A túlkapások elleni védelem elleni védelem

Nagy Gergely megmondta, amit meg kellett mondani az Új Apostoli Reformáció karizmatikus túlkapásoktól hemzsegő mozgalmáról. Nagyjából fél órás előadását jelentősen színesítették az extrém karizmatikus jelenségeket illusztráló filmbejátszások - de őszintén szólva én ezekben nem sok újdonsággal találkoztam. A színpadon elnyúlva fekvő Heidi Baker talán kivétel ez alól, a többi furcsaság biztosan hosszú ideje velünk van már - Gergely előadása kapcsán azonban mégis valami más jutott most eszembe a megszokott karizmatikus látványon túl.

Először is szeretném leszögezni, hogy az elhangzottak tartalmával maradéktalanul egyetértek. Fontos foglalkozni az Új Apostoli Reformációhoz hasonló mozgalmakkal, mert újra és újra teret nyernek a kereszténységben, és egyre több figyelmet vonnak magukra, egyre többeket győznek meg arról, hogy érdemes csatlakozni a soraikhoz. Ahogy elnézem, Nagy Gergely kemény bírálatokat kapott ezért az előadásáért - holott nem tőle kellene félteni a karizmatikus mozgalmat. A karizmatikusoknak ugyanis nem az antikarizmatikusok, hanem az extrém karizmatikusok okozzák a legnagyobb kárt. Azt pedig végképp hülyeség károkozónak tartani, aki a károk okozóira rámutat. Sajnos azonban megint az történt, ami rendszeresen szokott: ha valaki felhívja a figyelmet egy problémára, maga válik a problémává.

Másodszor azonban észrevettem a szemem sarkából egy díszletként kihelyezett táblát is Gergely mellett, melyen a következő felirat állt: "protestáns ortodoxia". Aki tanult egyháztörténelmet, annak a kifejezés maga nem értelmezhető nehezen. Leegyszerűsítve a protestáns ortodoxia a tiszta és hithű tanításhoz való, protestáns teológiai bázison álló ragaszkodást jelenti, vagyis olyasféle dogmatika fenntartását, ami a lehető leghűségesebb a Szentírás mondanivalójához. Történelmi tanulmányaim megmaradt szilánkjai szerint nagyjából a 16-17. század időszakára tehető ennek a kibontakozása, s tulajdonképpen a reformációt követő generációk törekvése látszik benne, hogy az egyházjogi, dogmatikai, tanítási rendszerüket minél pontosabban kidolgozzák, azután ahhoz a lehető legerőteljesebben ragaszkodjanak. Magyarul és egyszerűen, a reformált egyházak azt szerették volna, hogy egy jól körülhatárolható teológiai bázist alkossanak, ami megkerülhetetlen mércévé válik az igazhitűség tekintetében. Ha egy keresztény őszintén a szívére teszi a kezét, akkor sok helyes dolgot kell meglátnia ebben a törekvésben.

És bár lehet, hogy ezt nem látom pontosan, de mintha ennek az ortodoxiának egyben markáns stíluseleme lenne a szesszacionizmus is - vagyis az a nézet, ami tagadja a karizmatikus ajándékok apostoli kor utáni továbbélésének a lehetőségét. A szesszacionisták szerint Jézus apostolai még szóltak nyelveken, tehettek csodás jeleket, gyógyíthattak betegeket, de az ilyesféle dolgok velük együtt szálltak a sírba: az apostoli kor után már nincsenek lelki ajándékok. Minél erősebben vallja valaki a protestáns ortodoxiát és benne ezt a szesszacionista nézetet, annál inkább ehhez a nézethez fog ragaszkodnia. És minél inkább ragaszkodik ehhez a nézethez, annál inkább averzióval közelít bármihez, ami nem illik bele ebbe a teológiai paradigmába.

Mindezt csak azért írtam le, mert én úgy látom, mintha itt két ellenerő feszülne egymásnak. Az egyik oldalon állnak az Új Apostoli Reformáció mozgalom tagjai, akik az autista-stílusú imádkozástól a fekve nyögdécselésig minden extremitást isteni csodának festenek le, míg velük szemben áll a protestáns ortodoxia szesszacionizmusa, mely elvi alapon gyanakvóan és elutasítóan áll a puszta lehetőséghez, hogy bármiféle módon történhetnek csodák. Tudom én persze, hogy erre utóbbiak azt mondják, nem tagadják ők a csodák lehetőségét, csak az ajándékszerű működést - valójában azonban az a tapasztalatom, hogy ez nem más, mint egy hatásos retorikai megnyilvánulás a korrektség jegyében. A valóságban egyáltalán nincs semmiféle nyitottság, a csodákat úgy ahogyan vannak, kiiktatják a szisztémából.

Nos, mindezt nem azért írtam le, mintha én magam olyan fenemód csodakereső és a karizmatikus élményekben lubickoló ember volnék. Aki rendszeresen olvassa a blogomat, sok kritikával találkozhatott már, ami az ilyen mozgalmak szalonképtelenségét ecsetelte. Sőt, meggyőződésem az, hogy az esetek tekintélyes százalékában (legalábbis aminek én utánajártam) szó nincs semmilyen csodáról - ami történt, az túlságosan is könnyen magyarázható más úton. Ám mégis, az abszolút jogos kritika ellenére a protestáns ortodoxiával kapcsolatos történelmi tapasztalat és egy ösztönös berzenkedés is van azért bennem azzal kapcsolatban, hogy nem jó a ló egyik feléről a másikra átesni. A történelmi tapasztalaton most azt értem, hogy a protestáns ortodoxia nemcsak a rajongó csodavárás iránti túlfűtöttséget hűtötte le, hanem a kereszténységet is képes volt hideggé tenni és a vallási élmény, mint alaptapasztalat iránt ma is hatékonyan tud felébreszteni egy alapvető gyanakvást. Így viszont hideg agymunka lesz a hitből, pedig azért valljuk be őszintén, a hit sokkal többről szól az intellektuális teológiánál - bárhogyan is gondol valaki a hitére. Az általános berzenkedésem is utóbbinak szól. A hit ugyanis nemcsak cselekedetek nélkül halott, de istenélményként megélt katarzis nélkül is gyorsan vegetatívvá válik. Kicsit olyan ez, mintha a férfiember zseniális okfejtéssel magyarázgatná otthon az asszonynak, mit jelent a szerelem, milyen görög és héber szavakkal írható le pontosan, mit tudunk a szerelem kémiai oldaláról, hogyan ábrázolták a szerelmet a képzőművészetben - csak éppen sehogy sem fejezné ki ezt a szerelmet a felesége felé. Nevezné akkor bárki is kettőjük kapcsolatát elevennek, élőnek, működőnek?

A protestáns ortodoxia hidegfejűsége vonzó alternatíva, ha a túlforrósított extrém karizmatikusságot állítjuk vele szembe - de meglehetősen kevés, ha egy kiegyensúlyozottabb perspektívából nézzük. Ahogy korábban már megfogalmaztam itt a blogban: az egyik szélsőséget soha nem lehet egy másikkal meggyógyítani. A gyakran nevetséges, felháborító és néha gyomorforgató túlkapásokat kezelni kell, de ez még kevés a megoldáshoz. Nem lehet ezek helyét egyfajta "magasröptű teológiai purhabbal" kitölteni, mert az emberi lélek nem így működik és igényli az élményt. Az élmények igenis velejárói kell legyenek a vallási tapasztalatnak. De mit kínál fel ebben a témában a protestáns ortodoxia?

Tovább

Elérte-e célját a reformáció?

“Volt rá kereken ötszáz éve!” - válaszolhatná valaki a mai napon a címben feltett kérdésre. És tényleg: ötszáz év emberi léptékkel mérve meglehetősen nagy idő. Mindenképpen elég ahhoz, hogy monitorozni lehessen az eredményeket. Vajon milyen ízűek azok a gyümölcsök, melyek az elmúlt fél évezred alatt a reformáció fáján megtermettek? A kérdés egyszerűen hangzik, valójában nagyon is bonyolult.

A reformáció egy szó. A szó mögött rejlő valóság viszont nem pusztán egy történelmi esemény, hanem egy történelmet felforgató, társadalmat alakító, spirituális alapokon álló, megújulásra törekvő eszmélődés. Így aztán a reformáció tulajdonképp megfoghatatlan. Túlságosan komplex jelenség, amiről túlságosan sokfélét lehet mondani saját szempontjaink, értékeink, felekezeti irányultságunk, teológiai ízlésünk függvényében. Könnyű protestánsként mellé állni, de épp ilyen könnyű katolikusként érveket sorolni vele szemben. Jót és rosszat egyaránt szólhat bárki, és valószínűleg igazat beszél majd. A reformáció mindig olyannak fog tűnni, amilyennek lefesti elénk az, akivel éppen dialógust folytatunk róla.

Persze én is csak egy hang vagyok most a hangok tengerében. De minden szubjektivitás ellenére, létezhet-e legalább néhány objektívebb pont, amin mérhetővé válik a reformáció "sikeressége"? A teológiai ízlések és pofonok mellett mondhatunk-e bármi konszenzuálisat, ami mindenféle szemszögből megállja a helyét? Azt hiszem talán van egy ilyen pont, egy olyan dolog, amit elég nehéz letagadni. Ezt most bedobom ide, hogy együtt ízlelgessük.

A reformáció közelebb hozta Istent és az istenhitet az egyszerű emberekhez. Szerintem ez volt a legzamatosabb gyümölcse.

Talán kicsit másként fogalmazva azt is leírhatnám, hogy a reformáció helyzetbe hozta azokat, akiknek addig erre nem volt lehetőségük, mert Isten és köztük ott tornyosult a hatalommal összefonódott egyház a maga monumentalitásában. A megújulás a klérus helyett a laikusokat mozdította meg lelki értelemben. Visszavezetett a forrásokhoz, és odaadta az embereknek a Bibliát. Felhívta rá a figyelmet, hogy az üdvösség hit által van, nem a búcsúcédulák megvásárlásával. A kiüresedett vallási formákról megkísérelte ráirányítani a figyelmet az ember szívét felélénkítő hitre. Mindezt nálam frappánsabban fogalmazza meg Bóna Zoltán, a frissen megjelent Theológiai Szemle előszavában:

A reformáció “elvette az emberek lelke, vágya és gondolatai elől azt a kárpitot, amelyet cirka másfél évezred alatt az egyház, a hivatal, a hatalom, az érdek, a hiúság és ezek ilyen olyan kooperatív kombinációja odarakott a Teremtő és a teremtett világ, vagy egyszerűen az Isten és az emberek közé.”

Ha elfogadjuk, hogy egyébként valami ilyesmi volt a reformáció célja, akkor szerintem azt is ki kell mondanunk, hogy ezt a célt a reformáció bizony elérte.

Aztán persze vannak rohadt gyümölcsök is ezen a fán, melyek később értek be, és jól tesszük, ha észrevesszük őket. Ami számomra a leginkább szemet szúr, hogy a protestantizmus nemcsak sokféle irányra tagolódott, de ezek hevesen harcoltak egymással, ha kellett, még a nyers erőszak módján is. Az egyháztörténész Paul Johnson azt írja, nem ez volt a cél: Luther toleranciát és lelkiismereti szabadságot követelt, és "nem tűz, hanem írások által" kívánta elérni a győzelmet. Azt is mondta, hogy a világi hatalomnak azt kell "hagynia, hogy mindenki vagy ebben, vagy abban higgyen, amiben akar és tud, és e tekintetben senkivel szemben ne alkalmazzon erőszakot." Ám ahogy mindinkább az uralkodók befolyása alá került, ez az eredeti mérsékeltség szertefoszlott, és Luther végül már abba is beleegyezett, hogy "a világi hatóságok adják át a pusztulásnak" az anabaptistákat és más protestáns szélsőségeseket. Mindez persze nem csak Lutherre, hanem a reformátorok közül másokra is igaz. Sajnos a kibontakozó reformáció, ami az addigi egyházi kényszerek alól kívánt felszabadítani, maga sem volt mentes hasonló kényszerítő eszközöktől.

Ne tagadjuk le tehát, ami rossz volt a reformációban, de emiatt mégse tegyünk úgy, mintha nem lett volna benne semmi jó. Meggyőződésem, hogy az eredeti elképzelés és az azt átható hitbeli meggyőződés istenfélelemből, valós felismerésekből és a megjobbítás szándékából eredt. Egyértelműen látjuk, hogy nem volt benne a csomagban új felekezetek létrehívásának terve - de mintha ismét igazolódott volna a jézusi mondás, hogy régi tömlőbe nem lehet új bort tölteni. A katolikus egyház nem kívánta befogadni a reformációt, noha az hatással volt rá (nem is véletlen, hogy manapság már nem ellenreformációról, hanem inkább katolikus reformációról szokás beszélni), még ha nem is forgatta fel fenekestül.

Ötszáz évvel a reformáció után viszont azt kell mondjam, hogy ma már maguk a reformált egyházak is reformációra szorulnak. Az egyháztörténelemben újra és újra tetten érhető körforgás, miszerint a hirtelen felívelések után egy intézményesülésbe torkolló lecsendesedés, majd erősödő hanyatlás következik, bennünket protestánsokat is utolért. De vajon akkor ez azt jelenti, hogy a ciklikus ismétlődések miatt egy újabb felívelés felé haladunk? Nem ártana nekünk. És akkor a reformáció sem csak emlékezés volna.

Tovább

A keresztség nem játék - az anabaptisták és a reformáció

Kissé zavarban vagyok, mert úgy érzem magamat sodortam bajba: a reformációról szóló rövidke sorozatomban azt ígértem, hogy annak jeles személyiségeit fogom bemutatni - minden irányzatából egyet. Most azonban a radikális reformációhoz értem, s ennek kapcsán nem tudok kiemelni egyetlen karakterisztikus illetőt sem. A főként anabaptisták által fémjelzett mozgalomban ugyanis túl sok minden kevereg a kondérban...

Sőt, ha őszinte vagyok magamhoz, már a bevezetőben említett problémát sem pontosan fogalmaztam meg: a radikális reformáció a közhiedelemmel ellentétben nem csak a baptisták elődjének tartott anabaptizmusról, hanem például a spiritualistákról is szólt. De maradjunk mégis az ismertebb "baptista vonalon", ami talán egy zürichi házikóban kezdődött, nevezetesen Felix Mantz lakhelyén, ahol 1525. január 21-én újrakereszteltek egy bizonyos Jörg Blaurockot, aki korábban katolikus pap volt. A keresztelési liturgiát egy bizonyos Konrad Grebel (lásd a képen) vezette. Ahogy látom, Grebel maximum lábjegyzet a legtöbb reformációval foglalkozó szakirodalomban, nevét is alig említik, pedig az előbb említett két úriemberrel együtt hárman alkották az anabaptista mozgalom vezetőit Svájcban.

Grebel és az anabaptisták természetesen arról a legismertebbek, hogy elkötelezetten hinni kezdtek abban, valakit csak felnőttként szabad megkeresztelni. Azaz akkor, amikor már kognitív képességei teljes birtokában képes elhatározni magát Krisztus követése mellett. Grebel egyébként magát a keresztény életet is érett férfinek való küzdelemként képzelte el:

"Az igazhívő keresztény bárány a farkasok közt, bárány a vágóhídra. Félelem és megpróbáltatások, üldöztetések, szenvedés és halál közepette kell megkeresztelkednie, tűz által megpróbáltatnia, s az örök béke hazájába eljutnia nem testiekkel hadakozván, hanem lelkiekkel."

Nem utolsó szempont, hogy a fenti mondatokat Grebel egy bizonyos Münzer Tamásnak írta - igen, a harcos és hírhedt radikalistának, aki a reformációt is fegyverrel akarta kivívni. Ugyanakkor máris megjegyzem, hogy az anabaptisták nem értettek egyet Münzerrel abban, hogy az evangéliumot karddal kellene védeni - szellemi dolgot szellemi módon szükséges oltalmazni. Tökéletesen hibás gondolat összemosni Münzer erőszakosságát a tipikus anabaptista felfogással! Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem voltak rámenős radikalisták (azok mindenhol vannak) az újrakeresztelők soraiban, de azt igen, hogy nem róluk szólt az anabaptizmus.

Ennél érdekesebb azonban, hogy az anabaptisták eltökéltsége a felnőttkeresztség mellett gyakorlatilag nem is feltétlenül a keresztség teológiájából, hanem az egyházról alkotott felfogásukból fakad. A kiindulópont persze az volt, hogy nem a keresztség győzi le a bűnt, hanem a Szentlélek: a gyakorlatban állandóan az a veszély fenyegeti az embert, hogy mivel gyerekkorában megkeresztelték, kereszténynek érzi magát - holott pusztán ettől még nem lesz az. A helyes sorrend ezért ez: igehirdetés, hitre jutás, keresztség. A sok gyerekkeresztség viszont oda vezet - mondták az anabaptisták -, hogy mindenkit megkeresztelnek, az egyház így pedig "mindenkié lesz", noha a valódi egyház csak "keveseké". Itt jön tehát elő szerintem az, hogy a gyerekkeresztség kritikája mögött valahol az egyházról alkotott kép kritikája áll.

Végül megemlítem még Menno Simmons nevét is, aki az anabaptizmus kifejezetten szolíd és békés ágának, a mennonitáknak vezetője volt. Közülük sokan haltak mártírhalált az üldöztetésük során, ma pedig majdnem másfél millióan vannak világszerte.

Nehezen tudnám összegezni mit tanulhatunk az anabaptista reformációból. Bár megvallom őszintén, a gyerekkeresztség kapcsán most "úton vagyok", és jelenleg is rágom a témát, vizsgálgatom az érveket pro- és kontra, mégis szimpatikus számomra az anabaptizmus őszinte törekvésében az, hogy a hitet jól meggondolt, szívből származó és a presszió alatt is megőrzött kincsként kezeli. Van abban a gondolatban valami mélységesen igaz, hogy a keresztséggel könnyedén lehet "kitermelni" olyan emberek tömegeit, akik nem fogják komolyan követni Krisztust. Ezt a veszélyt persze Luther, Kálvin és a többi reformátor is látta, de ők nem azzal válaszoltak rá, hogy elvetették volna a gyermekkeresztséget. Melyikük járt el akkor helyesen?

Tovább

Úgy taszít, hogy vonz - Kálvin és a reformáció

Egyes vélemények szerint a reformáció sikere valójában nem Lutheren múlott (habár mindig őt szokás emlegetni, ha a téma előkerül), hanem sokkal inkább Kálvin Jánoson. Kálvin Genf tudósa, jogász fia, a legnépszerűbb reformátor volt, aki huszonnégy évesen elutasította a katolicizmust és igen fiatalon máris letette az asztalra a keresztény dogmatika új rendszerét, az Insitutiot. Túl nagy ember volt ahhoz, hogy beleférjen egy blogbejegyzésbe...

A napokban egyik teológus kollégámtól megkérdezték, hogy kálvinistának vallja-e magát vagy sem. Azt válaszolta, hogy túl sok mindent jelent kálvinistának lenni, attól függ tehát milyen értelemben is gondolja ezt a kedves kérdező. És valóban: Kálvin hatása olyan óriási és széleskörű, hogy egyenesen gyalázatos dolgot művelek most, amikor megpróbálok egyetlen bejegyzést írni róla. Persze azért a nagy formátum sem jelent parttalanságot, hiszen nagyon is vannak olyan dolgok, melyeket a kálvinizmussal szoktak azonosítani. Az egyik ilyen (ami egyébként nem előzmények nélküli és eredetileg nem Kálvin az "ősforrása") az eleve elrendelés tana.

Mindannyian tudjuk, ez maga a megoldhatatlan feladat. Üdvösség vagy kárhozat? Determináció vagy szabad akarat? Minden attól függ, Isten hogyan határozott! Ahogy Paul Johnson írja, Kálvin megragadta és a végsőkig hajszolta a Luther által ismét felfedezett ágostoni predestinációgondolatot. Isten az idők kezdete óta előre látja az összes cselekedetet, ezért a kiválasztottságunk nem a mi döntésünkön, hanem az Övén múlik: minden úgy lesz, ahogy Neki tetszik. Valakin könyörül, valakit sorsára hagy, és hogy a kettő közül éppen melyik érvényesül, arra az egyetlen igazi válasz, hogy ez Isten szuverén döntésének a függvénye. Nos, azt hiszem az átlagember számára ez a megközelítés egy meglehetősen rideg tanítás, ha szemtelenebbül fogalmaznék, azt mondanám, hogy taszító. Ám közben másokat mégis a logikussága és az elvhűsége szippanthat magába. Ez a dialektikus kettősség, hogy Kálvin egyszerre vonzva taszít, és taszítva vonz, nekem az egész életművét áthatja. A kálvini univerzumban - ha a végsőkig kihegyezzük az eleve elrendelés tanát - az ember úgy érzi, mintha csak sodródna az eseményekkel, s ezek medréből képtelen kilépni és önmaga lenni, ám azt is tudja, hogy az események a lehető legjobb kézben vannak - Isten kezében. Kérdés azonban, hogy tényleg ekkora determinizmust kell-e feltételeznünk a teremtett valóság motorjaként? Még maga Kálvin is mondott olyat, hogy jobb nem túlságosan belegabalyodni a predestinációs gondolatba, mert az "útvesztő az emberi elme számára". Nem Kálvin volt az, aki ezt az egészet végül a szigorú szélsőségekig kihegyezte, hanem inkább utódai (például Béza Tódor), akikkel már ő sem feltétlenül értett egyet mindenben.

Bárhogyan is volt, az viszont biztos, hogy az eleve elrendelés szigorúságából egyfajta következményként jelent meg a társadalomszervezés meglehetősen kemény formája, ami a későbbi kapitalista rendszerekre is kihatott. Mindenki tudja, hogy Kálvin egyfajta teokráciát akart építeni Genfben, és ha törik-ha szakad alapon létre kívánta hozni az isteni és keresztényi várost. Ez a nyers törekvés ma már valószínűleg sokakban vált ki ellenszenvet, ám akkor éppenhogy a csodájára jártak! Kálvin megközelítése az volt, hogy a kiválasztottakat tisztaságban kell tartani, a kárhozatra ítélteket pedig felfedezni és kiközösíteni. A dolog kivitelezéséhez egyfajta rendőri szervezetre volt szüksége, vagy inkább erkölcscsőszökre ha úgy tetszik. Nem is csoda, hogy Kálvin idejében az egyes városok a lelkipásztorokkal együttműködő tisztviselőket választottak, akiknek az erkölcsi parancsolatoknak érvényt kellett szerezniük. Emlékszem, az egyik egyháztöri órán még olyasmiről is tanultunk, hogy Genf városát emelt platós lovaskocsik járták, melyekről kényelmesen be lehetett látni a házak ablakain, azt ellenőrizve hogy a város polgárai nem csinálnak semmi rosszat... Nos, történelmi távlatokból szemlélve azt hiszem mondhatjuk, hogy a kálvini kísérlet elbukott: Genf nem lett "keresztény város".

Kálvin nagyságán azonban ennek ellenére sem koptatott jelentősen az idő vasfoga. A magam részéről ő abban példa számomra, hogyan kell következetes és szigorú teológiai rendszereket felépíteni és ugyanilyen következetességgel kitartani azok mellett. A református teológia számomra egy nagyjából ilyen rendszer: kiszámított, végiggondolt, logikus - még ha természetesen nem is tökéletes és kifogástalan, mert olyan nem létezik. Bevallom őszintén, Kálvin kemény emberi stílusa egyáltalán nem vonzó számomra: azt hiszem ha ma élne, ő meg én nem lennénk jó barátok. De mégis, ennek ellenére úgy gondolom, heteket tudnék beszélgetni vele csak azért, hogy tanuljak tőle. Ez az ember zseni volt a maga módján, és mint minden zseni, kicsit talán különc is. Mindazonáltal a protestánsoknak bőven van mit meríteniük ma is gazdag életművéből.

Tovább

Ott állt, mást nem tehetett... - Luther és a reformáció

Egy kiadós verés: erre számíthatott az, akit utazóként Szászországban megállítottak a parasztok és arra a kérdésre, hogy "Márton testvér oldalán állsz?" nemmel feleltek. Ebben a hónapban félévezredes a reformáció, ami az előző dörgedelmes példa ellenére sem a pofonosztásról szólt, noha kétségtelen tény, hogy alapos  nyomot hagyott a világ arcán. Mivel ez itt nem egyháztörténelmi közlöny, hanem egy blog, úgy gondoltam helyesebb ha a saját véleményem is leírom a reformáció ismert hőseiről. Kezdjük a sort Lutherrel!

Ha jól értem, "Márton testvérnek", vagyis Luthernek két villámcsapás élménye volt az életében. Az első miatt (amikor kis híján szó szerint belevágott a ménkű) beállt ágostonos szerzetesnek a katolikus egyházba. A második villámcsapás akkor érte utol, amikor megértette, hogy csak hit által jár az üdvösség. Ez ugyanabból az egyházból - ismerjük az eseményeket - végül ki is sodorta.

Luther "pálfordulása" a legendás elbeszélés szerint egy toronyban érte utol (Turmerlebnis), ahol a Róm 1,17 értelmezése tantuszként leesett neki. Eszerint Isten igazzá nyilvánít bennünket a megfeszített és feltámadt Krisztus miatt, az embernek ebből következően pedig nincs saját érdeme és az üdvösség is kegyelemből történik, hit által. Luthert boldogította a tudat, hogy megértett valami fontosat és a következőket mondta:

"Úgy éreztem magam akkor, mint aki a szó szoros értelmében újraszületett, és tárt kapukon át jutott be a paradicsomba."

Szerintem döbbenetes a tény, hogy az egész eget-földet, egyházat és világot megrengető változáshullám (kis túlzással persze) egyetlen felfedezett igevershez kapcsolódik. A páli teológia képezi az egyik főgyökerét annak, ami egyszerre öntötte el Luther az igazság felfedezésének örömével, és elegendő bátorsággal ahhoz, hogy kiálljon, sőt szembeálljon a fölé magasodó tekintélyrendszerrel.

Itt viszont talán meg kell állni egy pillanatra. Sokan látják úgy, hogy a reformáció tulajdonképpen a tekintéllyel (amit a katolikus egyház testesített meg) szembeni lázadás volt. Nem akarom azt mondani, hogy ez nem volt benne a pakliban, de azt merem állítani, hogy nem ez a lényeg - ez csupán következmény. Luther és a reformáció sola elveiből (itt főleg a Sola Scripturára gondolok) nekem inkább úgy néz ki, a reformáció az egyház akkori tekintélye feletti nagyobb tekintély előtti meghajlásból fakadt. Ez pedig maga a Szentírás - illetve legyünk korrektek, annak reformátori hermeneutikája. A "lázadás" abból a szükségszerűségből keletkezett, hogy a katolikus egyház Luther szerint nem akart meghajolni a felette álló nagyobb autoritás előtt.

Sokszor mondják, hogy Luther maga nem akarta elhagyni a saját egyházát, ami persze igaz. De azért hozzá kell tenni, hogy ágostonos szerzetesi éveire utóbb úgy emlékezett vissza, mint amelyek haszontalanul és szüntelen lelki gyötrődések között teltek. A téma egyik legismertebb kutatója, Diarmaid MacCulloch úgy fogalmaz, hogy Luther szerint saját gyónásai végén sem felszabadulást, hanem csak az igazságos Isten dühét érezte, amivel az ő bűneire válaszol. Talán furcsa ilyet leírni, de Luther emiatt (saját bevallása szerint) gyűlölni kezdte Istent, mert olyan törvényeket szabott, amiket lehetetlen betartani. És akkor ezután jött a "megvilágosodás", azaz a korábban említett Turmerlebnis a hit általi megigazulásról.

Luther szerintem egy hős, aki joggal tartható annak. Habár a valóságban sosem hangzott el a szájába adott híres mondat ("itt állok, mást nem tehetek"), amikor tanai visszavonására kényszerítették, akkor sem futamodott meg. Pedig egy egész birodalommal nézett szembe, de ő nyilvános keretek között elégette a kiátkozásáról szóló pápai nyilatkozatot is. Ugyancsak elképesztő teljesítmény részéről a Biblia (pontosabban akkor még "csak" az Újszövetség) németre fordítása Wartburg várában. A "Márton testvér" elismeréséről szóló listának mindezek persze önkényesen kiragadott elemei, melyek azért nem feledtethetik, hogy Luther tudott brutálisan is viselkedni. Valamikor kemény erőszakra, gyilkosságra és pusztításra szólított fel, például az anabaptisták kapcsán, akikkel szemben nem engedett meg semmiféle türelmet és irgalmat, hanem úgy vélte, veszett kutyaként kell agyonverni őket. Az élete végén publikált erősen antiszemita műveket is ide kell sorolni, melyekre sajnos - többek között - a hitleri rezsim is szívesen hivatkozott. Valószínű az sem melengeti a bibliaolvasók szívét, ahogyan Luther Jakab levelét kezelte...

Milyen ember volt Luther? Szerintem olyan, mint bármelyikünk, erényekkel és hibákkal, és nekem éppen ettől az egyszerűségtől hiteles figura. A különlegességét számomra nem az adja, hogy bárki fölé akart nőni, hogy történelmi legenda válhasson belőle. Ez az ember nem akart forradalmat. Sőt, a történelmi források szerint maga is meglepődött azon, milyen dinamikát váltott ki, és csak ezután fedezte fel a saját kommunikációs képességeit is. Van ebben valami bájos, hogy a Nagy Forradalmár sem értette meg jó ideig önnön szerepét. Ő csak egy egyszerű ágoston rendi szerzetes volt, viszont olyasfajta, aki megengedte magának, hogy a felismerései elragadják, és aztán ennek mámorában ő is megragadott valamit, amit igazságként követni kezdett. Szóval, ha van valami, amit Luther Mártontól minden hibája ellenére megtanultam, az számomra az, hogy ha megadatik az igazság egy darabkájának a felismerése, azt mindhalálig meg kell tartani, bármit is akar a hivatalos egyház. Ám mindennek a szívós makacsságnak sosem lehet elsődleges célja az egyház, mint olyan elleni lázadás - sokkal inkább az igazság előtti alázatos térdhajtás. 

Tovább