2012. április 25., szerda

Áldott konfliktusaink

Úgy alakult az életem, hogy amikor világra jöttem, sajnos a kezdőcsomagomban örököltem a türelmetlenség jellemvonását. Ennek ellenére alapvetően békeszerető ember vagyok, aki nem leli örömét a konfliktusokban, szópárbajokban és mások verbális inzultálásában. Egy tanulmány ebben a témában azonban igen elgondolkodtatott...

"Két ember között a legrövidebb út az egyenes beszéd" - tartja a mondás. A legtöbb konfliktus, ami emberek között esik, szinte kivétel nélkül visszavezethető az egyenes beszéd, vagy egyáltalán a kommunikáció helytelenségére. A problémák, vagy pestiesen szólva a balhék persze nem egyformák, mondhatni konfliktus és konfliktus között nagy különbségek vannak. Ahogy az előbb említettem, alapvetően a béke, a megértés, az együtt gondolkodás pártján állok - és nem hiszem, hogy egyedül lennék. Valószínűleg minden normális ember az összhangra törekszik.

Arra azonban ritkán gondolunk, hogy a konfliktusok - ha nem destruktívak - mennyire jók lehetnek! Varga Gyöngyi teológus, egyetemi docens erről szóló tanulmányában megkapóan fogalmaz:
"A keresztény egyházakban túl sokáig uralkodott - és valljuk be, még ma is eléggé jellemző - az a felfogás, miszerint a hívők közösségének konfliktusmentesnek kell lennie. Itt nincs helye vitáknak, ellenkezésnek, csakis békességnek. Ez az elvárás és követelmény azonban nem veszi figyelembe azt, hogy az elfojtott konfliktusok, a fel nem tárt vitás helyzetek hosszú távon méreggé válhatnak egy közösség életében, alááshatják személyek vagy csoportok egymás közötti viszonyait, a pár- és családi kapcsolatokat."
Szeretném egyértelműen leírni: amiről most beszélünk, az a konstruktív konfliktus. Nem egymás aprítása, hanem a vélemények ütköztetése. A konfliktusmentesség igénye ugyanis már önmagában gerjeszti a konfliktust, hiszen természetellenes, elfojtott indulatokat tart a felszín alatt. Szerintem mindez egészségtelen, hiszen azt feltételezi, hogy a keresztény ember a végtelenségig lenyeli a békát és tűrőképessége határtalan. Nagyon jól tudjuk, ez mennyire nincs így. "Ez a "jámbor viselkedés" valójában látens, ezáltal nehezen felszínre hozható és kezelhető konfliktuspotenciált rejt magában" - teszi hozzá Varga Gyöngyi. Ha nincs szelep, akkor a konfliktustól "felfújódott" ember robbanni fog.

Mi a megoldás? Természetesen nem a minden áron történő konfliktuskerülés, hanem sokkal inkább a konfliktuskezelés, azaz a különféle feszültségek biblikus mederben tartása és szabályozása. A témáról nagyon hosszan lehetne írni (kitérve azokra a konfliktuskezelő modellekre és stratégiákra, melyek szeretnének segíteni ebben), most csupán arra szerettem volna rávilágítani, hogy bármennyire abszurdan is hangzik, a konfliktusban bizony áldások is rejtőzhetnek, mégpedig komoly áldások. És itt nem arra a népi bölcsességre gondolok, miszerint minden rossz élményből lehet tanulni valami hasznosíthatót - nem, maga a konfrontáció a lehetőség, ha a megfelelő keretben tartva fejti ki hatását.

A Hegyi Beszédben Jézus felvázol egy szituációt: valakibe épp az oltárnál hasít a felismerés, hogy vitás ügye van szomszédjával. Jobb későn, mint soha! Jézus azt kéri, hagyja ott az áldozati ajándékot és menjen, kezelje a konfliktust, csak azután térjen vissza áldozni. Ha figyelembe vesszük, hogy az évenkénti egy látogatás Jeruzsálembe kötelező volt a zsidó ember számára, és az nem kis fáradtsággal és anyagiakkal járt, Jézus kérése nem is olyan egyszerű: kétszer megtenni ugyanazt az utat, meghozni ugyanazt az áldozatot. Ezt tényleg csak azok vállalják, akik nagyon szeretnének.

2012. április 12., csütörtök

Imahibák, imagalibák

Mint minden más területen, az imádkozás esetében is számtalan hibalehetőség és téves felfogás leselkedik az "egyszerű hívőre". Nem nevezném magamat kivételnek: beleestem ezek közül egyik-másikba, de az ilyen baklövések arra legalább jók, hogy az ember megtanuljon a helyes mederben navigálni. A teljesség igénye nélkül leírok néhány, szinte klasszikusnak tekinthető elképzelést az imádsággal kapcsolatban, melyek szerintem tévútra vezethetik az ember gondolkodását.

Az imádkozás, mint tevékenység, sokak fejében szinte elválaszthatatlanul kapcsolódik a kérés fogalmához. Ha imádkozunk, valamiért kuncsorgunk. Kérünk, hogy kapjunk. Nyilvánvaló, hogy önmagában a kérés gondolata nem eretnekség, de meglátásom szerint végtelenül szűk utcába fordul be az, aki mindösszesen ennyit lát meg az imádkozásban. Nem akarok elmerülni semmilyen nyelvleckében, de hadd említsek pár kifejezést, melyekből látszik, hogy az Újszövetség hogyan kezeli az imádkozást!

A leginkább használt görög proszeukhé kifejezés általános értelemben jelent imádságot, ám számtalan másik elnevezés létezik, melyek jól illusztrálják milyen változatos fogalmakat értünk ezalatt. Már maga a kérés is, mint egyfajta imaformula, többféle módon szerepel az Újszövetségben: deészisz (különleges áldás kérése), hiketéria (könyörgés). Ide tartozik még az entünkhanó, mely valami olyasmit jelent, amikor valakivel összefutunk vagy találkozunk beszélgetés, tanácskozás vagy könyörgés céljából. Az igen ismert eucharisztia szó az előbb írt proszeukhéval együtt használva a köszönetet és hálaadást fejezi ki.

Kevésbé ismert szó az eukhé, ami nem csak imádságot, hanem fogadalmat is takar. Jó példa rá a következő vers:
"És a hitből fakadó eukhé megszabadítja a szenvedőt." (Jak 5:15)
A legtöbben ezt a szót "imádságnak" fordítják, ami rendben is van: ugyanakkor itt olyan jelentésben szerepel, amikor az egészségért mondott imában valaki fogadalmat is tesz Istennek arra nézve, mihez kezd az életével és visszakapott egészségével.

Imádkozni tehát sokkal több, mint egyszerűen kérelmet benyújtani a Mennyekbe: könyörögni, közbenjárni, bűnt vallani, hálát adni - tulajdonképpen minden belefér. Furcsa is lenne, ha az ember éppen a Mindenhatóval való kommunikációjában ütközne súlyos korlátokba. Istennel mindenről lehet és szerintem érdemes is beszélni.

Az a hiba, amit én tipikusan sokszor elkövettem, hogy képtelen voltam körítés nélkül elmondani Istennek, amiért megszólítottam. Biztos mindannyian ismeritek az ilyen imákat. Ha lehetne bármiféle szövegformába önteni őket, sok visszatérő panellel találkoznánk bennük. Betegség esetében például fontosnak éreztem, hogy alaposan tájékoztassam a Jóistent arról, hogy mi a helyzet és mit kellene tennie. Egyben emlékeztettem Őt arra, hogy már mennyi beteget meggyógyított korábban, tehát most is jó alapom van ahhoz, hogy kicsikarjak belőle egy gyógyítást.

Ez a bő lére eresztett magyarázkodás az ima során persze abból is fakadt, hogy kezdő hívőként - mindenféle karizmatikus irodalmat összeolvasva - úgy lőttem be a témát, hogy az ima ideális hosszának valahol napi 1 és 3 óra között kell lennie. Bár Isten szereti azokat is, akik ennél kevesebbet teljesítenek, de azért nem tud velük akkora hegyeket és magaslatokat elmozdítani, mint a sokkal szorgalmasabb imádkozókkal. Félreértés ne essék: a legnagyobb tiszteletem azoké, akik ennyit imádkoznak naponta (egyébként én is azt gondolom, hogy jó dolog, ha az ember időt szán az ilyesmire), de az ima hosszát illetően a Biblia mégsem ad konkrét kereteket és számokat. Jó oka van erre: klasszikus pogány szokás volt minél hosszabb imákat elmondani, ugyanis a mindenféle kultuszokat és vallásokat követők úgy vélték, a sok szöveggel kifáraszthatják isteneiket, akik így kénytelenek lesznek minden kérésüket teljesíteni.

A következő "imahiba", amit megfigyeltem, amikor az imádságot egyesek összetévesztik a prédikálással. Imádkoznak, ám ha figyelmesen hallgatod őket, valójában másokhoz beszélnek, olyan gondolatokat mondanak el, melyekkel nem is elsősorban Istenhez, hanem az imát csöndben hallgató emberekhez fordulnak. Egyfajta hangos elmélkedést vezetnek végig, amivel a többiekre kívánnak hatást gyakorolni.

Az imádkozásban a siker szerintem nem a hosszúságon, a választékos kifejezésmódon, a stíluson múlik - ezek mind teljesen szubjektív változók, ezért alkalmatlanok is bármilyen objektív értékítélet megalkotásához -, hanem azon, mennyire érzi az ember személyesen azt, hogy közelebb került Istenhez. Számomra igazi misztérium, hogyan indíthatja meg Istent egy-egy ima annyira, hogy bármilyen cselekvésre szánja el magát miatta. Mi alapján dönt arról, hogy meghallgat vagy sem egy-egy könyörgést, vagy esetleg egy alig hallható sóhajt, ami ugyanúgy felfelé száll, mint egy térden elmondott fohász. A paraván mögé sajnos nem leshetünk be (talán jobb is nekünk), de azt tudhatjuk, hogy nem süket fülekkel találkozunk. Az imameghallgatás csúcsa, amikor Isten önmagát adja válasznak: ennél jobbat amúgy sem kaphatunk.

2012. április 10., kedd

Térdre magyar!

Személyes hitéletemben mostanában felértékelődött az imádkozás szerepe: többet gyakorlom magam ebben a tevékenységben, mint régebben, ugyanakkor messze nem állítom, hogy elégedett lennék. Sokféle könyv kapható, sokféle tanítás hozzáférhető, sokféle vélemény hallható arról, mit nevezhetünk hatékony imának. Szerintem az ima éppen olyan, amit nem annyira tanulmányozni, hanem inkább csinálni kell. Valahogy így voltam én a biciklizéssel is.

Kisebb koromban édesapám több dolgot is megtett, hogy megtanítson biciklizni. Mindenekelőtt vett egy nekem való kerékpárt: kicsi volt, ahogy én is. Ráültetett, azután elmagyarázta hogyan kell hajtani a pedállal, és mit szükséges tennem az egyensúlyom megtartásához. Egy hosszú botot a bicaj hátsó részébe beakasztva még futott is mellettem és próbált abban segíteni, hogy ne taknyoljak el túlságosan. Hálás vagyok a szülői igyekezetért, tudom hogy apám jót akart, viszont bevallom őszintén, ettől nem tanultam meg biciklizni. Viszont az egyik nap, amikor teljesen egyedül voltam, magamtól felültem a bringára és megpróbáltam kibiciklizni a munkából hazatérő édesanyám elé a buszmegállóba. Elég rosszul ment a dolog: majdnem minden harmadik járókelőnek nekimentem, ahogy a parkoló autóknak is, mivel azonban éreztem a saját bizonytalanságom, legalább lassan hajtottam. Aztán azt vettem észre, hogy méterről-méterre egyre nagyobb távokat teszek meg és kezdek ráérezni arra, mit is jelent a biciklizés. Mire kiértem az akkor nagyon messzinek érzett buszmegállóba, már nagy büszkén azzal fogadtam anyámat, hogy én ebben a szent órában megtanultam biciklizni, teljesen egyedül, minden külső segítség nélkül. Ez persze túlzás volt, de kétségtelenül innen számítom azt, hogy tudok biciklizni.

Az imádkozás nekem valami ehhez hasonló dolog. Sokféle könyvet forgattam róla, ahol a szerzők - néha kétséget nem tűrő határozottsággal - leírták a biztos lépéseket ahhoz, hogyan kell úgy imádkozni, hogy Isten meg is hallgassa. Mikor, mennyit, milyen módon kell térden állni egy "profi imádkozónak", ami Odafent is meghatja az egyébként tétovázó mennyeieket és hajlandóak válaszolni is az ember próbálkozásaira. Nos, nem állítom biztosan, hogy a hatékony imának nincsenek "helyes fogásai" (vagy talán inkább ismérvei), de ameddig az ember csak tanul róla, olvasgat, előadásokat és tanításokat hallgat, viszont maga nem kezdi el megtenni az első métereket, az egész vajmi keveset ér majd. Az imaoktatás senkit nem tesz imádkozóvá - ez a tapasztalatom. Épp úgy, ahogy a bicikli részeinek bemagolása, egy videofilm megtekintése a biciklizésről vagy a Tour de France bajnokaival való konzultáció sem vezet ahhoz, hogy valaki megérezze a biciklizés ízét, ezek az "így imádkozzunk" könyvek sem hoznak szerintem különösebb áttörtést, ha az ember maga nem kap rá az ima ízére.

Emlékszem arra, amikor életem első imáját hangosan elmondtam egy kis közösségben: őszintén szólva nem tartozik a legkedvesebb emlékeim közé. Magyarul rossz volt. Izzadt a tenyerem, nagyon izgultam, oda se figyeltem arra, a többiek mit imádkoznak, inkább próbáltam fejben előre felkészülni, most mit is mondjak Istennek. Senki nem kérte, hogy így tegyek - önmagammal szemben támasztottam elvárásokat, ami persze leginkább nem az imáról meg Istenről, hanem arról szólt, hogy ne égessem szénné magam a többiek előtt. Az ámen kimondása után megkönnyebbültem, mint aki lenyomta az ENTER billentyűt és ezzel elküldte az üzenetet a Mennybe. Annyira magammal voltam elfoglalva, hogy tulajdonképpen az sem érdekelt, jön-e majd válasz Odafentről vagy sem. A lényeget kipipálhattam: a többiek közé injektáltam az én imámat is, az imaközösség halhatta, hogy tudok összeszedetten imádkozni. Ma már van egy olyan sanszom, hogy sok fésületlen imát inkább szeret a Jóisten, mint a választékosakat.

Azt gondolom egy olyan ember részéről, aki számára új környezetben mondja el élete első imáját, mindez talán bocsánatos bűn. Nagyon elszomorító azonban, amikor érett keresztények imáját hallva olyan benyomása van az embernek, mintha ugyanígy tennének: pedig az ima célja nem az, hogy lenyűgözzük Istent (mondjunk valami iszonyú frappánsat, megcsillogtatva tudásunkat néhány fejből elhangzó bibliaverssel), és nem arról szól, hogy valamiképpen tájékoztassuk a fentieket a lenti helyzet állásáról - hiszen sokkal jobban átlátják, mint ahogy mi valaha is képesek leszünk. Ahogy George Harkness írta: "Az imádkozás nem Isten tétovázásának legyőzése; hanem Isten készségének megragadása". Istent imával manipulálni - ez a pogány vallások stílusjegye volt.

Sok gondolatom van még, szeretném ezt a bejegyzést - a személyes tapasztalataimon túl - más kérdésekkel is folytatni.

2012. április 5., csütörtök

Mi a baj a kereszttel?

Holnap "ünnepeljük" azt, hogy valaki meghalt egy kereszten. Bár furán hangzik, nem szokatlan dolog ez, hiszen a történelemben számtalan hős halálára szoktak emlékezni, Jézus passiója azonban mégis kiemelkedik az összes hősi halál közül. A kereszt nem csak szimbólum, vallásos jelkép, egyfajta szakrális embléma, hanem sokak szemében botránykő is. Képtelenek elfogadni, hogy Isten megoldása az emberiség bűnére egy brutális kínzóeszköz és a rajta függő Emberfia lenne.
A "teológiai balhé" már az ókorban elkezdődött: Jézus keresztje kezdettől fogva megosztónak bizonyult. Pál meg is nevezte azt a két társaságot, akik számára elfogadhatatlan egy ilyen csúf halált halt Messiás - az pedig mindenképpen abszurdnak hangzott, hogy ez a botrányos kivégzés lenne a megoldás az emberiség számára:
"És miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság..."
(1Kor 1:22-23)
A zsidóknak megvolt a maguk elképzelése a Messiásról - és ebbe az elképzelésbe sehogy nem fért bele, hogy Isten hagyná saját Fiát a kereszten meghalni. Erről szó sem lehetett: ha a Messiás tényleg Isten küldötte, akkor Isten igazolni fogja, mellé áll és támogatja, de nem engedheti meg, hogy a legocsmányabb bűnözőknek kijáró büntetést elszenvedje. A második században a Jusztinosz mártírral vitatkozó zsidó Trifón azt mondta: "Lehetséges, hogy az írás egy szenvedő Messiásról jövendöl, de az semmiképp, hogy megfeszítsék, és ilyen gyalázatos, méltatlan, a Törvény által átkozottnak tekintett halállal érjen véget az élete, mert ilyesmit még csak elképzelni sem tudunk".

Egészen más módon érveltek a pogányok, akik - kicsit a mai ateistákhoz hasonlóan - logikai bukfencet vélnek felfedezni a kereszthalálban. Véleményük szerint teljes képtelenség az emberiség megmentőjének nevezni valakit, akit Isten cserbenhagyott, és aki láthatóan saját magán sem volt képes segíteni. A pogány kategóriából az ókori görögök a saját bölcselkedéseik útján igyekeztek eljutni Isten megismeréséhez, de azt a lehetőséget, miszerint Isten közelít hozzánk, mégpedig olyan furcsa módon mint a kereszthalál, elképzelni sem tudták.

A későbbiek során aztán változatos módon igyekeztek tagadni a kereszten történteket. Egyesek úgy vélték, nem is Jézust, hanem Kyrenei Simont feszítették meg, aki segített cipelni a keresztet. Mások gnosztikus gondolatokkal hozakodtak elő: különbséget tettek az "igazi Jézus" és annak hús-vér képmása között, melyet szerintük valóban keresztre feszítettek.

Az iszlám értelmezése is szembeszállt Jézus megváltói munkájával. Mohamed úgy vélte, Allah küldötte csakis győztes lehet. Nem nevezhető igazi prófétának az, akit ellenfelei legyűrnek és visszataszító módon kivégeznek. Ha már meg kell halnia, Allah prófétája legjobb esetben is vallási háborúban eshet el, harc közben, így hősi dicsőséget és égi boldogságot kaphat - de az lehetetlen, hogy elfogják és kiszolgáltatottan éri utol a halál. Ezért az iszlám tagadja Jézus kereszthalálát, mivel Jézust mégiscsak prófétának tartja. A Korán 3:52-54 azt írja, "Allah a legjobb cselszövő". A Korán szerint az történt, hogy a Jézus elfogására induló katonák megérkezése előtt Allah az égbe emelte Jézust. Ezután az események közelében ácsorgó egyik embert hasonlóvá tette Jézushoz - a katonák pedig tévedésből őt vitték el és feszítették meg. Némely iszlám tudós szerint a szerencsétlenül járt illető éppen az volt, aki amúgy is elárulta volna a Messiást, mások úgy vélik, egy ifjú volt, aki szeretetből áldozta fel magát Jézusért.

Látható, hogy a kereszt még ma is elfogadhatatlan sokak számára. A sok magyarázat vagy inkább magyarázkodás mögött összetett indokok állnak. Én mindenesetre úgy gondolok a keresztre, mint amiben a megoldás van, amit szem nem látott, fül nem hallott és amire senki nem számított - az eszköz, ami célhoz vezetett. Erre emlékezem ezekben a napokban.