Megtalálni egy fontos témát és azt jól kifejteni: ezek istenadta képességek. Görbicz Tamás - akinek régóta olvasom az írásait - kétségkívül rendelkezik mindkettővel, ami igehirdetői praxisát tekintve kifejezetten előnyös tulajdonság. Mégis, az Európa válságáról szóló, egyébként kitűnő cikke kapcsán (mely nem utolsó sorban egy sorozat nyitódarabja) motoszkál bennem a gondolat, hogy a leírtak finomhangolására lenne szükség.
Jöjjön egy hasonlat. Amit Tamás letett a virtuális asztalra az olyan, mint egy márkás és hasznos mérőműszer: mutatni kíván valamit, ami érzékelhető körülöttünk, és amit illik komolyan venni. Ám a jó mérőműszereket használat előtt kalibrálni szükséges, különben az eredmények nem lesznek pontosak, így a mérés csak nagyjából fogja betölteni a funkcióját.
![]() |
Görbicz Tamás |
Az Európa válságáról szóló cikk engem egy kalibrálatlan mérőműszer által mutatott mérés eredményére emlékeztetett. Pedig a szerző álláspontja jórészt az enyém is, amit ő érezhetett írás közben, azt magam is át tudom érezni, véleményével sok szempontból képes vagyok azonosulni. Amikor azt írja, hogy nem Európa van válságban, hanem az európai kereszténység, ami nem tud alkalmazkodni a világ változásaihoz és mintegy visszasírja a múltját, egyben reménykedik abban is, hogy a politikai hatalom majd eszközöket ad a kezébe a túléléséhez, arra többnyire csak bólogatni vagyok képes. Sok igazság van ebben a gondolatban, sőt ez alapvetően így igaz. Hadd csatlakozzak Görbicz Tamáshoz! Őszintén szólva kissé unom már, amikor keresztény emberek lépten-nyomon szidják és kritizálják Európát, az európai értékeket, az európai közeget, a vallási pluralizmust és a gondolatszabadságot - miközben minden másodpercben élvezik ezek előnyeit. Talán ha a világtérképre vetnének egy markáns pillantást, észrevennének, hogy Európa minden hibájával együtt is a glóbusz legjobb helyei közé tartozik. Európában élni sokkal jobb, mint a világ legtöbb más helyén. Például azért, mert ahogy egy korábbi bejegyzésemben magam is leírtam, az itteni közeg az őt kritizáló keresztényeknek is megadja a szót, a lehetőséget a szabad gondolkodásra, az opciót a véleményük kifejezésére, a hitük terjesztésére. Furcsának és kissé farizeusinak is tartom tehát, amikor az európai jólétben élő keresztények csakis panaszkodni képesek Európára.
Ami azonban ennél is fontosabb, hogy nekünk nem ez a dolgunk a világgal, függetlenül attól milyen a világ. Nem azért létezünk, nem azért vagyunk itt, hogy állandóan kritizáljuk a közeget, amiben élünk, vagy folyton méltatlankodjunk a szekuláris trendek felett. Jézus nem merült el ilyesmiben, a tanítványai sem. Még ha tettek is megjegyzést és utalást a világ szellemi állapotára, teológiai gondolkodásukat és retorikájukat nem az határozta meg, hogy folyton a római birodalom milyenségét kritizálják, pedig ott is bőven találtak volna kapaszkodópontokat: rabszolgaság, kegyetlenség, homoszexualitás, istentelenség. De nem ezekre koncentráltak, erre sem nekik nem volt, sem nekünk most nincs okunk. A kereszténység ugyanis kétezer éve bizonyítja életképességét, vagyis azt, hogy mindenféle társadalommal mindenféle történelmi helyzetben együtt tud élni - akkor pedig eleve felesleges ezek közül kiemelni az éppen regnálót, és az össztüzet arra zúdítani. Ha mégis söprögetni kívánunk, akkor söprögessünk a saját házunk táján - azt teljesen indokoltnak tartom.
Igaza van tehát Görbicz Tamásnak, amikor felhívja a figyelmet arra, hogy Európa vajúdik, és bármi is jön majd világra ennek a végén, a kereszténységnek talán nem olyan szerep jut benne, amilyet az magának elképzelt. A kérdés számunkra inkább az, az európai kereszténység mihez kezd majd önmaga válságával? Tud-e valamit életképeset felmutatni az átalakuló európai kontinens ideológiai terében, vagy továbbra is görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy visszaforgassa az idő kerekét és a múltat akarja valahogyan megvalósítani a jelenben?
Érzésem szerint a korábban említett műszer finomhangolására itt volna szükség. Mert ugyan tényleg válságban van a kereszténység, de ez a tény mintha kizárná Görbicz Tamás számára, hogy Európa is abban lehet. Európa remek hely, amiért hálásak lehetünk, de mégis azért vajúdik, mert terhes, és azért terhes, mert hagyta magát megtermékenyíteni olyan dolgoktól, melyek egyáltalán nem biztos, hogy hosszú távon a javát szolgálják. Csak néhány példa. Miközben a vallási pluralizmus óriási előnye, hogy mindenki szabadon hihet, amiben csak szeretne, ez nem pusztán egészséges kihívást jelent az egyház számára, hogy az ideológiai sodrásban megvesse a lábát, hanem olyan szintű relativizmus táptalajául is szolgál, hogy az emberek végképp elveszítik a tájékozódási pontjaikat. Mindenki hisz itt már mindenben, ufókban, chemtrailben, lapos földben, csiribiri zabszalmában. Spirituális káosz van a fejekben, és erre a zagyvalékra sokszor ráütik a "sokszínűség" feliratú pecsétet - amitől a káosz még káosz marad. A káosz pedig ha túlságosan nagyra nő, szerintem válságtünet.
A relativizmus ugyanakkor nem csak vallási lehet, sőt elsősorban és leginkább az erkölcs terén tudja felütni a fejét, ami hosszú távon meg fogja bontani az európai társadalmak szövetét. Lehet ezzel vitatkozni, de kétségkívül kollektív tapasztalat, hogy egyszerűen nem tudunk valamiféle közös erkölcsi nevező, erkölcsi kapaszkodó nélkül hosszú távon társadalmat szervezni. Ha a rossz is jó, a jó is rossz, a szavak elveszítik a jelentésüket (lásd a posztmodernt), ha az emberek lassan már a kutyájukkal is házasságot köthetnek, ha a szeretet nevében bármit és annak ellenkezőjét is lehet képviselni, azt bizony nehéz nem válságtünetnek látni.
A szekularizmus is ehhez hasonlít. Miközben az egyházat igyekszik távolabb tartani a politikai hatalomtól (ami nem feltétlenül probléma, sőt!), addig végtelenül kiüresíti az emberek életét - a vele tipikusan együtt járó materialista légkör ugyanis azt plántálja az emberekbe, hogy lelketlen, céltalan, erkölcs nélküli gépek. Mindehhez még hozzácsapódik az anyagi jólét megteremtésének és fenntartásának hajszája, ami csaknem egyenesen következik a hit nélküliségből.
Szóval én azt látom, az európai kereszténység tényleg válságban van, de az európai társadalmak is több szempontból abban vannak. Az európai értékek és az európai gondolkodásmód, vagy az "európaiság" ha úgy tetszik többnyire kétoldalú dolgokon alapszik, és nem helyes szerintem ha ezek közül mindig csak az előnyöket biztosító oldalakat vagyunk hajlandóak meglátni, miközben a dolgok fonákjának puszta létezéséről is hallgatunk. Ráadásul Tamás nagyon kihegyezte mindezt a népegyházakra, holott a kisegyházak is ugyanúgy részei, és nem megoldásai a problémának. A kisegyházak számos elemükben fundamentalistábbak és kockábbak, maradibbak és fafejűebbek, mint a nagyobbak: ha a traktorokat szenteltvízzel locsoló katolikus pap tettét nevetségesnek tartjuk, akkor mit szóljunk a sokszor erőt és nagy kenetet imitáló karizmatikus mozgalmakhoz, melyek először felkapják a befolyásolhatóbb embereket, hogy utána alaposan a földhöz csapják őket? Pontosan mi a különbség a "jófej Ferenc pápa" utáni naiv rajongás, és a neoprotestáns "pápák", lelkészek, vezetők felé mutatott elvtelen lojalitás között? Ha zavar bennünket, hogy a katolikus egyház lemaradva a világ folyásától csak most engedélyezi az óvszerhasználatot, mennyivel kisebb a lemaradásuk a fundamentalista kisegyházaknak, amelyek ördöginek tartanak és tagadnak egy rakás, hosszú ideje elfogadott tudományos eredményt?
A finomhangolt kép szerintem tehát így fest: az európai kereszténység a válságban lévő Európában elvan a maga válságával. Ezért nem tudunk lépést tartani meg hatással lenni a világra, mert a beteg világban mi is betegek vagyunk. Gyógyírrá akkor válhatnánk, ha előbb megtalálnánk a gyógyírt a saját betegségünkre. Addig vagy imitáljuk az erőt (ahogy sokszor a karizmatikus mozgalmak teszik), vagy már arra sincs erőnk, hogy imitáljunk (ahogy a népegyházakban látjuk). Ezért befejezésül csak megismételném, amit fentebb leírtam: szerintem elsősorban a saját vajúdásunkra koncentráljunk, a magunk hitelképességét tegyük rendbe, Európa csak utána következhet számunkra.