2023. február 25., szombat

A Visszafordítók

Az előző bejegyzésben Nick Vujicic kapcsán érkezett hozzám egy olvasói komment, ami felvetette a lehetőséget: én valójában berzenkedem a sikertől, bizonyos értelemben "sikerfóbiám" van, vagyis nem tudom elfogadni ha valaki sikereket ér el. Talán ez okozhatta a Vujicic-et érintő kritikámat is, aki aranyos ember és igazán nem érdemli meg, hogy bárki "beleszálljon". Természetesen mindebből semmi nem igaz, azonban a felvetés mégis elindított bennem egy gondolatot, amit azért tárok most elétek, mert véleményem szerint egy fontos jelenségre mutat rá az egyházban.

Biztosan nem én vagyok az első, akinek feltűnt, hogy a Biblia számos jelenséget, gondolatot, fogalmat szinte homlokegyenest az ellenkezőjére fordít. Az embernek az a benyomása, mintha csak mínusz eggyel beszorozná őket, úgy képzi meg a tükörképüket. Valószínűleg azért történik ez, mert a Szentírás polemizálni akar az általános közfelfogással, és így mutat rá arra, mennyire különbözik Isten értékrendje az emberek által vallott értékrendhez képest.

Mondok erre néhány példát. Ha belegondolunk olyan fogalmak általános tartalmába, mint a nagyság vagy bölcsesség, akkor ezeket valahogy úgy értjük, hogy a nagyság a hatalmat, az erőforrások feletti diszponálást takarja, esetleg a művészetekben vagy tudományokban maradandót alkotni képes személyt illeti. Nagynak azokat az embereket nevezzük, akik jelentős szerepet játszanak a történelemben, döntési pozícióban állnak vagy értékes dolgokat hoztak létre. A bölcsesség pedig az intellektuális képességek, esetleg az iskolázottság vagy a sztoikus nyugalom környékére pozicionálható tulajdonság. Túlzás lenne azt állítanom, hogy a Biblia teljesen tagadja ezeket a gondolatokat, mégis az az olvasó összbenyomása, hogy inkább az ellenkező irányok felé húz. Így tehát a világ szemében nagy emberek gyakran említésre sem méltók a bibliai narratívákban, mely azt hangsúlyozza, Isten a kicsiket és jelentékteleneket választotta ki magának. Azt is tudjuk, aki bibliai értelemben nagy akar lenni, annak arra kell törekednie, hogy a többiek rabszolgája legyen. Ehhez hasonlóan a "bölcs ember" bölcsessége noha nem zárja ki az intellektualitást, de egészen biztosan nem azon alapszik. A bölcs a Biblia szerint az az ember, aki számol Isten valóságával és az életét ennek a fényében priorizálja. A bölcsesség nem más, mint Isten létének tudatában létezni.

A példákat a végtelenségig lehetne sorolni. A boldog ember sem olyan módon értelmezi a boldogságot, amely a közlogika szerint boldogságot jelent, ahogy a gazdagság lényege sem a vagyonfelhalmozás, az értéktárgyak szakadatlan vásárlása, a fogyasztói kultúrának alávetett létmód. A jézusi koncepció szerint a gazdagság sokkal inkább lelki természetű, sőt a transzcendens "kincsgyűjtés" irányába mutat - vagyis az örökkévaló értékeket kívánja keresni és felhalmozni.

No és ha már a sikerről volt szó, mondani sem kell, a bibliai értelemben vett siker sem igazán azt takarja, hogy kinek mekkora színpad van a talpa alatt, ki mekkora tömeget tud maga köré csődíteni, és kinek hány példányban fogynak a könyvei. A siker fogalmát is megfordítja a bibliai szemléletmód: persze nem nevezi rossznak, ha valaki sokakat elér, könyveket ír melyek jól fogynak - de a hangsúlypont a sikerben mégis az, hogy az egyfejű magánember mennyire képes megélni a hitét a személyes életterében, hogyan tudja Krisztust követni a saját hétköznapjaiban. Mert mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri - ám a lelkében kárt vall? Bárhogyan is gondolkodunk, nehéz a siker mércéjét az általános felfogás mentén értelmezni, amennyiben a biblikus mérce lesz a mi mércénk.

És akkor most szeretném leírni egy-két mondatban a fenti eszmefuttatásom alapján, mi is az én igazi bajom a "sztárprédikátorokkal", "sztártanítókkal", "sztárprófétákkal" és "sztárszpíkerekkel" (micsoda hülye kifejezések ezek!). Nem valamiféle irigység vezet. Nem kívánom magamnak az ő sikereiket. Nincs igényem nagy színpadokon állni. És nem tagadom magát a sikert sem.

A bajom az, hogy ezek az emberek a Biblia által megfordított értelmezéseket visszafordítják a világi logikai oldalukra. Másként fogalmazva, a siker, a boldogság vagy a gazdagság náluk az lesz, ami a közlogika szerint eredetileg volt. Amit a Szentírás megfordított, ők visszafordítják a világi értelmezés irányába. Ezek az emberek tulajdonképpen és elsősorban Visszafordítók, és csak másodsorban próféták, tanítók, prédikátorok, előadók. Amit a Biblia beszorzott mínusz eggyel, azt ők megint beszorozzák mínusz eggyel, hogy visszakaphassuk az "eredeti" kiindulópontot. Még naiv módon azt is elhiszem, hogy ezt nem feltétlenül és mindig erős tudatossággal csinálják - csak szimplán az a közeg és műfaj, amibe beleálltak, ezt várja tőlük, erre taszítja őket. 

Hozzáteszem, nagy önuralom és jellem kell ahhoz, hogy valaki a Biblia által megfordított értékrendet ne akarja visszafordítani, amikor olyan életmódot szervez magának, ami a szakadatlan színpadi jelenlétet, tömegek rajongását és tekintetekben fürdést hoz magával. Ilyen kontextusban ragaszkodni a bibliai értékrendhez, ami a sikert, boldogságot, gazdagságot és egyéb fogalmakat illeti, embert próbáló kihívás. És tegyük hozzá: aki ennek a kihívásnak képes megfelelni, aki hosszú távon megáll a sodrásban, az tényleg sikeresnek nevezhető! 

2023. február 20., hétfő

Nick Vujicic és a műfaj, amiben utazik

Szinte minden nap szembejön velem a plakát, miszerint a világszerte ismert motivációs tréner, a kezek és lábak nélkül született Nick Vujicic ismét Magyarországra látogat és Budapest szívében tart egy újabb bátorító előadást a közönségnek. Ezzel természetesen önmagában semmiféle probléma nincs, mégis van az egészben valami zavaró számomra, amit most megkísérlek egyszerre óvatosan, mégis őszintén szavakba foglalni.

Ha tetszik, ha nem, ha valaki a szavaiból él - legyen az politikus, tanár vagy éppen motivációs előadó - a személyiségével dolgozik, bizonyos értelemben saját magát is értékesíti. Ahogy a bölcs mondás tartja, "bármit is beszélsz, végső soron nem mondhatsz mást, mint aki magad vagy." Azt csak a barthiánus dialektikus teológia gondolhatta komolyan, hogy az ember a szószéken állva kizárhatja saját magát és szigorúan csak a Biblia szavait szólja, a személyiségét pedig teljesen eltünteti közben. Ilyesmi a valóságban nem létezik, egy beszédet tartó ember óhatatlanul sokat árul el önmagáról is.

A motivációs trénerek viszont nálam külön szegmensét jelentik a retorikának. És bevallom őszintén, egy olyan területhez tartoznak, melytől erősen berzenkedek, vagy határozottabban megfogalmazva, kifejezetten taszítónak vélem. Ez nem Vujicic-ról, hanem az általa képviselt műfajról szól inkább. A motivációs trénerek szövegei számomra olyanok, mint a lakodalmas zene: kénytelen vagyok ugyan azt is a zene ernyője alá szorítani, ám közben feláll a hátamon a szőr az igénytelen melódiáktól, az ostoba dalszövegekről már nem is beszélve. Valami ilyesmi nekem a motivációs trénerség is: a retorika mulatós zenéje. Ami azonban a legjobban bosszant a motivációs trénerek szövegeiben, hogy bizony rengeteget hazudnak a közönségüknek. No persze nem direkt módon, hanem a kliséik által, a giccses és közhelyszerű, leegyszerűsítő logikával operáló, érzelmekre hatni kívánó tartalmak révén, melyek bizony erősen valóságtorzítóak. A probléma pontosan itt kezdődik.

A helyzet az, hogy a valóságtorzításban - egy dolgot leszámítva - Vujicic sem tűnik gyökeresen másnak, csak őt senki nem meri kritizálni (Puzsér durván keresetlen szavait leszámítva), mivel sajnálja hogy kezek és lábak nélkül kénytelen élni. Akit pedig sajnálunk, akiért megszakad a szívünk, aki felé mély együttérzést tudunk kifejezni, azt szinte automatikusan valamiféle sérthetetlenség ideájába burkolunk. És ha ezt ő is tudja, bizony ki fogja használni - mert ilyen az ember. Nick Vujicic pontosan olyan gyarló és bűnös, mint bárki más. Az ember viszont csaknem mocskos disznónak érzi magát, ha őszinte kritikát fogalmaz meg, amivel valószínűleg kivívja a tömegek dühét és ellenkezését is. A tipikus viszonyulás valószínűleg a szemöldökráncoló értetlenség lesz: vajon miféle lelketlen torzulás vihet rá arra valakit, hogy egy ilyen kedves és szerencsétlenül járt embert bármiféle kritika alá vonjon?

Nos, ha hiszi az olvasó, ha nem, az én kritikám mögött pedig nincs semmiféle tiszteletlen szándék vagy bunkóság. Sok évtizednyi kereszténység után már láttam-hallottam prédikációnak nevezett, valójában motivációs tréningnek tartott igehirdetéseket is, melyeken az emberek elsírták magukat és mivel rokonszenveztek az előadóval, mindent elhittek neki amit mondott. Nem állítom, hogy Vujicic ezt csinálja, hiszen nem látok a lelkébe, de gyanítom, hogy az ő "piacképességéhez" nagyban hozzájárul az egyébként jogos együttérzést kivívó állapota. Kérdés azonban, hogy a kéz- és lábnélküliség elegendő-e ahhoz, hogy a motivációs beszéd valóságtorzításai felett szemet hunyjunk? 

Fogalmazzunk tehát világosan! 

Először is: épeszű ember nem gondolhatja komolyan, hogy egy kezek és lábak nélkül született férfinak könnyű sorsa lenne. Ha kicsit utánanézünk, Vujicic is megjárta az élet sötét oldalát: mondani sem kell az önelfogadási problémákat, amikkel küszködött, s amelyek miatt öngyilkos is szeretett volna lenni - emellett Istent is gyűlölte és eredetileg nem akart előadóvá válni. Igazságtalan lenne azt állítani, hogy Vujicic könnyen karriert épített a testi fogyatékosságából - mert sok fájdalom és küszködés fémjelzi a múltját, amiben nincs is semmi meglepő. Ehhez képest, ha csupán a számokat nézzük, minden együttérzést és elismerést megérdemel valaki, aki ilyen mélyről indulva ennyire magasra tud feljutni: a nagyjából 61 országban és 3000 színpadon megtartott előadások, illetve az időközben megírt könyvek mögött sok munka és erőfeszítés áll. Ezt mindenképpen muszáj rögzíteni.

Másodszor azonban, belehallgatva az előadásokba és interjúkat böngészve sajnos ugyanazokkal a fentebb már említett közhelyszerű hazugságokkal szembesül az ember, ami a motivációs tréningeket visszatetszővé teszi. Kérdezhetné valaki: mit panaszkodok itt, hiszen ezrek és ezrek érzik magukat motiválva az ilyen előadások révén - hát ki vagyok én, hogy elvitatom ezt az élményt? Szeretnék egyértelmű lenni és amit leírok, az nem pusztán Vujicic-re, hanem magára a motivációs tréningre, mint műfajra is igaz. Amikor olyan, végtelenül elcsépelt közhelyeket mond, miszerint "egyenlők vagyunk" (ami sok szempontból egyáltalán nem igaz) vagy "ne féljünk a kudarcoktól, mert azokból tanulunk" (a klisék kliséje), vagy hogy "az élet tele van akadályokkal", akkor az ember csak kínosan elmosolyogja magát. Egy közhelygenerátor véletlenszerűen eszkábált mondatai sem szólhatnának precízebben. Az igazi csúsztatások azonban az olyan "klasszikusnak" nevezhető élethazugságokkal kezdődnek, miszerint mindenkiből lehet hős (nem lehet), meg hogy képesek vagyunk meghaladni saját magunkat (nem vagyunk képesek - csak nagyon kivételes szituációkban és nagyon rövid időre) és boldogan élhetünk míg meg nem halunk (mesevilágban maximum). Ezek az egyébként jószándékkal színpadról hirdetett közhelyek végtelenül eltúlzott általánosítások, melyeket ha nem részletez és magyaráz meg valaki, nagyon alattomos módon okoz vele kárt az emberek lelkében. Emellett, ha valaki mindig úgy jelenik meg, hogy fürdik a sikerben, folyton meghaladja önmagát és dacol az élettel, olyan képet fog sugározni az őt kedvelők felé, amibe azok hosszú távon belebetegednek - mivel erre nem lesznek képesek.

Tudom miről beszélek, mert ennek a csalóka idillnek természetesen létezik a keresztény verziója is. Nagyon sokszor hallottam embereket arról beszélni tömegek előtt, hogy "Illés is csak ember volt, és ha erősen hiszel, te is megteheted, amit Illés" vagy "Mózesnek is csak egy botja volt és nézd meg mit művelt vele" - az ilyesféle gondolatokat úgy vélem jogosan lehet egyfajta keresztény motivációs tréningnek nevezni. A sikert természetesen könnyű beígérni és osztogatni egy színpadon állva, rajongók tekintetében fürödve, nem számolva azzal, hogy ilyenkor lehetetlen mércét tesz valaki az azt megugrani képtelen, hétfő reggel fejfájással ébredő, átlagos emberek közül. A sikerről beszélő szpíkernek más dolga sincs, mint élvezni, hogy az emberek isszák a szavait, jutalmazzák a figyelmükkel, elmerülnek a tekintetében, kilószámra veszik a könyveit - de a tipikus sikert kereső hétköznapi emberek nagyon messze esnek ettől az ideálközeli állapottól. Sokszor az őket büntető multik világában, emberszámba nem véve, rabszolgahajcsárok között számlálják munkanapjaikat. Ők nem képesek mindig feljebb és feljebb jutni, hanem örülnek ha a víz felszínén maradnak, szokott rossz napjuk lenni és megélik a hétköznapok hajszáját. Ezért aztán az eredetileg motiválni és bátorítani kívánó előadások hosszú távon képesek éppen a visszájukra fordulni és arra emlékeztetni a józanabbakat, milyen messze is vannak az akadályokat folytonosan jól teljesítő trénerekhez képest. No és persze akadnak olyanok is, akik elhiszik ezt a sok zöldséget és erőnek erejével igyekszenek szárnyakat növeszteni maguknak.

Nick Vujicic azonban abban különbözik a megszokottnak nevezhető motivációs trénerektől, hogy ő az evangéliumról is beszél az előadásaiban, azt pedig semmiféleképpen nem akarom elvitatni, hogy őszinte hívő ember. Vujicic-csel nem az a probléma, hogy valamiféle rafinált és számító fickó lenne,  nem tűnik annak, azt sem mondom, hogy bizniszt csinált a testi fogyatékosságából. Szerintem ő valóban tehetséges előadó, csak olyan műfajt választott magának, ami a szemfényvesztésre lett optimalizálva. Maga a műfaj teszi kérdőjelessé az egészet és ez tulajdonképpen a problémám. Mennyire lehet együttérzésből szemet hunyni egy olyan műfaj felett, ami éppen az együttérzésem mentén akar nekem valótlanságokat eladni? Ez itt a kérdés, bizony-bizony.

2023. február 12., vasárnap

Csak a lényeg maradt el - Balavány György írása a melegkérdésről

Az elmúlt héten négyszer jött velem szembe teljesen eltérő csatornákon és formákban a homoszexualitás kérdése, ezek közül azonban a korábban már emlegetett Balavány György írása fogott meg a leginkább. Balavány kiváló szerző, gondolatébresztő, vitaindító, felcsigázó módon ragadja meg a vallási dimenziókat is érintő problematikákat, ráadásul fejtegetéseiben igyekszik egy újságírótól elvárhatóan átfogó képet adni a választott témájáról. Most azonban a hosszas értekezésében éppen olyan hibát követett el, ami az egész írását teljesen félrevitte.

Hátha megtér Ferenc pápa a homofóbiájából - jelenti ki reménykedve Balavány György legfrissebb írásában, aztán szépen felvázolja azt is, pontosan hol található ellentmondás a katolikus egyház melegeket illető retorikájában. Ezt szerintem ügyesen csinálja. Egyfelől ugye azt látjuk és halljuk, hogy a pápa nagyon szépen beszél a homoszexuálisokkal való bánásmód keresztény etikettjéről és arra inti a világot, hogy pusztán melegnek lenni nem bűn, hanem állapot. Ezért aztán a keresztényi szeretet jegyében egy hívő embernek nincs joga inzultálni, elítélni, elutasítani a meleg embereket - mert ha ezt teszi, a krisztusi tanítással szemben halad, ami elfogadhatatlan és tűrhetetlen. Nyugtázzuk máris, hogy ebben a pápának teljesen igaza van! Másfelől ugyanakkor a pápa és a katolikus teológia mégis azt tanítja, hogy a megélt és gyakorolt homoszexualitás bűn, belső természete szerint rendetlen cselekedet és "nincs olyan eset, amikor jóváhagyhatók lennének".

Mit látunk tehát? A cikk remekül kontrasztosítja a két egymással szemben álló pólust, mely az egyházon belül okoz ellentmondásokat: az egyik szerint a melegek kisebbsége jogfosztás, kirekesztés, megbélyegzés nélkül kell élhessen a társadalomban - de a másik szerint közben legyen elzárva a házasság és családalapítás lehetősége elől. Az egyház egyszerre igyekszik képviselni mindkettőt, ezzel pedig olyan sarokba szorítja önmagát, ahonnan képtelen kitörni. Merthogy mindkét követelmény nem teljesülhet egyszerre, az egyiket el kell engedni, szól a szerző.

Ehhez a feszült ponthoz írásában azonban úgy jutott el Balavány, hogy a hibát már néhány bekezdéssel fentebb elkövette. Pedig úgy tűnt nekem, mintha végre becsülettel feltűrte volna az ingujját, hogy akkor a mélyére nézzen a kérdés keresztényi szempontból legfontosabb aspektusának: hogy mit mond a Szentírás erről a kérdésről. Mert ha keresztényként nézzük, ha tekintély számunkra a Biblia, ha a hitünk igazán fontos nekünk, akkor kerek perec ki kell jelenteni, hogy NEM a pápa szavát, NEM a katolikus egyház katekizmusát, NEM az egyházi hitvallásokat és dogmákat, vagy az évezredek alatt felhalmozott egyházjogi döntéseket kell mindenek előtt megvizsgálni, hanem a Szentírás témáról szóló textusait.

Ez nagyon fontos szempont, amit keresztényként nem lehet eléggé túlhangsúlyozni. Az egyház számára a norma normans non normata, vagyis "a mindenek felett uralkodó szabály", a norma, ami felett már nincs más még nagyobb norma, a kanonikus Szentírás. A hitvallások és dogmák - tetszik vagy sem - csupán származtatott tekintéllyel rendelkeznek ehhez képest, tehát persze normatívak, de az elsődleges normára, a Bibliára támaszkodnak. Lehet ezt fafejűségnek tartani, szívós makacsságnak vagy szilárd hithűségnek (kinek mi a véleménye), mindazonáltal faktum, hogy a kereszténység számára az elsődleges zsinórmérték a Szentírás kell legyen.

Balavány egy pillanatra mintha megértené ezt, mert feldobja a labdát, miszerint "elég nehéz megengedővé magyarázni" a bibliai passzusokat, amikor azok gyakorlatilag száz százalékban elítélően beszélnek a homoszexuális gyakorlatról - egyetlen kivétel nélkül. Ám ahelyett, hogy akkor ebből a tényből levonná a logikus következtetést, inkább elnapolja a témát: szétfeszítené az írása kereteit, ha ő most ebbe belemenne, amúgy is az egyház több ezer éves mondatokat kiragad a Bibliából és ezzel fölösleges szenvedést okoz szegény melegeknek.

Sírnivaló, amit Balavány művel. Ott állt a kapuban, muszáj lett volna belépnie rajta, de inkább hátat fordít - viszont bár nem ment bele a leglényegesebb kérdésbe - a Szentírás tanulmányozásába -, mégis bírálja az egyházat, hogy kiragad bibliai passzusokat és rosszul magyarázza ezeket. De honnan tudhatja ezt, ha azt sem kívánta megérteni, mit állít az egész téma keresztény kiindulópontjának alapműve a kérdésről? 

Az egyház ellentmondásos viselkedése és vergődése egyébként nem feltétlen csak a fentebb már említett, emberi jogokat érintő kérdések mentén fodrozódik. Az egyház számára - ha picit is a helyén van - a homoszexualitás elsősorban nem jogi természetű, hanem erkölcsi természetű kérdés. Ez szerintem roppant fontos különbség. Jogi értelemben élhetünk olyan világban, ahol az adott politikai berendezkedés olyan társadalmi kereteket épít, melyek között jogot biztosít akár a meleg emberek számára is a házasodásra. A kérdés a kereszténység számára ettől függetlenül alapvetően erkölcsi jellegű marad. Egy társadalom pedig akkor működik többé-kevésbé megfelelően, ha a jogszolgáltatás és az igazságszolgáltatás, vagyis ez a két terület nagyjából fedésben van. Amikor az egyik látványosabban kilóg a másik takarója alól, akkor szoktak kezdődni a problémák.

Egy teljesen másik példát idehozva, olyan ez mint Mészáros Lőrinc és a korrupció. Jogi megközelítésben Mészáros Lőrinc természetesen nem követ el semmiféle korrupciót: elvégre melyik törvény tiltja, hogy húsz kiírt pályázatból húszat ő nyerjen meg? Nincs ilyen törvény, vagyis törvénysértésről sem beszélhetünk. És ha mindez hibátlanul le is van papírozva, akkor világos, hogy Mészáros semmiféle értelemben nem követett el jogsértést. Ám a korrupció nem csupán jogi kategória, hanem erkölcsi kérdés is, mitöbb alapvetően az! Nyilvánvaló, amikor Mészáros meggazdagodását firtatják a tömegek, nem feltétlenül annak jogszerűségét, hanem erkölcsösségét vonják kétségbe - és az erkölcsi kérdések szerintem az alapvetőbbek, a fontosabbak, a mérvadóak egy érzékeny és felnőtt társadalomban. Jó esetben a jog az erkölcsre épít, annak a talaján áll és igyekszik összhangba kerülni vele.

A melegekhez való egyházi viszonyulást sokszor inkább az a kettősség hatja át, hogy miközben a jog oldaláról egy demokráciában nem szeretnénk emberek életét feleslegesen korlátozni (hadd éljék meg szabadon a saját életüket), az erkölcs oldaláról a Szentírás normatív tanítása miatt nem érthetünk egyet a megvalósult meleg életformával. Amikor az egyház vergődik, akkor egyfajta Brown-mozgást végez a két pólus között. Szeretné nem bántani a melegeket, de nem szeretné feladni a biblikus erkölcseit. Két megoldás kínálkozik: az egyik, hogy az egyház figyelmen kívül hagyja a Bibliát és enged a társadalmi nyomásnak - vagyis az erkölcseit a melegek jogaihoz igazítja -, vagy továbbra is ragaszkodik a Biblia normatív erejéhez és annak az erkölcsi bázisára szeretné felépítve látni a jogokat, ez viszont a melegeknek nem lesz jó hír. A kutyaszorító tehát adott és most azokat az időket éljük, hogy valamiféle köztes megoldásért vergődik a kereszténység, ami pedig nem létezik. Úgy tűnik, csak a kenyértörés marad - a probléma pedig a döntés maga.

2023. február 9., csütörtök

Az agg díva és az ageizmus

Nem szoktam foglalkozni a blogban a celebkultúrával, a sztáriparral, a popvilág figuráival, de az általam egyébként nem különösebben kedvelt Madonna arcát ábrázoló fotóknál egy pillanatra valamiért többször is megálltam. A 64 éves énekesnő botoxtól eltorzult kinézete önmagában olyan, ami hátrahőkölésre készteti az embert, főleg olyasvalakit, mint én - hiszen a nyolcvanas évek zenei világában nőttem fel, ahol Madonna hatalmas popdívának számított. Az ijesztő kinézet köré kerített magyarázat legalább ennyire ijesztő - és van néhány tanulsága, ami elgondolkodtatja az embert.

Madonna egész karrierjét a harcra, vagy talán pontosabb úgy fogalmazni, a botrányos lázongások sorozatára építette. Valahol küldetésének tartotta azt, hogy mindennel szembeszálljon, és ehhez a mainstream popipar bizonyult számára hatékony eszköznek. Harcolt a nők jogaiért, női mozgalmakért, köztudottan a melegek nagy pártolója, ugye mind tudjuk, hogy többször is polgárpukkasztó dolgokat művelt az egyház ellenében, és most állítása szerint küzdeni akar az ageizmus jelenségével is. Ha valaki még nem hallott róla, az ageizmus egy amerikai pszichiáter, Roger Neil Butler által 1969-ben megalkotott kifejezés, mely eredetileg az idősek diszkriminálására vonatkozott, manapság azonban arra utal, ha valakit az életkora miatt hátrányosan megkülönböztetnek. (Ez ugye akár egy fiatalemberrel is előfordulhat, ha például rásütik a "zöldfülű" bélyeget, és ezzel adott esetben indokolatlanul piszkálják.) Madonna úgy véli, elkapta őt a nőgyűlölet és az ageizmus, ami átitatja az egész nyugati kultúrát. Az ageizmus miatt bántják őt, és nem hajlandók ünnepelni, észrevenni, értékelni a 45 év feletti nőket. Őt azonban senki nem fogja megtörni a lelkében - megy tovább előre, utat készítve a mögötte álló nők seregének.

Az önellentmondásra persze nem nehéz felhívni a figyelmet. Mert mi másnak lehet nevezni, amikor valaki a 45 év feletti nők ünnepléséről beszél, miközben láthatóan képtelen elfogadni a saját életkorát. Madonna nem akar ünnepelni semmit, szavaival szemben az süt belőle, hogy rühelli a 64 évét, és azt is rühelli, hogy ez egy olyan tény, amitől nem tud megszabadulni. Képtelen elfogadni, hogy megöregedett, az idő vele sem volt kedves és legfőképp nem állt meg felette. Még csak 45 éves sem akar lenni, hanem megint tinisztár, fiatal lány, szexszimbólum - ezért mindenféle torzító technikák segítségével igyekszik visszafordítani a természet törvényeit, azokat a teremtett erőket, melyeknek ember nem parancsol. Madonna 64 évesen akar 25 éves lenni - ez nem ünneplés, hanem a valóság letagadása, maszkírozás a botox és a smink eszközeivel, menekülés a tényektől.

Tehát mondjuk ki, bár végtelenül egyértelmű, hogy Madonna nem az ageizmussal küzd, hanem saját magával, valamint az elmúlással és halállal akar dacolni. És ezt olyan szinten műveli, hogy az emberek elszörnyednek amikor rá néznek: nem a rátermett harcost látják benne, aki bátran nekimegy még a Sorsának is, hanem az önismeret híján élő balgát, aki elveszítette a realitásérzékét. Mintha csak nekifutásból kívánna valaki felugrani a Holdra.

Innentől többnyire közhelyeket tudnék írni. Olyanokat, hogy az idővel nem lehet birokra kelni, de lehet vele együttműködni, meg hogy mit jelenthet méltósággal megöregedni, elfogadni önmagunkat - és ehhez hasonló kocsmafilozófiák. Amiért megálltam Madonna felett most, mert az egész hisztériáról eszembe jutottak az apokrif Bölcsesség Könyve remek gondolatai, ahol Salamon király beszél az olvasóhoz a szövegből:
"Én is halandó ember vagyok, mint a többi; és a föld első ivadékának utóda. Anyám méhében öltöttem testet. Tíz hónap alatt álltam össze a vérében a férfi magvából, az egyesülés gyönyörétől kísérve. Mikor megszülettem, én is a közös levegőt szívtam, és a földre estem, mint mindenki; első hangom a sírás volt, mint a többieké. Pólyában és gondok közt neveltek. Mert egyetlen király sem kezdi másképp az életét. Mindenki számára egy az út az életbe, mint ahogy a távozás is ugyanaz." (Bölcs 7,1-6)
Ezeket a szavakat könnyű felfogni, könnyű megérteni és bólogatni rájuk, de kihívás elfogadni őket és harmóniába kerülni velük. Ezt kismértékben már magam is megérzem, az életközépi válság minden tünetével birkózva, és a különféle betegségek állandó próbálkozásai között, melyek arra emlékeztetnek, bizonyos értelemben már nem úgy kell tekintenem magamra, ahogy korábban, valamit már nem tudok úgy megcsinálni, mint húsz évvel ezelőtt, nem tudok úgy viszonyulni dolgokhoz, mint a kilencvenes években. Madonnával együtt én is öregszem és hát tényleg vannak ebben olyan dolgok is, melyeknek az ember megpróbál ellenállni, erővel nekifeszülni, miközben tudja, hogy a vonat megállíthatatlan.

Ha Madonna művész lenne és nem popsztár, akkor ebben az idővel való, kudarcra ítélt birkózásban gyöngyszemeket is találna. Megtalálná azokat az üzeneteket és eszközöket, melyeken keresztül beszélhetne az őt kedvelőkhöz arról, milyen folyamatokon megy most keresztül. Talán az átlagemberhez képest megkapóbban lefesthetné az élet bizonyos dolgait - hiszen mire való a művészet, ha nem arra, hogy a valóságról alkotott képünket nagyon átélhető módon alakítsa és újra meg újra rádöbbentsen bennünket, hogy emberi lények vagyunk. 

Madonnáról azonban most nemcsak az derült ki számomra, hogy valóságtagadásában elcsúfítja önmagát, hanem az is, hogy igazából nem művész. Nem tud meríteni a sorsából és nem is akar, hogy aztán dalokat formáljon belőle. Ő csak egy agg díva, aki egyszerűen nem akar saját maga lenni. 

2023. február 5., vasárnap

Áll a levegő

Egy kedves olvasóm hívta fel a figyelmem Brian Dodd írására, és azt is kérte, ha elolvasom a cikket, esetleg reagáljak is rá valamit. Ha valaki nem ismerné, Brian Dodd (ld. fotón) egy amerikai keresztény író és egy missziós szervezet vezetője is, aki úgy érzi, míg jellemzően sokat kritizáljuk az egyházat, alig vagy egyáltalán nem beszélünk azokról a sikertörténetekről, pozitív jelenségekről, felemelő életfordulatokról, melyek egyébként - véleménye szerint - "minden hétvégén több tízezer gyülekezetben" előfordulnak.

Kétségtelen tény, kár is lenne tagadni, hogy az emberi gondolkodás szinte magától értetődő természetességgel hajlik az aszimmetriára. Ha hallunk tíz dologról, melyek közül kettő negatív és nyolc pozitív, a két negatívon fog a többségünk rugózni és annyira képes felnagyítani ezeket, hogy a nyolc pozitív jelenség gyakorlatilag eltűnik az árnyékban. Ehhez jó magyar emberként ugye még hozzá tudjuk tenni a panaszkodós stílusunkat - merthogy imádunk panaszkodni.

Dodd írása persze nem említi ezt a kognitív torzítást, de mintha mégis ellensúly kívánna lenni vele szemben. Láthatóan csömöre van már a megcsömörléstől, elege lett már abból, hogy az egyházat mennyit "bántják" az egyházban lévők, és kerek perec módon így fogalmaz: "Elegem van abból, hogy keresztény társaim szinte csak arról beszélnek, mi a baj a lelkészekkel és a helyi gyülekezetekkel." (Vagyis Dodd végső soron maga is az egyházat kritizálja... de most lépjük át elegánsan ezt a paradoxont az írásában.) Szerinte többet kellene szóba hozni olyan sikeres sztorikat, amikor emberek élete teljesen megváltozott a megtérésük miatt - az említett cikkben igyekszik is erre példát mondani.

Nos, azzal kezdem, amivel egyetértek, sőt inkább úgy mondom, amivel együttérzek Dodd gondolatai kapcsán. Én is kifulladok néha a saját megcsömörlésemtől, ami az egyház gyakran reménytelennek tetsző nehézségeit, az emberekkel kapcsolatos problémákat, a szervezeti, személyzeti, szellemi kihívásokat, az útkeresés fejfájdító kérdéseit és a szekularizmus miatti visszaesést illeti. Aki nem fárad el az egyházban az egyháztól, az  nem ért semmit az egészből. Az egyházban azért fárad ki az ember, mert sok dolog fárasztó benne - ez ilyen egyszerű. És igen, ilyenkor tényleg jó a "friss levegő", tényleg fontos emlékeztetni magunkat arra, hogy azért igenis van sok jó dolog az egyházban, vannak értelmes projektek, megtérő emberek, nívós és előremutató próbálkozások. Néha úgy vélem, ezek tartják a lelket az emberben, adnak egy kis muníciót és jókedvet, egy korty vizet, hogy menjünk tovább.

Csak hát a mennyiség ugye, az a probléma itt. 

Mert nem azt látjuk, hogy tíz dologból átlagosan nyolc az jó szokott lenni, és szerencsére csak kettő rossz - végtelen sopánkodásunkban pedig a két rosszat nagyítjuk fel aszimmetrikusan. Sajnos egyáltalán nem ez a helyzet, hanem majdhogynem fordítva állnak a dolgok, vagyis hát inkább sehogy sem állnak. Nehéz persze az egyház "összteljesítményét" bárkinek is megítélnie, mert ehhez egyetlen ember véleménye nyilván nevetségesen kevés, legyen az Brian Dodd amerikai író vagy éppen jómagam, mint magyar blogger. Ezért aztán én nem merném azt kijelenteni, amit Dodd leírt: hogy minden hétvégén gyülekezetek tízezreiben játszódnak le hatalmas életfordulatok (kötve hiszem, hogy ebben igaza van - egyáltalán ő honnan tudja ezt?), de azt sem tudom biztosan, egyáltalán mi lehetne az "alapmértékegysége" az egyház sikerességének.

Akkor sikeres az egyház, ha sokan térnek meg minden egyes hétvégén? Vagy akkor, ha hevesen üldözik és csak azok maradnak a kötelékeiben végül, akik komolyan is gondolják a hitüket? Jelentsük ki, hogy akkor tűnik sikeresnek az egyház, ha egyre több és több intézményt működtet, vagy inkább mondjuk az ellenkezőjét, hogy az mutatja a sikereit, ha lemond ezekről és inkább az imádkozásra és az emberek tanítására koncentrál? Az lesz a siker fokmérője, hogy mennyi a meggyógyult beteg, vagy inkább az, hogy az emberek a betegségükben is kitartanak a hitükben? Nehéz ügy.

Mivel senki nem lát rá a komplett egyházra, nem tudja megmérni a mérhetetlent. Mégis - hangozzon bármilyen misztikusan - valamennyire  képesek vagyunk azért bizonyos érzékelésekre és sejtésekre, ezek pedig azt súgják nekünk, hogy valami alapvetően nincs rendben az egyházzal. Ez főleg és elsősorban a nyugati egyházat illeti. Nem az a baj, hogy túl sok a rossz dolog és ezért aszimmetrikusan gondolkodva már nem vesszük észre a jót, hanem fafejű hívőként állandóan a rosszat hangsúlyozzuk. A legtöbb dolog az egyházban ugyanis - szerintem - nem kifejezetten jó vagy rossz, hanem inkább  csak semmilyen. Súlytalan, íztelen, csak úgy van, mert emberek szorgalmasan csinálják. Hűségesen szervezzük az istentiszteleteket, segélyezzük a szegényeket, prédikáljuk a bibliaverseket. Ez a dolgunk, nincs ebben semmi rossz, no meg nem minden nap karácsony, az életünk java része a szürke hétköznapokban telik.

De azért a legtöbben mégis valami többet kívánunk ennél. Azért mégis úgy hisszük, hogy a befektetett energia a hétköznapokban valahogy meg kellene mutassa magát az eredményekben. Nos, az egyház eredményei pedig ahhoz képest igencsak szerények, mennyi energiát és munkát vagyunk képesek befektetni. Az az igazság, hogy áll a levegő a gyülekezetekben. A nyugati miliőben nincs semmiféle áttörés-szag ebben a levegőben, sőt határozott csökkenést látunk. Ahol mérhető egyáltalán az egyház teljesítménye számokkal, ott semmi okunk nincs az elégedettségre. Folyamatosan veszítünk a súlyunkból - és akkor félreérthetetlenül ki kell mondani, valamit rosszul csinálunk. Ez nem sopánkodás, önvagdosás és keserű, értelmiségi nyafogás, hanem a tények felismerése és artikulálása. Fontos és szükséges meglátnunk és értékelnünk a jót is, de azért nem feledhetjük mennyi a tennivaló és azt sem, hogy a helyzetünk finoman szólva sem rózsás. Ebből kell valamit kihoznunk, ebből kell valamit építenünk. 

2023. február 1., szerda

A zaklatók zaklatója...

Tudom, tudom, nem kell emlékeztetni rá, hogy mindenkinek a könyökén jön már ki, amikor az emberek előhúzzák a farzsebükből a "pedofil papok" feliratú kártyát és ezzel igyekeznek az egész egyházat hitelteleníteni. Nyilvánvalóan a papok többsége nem pedofil, nem kell a problémát eltúlozni - mégis, nehéz némán elmenni egy olyan magyar "pedofilpapos" sztori mellett, ami éppen most ért el a végkifejletéhez és nem is magáról az ügyről, hanem annak kezeléséről, valamint a közfelfogásról árul el nagyon sokat.

Ha nem a blogomba, hanem a nyomtatott sajtóba írnék, most úgy kellene fogalmaznom, szinte meg sem száradt a tinta a világos beszédről, a dolgok fényre hozásáról szóló írásomon, amikor éppen most látunk valami szörnyűséget, mely homlokegyenest szembeáll az ott tárgyaltakkal. Az említett postban azt próbáltam fejtegetni, hogy a gyógyulás és helyreállás egyik fontos útja, amikor sötétben zajló és beteg dolgok napvilágra, kimondásra, nyilvánosságra kerülnek - no de mit tegyen az ember, amikor már ez sem bizonyul elégnek és maga a (köz)nyilvánosság küszködik komoly nehézségekkel?

Pető Attila ügyéről van szó, akit még kisfiú korában zaklatott egy bizonyos Balázs atya, visszaélve a gyermek pozíciójával, aki bízott benne és apafiguraként tekintett rá. Nem kívánom ecsetelni az ügy részleteit, de maga a sértett mondta el, hogyan húzta földre az atya, nyúlt be a pólója alá, simogatta a hasát vagy éppen fogdosta a nemi szervét. Aztán ugye ugyanezekkel a kezekkel állt ki misézni, fogta meg az ostyát és bort, a szent jegyeket... Nem a botrány kedvéért írom le ezeket a gusztustalan részleteket, hanem azért, hogy világos legyen, nem valamiféle túlérzékenységről van szó, hanem valódi abúzusról. Olyasmiről, amitől émelyegnünk kell, hányingert kell éreznünk, okádhatnékunk kell támadjon - és amit nem lapozhatunk át azzal a felkiáltással, hogy ilyen gonosz a világ, meg a keresztények sem tökéletesek. Hozzá kell tenni, Balázs atyának időközben húsz(!) másik áldozata is előkerült, tehát még azt sem mondhatjuk, a papnak volt egy rossz pillanata, amikor megcsúszott - erről szó sincs. Gyakorlott molesztálót köszönthetünk a szent szolgálatba beiktatott atya személyében. 

Gyanítom az olvasók többségének - velem együtt - ennyi is bőségesen elég ahhoz, hogy iszonyodást érezzen, pedig az ügy kezelése legalább olyan szörnyű, mint a tartalma. Miután Pető Attila sehogy nem tudott az egyháztól érdemi választ, bocsánatkérést, értékelhető reflexiót kapni, végül őt jelentették fel zaklatásért - mivel két egyházi méltóságot is folyamatosan piszkált az ügyében! A zaklatottból egy váratlan fordulattal zaklató lett, akárcsak egy bohózat közepén. A per most ért a végére, az ítélet alapján Pető másodfokon is veszített, noha a legenyhébb büntetést kapta, azaz a bíróság megrovásban részesítette a viselkedése miatt. Nem akarom Petőt mentegetni, meglehet hogy tényleg minősíthetetlen stílusban rontott rá az említett urakra, elképzelhető hogy túlzásokba esett, szalonképtelen vehemenciával igyekezett megoldást találni a maga számára. De megmondom őszintén: ha így volt, én bizony ezt is meg tudom érteni. A történtek olyan mély nyomot hagytak benne, hogy azt valószínű egész életében cipelni fogja a lelkében. 

No de mi történt Balázs atyával? A biblikus megoldást szerintem többen is magunk előtt látjuk. Idézzük Jézus "szalonképtelen" szavait, mely valahogy úgy szól, hogy malomkövet kell akasztani a nyakába annak, aki egyet is megbotránkoztat a kicsinyek közül, aztán pislogás nélkül a tengerbe vetni. Ez bizony kedves barátaim, már az Újszövetség világa, a szerető Krisztus ítélete. A katolikus egyház persze még Jézusnál is irgalmasabb a gyermekeket megrontó munkatársaival. Balázs atyát első körben tíz évre eltiltották, aztán amikor médiaügy lett a dologból - valami haszna mégis van a köznyilvánosságnak -, végül a papi rendből is kirakták. Azt nem tudom börtönbe került-e, de ha igen, az is távol van a krisztusi malomkőtől. Mondani sem kell, ha nincs médianyilvánosság, Balázs atya a mai napig egyházi munkakörben lenne valami "istenhátamögöttinek" gondolt plébánián, hiszen mi sem természetesebb, hogy a gyermekeket megrontókat csak arrébb kell tolni a sakktáblán és minden mehet tovább.

Hadd fejezzem be azzal, amit a bevezetőben írtam: nem a pedofil papos ütőkártyát kívántam kijátszani.  Másról van itt szó, mert azt hiszem Pető Attila ügyét az átlagosnál is sokkal nagyobb érzékenységgel kellett volna kezelni. Ő volt ugyanis az első, aki Magyarországon bírósághoz mert fordulni a saját kálváriájával, ügye ezért minden szempontból reflektorfényben állt, még inkább mint a hasonló esetek. Gyanítom, az egyházzal ellenszenvezők valószínűleg gúnyosan dörzsölték a tenyerüket, hogy ugye-ugye ilyenek a keresztények - éppen ezért különösen fontos lett volna precedensértékű igazságszeretettel és határozottsággal végigcsinálni ezt a szörnyű ügyet, mind az egyház, mind a hatóságok részéről. Az azonban, hogy a bíróság végső soron Petőt akármiben is elmarasztalta, az egyház pedig csak a világosság erős nyomására volt hajlandó Balázs atyát eltávolítani, kiábrándító befejezés. Az üzenete félreérthetetlenül az lesz az átlagember számára, hogy a pedofil bűncselekmények elkövetői enyhébb megítélés alá esnek, ha papi ruhában vannak, ha pedig tettük nem kap köznyilvánosságot, egész könnyedén megúszhatják. Az egyházi szörnyembereket egyszerűen egy messzi-messzi plébániára száműzik, ahol akár tovább is folytathatják az abuzáló tevékenységeiket, hiszen a távolság miatt magának az egyháznak sem fognak már annyira feltűnni. Most írjam le azt, hogy mindez egyszerre felháborító és gonosz, amire sem az elkövetőnek, sem az őt védelmezőknek nincs semmiféle mentségük? Feleslegesnek érzem, mert ha egy ilyen feltűnő ügyet így zárunk le ebben az országban, ott már kevés a szó és a billentyűzetkoptatás. Csak marad a csend és a bénító döbbenet.