gyerekekkel.

A középosztálybeliek osztályában a tanulók már felismerték és tudatosították milyen értelmi művelet képezi például az osztás műveletének alapját. A házi feladatok ellenőrzése során a tanár nem csak az eredményt kérdezte meg, de azt is, hogyan jutottak el a megoldásig. A nyelvtanórák tekintetében a tanár véleménye az volt, hogy "meg kell tanulniuk helyesen beszélni, üzleti és köszönőleveleket fogalmazni". Az órák alapja a tankönyv volt, mely nem képezheti vita alapját. Egyáltalán, a kritikát veszélyesnek tartják a nevelők, mert a szülők megütköznének miatta. A gyerekek egy bizonyos határon belül kérdezhetnek, de messzire általában nem merészkedhetnek. A dolgok miértje nem vetődik fel kérdésként. 

Az elit osztályban a tanóra közepében az értelmi erők fejlesztése állt. A tanár az önálló gondolkodásra ösztönözte a diákokat, akik maguk választhatták meg, milyen módszert és eszközöket alkalmaznak egy-egy probléma megoldásához. Kifejezetten preferált, hogy a társadalmi problémákat megbeszéljék (pl. "miért sztrájkolnak a munkások, és ez jó vagy rossz?").

Ha összegezni akarjuk Anyon kutatásait, akkor kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, a munkásgyermekeket a rejtett tanterv eleve engedelmességre, tekintélytiszteletre, pontosságra kondicionálja. A másik két csoportban is féken van tartva a kreativitás és a kognitív képességek használata, de az elit osztályban működik leginkább úgy, ahogyan kellene. A rejtett tanterv ennél persze jóval összetettebb, számos szálon átszövi az iskolai életet, ott van minden pórusában, meghatározza az egész rendszer menetét, hangvételét és irányát. Egyetlen mondatban úgy foglalhatjuk össze, hogy az iskolában a gyerek - a tananyagon kívül, mely többnyire lexikális tudás és nagy részét egyébként is elfelejti bizonyos idő elteltével - azt tanulja meg, hogyan kell helyesen alkalmazkodni egy intézmény elvárásaihoz.

Ijesztő konklúzió, hogy kiskorunktól fogva ezt a szellemi csomagot kapjuk kisebb-nagyobb dózisokban. Ami még ijesztőbb, hogy mindez szerintem sokszor átitatja a gyülekezetet és az egész egyházat is. Minden felekezetnek, közösségnek, irányzatnak megvan a rejtett tanterve. Ez persze lehet akár jó is - sokszor azonban nem az. Hasraütésszerűen kiemelve egy példát, ahogy magam tapasztaltam, sok keresztény látens módon megtanulja, hogy akkor tud jól érvényesülni az egyházban, ha minden helyzetben - egy baráti beszélgetés során vagy éppen egy vitában - elő tud venni egy igeverset és azt hozzáteszi a mondanivalójához. Ha egy érvelésben nincs egy idézet Pál apostoltól vagy Mózestől, akkor az már nem is tűnik teljesnek. Így azután rejtett módon gyakorlattá válik, hogy a Biblia nagyszerű eszköze annak, hogy tekintély adjon szavainknak - attól függetlenül, hogy amit mondunk, az helyes vagy sem.

Nyilván számos hasonló jelenséget tudnánk mondani, ha az egyház rejtett tantervéről van szó. Vajon melyek ennek a látens rendszernek a jó és rossz elemei? Mit lehetne tenni, hogy előkerüljenek rejtettségükből és őszintén beszéljünk róluk?

Tovább

Az Antikrisztus széke az EU-parlamentben

Új rovatot indítok a blogban, melynek – Brátán János és Szalai András után szabadon – a „bi-fi” nevet adtam. A tréfás elnevezés egy kitalált műfaj, a „bible-fiction” rövidítése, melyhez bibliai alapon álló képzelgések, szóbeszédek és kitalációk kapcsolódnak. A rovattal nem az a célom, hogy embereket vagy mozgalmakat szégyenítsek meg, sokkal inkább az, hogy a kereszténység köreiben terjedő és sajnos igen népszerű pletykák erejét csökkentsem. Első történetünk a keresztények által amúgy is előszeretettel démonizált Európai Unióhoz és nem kisebb személyhez, mint magához az Antikrisztushoz kötődik.

Miről van szó?

Bár hozzám csak az elmúlt hetekben jutott el, az interneten évek óta több helyen is elérhető (például Berkes Sándor teológus honlapján) a misztikus és bennfentesnek tűnő információ, mely szerint az EU-parlament üléstermében van egy titokzatos, üres szék. Igen, eltalálta az olvasó, az a szék bizony  pont a hatszázhatvanhatodik. A székben azért nem ül senki, mert az a hamarosan megjelenő Antikrisztusnak van fenntartva, aki a világtörténelem hajrája előtt besétál majd, és átveszi a vezetést az egész Unió felett. Az erről szóló hiedelem lánclevélben, blogokban, főként utolsó idővel foglalkozó honlapokon, de élőszóban is terjed a keresztények között.

A tények

Az EU parlament jelenleg két helyen is ülésezik, hivatalos székhelye Strasbourgban található, de Brüsszelben is összeülnek a képviselők. A pletyka terjesztőinek pechjére az üléstermek kiosztása teljesen nyilvános és az interneten is elérhető. A következő képrészlet egy ilyen ülésterem teljes névsorából tartalmaz egy darabkát, melyen piros színnel jelöltem a kérdéses széket:

A kiemelt részen jól látható, hogy a 666. széken egy bizonyos Lichtenberger ül, ám hozzá kell tenni, hogy azóta már változott a helyzet és ezt az ülést (legalábbis 2013. decembere óta biztosan) Lisek foglalja el. Tehát a szék egyrészt nem üres, másrészt változó, hogy éppen ki használja. A dologhoz azt is érdemes hozzátenni, hogy az Antikrisztus székével kapcsolatban az egyik EU-parlamenti dolgozó is nyilatkozott. Állítása szerint a témával ők is találkoztak és már igencsak unják az ezzel kapcsolatos megjegyzéseket...

Az Antikrisztus, mint népszerű karakter kifogyhatatlan forrása a keresztény pletykáknak, szinte minden évben felbukkan valamilyen elképesztően bugyuta, "világvégés" történetben. Meglátásom szerint nem csupán arról van szó, hogy az utolsó idők, a Sátán és maga az Antikrisztus eleve misztikus, sötét tónusú jelenségek, melyek mágnesként vonzzák a hétköznapok unalmából kitörni vágyó, izgalmakat kereső keresztényeket. Még csak azt sem állítanám, hogy egyszerűen tudatlanság áll a dolog hátterében, ami nem számol a realitásokkal.

Bármilyen furcsa, a helyzet bizony az, hogy az Antikrisztus egy igencsak alapvető sóvárgásunkat elégíti ki, mondhatnám úgy is, sokat ad a hívő embereknek. Az Antikrisztusra sokaknak szükségük van, ezért veszik elő a szekrény mélyéből és fújják le róla a port. De milyen értelemben fontos az Antikrisztus?

Az egyik, amit nyújtani képes, annak a jóleső illúziónak az érzése, hogy beavatott szerencsésekként mi belelátunk a végső idők kártyáiba. "Az EU-parlamentben kihagyott széket az átlagemberek észre sem veszik" – mondatja velünk ez az érzés -", ám mi keresztények olyan rafináltak vagyunk, hogy nemcsak kiszúrjuk az ilyesmit, hanem azt is tudni véljük, milyen sötét konspirációk rejlenek a háttérben". A jól értesültség hamis tudata azzal is eltölthet, hogy úgy hisszük: az átlag felé emelkedve mi megértjük a világot kormányzó események összefüggéseit, azaz kézben tartjuk a történések fonalát, bizonyos értelemben urai vagyunk a helyzetnek. Bármilyen furcsa is, de az Antikrisztussal való babonás foglalkozás mögött sokszor az ilyesfajta kielégülés utáni igény munkál.

Mindez természetesen egyáltalán nem újdonság, hanem mindig is a pletyka pszichológiájához tartozott.

Tovább

Péter írta avagy sem?

Mindenki tudja, hogy a teológusok vitatkozó népség. Talán éppen ezért meglepő, hogy a mai kutatók elsöprő többsége békés egyetértésben úgy gondolja, Péter második levelét nem Péter írta. Ritka pillanat az ilyen harmónia - ám legyek bármennyire ünneprontó, azt hiszem mégis érdemes kicsit vitába szállni vele - leginkább a tanulság kedvéért.

Tegyük egyértelművé: a levél belső bizonyítékai egyértelműen Péter apostolra mutatnak. Persze egy pszeudonim levéltől - ahogy az előző bejegyzésből is kiderülhetett - éppen azt várjuk, hogy így tegyen, és azt nevezze meg szerzőjének, aki tekintélyét felhasználja. A kutatók a szöveg állítása ellenére úgy gondolják, Péter nem írhatta a neki tulajdonított második levelet. Megpróbálom néhány pontban összefoglalni miért jutottak erre a következtetésre, egyben azt is megemlíteni, milyen válaszokat adtak erre azok, akik mégis kitartanak Péter szerzősége mellett. Azt hiszem mindebből kirajzolódik majd, mit jelent értelmesen és érvek mentén vitázni a teológiában - a másik személyének támadása és minősítése helyett.

1. A 2Péter görögsége (szókincse és stílusa) nagyban eltér az 1Péterétől, mitöbb nem hasonlít az Újszövetség egyik könyvéhez sem: 57 szó sehol máshol nem szerepel, 32 pedig még a Septuagintában sem fordul elő. A szöveg nyelvezete erősen hellenizált, és olyan szavakat használ mint az epignószisz, euszebeia, areté vagy epoptész. Ezen kívül hellenisztikus szemléletet tükröznek az olyan kifejezések, mint a részesedés az isteni természetben (2Pt 1,4), a világégés (2Pt3,7) vagy a Tartarosz (2Pt 2,4). Egyes teológusok minderre azzal válaszolnak, hogy Péter igenis megtanulhatta ilyen szinten a görög nyelvet a galileai hálók otthagyása és a levél megírása között eltelt harminc évben.

2. Péter első levelének tartalma arra utal, hogy Krisztus hamarosan visszajön (1Pt 4,7.17, 5,4), a második levél viszont éppen arról ír, hogy a visszajövetel késése miatt felmerült kételyekkel mihez érdemes kezdeni. A levél megírását kiváltó kérdések és gúnyolódások Krisztus második eljövetelének késése miatt a Péter halálát követő időszakban merültek fel. Erre a kritikára azzal szoktak válaszolni, hogy a 2Péter visszajövetellel kapcsolatos tanítása egybevág az Újszövetség általános tanításával: a hívők mindig legyen készen erre az eseményre (2Pt 3,8-12). Bevallom őszintén, ezt az ellenvetést elég gyengének érzem, a felvetés azonban, miszerint ez inkább második századi dilemma, bizony helyesnek tűnik.

3. Péter szerzőségét a korai egyházatyák közül is sokan kétségbe vonták. A Muratori-kánonban nincs benne a 2Péter, Origenész bár említi, de azt is hozzáteszi, jó néhányan kételkednek a hitelességében. Euszebiosz, korai egyháztörténész így fogalmaz: "Péternek egy levelét ismerik el eredetinek... A másodiknak nevezettről a hagyomány szerint azt tartjuk hogy nem kánoni ugyan, de mivel sokak számára hasznosnak tűnik, ezért a többi Írással együtt tanulmányozzák". Péter második levelére az ősegyházban nincs komoly utalás, Jeromos pedig Euszebiosszal ért egyet és kétségesnek nevezi a levelet. Ugyanakkor a 2Péter hatása számos második századi írónál kimutatható, az a tény pedig, hogy a Muratori kánonból kimaradt, valószínűleg a szöveg töredékességének köszönhető. Euszebiosz ráadásul azt is elárulja, a keresztények többsége elfogadta a levelet, még ha neki kétségei is vannak. Önmagában az a tény pedig, hogy végül Péter második levele a kánon részévé vált, feltételezi hogy az egyébként igen körültekintően döntést hozó keresztények kitartottak a levél mellett.

4. A 2Pt 3,4 arról beszél, hogy az atyák már rég elhunytak (vagyis az apostolok, akik az első keresztény nemzedéket jelentették), ez pedig arra vezethet bennünket, hogy a levél az apostolok kora után íródott. A teológusok egy része szerint azonban az atyák kifejezés nem feltétlenül az apostolokra vonatkozhat, hanem akár egy korábbi keresztény nemzedékre vagy a zsidók ősatyáira is (Ábrahámra, Izsákra és Jákobra).

Mivel nem szeretném ezt a blogbejegyzést túl hosszúra nyújtani, nem idézem a többi érvet Péter második levelének pszeudonimitása mellett és ellen. A magam részéről nem zártam le ezt a kérdést, de a rendelkezésemre álló források eddigi áttanulmányozása alapján teljesen jogosnak tartom a felvetést és elképzelhetőnek gondolom a levél pszeudonimitását is. (Attól függetlenül, hogy a pszeudonim levelek kérdésében a korai egyház körültekintően járt el). A fenti négy pontban ismertetettek közül különösen a Krisztus eljövetelével kapcsolatos és a korai egyházatyák által megfogalmazott gondolatok azok, melyeket erősnek érzek - a rájuk adott válaszokat viszont meglehetősen gyengének.Ez azonban nem perdöntő és nem is tesz pontot a kutatás végére.

Nagy tragédiát okozna, ha kiderülne, hogy Péter második levele pszeudonim alkotás? A konzervatív teológia egyes képviselői közül néhányan egészen indulatosan válaszolnak erre a kérdésre, és azt mondják, a kritikusok "ostobán fecsegnek", hiszen egyértelműen "morális lehetetlenség" hogy egy csaló illető ilyen alkotást írjon. Azt hiszem nem kell rámutatnom az ilyen vélemények naivságára. Mindazonáltal a teológusok közti viták nem ilyen acsarkodások mentén zajlanak, s ez talán a fentiekből is kiderült az olvasó számára. Akár Péter, akár egy írnok, vagy éppen a tanítványi körhöz tartozók közül valaki írta ezt a levelet, teológiai szerepe szerintem nem vitatható, még ha szerzősége az is.

Tovább

Pszeudonimitás – vagyok, aki nem vagyok

Kaptam már levelet Orbán Viktortól, de olyan is akadt, hogy Mesterházy Attila írt nekem, vagy éppen Kuncze Gábor szólt bele a telefonba. Az ilyen esetek közös jellemzője, hogy a felsoroltak közül egyiküknek sem volt tudomása róla, hogy bármilyen módon kapcsolatba került velem. Az ehhez hasonló marketingtevékenység senkinek nem okoz álmatlan éjszakát – de mi van, ha a Bibliában olvasunk valami olyat, ami nem is attól származik, akire hivatkozik?

A jelenséget pszeudonimitásnak nevezik. A csúnya szó klasszikus ókori jelenséget takar: írni valaki nevében és a tekintélyével élve terjeszteni a leírtakat. Manapság – leszámítva a bevezetőben említetthez hasonló jelenségeket – egyszerűen hamisításnak neveznénk az ilyet. Ha valakitől levelet kapunk, elvárjuk hogy az aláírója legyen a levél szerzője is.

Az ókorban nem feltétlenül gondolkodtak így: az ószövetségi és az újszövetségi iratok keletkezése idején a hellenista és a zsidó irodalomban is ismert és általánosan elfogadott volt pszeudonim iratot készíteni. Ahogy Kocsis Imre írja, a görög filozófiai és orvosi iskolákban a tanítványok olyan közel álltak mesterükhöz, hogy saját írásaikat a mester neve alatt adták ki. Nem akartak senkit becsapni, szándékuk mindössze az volt, hogy kifejezzék: szaktudásukat tanítóiknak köszönhetik, tulajdonképpen mesterük munkáját folytatják. Ezt művelték Püthagorasz tanítványai, Platón és Arisztotelész követői, az ókori orvosok pedig több esetben is Hippokratész neve mögé rejtőztek. Az ilyen jelenség éppen az eredeti szerző megbecsültségét emeli, hiszen arra mutat rá, hogy érdemes a nevét használni, érdemes szellemi örököseként művét továbbvinni. Ahogy Tertullianus fogalmaz: „A mester művének tekinthető az, amit tanítványai adtak közre”.

A Biblia vajon kivétel lenne az ilyesféle gyakorlat alól? Előfordulhat, hogy pszeudonim iratot vagy szakaszokat tartalmaz? A teológusok véleménye megoszlik ebben a kérdésben. A mózesi törvényeket, a zsoltárokat, a bölcsességirodalmi szövegeket például nem minden esetben sorolják Mózeshez, Dávidhoz vagy Salamonhoz (azokat sem, melyek rájuk hivatkoznak). A zsoltárok gyakran úgy kezdődnek, hogy „Dávidé” (mizmór l^eDavid). Az itt olvasható l^e prepozíció azonban többféle módon értelmezhető. Jelentheti azt, hogy a zsoltár tényleg Dávid szerzeménye, elvégre tudjuk róla, hogy zenei tehetséggel rendelkezett. Ugyanakkor jelentheti azt is, hogy a dávidi gyűjteményhez tartozó, ami megint nem idegen az ókori felfogástól. A kérdés azért merült fel, mert egyes dávidi zsoltárok szövegei a templomra utaló jellegzetességeket mutatnak (noha az Dávid után épült, tehát nem valószínű, hogy ő lehetett a szerző), illetve olyan kortörténeti sajátosságokat, melyek Dávid idejétől idegenek (például arámi kifejezéseket, melyek csak a fogság időszakában kerültek a zsidók szókészletébe). A pszeudonimitás ilyen esetekben felvethető, ezen azonban kár lenne felháborodni. Az a jelenség, hogy a zsoltárokat általában Dávid nevéhez, a bölcs mondásokat Salamonéhoz kötötték, éppen azt igazolja, hogy Dávid jó dalszerző, Salamon pedig bölcs személyiség volt.

A kanonikus könyveken túli apokrif irodalomban egyenes meghatározó vált a pszeudonimitás. Ilyen szöveg például a katolikus Bibliában a deuterokanonikus Bölcsesség Könyve, melynek görög címe „Salamon Bölcsessége” - valójában azonban a Kr.e. 1. században keletkezett, tehát semmi köze Salamonhoz.

A pszeudonimitás persze az újszövetségi iratokat sem hagyta érintetlenül. Pál levelei közül egyeseket protopálinak tartanak, azaz olyannak, melyeket szóhasználatuk, stílusuk és más jellegzetességeik miatt valóban Pál személyéhez kötnek, másokat deuteropálinak neveznek, mert azok eltérő nyelvezetet használnak. A felosztással persze nem mindenki ért egyet, a kérdésről kemény viták zajlanak. Amit nagyjából mindenki elfogad, hogy Pál levelei között jelentős különbségek találhatók, ám ezek nem feltétlenül egy pszeudonim szerzőre utalnak: miért kellene valakinek mindig ugyanúgy írnia? (Ilyen alapon a Korán szerzőségét is megkérdőjelezhetnénk, melyet egész biztosan Mohamed próféta alkotott – ám mégis találhatók benne igencsak eltérő stílusú szakaszok). Más kutatók arra mutatnak rá, hogy Pál valószínűleg amanuensziszekkel (azaz hivatásos írnokokkal) dolgoztatott, s bár nem tudjuk azok mekkora szabadságot kaptak a levelek megfogalmazásában, szóhasználatuk okozhat stílusbeli töréspontokat. Az is lehetséges, hogy Pál fogsága alatt valamelyik tanítványát bízta meg egy-egy levél megfogalmazásával. És persze nem zárható ki, hogy tényleg vannak deuteropáli iratok is az Újszövetségben, melyek Pál halála után, az ő tekintélyére támaszkodva íródtak – ahogy megtették ezt Püthagorasz vagy Hippokratész esetében. Pál tizenhárom kanonikus levele közül a kutatók leginkább a 2Thesszalonika, Kolossé, Efézus, 1-2Timótheus és Titus levelet vitatják.

Kiábrándítóan hangzik? Nem feltétlenül. Egy példán szeretném bemutatni, milyen érvek mentén zajlik a szerzőséggel kapcsolatos vita, ez pedig Péter második levele lesz. Legközelebb.

Tovább

Szerencsére baj van

"Ecclesia semper reformari debet" - mondja a latin, ami magyarul annyit jelent, az egyháznak folytonos megújulásra van szüksége. Az egyház folyton bajban van, állandóan rászorul a reformációra, mindig van mit csiszolni rajta. Minden bizonnyal furcsán hangzik, de az egyház betegségtünete éppen annak a jele, hogy normálisan működik.

Legutóbb Sefatias írt egy nagyon őszinte bejegyzést olyan problémákról, melyek bennem és azt hiszem sokan másokban is felmerültek. Veszekedő teológusok, egymásnak ellentmondó tanrendszerek, kevés gyakorlat és sok elmélet, jellemtelen emberek, kiskorú hívők. A sort elképesztő hosszúságban folytathatnám. Lábjegyzetként azért hozzátenném, hogy az internet jelentősen felnagyítja a problémákat. A hírportálok többnyire csak a negatív történéseket kürtölik szét az egyházzal kapcsolatban, a blog eleve problémafelvető műfaj, a fórumok által nyújtott anonimitás pedig egyfajta legális szelepként használatos többek számára, hogy mérgüket és keserűségüket kifecskendezzék magukból. Néha már egyenesen azt hiszem, aki a virtuális világból ismeri meg a keresztény egyházat, az nem is a valóságossal találkozik. Ám akárhogy is magyarázzuk, nem foghatjuk mindezt a netre. Mindannyian érezzük, hogy az egyházban sok probléma halmozódott fel.

Amikor évekkel ezelőtt építkeztünk a családommal, többen is mondták nekem: egy kertes házat csak elkezdeni lehet, befejezni soha. A mondat állandóan eszembe jut. Valami mindig akad. Koszos lesz a fal, kiég egy izzó, eltörik a vízvezeték, a vihar kitép egy kis fát, bedöglik a szivattyú, kiszáradnak a növények. Kisebb és nagyobb problémák állandóan felütik a fejüket, és ahogy megoldok egyet, máris kopogtat a következő. Egy dologban vagyok csak biztos: soha nem leszek kész sem a házzal, sem a kerttel.

Az egyházat egyre inkább ilyen kertes háznak látom. Sokan hangoztatják, hogy elegük van belőle, csalódtak a papokban és az egyházi személyekben, csalódtak a hívőkben, unják már a sok magyarázkodást, a kihűlt szertartásokat vagy éppen az erő látszatát keltő pótcselekvést. Ahogy Timothy Keller kiváló könyvében írja, ezek a vélemények nagyban függnek attól, kivel hozott össze bennünket a Sors. Ha az évek során sok bölcs, szerető, kedves és éleslátó kereszténnyel találkozunk, és valamennyire épkézláb gyülekezethez tartoztunk, a kereszténységet magát is "hihetőbbnek" fogjuk találni. A másik oldalon, ha névleges hívőkkel, önigazult fanatikusokkal vagy erőszakos emberekkel töltöttünk időt, akkor egyre erősebb érvekre lesz szükség, hogy ne veszítsük el a hitünket. A döntés tehát sok esetben nem teológiai okok vagy filozófiai reflexiók mentén, hanem személyes tapasztalatokon és emberek által keltett benyomásokon múlik.

Mindez persze nem ment fel senkit sem saját hibái alól, sem nem jelenti azt, hogy a problémákkal nem kell foglalkozni. De tudomásul kell vennünk azt, hogy a konfliktusmentes egyház, ahol az emberek nyájasak, a teológusok egyetértenek, a különféle nézetek nem ütköznek és minden harmóniában áll, csupán délibáb. Olyan illúzió, mint a befejezett kertesházé, ami csak papíron létezik, a valóságban semmiképpen.

Némelyek abban bíznak, ha kitörne az ébredés, az majd végre kisimítaná a ráncokat. Az egyház révbe ér, végre a lényegről lesz szó, eljön a paradicsomi állapot. Hallottam már olyan hitszónokot, aki ehhez hasonlóan prédikálva mondta, hogy Magyarországnak az ébredés hozná el az igazi megoldást. De miért lenne így? Vajon egy olyan helyzet, melyben emberek százezrei hirtelen - nagyon rövid idő leforgása alatt - beáramlanának az egyházba, az nem lenne óriási tehertétel számunkra? Mihez kezdene ezzel a helyzettel a gyülekezet? Tényleg reális abban bízni, hogy az újonnan érkezőknek nincs saját véleményük, egyéni ízlésük, látásmódjuk? Ez abszurd! Meglátásom szerint a konfliktusok és nehézségek száma súlyosan megnövekszik ott, ahol megnő a tömeg. Ahogy Phil Collins énekelte: "too many people making too many problems".

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne legyen ébredés. De arra igenis rámutat, hogy ameddig az egyház itt van, addig jelenléte állandó küzdelemmel és belső feszültséggel jár. Ha valaki képes elfogadni ezt a tényt, szerintem sokat léphet előre. Soha nem lesz makkegészséges állapot, ez pedig egyáltalán nem probléma: pontosan az állandó gyengeség emlékeztethet bennünket arra, hogy szükségünk van Orvosra. Isten szereti és nagyra becsüli azokat, akik küzdenek vele. Az igazsághoz az illik, hogy harcolni kell érte, a küzdelem pedig rengeteg tévúttal és feszültséggel jár együtt. Ám ez nem jelenti azt, hogy soha, semmi előrelépés nem történik: ahogy a kertesházban megjavított szivattyú is húzza a vizet, a kigazolt kert gyümölcsöt terem, úgy az állandó problémák ellenére is vannak remek kezdeményezések, pozitív fejlemények, előremutató változások a kereszténységen belül.

Ebben a blogban sok problémás teológiai témát, vitatott kérdést és nehéz dilemmát szeretnék felvetni. Mindezt azonban nem azért teszem, hogy az olvasók elcsüggedjenek: "már megint nem értenek egyet a teológusok!". Inkább azt szeretném, ha meglátnánk, hogy az igazság keresésében zajló viták az együtt gondolkodást kívánják segíteni, ahol szakértők és laikusok is odaférnek az asztalhoz, elmondhatják amit gondolnak és mérlegre tehetik saját elképzeléseiket. Csak az építő eszmecserék kohójából kerülhet ki néha olyan érték, ami ha nem is ad tökéletes megoldást, de továbblendíthet bennünket a hitben. Az egyház kertesházán állandóan dolgozni kell, és ez a munka nem csak fáradtsághoz vezet, hanem örömet is képes nyújtani.

Tovább

A fonál vége

Az elmúlt évben sokat hallgattam másokat. Fecsegőket és szónokokat, tudósokat és írókat, okosokat és annak látszókat egyaránt. Itt az idő, hogy én is mondjak valamit.

Van mondanivalóm.

Olyan dolgokról, melyeket nehezen emésztek meg: néha úgy tűnik, ők sikeresebben emésztenek engem. Témák és kérdések, melyeket úgy teszek fel, hogy magam sem feltétlen tudom rájuk a választ, de mégis keresek, hogy találhassak. Azt mondanám, annak az áldozata vagyok, amit emberi kíváncsiságnak neveznek - de akkor nem fogalmaznék pontosan. Úgy hiszem, a nyughatatlanságnak eme koktéljába Odafentről is cseppentettek valamit, ami magasabb szintre emel a tudás iránti vágynál: szívem szerint saját "betegségem" diagnózisát istenkeresésnek hívnám.

Minden kutatás és tépelődés azért történik velem, mert nem hagy nyugodni a hitem.

Tehát ismét felrakom az abroszt, és kiteszek a svédasztalra mindent: aki akar, csipegessen, aki akar, csak nézelődjön, de a gyomorrontásért felelősséget nem vállalok! Felveszem a teológiai fonál végét, és sokat fogok írni teremtésről, evolúcióról, kánonról, apokrifekről, pszichológiáról és lelkigondozásról, vallásokról és ateizmusról, tudományról és áltudományról, vitákról és eszmecserékről, félig megemésztett és véglegesen lezártnak tűnő kérdésekről. Néhány bejegyzés egészen biztosan nem lesz túl szórakoztató, más szövegeket túl hosszúnak, ismét másokat rövidnek érzel majd.. Noha örömet okozna, ha más is velem tartana ebben a kalandban, még a látszatát is igyekszem elkerülni annak, hogy mindenki ízlésének megfeleljek. Szabad akarok lenni a saját blogomtól és azt akarom leírni, amit kedvem tartja - függetlenül attól, hogy valaki indulatosan eretneknek nevezve kővel hajigálna meg, vagy éppen a vállára venne és másoknak mutogatna boldogságában.

Ezeket az írásokat magánemberként jegyzem: a blog úgy akar a saját önközlésem lenni, hogy közel enged másokat is a fentebb már említett svédasztalhoz.

Nem muszáj egyetérteni velem, de ha szeretnéd, megérteni megpróbálhatsz. A kérdés csak az, vajon tudsz-e sytkául olvasni?

Tovább