Most épp ez a legújabb hír: a Választási Bizottság elutasította a saját halála felé nagy léptekkel haladó Karsai Dániel népszavazási kezdeményezését. A kezdeményezés megkérdezte volna a magyar embereket, mit szólnak az aktív eutanáziához? Persze egy ilyen kérelem elutasítása nem old meg semmit, és maga a kérdés továbbra is erősen a felszínen marad: az aktív eutanázia pontosan kinek és milyen felségterületét sérti?
Hát a válasz - ha átlapozzuk a teológiai etikai szakirodalom nagy részét - végtelenül egyszerű: Istenét. Vannak olyan előjogok, amelyekkel senki nem rendelkezhet, csakis Isten. Az életadás és az élet elvétele pontosan ilyennek tűnik. Isten dönt arról, hogy ki éljen és ki haljon, ezt pedig a Szentírás bizonyos passzusai csak megerősíteni tudják. A keresztény hit egyértelműen abból az alapvető feltevésből indul ki, hogy az ember élete ajándék, amit nem magának köszönhet, hanem mintegy "odafentről" kapta. Bár nyilván vannak jogosultságaink és döntéseket hozhatunk az életünkről, a "létbe kerülésünk" és "létben maradásunk" nem tartozik ezek közé. Az aktív eutanázia kérdése ezért már azelőtt lezárul sok, keresztények között zajló vitában, mielőtt végiggondolták volna a részleteket, hiszen amennyiben Isten dönt a haldokló és szenvedő ember sorsáról, nincs értelme vitatkozni.
Más megfogalmazásban azt is szoktuk mondani, hogy "nem kellene Istent játszanunk", azaz mintegy kivenni Isten kezéből az irányítást és az aktív eutanázia segítségével embereket a halálba küldeni. No és aztán ha engedélyezzük az elmúlásnak ezt a formáját, az rengeteg problémás kérdést hoz a felszínre. Pontosan hol húzzuk meg a határt? Mikor és ki fog dönteni arról, ki és hogyan haljon meg? Nem félő, hogy egy idő után esetleg túl lazák és megengedők lesznek a határok?
Nem fárasztom az olvasót most ezekkel a százszor megrágott dilemákkal - csak azt akartam érzékeltetni velük, hogy magam is tudok a létezésükről, nem kívánom "gyorsan lezárni" ezt a kérdést, csomószor latolgattam már őket, és alapvetően az életpárti álláspontot képviselem. Mégis, amikor Helmut Weber egyébként kiváló könyvét olvasom az eutanázia kapcsán, vagy Scott B. Rae hasonlóan nagyon színvonalas művét, erős hiányérzetem támad. Megismétlem, mielőtt bárki félreértene: NEM vagyok pártfogója az aktív-eutanáziának, de ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül meggyőzőnek találnék minden érvet, amit ellene felhozni szokás keresztény körökben. Nagyon röviden tegyük tisztába miről is beszélünk! A halnisegítés ugyanis alapvetően háromféle kategóriát jelent:
1. Az életfenntartó kezelések megszüntetése. Ezt szokták passzív eutanáziának nevezni - ami egyébként hibás terminus, hiszen szó sincs passzivitásról! Az életfenntartó kezelés elutasítása nagyon is aktív tett és szándékos, a beteg (jó esetben) azt is tudja, hogy ezzel a halálba segíti magát. Érdemes ezt végiggondolni azoknak a hívőknek, akik az aktívabb verziók minden formáját istentelenségnek nevezik, de a passzív eutanáziát szó nélkül helyesnek tartják. Persze az igaz, hogy ebben az esetben nem a beteg vagy más beavatkozó cselekedete vezet a halálhoz, hanem a betegség lesz, ami végül legyűri a beteget. Mégis: az ő döntése volt, hogy meg akar halni.
2. A második forma az orvosasszisztált öngyilkosság. Ebben az esetben az orvos vagy egy kívülálló személy már aktívabb szerepet vállal: például ismerteti a beteggel miből mekkora mennyiséget kell lenyelnie ahhoz, hogy a biztos halálba juthasson. Esetleg még fel is írja neki ezt a gyógyszeradagot vagy hozzásegíti a megszerzéséhez. Ugyanakkor végső soron nem az orvos, hanem a beteg dönt arról, elfogadja-e az instrukciót és beveszi-e a halálos adagot - a halált ebben az esetben nem a betegség, hanem a gyógyszer okozza. Sok lobbitevékenység a halnisegítésnek ezt a formáját szeretné látni legitim megoldásként a társadalomban.
3. Végül persze létezik az orvos által végrehajtott aktív eutanázia. Amikor valaki olyan állapotban szenved élete végéhez érve, ami teljesen kilátástalan számára és még azt is lehetetlenné teszi, hogy véget vessen az életének, az orvos még közvetlenebb módon beavatkozhat a folyamatban. Igazából ezt szokták "kegyes halálnak" vagy "jó halálnak" (eu = jó, thanatosz = halál) nevezni a szó szoros értelmében.
A fenti három rövid pont alapján tehát azt látjuk, hogy mindhárom mögött közös döntési pont húzódhat meg. A beteg mindenképpen szeretne meghalni vagy úgy, hogy tudatosan dönt a kezelések megszakítása mellett, vagy úgy hogy jobban bevonja ebbe az önpusztító folyamatba egy szakértő orvos cselekedetét is. Ha beleolvasgatunk teológiai etikai művekbe, mégis azt fogjuk látni, hogy míg az 1. pontot a szerzők sokszor képesek elfogadni, addig a 2. és 3. pontot semmiképpen sem.
Ezt viszont én nem tartom feltétlenül következetes álláspontnak - mármint akkor, ha megint előszedjük a fentebb bedobott "Istent játszunk" szlogent. Vajon mit takar ez pontosan? Mikortól és hogyan játszik bárki Istent? Az életvégi kérdésekben csak azt jelenti az "istenjátszás", hogy az orvosból kiszedem egy halálos gyógyszerdózis mennyiségét? Az miért nem, hogy önhatalmúlag úgy döntök, megszakítom a gyógykezeléseimet? Mi van akkor, ha Isten gyógykezeltetni akar engem és én erre nemet mondok? Nem egészen világos számomra pontosan hol húzódik a határ az ember önálló döntése és aközött, amikor valamiképpen kiveszi Isten kezéből az irányítást. (Ráadásul utóbbi gondolat alapvetően problémás, hiszen azt feltételezi, hogy az irányítás mint olyan kivehető Isten kezéből.)
Rae könyvében úgy fogalmaz, hogy az orvosasszisztált öngyilkosság "igencsak komoly problémákat vet fel", mivel "halálunk idejét és módját Isten határozza meg". Nem világos azonban számomra, hogy miként kell ezt elképzelni. Isten odafentről szemléli például Karsai Dániel életét és egy ponton így szól: "na jól van fiam, akkor úgy döntöttem, te ALS szindrómában fogsz meghalni és bármit is teszel, rettenetes szenvedések révén távozol az örökkévalóságba X nap múlva." Aztán Isten rátekint egy másik gyermekére, a 80 éves Jani bácsira és magában ezt mondja: "Te pedig holnap, amikor mész vásárolni, találkozni fogsz egy irdatlan nagy, jól megrakott kamionnal, ami elgázol - de csak a kórházban adod majd ki a lelkedet, három-négy nap iszonyatos szenvedés után." Ne gondolja az olvasó, hogy én most cinikusan gúnyolódnék, csak próbálom értelmezni az ilyesféle mondatok jelentését. Mert azt könnyű szajkózni, hogy Isten dönt a halálunk idejéről és módjáról, de ha elkezdjük végiggondolni ennek a részleteit, gyorsan a merő okoskodások és zagyvaságok mezejére tévedhetünk.
Persze az alapvető filozófiai kérdés ennél hátrébb húzódik meg és valami olyasmit szeretne kifürkészni, Isten általában hogyan avatkozik közbe az életünk menetét illetően. Melyek azok az életfolyamban meghatározó, szinguláris pontok, ahol legalább teoretikusan érdemes feltételezni az isteni beavatkozást? A legtöbben az ilyesféle kérdésekre is saját ízlésünk szerint válaszolunk. Ha a lányom férjhez menne, természetesen azt hinném, neki "Isten adott társat". De azt már nehezen hiszem, hogy a fiam tegnapi focimeccsén maga Isten elküldte az angyalait és úgy döntött, hogy a Csepel TC csapata fényes győzelmet arasson a Kelekótyaszög FC ellen... A házasság nagyon komoly dolog, azonban egy focimeccs valahogyan túl banális ahhoz, hogy egy Mindenható Isten aktív közbelépést magával vonja. Ám legyünk őszinték, meglehetősen hasraütésszerűen döntünk arról, mibe szól bele és mibe nem Isten - még akkor is, ha viszonylagos konszenzusos pontokat lehet találni az élet bizonyos jelenségei kapcsán.
Látnunk kell, hogy a teizmus minden valamire való formája abból indul ki, hogy Isten nem pusztán az élet kezdetén és végén van jelen, hanem folyamatosan kíséri az embert, kooperálni szeretne vele és együtt érez a szenvedéseiben. (Az erről szóló tanítást nevezik concursus-nak a dogmatikában.) Pontosan Isten beavatkozásának hiányáról szól az a klasszikus kifakadásunk, amikor egy-egy sorstragédia kapcsán felhánytorgatjuk a "hol volt Isten...?" kérdést, hiszen abból a feltevésből indultunk ki, hogy Ő a nap minden pillanatában velünk foglalkozik. De ha feltételezem, hogy Isten "mindenbe beleszól" az életemben, pontosan hogyan teszi ezt? A házasságomról például - ami legalább olyan horderejű és sorsfordító döntés, mint az életem vége - akkor most Isten döntött vagy meghagyta ezt a döntést nekem? A döntést persze én a magam személyes döntéseként éltem meg, ám mi a helyzet akkor, ha a feleségem iránt érzett szerelmem végső soron egy mennyei érintésből indult el? Ha én dönthettem arról, kit szeretnék feleségül venni, és ez nem számított "istenjátszásnak", más döntés mi alapján számít annak? Ez a dilemma máris az aktív eutanázia partjaihoz sodor bennünket.
Általában kétféle érvet szoktam hallani ezügyben: az egyik úgy szól, hogy a házassággal kapcsolatos döntés elvileg visszafordítható - ám az eutanázia kimenetele viszont végleges. Ez egy rossz érv. Egyrészt, egyik döntésünk sem visszafordítható. Ha egy kérdésben döntök, később már nem tehetek úgy, mintha nem döntöttem volna. A sorsomban végérvényes töréspont következik, amit nem lehet meg nem történté tenni. Ha Pista feleségül veszi Ágikát, később bár elválhat tőle, de a tényt, miszerint Ágika egykor a hitvese volt és Ágika nyomott hagyott a lelkén, más irányba vitte az egész életét, nem tudja sehogyan sem visszacsinálni. Azt mondja ugye az ősi bölcsesség, hogy kétszer nem léphetsz bele ugyanabba a folyóba. Pontosan erről van szó. Egyes döntéseink következményeinek súlyáról ugyan beszélhetünk, de a visszafordíthatatlanság nem a legjobb érv. A másik érv szerint ahogyan a születésemről sem dönthettem, úgy a halálomról sem szabad döntenem. Ez azonban megint két összemérhetetlen dolgot próbál egy kalap alá terelni. A születésemről természetszerűleg nem dönthettem, hiszen jelen sem voltam, hogy dönthessek. Az életem végén azonban jelen vagyok, ráadásul alapértelmezetten érett felnőttként, tudatos lényként. Ez óriási különbség. Arról senki nem kérdezett meg, akarok-e létezni, de mivel létezem, a létemről már lehet álláspontom és a létem kérdéseiről nap mint nap állandóan döntéseket hozok - komolyabbakat vagy kevésbé azokat.
Szóval, leszögezem ismét, mielőtt valaki nekem rontana a felvetéssel: nem vagyok az aktív eutanázia pártján, csak igyekszem őszintén felvetni kérdéseket és megvizsgálni az ellene felhozott érveket, rámutatva azok gyenge pontjaira. Tudok érvelni az aktív eutanázia ellen is - sőt! Ezt azonban rendszeresen megteszik sokan mások, hiszen a keresztény meggyőződés alapvetően az elutasítás oldalán áll. Ez azonban vakká tehet bennünket saját véleményünk ingatag oldalaira. Úgy látom, mivel keresztények vagyunk, elsöprő többségben az igény sincs meg az emberekben, hogy végiggondolják az aktív eutanázia ellen felhozott keresztény érvek gyenge oldalait - hiszen a döntést már meghozták a kérdésben.
Karsai Dániel élete véget fog érni - ahogyan valamikor az enyém is. Csak ő már azt is nagy-nagy eséllyel tudja hogyan. És abban minden bizonnyal nem lesz köszönet. Sajnálom, hogy a népszavazási kezdeményezését elutasították - őszintén szólva számomra emögött politikai szándékok rejlenek és nem pusztán valamiféle formai nem-megfelelés. Gondolkodjunk akárhogyan is, a társadalmi párbeszédet nem lehet sem politikailag, sem máshogyan elfojtani - a Karsai-ügy pedig most igen jó apropó arra, hogy nyíltan megbeszéljük az aggályainkat, dilemmáinkat, felvetéseinket, legyünk bár hívők vagy ateisták.