A világvége előtt egy nappal...

... szeretném megköszönni mindenkinek idei aktivitását itt a blogban. Öröm volt nektek írni, folytassuk a közös gondolkodást (amennyiben holnap mégsem lesz vége a világnak) a 2013-as esztendőben is! Legközelebb tehát január elején frissítek, addig is kellemes karácsonyt és boldog új évet!

János, ne felejtsd a sört! :-)

Tovább

Ébredés FAQ

Új rovatot indítok a blogban "FAQ" címmel, melyben önmagammal beszélgetek a nyilvánosság előtt. :-) Ahogy a névből sejthető, ebben a rovatban bizonyos témakörökbe betekintve, a kérdés-felelet technikájával szeretnék néhány közismert véleménnyel foglalkozni, nem tagadva azt a szándékot, hogy kicsit árnyaljam a róluk kialakult képet.

Mindenkinek - így nekem is - vannak kognitív dobozok a fejében, bizonyos módon felcímkézve. Sémákban, kategóriákban gondolkozunk, ami jó is meg nem is: kezelhetővé tesszük velük a valóságot, de szűk kereteket szabunk magunknak és a dolgokat hajlamosak vagyunk egyoldalúan látni. Az a célom, hogy ha nagyon picit is, de mindenféle, keresztényeket érdeklő kérdésekben megpróbáljak újabb lehetőségeket felvetni. Egy-egy ilyen bejegyzés nem lesz teljes, ezért bízok a hozzászólásaitokban: hátha bővíthetjük a fejünkben lévő dobozokat általuk!

Az első téma egy sok-sok keresztényt izgató kérdés, az ébredés. Nem szeretek definíciókat alkotni, de ha valamiképpen mégis meg kellene ragadni ezt a jelenséget, akkor valami olyasmit mondanék, hogy Isten erőteljes tevékenységéről van szó, amikor aránylag rövid idő alatt emberek tömege ismer fel igazságokat, melyek által megtér és ebből a körülötte lévő társadalom megváltozása is következik. Nos, milyen "dobozaink", fix elképzeléseink vannak ezzel kapcsolatban?

"Az ébredés mindig egyszerű emberekkel kezdődik, akik tanulatlanok és nem bonyolítják túl a dolgokat. Ők a nép alsóbb rétegeiből kerülnek ki."
Ez valóban többször volt így, de nem lehet általánosítani. Azok a reformmozgalmak, melyek komoly hatást értek el, sokszor az egyetemekről, a tudományos élet közepéből indultak. Husz János a prágai egyetemen tevékenykedett, John Wycliff ugyancsak tanár volt. A nagyon ismert és szigorú Jonathan Edwards egyetemi tanárként dolgozott a Yale-n és a princetowni egyetemeken. És akkor Lutherről még nem is volt szó...

"Az ébredés mindig azt jelenti, hogy a száraz teológiát és a dogmatikát el kell felejteni, helyette a Szentlélek spontaneitására van szükség, lendületre, frissességre."
Való igaz, hogy az ébredések és reformmozgalmak egyik tipikus jellemzője, hogy az önmagába besavanyodott egyházban egyfajta spontán mozgolódás kezdődik (ami előbb-utóbb egyébként lehiggad és megkapja a maga dogmatikus kereteit). Ám ez sem szabály. A reformáció éppenhogy Luther teológiai meglátásaiból sarjadt ki, kifejezetten dogmatikai forradalmat hozott és nem elsősorban látványos karizmatikus jelenségekről szólt (mint például az Azusa utcai ébredés, ahol meg inkább az érzelmi oldal dominált). De ugyancsak messze esett a Szentlélekhez köthető látványos jelenségektől a forradalmi belmisszió Németországban, ahol Johann Wichern kifejezetten szociális munkával hozott hatalmas változásokat. Szóval, ez a doboz is szűk keresztmetszet.

"Addig nem lesz ébredés, amíg nem imádkozunk sokkal többet és nem hirdetjük jobban az evangéliumot."
Az egyháztörténelmi tapasztalatok annyira szerteágazók, hogy maradjunk annyiban: igazából halvány lila gőzünk sincs, konkrétan mikor milyen folyamatok vezetnek ébredéshez. És talán addig jó nekünk.

"Az ébredéseket és missziókat mindig a kisebb egyházak, protestáns felekezetek csinálják - a katolikusok inkább erőszakkal térítenek vagy nem csinálnak semmit"

A reformáció előtt még nem léteztek protestánsok, de ébredési mozgolódás már igen. Ma talán megmosolyogjuk Assisi Szent Ferencet, pedig nagyon komoly hatása volt. Azon túl, hogy a teljes jólétről lemondott Isten kedvéért, komplett mozgalmat generált elszántságával. Még a keresztényeket gyilkoló szultánhoz is eljutott az evangéliummal. Az övé volt a legeredményesebb reformmozgalom a reformáció előtt. Egyébként pedig a reformáció után is voltak elszánt és őszinte katolikusok, akik komoly hatást gyakoroltak egész népekre: ilyen például Matteo Ricci, aki Kínában elszánt munkát végzett, és irodalmi mélységben meg is tanulta a kínai nyelvet. Azt azonban nem lehet tagadni, hogy sokszor a katolikus "térítések" valóban csak felszínes eredményekhez vezettek.

"Ha egy ébredés alatt üldözik a keresztényeket, az csak jót tesz nekik és még jobban növekednek"
Tipikus jelenség, hogy a nyomorgatott kereszténység növekedésnek indul: erre számos példát láthatunk. Tertullianus is azt írta, hogy "vetőmag a keresztények vére" és akárhányszor végigkaszál rajtuk az őket szorongató hatalom, csak még többen lesznek. Azonban ezt sem lehet kőbe vésett szabályként kezelni. Japánban például először komoly lendülettel kezdett növekedni a kereszténység, ám emiatt durva üldöztetések következtek, melynek hatására teljesen kiszorult a "vallási palettáról" az egyház. Más példákat is tudunk, amikor az üldözés nem támogató, hanem gátló tényezőnek bizonyult.

Tovább

Mire használnád a világ legnagyobb tekintélyét?

Láttuk, ahogy Jim Carrey a Minden6óban megkapta a nagy lehetőséget és az isteni hatalmat, majd rövid ideig kedve szerint alakíthatta maga körül a világot. Mellnagyobbítás, egy tányérban kettéválasztott leves, számos nyertes lottószelvény és ehhez hasonló marhaságok kerekedtek ki a szituációból - magamra gondolva, én biztos visszaadtam volna a lehetőséget, annyira félnék saját korlátaimtól.

A tekintély és a vele járó hatalom egyesek számára izgató, mások számára félelmet keltő kifejezés. Pedig van prototípus előttünk, aki megmutatta hogyan kell jól élni vele - természetesen Jézusra gondolok.

Ha volt dolog, amit az emberek azonnal észrevettek Jézussal kapcsolatban, hogy tekintéllyel rendelkezik. Ráadásul elég átfogó módon, hiszen az evangéliumi leírásban azt találjuk, hogy Jézus tekintéllyel beszélt és cselekedett, így is tanított, de parancsolt a szélnek, víznek, démonoknak egyaránt. Ezt a roppant hatalmat még beszédmodorában sem rejtette véka alá. Míg a korabeli rabbik mindig másokra hivatkoztak, az ószövetségi próféták pedig az "ezt mondja az Úr" tagmondat tekintélyével léptek fel, Jézus klasszikusan önmagára hivatkozott tekintélyként. Leginkább háromféle szófordulat figyelhető meg retorikájában: amén legó hymin ("bizony mondom nektek"), legó hymin ("mondom nektek") és a kissé nyomatékosabb ego de legó hymin ("én pedig azt mondom nektek"). Jézus nagyon is tisztában volt vele, hogy elegendő saját magára mutatnia, mert amit mond, az megegyezik Isten szavával. A forradalmi azonban nem elsősorban ez volt. Hanem az, hogy mihez kezdett Jézus ezzel az emberfeletti tekintéllyel.

Felvett egy pozíciót, ami önmagában a legkisebb tekintélyt sem nagyon nyújtja: a szolgáét.

Mindannyian ismerjük a sztorit, amikor Jézus azon a bizonyos estén megmossa tanítványai lábát. Azt mindenféle előismeret nélkül is tudjuk, hogy ez nem pusztán higiéniai célokat szolgált. A legtöbben annyit gondolunk erről, hogy Jézus alázatos volt és példát mutatott - többek között nekünk is -, hogy a mennyből kapott tekintély perspektívája nem a "sztárszolgálatokban", hanem valahol a lavórnál keresendő.

Lábat mosni azonban ennél sokkal durvább tett volt. Ha azt mondom, rabszolgamunka, keveset mondok. Szabad férfiember nem mosta meg senki lábát. Ezt a rabszolgák, feleségek vagy gyerekek csinálhatták. Zsidók között ráadásul egyetlen csoport tagjai végezhettek ilyesmit: a nem zsidó rabszolgák. A zsidó rabszolgáktól nem kértek olyan munkát, ami tisztátalanná tehette őket, és az egyik ilyen amit nem is vártak tőlük, az a lábmosás volt. Ezek után nem csoda, hogy Péter ledöbben azon, amit Jézus művel, az eredeti görög szövegben pedig szinte összefüggéstelenül kiált fel: "Uram, te...Nekem?!". Nem értetlen, hanem túl jól érti mi a helyzet. És ez a helyzet hihetetlen számára. Jézus lealacsonyodott a minimumra és a nem zsidó rabszolga munkáját végezte el.

Szóval, valami ilyesmivel jár a világ legnagyobb tekintélye - mármint ha valaki evangéliumi kontextusban értelmezi. Szerintem még elég messze vagyunk ettől. Ha megkapnánk a lehetőséget, mint Jim Carrey, vajon mihez kezdenénk vele? :-)

Tovább

Imádni és utálni sem kell: a tudomány, mint kalapács...

Részben az előző bejegyzés kapcsán, részben gondolatindítóként írok most egy számomra kétoldalú témáról, melyben bizonyos szinten mindenki érintett: a tudományról, mint jelenségről, mint társadalmi intézményről lesz szó, ami egyesek számára ördögi ellenfél, míg másoknak egyfajta valláspótlék. Pedig lehet kiegyensúlyozottan is kezelni.

Tisztázni akarom már az elején, hogy nekem semmi bajom vele. Sőt, szeretem a tudományt, tetszik hogy rendszeres, kritikus és korrekt gondolkodásra ösztönöz. Tisztelem és élvezem az eredményeit, ahogy azt a bátorságát is, hogy adott pillanatban akár képes saját koncepcióit romba dönteni, hogy a romokon új épületet húzzon fel. Azt sem bánom, ha a tudomány vitatkozik a vallással, nincs ellene kifogásom, ha kutatja a Bibliámat, az egyházi tudományosságot pedig kifejezetten figyelemmel kísérem.

De én a tudományt tudományként szeretem, és nem vallásként. Annak már nem örülök, hogy vannak, akik szinte komplex hitrendszert akarnak gyúrni belőle, vagy legalábbis egyfajta valláspótlékot, sajátos belső rituáléval. Utóbbinak tipikus része a feltétlen bizalom és rajongás a tudomány iránt, az abszolút tekintély megadása egy eszköznek, amit végülis mi hoztunk létre, hogy a magunk javára használjuk. Egy eszközt imádni pedig véleményem szerint értelmetlen dolog. Használni logikus, a vele létrehozott konstrukcióknak, modelleknek és eredményeknek örülni helyes - de magát az eszközt magasztalni mire jó? Vajon a falon lógó festményben gyönyörködjek, vagy a kalapácsomon, amivel bevertem a szeget, hogy a képet a falra akaszthassam? Az univerzum a csodálatosabb vagy a távcső, amivel vizsgálom? Szerintem a tudomány maga sem igényli és nem is volna méltó, ha saját imádatát várná el művelőitől. Amit pedig nem vár el, azt nem kell neki megadni. Hiszen éppen a tudomány hirdeti saját tökéletlenségét és hívja fel a figyelmet arra, hogy önnön hibái által halad előre a maga útján. Ameddig haladhat.

A tudomány iránti egyre erősödő és feltétlen lojalitás keresztényeket is el tud érni. Nekik még kevesebb indokuk van az ilyesmire, hiszen tudnak Valakiről, aki a kalapácsot, a távcsövet és az összes többi eszközt, illetve a tudomány művelésének lehetőségét megalkotta. Ő nyitotta meg a rendelkezésünkre álló játszóteret, és adta meg azokat a keretfeltételeket, melyek között ez az egyébként szédületesen érdekes valóság kibontakozhat a szemünk előtt.

Persze nem lehet elhallgatni a másik oldalt sem, amelyik egyrészről ellenfelet lát a tudományos haladásban, és azt képzeli, a tudósok feltett szándéka gáncsot vetni a hívők lába elé. Ők a tudomány módszertanában, szkeptikus és kritikus szemléletmódjában ördögi sötétséget fedeznek fel, a tudósban pedig az állandó kételkedő démoni figuráját látják. És legyünk őszinték: igazából félelmet is éreznek. Félnek attól, hogy a tudomány majd megmagyarázza azt, amiről egyébként hiszik, hogy megmagyarázhatatlan. Nyomasztja őket az evolúció, a geológia, az asztronómia, ezért aztán egyszerűen kizárják ezeket a témákat az életükből ("ha nem tudok róla, nem is fáj"), esetleg ellentudományt hoznak létre, ami mégiscsak megpróbálja magyarázni, amit szerintük nem lehet magyarázni.

Van egy javaslatom: félelem és imádat helyett kövessük figyelemmel és használjuk ezt az eszközt. Nem a tudomány maga a csodálatos, hanem az a valóság, amit Isten létrehozott. Megismeréséhez ("uralkodjatok rajta") nincs jobb lehetőségünk, mint a vizsgálat, a kutatás, a gondolkodás. A tudományt imádni bűn - utálni vétek.

Tovább

Aquinói Tamás, a finomhangolt univerzum és az érvelési hibák

Aquinói Tamás, a katolikusok egyik legkedvesebb teológusa nem lehetett méltóságteljes jelenség beceneve alapján: néma ökör. Egyik tanára azonban nem a külsejére koncentrált és látva Tamás képességeit azt mondta, hogy "annak az ökörnek a bőgését az egész világon hallani fogják". Igaza lett: Tamás istenérvei és teológiai munkássága ma is ismertek. Most azonban nem csak róla lesz szó...

Infaustus blogjában egy érdekes írást linkelt be, mely Isten létezésével kapcsolatban hoz fel - többnyire a kreacionista irodalomból ismerős - érveket. A szöveget egy bizonyos Marilyn Adamson írta, akiről kiderül, hogy régebben ateistának vallotta magát, ám megtért és keresztény lett. Érveit nem kívánom mondatról-mondatra elemezni, most kizárólag az antropikus elv gondolatkörébe tartozó megállapításai felett állnék meg néhány pillanatra. Nem állítom, mert nem igaz, hogy éjszakákat töltöttem kozmológiával, asztronómiával és asztrofizikával, ám a téma a teológia világából ismerős számomra. Nem Adamson az első, aki felfigyelt arra, hogy a földi élet mennyire törékeny: ha bizonyos adottságok (a Föld mérete, mozgása, a Föld-Nap távolság és ehhez hasonló paraméterek) nem olyanok lennének, amilyenek, az élet nem lehetne jelen bolygónkon.

Aquinói Tamás

Adamson mindebből egyenesen azt a következtetést vonja le, a Föld maga tervezett világ, tehát ezek a jelenségek azt mutatják, Isten létezik. Minderről egy kicsit Aquinói Tamás és híres istenérvei jutottak eszembe. Itt és most nincs lehetőségem és nem is akarom kifejteni Tamás "öt útját" és az okokat, amiért megalkotta elméleteit. Tudni kell, hogy nem elsősorban a Világegyetem finomhangoltságával, hanem a mozgással, a létezők létezésével, az erkölcsi értékekkel és a tervezés nyomaival foglalkozott, logikai levezetésének végén pedig Adamson konklúziójához jutott: minden oka csakis Isten lehet, aki az univerzum mögött áll.

Aquinói Tamás ontológiai érvrendszerét azonban már korának teológusai is sokat bírálták. Így tett például Duns Scotus és William Ockham is. Egyik ellenvetésük, egyben kérdésük így szólt: miért következik a felsorolt okokból egyetlen Isten léte? Semmi nem indokolja, hogy csupán egy ilyen kezdeti ok valóságához ragaszkodjunk. Megjegyzem, Adamson írása kifejezetten a nem hívőket szólítja meg, akik részéről jogos lehet még az a felvetés is, a szerző miért éppen a Biblia Istenét feltételezi teremtőként - és miért nem Allah-ot, Krisnát vagy esetleg olyan valakit, akit egyetlen vallás sem mutat be? Pusztán a Föld tervezettségének gondolata ugyanis nem mutat magától értetődően Jahvéra - muszlim apologéták vagy éppen az intelligens tervezettség legismertebb képviselője, a Krisna-tudatú Tasi István valószínűleg ugyanezen érvek mentén egész más istenhez jutnak el...

Aquinói Tamás érvei kapcsán kortársai arra is rámutattak, attól hogy egy Tervező okozta a dolgok létrejöttét, nem következik, hogy ez a személy folyamatosan jelen van. Az okozatok folyamatos létezése nem jelenti szükségszerűen azok létrehozójának folyamatos létezését is. Ismétlem: Tamás teológus bírálói egy logikai okfejtésre válaszoltak logikai érvekkel - ám természetesen hittek abban, hogy a dolgok mögött végső valóságként Isten áll. Pusztán arra hívták fel a figyelmet, hogy Tamás érvei önmagukban nem elegendők és egy kis gondolkodás után könnyedén kikerülhetőek.

Visszatérve Marilyn Adamson okfejtésére a Föld, mint bolygó tökéletes pozicionálásáról, számos más kérdés is felmerülhet, amit egy nem hívő teljesen jogosan kérdezhet. Egyébként kérdez is, engem nagyjából a következő jellegű felvetésekkel találtak meg eddig:

• "Honnan tudod, hogy a földi élet kizárólagos? Honnan tudod, hogy nincs máshol az Univerzumban ehhez hasonló bolygó - például a hírekben sokat hallott exobolygók, melyek föld-típusúak és jelen ismereteink szerint lehet rajtuk élet?"
• "Honnan tudod, hogy nem volt korábban hozzánk hasonló élet máshol, ahol adottak voltak a feltételek?"
• "Miért kell a földi életformákból kiindulni? Mi történik akkor, ha teljesen másfajta környezetben teljesen más típusú élőlények találhatók? Miért gondolod, hogy csak a mi körülményeink lehetnek megfelelők az életre?"
• "Miből gondolod, hogy maga a Világegyetem nem végtelen? (Legalábbis térben - mint egy gömb, aminek nincs "eleje" és "vége")"
• "Az univerzumban felfoghatatlan sok bolygó található. Miért lehetetlen, hogy ebből legalább az egyiken - vagyis a Földön -  véletlenül kialakuljon az élet, hiszen egy ekkora eseménytérben egyszeri alkalommal ez nem feltétlen valószínűtlen..."

Izgalmas kérdések - a listát hosszasan és sokféle szempontból lehetne még bővíteni. Szerintem két dolgot kell mindebből meglátni. Az egyik, hogy pusztán logikai érvekkel és az univerzum finomhangoltságára hivatkozva nehezen lehet eljutni Jézus Krisztushoz. Túl sok a bökkenő út közben. Aki nem akar kötekedni, hanem csupán értelmesen gondolkodik, bőven talál fogást az ilyen elméleteken. A másik, hogy Isten létezése mellett lehet és szabad is érvelni, de ezek az érvek minden szempontból korlátoltak lesznek. Az emberek motivációja és szellemi állapota már érdekesebb: szerintem sokan egyszerűen kibúvóként menekülnek az ellenérvek mögé, és valójában csak a lehetőségét keresik annak, hogy elkerüljék Istent. Ha ez igaz, akkor ez a fajta "meggyőzés" semmiképpen nem érheti el a hatását.

Tovább

A mi egyik tyúkszemünk

Néró

Akárhányszor olvasom, bizonyos szempontból mindig megdöbbent Pál római levelének tizenharmadik fejezete, mely a keresztények és az állam viszonyával foglalkozik. Ez az egyik olyan része az egész Újszövetségnek, amiből könnyű gonosz fegyvert kovácsolni, noha éppen a legnagyobb alázat mintája is lehetne.

Oscar Cullmann élesen kimondja: "Kevés újszövetségi mondással éltek oly mértékben vissza, mint ezzel". Cullman megjegyzi: a történelem során ha keresztények egy elnyomó hatalomban tenni próbáltak valamit, valaki előbb-utóbb előhozakodott Pál intelmeivel, miszerint a keresztény ember engedelmeskedjen az államnak, mert azt Isten rendelte számára. Mások pedig megragadják a lehetőséget, hogy százezredjére is feltegyék a kérdést: "ha minden hatalom Istentől van, akkor ezek szerint Hitler és Sztálin is ilyen uralkodók voltak?".

Távol álljon tőlem, hogy ilyen rövid terjedelemben kifejtsem és megfejtsem Pál retorikájának teljes tartalmát, de utánaolvasva a témának, azt hiszem találtam néhány érdekes gondolatot.

Érdemes Pál mondatainak szigorú görög fordítására vetni egy pillantást, mely valahogy így hangzana:

"Minden lélek hatalmaknak felette-hatalmasoknak alávettessék. Nincs ugyanis hatalom, ha nem Istentől: a levők pedig Isten által rendeltettek el. Úgyhogy a hatalommal szemben-küzdő az Isten elrendezésével állott szemben, a szemben-állottak pedig önmaguknak ítéletet fognak venni." (Róm 13:1-2)

Pál az állam hatalmát Istenhez köti, s egyébként Jézus is valami hasonlót mondott Pilátusnak saját pere során: nem lenne hatalmad felettem, ha odafentről nem kaptál volna. Jézus aláveti magát Pilátus ítéletének, és ezzel tulajdonképpen Istennek engedelmeskedik. Pál is hasonlóan gondolkodik. Nem lázad, nem dumál vissza, hanem fejet hajt.

Pedig ez a magatartás, különösen a kortörténeti szituációt tekintve más is lehetett volna. Minden hozzáértő megjegyzi, hogy a pillanat, melyben Pál a fenti sorokat leírta, milyen nehéz volt a frissen induló kereszténységnek. Tudjuk, hogy az állami rendszer kizsákmányoló és igazságtalan módon működött, hogy Néró mennyire állat módjára bánt a hívőkkel. Erre jön ez a Pál és aszondja a fővárosi keresztényeknek, hogy itt most alávetni kell magukat és engedelmeskedni. Ezt az a Pál mondja, aki pestiesen szólva "rengeteget szívott" az állam miatt. Habár néha élvezte a római igazságszolgáltatás előnyeit is, tisztában volt Jézus jogtipró elítélésével, ahogy szabályos ügymenet esetén neki sem kellett volna a császárhoz fellebbeznie. Végül a rendszer likvidálta is. Az a rendszer, amit saját állítása szerint Isten tett a feje fölé.

Egyes magyarázók mást sejtenek a háttérben, mégpedig taktikai óvatosságot. Véleményüket nem kell elhinnünk, de tudni róla szerintem érdemes, mert elgondolkodtató. Ezek szerint Pál és a bimbózó kereszténység nem is tehetett más ésszerű lépést, minthogy engedelmeskedik. Egy olyan korszakban, amikor még a legjózanabb uralkodók is a legkíméletlenebb módon számoltak le mindenféle jelenséggel és a számukra bizonytalan eredetűnek tekintett szektákkal, nem is lehetett más esélye a zsidóság kereteiből kiszakadt kereszténységnek, mint a teljes engedelmesség - és ezáltal a "láthatatlanság". Ha nem vesznek észre, nem is bántanak!

Legtöbben persze úgy véljük, Pál szavait nem kell túlbonyolítani. Az államnak nem parttalanul kell engedelmeskednünk: ha olyat kér, ami Isten akaratával szemben áll (például tiltja az igehirdetést), akkor alapvetően nem helytelen tiltakozni. (Ráadásul ma már a tiltakozás is lehet teljesen az állami törvényeknek megfelelő).

Őszintén szólva csodálom Pál tanítását és hozzáállását. Már az is bámulatos, hogy eszébe jutott egy ilyen brutális időszakban ez a téma és pozitív hangnemben írt róla. Ez az ember korrekt volt és nem az érzelmei vezették - akkor valószínűleg más hangot üt meg, talán olyasmit, mint akik később visszaéltek józanságával.

Tovább

Én és a vén csatalovak

Régen történt, nem mostanság. Egy hitben meggyengült ismerősömmel beszélgettem, aki megunva a magukat sokszor kizárólagos megoldásnak tartó kisegyházak atmoszféráját, erősen gondolkozott rajta, hogy a porlepte nagyegyházak felé veszi az irányt. "Jól jöhetnek még ezek a vén csatalovak" - mondta.

A pünkösdi-karizmatikus mozgalom valahogy természetesnek veszi, hogy hozzá csak megérkezni lehet. Ekkléziológiai felfogásuk szerint a dolog úgy áll, hogy a hideg templomokban elfásult emberek ülnek, akik közül a szerencsésebbek valamiképpen rájönnek: többre van szükségük és ezt a többletet a Szentlélekkel és erővel teli pünkösdizmusban fogják megtalálni. Az irány mindig a történelmiektől a kicsik felé mutat - és soha nem fordítva.

Radikális fundamentalista időszakomban én is pontosan ezt gondoltam. A történelmi egyházakban csak liturgiát és vallásoskodó embereket találni, akiknek semmi közük sincs Jézus Krisztushoz. Babrálnak az orgona körül, gépiesen imádkoznak és a prédikáció alatt is a vasárnapi ebéden jár az eszük (húsleves, aztán sült krumpli rántott hússal). Természetesen mindez oda vezetett nálam, hogy mélyen lenéztem ezeket a felekezeteket. Amennyi jót láttam bennük, azt is csak azért hangoztattam, mert ezzel kifejeztem: én nem vagyok elfogult. A "vén csatalovak" hibáit a maguk realitásában szemlélem, csak hát az a helyzet, hogy ezekben tényleg nincs szinte semmi értékelhető. Nem szólnak nyelveken sem - hát akkor hol a Szentlélek?

Azt mondják a legvadabb idealista is idővel elveszti illúzióit és Isten átviszi majd olyan élményeken, melyek letörik a szarvát. Ez velem is így történt. Ma már szégyellem magam önmagam előtt, ami természetesen nem jelenti azt, hogy átcsúszva a másik végletbe, nem veszem észre a történelmi felekezetek hibáit és bűneit. De saját magamon érzem, hogy nem tesz jót az embernek, ha képtelen a jóra koncentrálni. És az hazugság, hogy  ezekben a "vén csatalovakban" nincs semmi jó.

Az utóbbi években számos olyan református és katolikus emberrel hozott össze a nagybetűs Sors, akik több szempontból is utcahosszal kedvesebbek és intelligensebbek voltak, mint amit én a kisegyházi közegben megszoktam. Nem "szűzmáriáztak", nem voltak nyakas kálvinisták, nem akartak magukhoz átcsábítani. Viszont nyitottak voltak, igényelték a kisebb felekezetből származók véleményét. Volt köztük olyan, aki börtönmisszióban dolgozik és kifejezetten szereti a kisebb gyülekezeteket.

Kezembe vettem evangélikus, sőt katolikus teológiai műveket - személyes véleményem, hogy vannak köztük olyanok, melyek egész egyszerűen nem említhetők egy lapon a legtöbb sikerkönyvnek kinevezett karizmatikus munkával. Lehet, sőt egészen biztos, hogy ezen művek némelyikének teológiai koncepciójával vitatkozni tudnék - de az a színvonal, ahogyan szerzőik írnak és artikulálják a véleményüket, teljesen ismeretlen felénk. Van mit tanulni tőlük!

Régóta ott tartok, hogy emberekben gondolkodok és nem felekezetekben. Számomra már csak ez vállalható: a másikban a testvért meglátni és nem elsősorban a katolikust. Nem egy potenciális célszemélyt, akinek "megtérésre van szüksége" (tulajdonképpen arra, hogy hozzánk csatlakozzon), hanem valakit, aki bár tőlem sok idegen vonást hordoz, mégis vannak bennünk közös pontok, és ez talán elég ahhoz, hogy szót értsünk egymással. Áldás, békesség mindenkinek! :-)

Tovább

Ki védi meg tőlünk Jézust?

Romano Guardini

Nagyon megragadott egy katolikus teológus, név szerint Romano Guardini egyik gondolata, melyben arról beszélt, hogy Jézust meg kell védeni azoktól, akik hatalmukba akarják keríteni saját értelmezésük számára. Miről is van szó?

Először is legyünk őszinték: valahol groteszk, hogy pont egy katolikus teológus beszél erről a témáról. Talán egyetlen felekezet sincs, ami a Biblia magyarázatát és benne Jézus személyét annyira saját hatáskörében kívánta tartani, mint a katolicizmus. A reformáció sokat lendített ezen: a klérus után bárki olvashatta és magyarázhatta a szöveget. Persze Guardini nem az egész egyház nevében, hanem valószínűleg csak sajátjában mondta, amit mondott. Állítása szerint az emberek Jézusról mindenfélét gondolnak, ezek a szemléletmódok pedig nincsenek szinkronban az evangéliummal:

"Ki védi meg Jézust tőlük? Ki szabadítja meg saját énük ravaszságától, mely mindent megtesz azért, hogy Jézus igazi követése elől kitérjen?"

Guardini szerint a Krisztussal való találkozás nem lehet pusztán szubjektív élmény. Krisztust olyan térhez kell rendelni, ami jól megépített, hogy abban helyesen szemléljük és végül "magunkhoz vehessük". Ez a tér pedig - mármint jó esetben - az első és a mai egyház értelmezése, ami megvédi Jézust saját érdekeinktől.

Nem tudom belegondoltatok-e már abba, hogy sem Máté, Márk, Lukács és János, sem az ősegyház nem akart Jézus sztorijáról krónikát, jegyzőkönyvet vagy szimpla beszámolót írni - noha bármelyik műfajt választhatták volna. A szerzők mégis az evangéliumi elbeszélésnél maradtak. Szó sincs itt szikár tényközlésről: irányított gondolatokat, szerkesztett anyagot olvasunk. Vannak, akik tíz körömmel belecsimpaszkodnak ebbe a ténybe és azt mondják, ha az evangélium nem történelmi leírás, hanem sok szubjektív benyomást és egy értelmező közösség szájízét tartalmazza, akkor biztos tele van pontatlansággal. Pedig azért, mert valaki nem történelemkönyvet ír, írhat a történteknek megfelelően úgy, hogy az ne legyen hamis. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a tények soha nem lógnak a levegőben önmagukban. Amit például az esti hírekben elénk tesznek, már az is egy megvágott, szerkesztett, bizonyos érdekcsoportok által előre megírt csomag. A tények mindig értelmezve érkeznek hozzánk.

Szóval, Jézust valóban meg kell védeni - sokszor mindannyiunktól. Más kérdés, mennyire kell megvédeni éppen az egyház értelmezésétől? Vajon a mai egyház mennyire azt a Jézus-értelmezést viszi tovább, amit az ősegyház eredetileg kínált?

Tovább

Semjén, a keresztény politikus (?)

Nem véletlenül kerülöm a blogban a nagypolitikát - az internetes párbeszéd kultúráját tekintve ez is egy olyan téma, amiről nem lehet indulatmentesen, virtuális mocskolódás nélkül beszélni. Semjén Zsolt azonban mint doktori disszertációját megírt teológus került képbe, aki elképzelhető, hogy munkája 40%-át igen népszerű vallástudományi könyvekből ollózta.

Egyes ismerőseim teljesen biztosak abban, hogy a politikusi szakma és a mélyen megélt, elkötelezett hit könnyen megfér egymás mellett. Ők úgy gondolják, az ember elviekben és gyakorlatban is képes megállni a nagypolitika kusza világában, ráadásul az éjsötét játszmák közepén még a keresztény értékrendet is népszerűsítheti.

Semjén Zsolt most éppen ellenük dolgozik. Nem először és lehet, hogy nem utoljára. Nem az ellenzék őt amúgy is semmibe néző táborát szórakoztatja, hanem azok előtt mutat fel bizonyítványt, akik még esetleg a keresztényt is meglátták benne. A miniszterelnök-helyettes, aki egyébiránt katolikus teológus is, a New Age kihívása és az evangélizáció lehetősége című munkájának tekintélyes részét valószínűleg átemelte - például az igencsak ismert Helmut Von Glassenapp műből, "Az öt világvallás" című kötetből. Ha valaki plagizál (azaz lop), azt még egy olyan - kereszténynek mondott, ám annak egyáltalán nem mondható - társadalom is fejcsóválva nézi, mint a miénk. Ha valaki eközben még keresztény teológusnak is vallja magát, egy Kereszténydemokrata Néppárt nevű tömörülés legfőbb arca, és a közbeszédben egyfajta erkölcscsősz szerepében lép fel nyilatkozataival, valamint egy olyan kormányzat egyik tagja, mely az iskolák egyházi irányítását klerikális keretek között képzeli el, valamint hit- és erkölcstan oktatását szorgalmazza, az talán még az átlagnál is súlyosabban aláhúzza az ilyen kisiklást. Teológusként és hívő emberként az evangélizációról  hazudni olyan, mint felfelé köpni, aztán csodálkozni, hogy az visszahullik az ember nyakába. Mármint ha tényleg igazak a vádak és Semjén Zsolt nem pusztán a HVG diploma- és disszertációnyomozó stábjának téves áldozata. Mindenesetre aki látja ezt és nincs fogalma a kereszténységről - sokan vannak errefelé ilyenek -, az megint alkalmat talál rá, hogy röhögjön "a valláson".

És arra az oldalra húz egy strigulát, amelynek fejlécében valami ehhez hasonló szerepel: "Ha politika és kereszténység találkozik, minden bizonnyal nem előbbi tisztul meg utóbbitól, hanem utóbbi koszolódik előbbitől". Ez a tapasztalat. A dolog persze nem csak Semjénről szól. A rendszer rossz, a rendszer korrupt, a rendszer romlott. Kicserélhetjük a szereplőket, jöhetnek újabbak balról és jobbról, változhatnak a díszletek és a körülmények - ameddig a rendszer marad, megrontja azokat, akik önmagukat adják neki. Akkor is, ha buddhisták, akkor is ha keresztények. A rendszert pedig nagyon nehéz kidobni.

Nem tartom lehetetlennek, hogy valaki mélyen elkötelezett keresztényként politizáljon, de majdnem kizártnak vélem, hogy ennyire a tűz közelében nem lesz kormos. Főleg, ha már eleve koszos képpel érkezik, hiszen Semjén doktori disszertációja nem a múlt héten íródott. Persze józan ember tudja, ha a róla szóló híradások igazak, a miniszterelnök-helyettes teológus itt nem a kereszténységet járatta le, hanem csakis saját magát.

Tovább

A szkeptikusok passiója

Amikor az ember beképzelt módon azt hiszi, hogy már eleget tud az olyan népszerű történetekről, amiket már csontig rágtak a kutatók, akkor egészen biztos, hogy pofára esik. Jelenleg Jézus passióját kutatom, mely kétségkívül az egyik legpopulárisabb sztori az egész Bibliában, és két tényt pillanatok alatt felfedeztem vele kapcsolatban. Az egyik, hogy mennyi mindent nem tudtam róla, a másik hogy talán az egész Szentírásban ezt próbálták meg leginkább darabokra tépni a szkeptikusok. Mindhiába.

"Rutinkivégzés volt, a nagyhatalmi politika mindennapos eseménye a birodalom végvidékén. Ám a Názáreti Jézus elfogásának, perének és halálának hírétől mindmáig hangos a világ" - összegzi korrekt módon Nick Page író és történész, "A leghosszabb hét" című könyv szerzője. Jézus passiójának ez a paradoxona - a szokásos és a különleges találkozása - sokakat foglalkoztat és nem lepődök meg rajta, hogy éhes cápaként rontanak rá az örökké kételkedők. Mintha azonban ebben az esetben még az átlagosnál is aktívabbak lennének: ahogy kutatgatom a témát, a szenvedéstörténet szinte minden kis eseményénél ugyanazok a panelek köszönnek vissza. Eszerint "nem úgy történtek az események", ahogy a Biblia írja, "nyilvánvaló kitaláció", esetleg "az első keresztények hagyománya" némely esemény, vagy legalábbis "erős eltorzítása" a valóságnak. Az embernek néha az a benyomása, mintha a kritikusok korabeli filmfelvétellel a farzsebükben tennének ilyen magabiztos kijelentéseket. Vegyünk most egyetlen példát, Jézus kihallgatását Kajafásnál.

Számos szokatlan, sőt kifejezetten szabálytalan elemmel találkozunk itt. A Szanhedrin - azaz a zsidó Főtanács - nem a Templomban ülésezik, ráadásul az előírtakkal szemben éjszaka, és nem nappal. Kajafás halálos ítélete már a tárgyalás előtt elhangzik, ráadásul a (hamis) tanúk is egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tettek, ami alapján nem is lehetett volna Jézust elítélni. Ez a sok kiugrónak tűnő hiba persze nem maradt észrevétlen. Például Hans Litzmann úgy gondolta, Jézust nem ítélhették halálra egy ennyire hibás perfolyamat végén. Szerinte a történetet a húsvét utáni egyház farigcsálta ilyenre, hogy nagyobb mártírt csináljon Jézusból. Litzmann ellenvetésére több dolgot is lehet mondani. Az egyik, hogy a Jézus perével kapcsolatos hibák simán megtörténhettek a valóságban: ezek a szabályok ugyanis, melyeket fentebb írtam a Kr.u. 200-ban írodott Misna előírásai - arra semmiféle bizonyíték nincs, hogy Jézus idejében is érvényben lettek volna. Másodszor egyszerű ostobaság hinni abban, hogy az ókori tárgyalások esetén foggal-körömmel ragaszkodtak a törvényességhez. Ezt is csak a saját demokráciánk ablakán kibámulva gondoljuk így... Ismét Page-et idézve: "Annak még csak az ötlete is kacagtató, hogy azért nem lehetett éjszakai tárgyalást tartani, mert "nem így írja a kézikönyv"". Az igazságos perek ritkaságszámba mentek az ókorban: ha politika volt a háttérben, az ítélet már általában a tárgyalás előtt megszületett.

Zsidó szövegmagyarázók egyébként abba is belekötnek, hogy teljesen hihetetlen részlet Jézus perében, amikor leköpik és arcul verik. A tisztelereméltó Szanhedrin - mutatnak rá -, de még a római jog is elmarasztalta az ilyesmit. Ahogy azonban fentebb írtam, ezek a szabályok igen rugalmasan voltak értelmezve a gyakorlatban. Olyannyira, hogy később éppen a zsidó Talmud írja a következőt:

"Ha valaki a kivégzésre elővezetett elítéltet megüti vagy szidalmazza, büntetlen marad, mivelhogy az már úgy is halálra jut." (Szanh. 85a)

Nem tagadom, hogy az evangéliumok leírásakor szerepet játszott az azt értelmező közösség is. Egyértelmű, hogy a négy evangélium más és más hangsúlyokkal és más célközönséggel, szándékokkal rendelkezik - illetve nem egységesek ebben a tekintetben. Azonban az, hogy a szerzők nem elsősorban történelemkönyvet akartak alkotni, sehol nem zárja ki, hogy történetileg hitelesek voltak. A passió kapcsán felhozott rengeteg ellenvetésből most csak egy példát mutattam, de az eddigiek alapján nekem úgy tűnik, a gond nem az evangéliumi szerzők készülékében van...

Tovább

Mit szóljunk hozzájuk?

Azt hiszem John Stott írta, hogy mindig meglepi Pál római levelének korszerűsége. Pál beszél a lelkiismeretről, beszél a bűnről és halálról, beszél a homoszexualitásról, beszél a keresztények és az állam kapcsolatáról... Csupa olyan téma, mely a mi korunkban éppen olyan eleven és aktuális, mint akkor lehetett. Vajon mennyire dolga az egyháznak a közbeszédben zajló különféle témákra reflektálnia?

Nem, természetesen nem arra gondolok, hogy a celebekkel kapcsolatos összes szóbeszédre, a legfrissebb pletykákra vagy minden egyes hírre Bibliával a kezünkben reagáljunk. Vannak azonban olyan témák, melyek foglalkoztatják az embereket, és tulajdonképpen nem ragadjuk meg a lehetőséget, hogy mondjuk rólunk valamit nekik. Hadd gondolkodjak kicsit hangosan!

A Google Trends nevű szolgáltatása élénk és szemléletes képet vetít elénk a magyar internetezők érdeklődési köréről: különféle kategóriákra bontva megnézhetjük, milyen szavakra kerestek rá leginkább a népek a keresőprogram használatával. Példának okáért, az elmúlt hetekben megnéztem, hogy az "Emberek és társak" kategóriának melyek voltak a legnépszerűbb találatai. A következő eredményt kaptam:

Jól látható, hogy abszolút első helyen a horoszkóp szó áll, melyet - valószínűleg a világvége kapcsán - a 2012 kifejezés követ. Azután szerepelnek még a szerelem, terhesség szavak is, a lista végén pedig maga harry potter. Ha jól belegondolok, minderről az egyháznak markáns és kurta véleménye van: a horoszkóp ördögi, a 2012-es világvége hülyeség, a terhesség és szerelem témaköréről a testiség kerül képbe, a sokat szapult Harry Potter pedig úgyszintén a Sátán terméke.

De mi lenne, ha a láthatóan népszerű témákat kicsit nagyobb beleérzéssel közelítenénk meg?

Nyilvánvaló például, hogy az emberek többsége puszta szórakozásból olvas horoszkópot, ám elképzelhető, hogy egyesek a jövő bizonytalanságától tartanak és egyfajta buta megoldásként kapaszkodnak a csillagjegyek mögötti okoskodásokba. Mi lenne, ha az "ez ördögi!" felkiáltás helyett például a mondanivalónk tartalma arról szólna, hogy Isten kezében biztos helyen van a jövőnk? Ehhez hasonlóan a Harry Potter jelenséggel kapcsolatban is az egyházi retorika az elítélésbe fut bele, pedig lehet a kérdést ennél jóval intelligensebben is megközelíteni.

Egyszóval és röviden: szerintetek mennyire kell az egyháznak véleményt nyilvánítania olyan témákban, melyek láthatóan foglalkoztatják az embereket? Melyek azok a területek, ahol erősebb jelenlétre volna szükség, és melyek azok, ahonnan hátrébb kellene lépnünk?

Tovább

Szájhagyománytól mozgóképig

Ahogy megfigyeltem, létezik egy kialakult elképzelés arról, miszerint egy könyv vagy szép vagy jó, a kettő egyszerre nem nagyon lehet. Tovább bontva a gondolatmenetet, az ízléses kiállású, nagy alakú, színes albumokat sokan a szakkönyv kinézetű, feszesen lábjegyzetelt, függelékekkel ellátott munkák mögé sorolják. Arra, hogy mégiscsak lehetséges szemet gyönyörködtető és tartalmilag is igényes kötetet készíteni, jó példa "A Biblia története" frissen megjelent új kiadása.

A Biblia története nincs a Bibliában. Ez a történet azonban megérdemli, hogy megírják, ezért Stephen M. Miller és Robert V. Huber úgy határozott, fogyasztható terjedelemben és külalakban nekivág a feladatnak. Mindez nem volt egyszerű, hiszen a Szentírás sokezer éves pályafutása számos markáns történelmi pillanatot, teológiai vitát, fordítással és szövegmásolással kapcsolatos szakmai részletet tartalmaz. A terjedelem - szőröstül-bőröstül és sok színes képpel együtt - mintegy 240 oldalba fért bele, ami a téma grandiózusságát tekintve nem tűnik soknak. De ez a terjedelem pontosan arra volt jó, hogy a felesleges terjengősség és a szűkszavúság két véglete között egy egészséges áttekintést adjon az olvasónak.

A könyv tematikailag öt nagy fejezet köré épül. Az első az Ószövetség keletkezésének történetét mutatja be a szájhagyományok és az első írások kialakulásától Alexandriai Philónon át a kánon létrejöttéig. A második természetesen már az Újszövetség létrejöttét boncolgatja az evangélium terjedésétől a teljes kánon lezárulásán keresztül a kimaradt, de népszerű apokrif iratokig.Mindehhez még az első századok bibliaértelmezési módszereit is hozzácsapja. A két nyitófejezet után belevágunk a keresztény egyháztörténelembe: Jeromos fordítási technikái, a katonák Bibliája, a kolostori írnokok szerepe a Szentírás történetében, az ír szerzetesek bibliafordítási munkái éppen úgy előkerülnek, mint a Biblia megjelenése a korabeli színdarabokban és a felsőoktatásban. Aztán a negyedik részben eljutunk a reformáció és az azt követő századok fordulópontjáig, mely Wycliff és Luther fordításait, Guttenberg könyvnyomtatását, a King James fordítást hozza magával és az első magyar fordítások előfutárait. Végül a könyv utolsó fejezete már a modern világ Bibliához kötődő eseményeit sorolja, kezdve a felvilágosodástól a Biblia Afrikába érkezéséig, ecsetelve a bibliatudomány kialakulását, a Holt-tengeri tekercsek jelentőségét, a legújabb európai fordításokat és a Biblia szerepét hollywood filmgyártásában.

Felsorolni is hosszú volt, pedig a könyv még ezeken kívül is sokkal több érdekességet és hosszabb-rövidebb tudnivalót tartalmaz a Biblia szerelmesei számára. Tulajdonképpen úgy érzi magát az ember, mintha egy alapos múzeum vitrinjei előtt sétálgatna, és minden egyes ízléses kiállítási darabnál késztetést érez, hogy megállva tanulmányozza azt.

Két oka van, hogy említést teszek erről a kötetről. Az egyik, hogy egyszerűen jó érzés kézbe venni - még azoknak is, akik egyébként a kevésbé látványos, nem albumszerű kiadványokat kedvelik. Azt kell mondjam, a külalak nem ment a tartalom rovására: A Biblia története szakmailag is megfelelő könyv. A másik ok sokkal praktikusabb: lassan közeledik a karácsony, ez a mű pedig méltó a figyelemre, ha valaki nívós ajándékot keres barátja, rokona vagy családtagja számára. Ráadásul olyan munka, mely meglátásom szerint nyugodt szívvel odarakható világi, de érdeklődő emberek karácsonyfája alá is.

Akár hívő, akár hitetlen az olvasó, a könyv végére érve szerintem megcsapja majd annak a ténynek az illata, hogy a Biblia az élet szinte minden területére komoly hatást gyakorolt. Ez a könyv a kezdeti idők szájhagyományától a filmgyártás fellegváráig óriási utat járt be és mindenhol letette a névjegyét. Vitatkozni lehet vele, de karriertörténetét elvitatni balgaság.

(Stephen M. Miller - Robert V. Huber: A Biblia története, Kálvin kiadó, 2012, 240 oldal)

Tovább

A semmi és az örök gyurma

A bibliai teremtéstörténetek a kezdetről szólnak, vagyis egy olyan időpontról, amely elé a történelemben már nem lehet visszamenni. Mindenki ismeri a klasszikus mondatot arról, hogy Isten kezdetben teremtette az eget és a földet, s persze kíváncsi emberként megpróbálunk a színfalak mögé nézni, hogyan is történhetett mindez. A legismertebb magyarázat szerint Isten a semmiből hozta létre a világot, ám ezt a gondolatot is kikezdték az idők során... Száraz, de érdekes bejegyzés következik!

Creatio ex nihilo - vagyis magyarul, a semmiből való teremtés. Közismert teológiai kifejezés, mely arra utal, hogy a teremtésnek nem volt anyagi forrása, hanem Isten pusztán a szavával hozta létre a világot. Érdemes azonban tudni, hogy ez a gondolat nem volt mindig magától értetődő. A creatio ex nihilo kifejezés maga, határozott formában csak a 2. századból származik, Theophilosz és Irenaeus munkája nyomán került elő.

De akkor hogyan gondolták a második század előtt?

Az ókori Keleten általános volt az az elképzelés, hogy a teremtés alapvetően nem a lét és a semmi, hanem a rend és a káosz ellentétpárjában értelmezhető igazán. Mivel a semmit nem igazán lehet elképzelni, ezért annak fogalmát a rendezetlenséghez kötötték. Egyszerűen szólva, ha nincs rend, akkor nincs világ sem, ezért a teremtés aktusa alapvetően nem más, mint utat vágni a dzsungelben, azaz rendet tenni a káoszban. A Bibliában ezt a "kaotikus semmit" az őstenger, az ősfolyam , azaz a mélység (héberül tehóm) jeleníti meg, mely nem csak formátlan, hanem még a felszínén is sötét, vagyis kialakulatlan, rendezetlen. Ám Isten Lelke már ott lebeg felette, ami előrevetíti a folytatást, a rendszerezett teremtést.

Ebből a gondolatmenetből - első nekifutásra - többeknek úgy tűnt a történelem során, hogy Isten kiindulópontja nem a semmi, hanem valami formátlan, ám létező anyag lehetett, amiből megalkotta a világot. Ez a fajta nézet az elképzelt "ősanyagról"  a hellenista zsidóság irodalmában rendszeresen felbukkan, sőt Jusztinosz mártír is emlegeti. Nem véletlenül említem a hellenizmust. Platón nevéhez köthető az a görög filozófiai szemlélet, mely szerint létezik egy Istenhez hasonló örök anyag, ami alaktalan és egyfajta kellék a világ teremtéséhez. Platón tehát már nem csak kiinduló anyagról, hanem öröktől létező anyagról beszél.

Kezdetben vala a semmi vagy az örök gyurma? Ide fajult a kérdés.

A második századi apologétái persze válaszoltak, közülük is Tatianosz volt a leggyorsabb, aki egyszerűen rámutatott, hogy az ősanyagot is Istennek kellett létrehoznia valamiképpen (mármint ha az nem örök). Theophilosz különösen Platón elképzeléseitől lett ideges az anyag örökkévalóságát tekintve. Véleménye szerint Isten teremtő tettének nagysága csak akkor mutatkozik meg, ha nem a már létező anyagból alkot, hanem a semmiből. Befejezésül álljon még itt Jaroslav Pelikan megjegyzése:

"Az apologéták... felismerték, hogy az az elgondolás, miszerint Isten és az anyag egyaránt öröktől fogva létezik, Isten szuverenitásával és szabadságával összeegyeztethetetlen."

Tovább

Egy hazudós nő pontatlan sztorija

Folytatva a deuterokanonikus könyvekkel kapcsolatos sorozatomat, most egy egészen más műfajú szöveg következik, melyet kis túlzással "történelmi regénynek" is nevezhetünk. Judit könyve erkölcsi aggályokat ébreszt egy protestáns olvasóban: mennyiben lehet felhasználni példaképként egy hazudós nő sztoriját? Mekkorát szabad hazudni a jó ügy érdekében?

Kezdjük röviden a száraz tényekkel! Judit könyve legrégebbi verzióiban görög fordításokban maradt ránk, illetve létezik néhány héber szöveg is (melyeket a Vulgata alapján készítettek), ám a hozzáértők szerint olyan kifejezéseket és kortörténeti elemeket hordoz, hogy nagyon valószínű, az eredeti irat is héber lehetett. A könyv szerzője ismeretlen, egyesek szerint farizeus volt, mivel a történetben erős hangsúly kerül a tisztasági törvény megtartására.

Judit könyve tulajdonképpen egy kalandos sztori, amiből nagyformátumú mozit is lehetne forgatni, sok vérrel, lehulló testrészekkel és felnyársalt emberekkel, ahogy azt már megszokhattuk. :-) A történet szerint Nabukodonozor háborút indít a médek ellen, amibe szeretné belevonni a környező népeket is. Mivel ajánlatát mindenki visszautasítja, Nabukodonozor a médek leverése után elhatározza, hogy megleckézteti az engedetlenkedőket Mezopotámiától a Földközi-tengerig. Hadvezére, Holofernész kapja a feladatot, hogy sorra leverje a népeket és megtanítsa nekik, Nabukodonozoron kívül nincs más isten, akinek engedelmeskedni kell. Amikor Holofernész a véres irtóhadjárat egyik állomásaként elér a fogságból hazatért zsidókhoz (konkrétan Bethulia városához), elhatározza, hogy támadás helyett kiéhezteti őket. A szomjúságtól és éhségtől meggyötört emberek végül öt napot kapnak, hogy megadják magukat, különben Holofernész serege felnyársalja őket.

Nos, ez az a pont - a könyv nyolcadik fejezete -, amikor megjelenik Judit (neve jelentése: zsidó nő), aki a történet szerint minimum tökéletes, hiszen vág az esze és ráadásul gyönyörű is. (A könyv meseszerűségének legerősebb bizonyítéka, hogy létezik szép és okos nő - tehetné hozzá egy hímsoviniszta olvasó :-)). Judit első körben hitre szólítja fel az éhhalál küszöbén álló társait, majd egy szolgálólánnyal együtt bátran átmegy Holofernész táborába, mintha egyfajta árulóként segíteni akarna az ellenségnek. Ott több nap sumákolás után bájosságával lenyűgözi a hadvezért, majd egy óvatlan pillanatban többet is tesz ennél és egyszerűen levágja a fejét. Az éjszaka leple alatt pedig visszaszökik a zsidókhoz és a levágott fejet lobogtatva lelkesíti népét, hogy az összezavarodott ellenséget kergessék és semmisítsék meg. Ez meg is történik, Nabukodonozor csapatai tehát veszítenek, a zsidók nyernek, a könyv pedig Judit hálaénekével zárul.

Ennyi tehát a történet, amire nyugodtan mondhatjuk, hogy a kanonikus irodalomban sem páratlan, hiszen fő mondanivalója - az Úr legyőzi a legyőzhetetlennek tűnő ellenséget - nem számít újdonságnak. A könyv azonban két ponton is kérdéseket vet fel.

Egyrészt történelmileg iszonyatosan pontatlan. Jó példa erre, hogy Judit könyve szerint Nabukodonozort a babiloni fogság után ismerik meg a zsidók, aki ráadásul nem Babilon, hanem Asszíria királya. Ugye köztudott, hogy ezzel ellentétben Nabukodonozor i.e. 587-ben babiloni uralkodóként foglalta el Júdát és indította meg a deportálási hullámokat. Judit könyve ezen felül is számos kétséges vagy abszurd történelmi utalást tartalmaz - olyan szinten, hogy kézenfekvőnek tűnik, itt nem a történetírás, hanem a történet mint tanítás lehetett a lényeg.

Node éppen ez a másik terület, ami egy protestáns olvasónak nehézséget okozhat. Judit ugyanis végighazudja szerepét. Az ellenség megtévesztésének ez a módja persze nem ismeretlen, mégis itt olyan hangsúlyos, hogy az ember óhatatlanul hátradől a székben. Mit mondanátok egy olyan csajra, aki a saját szépségét felhasználva kihasznál egy másik embert, akit végül meggyilkol? Még a katolikus kommentátorok is érezhették ennek a súlyát, mert a Jeromos-fordítás például sietve megjegyzi: Judit könyve erkölcsi tanítása nem a főszereplő jellemében rejlik, hanem Isten szabadító hatalmában.

Mindenesetre - ellentétben Sírák fia könyvével - Judit könyve kapcsán nem nehéz kapaszkodót keresni, miért maradhatott ki a kánonból. Az lett volna a csoda, ha bekerül - már elnézést esetleges katolikus olvasóimtól...

Tovább

Ne vedd le a maszkodat, mert...

... úgy sem tudod! Keresztény berkekben sok prédikációban, tanításban, szóban és írásban figyelmeztetni szoktuk az embereket arra, hogy legyenek önmaguk és ne hordjanak maszkokat, ne játszanak szerepeket, ne bújjanak olyan bőrbe, ami eltakarja igazi énjüket. Úgy tűnik azonban, a kérdést árnyaltabban nézve, gyakorlatilag a lehetetlent várjuk el.

Szerintem ha olyan szavakat mondok, hogy "maszk" meg "szerep", akkor többnyire pejoratív tartalmak jutnak az eszünkbe. Aki maszkot visel, vagy szerepet játszik, az nem önmaga. Isten pedig nem a szerepeinket, hanem bennünket akar látni. Tökéletesen megértem miből fakad ez a logika, ám úgy érzem, csak részben fedi az igazságot.

Tanulmányaim miatt kénytelen vagyok a szerepkonfliktusokkal foglalkozni és átnézve a sok okosságot, ami ezt a kérdést boncolgatja, megakadt a szemem a kiváló magyar filmrendező, Szabó István őszinte és igaz megjegyzésén:

"Nem tudom elképzelni, hogy társadalomban élve az ember maszkok nélkül tudjon megjelenni... Sőt, azt sem tudom elképzelni, hogy létezik-e az ember maszkok nélkül, mert a maszkokat a társadalommal közösen alakítja ki... … A viselkedés adja meg a dolgok formáját, és a dolgok formája sokszor a lényeget is mutatja."

Szabó István gondolatmenete persze nem teljesen korrekt (a maszk szó helyett a szerep kifejezés pontosabb lenne), ám filmrendezőként, mint aki színészeket instruál, elég jól látja a helyzetet. Tehát akkor biztassuk arra az embereket, hogy viseljenek csak maszkot és játszanak szerepeket?

Nem kell erre biztatni őket, mert egyébként is ezt teszik - ráadásul azért, mert teljesen soha nem is tehetnek másként. A szerep fogalma ugyanis a közfelfogásban mást jelent, mint a szociológiában. Általában szerepnek azt gondoljuk, amikor emberek egy színészhez hasonlóan megjátsszák magukat, tettetnek, durvább esetben képmutató, hazug módon viselkednek, elfedve valódi önmagukat. A szerep azonban jóval több ennél, sőt alapvetően nem ez. A szerep egyfajta viselkedésmód, melyet egy ember adott helyzete megkíván. Tulajdonképpen nem más, mint egy csoportfunkciónak való magatartás.

Én például apa vagyok, de a munkahelyemen alkalmazott, a boltban vevő, a hivatalokban ügyfél, az iskolában hallgató. És mindegyik szituációt jellemez egyfajta sajátos szerep, mely abból a pozícióból fakad, melyben az adott helyzetben találom magam. Az ember persze ezeket a szerepeket teljesen önként hozza: senki nem úgy lép be egy közértbe, hogy háromig számol és koncentrál arra, hogy most vevő legyen. :-) Ugyanakkor mégiscsak van egy csomó olyan kritérium, melyet a társadalom felállít ezekkel a pozíciókkal szemben. Ha pedig valaki megszegi ezeket a szerepeket, akkor az egész biztosan konfliktust okoz. Alapesetben nem viselkedhetek például egy hivatalban úgy, ahogyan a gyülekezetben. Ha egy keresztény elkezd hangosan hallelujázva énekelni a Postán, akkor kilép abból a szerepből, amit elvárnak tőle egy ilyen helyen. Ez az esetek többségében pedig nem bátorság, hanem butaság.

Régen sajnos elég szélsőségesen fogtam fel ezt a kérdést. Ha olyanokat hallottam, hogy "légy önmagad" meg "vedd le a maszkodat", akkor mindig arra gondoltam, hogy szellemi értelemben egyfajta módon le kell csupaszítani a személyiségemet csontig hatolóan - és mindenhol pontosan ugyanolyannak kell lennem. Ha valaki ezt megpróbálja, beletörik a bicskája, ráadásul rengeteg felesleges stresszt okoz magának. Azonban jó kérdés, meddig tartanak a szerepeink és honnantól beszélhetünk igazi képmutatásról, színjátékról, szimulálásról?

Tovább

A legnagyobb templom ama Napja

Az ország legnagyobb temploma most a Papp László Sportaréna - hangzik fel a színpadon, szombat este, azon a Bizonyos Napon. A legnagyobb legalábbis stimmel, a templom már ízlés kérdése. Mindenesetre sokan celebrálják a misét, sokan is vannak, de nincsenek elegen, illetve voltak már többen is. Pedig ez a nap volt az a nap.

Igen, ez tényleg az volt. A szokásos Nap, amikor párezer forintért cserébe, évente egyszer elmegyünk a legnagyobb templomba, hogy ott a legnagyobb szabású esemény részesei legyünk, és együtt énekeljünk a legjobbakkal. Érthetetlen, miért maradtak ennyien távol Ettől a Naptól!

Itt néhány órára eltűnnek a teológiai nézetkülönbségek, viszont előkerülnek a tavalyról már ismert megoldások. Ismét színpadon áll a nagyjából egy tucatnyi magyar keresztény formáció némelyike, akik az előző Napon is jelen voltak és valószínűleg ama Következő Napon is ott lesznek. Aztán megint itt van velünk Ricsi, aki egyébként itt volt velünk már sokszor, ám most ismét láthatjuk. Mindez persze nem véletlen, nagy dolgok fognak történni, hatalmas tapsot neki! Ricsi fantasztikus előadó, de hát így megy ez Ezen a Napon, ahol jönnek-mennek a fantasztikus előadók, akik elképesztően tehetségesek, a legsikeresebbek, a legtermékenyebbek, a leghitelesebbek egyaránt. Sok-sok lemezt adtak már el, sok-sok díjat söpörtek be, nem semmi, hogy most eljöttek hozzánk - szóljon megint a hatalmas taps! Velünk buliznak a népek, nem csak határon innen, de még túl is: ez már egészen elképesztő csoda, melyet ritkán láthat emberi szem. Azt, hogy ennyi ember egy helyen, egyszerre együtt énekel, csak természetfeletti módon lehet kielégítően megmagyarázni. Küldjünk hát egy óriási tapsot magunknak, akik szuperül összejöttünk!

Miután elálmélkodtunk a dolgok nagyságán és vörösre tapsoltuk a tenyerünket, két elképesztő meglepetés vár még ránk. Egyrészt megtudjuk, ha nagyon akarjuk és megígérjük, hogy legközelebb is eljövünk, egy év múlva ismét együtt énekelhetünk ugyanilyen, tökegyforma dalokat a többiekkel. Másrészt kiderül, hogy nincs annál sürgetőbb és fantasztikusabb cél a hazai kereszténységben, minthogy megtöltsünk egy Még Nagyobb Templomot, ahol még a mainál is lehengerlőbb és tehetségesebb emberek fognak koncertezni, akiket jól megtapsolhatunk és megvehetjük az eredeti cédéiket, dévédéiket.

Hiába vagyunk azonban izgatottak, hogy Az a Nap mikor jön el, azt most még nem tudja senki. Addig is készítsük a tenyereinket és jövőre találkozzunk ugyanitt, ugyanígy, az ország legnagyobb templomában.

Tovább

Szkeptikus követők és feltámadás

Egyszer szkeptikusokkal vitatkoztam Jézus feltámadásáról. Egyik fő ellenérvük a feltámadás történelmi valószínűtlenségével kapcsolatban az volt, hogy Jézus csak olyanoknak jelent meg, akik amúgy is elfogultan viszonyultak személyéhez és bíztak Mesterükben.

Megkapóan fogalmaz Lukács evangéliuma az emmausi út eseményeivel kapcsolatban. A történet leírja, hogy Jézus két követője elindult Jeruzsálemből Emmausba és az úton melléjük szegődött a feltámadt Jézus. A két fickó azonban nem ismerte fel. Rejtélyesnek tűnő mondat következik:

"De a szemüket akadályozta valami, hogy fel ne ismerjék" (Luk 24:16)

Az eredeti görögben az "akadályozta valami" helyén a  κρατέω (krateó) kifejezés áll, amit úgy is fordíthatnánk, hogy "birtokol" vagy "uralkodik", esetleg "felülmúl". Mi birtokolta azokat a tanítványokat, akik éveken át szemtől-szemben látták saját Mesterüket? Szerintem a szkepszis. Abban sem hittek, amit a saját szemükkel láttak. Valahol megértem őket: én sem szoktam egykor halott emberekkel együtt sétálni az utcán. Mindehhez még hozzájárulhatott az a letargia, amit Jézus brutális halála okozhatott nekik.

Visszatérve a szkeptikusok érvére, miszerint Jézus miért nem a szkeptikusokat akarta meggyőzni a halál utáni életről és a feltámadásáról, azt mondhatjuk, pontosan ezt tette. Mesterséges itt két csoportot különválasztani kétkedőkre és a feltámadást váró elfogult hívőkre. A tanítványok és Jézus más követőinek viselkedése arról árulkodik, hogy ezek az emberek éppen annyira meglepődtek Jézus fizikai feltámadásán, mint amennyire az bárkitől elvárható ilyen esetben. A különbség köztük és a farizeusok, rómaiak, más kívülállók között csak az volt, hogy utóbbiak továbbra is megmaradtak a kételkedésükben. De ők miért nem láthatták Jézust? Miért nem láthattak feltámadást?

Láthattak. Jézus korábban támasztotta fel Lázárt, aki négy napja a sírban feküdt és az evangéliumi leírás szerint már oszlásnak indult. (A rabbinikus hagyomány úgy hitte, 3 napig lehet valaki feltámasztani - Jézus ezen is túlmutatott). Lázár feltámasztásának egyik oka pedig éppen az volt, hogy az emberek hitet merítsenek a történtekből:

"Ezért Jézus nyíltan megmondta nekik: "Lázár meghalt, és örülök miattatok, hogy nem voltam ott, hogy majd higgyetek." (János 11:14-15)

Ennek a feltámadásnak voltak szkeptikus szemtanúi is. Mondhatjuk, megkapták az esélyt a személyes meggyőződésre. Az eredmény nem maradt el: egyesek hinni kezdtek, a "vérbeli szkeptikusok" azonban azokhoz csatlakoztak, akik a történtek hatására elhatározták, kivégzik Jézust.

Ezek után a kételkedők számonkérése Jézus feltámadása kapcsán szerintem értelmetlen: ha nem hittek a saját szemüknek Lázár esetében, miért hittek volna Jézusnál? Ennek ellenére még így is kaptak valamit, ami legalábbis gondolatokat indíthatott volna bennük a feltámadás valóságáról: egy üres sírt, Jézus teste nélkül. A válaszukat ismerjük. Ma is.

Tovább

Szájról-szájra száll...

Egyszer régen már írtam a blogban róla, most megint előveszem a láda aljáról az ismert tréfát, miszerint egy vállalat vezérigazgatója levelet ír beosztottainak. A levél szerint a Halley üstökös pénteken, 17 órakor szabad szemmel láthatóan halad el a Föld közelében. Mivel ez a jelenség csak 76 évenként egyszer fordul elő, ezért az igazgató utasítást ad, hogy a dolgozókat vezényeljék ki a parkba, ahol az üstökös megtekintése mellett egy kis előadást is hallhatnak. Eső esetén a büfében kell gyülekezni, ahol majd filmet vetítenek az üstökösről.

Az igazgató utasításait a ranglétrán lefelé továbbítva az eredeti üzenet egyre jobban torzul, míg végül a dolgozókhoz már az jut el, ha pénteken 17 órakor esne az eső, a csodálatos 76 éves Bill Haley és az üstökös végigfuvarozza a vezérigazgatót a parkon át a büfébe. :-)

A pletyka a hozzáértők szerint egyszerre barát és ellenség. Keresztényként - nem ok nélkül - gyűlöljük a pletykát, a tapasztalat azt mutatja, nincs emberi közösség, ahol ne lenne jelen. Fennmaradását belső igények táplálják: egyrészt azt az érzést kelti, hogy megtanít óvakodni rossz dolgoktól ("jobb ha kerülöd az illetőt"), másrészt sokakat eltölt azzal a boldog érzéssel, hogy egyfajta beavatottak klubjához tartozik, akiknek bizalmas információkhoz van hozzáférésük. Röviden tehát a fontosságtudatunk miatt, az emberi közösségek - így a gyülekezetek is - jó táptalajai a pletykáknak.

Én a magam részéről nem szeretem a pletykát, utálom az ilyen témájú magazinokat, tévéműsorokat, híreket és ott kerülöm őket, ahol csak lehet. Ettől még nem élek egy izolált világban és minden erőfeszítésem ellenére is ki vagyok téve a szóbeszédek hatásainak - ha őszinte akarok lenni, biztos hogy magam is öntudatlanul terjesztek néhányat. De mit lehet tenni a pletyka ellen?

Bombabiztos megoldás persze nem létezik, ám felfigyeltem egy olyan jelenségre, mely az iszlám világában létezik. Legalább az igyekezet látszik benne, hogy megpróbáltak hitelességre törekedni.

Tudvalevő, hogy Mohamed próféta bár megírta a Koránt, de saját szavairól és tetteiről még életében nem készült írásos feljegyzés. Ezeket szájhagyomány útján adták tovább, majd később összeszedték és rögzítették. A rögzítés során persze felmerült a kérdés: honnan tudható egy mondásról, hogy azt tényleg Mohamed mondta? A muszlimok kidolgoztak egy technikát. Mohamed mondásai (azaz a hadíszok) elé egy-egy isznádot írtak, ami igazolni kívánta a mondás hitelességét. Az isznád olyan elbeszélők sorát jelenti, akik tanúsítják a mondás hitelességét. Klasszikus felépítése szerint egy isznád valahogy így nézett ki: "ettől és ettől hallottam, aki ettől és ettől hallotta, aki ott volt, amikor a Próféta ilyen és ilyen alkalommal ezt és ezt mondta vagy tette". A hitelesség természetesen azon múlott, hogy egy ilyesfajta "visszakövetési sor" mennyire volt megbízható. A hibátlan isznád hitelesítette a hadiszt, amit megalapozottnak véltek. Ha maga a mondás elfogadhatónak tűnt, de az isznádban valahol kétségek merültek fel, akkor csak "jó" besorolást kapott. Ha a hadisz tartalmazott hitelesnek tűnő anyagot, de a tartalma vagy az isznád kétségesnek nézett ki, akkor "gyenge" minősítéssel látták el. A lényeg, hogy a muszlimok legalább megpróbáltak valamilyen módon csak olyan információt elfogadni, ami megbízható vonalon érkezett hozzájuk. Olyan sémát állítottak fel, melyben a szereplők nagyobb eséllyel vállalták a szavaikat, mint ahogy a bulvársajtón szocializálódott társadalmunk megszokta.

Szisztémájukba persze bele lehet kötni, de azért ennek ellenére belegondoltam, mi lenne ha egynémely esetben "isznádosítanánk" a saját közbeszédünket?

Tovább

A büdös víz és a sok-sok megtérő

Egy bizonyos Clark professzor az egyik nap egy szagtalan folyadékkal teli, nyitott üveget mutatott diákjainak. Azt kérte tőlük, szóljanak ha zavarja őket az üvegből áradó bűz. Amikor kevesen voltak jelen, a tíz diák közül csak egy akadt, akinek úgy tűnt, érez valamit. A professzor azonban megismételte a kísérletet az egyetem előadótermében is, ahol 168 diák zsúfolódott össze. Bejelentésétől számítva három percen belül már 33 ember vélte érezni a nem létező bűzt, mely az első sortól állítólag fokozatosan "terjedt" az ötödikig.

Ez volt az egyik legkorábbi kísérleti vizsgálat, melyet 1916-ban a tömeglélektan tárgykörében valaki végrehajtott. Azóta már bővebb és jóval alaposabb körülmények között tanulmányozták az emberi viselkedést, amiről egyértelműen kimondható: az ember teljesen máshogy is képes megnyilvánulni egy tömeg tagjaként, mint ha egyedül van. Tömegben olyan dolgokat is megteszünk, amit soha nem tennénk önmagunkban. Ahogy mondani szokták, a tömeg dezindividualizál, azaz egyfajta módon megfosztja az embert a személyiségétől, ami képes feloldódni vagy legalábbis háttérbe szorulni ilyen közegben.

"Istennek csodálatos terve van az életeddel"

Mindez azért jutott eszembe, mert a napokban a kezembe került Ray Comfort egyik könyve (melynek szellemes borítóját láthatjátok a képen), ahol egy szomorú statisztikáról számol be. Egy 1991-es felmérés szerint Amerikában 11 500 közösségben összesen 294 784 "megtérést" regisztráltak. Későbbi vizsgálatok után kiderült, hogy ebből 280 000 ember "eltűnt" a gyülekezetekből.

Nem tudom én vagyok a hibás vagy sem, de keresztényként sem szeretem a "tömeges megtérés" jelenségét. Soha nem állítanám - ehhez nincs jogom -, hogy valaki nem hozhat komoly döntést tömegben, de a saját tapasztalataim nem ezt a fajta "technikát" erősítik. Két ok miatt sem. Egyrészt azért, amiről fentebb már szó esett Clark kísérlete alapján. Az embereket a tömeg bizonyos értelemben megfosztja önmaguktól. Olyan hatásoknak vannak kitéve, melyek megnehezítik számukra egy komoly és megfontolt döntés meghozását. Nem azt mondom, hogy a tömeghatás mindig rossz, de az emberi lélek egyszerűen máshogy reagál és másként mérlegel egy mesterségesen felépített közegben, mint amikor a légkör személyessé válik. Másrészt ennél is nyomósabb ok a személyesség, amiben az előző bejegyzésben már írtam. Minden emberrel a saját módján kell törődni, ami tömegben eleve lehetetlen vállalkozás.

Szerintem a megtérésnél személyesebb elhatározás kevés adódik az ember életében. És éppen ezért érdemesebb ezt a döntés egy interakciókban bővelkedő környezetben, párbeszéd és átgondolás után meghozni. A tömött és zsúfolt helyek, a visszakérdezés lehetetlensége és a gyakori sürgetés ("dönts ma, itt és most"), valamint maguk a tömeglélektani jelenségek mind gátolják az ilyesmit. Őszintén szólva semmi meglepőt nem találok Ray Comfort rossz statisztikájában. Az volna a furcsa, ha az ellenkezőjét tapasztalnánk.

Egyébként kíváncsi lennék arra is, hogy a közelmúltban zajlott Reménység Fesztivál megtérőivel mi történhetett?

Tovább

Nem és nem!

Egy jó tanács: ha úgy gondolod, hogy megtaláltad a biztos receptjét annak, ahogy az emberek meggyőződését megváltoztathatod, akkor csak egy teendőd van hátra. Minél hamarabb szabadulj meg tőle!

Megint találkoztam egy technikával, ami arra szolgál, hogy az embereket megváltoztassa. Nem nevezném meg kiről és miről van szó, egyébként is mindegy, elég legyen annyi, hogy pontokba szedett lépésekben tanít egy módszertant, aminek a végén a célszemély életében... mi is lesz az eredmény?

Elgondolkodás, önvád, közömbösség, esetleg érdeklődés. Vagyis pontosan ugyanaz, mint minden más próbálkozás esetében, ami a "forradalmian új látás alapján" igyekszik embereket megváltoztatni, az "ébredést beindítani" és hasonló hangzatos reformokat létrehozni. Tudom én, hogy az ilyesféle, gyakran tengerentúlról importált sikerreceptek mögött jó szándék van. Ettől nem kevésbé szörnyűek. Ám nem is annyira a technika rajzol barázdákat a homlokomra. Az sokkal inkább, hogy még mindig vannak olyanok, akik "három egyszerű lépésben" kívánják a világ legbonyolultabb teremtményét idomítani.

Az ilyen technikák duplán rosszak.: egyszerre néznek le Istent és embert. Lenézik a másik embert, mert kapcsolási rajzként kezelik. Azt mondják, ha ezt a gombot megnyomom, ezt a kallantyút meghúzom, a piros kapcsolót átbillentem és a zöld potmétert feltekerem, akkor a velem szemben álló, Isten képére formált bonyolult lényben feltétlenül lejátszódik ez és ez a folyamat. És ami még rosszabb: a gombnyomások, kallantyú húzogatások, kapcsolóbillentések és potméter tekergetések az ilyesféle elméletek kiagyalói szerint magát Istent is arra késztetik, hogy beavatkozzzon.

Itt kerül a nagy, büdös légy a levesbe. Mert Istent nem lehet gombnyomással előcsalni. Ahogy arra késztetni sem, hogy technikákhoz igazodjon.

Nem mondhatnám, hogy kitörő örömmel rajongok a pszichológiáért, mindazonáltal vannak jó meglátásai, elgondolkodtató kísérletei és helyes következtetései is. Az egyik pszichológus barátom számomra megkapóan fogalmazott az emberi lény kapcsán, amikor azt mondta, ahogy a Világegyetem végtelen érzetet kelt kifelé, úgy minden személy végtelen bonyolult képet mutat befelé. A paradox igazság az, hogy bár tömegben és bizonyos minták szerint valóban kezelhetők vagyunk és gyakran nagyon is kiszámíthatók, rejtett önmagunkban mégis teljesen utánozhatatlanul egyediek és kiismerhetetlenek. A megtérés, a megváltozás pedig bizony olyan perszonális folyamat, ami lehatol a személyiség legmélyebb rétegeibe és ott rumlit csinál, hogy abból aztán rend legyen. Megtérni - még tömegben is - nagyon személyes élmény.

És éppen a személyesség miatt mond csődöt minden technika, ami robotként kezeli a másik, univerzum-bonyolultságú embert. Éppen a végtelenül egyedi mivoltunk nem engedi, hogy a legmélységesebben egyéni folyamatokban tömbként kezeljenek bennünket. Belegondoltatok már ebbe? Lehet statisztikát gyártani arról, kiket érint leginkább az alkoholizmus veszélye, de a konkrét alkoholistának rá szabott segítség kell. Megsaccolható, hogy az emberek nagy tömegben miként viselkedhetnek, de egy tömegből kiemelt ember saját magában már nem kezelhető a tömeglélektan technikáival. Irányelveket, jó tanácsokat, tippeket adhatunk, nagy léptékű statisztikákat az emberek szokásairól csinálhatunk, de tömegjelenségként kezelni a személyest - lehetetlen, nem működik, nem válik be.

Abban hasonlítunk igazán egymásra, hogy mennyire különbözőek vagyunk.

Tovább

Egyszerűen jó

A blogban állandóan kompromisszumot kell kötnöm az alaposság és a terjedelem kérdésében, mert a túl hosszú bejegyzéseket kevesen olvassák el. Ez a helyzet különösen fájó a frissen megjelent Egyszerű Fordítás esetében, amiről sokat tudnék mesélni - ám most egy "gyorsteszt" következik.

Haladjunk kívülről befelé, és álljunk meg mindjárt a borítónál: az új Egyszerű Fordítás háromféle fazonnal kapható, hölgyeknek és uraknak, valamint az antik stílus rajongóinak kedveskedve. Sajnos azonban azt kell mondjam, az igyekezet ellenére éppen a könyv kivitele hagy sok kívánnivalót maga után. A nyomtatás ugyanis leheletvékony lapokra készült, melyek nem csak átlátszók, hanem pillanatok alatt gyűrődnek és nehéz lapozni őket. Mire hazaértem, a táskámban lapuló antik példány is szamárfüles lett. Mivel a kiadvány belső borítóján megemlítik, hogy kemény táblás kivitel is készül majd, ezért reménykedve várom, hogy jelentős javulás következzen ezen a területen. A mostani verzió használhatósága ugyanis méltatlan a belbecshez.

Persze Bibliát nem azért vesz az ember, hogy a borítójában gyönyörködjön, úgyhogy merüljünk el inkább a tartalmi részletekben, melyek közül főként és leginkább az Ószövetség érdekes számunkra. Nem titok, hogy az Egyszerű Fordítás értelmező stílusú, vagyis nem a teológusok és szakemberek kényeztetésére, hanem a laikus közönség elérésére szolgál. Célja mindenkor az, hogy a lehető legérthetőbben mutassa be a Szentírás tartalmát. Ezt nem csak a szöveg letisztult egyszerűsége, hanem a bőséges - és szerintem szakmailag is nívós - lábjegyzetelés, valamint a szószedet és a térképek is lehetővé teszik.

Ami nagyban megkülönbözteti ezt a fordítást az összes többitől, az a nyelvezet. Néhány dolog pár perc olvasgatás után is szembetűnő lesz. Így például érdemes észrevenni, hogy a szokásos "Úr" kifejezést mindenhol lecserélték Örökkévalóra, ami a tetragrammaton héber jelentése miatt van. A JHVH (יהוה) kifejezés értelmezése a jelek szerint örök vita marad a teológusok között, mindenesetre az Örökkévaló mindenképpen helyesnek nevezhető. A csere érzésem szerint nem tett hozzá, de nem is vett el semmit a megértésből.

Az Egyszerű Fordítás tesztelgetését a közismertnek nevezhető szakaszok áttekintésével kezdtem, melyek közül most csupán kettőt emelnék ki. Az egyik a 23. zsoltár negyedik verse, mely a pásztor vigasztaló botjáról és vesszőjéről szól. Ezt a mondatot sokan értették már félre, mert a bot és a vessző képében csupán a fenyítés eszközét látták meg, mellyel a gyülekezet vezetői ütlegelik a kóborló tagokat, akik ezt valamiért vigasztalásként fogják fel. Lássuk miként adják vissza az igeverset a különféle fordítások:

"Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól; mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem." (Károli fordítás) 

 "Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem." (Magyar Bibliatanács - "Új fordítás")

"Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy. Vessződ és pásztorbotod megvigasztaltak engem." (Neovulgata - Szent Jeromos)

"Bizony, még ha a halál árnyékában, sötét és mély völgyeken kell is átmennem, akkor sem félek a gonosztól, mert te, Örökkévaló, ott is velem vagy. Pásztorbotod megvéd, pálcád vezet." (Egyszerű Fordítás)

Jól látható, hogy az Egyszerű-változat jelentősen különbözik a többitől: olyan szavak is szerepelnek benne, amiről más fordítások nem tudnak, ugyanakkor a bot és a vessző funkciója szerintem tisztább és egyértelműbb a többihez képest.

A másik klasszikusnak nevezhető rész a Tízparancsolat egyik verse volt. Konkrétan a "Ne paráználkodjál!" kapcsán vizsgáltam meg, hogy az Ószövetség a paráznák kifejezést milyen változatokban használja. Leginkább három alak köthető ehhez a fogalomhoz: a ná'ap (házasságtörő), a zánáh (parázna, bálványimádó) és a qádes / qadesah (férfi / női kultikus prostituált). A következő táblázatban az eredeti kifejezés mellett a Károli és az Egyszerű Fordítás megoldásait láthatjátok néhány szúrópróbaszerűen kiválasztott igeversben:

Ahogy az jól látszik, a ná'ap esetében az Egyszerű Fordítás négy esetből háromszor "házasságtörőt" említ, ami jobban meg is felel az eredeti kifejezésnek. A dolog azért is érdekes, mert legtöbben a parázna halmazt bővebbnek érezzük a házasságtörésnél, az új kiadvány azonban ragaszkodik a héber jelentéshez. A zánáh előfordulásakor pedig általában helyesen dönt a prostituált-parázna verziónál. A Zsoltárok 106:39 kivétel ez alól, ám ott Izrael hűtlenségéről van szó a szövegben, aminek a házasságtörés kitétel inkább megfelel. Érdekes módon a qádes szó valódi jelentése egyik verzióban sem mutatkozik meg igazán: persze a "kultikus férfi prostituált" kifejezés elég furcsán is nézne ki egy Bibliában. (Egyébként módfelett humorosnak tartom, hogy a qádes szó - mely eredetileg a kánaáni nyelvből került a héberbe - etimológiai alapját képezi a qádos, azaz szent kifejezésnek. A kultikus parázna persze valóban "szent" volt a maga nemében, hiszen a kánaáni kultusz bizonyos céljaira tartották fent, mégis mulatságos hogy egy alapvetően erkölcstelen foglalkozás adja a kiindulópontot a szentség szavához.)

Bár egyetlen szó utáni nyomozás nem szolgáltat kellő alapot egy általános konzekvencia megfogalmazásához, azonban fenti kutatásunkból is jól látszik a fordítók szándéka. Az Egyszerű Fordítás készítői láthatóan arra törekedtek, hogy magyarázzák a bibliai szöveget, de ezzel együtt szándékukban állt közel maradni az eredeti jelentésekhez is. A modernizálás oltárán valószínűleg nem veszett el a tartalom, sőt pontosságát tekintve néhol akár még túl is tehet a korábbi népszerű magyar Bibliákon.

Szerintem az Egyszerű Fordítás összességében remek munka. Nyilván nem tökéletes, de amire készült, arra több mint jó. Elégedettek lehetnek mindazok, akik fáradságos munkával létrehozták, és ugyancsak boldogan forgathatja az olvasótábor is. Egy nívósabb és tartósabb kivitelben akár a legnépszerűbb magyar Biblia is lehetne belőle.

Tovább

Nem készült, született - interjú az Egyszerű Fordítás egyik fordítójával

Az egyik, a háromféle borító közül

Bizonyos értelemben az év legjelesebb teológiai-tartalmú eseménye, hogy ezekben a napokban lát napvilágot egy igen régóta várt projekt gyümölcse: itt az Egyszerű Fordítás teljes verziója! Ó- és Újszövetség, a lehető "legmagyarabbul" olvasható, laikusoknak, szakembereknek egyaránt. A blogban újdonságként - mielőtt leírnám véleményemet az új kiadványról - a botcsinálta riporter bőrébe bújtam és egy rövidke kérdezz-felelek formájában megkerestem Szőcs Zoltánt, aki a szöveg egyik fordítója volt.

Óriási munka, nagy felelősség, hosszú várakozás, alaposan felcsigázott olvasóközönség. Valószínűleg az Egyszerű Fordítás elkészítése nem volt egyszerű. Szőcs Zoltán válaszolt a kérdéseimre.

- Még mindig sok olyan nyelv van a világon, melyre nincs lefordítva a Szentírás, de a magyar nem tartozik ezek közé, hiszen elég széles kínálatból válogathatunk. Miért volt szükség arra, hogy a számos magyar bibliafordítás mellett rendelkezésre álljon az Egyszerű Fordítás is?
Szőcs Zoltán: A Szentírás mérhetetlen gazdagságát egyetlen fordítás sem adhatja vissza teljesen, viszont mindegyik hozzátesz valamit a korábbiakhoz. Így gyarapszik a megértésünk mélységben, szélességben, magasságban. Minden generációnak meg kellene birkóznia az új fordítás feladatával - ahogyan halad az idő, a Szent Szellem egyre többet kijelent az Írás titkaiból. Másrészt a nyelv is él, azaz változik, amihez alkalmazkodnunk kell. A hagyományos egyházak abban a tévedésben vannak, hogy lehetséges egyetlen "tökéletes és teljes értékű" bibliafordítást elkészíteni, amely mindent lerögzít, és az illető felekezet egyfajta "hivatalos etalonja" lehet. Évszázadokig ilyen igénnyel lépett fel a Vulgata. A reformáció egyik nagy gátszakadása éppen az volt, hogy e koncepció helyett minden nemzetnek a saját nyelvén kell újrafogalmaznia a Biblia üzeneteit. Nyilvánvaló, hogy amikor az első nemzeti nyelvű bibliafordítások megszülettek - akkor történt az igazi áttörés, az volt a valódi reformáció első lépése! Valójában egy bibliafordítás soha nincs befejezve - azt csak egy időre abbahagyni lehet.
- Ha missziós célzattal készült az Egyszerű Fordítás, vannak-e visszajelzéseitek arról, mennyire forgatják nem hívő emberek?
Zoltán: Hozzám nem érkeztek ilyen visszajelzések. Ezt a könyvterjesztők tudnák megmondani.
- Sokan azzal "vádolják" az Egyszerű Fordítást, hogy nem csak egyszerű, hanem teológiailag pontatlan. Bár érthető, de inkább értelmez, mintsem az eredeti szöveg tartalmát adja vissza...
Zoltán: A fordításban közreműködő csapat minden tagja teljes erővel arra törekedett, hogy az eredeti szöveg értelmét adjuk vissza, de mai magyar nyelven. Semmiféle teológiát nem vittünk bele. A team sok szakembert is tartalmaz, akik a maguk területén magas fokú képzettséggel (akár doktori fokozattal is) rendelkeznek, valódi bibliatudósok, nyelvészek - és hosszú évek óta főállásban ezzel foglalkoznak. Az első nyersfordítást számos ilyen szakember lektorálta, javította, ellenőrizte - éppen azért, hogy semmilyen teológiai "ferdítés" ne kerülhessen bele. Hitünk és meggyőződésünk szerint valamennyien megtettük, amit megtehettünk, hogy ez a fordítás az eredeti szövegek értelmét hűségesen visszaadja mai magyar nyelven. Nyilván lehet még rajta javítani - ezt a munkát fogjuk is folytatni, és minden javító szándékú javaslatot szívesen fogadunk. Ha valakik jobbat, hűségesebbet tudnak készíteni, annak csak örülni fogok. Szabad a pálya, mutassák meg, hogyan kell igazán jó fordítást készíteni! Én leszek az első, aki gratulál nekik, ha megérem!  
- Gondolom ezt a hatalmas munkát nem egyedül végezted. Mi volt a te szereped a fordítás egész folyamatában és kikkel dolgoztál együtt? 
Zoltán: A munkában több bibliafordításra szakosodott nemzetközi szervezet, intézmény, és számos külső szakértő működött közre. Magyar részről is többen dolgoztak a fordításon. Maradjunk abban, hogy az eredmény teljes mértékben team-munka gyümölcse. A WBTC  (World Bible Translation Center, a Biblia különféle nyelvekre való lefordításával törődő szervezet - Sytka) több, mint 30 éve jött létre, és azóta széles szakembergárdával rendelkezik. Több tucat bibliafordítást "szültek meg" kínai, indiai, afrikai nyelveken és arabul  is - Európában hasonló fordítások készültek román, bolgár, lengyel, horvát, és ki tudja még hány nyelven. A BLI mögött is hosszú történet áll.
- Egyébként nehezebb volt az Ószövetséget egyszerű nyelvezettel visszaadni, mint az Újszövetséget?
Zoltán: Nem. Csak szeretni kell - akkor minden "olajozottan megy". Persze, vannak különösen nehezen érthető  részek az eredeti szövegben, de ez külön probléma.
- Mégis, melyik szakaszok okozták a legnagyobb fejtörést a fordítási munka során? Esetleg volt személyes kedvenc részed?
Zoltán: A csoporton belüli nézetkülönbségek szeretetben történő áthidalása: inkább ez volt a nehéz, nem a fordítás. A kedvenc részeim az 1Mózestől a Jelenésekig terjednek. Az apokrif könyveket nem szeretem, ám azokkal nem is kellett foglalkoznom. Viccen kívül, a próféták írásai, az Énekek Éneke, Jób, a Példabeszédek és a Jelenések könyve (ez különösen nagy élmény volt számomra), Pál szenvedélyes levelei, a Zsidókhoz írt csodálatos levél, az Apostolok Cselekedetei, a történeti könyvek... a helyzet az, hogy mindet nagyon szeretem! Mi volt igazán nehéz? Az evangéliumok! Önmagában hosszú téma, bele se kezdjünk, mert nem tudnám abbahagyni. A teljes anyag, a történetek, a beszélgetések, a tanítások izráeli környezetben zajlottak, és héberül, valamint arámiul hangzottak el. Ám ami a kezünkben van, az görög nyelvű szöveg, amit valószínűleg héberből fordítottak. Még előttünk áll annak feltárása, hogy eredetileg hogyan is hangozhattak a szövegek, mi is történt, ki és mit mondott kinek, és aki hallotta, mit értett meg belőle.
- Milyen személyes indokok vesznek rá valakit arra, hogy egy ilyen munkába belefogjon?
Zoltán: Álmomban sem gondoltam, hogy egyszer ilyesmiben részt vehetek majd... Eredetileg arra kértek, hogy segítsek a munkában - egy korábbi változatot kellett javítanom, hogy helyes magyarsággal szólaljon meg -, amit elvállaltam, megcsináltam, ahogy tudtam. A reakció az volt, hogy a munkát folytassam! Ez 12 évvel ezelőtt történt. Fejest ugrottam a feladatokba, azután pedig már nem is akartam belőle kimászni. Nagyon nehéz körülmények között, de jól haladtam, végül 2003-ban megjelent az Újszövetség egyszerű fordítása. Szívesen fogadták, egyben máris kérték az Ószövetséget is ebben a stílusban. A WBTC - látva a nagy igényt a folytatásra - azt mondta, vágjunk bele.
Ugyanakkor mindvégig hátszéllel vitorláztam. Ha azt állítom, hogy Isten a kezében tartott ebben az időszakban, akkor a tizedét sem mondtam el a valóságnak. Valójában egy ilyen munkát nem lehet "kiadni" valakinek. Nem lehet "kitalálni", hogy "ugyan csináljunk már egy új magyar Bibliát!". A jó fordítás nem készül, hanem születik - erről megkérdezheted a költő-műfordítókat! Ők azt mondják ihlet kell hozzá - mi ezt másképpen fogalmazzuk, mert tudjuk Kitől jön az erő a futáshoz. Másképpen nem lehetséges végigfutni ezt a pályát! Azt gondolom, hogy a magyar nyelv az egyik legnagyobb kincs a világon. Ahogyan mi megfogalmazzuk az igéket, abban felcsillan valami egészen eredeti és új szín, amelyet más nyelveken nem lehet kifejezni. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez minden más nyelvre is érvényes - de nekünk a magunk kertjét kell gondoznunk.

Az új Egyszerű Fordítás teljes verziója október elsejétől már rendelhető!

Tovább

A hit és a formája

Reggeli felkelés után ajánlatos egyesével felcsatolni a szellemi fegyverzetet: egytől-egyig az összeset, az igazlelkűség derékövétől a Lélek kardjáig. Ha hiánytalanul öltözködünk, az megvéd egész napra. Aztán ott van az ima és bibliaolvasás: minden nap kötelező, az imát pedig úgy kell befejezni, hogy "Jézus nevében, ámen". Ördögűzés? Nem probléma. Hangosan rá kell parancsolni a démonokra (katolikusoknál jó az is, ha van szenteltvíz valahol a farzsebünk környékén) és kikiabálni őket a paciensből.

Bibliai gyakorlatok? Engem sokszor inkább a mágiára emlékeztetnek. Csiribí-csiribá, halleluja, ámen.

Nem gúnyolódom, csak kicsit pukkasztani szeretnék. Tényleg csak kicsit, mert tulajdonképpen elkerülhetetlen, hogy a hitünk ne járjon együtt bizonyos formákkal. Vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor látható alakba önti a meggyőződését, és ezek a pillanatok nem feltétlenül kötődnek valamilyen vallásosan szakrális eseményhez sem. A fiúk és lányok gyűrűvel jegyzik el egymást és kiöltözve, nagy zabálás keretében adják hírül a világnak azt a belső meggyőződésüket, hogy szerelemből házasodnak. A gyerek tortát kap a születésnapjára, lángoló gyertyákkal, marcipánfigurával, közben vakuk villannak, felhangzik a hepibörzdéj és mindenki együtt örül annak, ami nem megfogható, ám nagyon is valóságos jelenség az ünnepi légkörben. A lényeg odabent, a forma idekint van.

A meggyőződés, a belső értékrend, a gondolkodásmód tehát megtestesül, alakot kap, s nincs ez másként a hitéletünkben sem. Bemerítkezünk, mert kifejezzük a hitünket, és úrvacsorázunk, mert megmutatjuk, hogy gondolunk Jézus halálára. A hitünk együtt jár formákkal, ez nem vitatéma, ezen azt hiszem nem fogunk összeveszni. A probléma akkor kezdődik, amikor a sorrend megfordul, és már azt kell mondjuk, a formákat követi némi hit. Ez az a küszöb, amin átlépve a hitből a mágia térfelére jutunk.

Mindez azért jutott eszembe, mert Szkéva fiairól olvastam az Apostolok Cselekedeteiben. A sztori ütős, két világot, két szemléletmódot feszít egymásnak. Először is megtudjuk, hogy Pál munkáján keresztül Isten ou tas tychousas, "rendkívüli és szokatlan" (görög kifejezésmód) csodákat tett. Még a Pál keze által érintett kendők és kötények is betegeket gyógyítottak. Elsőre talán már ez is elég mágikus hókuszpókusznak hangzik: gyógyító kendők, gyógyító kötények. Ilyesmi az egykori Budapest Tévé késő esti műsorába passzol, nem a Szentírásba. Lukács azonban tudja miről tudósít, és az nem mágia: ugyanis épp ezután tesz említést azokról, akik a formákat lemásolják. Ez már abban az időben sem volt ritka jelenség. A diaszpóra-zsidóság tagjai között akadtak olyanok, akik egyszerűen megpróbálták kopírozni Izrael és a pogány vallások elemeit. Maga a tartalom, a hit veleje nem kellett nekik, mert azt gondolták, bizonyos technikák magukban is hatékonyak. A másolások között fennmaradt egy híres varázslóformula: "kényszerítelek téged Jézusra, a héberek Istenére". Szkéva fiai is ilyesféle formával próbálkoztak, ám a mágia nem fejtett ki valódi erőt és a démonűzéssel próbálkozó hét srác beégett. Noha az akció balul sült el, ám egyetlen pozitív hozadéka azért mégiscsak volt: az Efezusban mágiával foglalkozók magukba szálltak, hívők lettek és közülük sokan elégették mágiával foglalkozó könyveiket. Megértették mi a különbség a Jézus-hit és az abrakadabra között: leginkább az, hogy csak az egyik működik...

Jó kis csavarral van itt dolgunk: Pál kendőiről a látszattal szemben kiderül, hogy azok nem mágikus kellékek, hanem eszközök Isten gyógyításában. A formálisan szinte keresztényinek tűnő eljárás a démonűzésnél - mely ráadásul Pál tekintélyére is hivatkozott - pedig éppenhogy mágia, amihez a látszat ellenére sincs semmi köze Istennek. Hát nem ismerős térfélcsere ez? Előfordul ma is!

Érdekes egyébként, hogy a katolikus egyházban hétféle szentséget tartanak fontosnak, míg a protestáns gyakorlat csupán két formalitáshoz (a bemerítkezéshez és az úrvacsorához) ragaszkodik. Persze tudjuk jól, a felszín alatt sokkal több próbál utat törni magának mindkét táborban. Én azt hiszem manapság igencsak a formák idejét éljük. Ezek többsége persze nem mágikus, hanem egyszerűen üres. Miért? Az erő hiánya miatt. Hihetetlen mennyiségű formát kell legyártanunk, ha már erő nincs túl sok a kereszténységben. A formák legnagyobb veszélye ebben a fajta helyettesítésben rejlik: fenntartja a működés látszatát, tehát megnehezíti az őszinte szembenézést, lassítja a felismerést és ezáltal a helyreállást is. Vajon mikor jön el az a pont, amikor a forma a hit elé kerül és mit lehet tenni azért, hogy visszatelepedjen a saját pozíciójába?

Egy biztos: ha a kereszténységben nincs igazi erő, inkább látnék az egyházban ürességet, a papok arcán tanácstalanságot, a vezetők homlokán kérdőjeleket, mintsem a forma-gyár újabb "megoldásait". Az egyház üressége meglehet rossz üzenet a világnak, de őszinte vallomás Istennek. A formák és mechanizmusok túlzott erőltetése viszont leleplező, mert csak azt mutatja, takarni akarjuk mennyire üresek vagyunk.

Tovább