A nyilvánvaló nyilvános kinyilvánítása

"Amikor a nyilvánvalót nyilvánosan kinyilvánítják, az nyilvánvalóan felesleges" - ez volt az első gondolatom arról, amivel tele van most a sajtó: a katolikus egyház legutóbbi, három hetes szinódusának döntéseiről beszélek. (Egy cikk róla például itt olvasható.) A szinódusról kiadott dokumentum különféle állásfoglalásokat tartalmaz a melegekről és a nők szolgálati szerepéről, valamint más fontos társadalmi kérdésekről. Avagy éppen csupán közhelyeket ezekkel kapcsolatban?

Nem akarok persze túlzásokba esni, és gúnyosan elmarasztalni ezt az egészet, hiszen pontosan 167 fejezetből(!) áll az a dokumentum, ami a szinódus döntéseit összefoglalja. Úgy lenne tisztességes, ha az ember végigolvashatná vagy legalábbis átfuthatná ezt a szöveget, és csak utána vonna le vérmes következtetéseket.Valószínűnek tartom, hogy egy ilyen terjedelmű dokumentum részletesen kifejti a különféle kérdéseket, valamint a rájuk adott válaszokat, és nem olyan kétmondatos stílusban foglalkozik az egyébként tényleg sürgető társadalmi problémákkal, mint ahogy a világsajtó azt bemutatja.

A sajtóhírek tehát jó eséllyel elnagyoltak, ezt tudomásul kell venni, ám mégis ennek a 167 fejezetnek a konklúzióiról beszélnek, vagyis a részletek mellőzésével a lényegről, melyre a Vatikánban a szinódus tagjai eljutottak. És ha ezek a beszámolók kicsit is helyesen beszélnek, akkor mégis azt kell mondjam, hogy ami Róma szívében  történt, és amiről egymás után számolnak be a hírforrások, mintha egyfajta gigantikus felismerésről-belső felvilágosodásról lenne szó, az egy átlagos keresztény szemében szinte a semmivel tűnik egyenlőnek. Mire gondolok? Vegyük csak a leginkább kényes témákat!

A szinódus tagjai kimondták, hogy Isten szereti a melegeket, és nekünk is szeretni kell őket. Na bumm: tegye fel a kezét az a hívő keresztény, aki számára ez a kijelentés az újdonság erejével hat! Biztos vagyok benne, hogy lesznek kezek a levegőben, de talán mégsem itt kellene már tartani ebben a kérdésben. Régóta nem az okoz dilemmát, hogy Isten szereti vagy nem szereti a homoszexuálisokat, hanem leginkább az, hogy az egyház úgy igazán semmit sem tud kezdeni velük. Egy másik fontos dilemma a nők egyházi szerepének növelése: a szinódus kimondta, hogy a jövőben több szerepet kell adni a hölgyeknek. Nagyszerű - ismét egy közhely. Különösen azért is, mert a szinódus szövege a beszámolók szerint csak frázisokat tartalmaz, nem mond semmi konkrétumot arról, pontosan milyen szerepvállalásra céloz. Míg a nagyegyházak közül a református és evangélikus egyházban régóta szentelnek fel lelkésznőket, és a kisebbek is egyre nyitottabbak a hölgyek irányában, a katolikus egyház eljutott addig, hogy kimondja, esetleg lehetne hangjuk a nőknek is az egyházban. Tényleg örülnünk kellene ennek? Hasonlóan érdekesen hangzik a pedofília problémájának kezelése. Nem fogja elhinni az olvasó, de a szinódus kimondta, hogy a pedofília jelenségével szigorúan kell bánni. Átláthatóan és felelősen kell viselkedni, no és meg kell előzni a hasonló eseteket. Ugye milyen nagyszerű felismerés? (Igaz, ahogy a hírek megjegyzik, a felelősség világos belátása határozottan hiányzik az évtizedeken át eltitkolt pedofil bűncselekményekkel kapcsolatban.)

Akik régóta olvassák a blogom, nagyon jól tudják, hogy kisegyházi keresztény létemre egyáltalán nem vagyok antikatolikus beállítottságú. Ettől függetlenül őszintén nem értem miért volt szükség egy ilyen volumenű tanácskozásra és globális sajtónyilvánosságra ahhoz, hogy egy átlagos értelmi képességű ember számára egyetlen másodperc alatt belátható igazságokat rögzítsenek a katolikus egyházban. Hát tényleg örülnünk kellene annak, hogy keresztények 2018-ban eljutottak olyan gondolatokra, mint a homoszexuális emberek szeretete, a nők szerepének lehetőségei, vagy egy súlyos bűncselekmény komolyan vétele?

Őszintén bízom abban, hogy másról van szó, én értek félre valamint, és csak a sajtó adja vissza hiányosan ennek az egész eseménynek az értékét, a konkrétumok pedig abban a bizonyos 167 fejezetben rejtőznek. Akkor nem kellene olyasmit írnom, hogy az egyház jelentős fáziskésésben van - ahogy azt már sajnos többször is láthattuk, hittől és világnézettől függetlenül.

Tovább

Egy volt, ma legalább három... egy szentség története

A kereszténységet számos kisebb-nagyobb töréspont szaggatja különféle felekezetre, sőt a felekezeteken belül is irányzatok jönnek létre és virágzanak az eltérő teológiai felfogások. A hívő emberek - akár a vasreszelék a mágnes közelében - úgy rendeződnek el az egymást megosztó részletkérdések körül, és persze mindenki a saját álláspontját tartja biblikusnak. Van azonban egy olyan kérdés, ami nem másodlagos, egyáltalán nem elhanyagolható, és amely az átlagosnál is nagyobb töréspontot jelent a mai dogmatikában, valamint gyakorlatban egyaránt.

Aki az egyház többféle felekezetében mozog, az előbb-utóbb szembetalálja magát a kérdéssel, ami képes alaposan megosztani a hívőket: ez pedig a keresztség. Valahol kissé groteszk, hogy pont az távolít el bennünket a leghatékonyabban egymástól, ami a Biblia szerint eredetileg az egyik leginkább egyesítő pont volt az első keresztények között. Hiszen Pál az efezusiaknak még így fogalmazott: "egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség" (Ef 4,5). Az első keresztények valószínűleg tudták miről szól és mi a lényege a keresztségnek. Ehhez képest manapság legalább háromféle, alapjaiban gyökeresen eltérő megközelítése létezik ennek az "egy" keresztségnek a nyugati egyházakon belül:

1. A katolikus felfogás szerint a keresztség szinte automatikusan hat, vagyis önmagában hatékony tett. Gyerekeket is meg kell keresztelni, de a keresztséget a bérmálás szentségével szükséges megerősíteni.

2. A protestáns nagyegyházi felfogás szerint a keresztség nem hatékony önmagában. Nem a keresztség tesz Isten gyermekévé, hanem a megtérés. Ugyanakkor a gyerekkeresztség jó, ami után illik konfirmálni - ez viszont nem egy szentség, ahogy a bérmálás sem az, mert szentségekből csak kettő létezik.

3. A kisegyházi (főként baptista, pünkösdi) keresztség csakis felnőttekre vonatkozik és nem kell semmivel utólag megerősíteni. A keresztséget tehát a felnőtt hívő kéri saját felelősségére. Pünkösdieknél mindehhez még a Szentlélekben való keresztség is hozzáadódik, ami most nem témája ennek a bejegyzésnek.

Természetesen a fenti rövid kis mondatokkal lehet kötözködni, mindazonáltal a lényeget szerintem jól kifejezik. A keresztség, ami az egyház elindulásakor egyféle és valószínűleg elég világos volt, mára legalább háromféle irányba halad, és masszív árkokat képes ásni a felekezetek közé. Persze arra a gondolatra, hogy "egy a keresztség" azt is mondhatnánk, hogy a keresztség attól egy, hogy egyszeri alkalommal történik meg, hiszen nem katolikusnak vagy protestánsnak, hanem kereszténynek keresztelnek meg bennünket, és magát az aktust nem ismételjük meg többször.

Ez kétségtelenül igaz, ám a gyakorlat azt mutatja, hogy az egyes felekezetek nemhogy másként gondolkodnak a keresztségről, hanem abban is gyakorolják magukat, hogy újra megkeresztelik a hozzájuk érkező, más háttérből mintegy "átigazolt" hívőket. Így pedig sokak számára a keresztség mégsem lesz egyszeri esemény és átélés, hanem többszöri cselekménnyé válik. Volt olyan ismerősöm, akit még gyermekkorában megkereszteltek, később bérmálkozott is, de a hitét ezután nem gyakorolta semmilyen formában. Azután fiatal felnőttként egy pünkösdi jellegű közösségben megtért, ahol természetesen közölték vele, hogy gyermekkeresztsége teljesen érvénytelen, így akkor bemerítkezett. Nagyjából egy évtized múlva úgy vélte, az ortodox egyházban találhatja meg, amit valójában keresett - ott azonban megmondták neki, hogy egyik eddigi keresztségét sem tartják elfogadhatónak, ezért a keresztséget immár harmadjára is meg kellene ismételnie. Látható tehát, hogy csak szituáció kérdése, hogy az egy keresztség egyszeri keresztség-e vagy abból is több lesz adott esetben.

Mindezt úgy foglalhatjuk össze, hogy teljes dogmatikai széthúzás és a másik gyakorlatától való merev elzárkózás jellemző az egyetlen keresztség kérdésében, amiről hallgatólagosan mindenki tudja, hogy valójában csak egyetlen egyszer szükséges megtenni. Hiszen a keresztség - és ebben azért megvan az egyetértés - iniciációs szentség, ami azt jelenti, hogy ez az a cselekmény, ami mintegy bevezeti az új hívőt az egyházba, és ezáltal a helyi gyülekezetbe is. (Ne feszegessük most azt a kérdést, vajon ez mennyiben nevezhető elfogadhatónak!) Vagyis egy embert elvileg csak egyszer kell megkeresztelni - az újrakeresztelések ezért azt fejezik ki, hogy minden felekezet csakis a saját gyakorlatát tartja ama bizonyos egyszeri alkalomnak, míg a többiekét ebből következően tévedésnek és hamisnak.

Mi lehet a megoldás erre a - túlzás nélkül mondhatjuk - áldatlan állapotra, ami a keresztségről alkotott felfogásainkat körbeveszi? Pillanatnyilag én nem látok ilyen megoldást körvonalazódni. A közelmúltban jutott el hozzám a hír arról, hogy bizonyos körökben, melyek a kisegyházi felfogásnak megfelelően csak a felnőttkeresztséget látják igazán elfogadhatónak, létrehoztak egy számomra kissé öszvér megoldásnak tűnő eljárást, amit megerősítő keresztségnek neveznek. Ez főként olyanok számára elérhető, akik egy nagyobb egyházból érkeznek egy felnőttkeresztséget hirdető kisebb felekezetbe, és ott azzal szembesülnek, hogy legalábbis gyanakodva szemlélik a gyermekkeresztségüket. Ha például valaki katolikusból baptista szeretne lenni, és a baptista gyülekezetben bár nem presszionálják arra, hogy bemerítkezzen, akkor is egy idő után - látva a többiek gyakorlatát - elbizonytalanodik egykori gyermekkeresztsége érvényességében. Nos, ha szeretné, megteheti hogy bemerítkezik, de ha nem biztos a dolgában, akkor egy ilyen megerősítő keresztséggel ("biztos, ami biztos") beállhat a medencébe, ahol ünnepélyes keretek között kimondják felette, hogy keresztségét megerősítik. Bevallom őszintén, nem igazán értem ezt a gyakorlatot, noha érzelmileg valamennyire tudok azonosulni azok elbizonytalanodásával, akik egyik felekezetből átkerülnek egy másikba. Ha ugyanis egykori keresztségét ezzel megerősítettnek veszik, akkor mi szükség van ehhez egy újabb szertartásra, medencére, vízre és egyáltalán az egészre? Mindenesetre igazi megoldásnak ezt nem látom - sőt, inkább a teljes zavar újabb tünetének.

Van-e kiút egy ilyen alapvető kérdésben, amit minden felekezet igazi szentségnek és biblikus tettnek tart, vagy továbbra is fennmarad a mostani kavart-zavart állapot? Fontos lenne ezzel a kérdéssel többet foglalkozni, mert a keresztség nem egy mellékes tanítás, hanem az üdvösséghez is kapcsolható tett - vagy legalábbis tegyük hozzá itt is: vannak felekezetek, melyek így gondolják...

Tovább

Az állam és egyház szétválasztása keresztény vívmány?

Mitagadás, Alvin J. Schmidt professzor meglepett: a kereszténység civilizációt alakító-befolyásoló hatásáról szóló könyve egyik fejezetében azt taglalja, hogy az állam és az egyház szétválasztásának eszméje valójában keresztény gyökerekkel bír. Úgy gondolom, ha ez az igazság, akkor ez egy fontos igazság, amit érdemes a mai világban is artikulálni!

A dolog első meggondolásra semmiképpen sem tűnik magától értetődőnek, pedig valójában nagyon is az. Az ember azt hinné, tipikus világi-szekuláris gondolat, hogy az egyházat minél messzebb sodorjuk a hatalomtól, nehogy valamiféle teokratikus törekvésekbe fogjon, és végül akár az állam fölé is kerekedjen. Az egyház és az állam elválasztása tehát a beépített reflexeink szerint nem a kereszténységből származik, hanem a szekularizáció eredménye. Ez a gondolat annyira igaznak tűnik, hogy nem is szoktunk tovább foglalkozni vele, hanem hagyjuk megülni valahol a tudatunk legmélyén. Pedig nem kell messzire menni, hogy észrevegyük, nem eszik ilyen forrón a kását: az állam és egyház elválasztásának gondolatának csírái valójában a kereszténységben gyökereznek - mondja ezt Schmidt.

Mindannyian tudjuk, hogy Jézus azt kérte: adjuk meg a császárnak (átértelmezve: a világi hatalomnak), ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené. Persze Krisztus itt az őt szorongató farizeusoknak adott egy frappáns feleletet, és nem közvetlenül az állam és egyház elválasztásáról beszélt - ám szavaiban mintha mégis megtenné ezt a distinkciót... Háromszáz évvel Krisztus mondata után Szent Hosius, az ibériai Córdoba püspöke szemrehányást tett II. Constantinusnak, amiért beleszól egyházi ügyekbe. A következőt írta a császárnak:

"ne avatkozz egyházi ügyekbe... Isten a [világi] királyságot helyezte a kezedbe; nekünk [püspököknek] az Ő egyháza ügyeit adta."

Hosius érvei alátámasztására éppen Jézus előbb idézet válaszát használta fel az adófizetésről. Ugyancsak jól tudjuk, hogy a kereszténység első három évszázadában a hívők nem kerestek és nem is vártak kormányzati támogatást vallási tevékenységeik végzéséhez. Ebben egyébként jelentősen különböztek a pogány rómaiaktól, akik számára a vallás maga egy városhoz vagy államhoz való kapcsolódást jelentett. Egyébként a latin religare szó - amiből a religio, azaz vallás kifejezés származik - eredeti jelentése arra utal, hogy az ember és az állam között valamiféle összeköttetés létezik. A kereszténység egyik ellenfele, a második századbeli Kelszosz ideges is volt amiatt, hogy a keresztények láthatóan nem kapcsolódnak a vallásuk révén egy városhoz vagy az államhoz, tehát nem látta náluk ezt az összeköttetést, és többek között ezért is tartotta szektásnak őket. Azt pedig mindannyian tudjuk, hogy Constantinus idejében megfordult a széljárás. Végül maga a császár kezdett el beleszólni egyházi ügyekbe - innentől pedig az a gondolat, hogy a kereszténységnek nincs szerves köze a politikai hatalomhoz, elkezdett elsorvadni.

Nos, a témát még bőven fejtegethetném - lehetne beszélni például Luther felfogásáról, akinek ugyancsak nem tetszett, hogy a pápaság milyen szerepet vesz magára a világi kormányzásban -, de itt most megállok, mert az alapvetés így is jól látszik. Az a helyzet, hogy az első évszázadokban nemcsak a kereszténységet üldözte az állam, de a kereszténység sem kívánt az államra támaszkodni, hanem anélkül szervezte az életét.

Ma azonban már egy másik világban élünk, amit a történelem a maga medrében alakított. Ha őszinték vagyunk, bármennyire is halljuk időről-időre, hogy az állam és az egyház szétválasztása megtörtént, mind az állam, mind az egyház továbbra is ragaszkodik egymáshoz. Az állam számára az egyház részben ellát olyan feladatokat, melyek egyébként államiak lennének, az egyház számára a hatalom pedig erőforrásokat biztosít a fennmaradásához. Bizonyos értelemben mindkettőnek jól jön a másik, vagyis valamiféle "megtűrt szimbiózisban" léteznek egymás mellett. A szimbiózis szót használtam, ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy a két fél azonos módon van rászorulva a másikra. Szerintem ebben a kapcsolatban az állam osztja a lapokat, az egyház pedig alárendelt szereplőként mindent megtesz a forrásokért - de nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez hosszú távon hasznos lesz számára. Unalomig ismert példák vannak a történelemből arra, ha valaki állami pénzcsapokon lóg, melyek a puszta fennmaradását jelentik, és nem tud emellett más lábakon állni, csaknem automatikusan szervilissé válik. Ez szinte elkerülhetetlen következmény. Az lehet, hogy az egyház pillanatnyilag csak ezen a módon tudja működtetni a rá bízott intézményeket, szervezeteket, projekteket, de nem nehéz felismerni, hogy mindezzel olyan függésbe hozza magát, ami rengeteg megalkuvással, torzulással, bizonyos elvek feladásával járhat. Egy idő után pedig a kompromisszumkészség olyan szintet üt meg, hogy az egyház pont az elvei feladása miatt nem fogja tudni jól ellátni azokat a feladatokat, amelyek kedvéért eredetileg a pénzcsapokra csatlakozott. A bumeráng tehát elrepül, de végül visszaüt arra, aki eldobta.

Az egyház szeret a múltra és az általa ápolt hagyományokra visszatekinteni, és ezekre hivatkozni, ami teljesen érthető. Talán ideje is lehet, hogy a számára legfontosabb hagyományban elmélyedjen, vagyis nézze meg az eredeti forrást, az eredeti kereszténységet, az eredeti alapelveket. Az első keresztények kompromisszumra nem hajló, mégis az államot tisztelő, és dinamikát hordozó magatartását. Azt az egyházat, ami borzasztó nehézségek között, de ápolta a betegeket, tanította az embereket, hirdette az evangéliumot - vagyis minden alapvető életfunkcióját ellátta, miközben nem hozta függésbe magát a hatalomtól sem. Tisztában vagyok vele, hogy vannak persze jó dolgok is az állam és az egyház kapcsolatában - a problémát nem is abban látom, hogy egyik lehetővé teszi a másik működését, esetleg valamiképp támogatja is, hanem a függőségben. Az egyház addikciója az, ami aggályos, amit szerintem csökkenteni kellene, amit a minimumra kellene szorítani. Különösen, ha igaza van Alvin Schimdtnek, és a két entitás elválasztása eredetileg is a keresztény gondolat része volt. Még ha kicsit erősnek is látom, hogy "a keresztények találták ki" a két terület elválasztását, mindazonáltal az biztosan tűnik, hogy nem törekedtek a kettő összefonódására. Tanulságos gondolat.

Tovább

Az elgyötörtek gyötrése

Új törvény lépett hatályba Magyarországon: mostantól tilos hajléktalannak lenni. Tilos padon fekve aludni, tilos mosdatlanul és büdösen az utcán lebzselni, életvitelszerűen levegőt rontani. Az intézkedés alapvetően a jólétben élő polgárok kényelmét szolgálja, hogy azok zavartalanul tudják használni a közterületeket. És ha végre eltűnnek a hajléktalanok, talán az utcai kirakatok fényei is szebben csillognak majd.

Azt hiszem Jézus Krisztusról mindannyian láttunk már sokféle szobrot. A legtöbb ábrázolás a kereszten függve mutatja Őt, ahogy kezében és lábfejében a szögekkel, arcán a kínlódás jeleivel várja a halál pillanatát. A közelmúltban azonban egy meglehetősen formabontó Krisztus-szobor is napvilágot látott, amilyennel korábban még nem találkoztunk. Jézus egy padon fekszik, arcát nem is látjuk a takaróként szolgáló hosszú köpenye alatt, mely alól lábfejei azért kilógnak. A szobor Jézust hajléktalannak ábrázolja, hiszen saját bevallása szerint valahol az is volt: ismerjük az evangéliumi szöveget arról, hogy a madaraknak van fészkük, a rókáknak barlangjuk, de az Emberfiának nincs hol lehajtani a fejét. 

Szegény Jézus, ha ma élne itt közöttünk és vélhetően ugyanúgy azonosulna a társadalmilag periferikus emberekkel, ahogyan azt mindig is tette, szembe kellene nézzen a keresztény Magyarország szigorával. Ez a Jézus, a hajléktalan Krisztus az új törvényünk értelmében ugyanis rendbontó elem volna, akit mielőbb el kell zavarni a közterületről, szabálysértési eljárást kezdeményezni ellene, esetleg a nála lévő ingóságokat is megsemmisíteni. Krisztus nem lenne túlságosan szalonképes a mai, kereszténynek mondott Magyarországon. Meglehetősen groteszk, hogy az erről szóló döntést pont egy olyan politikai közösség tagjai hozták meg, akik néhány hónappal ezelőtt határozottan kijelentették: ők keresztény alapokon álló nemzetet építenek. Ám paradox módon míg a hajléktalan Jézus szobrát Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek megáldotta - közben még azt is hangsúlyozva, hogy szociálisan érzékenynek kell lennünk hajléktalan embertársaink felé -, addig a katolikus teológus Semjén Zsolt neve szerepel azon a törvényjavaslaton, ami az utcán lakókkal szembeni szigorúságot szorgalmazza. 

Azt hiszem keresztény kormányunk nem értette meg igazán, miről szólt valójában Jézus hajléktalansága. Nem, nem pusztán arról, hogy Jézusnak nem volt hol lehajtani a fejét. Ez csak a tényállás technikai vetülete, ami a hajléktalan létformából következik. Ennél sokkal fontosabb észrevenni, hogy Jézus tudatosan döntött önmaga hajléktalansága mellett, mondhatni ez is benne volt a megváltás programjában, amit Ő szándékosan felvállalt. Jézus hajléktalan akart lenni - ellentétben sok mai hajléktalan embertársunkkal, akik minden bizonnyal nem ilyen életet álmodtak maguknak. Krisztus tisztában volt azzal, hogy ez teszi hitelessé Őt és küldetését az emberek szemében, akikért megérkezett. Jézus, amennyire csak képes volt, azonosult azokkal, akiknek az Igét hirdette. Óriási toposz, de mélyen igaz a kiexponált kép, ahogy Jézus szegényekkel és szerencsétlenekkel, rászorulókkal és kisemmizettekkel tartózkodik egy társaságban. Lukács evangéliumának szinte alapvetése a szegényeket magához ölelő, gazdagokat és jómódúakat korholó Megváltó figurája. Ráadásul Krisztus úgy fordult a szerencsétlenekhez, hogy nem volt tekintettel arra, hogy azok milyen büdösek és elviselhetetlenek, mennyire okolhatók saját körülményeikért, vagy éppen mennyire zavarják a többieket, a társadalom jobb körülmények között élő tagjait. Jézus azonosulási szándékai egészen addig "fajultak", hogy még azt is kijelentette: aki ezeken az embereken segít, valamiképpen Rajta segít - s aki ezeket az embereket elkerüli, magával Krisztussal nem találkozik.

Talán jó volna a Nagy Keresztény Magyarország felépítése közbeni erőfeszítések során meghallani Jézus hangját is. Jelenleg ott tartunk, hogy hoztunk egy rendelkezést, ami tovább gyötri az eddig elgyötörteket, de úgy igazán nem visz közelebb a hajléktalanság kétségtelenül komplex és nagyon nehezen kezelhető problémájának enyhítéséhez. Ahogy egy cikk fogalmazott: jelenleg nincs út a hajléktalan létből a bérlő-létbe, nem vezet ösvény az utcáról egy stabilabb életforma felé. A kettő közti hidat egyelőre több-kevesebb sikerrel a civil szervezetek próbálják megteremteni. 

Most azonban hoztunk egy törvényt, ezzel akarjuk elkerülni a közterületi hajléktalanságot. De vajon nem kerüljük el közben Krisztust is?

Tovább

A testtől független lélek?

Divatos manapság azzal érvelni, hogy az embernek nincs lelke. Csak test vagyunk, amit pedig lélekként tapasztalunk, az is testi folyamatokra vezethető vissza. Vajon ha elfogadjuk ezt az állítást, az veszélyezteti a hitünket?

Csúnya dolog ez a homokóra, amit a közismert dal szerint mi emberek nagyon szeretnénk megállítani! Másként megfogalmazva időszemlélettel rendelkezünk, ami a jelenen keresztül a jövőbe mutat; ennek keretében pedig azt is tudjuk, hogy egyszer meg fogunk halni. Nem egyszerűen halálfélelmet érzünk (amit egy állat is tapasztalhat, amikor például egy ragadozó üldözi), hanem szorongást ennek a tudatától és a meghalás folyamatának bizonytalan körülményeitől. Szűcs Ferenc szerintem szépen fogalmazza meg ugyanezt:

"Az ember ráeszmél, hogy tudásának és környezetének nagyrészét az előtte jártaktól kapta örökségül és valamikor maga is "örökhagyó" lesz. (...) Amint volt idő, amikor én nem voltam, ugyanúgy lesz idő, amikor én nem leszek. Az állat életére is jellemző a félelem, a veszélyérzet, de egyedül az ember tud szorongni és aggódni, hiszen a jövő bizonytalanságában biztosan tud a végességről."

Vagyis röviden, értelmezzük a lepergő homokszemeket, valamiként kezeljük az időfolyamot és eközben tartunk a saját végességünktől. Szerintem ez az egyik olyan képességünk, ami nagyon emberinek tűnik és elválaszt bennünket az állatoktól. (És nem utolsó sorban ez az időszemléletből fakadó bizonytalanság az egyik, ami elvezet bennünket ahhoz, hogy a saját létünk értelmét magunkon túl találjuk meg: azaz például Istenben.)

De tulajdonképpen miért félünk a haláltól?

Szerintem leginkább azért, mert megszakad a létfolytonosságunk. Nemcsak az öntudatunkat veszítjük el, amikor meghalunk, hanem tartunk tőle, hogy soha nem is nyerjük azt vissza, vagyis a kontroll magunk felett végleg kicsúszik a kezünkből. A halál nem olyan, mint egy kis ájulás, amit némi, az ember orra alá nyomott repülősóval talán meg lehet valahogyan oldani. A halálba végzetesen "beleájulunk", de eddig úgy néz ki, abból fel nem ébredünk. Nagyon sok keresztény éppen emiatt is kapaszkodik abba a lehetőségbe, hogy akkor kell legyen egy olyan alkotórészünk, amit léleknek nevezünk - és ami a meghalás pillanatában távozik a testünkből, hogy "valahova felröppenve" tovább éljen. Vigasztaló ebben hinni - és könnyedén elvezet ahhoz, hogy a lelkünket gondolatban teljesen elválasszuk a testünktől.

Az előző részben arról próbáltam írni, hogy a legújabb kognitív kutatások szerint amit léleknek nevezünk, az jó eséllyel az agyunk egyik funkciója, vagyis ha az agyunk elporlad, nem marad olyan részünk, ami túlélhetné a halált. Másként fogalmazva a mai kutatások nem támasztják alá a vigaszt kereső megoldásainkat és azt állítják, a lelkünk össze van kötve a testünkkel, és nem is lehet attól leválasztani. 

De ez az állítás tényleg olyan horderejű és annyira sokkoló kell legyen (mármint ha egyáltalán igaznak fogadjuk el), hogy alapjaiban megrengeti a hitünket? Szerintem szó sincs erről! A teljes megsemmisülésre többféle módon is szoktak válaszolni. Például - többek között - a hetednapi adventisták a lélekalvás elméletét vallják: az elképzelés szerint az ember a testi halál és a végleges feltámadás között "nem érzékeli" a létezését, tulajdonképpen nincs is lelke. Vagyis Istennek nem okoz gondot, hogy az emberi szempontból valós megsemmisülésnek nevezhető állapotból az egyént helyreállítása. Most nem szeretném ezt az álláspontot teológiai szempontból kiértékelni, csupán arra kívántam utalni, hogy amennyiben abból indul ki a gondolatmenet, hogy nincs testtől független lelkünk, az nem jelenti a hitünk végét.

Ez annál is inkább így van, mert az egyház korai időszakában (a patrisztikus korban) is alapvetően úgy gondoltak az emberre, hogy az testi-lelki egység. Tertullianus például azt írta, a test és lélek két különböző, noha egymással összekapcsolódó rész (mondjuk a lelket önmagában halhatatlannak vélte). Inkább a görög filozófiák szemlélete volt az, hogy a lélek a test börtönében létezik, és a halál pillanatában onnan mintegy kiszabadul. A testtől független lelki komponens gondolata mintha nem a biblikus kereszténységből, hanem a hellén kultúrából származna... (Amit persze aztán az egyház is átvett bizonyos mértékben.)

Félre ne értsen senki: természetesen a patrisztikus korban nem a mai materialista-redukcionista szemüveget viselték az egyházatyák, viszont annyiban mégis emlékeztet a régi felfogás a mai modern szemléletre, hogy nem szedte szét ennyire az embert testi és lelki alkotóelemekre - mintha az egyik független lenne a másiktól. Persze nem állítom, hogy nem volt egyfajta nyitottság abba az irányba, hogy a lelket önálló entitásként kezeljék. Ám mégis a meghatározó gondolat az volt, hogy az emberi lényt a kettő csakis együttesen konstruálja: a test és lélek közösen határozzák meg milyenek is vagyunk. Ez az antropológia tehát valami olyasmit állít, hogy amikor meghalunk, akkor nem a lelkünk fog élni, hanem mi magunk, hiszen többek vagyunk a lelkünknél. Ahogy azt is tudjuk, a Szentírás végső soron feltámadásról beszél: Athénagorasz szerint az ember örök életre szóló rendeltetése az egész embert érinti, vagyis a testét és a lelkét is.

A témát a végtelenségig lehetne ragozni. Most pusztán két dologra kívántam rámutatni:

(1) Az ember teste és lelke elválaszthatatlanul összekapcsolódik egymással az életben, és valószínűleg a halálban is. Ebben hinni nem ateizmus, hanem szerintem teljesen összefér a hitünkkel.

(2) A halál utáni létezés úgy gondolom független attól, hogy teljesen megsemmisülünk testestől-lelkestől halálunk pillanatában, avagy van egy részünk ami ezt túléli. A Szentírás alapján én azt látom biztosnak, hogy a feltámadás nem a lelkünkre, hanem az egész emberre vonatkozik: nem testtől független tudatként fogunk lebegni.

Ha igaz a fenti két állítás, akkor szerintem azt kell mondanunk, hogy a hitünket nem veszélyeztetik az olyasféle kijelentések, melyeket manapság divatos hangoztatni a kereszténységgel szemben - miszerint nincs testtől független lelkünk.

Tovább

Lélekkel, lélek nélkül vagy lelketlenül?

Biztos vagyok benne, hogy sokak számára feleslegesnek tűnik a kérdés: honnan tudjuk, hogy van egyáltalán lelkünk? Talán valami ilyesmit mondanánk: érezzük, amikor boldogok vagyunk és azt is, ha fáj. De pontosan hol és mit érzékelünk ilyenkor? Talán lesznek, akiket meglep a kijelentés, hogy az alapvető tudományos hozzáállás szerint az embernek valójában nincs lelke - amit mégis annak érez, az pusztán az agy egy funkciója.

A manapság rendkívül népszerű Yuval Noah Harari keményen odavágja "Homo Deus" című könyvében, hogy a kreacionisták a tudatuk mélyén leginkább azért utálják Darwint, mert az evolúció megfosztott bennünket a lelkünktől. Ha az ember az alacsonyabb rendű létformáktól származik, akkor Harari szerint lelke sem lehet, főleg nem olyan, ami túléli a test halálát. Mivel a lélek az agy egyik funkciója - azaz valami olyasmi, mint egy fának az árnyéka - az agyhalállal a lelkünk is megszűnik majd működni. Ha kivágják a fát, eltűnik az árnyéka is. Semmi nem marad belőlünk, porból lettünk és porrá leszünk, nincs bennünk lélek, ami bárhova elvándorolhatna - alkossunk bármilyen képet is a túlvilágról, ahová a léleknek repülnie kellene.

Ráadásul, tovább fokozva ezt a gondolatot, az emberhez közelebb álló főemlősök kapcsán lehet olvasni olyan beszámolókat, mintha ők is rendelkeznének az öntudat bizonyos szikráival. Még a hatvanas évek végén vált közismerté Washoe, egy csimpánz, aki megtanulta az amerikai ameslan-jelbeszédet. Ezt a jelnyelvet a süketek használják az egymás közti kommunikációra, Washoe pedig mintegy 250 jelet volt képes megismerni, sőt ezek egyszerű kombinációját is használta. Például az "adj édességet" jeleket egymás után tudta mutatni. Egy Chantek nevű orangután pedig nemcsak 150 jelet sajátított el, de képes volt arra is, hogy felismerje saját magát a tükörben! Többek között ezek alapján a lélekről kialakított monisztikus felfogás azt feltételezi, hogy amit az ember öntudatának, mentális képességeinek, és hagyományosan lelkének szoktunk nevezni, az gyakorlatilag a biológiai adottságunkban gyökerező képesség, melynek csírái a hozzánk közel álló főemlősökben is jelen vannak. A lélek, amiben mindig is hittünk, nem létezik - összegezhetjük ezt az álláspontot.

Valószínűnek tartom, hogy keresztényként a legtöbben nem találjuk túl szimpatikusnak az ilyesféle gondolatokat. Mi eddig úgy vélekedtünk, hogy van egy léleknek nevezett, alapvetően titokzatos, de határozottan érzékelhető egység "valahol bennünk", ami képes a testünktől függetlenül funkcionálni. Gyakorlatilag valamilyen formában mintha az összes világvallás erről beszélne. Ha valaki ebben a gondolatkörben szocializálódott, valóságos hidegzuhany lehet számára olyasmit hallani, hogy tulajdonképpen nincs is lelke. Talán arra is gondol, hogy a lélek megsemmisülése a halálban az agy funkcióinak leállásával egyet jelent azzal, hogy kikukázhatja amiben eddig hitt.

Utóbbi dilemmáról majd a következő bejegyzésben írnék, most csak azt jegyezném meg, ha az ember elkezd kicsit "belekanalazni" ebbe az iszonyú komplex kérdésbe, egy idő után úgy érzi majd, hogy valamiféle köd lengi be az egészet. És azért nem egészen eszik olyan forrón a kását, ahogy az előző bekezdésekből az tűnhetett. Röviden és magyarul, a tudatunk egy merő rejtély. Ahogy Németh Dávid írja: "A következetes redukcionizmus nem tud magyarázatot adni arra, hogy a szellemi-pszichikus működés miért alkot mégis különálló egységet, s miért jött létre egyáltalán a tudatosság. Márpedig tagadhatatlanul fennáll bizonyos önállóság, s a psziché világában egészen sajátos törvényszerűségek uralkodnak."

A pszichikus átéléseink ráadásul nagyon szubjektívek, mitöbb gyakorlatilag lényegileg azok. Thomas Nagel ismert denevér-példája jól kifejezi mindezt. Nagel szerint egy ember megpróbálhatja elképzelni, milyen érzés denevérnek lenni, vagyis olyan képességekkel rendelkezni és úgy viselkedni, mint egy denevér. Azt viszont soha nem találhatjuk ki, milyen egy denevér számára denevérnek lenni. Ehhez már a konkrét denevér szubjektív élményét kellene átélni. Viszont erre nemcsak a denevérekkel, hanem senki mással nem vagyunk képesek. Még amikor egy másik embertársunk felé mutatunk empátiát, azaz megpróbáljuk beleérezni magunkat az ő helyzetébe, akkor sem azt éljük át, amit a másik személy, hanem azt, amit mi tapasztalnánk olyan körülmények között, amelyek éppen jellemzik ennek a személynek az életét. A tudatosság és a pszichikus átélések ezek szerint borzasztóan egyéniek - de akkor nehéz túlságosan fixált és végleges törvényekben gondolkodni róluk.

A túlzott redukcionista szemlélet másik gyengéje, hogy annyira egy rendszer egyes elemeire koncentrál, hogy nehezen tud tekintettel lenni ezeknek az elemeknek a kapcsolataira. A neuronok rendszere pedig iszonyú szövevényes. Az egyes alkotóelemek, mondhatni a "legókockák" tanulmányozása viszont nem ad magyarázatot számos olyan jelenségre, amelyek sajátosságai éppen a részek összekapcsolódásából fakadnak. Egy rendszer pedig sokszor több, mint egyszerűen az alkotóelemek összekapcsolt változata. Létezik egy bizonyos emergenciaelmélet, ami valami olyasmit mond ki, hogy egy rendszer bizonyos bonyolultság elérése után maga is új tulajdonságokat hoz létre - és ezek már nem vezethetők le az egyes alkotóelemek jellegzetességeiből. A tulajdonságok emellett az eredeti rendszerben sem voltak jelen - még kezdetleges formában sem.

Nem szeretném most a bonyolultat tovább bonyolítani, az egyetlen amit érzékeltetni kívántam, hogy amit mi léleknek, öntudatnak, mentális világnak, személynek élünk meg, az nem egy jól körvonalazott és minden porcikájában megértett valóság. Ám feltéve a provokatív kérdést, ha mégis igaza van az előbb felvázolt monisztikus pozíciónak, ez tényleg a hitünk végét jelenti? Szerintem nem - de erről majd legközelebb.

Tovább

Az ember leépítése

Egy izgalmas tanulmány és egy izgalmas kerekasztal beszélgetés van most a hátam mögött. A kettőnek nem kellene, hogy köze legyen egymáshoz, mégis valamiképpen ugyanaz jutott eszembe róluk, amit a bejegyzés provokatív címében szerettem volna a lehető legrövidebben visszaadni. Tudom, borús és depresszív kijelentés, de manapság mintha az ember leépítésének lennénk tanúi a nyugati társadalmakban - miközben paradox módon éppen az ellenkezőjeként éljük meg a helyzetet.

Akkor először a kerekasztalról!

A tegnapi nap során a MEKDSZ remek szervezésében egy igazán inspiratív beszélgetést figyelhettem nézőként a Budapesti Műszaki Egyetem egyik előadótermében. Ateista oldalról a "kifakadós videóiról" elhíresült Orosz László, míg a teizmust képviselve Nagy Gergely és Pataki Béla hallatták a hangjukat. Végül az asztalnál ült még az ismert valláskutató-kulturális antropológus, azaz Farkas Attila Márton (FAM) is. Nem tudom visszaadni a mintegy kétórás eszmecsere részleteit, mindazonáltal amit ők négyen összehoztak, minden bizonnyal sokféle érzelmet ébreszthetett a jelenlévőkben, beleértve ebbe a pozitívakat és negatívakat egyaránt. Az elhangzottakból most önkényesen két felszólaló, Orosz László és FAM egy-egy megjegyzését emelem ki, mert valamiképpen remek illusztrációi annak, amiről ez a bejegyzés szólni szeretne. 

Orosz László számomra szimpatikus módon beszélt felvállalt ateizmusáról, és keresztényként is be kell látnom, több szempontból könnyen tudtam azonosulni vele. Őszintén elmesélte, hogy fiatal évei útkeresései során mi volt az a végső pont, amikor teljesen elveszítette a hitét bármiféle istenség létezésében. Ez a pont a halál utáni élethez, valamint az emberi lélekhez kapcsolódott. Orosz szerint sokan vannak, akik eljárnak bizonyos szertartásokra, valamiféle értelemben gyakorolnak egy vallást, közben azonban a tudatuk peremén folyamatosan érzik, hogy nem tudják "ezt az egészet" elhinni. Nos, számára az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban az volt, amikor önmaga előtt beismerte, képtelen hinni a halál utáni létezés lehetőségében - mert a lélek, mint olyan nem létezik, hanem pusztán az agy egyik funkciója, gyakorlatilag kivetülése - akár a fának az árnyéka. És ha leáll az agy, akkor logikusan a funkcióinak is vége, a tudat is megsemmisül. Nincs semmi tehát a halál után, nincs testtől független tudat, nincs létezés. Ha nem is csak ez volt, ami végleg az ateizmus irányába fordította, mindenesetre a lélek képzetének ilyesféle "feladása" adta meg a végső lökést.

A másik általam most kiragadott gondolatmenet FAM tolmácsolásában hangzott el, aki azt mondta, nem hisz az egyetemes morálban, mert ehhez túl nagyok a különbségek az emberi kultúrák között. Az este folyamán egyébként FAM volt az, aki mindenféle kérdésben a leginkább flexibilis és ezért legkevésbé megfogható álláspontot képviselte - látszott azonban, hogy ezt belső meggyőződésből, és nem trendiségből teszi. Érdekes véleménye szerint a vallások, hitek, nézetrendszerek - tehát az is, ha valaki például kereszténynek mondja magát - egyfajta "szubjektív tudatállapotok", melyek beálltak és rögzültek az emberi tudatban. Maga a tudat egyébként szinte enigmatikus rejtély, és a friss kutatások arra világítottak rá, nem egyszerűen az agy funkciója, hanem mintha az egész testünk részt venne a működésében. Megjegyezendő, hogy FAM az ateizmust is az előbb említett beállt és szubjektív tudatállapotok közé sorolja, és egyáltalán nem jelentené ki kategorikus magabiztossággal, hogy nincs semmi a halál után.

Amiért pedig ezt a két hozzászólást emeltem ki a tegnap elhangzott számos érdekfeszítő gondolat közül, az a bevezetőben említett tanulmány, amely a posztmodern kor emberképét feszegette. Mind Orosz László, mind FAM véleménye csaknem magától értetődően visszatükrözi azt a korszerűnek tartott szemléletmódot, ami hosszú távon nem biztos, hogy jó végeredményhez vezet. A posztmodernitást magát persze képtelen lennék néhány mondatban leírni, hiszen komplex filozófiáról van szó. (Korábbi bejegyzésekben némileg foglalkoztam vele - például itt és itt.) Mégis, a posztmodern emberről nem túl nehéz fantomképet nyújtani. Ennek a fantomképnek a legfőbb vonása szerintem a bizalmatlanság lehet. A posztmodern ember - szemben a modernnel - elveszítette annak képességét, hogy bármilyen igazságot felismerjen. Ez nem azt jelenti, hogy nincs igazság, csak a mai ember gyanakvással tekint arra, ha ezt a szót meghallja és feltételezni is nehezére esik, hogy létezhet több a szubjektív igazságnál. Mindenre kérdőjelekkel néz, minden egzaktat és abszolútot tagad, és ezt azért is teszi, mert mindent csak állandó átmenetben lévőnek érzékel. A dolgok átmenetisége ma már nem csak állapot, hanem szerintem szemléletmód is, mégpedig olyan, ami nem igazán teszi lehetővé, hogy a szubjektív dolgoknál sokkal komolyabb valami szárba szökkenjen, hiszen az abszolút igazságok nem lehetnek átmenetiek. 

Természetesen nem lehet tagadni, hogy sok valós gondolat is van ebben a csomagban, mégis ugyanilyen nehéz lenne tagadni, hogy romláshoz vezethet, ha parttalanná válik. Márpedig manapság egyre inkább ilyennek tűnik - parttalannak, magával sodrónak.

A szociálpszichológus Walter Truett Anderson négyféle terminussal próbálta leírni a posztmodern ember milyenségét. A négy aspektust egymás mellé rendezve valami olyasféle konklúzió született végül, hogy a posztmodern ember egy rengeteg irányba megfelelni kívánó, saját magát szakadatlan és képlékeny változásban megélő személy, aki ráadásul olyan önképpel rendelkezik, amit a szociális környezete alkotott meg számára. Másként fogalmazva, a posztmodern ember feladta önmagát.  Aki ő maga, azt is mások konstruálták meg. Lemondott arról, hogy lelke legyen (ahogyan Orosz László említette), a hite is tökéletesen szubjektív (ahogyan FAM-tól hallhattuk), nem bízik semmiféle abszolútságban, mindent teljesen kétségbe von. Ahogy a tanulmány fogalmazott, a posztmodern ember élete önmaga kísérletévé válik.

A paradoxon az, hogy ezt az önfeladást és totálisan szubjektív tudatállapotot a mai ember nem veszélynek érzékeli, hanem pontosan ellenkezőleg, szabadságként éli meg. Csak a terhek alóli felszabadulást és egyfajta megmenekülési módot vesz észre benne, negatívumokat szinte semmit sem. Mivel a posztmodern világban mindenkinek megvan a maga igaza és nincsenek abszolút kapaszkodópontok, azokért harcolni sem érdemes. Ezért aztán a posztmodern, lélek nélkül élő, szubjektív ember nem igazán akar cselekedni sem: semmi nem készteti erre, nem érzi fontosnak a véleménynyilvánítást, nem látja értelmét annak, hogy az eseményekbe mélyen beleavatkozzon. Szerintem szépen foglalja össze mindezt Johann Batist Metz:

"A katasztrófát elsősorban nem is maga a katasztrófa jelenti, hanem az, hogy már nem tudjuk katasztrófának látni, és fokozatosan saját pusztulásunk szemlélői leszünk."

Vagy ahogy másvalaki fogalmazott, ebben a korban annak lehetünk tanúi, hogy az egyén és általában az ember lassan, de biztosan és megállíthatatlanul "eltűnik" önmaga szeme elől. 

Nos, ha nem is erről szólt a tegnap esti kerekasztal beszélgetés, és őszintén szólva minden résztvevő szájából hallottam hazavihető gondolatokat, valahogy mégis úgy éreztem, ennek az atmoszférája is ott lebegett a teremben, ahogy ott lebeg az egész nyugati-plurális-posztmodern világunkban. Hogyan tehetnénk szert újra arra az elveszített képességünkre, hogy érzékenyek legyünk az Abszolútra - miközben szubjektív meggyőződésünket sem kívánjuk feladni? Ha ilyen messzire elkalandoztunk minden objektivitástól, lehet-e még visszatalálni hozzá, amennyiben persze elfogadjuk a létezését? Felépítheti-e magát az ember, ha egyszer már leépítette - vagy ez olyan volna, mint amikor Münchausen báró saját hajánál fogva akarta kihúzni magát a mocsárból?

Tovább

A jó progresszió

"Aki azt akarja, hogy az egyház megmaradjon olyannak, amilyen, az nem akarja, hogy megmaradjon" - igen hatásos mondat a német evangélikus Klaus Douglass tollából. Belátom, évekkel vagyok lemaradva, de csak most került a kezembe a szerző új reformációról szóló könyve, ami kapcsán felötlött bennem a gondolat, mennyire félünk a progressziótól. Pedig nem kellene...

Főként konzervatív hívő körökben a progresszív jelző egyszerre képes émelygést és utálatot kiváltani. Már majdnem olyan, mint egy káromkodás. A progresszív kifejezés gyakorlatilag a parttalan liberalizmus váltófogalma lett, és ha valaki a teológiában ilyen irányzathoz tartozik (ehhez sokaknak már az is elég, ha nem megfelelően konzervatív), az gyakorlatilag a "majdnem hitetlen" szégyenbélyegét viseli magán. Felvállaltan progresszív teológusnak lenni, progresszív teológiát művelni a tiszta evangéliumi hit beszennyezését jelenti és csaknem egy az istenkáromlással. 

Nos, az tagadhatatlan, hogy mindebben sok igazság van! Az elvadult progresszivitás pontosan ugyanolyan mérhetetlen károkat okoz, mint a radikális fundamentalizmus - csak a dolgok másik oldalán. Ám mégis tartok attól, ha ennyire félünk a progresszív szót használni és tartunk a haladás puszta gondolatától is, azzal feladunk valamit abból, ami a kereszténységet gyökerénél fogva jellemezte: a rugalmasságból, a helyzetekhez való alkalmazkodóképességből, a jövőre vonatkozó vízióból, amelyek pedig rendkívül fontos tulajdonságok a túlélés és továbblépés szempontjából.

Mindebben csak megerősített Douglass (ld. fotó) előbb említett kötete, amit nagy és pozitív meglepetésemre egyébként a református Kálvin Kiadó jelentetett meg. Douglass meglepő nyíltsággal és kendőzetlenséggel szinte "odavágja" mi a probléma a végzetesen betokosodott egyházi struktúráinkkal, melyek pont a fejlődésre - most direkt ezt fogom írni: progresszióra - teljesen képtelenek. Márpedig Luther Márton reformációjának szándéka annak idején az volt, hogy a kereszténység üzenetét egyrészt bibliai alapokra helyezze, külső formáját pedig az adott kor színvonalára emelje. Most mindkettőben mintha el lennénk maradva! 

Adódik akkor a kérdés: a progressziónak a hitünk tartalmára vagy formájára kell vonatkoznia?

Azt hiszem a legtöbben egyértelműen azt válaszolnának erre, hogy kizárólag a forma jöhet szóba: épp az a baj a progresszív teológiával, hogy a tartalomhoz is hozzányúl és addig hígítja, relativizálja azt, hogy szinte már hitetlenséggé válik. A keresztény hit tartalmát sokkal inkább őrizni és hagyományozni szükséges, a progresszivitásra ott van szükség, amikor ezt a megőrzött hitet kommunikáljuk. Itt azonban eszembe jut Jézus példázata az új borról és új tömlőről. Krisztus valami olyasmit mondott, hogy az új bort nem lehet régi tömlőbe tölteni - mert mind a tömlő, mind a bor elveszik ennek következtében. Most nem akarom ezt a szakaszt aprólékosan kielemezni, hiszen a mondanivaló elég világos: az új keretek és az új tartalom kéz a kézben járnak, vagyis nem lehet úgy megújítani az egyházat, hogy annak formai elemei frissülnek, de a tartalom egy az egyben marad a régi. Ha az egyiket változtatjuk, szükségképpen változtatni kell a másikat is. Douglass ezt nálam jobban összefoglalta:

"Az olyan egyház, amely nem áll a kor színvonalán, eltávolodik a Szentírástól is. A Szentíráshoz való közelség ugyanis nem konzerválható. Azért mindig újra meg kell küzdeni, és mindig újra kell definiálni."

Mindez persze nem azt jelenti, hogy más evangéliumot hirdet az egyház - ez az, amit a progresszív teológia képes elhibázni, amikor csaknem felismerhetetlenné teszi az evangéliumot -, de akkor mit jelenthet? Tegyük fel, hogy az új tömlő az egyház új működési kereteit jelenti (például modern kommunikációs formákat, modern istentiszteletet, korszerű egyházkormányzási, lelkigondozási és más alapelveket). Mit jelenthet ebben az esetben az új bor, vagyis az "új tartalom", ami ebbe a tömlőbe kerül? Nyilván a Biblia üzeneteit nem változtathatjuk meg - az új bor nem lehet az, hogy "kitalálunk" valami olyat, ami eddig másnak még nem jutott eszébe. Az összes eretnekség nagy része pont abból származott, hogy az egyházban bizonyos emberek "újat" akartak mondani...

Csak egyetlen példa: szerintem a jó progresszió többek között azt jelenti, hogy a saját korunk kérdéseit beépítjük az üzenetbe, amely az evangéliumról szól. Itt nem csak arról van szó, hogyan szólítjuk meg a saját kortársainkat, hanem arról is, hogy érzékenyek és reflexívek vagyunk az őket érintő problémákra - például az igehirdetésekben. Pofonegyszerűnek és magától értetődőnek tűnik, igaz? Mégis, egy kezemen meg tudom számolni hány olyan gyülekezetben voltam, ahol tényleg úgy és olyan témákról hallottam, melyek nem az ott lévő hívőknek, hanem a kívülállóknak szóltak - nemcsak retorikailag érthetően, hanem tartalmukban is.

Míg a korszellemmel nem, a korral igenis haladni kell. Szerintetek hol lehet még egészségesen progresszív, amit teszünk vagy tennünk kellene? Milyen az az új bor, amihez új tömlőre van szükség?

Tovább