Gyakorlati kereszténység - öt téma, ami fontosabb a melegeknél (3)

Azt hiszem most nem nehéz témát találni, ha azt kutatjuk mi lehet fontosabb az egyház számára a  melegkérdésnél: a mellettünk zajló háború pillanatnyilag - és valószínű hosszú távon is - minden mást felülír. A dedikált figyelem teljesen érthető, az egyháznak pedig reagálnia kell a helyzetre, ami újfent megmutatja mi az igazán fontos a hitünk kapcsán: végső soron az, hogy mit teszünk.

Ha az ember egy főiskolai képzésben dolgozik, találkozni fog állandó dilemmát okozó kérdésekkel, ami az oktatás szervezését és orientációját illeti. Az egyik ilyen klasszikus feladvány, hogy vajon az akadémikusabb, tudományosabb, elméleti irányba húzzuk a tanítás szekerét vagy inkább a gyakorlat, a hétköznapi rögvalóság, az azonnal alkalmazható ismeretek irányába? Amennyiben az első mellett szavazunk, úgy leginkább és elsősorban kutató típusú embereket képzünk, akik képességeik függvényében eligazodnak a teológia rendszerében és követik annak kutatási kérdéseit, ha pedig a második mellett, akkor gyakorlatibb szemléletmódú, problémamegoldó embereket, akik hatékonyak lehetnek a gyülekezetek szervezésében és a mindennapi teendőkben.

Elhamarkodott lenne erre a kérdésre kapásból rávágni, hogy természetesen utóbbira van szükség. Kinek kell több "vízfejű teológus", akik jól bánnak a szavakkal, de csetlenek-botlanak a hétköznapokban? Azért mondjuk ki a nyilvánvaló tényt: a döntés elmélet és gyakorlat között nem zárhatja ki egyiket a másik javára. Nem arról van szó, hogy két opció létezik, ahol az egyiket nullára csökkentjük, míg a másikat maximalizáljuk. A kérdés inkább az, hogy a kétféle szemléletmód közül inkább melyik domináljon a másik felett egy képzési rendszerben. Mindenkinek világos, hogy elméletre és gyakorlatra egyaránt és egyszerre szükség van, az azonban nem mindegy, melyikre milyen arányban.

Nos, az ilyen kérdéseken kellemesen hosszú ideig tipródhatunk, de talán az élet tudja leginkább megválaszolni őket. A szomszédunkban ugyanis nem elméletben zajlik háború, hanem gyakorlatban. Nem filozófiai viták mennek az istenérvek plauzibilitásáról, hanem számolgatások, politikai, katonai stratégiai tárgyalások zajlanak, melyek végén emberi sorsok állnak. És talán ami a legfontosabb nekünk, keresztényeknek: nem filozófiai töprengésektől szenvednek az ukrán, orosz és magyar emberek a közvetlen szomszédságunkban, hanem a puszta létüket féltik, többüknek oda az egzisztenciájuk, a gyerekek nem járnak iskolába, a családok elveszítették az otthonaikat. Nekik nem jó teológiai érvekre, hanem ételre, italra, fedélre van szükségük, és ebben az egyház segíthet nekik.

Mindez felbecsülhetetlenül fontosabb jelenleg a homoszexualitás kérdésénél. Most nem egy 4-5 százaléknyi társadalmi kisebbségről, hanem egy egész nemzet összeomlásáról beszélünk, melynek egyik következménye lehet a felénk is meginduló menekültáradat. Vajon készek vagyunk-e tenni valamit, valami gyakorlatit, valami kézzelfoghatót? A kereszténység számára mindenkori kihívás, hogy csupán elméletben rágcsáljuk a hitünkkel kapcsolatos kérdéseket és remek teoretikusai vagyunk Jézusnak, vagy ha kell két kézzel is teszünk valamit? Erre egyébként maga a Mester is többször felhívta a figyelmet - többek között amikor azt mondta, nem az megy be a Mennyek Országába aki "Uram! Uram!"-ot kiabál, hanem aki megcselekszi az Atya akaratát. A hit cselekedetek nélkül halott - fogalmaz Jakab.

Nem szoktam ilyet csinálni a blogban, de háború sem minden nap van a szomszédunkban: engedje meg a kedves olvasó - ha már gyakorlatról van szó -, hogy egy lehetőség kínáljak a gyakorlati cselekvésre. Az a közösség ahova tartozom, hosszú ideje működtet egy szervezetet, a Segítség Köve Alapítványt. Ennek a munkájában magam is részt veszek. Most másokkal összefogva adományokat gyűjtünk az Ukrajnából érkező menekültek megsegítésére - garantálom mindenkinek, hogy a hozzánk eljuttatott felajánlások nem egy fekete lyukban landolnak, hanem eljutnak a megfelelő helyekre. Ha érdekel ez a lehetőség és szívesen segítenél, kattints erre a linkre! 

Tovább

Nincs purgatórium

Lehetetlen most nem erről beszélni, még ha elbeszélhetetlen is, ami Ukrajnában és Ukrajnával történik ezekben a pillanatokban. Putyin Oroszországa a "békefenntartás" felkiáltása keretében lerohant egy szuverén államot, amelynek a puszta létformáját is cinikus megjegyzésekkel illette. Nem teológiai kérdésről van szó, hanem hús-vér emberek puszta életéről, mindazonáltal nehéz elkerülni, hogy bizonyos gondolatokat ne fogalmazzunk meg ilyenkor.

A frappáns mondatok hosszú távon is megmaradnak. Ilyennek hangzik számomra, amit Szerhij Kiszlicja ukrán nagykövet mondott az ENSZ biztonsági tanácsának ülésén, amikor az orosz nagykövethez fordult. Ami elhagyta a száját, az nagyjából összefoglalja nemcsak a rémült ukrán átlagemberek, de talán még Európa nagy részének és az Egyesült Államok véleményét is: 

"A háborús bűnösöknek nincs purgatórium. Egyenesen a pokolra jutnak, nagykövet úr."

Hát, valahogy így. Érthető az indulat, érthető a beszólás, és leginkább az érzelem, ami ebben a kőkemény mondatban munkál. Ezek az érzések nemcsak a most kirobbant háború miatt dúlnak, hanem már nagyon régóta, minimum a Krím-félsziget elfoglalásának pillanatától forranak az ukrán emberekben.

Amikor Donyeckben és Luhanszkban évekkel ezelőtt kitört a "szakadárokkal" (értsd: Putyin embereivel) a háború, sok család menekült el Kárpátaljára. Akkor még egy missziós szervezetnél dolgoztam és ennek szervezésében magam is elutaztam meglátogatni ilyen szerencsétlen családokat.  Nők és férfiak, otthagyva az otthonukat és a komplett egzisztenciájukat szinte kapkodva menekültek a bombák és rakéták elől, hogy a nagy semmi felé szaladva, minden ismeretség nélkül új életet kezdjenek az ország ellenkező felében. Amit ezek az emberek elmeséltek az "élményeikről", azt én most nem szívesen írnám le ide - mert lehet, hogy felfordulna az olvasó gyomra egy-egy momentummal szembesülve.

Ilyen élmények után valaki megszólalt és azt javasolta: imádkozzunk Putyinért is, hiszen nem véletlenül áll Oroszország élén, legyen akármilyen politikai vezető, államfő és ember. Emlékszem, az egyik kárpátaljai misszionárius ismerősöm tehetetlen dühében valami olyat válaszolt erre a felszólításra, hogy "hát akkor imádkozunk majd, hogy verje meg az Isten Putyin elvtársat!" Mindenki felszisszent, szemöldököt ráncolt, valaki próbálta enyhén kifejezni a nemtetszését - de azért legbelül mégis megértettük, mi váltotta ki a durva beszólást.

Én nem akarom azt javasolni senkinek, hogy imádkozzon Putyin elvtárs haláláért. Számomra nem egy ember halála a legfontosabb, hanem az ukrán emberek élete, beleérve a Kárpátalján lakó cigányságot és fehér magyar lakosságot is. Talán nem mindenki tudja, de Ukrajna a legszegényebb ország Európában - háború nélkül is borzasztó nehéz ott az élet, hát még ilyen körülmények között. Tudom, hogy máris sok keresztény tett közzé "pray for Ukraine" kezdetű bejegyzéseket, nem is kívántam most semmi újat mondani, csak csatlakozni szeretnék az imádkozókhoz - egy olyan világból, amit egyelőre a máris megindult menekülők érintenek a legkonkrétabban, és ami remélhetőleg távol marad Putyin elvtárséktól. De azért azt sem tagadhatom le, hogy az igazságérzetem felágaskodott a napi híreket hallva és nagyon-nagyon remélem, hogy a háborús bűnösök majd megkapják minden oldalon azt, ami nekik jár. Annál kevesebbet nem érdemelnek ugyanis.

Tovább

A legnagyobb kisebbség - öt téma, ami fontosabb a melegeknél (2)

Nem hiszem, hogy túl nehéz a kérdés: melyik Magyarország legnagyobb kisebbsége? Nem, nem a melegek vagy a homoszexuálisok a helyes válasz - hanem a cigányság. Miközben a csapból is az LMBTQ folyik a kormány agresszív ellenségképző retorikájának köszönhetően, az egyház nem törődik eléggé azzal a kisebbséggel, amely valószínűleg komoly kihívást fog jelenteni a közeljövőben.

A fajsúlyos társadalmi témákról gyakorlatilag lehetetlen politikamentesen beszélni. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy inkább vagy elhallgatjuk őket, vagy polarizáltan társalgunk róluk balról és jobbról, belekeverve akár pártnézeteket is a diskurzusba. A hazai cigányság különösen is kedvelt témának számít a szélsőjobboldali szóhasználatban, elég ha csak az állandóan hangoztatott "cigánybűnözés" szóra gondol az ember. A cigányokról a többségi társadalom szemében egy meglehetősen jól körvonalazható, sztereotípiákra és részben tapasztalatokra, valamint sok zsigeri indulatra és előítéletre épülő kép él, ami valahogy úgy adható vissza, hogy a cigányok:

... nem dolgoznak, csak a segélyre hajtanak

... ész nélkül szülik a gyerekeket

... igénytelenek és koszosak

... tipikusan megtelítik a börtönöket

... veszélyesek a közbiztonságra

... nem is akarnak változtatni az életükön.

Nem merném azt állítani saját magamról, hogy engem meg sem érintett a fentiek szele - sőt, ha elkezdenénk a lista egyes elemeit megtárgyalni, bizony azt látnánk, hogy van bennük igazság. Ezt nem valamiféle "fajgyűlölet" mondatja velem, hanem bármilyen meglepő, sokszor cigány emberek szájából is hallom. Az egyik kedves keresztény roma ismerősöm például többször elsütötte azt a keserédes poént, miszerint "az már az utolsó idők jele, ha dolgoznak a cigányok". A romákkal szembeni prekoncepciók erős jelenlétéről a romák és a nem romák egyaránt tehetnek, ami persze nem magyarázat és nem kifogás a kétségtelenül jelen lévő rasszizmusra.

De mi köze ennek az egyházhoz és mit tehetünk mi?

Először is, szerintem fontos kijelenteni, hogy minden felekezetnek van valamiféle cigánymissziója. Hirtelen a református és a pünkösdi egyházak jutnak eszembe, ahol sok éve dolgoznak és küzdenek azért, hogy a romák találkozzanak az evangéliummal és egy valódi életfordulatot követően a szó minden értelmében új életet kezdhessenek. Sok szó esik manapság az integrációról: én azt gondolom - mivel testközelből sokszor láttam -, hogy az őszinte, valódi, mélyreható megtérésnél pillanatnyilag nincs semmiféle jobb "módszer" a romák integrálására. Aki volt már romamisszióban, az jól tudja, hogy sajnos igencsak jellemző a "szalmaláng-effektus", amikor cigány emberek heves lelkesedéssel igent mondanak a megtérésre - aztán egy héttel később már vissza is zuhannak korábbi, megszokott életformájukba. Nos, amikor nem ez történik, hanem valódi újjászületés zajlik egy cigány ember szívében és az maradandónak bizonyul, sokkal lelkesebb keresztények lesznek belőlük a cinikus-hűvös "fehér emberekhez" képest! Egy újjászületett és megváltozott roma emberrel remek együtt dolgozni, szolgálni, tevékenykedni - rengeteg pozitív tapasztalatot tudnék erről mesélni.

A probléma viszont az, hogy a cigánysággal kapcsolatos előítéletek sokszor a keresztények gondolkodását is masszívan áthatják. Az egyes felekezetekben zajló cigánymisszió így marginális projekttevékenység marad - gyakorlatilag arra jó, hogy elmondhatjuk: mi foglalkozunk a cigánysággal, pipát tehetünk az ügy mellé, megvannak erre az elhívott munkatársaink, majd ők csinálják a mi nevünkben is. Szerintem ez a következő évtizedekben nagyon kevés lesz. Mivel egy gyorsan növekvő kisebbségről van szó, ezzel párhuzamosan az egyházban is növekednie kellene azok számának, akik a cigánymisszióban részt vesznek. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a közeljövőben a cigánymisszió nem egy kicsi szegmense lesz az egyház sok tevékenységének, hanem a fősodorhoz fog tartozni - mármint, ha a kereszténység felismeri a jelentőségét.

Másodszor pedig - és ennek a bejegyzésnek ez lenne az igazi mondanivalója - az egyház segédkezhetne abban, hogy egy olyan kommunikációs légkört teremtsen meg Magyarországon, ahol őszintén lehet beszélgetni a cigányságról, az előítéletekről, a lehetőségekről és teendőkről. Abszurdnak tartom, ha valaki fel meri vetni a gondolatot, hogy "a roma családokban sok gyerek születik, mert a szülők bele sem gondolnak abba, hogy nem tudják őket jól felnevelni" vagy "a cigányok között trendi börtönbe kerülni", akkor az ilyen gondolatokat megfogalmazó  azonnal rasszista, cigánygyűlölő, náci ember lesz. Persze a másik oldalon tényleg sokan utálják a romákat, a szívük mélyén rasszista indulatokkal, ami a valóban szorgalmas, tenni akaró és tök normális cigány embereket arra kényszeríti, hogy kb. kétszeres teljesítményt tegyenek le az asztalra, akkor talán elfogadják őket.

Az egyház elvileg ugye ért a kommunikációhoz: hát akkor segédkezzen egy olyan kommunikációs kultúra megteremtésében, ahol nyílt kártyákkal, kendőzetlenül és őszintén lehet megbeszélni a cigányságot érintő kérdéseket - kirekesztve egyrészt a hiperérzékenységet (ami lehetetlenné teszi a problémafelvetést), másrészt a rasszizmust (ami elfogult indulatlevezetés és soha nem mozdíthat el a megoldáskeresés irányába). Ahelyett, hogy állandóan a többnyire konstans 4-5%-nyi meleg emberrel lennénk elfoglalva, Magyarország legkisebb, de folyamatosan növekvő kisebbségére kellene sokkal többet koncentrálni. A cigányság kérdése százszor fontosabb a melegeknél, és rosszul járunk el, ha nem növeljük ezen a téren az odafigyelésünket.

Tovább

Fogyunk - öt téma, ami fontosabb a melegeknél (1)

Csapjunk a közepébe és jelentsük ki: alaposan elmerültünk a "melegkérdésben", mintha csak ez lenne a legnagyobb problémánk. Ám a hazai kereszténységnek vannak sokkal égetőbb kihívásai is, szembe jövő gyorsvonatok, sötétben úszó jéghegyek, amelyek mintha nem kapnának elegendő figyelmet. Ebben a rövid sorozatban öt olyan kérdésre kívánom a reflektorfényt fordítani, amelyek álláspontom szerint messze túlnőnek a homoszexualitás által okozott hullámokon, és amelyekkel sokkal többet kellene törődnünk!

Az első óriási nehézség, amivel tulajdonképpen jó ideje szembe kell néznünk, nem specifikusan magyar jelenség, de mi sem maradunk ki belőle. A kereszténység lassan, de biztosan fogyóban van a szekuláris nyugati világban. Ez a probléma sokaknak talán azért nem szúr szemet, mert az elmúlt években sikerült elhitetni az átlagemberrel, hogy keresztény Magyarországon él. A médiában keresztény értékekről beszélnek, a "Jóistenre" hivatkoznak, az iskolákban kötelező a hit- és erkölcsoktatás, nemrég még Ferenc pápa is Budapestre látogatott. Ez azonban szerintem csak a kirakat, a cukormáz, ami könnyen leolvad. A kristálytiszta igazság az, hogy Európa és benne Magyarország szekuláris rendszer, keresztény szempontból pedig újra missziós terület. Minden hátszél és támogatás ellenére az emberek a vallásra és a hitre nem tekintenek növekvő nyitottsággal, s bár sokakban van valamiféle spirituális éhség, a legtöbben azt az egyház nélkül kívánják megélni. A népszámlálási adatok senkit ne tévesszenek meg, ahogy az sem, ha sokan kereszténynek vallják magukat, mivel gyerekként megkeresztelték őket és különben is templomban volt az esküvőjük.

A nagy kérdés persze, hogy mi taszítja el az embereket a hittől? Nyilvánvaló, hogy rengeteg válasz létezik, hiszen az egész "egyházi fogyókúra" mögött is komplex okok állnak. Engedje meg az olvasó, hogy ezek közül most csak egyetlen gondolatot merjek megfogalmazni: szerintem a kereszténység mára elveszítette forradalmi progresszivitását. Mit értek ezalatt?

Nos, a progresszivitás szónak már a csengése is szörnyű a legtöbb hívő fülében. A fékevesztett liberalizmust sejtik mögötte, ami csavargatja az evangéliumi üzenetet, elvtelen kompromisszumokra hajlik a világgal vagy éppen gyökértelen teológiai szemléletmódokat terjeszt. "Aki a korszellemmel házasodik, hamar megözvegyül" - tartja a bölcs mondás, amit mintha csak a progresszív teológiára optimalizáltak volna. A helyzet azonban szerintem az, hogy kár lenne összekeverni a valóban romboló, elvtelen, Szentírást kikerülő szélsőséges progresszív teológiát az integratív, építeni akaró, a bibliai hagyományokra épülő forradalmisággal. Ez a hangsúlytévesztés nagyjából ahhoz hasonló lenne, mint amikor a konzervatív hívőkre kapásból rámondják, hogy mindannyian fundamentalisták. Egy adott lelkiségi felfogás szélsőértékeit nem szerencsés rámosni a teljes skálára! 

Ami a szélsőséges progressziót a normálistól elválasztja, hogy míg előbbi teljesen talajvesztett és könnyedén átlapozza a Bibliában leírtakat, addig utóbbi a kétezer éve fennálló hagyományokkal és evangéliumi hittel kontinuitásban akar új felépítményeket létrehozni. Szerintem az elvtelen progresszióval ellentétes pólusban az a hagyományőrző felfogás áll, aminek nem pusztán célja, hanem egyben végcélja is kimerül annyiban, hogy valahogy őrizzük a hagyományokat. Magyarul: a keresztények dolga, hogy "mentsék ami menthető", hogy egyszerűen csak fenntartsák és továbbörökítsék a hitük tartalmát. Mindez persze nélkülözhetetlen, csak nem elégséges: hiányzik ugyanis belőle az a dinamika, ami a kereszténység első évszázadaiban az egész egyházat motorizálta. Nincs benne semmi forradalmiság, semmi pezsgés, semmi életrevaló vonás. Nem állítom persze, hogy én tudom a választ a fogyásra - valószínű nem is egyféle válasz létezik. De úgy vélem, hogy nagyon kevés csupán annyit tenni, hogy a hagyományainkat őrizzük és ápolgatjuk, miközben lövöldözünk a világra. Egy ilyen hithez senkinek nincs kedve csatlakozni, mert nem is világos, mi a jó benne.

A kereszténységnek vissza kellene nyernie a forradalmi jellegét, csakhogy ennek nem találja jelenleg a módját. Többről van itt szó szerintem, minthogy mi hívők felhasználjuk a modern lehetőségeket (blogolunk, vlogolunk és öltöny helyett farmerben megyünk istentiszteletre, ahol mai zene szól), sokkal inkább szemléletbeli váltóigazításra van szükség. Ennek egyik kiindulópontja lehet azt tisztázni, milyen viszonyunk kell legyen a világgal - milyen attitűdöket kívánunk erősíteni és milyeneket visszaszorítani, miközben a hitünk kontinuitását is fenntartjuk.

A témát nem azért vetettem fel, mert egy blogbejegyzésben megoldható lenne, vagy jómagam tudnám pontosan mit kell csinálni. Csak szerettem volna rávilágítani: míg rengeteg energiát, figyelmet, időt ölünk bele a homoszexualitás elleni küzdelembe, mintha azon nem töprengenénk ennyit, miként lehetne az egyház fogyását megállítani. Tökmindegy mennyi a meleg, ha egyre kevesebb a keresztény. Nem az a kérdés milyen sok az aratnivaló, hanem hogy miért nincs elég munkás? Végső soron nem mindegy hány milliárddal támogatja az állam az egyházakat, ha közben "teljes papfogyatkozás" van? És nem utolsó sorban: ha kevesen leszünk, kit fog egyáltalán érdekelni mit gondolunk bizonyos társadalmi kérdésekről?

Tovább

Én, a hideg

A homoszexualitásról szóló előző beszélgetéseink kapcsán többször előkerültem én, a hideg - vagyis heteroszexuális ember. Jellemző vonás, ha az ember feldob egy problémát, megfogalmaz egy kérdést, akkor egy bizonyos idő elteltével már nem is a kérdéssel, hanem a kérdésfelvetővel kezdenek foglalkozni, firtatva az indokait, motivációit, lelkiségét. Volt aki hangot adott annak is, hogy "aggódik értem" - nehogy elcsússzak ezen a banánhéjon és elkezdjek valamiféle melegteológiát hirdetni.

Utálok saját magamról bejegyzést írni, mert minden ilyesmi magyarázkodásnak tűnhet. Márpedig a magyarázkodásnak nagyon nem érzem szükségét - én pusztán kérdéseket tettem fel a megértés érdekében. Sajnos azt tapasztalom, hogy a keresztények jó része nincs felkészülve bizonyos kérdésekre - vagy úgy is mondhatom, vannak kérdések, melyeket nem nagyon akarunk hallani, végiggondolni, mert megbolygatja a meglévő meggyőződéseinket. Az ilyen kísérletekre sokszor elkeseredett védekezéssel reagálunk, hitetlenség-szaggal telik meg a levegő, félelemmel az aposztázia végzetes betegségétől. 

Isten viszont nem fél a kérdéseinktől, sőt gyakran Ő késztet minket, hogy feltegyük ezeket.

Nagyképűség lenne önmagam Jézus Krisztushoz mérni, mindazonáltal próbáltam Tőle eltanulni a "szent provokálás" technikáját. Lenyűgöző számomra, ahogy Krisztus a saját kora vallási elitjének és úgy általában az embereknek elegánsan tesz fel provokatív kérdéseket - amivel úgy gondolom nem sértegetni vagy megbántani akarja őket, hanem egyszerűen kibillenteni az egyensúlyukból. Sokszor talán észre sem vesszük a jézusi provokáció háttérben meghúzódó szálait egy-egy narratívában. Egy törvénytudó azt firtatja ki a felebarátja - válaszul Jézus mintha "ellene fordítaná" az egész helyzetet, és egy utált samáriait állít be számára példaképnek. Tudjuk, hogy a tékozló fiú megható példázata valójában két tékozló fiúról szól - az idősebbik, morgolódó "tékozlók fiúk" (vagyis a farizeusok) ott ülnek az asztalnál, miközben Jézus valójában róluk beszél... Aztán olyan is van, amikor Krisztus leül egy samáriai asszonnyal egy kúthoz - ez már önmagában botrány - és elkezdi firtatni a családi hátterét, szellemi nézeteit - de végül az asszony megváltozik és szinte helyi ébredés tör ki Samáriában.

Hát bunkó volt Krisztus ezekben a helyzetekben? Nem, nem az volt: a provokatív történeteivel és tanításaival lehetőséget kínált fel az embereknek. Van, aki megsértődött, de olyan is, aki élt a felkínált opcióval.

Jézus provokatív pedagógiája nagyszerű és példaszerű számomra, egyszerűen azért mert jól működik.  Túlságosan képesek vagyunk belesüppedni a meggyőződéseinkbe. Én sem akarok senkit "kiakasztani", megbotránkoztatni, nem tartom farizeusoknak a velem egyet nem értőket, nem utálom a konzervatívokat és nem akarok a hitemből sem kitérni, eretnekségeket beengedni - mintha némelyek engem és másokat ezektől féltenének. Én szeretem Krisztust, követni akarom, a Biblia teológusként pedig nemcsak "munkaeszközöm", hanem szívügyem is. Amikor itt a blogban olyan kérdésekkel találkozik az olvasó, amelyek első és talán második olvasásra is kibillentik a megszokott egyensúlyából, amelyekkel máshol esetleg nem találkozott, javaslom ne kapjon a szívéhez, hanem gondoljon arra miért lehet jó az egyensúlyvesztés. Mintha azonnal a hit rombadőlését vizionálnánk ilyenkor, pedig az egyensúly elvesztése arra ösztönözhet, hogy újabb kapaszkodókat keressünk, ne nyugodjunk bele a válaszainkba, még ha jónak is véljük őket. A hit fejlődése nem a hit lerombolását takarja, hanem az egyensúlyvesztés utáni keresést, az újra és újra értékelést, a dogmáink átgondolását. Véleményem szerint az eretnek az, aki laza mozdulattal sutba dobja a kereszténység kétezer éves hagyományait és valami teljesen új alapra kíván felépítményt felhúzni. Ám ha megtartjuk a kontinuitást, ha nem fordulunk el Jézustól, mint alaptól, akkor bizony jó dolog vitatkozni és kérdezni, sőt elengedhetetlen. Még akkor is, ha vannak kérdések melyekre soha nem fogjuk megtalálni a teljes választ. Ahogy mondani szoktam, egy hegyre érdemes felmászni úgy is, ha képtelenek vagyunk a csúcstámadásra: ha már valamivel feljebb vagyunk, más lesz a látkép, más a perspektíva, ahogyan a dolgokat látjuk. Nos, én hegymászásra invitálok a provokációmmal - ez horzsolásokkal, izzadtsággal, vitákkal járhat, de talán eljuthatunk más perspektívákhoz is.

Egyébként pedig mondjuk ki a blogolás egyik alaptételét is: a Blogger mindig több a blogjánál. Vannak az életemnek olyan területei, melyekről itt egyáltalán nem szoktam beszélni. A közelmúltban például éppen az irgalmas samaritánusról prédikáltam egy nagyon kedves pünkösdi gyülekezetben (ha valakit érdekel, itt visszanézheti a felvételt - csak erős idegzetűeknek!), emellett retro-stílusú játékprogramokat is próbálok készíteni hobbistaként (még erősebb idegzetűeknek itt), valamint a Moly egyik szerkesztője vagyok a vallási rovatban (legfrissebb Merítésem elérhető itt). Ezek is csak szilánkok az életemből, de illusztrációként arra talán jók, hogy ne csupán az alapján ítéld meg ki vagyok, amit itt olvasol!

Tovább

Az eredeti állapot és a melegek

A homoszexualitásról zajló beszélgetésben (melyet az olvasó az előző két bejegyzésben itt nyomon követhetett) csaknem újra és újra előkerült az "eredeti állapot" kifejezés. Ez a szóhasználat a tereremtésteológiából érkezik, és a teremtett valóságnak arra az idilli helyzetére utal, amikor a világot még romlatlanság - bűnnélküliség - jellemezte. De mi köze ennek a homoszexualitáshoz?

Nagyon restellem magam, hogy idő hiányában nem tudtam mindig mindenre reagálni a blogban zajló érdekes diskurzus kapcsán, de ha összegeznem kellene az eddig összesepert gondolatokat, azok között én nem találtam meg egyelőre azt, amely perdöntő érv lehetne a homoszexuális kapcsolat elítélése mellett. Ugyanakkor mintha a válaszkeresés ösvényének iránya egyre kontrasztosabbá vált volna: a kérdés gyújtópontját a teremtésteológiában, a teremtéssel kapcsolatos bibliai nézetek mentén kell keresni.

A téma kapcsán újra előszedtem Szilvay Gergely melegházasságról szóló könyvét, amelyet még évekkel ezelőtt olvastam. Átböngészve a biblikus fejezetet, ebben sem találtam persze konkrétan megjelölt, átütő érvet arra, mi a baj végső soron a homoszexualitással, de a szerző ugyancsak leginkább a kezdetekre, a teremtésteológiára hivatkozik. A házasság kapcsán a következő módon fogalmaz:

"...Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, a kettő egymás nélkül nem egész, így a házasság nem pusztán két ember szövetsége, hanem tulajdonképp újraegyesülés és egésszé válás."

Szilvay ezután azt írja, hogy a homoszexuális kapcsolatok nem pusztán a terméketlenség miatt számítottak elítéltnek, hanem mert attól függetlenül is áthágják (sic!) a teremtés rendjét. A konklúzió tehát valami olyasmi, hogy a melegkapcsolat eltér a fentebb említett eredeti állapottól, vagyis a teremtés során megállapított rendtől.

Teológiai szemmel nézve ez a válasz persze tényleg hordoz plauzibilitást. Bárhogyan is gondolunk az eredeti állapotra, ha a kijelentett isteni cél az volt, hogy az ember sokasodjon és szaporodjon nőként és férfiként, és hogy a házasságban megtalálja "önmaga másik felét", így valamilyen értelemben egésszé váljon, ezt tényleg nehéz két férfival (vagy két nővel) elképzelni. Ugyanakkor mégis marad az emberben egy csomó megválaszolatlan kérdés, feszültség, töprengés - ami véleményem szerint nem annak a szimptómája, hogy "csakazértis" alapon ellenkezni akar, hanem az eredeti állapotra történő hivatkozásból következik. Most tekintsünk el attól a forgatókönyvtől, hogy egyáltalán létezett-e a történelem során olyasféle ideális kezdőpont, amiről a Szentírás beszél az első lapokon (sokan ugyanis keresztényként sem biztosak ebben, hanem valamiféle visszavetített vágy leírásának tartják a szöveget, ami analóg a mítoszokkal) - ez egy állandó és szinte unalomig rágott csont a viták során. Én most a maga jelentésében olvasom, ami a Bibliában olvasható, vagyis nem kívánok nekiállni a történetiség vitatásának. A szöveg így sok kérdést vet fel.

Egyrészt: az eredeti állapotra csaknem automatikusan úgy gondolunk, mint valamiféle abszolút tökéletességre, egy olyan rendszerre, amiben minden idilli módon működött. Kérdés azonban, mennyire nevezhető idillinek egy rendszer, ahol jelen van egy olyan változó (a kígyó képében), ami képes az egészet felborítani? Egy korábbi írásomban már foglalkoztam azzal, hogy az Édenkertről szóló textusból simán következhet, hogy (1) jelen voltak a káosz bizonyos elemei (a visszaszorított vizek és a kígyó formájában), (2) a halál is jelenvalóság az állatok és növények esetében, de még az embernél sem tűnik inherens tulajdonságnak a halhatatlanság, és (3) nehezen érthető milyen értelemben kell felfogni Ádám halhatatlanságát: nem tudott, vagy nem kellett meghalnia? Utóbbi látszik valószínűnek. Egyszóval és röviden, az "eredeti állapot" a Szentírás szerint sem egy abszolút zárt és idilli rendszer, amennyiben a káoszelemet, a halál és sebezhetőség jelenlétét így tekintjük. A kezdet még nem maga a mennyország volt a Földön!

Másrészt: ha mindazt bűnnek tartjuk, ami az eredeti állapottól való eltérésnek számít, akkor szinte csaknem bármire úgy tekinthetünk, mint ami a romlás biztos jele a mi valóságunkban. Ez valahol teológiai szempontból így is van - hiszen szinte alaptézise a Szentírásnak, hogy az egész romlott valóság magán hordja a bűn lenyomatát és az enyészetnek van fenntartva. Két érdekesség azonban mégis megemlítendő ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy bár valóban egy romlott világban élünk, ebből hajlamosak vagyunk bizonyos tendenciákat kiemelni, míg másokkal egyáltalán nem foglalkozunk. Tehát ha a homoszexualitás attól lesz rossz, mert messze van az eredeti elképzelésektől ami a nemiséget illeti, akkor ugyanígy rossz a húsevéssel együtt járó öldöklés és az állatok tömeges pusztítása (mint ami messze van a békés egymás mellett éléstől), nehezen elfogadható gyakorlat a nemzetek, törzsek, csoportok háborúskodása és öldöklése (mint ami messze van az egymás iránti szeretettől), vagy éppen az a szokás, hogy egy ember tulajdonaként bánik egy másik emberrel. Nem a botrány kedvéért említem, de mégis azt látjuk, mintha Istent a húsevés maga nem zavarná, kifejezetten megáldja a hódító háborúkat és népek lemészárlását, valamint a rabszolgaság intézményét sem változtatja meg a Szentírás: még Izraelen belül is inkább törvényi rendeletek segítségével szabályozza. Ezekre természetesen mind "lehet valamit mondani", mégis az a helyzet, hogy ettől még a tények tények maradnak. A másik gondolat ebből következik. Ez tulajdonképpen néhány érdekes kérdésben is összegezhető, valahogy így: "mennyire alkalmazkodik Isten a romlott világ sztenderjeihez? Vajon képes megáldani olyan gyakorlatot is, amely egyébként az eredeti állapothoz képest eltérőnek mutatkozik?"

Mivel nem szeretném ezt a bejegyzést végtelenre nyújtani, talán az olvasó is érzi milyen szálon futtatom tovább a megkezdett beszélgetés menetét. Mennyire jó érv az "eredeti állapotra" történő hivatkozás? Mit tudunk felelni a felmerülő kérdésekre? Ha a teremtésteológia környékén gondoljuk végig a "melegkérdést", milyen konklúziókra juthatunk? Kíváncsi vagyok mindenki válaszára - és nagyon köszönöm a konstruktív, emberi hangvételt mindenkinek az eddig beszélgetések kapcsán! Egyben szeretném eloszlatni a velem kapcsolatos kétségeket is: nem kívánok "megágyazni" semmilyen melegteológiának - én csak a miértekre keresem őszintén a feleletet. Kérek mindenkit, hogy ne velem és a motivációimmal, a felekezeti hátteremmel, az életem dolgaival foglalkozzon, hanem a kérdésekről beszélgessük tovább! Ez ugyanis fontos és szerintem élvezetes is.

Tovább

Odakintre idebentről, avagy a mérleg két serpenyője

Amikor írok egy bejegyzést és erre reakciók érkeznek, nem meglepően mindig továbbgondolok magamban bizonyos szálakat. Ilyen értelemben ez a poszt folytatása lesz az előző bejegyzés kérdésének, de azt hiszem jelentősen túl is mutat azon. Egész pontosan egy másik kérdésig visz bennünket, melyet keresztényként fontos lenne jól megválaszolnunk: érdemes-e "kikiabálnunk" az egyházból a világba?

Az előző bejegyzés alapvető kérdése úgy hangzott, hogy mi zavarja Istent konkrétan a homoszexualitásban? Egyelőre még nem láttam olyan feleletet, amelyre jó szívvel ki merném jelenteni, hogy igazán meggyőzőnek és perdöntőnek tekinthető. Talán gyanakvóan is néz rám az olvasó, valami ilyesmit gondolva magában: "Mivel Sytka eleve eldöntötte, hogy semmi nem fogja meggyőzni, ezért nem találja az érveket meggyőzőnek". Nos, megnyugtatok mindenkit, ha esetleg ezt gondolná: nem hoztam ilyen döntést. Voltak már olyan kérdések eddigi életem során, melyek ennél sokkal fontosabbak számomra, és olyan érvek halmozódtak fel velük kapcsolatban, hogy végül alaposan megváltoztattam a véleményemet. Meggyőzhető ember vagyok, igaz, nem könnyen - de egy jó érvnek nem számít milyen nehéz eset volnék, hanem repül és átüt, mint a puskagolyó. De ehhez tényleg jó érvre van szükség.

Nem szeretnék azonban magamról beszélni, mert végső soron nem az én meggyőzésem itt a kérdés, nem engem kell meggyőzni, nem vagyok én ennyire fontos személy. A tét nálam sokkal nagyobb. Szeretném ha mindenekelőtt kicsit belegondolnánk ebbe.

Mi keresztények azzal az igénnyel állunk a társadalmi lelkiismeret elé, hogy a melegek szerelemhez-házassághoz való jogot itt ne kaphassanak. Emellett azt is mondjuk, hogy igazság szerint az életforma, amit napi szinten gyakorolnak, a pokolba viszi őket - akár házasodhatnak, akár nem. Azt szeretnénk elérni, hogy a magyar törvények akadályozzák meg őket a házasságkötésben, örökbefogadásban és lehetőleg sok minden másban is. Keresztényként azt kérjük a meleg emberektől, hogy tagadják meg a nemiségüket, vonuljanak egy életre cölibátusba, szakítsák meg a párkapcsolatukat - vagy ellenkező esetben a kárhozatba jutnak és örökké szenvedni fognak. Röviden, ez az üzenetünk, ezt képviseljük és többnyire ezt hangoztatjuk, valamikor nyíltabban, valamikor látens módon.

Azt hiszem abban talán mindannyian egyetértünk, hogy ezek nagyon súlyos gondolatok, melyekhez nagyon komoly korlátozó törekvéseket társítunk. Egyszerűen az a tisztességes minimum ilyenkor, hogy amennyiben ez a durva csomag van a mérleg egyik serpenyőjében, a másik serpenyőben ehhez méltóan súlyos indoklások, érvek, nyomós okok szerepeljenek, melyek a megcélzott melegek számára is érthetők és plauzibilisek. Nagyon fontos tehát, hogy ezt a kérdést nemcsak magunk miatt kellene megválaszolni, hiszen megismétlem, törvényi erővel akarunk visszatartani embereket a házasságkötéstől. Melyek tehát azok az érvek, melyek mentén jogos lenne a korlátozásokat bevezetni? Mit tennénk a mérleg másik serpenyőjébe? Most szerintem végső soron annyit, hogy hitelvi okokból zavar minket a homoszexualitás, ezért korlátozni akarjuk a melegeket. Egy demokratikus jogállamiságra építő szekuláris társadalomban ennyit mondani gyakorlatilag a nullával egyenlő.

Ezért én úgy látom, ha nincs semmiféle nyomós érvünk, amely meggyőző és valószínű a hitünkön kívül álló emberek számára is, felesleges verni az asztallapot ezügyben. Megpróbálhatjuk persze azt - amit valaki egy szörnyű kommentben megfogalmazott az előző bejegyzés alatt -, hogy erőnek erejével keresztülverjük a társadalmon az akaratunkat, de valahogy a demokráciák normál üzemmenetben nem így szoktak működni. A hitünket sem tűzzel-vassal-karddal hirdetjük, és ahogy az elmúlt évtizedben bebizonyosodott, a jelentős politikai hátszél sem segít rajtunk túl sokat. Az emberek meggyőzésének normális és számomra igazán validitást hordozó útja az érvek, a vita és beszélgetés révén történő formálás - az erőszak nem. Hívő emberként utálnék egy olyan világban élni, ahol az egyház a törvény öklét használja fel, hogy a hitének megfelelő gyakorlatot érvényesítse. Szerintem ezt a vonalat le is zárhatjuk.

A mérlegre vetett pillantásból viszont az látszik, hogy az pillanatnyilag túlsúlyos. Elbillen az egyik irányba, túl van terhelve az elvárásainkkal, a kritikai állásfoglalásainkkal, a véleményünkkel, míg a másik oldalról hiányoznak az objektív, fajsúlyos, nehezen félreérthető érvek. Ebből számomra az következik, hogy az egyház alapvetően és elsősorban a saját területén belül kell maradjon ebben a kérdésben: ott teljesen jogosan számonkérheti a bibliai erkölcsiséget olyanokon, akik azt önként a magukévá tették és a követésére fordítják az életüket. (Ettől függetlenül még áll az előző bejegyzésben feldobott dilemmám, hogy a magunk számára is meg kellene értenünk, konkrétan mi lehet a baja a Szentírásnak a homoszexualitással. De ez már egy belső vita tárgyát képezhetné.) Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az egyház akkor semmit sem mondhat a szélesebb társadalom számára, csak ebben az esetben a küldetése nem a törvényi erőre emelés felé mutat, hanem a saját erkölcseinek bemutatása, a véleményartikuláció, a társadalmi párbeszéd irányába. Egyszerűbben: akkor nem az a dolgunk, hogy valamiképpen rábírjuk az államot, hozzon a melegeket korlátozó intézkedéseket és törvényesen akadályozza őket, hanem annyi, hogy elmondjuk hitelvi alapon hogyan látjuk ezt a kérdést.

Azt hiszem vannak olyan kedves testvérek, akik elszontyolódnak, ha az utolsó két mondatomat végiggondolják. Ők többet akarnak a vitánál és beszélgetésnél. Szerintem meg "odakintre" kiabálni "idebentről" úgy, hogy a mérleg egyik serpenyőjében nincsenek a véleményünk súlyához fogható érvek - nos, ennek én pillanatnyilag nem látom igazán a létjogosultságát, de túl sok hasznát sem.

Tovább

A nulladik kérdés melegügyben

Többen "rámkérdeztek" már: nem érzem magam felelősnek eléggé ahhoz, hogy "valamit mondjak" melegügyben? Hogy valahogyan kifejezzem tiltakozásom az LMBTQ lobbi ellen, hogy valamiképp kordont emeljek a homoszexualitás társadalmi befolyásának növekedése előtt? És ha már lendületbe jöttem, persze azt is áruljam el milyen ötleteim vannak a teendőket illetően, melyek az egyházra várnak.

Míg az előző bejegyzést arról írtam, hogy szerintem az egyház máris fáziskésésben van az egész téma kapcsán és nem arra fókuszál, amire kellene, magammal kapcsolatban meg pont az ellenkezőjét érzem. Amikor elvárják tőlem, hogy mondjam meg az egyház következő lépéseit a melegkérdésben, egyesek mintha túlságosan előreszaladnának. Lélektanilag ugyanis én még nem a teendőknél tartok. Nekem még van egy kérdésem, amihez mindig visszatérek, mert őszintén belátom, nem tudok rá jó választ adni. Felteszem ide, hátha másnak is kérdés, vagy esetleg tudja rá a választ. Nagyon egyszerű, így szól:

Mi zavarja Istent konkrétan a homoszexualitásban?

Természetesen mint annyi minden mást, úgy ezt a kérdést is meg kell kicsit magyarázni. Nem azt kérdezem, mit tanít vagy rögzít a Biblia a homoszexualitás kapcsán: már sokat olvastam ezeket a textusokat, tudok róluk, szerintem értem is őket, mármint úgy vélem, a tartalmuk meglehetősen világos. Bizonyos válaszokat én is képes vagyok megfogalmazni, csakhogy ezek valahogy nem eléggé jó válaszok. Beszélünk például arról, hogy Izraelt Isten meg akarta óvni a környező pogány népek szokásaitól, kultúrájától és vallásgyakorlatától, ezért zavarta a homoszexualitás. Rendben, de ehhez nekünk itt és most már nem sok közünk van, hiszen nem ókori vándorló nép volnánk. Vagy éppen fontos volt, hogy a kicsiny kis Izrael fennmaradjon és szaporodjon - ezért minden tendenciát, ami nem ezt a célt szolgálta, ellenségesnek tüntet fel a Biblia. Így legyen, de azt hiszem a Föld benépesítésének feladatával egészen jól állunk manapság. Végül persze ott a teremtésteológia, ami Ádám és Béla helyett Ádám és Éva kettőséről ír - egyértelműen illusztrálva, hogy ez volt a kiindulóállapot a világ alapjainál.  Ez persze a narratíva logikája alapján igaz is - ám a kiindulóállapot mégsem zárt ki más lehetőségeket, például az ágyasokat és a poligámiát. Mindezeket a válaszkísérleteket tehát megrághatjuk, forgathatjuk, átgondolhatjuk - de én valamiféle világosabb indoklást is keresnék, ami egyértelművé teszi, mi a konkrét baj úgy általában a homoszexualitással. Megjegyzem, homoszexualitás alatt most NEM valamiféle súlyos promiszkuitásba fulladó, folyamatos partnercserében gondolkodó, rózsaszín alsóneműben teherautóplatón vonagló és állandó kicsapongó stílust értek, hanem egy olyan kapcsolatot, ahol két meleg ember hűségesen kitart egymás mellett. Valami olyasmit, amikor valakik összetalálkoznak, akik a saját nemükhöz vonzódnak - és ezzel nem akarnak kérkedni, nem akarják utcára vinni, hanem úgymond megtartják maguknak a szobájuk négy fala között. A felfokozott médiahisztéria hatékonyan feledteti velünk, hogy ilyen is van. Nos, ezzel a formával mi a probléma?

Mondhatja erre valaki, hogy amikor a Tízparancsolat tiltja például a szándékos gyilkosságot ("Ne ölj!"), amellé sem tesz magyarázatot - hanem isteni tekintéllyel szól, amit el kell fogadni és kész. Ezzel két problémám is van. Egyrészt, szerintem a gyilkosság tilalma nem is olyan, amit nagyon magyarázni kellene. Ha valaki egy cseppet is normális, nem kell összetolni a széket vele és hosszasan érvelni neki arról, hogy idefigyelj édes öregem, embert ölni tényleg rossz. A legtöbb bibliai parancsolat olyan - ne ölj, ne lopj, ne kívánd, ne törj házasságot - amely mellett még a romló közerkölcsök világában sem túl nehéz érvelni. Másrészt, az Isten által teremtett emberi lélek úgy van hangolva, hogy ösztönösen szembeáll az "ez van leírva, tehát ezt kell hinni és kész" jellegű követelményekkel. Nem igazán tudjuk jól internalizálni az olyan kéréseket, melyeknek nem látjuk világosan az értelmét. Megkérhetem például a kedves olvasóimat, hogy legyenek szívesek a fizetésük legalább felét számomra minden hónapban átutalni. S ha majd visszakérdeznek, hogy "ugyan miért?", válaszul mondhatok annyit, hogy "mert nekem szükségem van erre a pénzre és kész" - ám gondolom ezzel nem aratok osztatlan sikert. (Ha valakinél mégis, kérem haladéktalanul keressen meg!)

Végül olyan is lehet, aki talán felveti, hogy a homoszexualitás egyszerűen természetellenes. De mit ért pontosan ezalatt? A természetellenes számomra azt jelenti, hogy ellenkezik a természet rendjével. Ha ez igaz, akkor a homoszexualitást bajosan lehet ilyennek nevezni. Nagyjából ezerötszáz állatfajban írták le eddig a homoszexuális viselkedést - tehát ott van a természetben, a biodiverzitás integrált része, és úgy tűnik nem lett kiszelektálva sem. Értem én, hogy a világunk nem maga a Paradicsom, hanem romlott valóság - de ha ebből indulunk ki, akkor szinte minden, vagy a jelenségek döntő többsége természetellenesnek nevezhető. Akkor természetellenesek a nagy karmok és tépőfogak, melyekkel az állatok egymást kíméletlenül hasogatják, természetellenesek azok az ösztönök, melyek az evolúciós fegyverkezési versenyben kialakultak, természetellenesek a gombák és élősködők - a sort csaknem a végtelenségig tudnám folytatni.

Szóval, bocsánat az érzékeny lelkűektől, akik a szívükhöz kapnak, de én tényleg várom a logikus, befogadható, indokolt magyarázatot arról, miért zavarja Istent szerintük ha két azonos nemű ember úgy éli a magánéletét, hogy szeretik egymást, kitartanak egymás mellett, hűségesek egymáshoz. Mi a baj az ilyen homoszexualitással? Ezt a kérdést nemcsak magunk miatt kell megválaszolni, hanem azért is, mert a csúnya, gonosz, liberális, elfajzott világ fel fogja nekünk tenni. Igazán nem hibáztathatjuk őket ezért: látva a vehemenciánkat, illik valamiféle erős megokolással szolgálni arra, miért akarunk korlátozni egy csomó embert a szerelme megélésében.

Tovább