Szúnyogszűrés

Jézus gyakran korholja és kritizálja a farizeusokat, néhol keresetlen szavakat használ, néhol teológiai képeket is bevet, néhol pedig már-már mulatságos hasonlatokkal dúsítja fel egyébként tiszta és világos mondanivalóját. Utóbbira talán remek példa Máté evangéliumának egy rövid kis verse, amely bár a farizeusokhoz szól, olyan tanulságot hordoz, amit manapság jó lenne sokaknak megszívlelniük.

Krisztus odafordul a farizeusokhoz, írástudókhoz és vak vezetőkhöz, aztán így szól: "A szúnyogot kiszűritek, a tevét meg lenyelitek." (Máté 23,24). A kép egyszerre mulatságos és groteszk, de van benne valami nyugtalanító azok számára is, akik jó eséllyel nem nevezhetők farizeusoknak. Egyébként - ahogy Spinetoli kommentárjában megjegyzi - valóban szokás volt a farizeusok tisztasághoz aggályoskodóan ragaszkodó szokásrendszerében, hogy az italokat (főként a vizet és a bort) fogyasztás előtt rendszeresen megszűrték, nehogy aprócska tisztátalan állat - például egy muslica - belekeveredjen. Jézus szavai mögött tehát ott rejlik a szokásos kulturális utalás, mégis érezzük, hogy kultúrákon átívelő a mondanivalója.

Ez pedig röviden és egyszerűen a lényeglátás képességének elvesztéséről szól. Valószínűleg a legtöbb ember meg van róla győződve, hogy ő ezt a hibát nem fogja elkövetni, mégis ha őszintén belegondolunk, igen könnyen rávehetők vagyunk arra, hogy a lényeges kérdéseket felcseréljük a lényegtelenekkel, vagy a legalábbis kevésbé fontosakkal. És amikor a lényeges kérdésről a lényegtelenebb felé fordul a tekintet, az soha nem vezet jóra, az valahol mindig visszaüt, mindig megbosszulja magát.

Sajnos "remek" példája ennek az aktuális magyarországi helyzetkép, ami a tematizált közbeszédet illeti. Nem akarom már tovább rágcsálni a Pride-témát, hiszem magával a rágcsálással olyan érzésem kezd lenni, én is beszállok a szúnyogszűrésbe, és a tevék problematikája helyett egy jóval kevésbé fontos ügyre koncentrálok, arról írok újra meg újra. De egy gondolat erejéig most mégis megteszem, mert éppen a "szúnyogszűrést" szeretném illusztrálni vele.

Van egy fiam, ő mostanában lesz nagykorú. Vannak kérdések, melyek engem apaként nagyon is foglalkoztatnak a jövőjével kapcsolatban. Például kinézett magának egy egyetemet, ahol szívesen továbbtanulna. De sikerül felvételt nyernie? Ha nem, akkor hova menjen? Hogyan lesz pénzünk finanszírozni az esetleges költségeket? Aztán kérdés az is, miként alapozzuk majd meg az egzisztenciáját, illetve ezt ő magának miből és mikor kell majd előteremtse. A mai ingatlanpiacon még egy normális albérlet kifizetése is megterhelő egy diák számára. A kérdéseket tovább is sorolhatnám, melyek a fiam mindennapi boldogulására, hitéletére, egészségére vonatkoznak - azt hiszem semmi olyat nem írok mindezzel, amin bárki meglepődne, ha gyereke van. Minden átlagos szülőnek ehhez hasonló kérdésekkel kell szembenéznie, ahogy a családi életén elmélázik, hiszen ezek az életben a "tevék", a meghatározó és megoldandó feladatok.

Azok a kérdések azonban, amelyekkel állandóan bombáz a közbeszéd, egyetlenegyszer sem fordulnak elő ezek között. Soha nem aggódtam például amiatt, hogy "mi lesz ha a fiam meglát egy Pride-ot?", és azt a kérdést sem fogalmaztam meg, vajon "meleggé válik ha LMBTQ embereket lát vonulni a tévében?", esetleg "károsodik a személyisége ha rájön kicsodák a homoszexuálisok"? Az ok elképesztően egyszerű: ezek a kérdések egyrészt mérhetetlenül ostobák, másrészt semmilyen módon nem érintik a fiam jelenét és gyaníthatóan a jövőjét sem.

Ezek többnyire szúnyogszűrések. Emberek felhergelésére, összeugrasztására, hangulatkeltésre, gyűlöletfokozásra alkalmasak - miközben a lényeget, a fiatalok jövőjét és egzisztenciális dilemmáit alig-alig érintik. Azt hiszem a kedves olvasóm is jól érzékeli miről beszélek, sejthetően saját életében tapasztalja, amiről most szó van. A szúnyogokkal csak addig kell foglalkozni, amíg olyan szinten válik kellemetlenné a csípésük és zümmögésük, hogy agyoncsapjuk őket. Ezekkel a "fontos" kérdésekkel is így kell elbánni: szabad róluk teoretikus vitákat folytatni, de emberi kapcsolatokat tönkretenni, a valóban fontos kérdéseket miattuk háttérbe szorítani pontosan az, mint jól megtermett tevékről tudomást sem venni, miközben azok az arcunkba másznak.

Ha már Jézusnak egy példázatszerű "beszólásával" kezdtem a lényeglátásról, egy remek Sherlock Holmes anekdotával fejezem be, ami azt hiszem nagyon is illeszkedik a mondanivalóhoz. Adódik, hogy Holmes és Watson sátoroznak egy erdei mező közepén. Éjfélkor Holmes oldalba böki Watsont és felébreszti:
- Mr. Watson, kérem ébredjen fel és mondja meg mit lát!
Watson nagy nehezen kinyitja a szemeit, majd megszólal:
- Hát uram, a csillagos eget.
- Remek, és mi jut erről eszébe?
- Nos, attól függ uram, honnan nézzük. Gondolhatunk arra, milyen roppant világban élünk, hiszen szabad szemmel a csillagok jó részét nem is láthatjuk. Eszünkbe juthat milyen pompás lehet a mi Urunk, aki ilyen fenséges univerzumot teremtett. Esztétikai nézőpontból pedig ez a látvány olyan fenséges, hogy bármely költőt igencsak megihletné... De Mr. Holmes, miért kérdezi ezt tőlem az éjszaka közepén?
Sherlock Holmes nagyot sóhajt, majd megszólal:
- Watson, maga idióta! Hát ellopták a sátrunkat!

Tovább

Világtérkép

Nem vagyok hivatásos vészharang-kongató és egyáltalán nem szokásom senkit sem ijesztgetni. Mégis, az elmúlt időszak közéleti történései kapcsán nehéz nem észrevenni, hogy a világtérképen éppen milyen eltolódások és mozgások érzékelhetők - még az avatatlan, geopolitikában járatlan emberek számára is. Ezek egyike sem erősíti azt a közeget, amelyben én hívő emberként szívesen élnék...

Azt hiszem az ismert amerikai teológus, Reinhold Niebuhr nagyon bölcsen fogalmazott, amikor ezt írta: "Az ember igazságosságra való képessége lehetővé teszi a demokráciát. De az igazságtalanságra való hajlama egyenesen szükségessé." Mindezt Niebuhr 1944-ben mondta. Az évszám valószínűleg nem szorul különösebb magyarázatra. A lényeg azonban évszámfüggetlen. A demokrácia nem attól jó, hogy tökéletes. Sosem volt az és sosem lesz. Azért jó nekünk, mert  szinte ösztönösen az igazságtalanságra hajlunk. Paradox módon a demokrácia úgy tudja fékezni az ember önző, másokat eltaposó, másokon felülkerekedni kívánó hajlamait, hogy ezeket a másokat is odaengedi az asztalhoz.

Most van a kezemben John Stott (ld. fotón) egy újra kiadott könyve, amelyben korunk égető kérdéseivel foglalkozik. Bevallom őszintén, jó érzés Stott kiegyensúlyozott látásmódjával szembesülni, amit teljesen átitat az evangéliumi szemlélete. Mielőtt a kereszténységet érő társadalmi kihívásokról értekezne, Stott egy bevezető fejezetben figyelmet fordít a különféle politikai formák tárgyalására. Vázlatos tipológiájában végülis háromféle attitűdöt választ szét egymástól:

(1) a tekintélyelvűséget
(2) az anarchiát
(3) a demokráciát

Az első nyilván egy autokrata stílusú megoldás, ahol a kormányzás - nyíltan vagy kevésbé nyíltan - a saját nézeteit igyekszik keresztülvinni a társadalmon. Egyik alapja, hogy rendkívül pesszimista képe van az emberi természetről és gyanakvó a szabadság fogalma kapcsán. Némiképp leegyszerűsítve a tekintélyelvű rendszerek abból az alaptézisből építkeznek, hogy az állampolgár nem tudja mi a jó neki: a hatalom dolga, hogy ezt megmondja, sőt kötelezővé tegye számára. A második ennek éppen az ellentéte, hiszen maximális optimizmussal fordul az emberhez, így mindenféle kormányzást feleslegesnek hisz, sőt az ilyesmit egyenesen fenyegetőnek tartja. (Ehhez képest az anarchia maga válik fenyegetéssé és gyakran erőszakká is.)

Stott végül arra jut, hogy a demokrácia az egyetlen olyan forma, amely nem túlozza el az emberképét egyik irányban sem, s bár nem bízik az emberi jóságban, mégis bevonja az embert saját működésébe. Néha olyan benyomásom van Stott könyvét olvasva, mintha egyenesen Magyarországról írna - például, amikor a demokráciában működtetett média kapcsán így fogalmaz:

"A gyakorlatban azonban a média könnyen manipulálja az embereket, azonkívül a korrupció is megbolygatja a politikai folyamatokat. Továbbá minden demokráciában állandóan fenyeget a kisebbségek eltiprásának veszélye."

A lényeg, amivel Stott megközelítését summázhatnám, hogy a demokrácia az egyetlen használható forma és lehetőség arra, hogy "a bibliai emberkép tükröződjön benne." Persze a kötet kritikákat is megfogalmaz a demokrácia kapcsán, szó sincsen arról, hogy egy evangelikál teológus valamiféle csodaszerként ölelné azt magához, vagy utópisztikusan merengeve az ideális társadalomépítés biztos talajaként gondolna rá. Mondhatjuk, hogy a demokrácia például lehetővé teszi bizonyos lobbicsoportoknak, hogy "falkába verődve" összefogjanak a kisebbségek véleményével szemben és így kierőszakolják saját látásmódjuk érvényre jutását. Az ilyen anomáliákat nyilván orvosolni kell. A demokrácia nem földi mennyország, de olyan keret, ami egyelőre jobban működik más kereteknél.

Hadd utaljak most vissza a bevezetőben felvetett személyes töprengéseimre. Ha szétnézek a világtérképen, mintha nem igazán azt látnám mostanában, hogy ez a keret erősödne vagy bontakozna ki a mi kis globális falunkban. Az arab országokat és az afrikai régiók egy részét most hagyjuk ki. Azt látjuk, hogy a világ arculatát lényegileg meghatározó nagyobb régiókban a demokrácia mintha visszaszorulóban lenne, vagy az eddig legalább színlelt verziói is kifakulnának! Persze Putyin Oroszországa eddig sem volt igazán demokratikus, most azonban már a spindiktatúra-mivoltjából is egy nyíltabb diktatúra felé kezd kimozdulni. Amerikában sok mindennek lehet Trumpot nevezni, de nyílt demokráciában gondolkodó vezetőnek biztosan nem: ott is csökken a demokrácia ereje. Kína, ami sokak szerint a világ jövőjét nagyban meghatározó szereplő, eddig sem volt demokratikus és nehéz elhinni, hogy majd ezután az lesz. India feltörekvő hatalom, újonnan iparosodik és robbanásszerűen zárkózik fel, helyet követelve magának az asztalnál.

A mi kis Magyarországunk tehát egy olyan világtérképen találja magát, ahol többnyire (spin)diktátorok, nem igazán a demokráciában gondolkodó államok és politikai hatalmak társalognak egymással. Szó se róla, ehhez "remekül" illeszkedik most az a toxikus politikai kultúra, ami nálunk van. Azt gondolom, ha átfuttatjuk magunkban ezt a vázlatos világtérképet, két gondolat talán kontrasztosabbá válhat. 

Egyrészt, mindjárt érthetőbbek lesznek bizonyos belpolitikai folyamatok - például a Pride sokat emlegetett kitiltása is, hiszen egy nem annyira demokratikus nemzetközi környezetből ez nem vált majd ki heves ellenkezést. Másrészt, számunkra akik hívő emberek vagyunk, jogos lehet a kérdés, hogyan jelenik meg a demokrácia térvesztésében a kereszténység? Olyan erőként, mint ami fékezni akarja ezt a trendet, vagy inkább felgyorsítani és támogatni? Sajnos keresztényként is azt kell mondanom, egyelőre az utóbbi látszik a valósághoz közelebb álló feleletnek. Ha igaza van Stottnak, és tényleg a nyitott demokrácia a legalkalmasabb keret az őszinte hit megéléséhez és képviseletéhez, akkor viszont fontos érte tennünk valamit. Nem a szekularizmusért vagy a deviáns viselkedésért, nem a nyugati dekadenciáért vagy más, ilyenkor tipikusan előkerülő, ellenérvként felhozható jelenségekért, hanem magáért a keretért. Mert lassan oda jutunk, hogy az roppan össze és váltja fel valami olyan megoldás, amivel mindannyian rosszul járhatunk.

Tovább

Aranyalmák és ezüsttálcák

Amikor a Szentírás a beszédről tanít, nemcsak annak tartalmával, hanem az időzítésével is foglalkozik. Azt írja, hogy aranyalma ezüsttálcán a szó, ha a kellő pillanatban hangzik el. A történelem azonban nincs tele aranyalmákkal és ezüsttálcákkal. Túl sokszor fordult elő ugyanis, hogy emberek megkésve nyitották ki a szájukat és csak akkor szólaltak fel tendenciák, jelenségek, káros folyamatok ellen, amikor már késő volt.

Nyugodtan kijelenthetjük, mert nincs okunk kételkedni benne, hogy Istent nem zavarja az erős beszéd. Természetesen nem az alpári, mocskolódásra építő, hisztérikus kifakadásokra gondolok, hanem a konkrét, egyenes, néhol akár sarkosabb szókimondásra. Azért vagyok biztos a dolgomban, mert a Szentírás egésze nem tűnik leányregénynek, mármint ami a szóhasználatot illeti. Különösen kiemelhetők ebből a szempontból az ószövetségi próféták, akik ráadásul isteni küldetést teljesítve öntötték néhol meglehetősen kendőzetlen szavakba a rájuk bízott üzeneteket. Egy pillanatra nem érzékelteti sehol a bibliai szöveg, hogy bánkódtak volna emiatt, vagy kétségek mardosták volna a lelküket a bárdolatlanabb szóhasználatnak köszönhetően. Tudták ugyanis, hogy mi a saját küldetésük tétje: csaknem süket fülekbe kell hangosan belekiabálniuk, hogy mind a kortársaik, mind az üzenetek címzettjei - sokszor a regnáló királyok és hatalmasok - egyáltalán meghalljanak valamit is a prófétai szóból. Ha nincs erős retorika, még a lehetősége is elveszhet annak, hogy egy Isten által adott prófétai szó célba érhessen.

A Bibliának tehát nem a kemény beszéddel van gondja. Maga a stílus önmagában nem tesz egy üzenetet érvénytelenné, még akkor sem, ha az átlagosnál nyíltabb és merészebb. Vajon amikor a próféták keményen megrótták saját koruk politikai elitjét, mivel az korrupt, szegényeket elnyomó és igazságtalan volt, hibát követtek el? Csak képzeljük magunk elé, ahogyan Ézsaiás közli az egyébként remek uralkodóval, Ezékiással a tényt, hogy ostobaságot követett el: mivel a királyság minden titkát feltárta a babiloni birodalom előtt, az országot a jövőben kifosztják és az ifjakat elhurcolják Babilonba. Azon tűnődöm, Ézsaiás kemény szavai aranyalmák lettek volna ezüsttálcán, ha inkább visszafogja magát, esetleg ki sem nyitja a száját? S ugyanez igaz Jézusra is, amikor Heródest a nyilvánosság előtt rókának nevezi (Luk 13,32) - ez pedig abban a korban bizony felségsértést jelentett. "Lerókázni" egy uralkodót finoman szólva sem a tisztelet jele. Vajon Krisztus szavai jó időben megválasztottak voltak, aranyalmaként ragyognak ezüsttálcán vagy nagyot hibázott és nem adta meg a tiszteletet a felsőbb hatalmasságnak?

Mindezt csak azért ecsetelem ilyen hosszasan, mert a jelenlegi toxikus társadalmi légkörben a hatalom felé lojálisabb testvérek gyakori figyelmeztetése, hogy a fölénk rendelt politikai kurzusról csak szépen illik nyilatkozni, tiszteletteljes csomagolásban, lehetőleg puha vattába foglalt retorikával. Hozzáteszem: mindezt pont azokkal szemben, akik leginkább felelősek ennek a légkörnek a megteremtéséért. Az embernek egy idő után az lesz a benyomása, hogy addig kellene a tulajdonképpeni mondanivalót becsomagolgatni, míg már elmondani sem lesz érdemes. Úgy járunk majd, mint a felvilágosodás durva vallásellenes légkörében a pokolról prédikálni akaró lelkipásztor, aki kvalifikált hölgyek és urak társaságában így fogalmazott: "...ha nem tetszenek hinni Istenben, akkor egy olyan helyre tetszenek kerülni, amit még megnevezni is illetlenség volna ilyen előkelő hallgatóság előtt!"

Félreértés ne essék: semmiképpen sem vagyok a mocskos beszéd, az alpáriság és a kormányt minősíthetetlen stílusban szidalmazó emberek oldalán. A próféták nem káromkodtak. Jézus nem szidta senki édesanyját. Az apostolok nem köpködve trágárkodtak. Ha valakinek ezeket az elemi intelligencia kategóriájába tartozó dolgokat is ecsetelni kell - márpedig bőven látok ilyen embereket -, az siralmas és menthetetlen. De a vulgáris és parttalan "orbánozásra" vagy "kicsizésre" adott ellenreakciók minőségét is jól kell megválasztani. Ha az alpáriság és mocskolódás miatti óvatosság oltárán feladjuk az érthető, tiszta, kemény beszéd opcióját, akkor bár szalonképesebbé válunk, de odaveszik az aranyalma és az ezüsttálca is. Maga az üzenet válik erőtlenné, maga a tartalom sérül a forma miatt. Visszautalva a prófétákra, nevetségesnek tűnne egy Jeremiás, ha az erős szavak helyére "ejnyebejnyéket" vagy "aztahétmeganyócát" stílusban megszólaló tapintatos üzeneteket közvetített volna. Nem, itt kapukat kellett döngetni és falakat kidönteni, ez pedig nem lehetséges finomkodással.

Van azonban még egy érv, amivel gyakran találkozom és bevallom őszintén, sokat tipródom is rajta. Ez pedig annak a felvetése, mennyire kell egy kereszténynek beleártania magát a politika színpadán zajló eseményekbe? Egyfelől, nekünk az evangélium hirdetése a felelősségünk - ha ezt a munkát felváltja a politizálás (akármilyen okból), akkor az egyház céltévesztetté válik és hibát követ el. Nyilván nem a konkrét feladataink helyett kell foglalkozunk a politikai kérdésekkel, mindazonáltal lehetetlen úgy létezni a társadalomban, hogy ezekről a kérdésekről ne formáljunk semmiféle véleményt. Másfelől, a keresztényeknek igenis van társadalmi felelősségük, mert van társadalmi szerepük. Ha valaki azt mondja, a keresztény ember semmilyen formában ne alkosson véleményt a politikai helyzetről, azzal azt is mondja, hogy a keresztény embernek ki kell vonnia magát a saját valóságából. Ez pedig nonszensz. Persze, az evangélium maga nem politika, de ha a polisz alapjaiban sérül, ha a hatalmasok korruptak, visszaélnek a hitünkkel, tobzódnak az erkölcstelenségben, ráadásul eközben lobogtatják a keresztény zászlót, az nagyon is olyan ezüsttálcás helyzetnek tűnik, amire aranyalmákat kell tenni. Az a kereszténység, ami ilyenkor hallgat a tapintatosság miatt, Jónássá válik a küldetésében, és éppen megváltja a menetjegyét Tarzoszba. Közben pedig meg is magyarázza magának, hogy a jó hajóra száll ("nincs itt diktatúra", "én nem foglalkozom politikával", "nekünk imádkozni kell, nem kritizálni"), holott a szószólói küldetése más irányba hívná. 

Mikor szólaljon meg tehát egy keresztény? Egyszerű a válaszom: most. Olyan időket élünk, amikor muszáj. Talán naiv vagyok, de hiszek abban, ha jól szólalunk meg, az még erősítheti is az egyház alapküldetését, az evangélium hiteles képviseletét. De ha akkor maradunk némák, amikor konkrétan beszélni kellene, az még a ránk bízott üzenet hitelét is csorbítani fogja.

Tovább

Poloskakeresztények?

Tele van minden poloskákkal! Ha az volt a szándéka a Miniszterelnök úrnak, hogy emlékezetes beszédet mondjon március 15-én, a feladatot tényleg remekül teljesítette. A hatás nem maradt el, azóta is zsong az internet, vagy akár úgy is mondhatom, sikerült igazán bogarat ültetni a fülünkbe, ami már az agyunkat is rágja, de keresztényként mégsem ettől elborzasztó az a helyzet, amiben most élünk...

Vitathatatlan tény, hogy a modern nyugati demokráciák a politikai, vallási, társadalmi kérdéseket illetően nagyfokú heterogenitással rendelkeznek, ami teljesen természetes jelenség, hovatovább szerintem kifejezetten egészséges is. Nem vagyok a pluralizmus feltétel nélküli támogatója, főleg ha az a vallások egybemosásával próbálkozik és úgy értelmezi az ideológiai vásártér kínálatát, hogy mindegy miben hiszel, csak szeretet legyen! (Radikális egyszerűséggel: ez a gondolat úgy hülyeség, ahogyan van.) Mégis, a hátrányok ellenére komoly előny egy plurális társadalomban, hogy a véleménykülönbségek meglétét megőrzendő értéknek tartja, nem pedig valamiféle gátnak, amit radikális eszközökkel el kell takarítani az útból, hogy az Egyetlenegyigazivélemény végre révbe érhessen. Keresztényként persze hiszek abban, hogy egyetlenegy út létezik - Jézusnak nevezik -, de abban már nem hiszek, hogy ezt kötelezően hinnie kell mindenkinek még akkor is, ha nem akarja. A véleménypluralitás tehát jó még akkor is, ha valaki az abszolút igzságban hisz.

Valószínűleg ez egy olyan pont, ahol nagyfokú inkompatibilitás mutatkozik köztem és a jelenlegi kormányzat között. Hiszek Jézus igazságában, de abban is, hogy azt nem lehet kényszerzubbonyként ráhúzni a társadalomra, más vélemények elhallgattatása pedig nem fogja a keresztény véleményt automatikusan validálni - avagy senki nem lesz attól keresztényibb, ha a nem keresztényi opciókat kizárjuk a lehetőségek sorából. Éppen ezért a véleménydiverzitásnak és pluralizmusnak minden törékenysége ellenére is meg kell maradnia, minden hibája mellett muszáj életben hagyni, hogy a kereszténység melletti választás őszinte döntés lehessen. A kormány társadalmi víziója azonban egészen más szándékokról árulkodik: ki kell szorítani mindent, ami a politikai kereszténység zászlaja alá szerintük nem fér. Meg kell tisztítani a terepet a szerintük nem keresztényi elemektől, ami magától értetődően fokozza a keresztény erkölcsiség térnyerését. 

Hát, a helyzet egyáltalán nem ilyennek tűnik. Sok konzervatív keresztény is úgy gondol a kormányra, hogy "az még legalább feltartóztatja a nyugati progresszió terjedését", azaz valamiféle értelemben várfalat épít a dekadens nyugat itteni térnyerésével szemben. Ez azonban szerintem óriási tévedés és semmi más, mint magunkba injektált bódítószer. A kormány "feltartóztató tevékenysége" valójában kétféle cél elérését fogja eredményezni: egyrészt megutáltatja a kereszténységet, ami a társadalmi tudatban összekapcsolódik egy autokrata, kötelezni akaró, kényszerítő erővel, másrészt tökéletes útkészítése egy eljövendő féktelen progressziónak. Amit most tesznek, annyira ellenszenvessé teszi az egész társadalomképüket, hogy az őket követő években az inga át fog lendülni az ellenkező irányba.

A poloskairtás tehát valami olyannak tűnik, ami nem a poloskákat irtja, hanem a pluralitás törékenységet pusztítaná el, ami pedig éppen a sokoldalú véleményformálás és ideológiai színesség keretfeltétele. De konkrétabban mitől volt sokkoló a Miniszterelnök beszéde?

Őszinte leszek: engem egyáltalán nem hatottak meg Orbán Viktor poloskás-poklos szavai, aminek több oka is van. Egyrészt, egy szónoki beszédben teljesen megengedettek a túltolt és erős szóképek, a kiszólások és beszólások, a túlzó megfogalmazások - gondoljunk csak arra, amikor Jézus olyanokat mond, hogy vágd le a kezed-lábad és vájd ki a szemed, ha az megbotránkoztat. Azt sem hiszem, hogy a Miniszterelnök úr a szó szoros értelmében a pokolba küldene akárkit is, épp úgy nem, ahogy dühünkben odakurjantunk valakinek, hogy menjen a fenébe, de ezzel ugye nem juttatjuk oda... Másrészt, a szóhasználat miatti hisztériát kissé túltoltnak érzem, hiszen ez a fajta beszéd nem a regnáló hatalom sajátja, hanem a politikai elit minden szegmense él vele, beleértve az ellenzéket - például amikor O1G-zik vagy csüngőhasú disznóról beszél. Harmadrészt azért sem ütötte át igazán az ingerküszöbömbet ez a dolog, mert sajnos már igencsak hozzászoktam: ha valaki az elmúlt éveket Magyarországon töltötte, nem ez az első alkalom, hogy ehhez hasonló színvonalú retorikával találkozik.

Akkor tehát engedjük el a poloskázást és borítsunk fátylat az elhangzottakra? Mondjuk azt, hogy itt csupán erős retorikáról volt szó és semmi másról? Nem egészen. Elengedhetnénk akkor, ha csak szavakról lenne szó.

Mert az egy dolog, ha a hatalomnak nem tetszik a másként gondolkodók másként gondolkodása. Még az is az, ha a nemtetszését időnként kifejezi. Ilyen értelemben is gorombaság persze poloskázni és a pokol alsó bugyrait emlegetni. De az már bizony szintlépés, amikor elkezdjük dehumanizálni a másként gondolkodókat, meg betiltani a vonulásukat, meg tettleges lépésekkel megfenyegetni őket. Itt ugyanis ez történt. Nem csupán egy állami ünnepség beszédjét hallottuk, hanem egyfajta társadalompolitikai credo-t és "szezonindító bejelentést" arról, mire számíthatnak mostantól a másként gondolkodók. És hogy ez nem valami nagyszájú tréfa, hanem a rögvalóság, arra ékes bizonyíték, hogy a beszéd után néhány nappal villámgyors tempóban törvényesen betiltották a Pride-ot. Akár kétszázezer forintos(!) büntetéssel is sújthatók azok, akik a friss törvény ellenére mégis megszervezik a vonulást, és a rendőrség kamerafelvételein szerepelnek. (Érdemes egyébként ezt is továbbgondolni: az arcfelismerő rendszer használatát - vajon egy idő után más kérdésekben is bevethetővé válik?)

A poloskázós szavak tehát nem önmagukban súlyosak, hanem attól lesz mélységük, hogy "poloskairtó" tettek is követik őket. Innentől érvénytelenné válik, hogy itt csak szimpla politikai odamondogatásról van szó - törvényhozásról, kényszerítésről, fenyegetésről viszont annál inkább. Ez teszi az egész "poloskázást" durvává és vállalhatatlanná. 

Miközben a melegeket kényszerítik a vonulást beszüntetésére, úgy érzem engem keresztényként is kényszerhelyzetbe sodornak, aminek egyáltalán nem örülök. A helyzet lelkiismereti okokból ugyanis arra ösztönöz, hogy  olyan dolgok mellett is kiálljak, amelyek egyébként nem szimpatikusak számomra. Ilyesmi néha előfordulhat, de mintha egyre többször és többször lenne erre szükség az elmúlt években. Nem a Pride betiltásáról van ugyanis csak szó, hanem a törékeny demokrácia és pluralizmus jó oldalának a csonkításáról. Keresztényként szerintem nekünk is érdekünk, hogy olyan keretben éljük meg a hitéletünket, amelyben mások más hitélete is megélhető. Így hát azt hiszem, talán most ideje "poloskakereszténynek" lenni: felvállalni, hogy bár számos ponton vitatkozunk a körülvevő kultúránkkal, mégsem kívánunk erővel és hatalommal átütni dolgokat a társadalmon. Annál még poloskának lenni is jobb.

Tovább

Maga a gyerekbántalmazás...

Furcsa bejegyzést írok most, mert furcsa világot élünk Magyarországon, ahol éppen furcsa dolgok történnek. Azért mondom, hogy ez a gondolatmenet furcsa lesz, mert úgy szeretnék "megvédeni" egy rendezvényt, hogy eközben jómagam soha el nem mennék rá, sőt a mögöttes ideológiai szándékaival is bajom van: ez pedig a Pride, a melegek utcai vonulása, a szivárványos parádé a budapesti utcákon, amit éppen betiltani, de legalábbis ellehetetleníteni szeretnének. Persze a "védőbeszédem" nem is a Pride mellett szól, hanem inkább valami ellen, ami most éppen a Pride kapcsán került ismét előtérbe...

Jól emlékszem arra, hogy évtizedekkel ezelőtt a Hit Gyülekezete testületileg kiált Jehova Tanúi mellett, mégpedig akkor, amikor a politikai hangulat valamiért a "szekták" ellen fordult Magyarországon. A hitesek - hozzáteszem, teljesen érthetően - úgy gondolták, bizonyos szempontból kötelességük megszólalni és védőbeszédet mondani a klasszikus keresztény trinitástant tagadó vallási közösség mellett. Szó sincsen arról, hogy a Hit Gyülekezete teológiai szempontból egyetértett volna azzal, amit és ahogyan a Tanúk hirdettek. Egyszerűen csak úgy gondolták, nem akarnak olyan világban élni, ahol egy vallási közösséget állami eszközökkel presszionálnak - mert ha ezt megteszik Jehova Tanúival, talán meg fogják tenni később a Hit Gyülekezetével is. A kiállás formailag tehát a Tanúk mellett történt, valójában azonban a vallási kisebbségek szabad vallásgyakorlata és a demokrácia keretei által nyújtott szólásszabadság állt a támogató szándék hátterében.

Valami ehhez hasonlót érzek most a melegek kapcsán. Őszinte leszek, engem konkrétan nem érdekel a Pride. Sehogyan sem érintette az életem, a hétköznapjaim, a megélt valóságomat, és egész pontosan nulla egész nulla százalékban van hatással rám. Van véleményem a homoszexualitásról, van teológiai álláspontom bizonyos ide kapcsolódó problémákról, van életfelfogásom a téma elvi és gyakorlati kérdései kapcsán. Látom a nyugati tendenciákat az egyházban és azon kívül is, érzékelem a kihívást, amit mindez jelent a kereszténység számára. Szó sincsen arról, hogy valamiféle személyes hiányérzet töltene el a jövőben, ha nem lenne többé Pride a budapesti utcákon. Igazából tehát a szó minden értelmében kívülálló vagyok a Pride egész jelenségét tekintve.

Tulajdonképpen nem is a Pride mellett szeretnék kiállni, hanem azon jelenséggel szemben, ami karhatalmi, politikai, törvényi eszközökkel kívánja megtiltani egy kisebbségnek, hogy magát  a társadalom terében artikulálja - ráadásul olyan módon, ahogyan egyébként már sok éve teszi. Ha van is ebben személyes, engem érintő dolog, az nem más, minthogy természetemnél fogva utálom a kényszerítést, és egyáltalán nem tetszik, amikor egy országban a politika túlságosan direkt módon beleszól a dolgokba, megmondja miben kell hinni, miről mit kell gondolni, kinek szabad megmutatnia magát és kinek nem. Az ilyen politika infantilizálja a társadalmat, kiskorúként kezeli az embereket, hiszen helyettük akar dönteni az életükről, atyáskodva föléjük borulni és diktálni az erkölcsi szabályokat. Ez a jelenség számomra önmagában is aggasztóbb a Pride-nál, főleg ha a hitemet is vastagon belekutyulják, de van itt még valami, ami ennél is rosszabb: a hipokrita viselkedés az egész hátterében.

Azt ugyanis utálom, nem is kicsit, viszont nagyon. Az a képmutatás pedig, ami gyerekek háta mögé bújik, kifejezetten émelyítő, ráadásul igencsak kontraproduktív tett.

Hiszen miről is van szó valójában? Tényleg félteni kell a gyerekeket azért, mert Magyarország néhány utcáján az év egyetlen napjának bizonyos óráiban egyszer végigvonul egy tömeg - amiben valamikor a többség nem is melegekből, hanem velük szimpatizáló heteroszexuális emberekből áll? Tudom persze, hogy a homoszexualitásnak ennél erősebb a jelenléte, de maga a Pride, ami a legszélesebb nyilvánosság felé mutatja meg magát, tudomásom szerint lényegileg ennyi. Az összes program, ami a téma kapcsán zajlik, már nem az utcán, hanem zárt falak között zajlik. Valóban ez károsítja a magyarországi fiatalok lelkét? Ettől megy tönkre a gyerekek élete, futnak zátonyra családi kapcsolataik, emiatt romlik meg az erkölcsi gondolkodásuk?

Aligha hiszem, hogy épeszű ember komolyan gondolhatja mindezt. És bizony azt sem hiszem, hogy a Pride korlátozását célzó hatalom valójában a gyerekek megóvása kedvéért igyekezne tiltani a rendezvényt. Tulajdonképpen ez idegesít engem a leginkább. Mert mindez csak a felszín maszlaga, egy manifeszt hazugság, diplomáciai köntösbe bújtatott képmutató szöveg. Az ördög megint látens módon van jelen, de a kénkőszag azért érezhető az egész mögött. Ami történik, rámutat arra a borzalmas tényre, hogy a gyerekek mára eszközzé váltak a politikusok kezében. A hatalom nem a gyerekeket szereti, hanem azt a lehetőséget, hogy felhasználhatja őket a saját politikai ambíciói megvalósításához: ha ráolvassa valakire a "pedofil" jelzőt, annak az embernek megtörik a karrierje, ha bedobja a frázist, hogy valami "a gyerekek érdekében" zajlik, azzal elnémítani igyekszik minden kérdést. Hiszen ki az az ütődött, aki merne ellenkezni a kicsik megvédésével? Így aztán elég azt mondani a Pride kapcsán, hogy biztosan káros a gyerekekre - és innentől téma lezárva, hiszen senki nem akarna egy gyereket bántalmazni!

Ez bizony ördögi logika. Mármint az, hogy a gyerekek instrumentalizálódtak a hatalmi játszmákban, gyerekeket instrumentalizálni politikai célok kivívásához pedig maga a gyerekbántalmazás. 

Kendőzetlenül fogalmazok: a kormány minden megnyilatkozásából az süt, hogy alapvetően utálja a meleg embereket. Legszívesebben kilőné őket a Holdra, megszabadulna tőlük, kiszorítaná mindegyiküket ahonnan csak lehet. Ezt azonban mégsem mondhatja és nem teheti meg egy magát demokráciaként definiáló európai közegben, ahol a szalonképesség látszatára is ügyelni szükséges. A spindiktatúra tehát elbábozza az igazi demokráciát, kénytelen bizonyos határokon belül maradni és onnan vicsorgatja rájuk a fogait, valamint jogszabályokkal, populizmussal, ideológiai szósszal leöntve igyekszik átvinni az akaratát a gyűlöletes csoportokkal szemben. A helyzetet úgy tudom összefoglalni, hogy Magyarországon a politikai hatalom most épp a gyerekek háta mögé bújva próbálja utálni és vegzálni a melegeket. De valamit mintha nem venne számításba: ezzel a hozzáállással hosszú távon éppen megágyaz annak, amit elkerülni igyekszik. Nem látok a jövőbe, de ha ez a hatalom menni fog, akkor valószínűleg egy fékeveszett liberalizmus követi majd - amolyan "most mi jövünk" fajta. Az pedig kinek lesz jó?

Tovább

Jézus, a néger nő, avagy a písziség határai

Lábra kapott a hír, miszerint egy fekete színésznő, név szerint Cynthia Erivo fogja játszani a Jézus Krisztus Szupersztár című jól ismert Webber-musical címszerepét, vagyis röviden és tömören: magát Krisztust. Micsoda botrány! - kiálthatnánk fel, pedig ilyesféle formabontásra már nem először kerül sor a művészet és irodalom világában. Nem a film maga itt a kérdés, hanem a "písziség" határai, amit a művészet világában nem is olyan könnyű meghúzni.

Még jól emlékszem, amikor jó pár évvel ezelőtt megjelent magyarul is William Paul Young mindent letaroló bestseller-regénye, vagyis "A Viskó" című könyv. Nem lenne pontos úgy fogalmazni, hogy akkoriban csak egy könyvpremierről beszélhettünk, hiszen komoly felbolydulás követte a kötet piacra dobását. Egyesek keményen ekézték a szerzőt, hiszen a Szentháromság személyeit finoman szólva is szokatlanul ábrázolta. Jézus még megmaradt az izmos ácsmesternek, de a Szentlélek egy fiatal ázsiai csaj volt, az Atyaisten pedig egy megtermett néger nő. Akik meg se kísérelték megérteni a szimbolikát, ami a könyv logikája és szándéka mögött húzódott, azonnal farkast kiáltottak és mint valamiféle eretnek tanítót kezdték verbálisan üldözni a szerzőt. Mások viszont a megbocsátás erejének dinamikáját fedezték fel a lapokon és egész lelkigondozói kört szerveztek a könyv köré, mint ami segít a sebekkel küszködőknek az elengedés kérdésében.

Lehet, hogy unalmas leszek az olvasó számára, de bevallom őszintén, engem sehogyan sem dúlt fel ez a regény. Elolvastam, mert tudni akartam miről szól az óriási felhajtás miatt. Nem akadtam ki semmin, de nem is fogott meg túlságosan a kötet. A könyvből készült filmet is nagyjából átlagosnak tartom, amolyan "egyszernézős" kategóriának, amivel kapcsolatban az ember tudomásul veszi, hogy látta - de nem történt semmi különös, itt a pont a mondat végén.

Tény és való azonban, hogy úgy tűnik, manapság a formabontás már nem pusztán a művészet egyik eszköze arra, hogy kibillentse az olvasókat vagy nézőket a megszokott sémáikból, hanem annál sokkal több: kifejeződése annak, ahol a társadalom tart. Amit most írok, az leginkább az én preferenciám, az én ízlésemről és felfogásomról tanúskodik, de semmiképpen nem ökölszabály. A magam részéről szeretem, ha a művészetek "tartalomfogyasztójaként" kihívás elé vagyok állítva: tessék nyugodtan feszegetni a határokat, hiszen a film, a regény, a zene és más művészeti alkotás éppen erre való. Nem baj a formabontás, nem zavar az sem, amikor a történelmi személyeket és eseményeket alternatív értelmezések mentén tálalják. Legyünk őszinték, a Jézus Krisztus Szupersztár musical eredetileg is ilyen volt, sőt az 1973-as filmverzió sem nevezhető éppen egy klasszikus Krisztus-ábrázolásnak. Autóbuszok, farmernadrág, bombázó repülőgépek, vagyis modern elemek sorjáznak az ókorban játszódó filmben, a sodró rockzenét éneklő sztárokkal karöltve. Nyilvánvaló, hogy nem egy történelmi dokumentumfilm készítésére törekedtek a készítők, hanem inkább egy üzenetcsomag megformálására, amely Jézus odaadó haláláról, valamint az áruló-kételkedő Júdás tépelődéseiről szól.

Van-e azonban határa a művészet formabontó tevékenységének? Ha a Viskóban az Atya egy néger nő volt, a Webber-musicalben Júdás egy rockzenét kiabáló farmergatyás fickó, akkor szabad-e Jézust egy néger színésznő segítségével életre kelteni - vagy ez már maga a celluloid-blaszfémia, a pokol alsó szintjeiről felbugyogó istenkáromlás?

Erre nincs objektív válaszom. Amim van, az csak a saját ízlésem. Talán konzervatív vagyok, de jobban szeretem azt a Jézus-ábrázolást, amit a Chosen-ben találok, mint amivel a formabontó alkotók próbálkoznak. Pedig a Chosen is formabontó ám a maga módján! Nem a szakállas, izmos, amerikai fiatalember külsőre célzok most, hanem arra, hogy a Chosen-Krisztus nagyon emberi, s közben mégsem oldódik fel benne az isteni oldal. Úgy akar mást mutatni, mint minden más, hogy közben ismerős marad. 

Félő azonban, ha a Jézus-formát túlságosan megbontjuk, ha túl messzire sodródunk attól a Krisztustól, akit még be tudunk azonosítani nyugati emberként, akkor hiába hivatkozunk arra, hogy "a művészetekben mindent szabad" - egyszerűen az azonosulás lehetősége kerül távolra tőlünk. Ez pedig nézőként, olvasóként, műfogyasztóként biztosan nem kívánatos és nem szerencsés állapot. Hiszen ha nem tudunk azonosulni egy történet karakterével, akkor maga a történet is elveszik számunkra. Lehet teoretikus vitát folytatni arról, mi fér bele és mi nem Jézus ábrázolásába, de az egyik határt talán itt húzhatjuk meg. A néger nő testében megelevenedő Krisztus nekem épp oly idegen, mintha John Wicket az akciósorozat következő epizódjában óvónéninek ábrázolnák, vagy Ripley hadnagyról kiderülne, nem is az arctámadó idegenekkel harcolt valójában, hanem csak egy rovarirtó cégnél volt könyvelő. Messze kerülnék a karakterüktől és ezáltal megszakadna velük a kapcsolatom - ennyit pedig talán a művészi szabadság sem ér meg. 

Tovább

Puzsér és a pedofília - miről szól ez az egész?

Csak röviden a tények: Puzsér Róbert tegnap találkozott volna Magyar Péterrel, hogy utóbbi kormányzóképességével kapcsolatban folytasson szélesebb közönség előtt vitát. Több ezer jegy elkelt a rendezvényre, ami azonban végül elmaradt. Magyar Péter és a Tisza úgy határozott, be se lép a diskurzusba, mivel előkerült egy nagyjából hat évvel ezelőtti felvétel, amiben Puzsér Róbert arról beszél, a pedofil hajlam önmagában még nem bűn, hanem csak a ténylegesen megvalósult pedofília az. Vagyis úgy tűnik, mintha Puzsér relativizálni kívánná a pedofília kérdését, a kockázatok és mellékhatások tekintetében pedig Magyar Péter elhatározta, ő nem kíván egy színpadon mutatkozni egy pedofíliát relativizálóval.

Ha valaki két lábban a földön jár és figyeli a hazai közbeszédben zajló vitákat, eszmecseréket, kardvillanásokat, többféle tényre is felfigyelhetett. Az egyik, hogy nagyon nem mindegy, hol találjuk meg egy-egy téma optikáját és képesek vagyunk-e észlelni, valójában mi a szándéka, a mögöttes indítéka a sokszor késhegyre menő csatározásoknak. Mert lehet úgy is vitát folytatni, érveket mondani, kérdésekről beszélgetni, hogy igazából az egész katalizátora nem az adott kérdések rendbetétele és tisztázása, hanem valami teljesen más. Keresztény példával élve, pontosan ilyesmit látunk Jézus esetében, amikor a farizeusok faggatják. Sokféle dolgot kérdeznek tőle, például azt is, szabad-e a császárnak adót fizetni? Nyilvánvaló, hogy a kérdezőket nem az adófizetéssel kapcsolatos gazdasági megfontolások izgatták - merthogy szerettek volna engedelmes alattvalónak bizonyulni a Római Birodalomban. Talán az érdekelte őket elsősorban, Jézus igazi messiás-e, aki nyíltan szembeszáll a rómaiakkal vagy sem. De leginkább arról van szó, hogy élvezettel szorították sarokba a Mestert, és elégedetten szemlélték, hogyan vágja ki magát ebből a helyzetből.

Puzsér Robi "pedofilügye" sem a pedofília kérdéséről szól. Efelől ne legyen semmi kétségünk! Egyébként elképesztőnek találom, hogy a pedofília maga ennyire bevett téma lett Magyarországon, mintha olyasféle, napi szintű kérdésről lenne szó, amivel az átlagember úton-útfélen szembesül. Nincsenek a farzsebemben pontos statisztikák, nem szeretek fogadásokat kötni sem, most mégis ki merem jelenteni: komolyabb összeget tennék fel arra, hogy a pedofíliánál sokkal nagyobb erkölcsi problémák szennyezik az emberi lelkeket mifelénk. A pedofília, mint az ártatlan kicsikkel szemben elkövetett bűncselekmény, elképesztően gusztustalan és mondani sem kell, akármilyen formájában elítélendő tett. Mellékesen, pont egy olyan dolog, amiben leginkább az elmúlt évek tapasztalatai szerint maga a keresztény kormányzat érintett.

Szeretnék világosan fogalmazni: a klasszikus keresztény bűntan értelmében az ember nemcsak tettekben képes vétkezni, de gondolatokban is. Krisztus úgy beszélt, ha valaki csak vágyakozva tekint más asszonyára, az már paráznának nevezhető. Felhorkanhatunk erre, micsoda szigorúság ezt tanítani, mindazonáltal a jézusi etika tűpontosan mutat rá arra, hogy a bűnök az ember gondolatvilágában születnek, amit a konkrét tettek csupán következményként jelenítenek meg. Ahogy a blog korábbi írásaiban fejtegettem, a bűn a keresztény teológia értelmezése szerint alapvetően nem szimplán cselekedet, amit a jogrendszerünk szankcionál. Sőt, nem is pusztán erkölcsi természetű cselekmény, amelyet össztársadalmilag elítélünk. Ezeknél sokkal rosszabb a helyzet: a bűn lételemünk, a természetünk része, alapvető meghatározottságunk, orientáló erő az életünkben.

Éppen ezért talán most némiképp vitatkoznék Puzsér Róberttel, mert miközben igaza van abban, hogy maga a hajlam még nem bűn, annak bármilyen - akár gondolati szintű - megélése már az. Szerinte ha egy ember önkielégítést folytat, és ehhez gyerekekről készült képeket használ fel, az nem számít bűnnek, mivel abban senki sem sérül meg. Egy beteg hajlamokkal rendelkező ember tettének hívhatjuk ugyan az ilyesmit, de ennél nincs többről szó. Természetesen Robinak nem kell osztania a kereszténység erkölcsi meglátásait, én viszont nem tudok másból kiindulni. Nincs igaza szerintem abban, hogy (keresztény) erkölcsi értelemben ne lenne bűn, amit a gyermekfotókra önkielégítő ember végez. Lehet, hogy a szó fizikai értelmében nem sérül meg közben egyetlen gyermek sem - a szó erkölcsi-jézusi értelmében viszont kiéli a hajlamait, tehát bűnt követ el. Címkézzen akárki maradinak, én ezt gondolom.

Viszont ezen a ponton ezt a szálat lezárom, és visszautalok a bejegyzésem elején írt optikára. Nem szabad hagyni ugyanis félrevezetni magunkat: a közbeszédben most zajló "Puzsér-borány" nem a pedofíliáról szól. Ez nem egy teoretikus-erkölcsi-értelmiségi vita arról, mikortól kezdődik a pedofília és honnan számít bűnnek. Ebben az értelemben most teljesen mindegy, igaza volt-e hat évvel ezelőtt Puzsér Róbertnek vagy sem. A lényeg a politikai helyzet: Robi kinőtte magát egy hatalmas felületté,  amelyet érdemes használni. Részben műkritikusi és megmondóemberi munkát végez, részben még közszolgálatit is, amikor politikusokkal leül egy asztalhoz társadalmi kérdésekről diskurálni. Magyar Péter sokakhoz eljutott volna a saját gondolataival, ha a tegnapi beszélgetés megvalósul.

Sokkal nagyobb kérdés tehát az a szándék, ami megkísérelte tönkretenni és végül sikeresen megcsáklyázta ezt a találkozót - közben pedig felszínre hozta Magyar Péter stratégiai képességeit is, ahogyan egy ilyen helyzetben reagál. El lehet képzelni, ahogy bizonyos emberek feltűrik az ingujjaikat, leülnek a laptopjaik elé és lázas kutatómunkába fognak. Feltúrják az internet bugyrait, könyvekbe lapoznak bele, újságcikkeket böngésznek csak azért, hogy valami fogást találjanak Puzsér Róberten! Végül hat évnyit kell visszamenni az időben, és a "sors" a kezükre játssza Robi egy régi gondolatömlenyét, amit egy értelmiségi párbeszédben bedobott, pont egy olyan trendi és érzékeny témában, mint a pedofília. Megvan tehát a fegyver a besározáshoz, amivel elejét lehet venni a Puzsér-Magyar beszélgetésnek!

Nos, ha már a pedofíliáról, mint hajlamról beszéltünk: mások bemocskolásáért kutatómunkát végezni, az vajon miféle hajlamról árulkodik? Mondjuk rá azt, hogy a rágalmazó és karaktergyilkoló szándék hajlama még nem bűn? És amikor ezt kiéli valaki, az micsoda? Egy biztos: Puzsér Róbert feljutott arra a szintre, hogy már ezt kell tenni vele szemben. Ha múltbeli szavaival vitatkozom is, el kell ismernem, ki kell érdemelni, fel kell kapaszkodni ahhoz az embernek, hogy nagy csizmák töröljék bele a lábukat. Fogalmazzak úgy, hogy ilyen szempontból dicsőség botrányba keveredni?

Tovább

Írásfelhasználók - avagy a Biblia nem válhat puszta eszközzé!

"A kormány, eltökélten abbéli vállalása tekintetében, hogy közéletünket politikailag és morálisan megtisztítsa, megteremti és biztosítja a vallási élet valódi mély megújulásához szükséges feltételeket. (...) A kormány a kereszténységre a nemzet erkölcsének és erkölcsi normáinak mozdíthatatlan alapjaként tekint. A kereszténységet tekinti nemzetünk erkölcsi alapjának, a családot pedig a nemzeti élet alapjának."

Ugye milyen szépek ezek a mondatok? Arról árulkodnak, hogy egy országnak olyan vezetői vannak, akik mélyen hisznek Istenben. Ezáltal kötelességüknek érzik, hogy megtegyenek mindent a keresztény értékek fenntartása érdekében, valamint különösen fókuszálnak a család, mint alapvető egység biztonságára. Egyébként minden cinizmus nélkül írom, ha tényleg így gondolkodna és tekintene egy politikai rendszer a kereszténységre, az önmagában még potenciálisan hasznos is lehetne - legalábbis keresztény szemmel.

Elárulom, a bevezetésben olvasható idézet nem a magyar kormánytól származik, hanem egy olyantól, ami finoman szólva sem érte el a maga elé ilyetén módon kitűzött célt. Ennek a kormánynak a kancellárját jól ismeri mindenki a történelemből, úgy hívják, hogy Adolf Hitler. Ezek bizony az ő szavai, és persze rögvest felmerül a kérdés, milyen kereszténységet is akart védeni a Führer - merthogy jó eséllyel a Németországban "deutsche christen" néven futott vallásparódiára gondolhatott.

A kérdést most azért vetem fel, mert a minap egy remek kötet bemutatóján jártam, mely a fundalmentalizmusról tartalmaz friss írásokat, a könyvet záró tanulmányt Buda Péter tollából pedig kifejezetten izgalmasnak és gondolatébresztőnek vélem. Abban a kiváltságban volt részem, hogy a szerzővel is beszélgethettem - kicsit vitatkozhattam is -, de a tanulmány alapvető állításait nem vitatom, hanem fontosnak és értékesnek gondolom. Igazságtalanul a többi szerzővel szemben most csak néhány felvetést emelek ki Budától, s egyébként ajánlom a vele készült beszélgetést is Friderikusz műsorából.

Buda szerint a fundamentalizmus alapvetően nem csupán hermeneutikai jelenség, ahogyan azt leginkább észlelni szoktuk magunk körül. Vagyis, nem merül ki annyiban, hogy a fundamentalista erősködve bizonygatja a Biblia tökéletességét és hibátlanságát: ennél sokkal többről van szó. A fundamentalizmus egy nagyobb körben meghatározható attitűdcsomag, ami a politikai világban is (sajnos) egyre erősebben felüti a fejét mostanság. A politikai fundamentalisták egyébként nem feltétlenül ugyanazok, akik hermeneutikai fundamentalisták. Ezt még egyszer leírom: nem minden hermeneutikai fundamentalista politikai fundamentalista, ahogy nem minden politikai fundamentalista hermeneutikai fundamentalista. 

De mi a célja a populista-politikai fundamentalizmusnak? A világ megtisztítása a bűntől vagy az ideális társadalom felépítése? Avagy a kereszténység kulturális diadalra juttatása? Ahogy Buda Péter éleslátóan írja:

"A populista szuverenista (politikai) fundamentalisták tehát könnyen kommunikálható, a "törzsi" lojalitás szintjét kijelölő identitásmarkerként használják (instrumentalizálják) egy adott vallás (...) leegyszerűsített és ezáltal valódi jelentésüktől sok esetben megfosztott - tehát figyelem: távolról sem szó szerint értelmezett! - tanításait."

Magyarán szólva, aki a populista-politikai fundamentalizmus szószólója, az hajlik arra, hogy a bibliai szövegeket és vallási tanításokat instrumentalizálja - azaz, saját identitása védelmében felhasználja. A  politikai fundamentalisták igazából identitásküzdelmet folytatnak védekezési eszközként használt vallási eszmék segítségével. A hit ebben az identitásküzdelemben pedig nem egy élő és fontos valóság, hanem instrumentum, eszköz, valamiféle szerszám. Hitler fentebb idézett szavait is ennek fényében érdemes olvasni: neki a kereszténység nem önmagáért volt fontos, hanem a német identitás és faj felsőbbrendűségének megóvására használt eszköz.

Érdekes, hogy amikor Jézus lábai elé vetik a bűnös asszonyt, hogy meg kell kövezni (Jn 8,1-11), akkor Jézus elutasítja a vallási törvény fizikai-jogi kikényszerítését ("az vesse rá az első követ..."), de mégis fenntartja az erkölcsi törvény érvényességét ("eredj el és többé ne vétkezz!"). Azaz úgy utasítja el a fundamentalizmust, hogy közben nem relativizálja a kinyilatkoztatást!

Ez pedig fontos hozzáállás, ami a helyes viszonyulást illeti. Buda Péter tanulmánya szerintem remekül rávilágít arra, hogy a fundamentalizmusra adott reakció helytelen, ha értékrelativizmus mozgatja. A progresszív oldal állandó kurjongatása a toleranciáról nem válasz a beszűkítő logikájú fundamentalista viszonyulásra. Valóban toleráns ugyanis csak szilárd elvi meggyőződéssel rendelkező ember tud lenni. Hiszen az értékek relativizálása esetén nincs "mit" tolerálni, mert igazából nincsenek értékek sem. Ezért úgy kell értékrendet építeni, hogy közben elkerüljük a vallás (és a Biblia) instrumentalizálását, eszköz-szintre züllesztését, mint ami csak arra való, hogy a saját identitásunkat védjük vele. De hiszen éppen ez is egy érték: hogy a Biblia több puszta eszköznél a céljainkhoz. Ahogy Fabiny Tibor remekül fogalmaz: a "Jn 5,39 értelmében: nem Krisztus tanúskodik az Írásokról, hanem az Írások Krisztusról. Ez nagy különbség! Krisztus Istenről tanúskodik és nem az Írásról, mert az Írás nem Isten. Az Ő beszéde nem azonos Ővele."

Tovább

A Kimagyarázók

Nagyot megy éppen a politikai botrányt és heves vitákat kavaró Dinasztia című film, amely egyszerűen és röviden összefoglalva a miniszterelnök és a hozzá közel állók meggazdagodásáról szól. Persze soha nem az a kérdés, hogy egy nyilvánvalóan ellenzéki, sőt kormánnyal szembenálló kör filmje melyik oldalon milyen hullámokat vet - értsd, akik nem szimpatizálnak a kormánnyal, azok isszák minden szavát, akik igen, azok meg egy félresiklott és rosszindulatú filmnek nevezik. Van azonban valami más is, egy jelenség, amire ez az egész emlékeztet, és ami bizony a hitkérdésekben minket keresztényeket is tud fenyegetni.

Szerintem érdemes rászánni az időt erre a vitaműsorra, ahol négy résztvevő - ketten az ellenzék, ketten a kormány oldaláról - legalábbis megpróbál vitatkozni egymással a fent említett filmről. A vita aztán sokszor átmegy nem tud elegáns minősítgetésekbe, odaszurkálásokba, személyeskedésbe, amit a magam részéről meglehetősen szerencsétlen fejleménynek tartok. Azonban ha most mégis zárójelbe tesszük a résztvevők hozzáállását, és bár lehetetlennek tűnik, mégis megpróbálunk a tényekre koncentrálni, van néhány alapgondolat és faktum, ami szerintem kimondható. Ezek részben egyébként el is hangzanak a műsorban.

Tény például, hogy Tiborcz és Mészáros a miniszterelnök családjához két igen közelálló ember. Az is tény, hogy ezek az emberek az elmúlt időszak(ok)ban önerőből nem igazán tudtak (piaci alapon) komoly sikereket felmutatni. Végül az is tény, hogy állami közbeszerzések, pályázatok révén hihetetlenül meggazdagodtak, ott vannak a legtehetősebb magyarok között, ami az állami hátszélnek köszönhető. És persze az is tény, hogy ezek a brutális meggazdagodások - legalábbis a szó "lepapírozás" értelmében - jogszerűek voltak. Ezeket a tényeket tulajdonképpen senki nem is vitatja a stúdióban - hanem inkább megmagyarázza. De valóban használhatjuk ezt a kifejezést? Nevezhetjük ezt megmagyarázásnak? Úgy vélem, aligha. Az embernek az a benyomása, hogy sokszor inkább a kimagyarázás lenne a pontosabb szó, ami viszont legalább egy ponton egészen mást jelent. 

Megmagyarázni valamit számomra azt jelenti, hogy feltárni egy dolog működési módját, leírni és érthetővé tenni az okokat, felszínre hozni a mélyebb rétegeket. Amikor én oktatóként egy-egy hallgatói kérdésre megmagyarázok egy komplexebb teológiai kérdést, akkor tulajdonképpen kibontom azt, rámutatok a benne lévő összefüggésekre, ezáltal (remélem legalábbis) a válaszom érthetőbbé teszi magát a megmagyarázott dolgot. Aki egy igazi magyarázattal találkozik, az átél valamiféle "békességet" - ez alatt azt értem, hogy az addig feszítő kérdései eltűnnek, hiszen nyugvópontra jutott, tisztábban lát valamit. Nos, a kimagyarázás is tartalmaz olyan elemeket, melyek hasonlítanak a megmagyarázásra. Itt is vannak magyarázatok, összekapcsolások, narratíva, struktúra, pontok összekötése, kognitív építkezés. A végeredmény azonban feszültség és nem annak a békés tudata, hogy eljutottunk egy dolog megértésére. Nem az az alapélményünk, hogy legalább néhány lépéssel közelebb vagyunk - hanem inkább kuszábbnak, zavarosabbnak, irreálisnak véljük amit mondanak nekünk.

Tehát a két dolog gyümölcseiben, okozott hatásaiban szerintem más: a megmagyarázás nyugvópontra juttat vagy ebbe az irányba mozdít, a kimagyarázás csak növeli a feszültséget és újabb magyarázatokért kiált.

Nem szeretném most a "kormányt szidni", nem ezért hoztam a fenti műsor példáját, csak egyszerűen eszembe jutott róla, hogy a keresztény hitben is vannak ugyanannak a jelenségnek többféle megközelítései és magyarázatai. Így például ott van Jézus pere. Ahogy Gerhard Lohfink írja Krisztus utolsó napjairól szóló remek kis kötetében, a tények adottak: Jézust ekkor és ekkor letartóztatták, ide és oda vitték, megverték, elítélték, megfeszítették. Amikor azonban értelmezni kezdjük a tényeket, akkor az is felmerül, hogy egyáltalán mit nevezhetünk "tény"- nek? Lohfink egy gondolatkísérletre hív minket: képzeljük el, hogy nem születik egyetlen evangéliumi szöveg sem az egészről. Helyette valami csoda folytán rejtett kamerákkal felveszik mi történt Jézussal. Látjuk az elfogását, perét, ostorozását, halálát. Mit tudnánk meg ekkor? Valószínű sok dolgot igen, amit egyébként a szövegekből nem tudhatunk. De kimondhatjuk-e, hogy megtudnánk mindazt, ami tényleg történt? Nem csak azt látnánk a filmkockákon, hogy egy összevert zsidót kivégeznek? Értenénk azt egyáltalán, amit a pergő képek mutatnak? 

Nem valószínű. Ehhez ismernünk kell Jézus életművét, ami bizonyos okok miatt vezetett el ehhez a végkifejlethez. És kezünkben kell legyen valamiféle megközelítő kulcs az értelmezéshez. Ezért szokták az egyházat "értelmező közösségnek" is nevezni - mert amennyire tudjuk, Jézus az övéire hagyta ezt az üzenetet, hogy a történteket megváltásként értelmezze. Pedig voltak más narratívák is. A római hatóságok szemszögéből egyszer csak előkerült egy galileai bajkeverő, akit a csürhe csodatévő prófétának mondott, sőt mintha kissé habókosan ő maga is királynak hinné magát. Tehát az ő szemszögükből érthető(?), hogy Jézus pere egy kellemetlen, a provinciát felforgató ügy volt - és ezzel az akta le is van zárva. A zsidó értelmezés szerint felbukkant egy istenkáromló rabbi, aki folyton utalgatott arra és olyanokat mondott, mintha magát istenségnek hinné. Keresztelő Jánost sikerült kivégezni, micsoda pech, jön valaki aki mintha folytatná a radikális vallási irányt és úgy néz ki, meg kell védeni a Tórát, mert néha olyan, mintha a törvény ellen beszélne. Ráadásul azt is mondják, hogy az anyja szűz volt, ami ostobaság, tehát ez a Rabbi valószínűleg egy fattyú.

Ezeket a magyarázatokat is lehet követni: piacon is voltak, mégsem tűntek túl piacképesnek. Sokaknak úgy tűnt, inkább csak kimagyarázták a "kamerafelvételeket", a szikár történéseket, a tényeseményeket. Bizonyos dolgokat talán plauzibilisan magyaráznak, de a teljes kép nem áll össze belőlük - következésképp nem hagynak maguk után valamiféle nyugalmat, a megértés békességét, amit az igazi "megmagyarázások" képesek okozni.

Őszintén szólva a nagyon konzervatív teológiai magyarázatok egy jó részénél pontosan ugyanezt szoktam érezni, amikor különféle nehéz bibliai kérdésekre akarnak válaszokat nyújtani. Egyszerűen nem áll össze belőlük a kép, csak növelik a kérdések számát, csak újabb és újabb elágazásokhoz vezetnek. Sokszor nem is magyarázatot nyújtanak, hanem tekintélyekre hivatkoznak: "látod, az egyház több mint ezer éve így meg így hitte, tehát akkor igaz". Ezekről egyre inkább az a benyomásom, hogy inkább kimagyarázások. A kimagyarázásnál pedig a magyarázat nélküliséget is jobb opciónak gondolom. Inkább hagyjam nyitva az ajtót, maradjanak meg a kérdőjelek, mintsem próbáljak felépíteni egy magyarázatcsomagot csak azért, hogy kényszeresen megnyugtassam magam.

Tovább

Pajzsra emelve

Szóval akkor másodjára is: ő az amerikai elnök. Mondhatnám erre, hogy nem mozgat meg különösebben Donald Trump újraválasztása, hiszen Amerika messze van tőlem. A Földnek nevezett globális faluban azonban bizonyos szempontból mindenki mindenkihez közel került, ráadásul a világ egyetlen szuperhatalmának vezetője olyan székben ül, ahonnan az egész világra hatást gyakorolhat. Még az egyházra is.

Nem volt óriási volumenű esemény, de pár nappal ezelőtt egyfajta "politikai bulit" rendeztek Magyarországon, mégpedig Donald Trump megválasztása miatt. Az utcára kivonuló tömeg, valamint a közöttük feltűnő népszerű popsztárok és közéleti személyiségek szinte ésszel nehezen felfogható hurráoptimista stílusban beszéltek arról, mennyire jó irányba fordultak a világesemények Trump újraválasztásának köszönhetően. A lelkes nyilatkozók nem simán "csak örültek" a republikánus sikernek: szinte már vallásos áhítattal beszéltek arról, hogyan fognak majd a régi-új elnök keze alatt rendbe jönni a háborús kérdések, konszolidálódni a politikai turbulenciák, sőt még a magyarországi gazdasági helyzet is remek lesz.  Ahogy maga Orbán Viktor mondta Donald Trump keddi beiktatása előtt: "Kedd reggeltől egy más nap kel fel a nyugati világ felett!" Értsük tehát jól! Nem pusztán arról van itt szó, hogy egyszerűen kaptunk az életképtelen, járni is nehezen tudó, néha félrebeszélő Biden helyére egy szemlátomást energikusabb és alkalmasabbnak tűnő elnököt. Nem arról beszélünk, hogy a kisebbik rossz elve alapján ("persze Trump is rossz, de még mindig jobb, mint Biden") kompromisszum köttetett az amerikai választásokon. Nem, az ünneplők világképében úgy fest a látkép, hogy itt valóságos áttörés történt, végre fellélegezhetünk és leteríthetjük a felsőruháinkat a bevonuló politikai messiás lábai elé, aki megérkezett a Fehér Házba, beül az ovális irodába és az egész világot rendbeszedi. Make the Earth great again!

Nincs persze semmi újdonság abban, hogy a politikusok mára messiásokká váltak, hiszen ezt látjuk Magyarországon is. Ám aki az elmúlt hetet nem valamiféle földalatti bunkerben töltötte, nyilván szembesült vele, hogy egyelőre a Trump által használt retorika és politikai szándék szögesen az ellenkező irányokba mutat, mint amit a derülten ünneplők vártak. A régi-új elnök nemcsak, hogy nem vetett véget az orosz-ukrán konfliktusnak, hanem egyenesen beszólt Vlagyimir Putyinnak, belengetve újabb gazdasági szankciók bevezetését! Leállíttatta azt a menekültprogramot, ami a tavalyi évben nagyjából százezer üldözött embernek segített - köztük mintegy harmincezer kereszténynek is. Emellett kilépett a WHO-ból, valamint összeveszett Dániával és megpendítette azt a lehetőséget, hogy szükség esetén kész katonai erővel megszerezni Grönlandot. Igaz, legalább a TikTok-ot visszaadta az erre szomjazó amerikaiaknak...

Ezek voltak tehát Donald Trump első napjai elnökként.

Önmagában is van abban valami vérfagyasztó, amikor emberek tömegei hangosan éljenezve pajzsra emelnek egy Donald Trump szerű spindiktátort. De ami számomra igazán megdöbbentővé teszi mindezt, hogy a keresztények mekkora lelkesedéssel vesznek részt ebben. Gondolok itt első körben Amerikára, ahol ennek az embernek a protestánsok a legmegbízhatóbb szövetségesei, köztük olyan ismert prédikátorokkal, mint Franklin Graham (a néhai Billy Graham fia), vagy akár Paula White (aki ugye arról híresült el, hogy "egészségtelen kapcsolatba" bonyolódott Benny Hinnel). Ugyanakkor nemcsak az Egyesült Államokról van szó, hanem ahogy fentebb említettem, akár Magyarországról is. A közvetlen közelemben is vannak kereszténynek, akik úgy beszélnek Trumpról, hogy "bár nem normális a fazon, de szerintem ő egy remek és alkalmas elnök", aki végre helyrehozza majd a dolgokat. 

A politikai ízlés egy dolog. Még azt is elfogadom, hogy valaki demokráciaundorban szenved, és azért támogatja Trumpot, nehogy a woke-ideológia, az abortusz vagy a szélsőségesen progresszív folyamatok elszabaduljanak Amerikában - szétáradva a nagyvilágba. Amellett is lehet érvelni, hogy Trump - szemben a demokratákkal - nem tolja az LMBTQ szekeret, hanem az általa képviselt politikai vonal a hagyományos értékekhez áll közelebb. De a rajongást amit látok iránta, ezzel együtt sem értem. A kendőzetlen messiássá tétel, az önfeledt ünneplés és a felszabadult bulizás egy láthatóan megalomán, gátlástalan és talán a nemzetközi politikában veszélyes ember iránt szerintem beteg tünetek, keresztényként pedig különösen is elborzasztók. Nem ismerem a jövőt, de el tudom képzelni, hogy Amerika régi-új elnöke csinálni fog valami olyasmit, amit a saját szavazói sem akarnának, akik neki hatalmat adtak. Nem Grönland katonai elfoglalására gondolok (azt nem tartom valószínűnek), hanem valami sokkal rosszabbra. De Isten adja, hogy ne legyen igazam...

Tovább

Hülyegyerekek

Éppen ezekben az órákban több száz magyarországi iskola bombariadós fenyegetést kapott, mégpedig "Allah nevében", vagyis az iszlám vallás, mint remek fenyegetési alapanyag felhasználásával. Természetesen korai még végleges ítéletet mondani a mifelénk páratlan eseményekről, hiszen a rendőrség most próbálja felfejteni azt a valószínűleg egyetlen forrást, ahonnan az egész ostobaság kiindult. Mégis érdemes lehet hangosan töprengeni a jelenség vallási vetületén. Villámreakció következik.

Ami most zajlik, az nálunk meglehetősen sajátos jelenség, de a közelmúltban - még több iskola bevonásával - már megtörtént Szlovákiában is. Természetesen sehol nem találtak semmiféle bombát, és muszlim harcosok sem vágtak át torkokat görbe kardokkal, nem gázoltak el autóval senkit, és nem lőttek le az utcán embereket gépfegyverrel az iszlám nevében. De ezt nem is kell megtenni: elegendő a pánik. Sőt, az iszlámra hivatkozó pánik kitöréséhez nem kell már maga az iszlám sem. Nem szükséges, hogy muzulmánok álljanak a háttérben, pláne nem, hogy ezek elkendőzött arcú, erősnek kinéző harcosok legyenek. A terrorizmus ugyanis eleve nem az erőre épít, hanem az erő látszatára. Nincs benne igazi, katonai potenciál, nincs mögötte csúcstechnológiás hadviselés, de az esetek jó részében alaposan kimunkált stratégia vagy vízió sem. Még a megvalósult és valódi terrorcselekmények alapvető szándéka sem a tömeges pusztítás - mármint tízezrek vagy százezrek megölése, akár egy háborúban -, hanem a gigantikus pánikkeltés a lehető legegyszerűbb eszközökkel.

Bár rendkívül érdekesek és tanulságosak, most nem szeretném a magyar események mögötti (biztonság)politikai, pszichológiai, szociológiai kérdéseket felvetni, hiszen ez alapvetően egy teológiai és vallásokkal foglalkozó blog - tehát megmaradok a saját "játszóteremen".

Megismétlem, hogy bár korai még végső konklúziót levonni, a magam részéről nem hiszem, hogy  hús-vér iszlám terroristák teletömték bombákkal a magyarországi iskolákat. Ahogy Gulyás Gergely éppen most mondta: valószínűleg elmebetegekkel lehet dolgunk. Én mondom kendőzetlenebbül. Ezek simán csak hülyegyerekek, viszont jól tudják, hogy az iszlám az a vallás, amivel remekül lehet a polgárokat riogatni. És ez bizony nemcsak a hülyegyerekek hülyegyerekségéről mond el dolgokat, hanem magáról az iszlámról is. Még nem hallottam ugyanis olyat, hogy valaki Buddha nevében megeresztett egy telefont, hogy bejelentse, robbanószerkezetet helyezett el egy általános iskolában... Nem, ha már vallás, ilyesmi tipikusan az iszlám kapcsán történik. Ha vallási ízű fenyegetésre van szükség, a fenyegetők olyan természetességgel nyúlnak az iszlámhoz, ahogy az ember kanalat vesz elő a fiókból, hogy megegyen egy tányér levest. Ahogy írtam, nem szükséges muzulmánnak sem lenni, az elkövetők nyugodtan tagadhatják a Korán tanításait és hihetnek akár a Télapóban is. Csak az iszlámot, mint olyat kell bedobniuk egy fenyegetés szövegében és a dolog szinte varázsigeként működni fog.

Mielőtt valaki félreért, természetesen nem vagyok "iszlámellenes": aki régóta olvassa a blogomat, jól tudhatja ezt, nem szükséges bizonygatnom. Első teológiai szakdolgozatom is az iszlámmal kapcsolatos témából írtam, oktatom is az iszlám vallás tudnivalóit, és még a podcastomban is járt muszlim imám. Nem kenyerem az erőszak és megpróbálok azoknak sem visszaütni, akik velem erőszakosak. De ettől a tény még tény marad. Az iszlámhoz a nyugati világ szinte magától értetődően hozzákapcsolja az erőszakot. És ez nem feltétlenül csak az iszlámról szól, hanem rólunk is, akik ezt az "árukapcsolást" eldöntötték - de azért ezt az összekötő láncot az iszlám fundamentalista és radikális szárnya kívánta létrehozni.

Magyarországon itt és most valószínűleg nem konkrétan az iszlám az ellenségünk, de nem is feltétlenül ez számít. Az iszlámról a fejünkben kialakított kép rezonál arra, amire az emaileket körbeküldő hülyegyerekek hivatkoznak - és ezt ők pontosan tudják. Ahogy fentebb említettem, nem akarok politikát belekeverni, de ettől még a most zajló történések - miközben valószínű komoly fejfájást is okoznak - az elmúlt évek közbeszédét irányító kormányzat számára tovább erősítik a bejáratott narratívát az ellenséges muszlimokról. Szóval az iskolai bombariadó lélektani-vallási-politikai hatásai messzebbre nyúló csápok lehetnek, mint azt elsőre esetleg gondolnánk. Talán a hülyegyerekek nem is tudják mekkora hülyeséget csináltak...

Tovább

Porig...

Még a természeti katasztrófák között is kirívóan monumentális az a tűz, ami éppen most Los Angeles-szerte sorra felzabálja az emberek házait, a templomokat és a középületeket - egyben brutális pusztítást végez a világ filmfővárosának tartott Hollywood-ban. Lehetetlen hűvös távolságtartással végignézni a döbbenetes képeket és a veszteséget bemutató videófelvételeket, valamint közömbösen átlapozni a hírportálok beszámolóit. Sodoma és Gomora odafentről vagy a természet puszta működése - bármit is gondolunk, az eredmény ugyanaz.

Vannak a Szentírásban olyan történetek, amelyeket nem azért olvasunk, mert annyira szívderítők és jó érzésekkel töltenek el bennünket, hanem mert fontos tanulságokkal szolgálnak. Sodoma és Gomora közismert sztorija illusztris példája lehetne ennek: Isten tüzes ítélettel perzseli fel a két várost, mivel az ott lakók erkölcstelensége gyakorlatilag menthetetlen szintre emelte a közállapotokat. Nem kívánok most elmélyedni a részletekben, de mindannyian tudjuk, hogy a narratívának tartós lenyomata maradt a kultúránkban: hogy mást ne mondjak, a szodómia kifejezés, amely a szexuális elhajlásra alkalmazott terminus technikusként beépült a szóhasználatunkba.

Érdemes azonban azt is észrevenni, hogy volt egy bizonyos személy - nevezzük meg, hogy Ábr(ah)ámról beszélünk -, aki még Sodoma és Gomora elpusztítása előtt próbálta menteni a menthetőt. Konkrétan, alkudozni kezdett Istennel, és meg is állapodtak abban, ha csak tíz igaz ember van a városban, Isten az egész helynek kegyelmet ad. Mint a narratívából kiderül, még ezt az alacsony számot sem sikerült elérni, úgyhogy a városok elpusztultak - de a tíz alatti létszámból megmenekültek azok, akiknek ez volt a sorsuk.

Nem azért írom le mindezt, mert a Los Angelesben tomboló tűzvészt össze akarom mosni Sodoma és Gomora pusztulásával. Erre nem érzem magam feljogosítva, és az az egyszerű tény, hogy mindkét esetben tűz pusztítását látjuk, még nem vezethet egyenes útként ahhoz, hogy a két sztorit egy lapon említsük. Néhány gondolat azonban eszembe jutott a híradásokat olvasva - valamint a bibliai Sodoma és Gomora sztorija kapcsán.

Először is, több azonnali reakció tipikusan azt emeli ki, hogy a "hollywoodi mocsok" olyan léptékű lett, aminek köszönhetően Istennél "betelt a pohár" és ítéletként zúdítja rá mindezt az ott lakókra.  Természetesen Isten azt tesz, amit akar, és a magam részéről azt sem vitatom, hogy joga-lehetősége van az ítéletre. Azon túl azonban, hogy minden ilyen katasztrófa kapcsán könnyed mozdulattal lehet előszedni kellő mennyiségű bűnös embert, akik miatt indokoltnak látjuk a történteket, Ábrahám szónoki kérdéséből kicseng, hogy Isten még a pusztításban sem valamiféle féktelen és elmebeteg mennyei haragot ereszt szabadjára, hanem megválogatja kit érjen utol a csapás. Ábrahám ezt kérdezi Istentől: "Valóban el akarod pusztítani az igazakat is a gonoszokkal?". Aztán szinte Isten helyett, de meg is válaszolja a saját kérdését: "Távol legyen tőled, hogy az igazakat megöld a gonoszokkal együtt, s így egyenlő legyen a sorsuk az igazaknak meg a gonoszoknak. Távol legyen ez tőled. Az egész föld bírája nem járna el igazságosan". Fontos kiemelni, hogy az "igaz" kifejezés a Szentírásban a cádik, amit a zsidóság igen jól ismer. Egyszerűen megfogalmazva a zsidók cádiknak nevezik a törvénytisztelő embert, aki korrekt módon él és Isten által megigazított (igaznak nyilvánított) státusszal rendelkezik. Nem arról van szó tehát, hogy aki bibliai értelemben cádik, az bűntelen és tökéletes! Ilyen ember természetesen nem létezik. A zsidók például Noéra is azt mondják, hogy a maga korában cádik, azaz igaz embernek számított - ami sok értelmező szerint csupán azt jelentette, hogy erkölcsileg meghaladta a kortársait, de semmiképpen nem ért el valamiféle tökéletességet, amivel kiérdemelte, hogy az özönvíz túlélője legyen.

A most zajló pusztítás Hollywoodban és környékén azonban láthatóan nem válogat. Minden porig ég úgy, ahogyan van. Nem tudom ki a cádik és ki az, aki bestiálisan erkölcstelen Isten szemében - de az látszik, hogy mindkettő háza odavész, válogatás nélkül. Borzasztó tragédia a tíznél is több haláleset, azonban mégsem azt látjuk, hogy Sodomához és Gomorához hasonlóan emberek ezrei pusztulnának: a vagyonuk, az otthonuk odavan, de ők maguk megmenekülnek.

Másodszor, Isten beavatkozása a teljes bibliai kép szerint sem feltétlen olyan direkt, mint amilyennek mi hajlamosak vagyunk elképzelni. Ha valahol történik valami tragédia, a hívők jó része azonnal porondra emel két "felelős karaktert": azaz Istent vagy a Sátánt. Valamelyikük mindenképp okozza azt, ami történik, hiszen mintázatfelismerő hajlamaink kizárják azt az opciót, hogy bizonyos események a működő törvények révén, számunkra kiszámíthatatlanul bekövetkezzenek. Vagyis, magától értetődő gyakorlat, hogy azonnal a transzcendens világ közvetlen beavatkozását sejtjük meg a dolgok hátterében. Keresztényként nem nehéz erre a belső reflexre ráhangolódnom, mindazonáltal nem gondolom azt, hogy az isteni kéz mindig ilyen direkt módon tevékenykedik - vagy ha mégis, az okok előttünk ismeretlenek maradnak. Akkor pedig ismeretlen okokra hivatkozva nem érdemes egyértelmű konklúziókat levonni az eseményekből. Siloám tornya azért is leomolhatott, mert Isten maga okozta a tragédiát - de azért is, mert a világunk természetéhez hozzátartozik, hogy tragédiák történnek. Ha valaki szellemi szakértőnek tartja magát, hogy ítéletet fogalmazzon meg, tárja elénk a bizonyítékait is, melyek egyértelműsítik miért gondolja Isten szó szerinti beavatkozását egy-egy csapás mögött!

Harmadszor, a híradásokban nem kerül kiexponálásra, hogy keresztény testvéreink is szenvednek, akik a környéken élnek. Egy helyi lelkipásztor, Samuel Walker még évekkel ezelőtt egyszerre veszítette el az otthonát és a közössége templomát is egy másik tűzben. Ahogy ő fogalmazott, akkor olyan érzései voltak, mint aki egy gyászfolyamaton megy keresztül: mintha az élete maga égne el a tűzben.  Ráadásul még fel is törték a kocsiját, és ellopták tőle azt a két tárgyat, amit sikerült a tűz elől kimentenie. Saját bevallása szerint "hihetetlenül dühös volt" Istenre, de ezek az érzések segítették aztán hozzá, hogy a tragédiával képes legyen megbirkózni. A helyzet most sem jobb, sőt sokkal rosszabb. Számos gyülekezeti épület órák alatt megsemmisült, és a hívők saját otthonát is felzabálta a tűzvész. Fontos meglátni, hogy itt nem "csak" épületek porrá válásáról beszélünk. Ezek az ingatlanok adtak otthont szellemi szolgálatoknak, projektnek, munkáknak is, amelyek épület híján tovább nem végezhetők. Vagyis a fizikai tűz végső soron olyan következményekhez is elvezet, amelyek a helyi gyülekezetek spirituális-szociális munkáját rombolják.

Talán az utolsó pont most a legfontosabb, nem feledve el persze azokat a szenvedőket sem, akiknek semmi közük a kereszténységhez, a hithez vagy a Szentíráshoz. Ahogy Walker fogalmazott, most leginkább egy "gyengéd csodára" lenne szükségük - mert akárhogyan is alakul, a missziójukat és a szolgálatukat folytatni fogják Los Angelesben. A magam részéről szívből kívánom nekik az áhított gyengéd csodát!

Tovább

Elévülhet-e a bűn?

Nem igazán kerül az ember közelebb a karácsony hangulatához, ha a tizenegy éves kisfiú, Till Tamás egykori meggyilkolásáról szóló híreket olvassa. Márpedig most tele van ezzel a sajtó: a gyermeket huszonnégy évvel ezelőtt ölték meg, és csak ennyi idő után sikerült megtalálni földi maradványait. Ami legalább ilyen fontos, hogy az elkövetőt is utolérték, ám egyes hatályos törvények alapján a bűncselekmény annyira régen történt, ráadásul a gyilkos maga is kiskorú volt annak idején, hogy jogi szempontból elévült az ügy. Avagy mégsem: mert van, amin nem lehet átlépni...

Aki követi a napi sajtót, nyilván tud róla, hogy jelenleg zajlik egy jogi hercehurca, miszerint az ilyen minősített emberölési ügyek esetében ne beszélhessünk a bűncselekmény elévüléséről - vagyis akármennyi év után is kerül elő a tettes, büntethető legyen. A Főügyészség szerint egyébként szegény Till Tamás esetében amúgy is ez a helyzet, mivel a minősített emberölésnél kizárható az elévülés fogalma. Most zajlik az eszmecsere arról, hogy részben a borzasztó bűncselekmény hatására igazítsunk a törvényeinken.

Nem szeretnék belekotyogni ennek a sötét történetnek a jogi hátteret érintő kérdéseibe, hiszen nem vagyok jogász, nem igazodok el abban, hogy a büntetőjog területén mi számít megfelelőnek, méltányosnak vagy akár hiányosnak és javítandónak. De úgy látom, hogy ebben a gyilkossági históriában nem is feltétlenül csak a jogászkodásról van szó, hanem a pragmatikusságnál sokkal mélyebben futó, emberi érzéseket is megpendítő szálakról. Mert miközben az ember elborzadva felháborodik, amikor egy kisgyermek meggyilkolásáról olvas, a legsötétebb érzései között is felvillan egy-egy kisebb szentjánosbogár, az igazság szikrája: például az, hogy emberként erkölcsi kötelességünknek érezzük, hogy az ilyen gonosztettek száz év múlva se maradjanak büntetlenül! Lehet, hogy naiv vagyok, de mégis azt érzem, hogy most a jog nem beelőzi az erkölcsöt, hanem az erkölcsi felháborodásunk után szeretnénk a "jogot művelni". Tehát előbbre kerül az, amit helyesnek gondolunk (egy gyermek meggyilkolása ne évüljön el), és csak ennek fényében fogalmazzuk meg a törvényeinket.

Sokszor nem így van, hanem a jog és az erkölcs külön utakon járnak. Most viszont a bennünk lévő erkölcsi érzékre támaszkodva akarunk csiszolni a jogi kategóriáinkon. És úgy vélem, ez nagyon is rendben van így. Normális üzemmenetben a jog az erkölcsöt tükrözi - és nem fordítva. Kár, hogy az ilyen manőverekre többnyire akkor szoktunk képesek lenni, ha valami tragikus történik - például meghal egy gyermek.

A jog persze így is beszél arról, hogy bizonyos bűntettek egy idő után elévülnek. Az eset kapcsán azonban leginkább mégis az a kérdés merült fel bennem, hogy erkölcsi értelemben van-e a bűnnek elévülési ideje? Létezhet-e olyan, amikor kellően sok idő telik el egy bűn elkövetését követően, hogy az már olyan mértékben a feledés homályába vész, hogy büntethetőségét veszíti?  Ha muszáj lenne erre válaszolnom, akkor azt hiszem inkább nemmel szavaznék. Nemcsak a bibliai elvek mentén, de azért az is benne van a pakliban. Tudomásom szerint a Biblia beszél arról, hogy az idő képes akár bűnök által okozott sebeket is begyógyítani, de azt sehol nem tanítja, hogy a bűn kezelésének elvárható erkölcsi módja, ha sok ideig nem hozzuk felszínre. A bűn addig marad meg bűnként, ameddig nincs igazán orvosolva: vagyis világosságba emelve, megbánva, megbocsájtva, elrendezve.

Ez persze nem feltétlenül egyszerűsíti le a dolgot. Hiszen adódhat olyan szituáció, amikor már nem tudom a bűneimet elrendezni valakivel - például mert az illető fizikai távolság miatt elérhetetlenné vált, esetleg elhunyt, vagy rosszabb esetben én értem földi pályafutásom végére és bizonyos rendezetlenségekkel távozok az életből. Olyan is előfordulhat, hogy bár tőlem nem kér valaki bocsánatot, de én mégis elengedem a bűnét és megbocsájtok - mert ha nem teszem, mentálisan kikészülök, mintegy foglya maradok annak a rendezetlenségnek, amit a történtek okoznak bennem. A Szentírás nem tér ki minden lehetséges eshetőségre, de azért szerintem alapelvként két dolog felé nagyon orientál bennünket:

1. A bűnök végső soron Istent sértik meg, nem csak azt, aki ellen elkövetik. Ezért a bűnök elrendezésének alapvető módja mindig Isten és ember között kezdődik, aztán ember és ember között is lehetséges.
2. A bűnökkel foglalkozni kell. A szőnyeg alá seprés nem megoldás. Az csak arra jó, hogy a tudati szinten eltemetett bűnök a sötétben maradva fertőződjenek tovább.

A második pont most leginkább az, amiről a sajtóhírek Till Tamás kapcsán szólnak. Egy gyermek meggyilkolásának nemcsak jogi értelemben nem lehet lejárati határideje, de erkölcsi értelemben sem. Számos okból helyes ez így, s ezek között bizony az is ott van, hogy irgalmatlan rossz üzenet a társadalom felé, ha egy ilyen kaliberű gonosztett büntetés nélkül marad. A végső tanulság ebből csak az lesz, hogy következmények nélküli világban élünk - ha elegendő ideig kihúzod, megúszod amit csináltál. Mindannyian érezzük, hogy ez nem működőképes, ez elfogadhatatlan, ez nem igaz. A tetteknek előbb-utóbb lesz következményük. És talán ha elfogadjuk ezt, akkor könnyebben megemészthetők az olyasféle teológiai fogalmak is, mint a rosszul csengő végső ítélet - ami nem szól másról, minthogy a dolgok legvégén legkésőbb számolni kell mindazzal, amit addig cselekedtünk, azaz egy erkölcsi természetű valóságban élünk. 

Till Tamás tragikus története egy kicsit nekem erről is beszél: hiszünk a bűnök nem-elévülésében és az igazságszolgáltatás időtlen mivoltában. Érdekes, hogy még egy szekuláris kultúrában is hajlunk az ilyesmire! S ha a jogalkotást úgy próbáljuk alakítani, hogy az tükrözze ezt a belső meggyőződésünket, vajon Istennek ne hagyjuk meg a jogot a végső ítélkezésre?

Tovább

Két karácsonyi ellenségünk

Bevallom őszintén, nagyon kedvelem azt a podcast sorozatot, amit a tévézés "nagyöregje", azaz Friderikusz Sándor évek óta bonyolít. Intellektuálisan igényes, elmélyült, fontos kérdésekről szóló beszélgetések ezek, igazán nívós vendégekkel. A legutóbbi adásban az ismert evolúcióbiológus, Szathmáry Eörs volt a beszélgetőpartner - akivel a számos téma között az emberiség jólétének fenntarthatóságáról, a sokat emlegetett globális összeomlásról, és a tömegmédia káros hatásairól is szó esett - mitöbb, még Isten is belekeveredett a disputába. Én meg most belekeverem a karácsonyt...

Persze most nem kifejezetten Szathmáryról szeretnék írni, sem a globális összeomlásról - ezekkel már többször foglalkoztam itt a blogban. Ettől függetlenül mindig sokkoló és mélyen szántó, amikor nem valamiféle futóbolond prófétától, hanem valódi szakértő szájából hallok a nem is annyira távoli jövő lehetségesen szörnyűséges forgatókönyveiről. Amiről Szathmáry beszél, hogy az összeomlás felé sodródó emberiség számára az egyik legnagyobb kihívás lemondani a jelenlegi életszínvonalunk egy részéről.  Nem akarom magam kihúzni ezalól, hiszen én is ember vagyok. Az egyik fő probléma tehát a lemondás hiánya.

Ez nagyobb gond és mélyebben gyökerezik annál, mint amire talán számítanánk. Legalább két tényező képez benne akadályt.

Az egyik a természetünk. Egyszerűen evolúciósan is úgy vagyunk összerakva, hogy a vélhető kényelemről és haszonról való lemondás egy hihetetlenül fogcsikorgatva elérhető célállomás számunkra. Mi köze ennek az evolúcióhoz? Nos, az állatvilágban ismert a megerősítéses tanulás jelensége: amikor például beidomítanak egy állatot, megcsináltatnak vele egy tevékenységet, amit aztán jutalom követ. Az állat a jutalom miatt könnyen rávehetővé válhat az adott dolog megtanulására. De mi történik akkor, ha nem azonnal kapja a jutalmat? Ha időben eltolódik a jutalmazás, akkor az állat diszkontálja, vagyis kevesebbre becsüli az értékét. Nem kell messzire menni, hogy ezt a jelenséget a homo sapiens körében is felfedezzük: hiszen "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok!" Másként fogalmazva, bár kognitívan felfogjuk, hogy a takarékosabb életstílus és a talán kényelmetlenebb életvitelünk sokat segítene a globális összeomlás késleltetéséért - de lélektanilag nagyon nem hajlunk a dolog igazi elfogadására. A halogató reflexeink azt mondatják velünk, hogy most kell jól élni, jól érezni magunkat. Majd a következő generációk megoldják a problémákat, ez már nem a mi dolgunk lesz. 

Érdekes egyébként, hogy a Bibliában is egy van történet, amely mintha ezt a szemléletmódot mutatná: az egyébként jó királynak számító Ezékiás gondolkodott hasonlóan, amikor a babiloni követek meglátogatták. A sztori szerint Ezékiás ostoba módon az ország minden erőforrását, kincstárát, tartalékait megmutatta a hízelgő babiloniaknak - mintha csak valaki felfedné mindenét az ellensége előtt. Amikor emiatt Ézsaiás próféta borús hangon azt jövendöli Ezékiásnak, hogy ennek az lesz a következménye, hogy Babilon a jövőben kifosztja az országot, Ezékiás magában így okoskodik: "Akkor az én időmben béke és biztonság lesz." (2Kir 20,19). Vagyis, csakis a most és a jelen számított neki, az már kevésbé, hogy a következő generációkkal mi lesz!

A másik oka a kultúránk. Azaz, a genetikusan halogató természetünkre még rárakódik a kapitalizmusnak az az inherens tulajdonsága, hogy állandó növekedési kényszerre ösztönöz. Ez már nem a túlélés érdekében zajló tevékenységekről szól, hanem a zabálásról, vásárlásról, túlköltekezésről. Szathmáry szemléletes példaként hozza ide, hogy a textiliparnak óriási az ökológiai lábnyoma - de mi a fenének kell három havonta új ruhát venni? Hát, ha őszinték vagyunk csakis azért, mert a fogyasztói-kapitalista kultúra elhitette velünk, hogy ez így jó, erre kondicionált, erre nevelt bennünket.

Összegezve a fentieket tehát legalább két hatalmas akadály tornyosul előttünk, melyek együttes erővel szinte determinálnak a hanyatlásra: (1) a bennünk genetikusan jelen lévő, azonnali kielégülést kereső ösztöneink, és (2) az erre építő és ezt felhangosító kapitalista kultúra.

A magam részéről nagyon szeretem a karácsonyt, de elárulom az olvasónak, az elmúlt években jelentősen visszavettünk mindenféle vásárlásból és ehhez a döntéshez sziklaszilárdan tartjuk magunkat! Amióta ezt teszem, még kontrasztosabban látom, hogy milyen irgalmatlan pénzköltés zajlik karácsony környékén - olyan ez, mintha kiárusítanánk az ünnepet. Az én karácsonyomat persze mindez nem öli meg, de azért jólesik tudni, hogy a saját hitem más felé orientál, mint a fentebb ismertetett ösztöneim és a kapitalista kultúra. Szerintem a karácsony nem arról szól, mennyit bírunk kifizetni - hanem inkább arról, értünk mekkora árat fizetett Krisztus. Persze ez a más optika nyilván magával hoz valamiféle "azonnali jutalomérzetet", de ez legalább egy belső jutalom, egy abból táplálkozó megelégedettség-érzés, hogy maradok a pénzemnél és mégsem válik az egész ünnep semmivé számomra.

Valószínű, hogy az "azonnal jutalom" iránti olthatatlan szomjúságunkat nem tudjuk lecserélni. De talán átkeretezni igen: mi lenne ha a komfortból, túlköltekezésből, ajándékfelhalmozásból származó elégedettség érzésünket egyszerűen lecserélnénk egy másik elégedettség-érzése - amit akkor érzünk, ha képesek voltunk a saját kultúránkon felülkerekedni? És miért ne kezdhetnénk ezt el akár most karácsonykor?

Tovább