2012. március 30., péntek

ÖT!

"Megmondom őszintén, sokat filóztam azon, érdemes-e nekiblogosodnom... Ott van az igény, hogy elmondjuk, megosszuk, kiírjuk önmagunkat, hagyjunk egy ujjlenyomatot a világ arcán" - írtam le ezeket a sorokat 2007. március 29-én, azaz éppen öt évvel ezelőtt. Öt éves lett a blogom, úgyhogy krokodilkönnyektől fuldokolva emlékszem vissza a kezdetekre és az eddig megtett útra. :-)

Részben egy bizonyos - azóta már a hallgatás ködébe burkolózó - balati nevű bloggertárs tehet róla, hogy kereken öt esztendeje elhatároztam, blogot fogok írni. Koncepció az nem volt, az egyetlen határozottnak nevezhető elképzelés szerint egy rendszeresen frissülő, főként teológiai témákat érintő okoskodást teszek majd le a virtuális asztalra. Ebből az okoskodás egész biztosan sikerült is...

A száraz statiszika alapján 5 év alatt 863 bejegyzést írtam, amihez az olvasók szorgalmának köszönhetően 9954 komment érkezett. A kibertérben nehezen látszanak az érzelmek, de szavakon keresztül is igyekszem kifejezni, hogy nagyon hálás vagyok mindenkinek a hozzászólásaiért. A törzsközönség olyan emberekből áll, akikkel bármikor személyesen is találkoznék egy-egy face-to-face eszmecserére -  beleértve azt a néhány elkötelezetten ateista szemléletű olvasót is, aki követi a blogot.

Az öt év alatt akadt néhány meglepetés. Gőgösen és az orromat fennhordva jelenthetem, hogy olyan emberek is hozzászóltak a bloghoz, mint Dr. Jeszenszky Ferenc fizikus (valószínűleg Norbs itt fog megjegyezni valami olyasmit, hogy "ezzel én nem dicsekednék"...), Molnár Róbert politikus (az "Egy politikus, akit megragadott Isten" című könyv szerzője), valamint Szabados Ádám, teológus, író, blogbrother.  :-)

A blog leginkább vihart kavart bejegyzése a Zeitgeist című filmről szólt, amihez 1007 hozzászólás érkezett. Ehhez hasonlóan mozgalmas utóélete volt a Viskó című könyvről szóló bejegyzésnek - egy hírportál is belinkelte, valamint a post hatására meghívtak egy rádióműsorba vitatkozni a könyvről. Komoly viták alakultak ki az Intelligens Tervezés kapcsán, az ÉRTEM egyesület többször belinkelte ezeket az írásokat is. A legfrissebb fejlemény pedig, hogy felértem a szakma csúcsára: a közelmúltban a Talita nevű keresztény női portál(!) felkeresett és azóta rendszeresen átvesznek az itt megjelenő bejegyzésekből. Soha nem gondoltam volna arra, hogy egy hölgyeknek szóló magazinban kötök ki. :-)

A blog legnagyobb értékének azonban azt tartom, hogy az öt év alatt kialakult egy kisebb olvasóközönség, sőt talán közösség, több visszatérő vendéggel (amiért nagyon hálás vagyok mindenkinek), valamint az ezzel járó és előforduló komolyabb csetepatékkal a kommentelések során. Én a magam részéről néha úgy orrbavágtam volna pár vehemensen vitatkozót, hogy a fal adja a másikat a vitákat mindig élveztem, sokat tanultam belőlük, és azt hiszem kevés kivételtől eltekintve senkivel nem romlott meg a virtuális viszonyom. Köszönöm mindenki kitartását, nagyon kedvesek vagytok, jó ha tudjátok, én is rendszeresen olvaslak benneteket! :-)

2012. március 27., kedd

Jahve színre lép (2)

Ha megkérdeznek valakit arról, mi van a Bibliában, majdnem biztos, hogy bibliai történeteket kezd el sorolni, azok közül is főként a népszerűeket. Végigszalad a slágereken, kezdve Noé bárkájától Józsefen és Mózesen át Jónásig, aztán átnyargalva az Újszövetségre jön majd Jézus és Pál sztorija. Ezzel önmagában semmi probléma nincs, de néha nagyszerű a sok bibliai történet között felfedezni azt a láthatatlan fonalat, ami összeköti őket egyetlen, gigantikus kijelentéssé.

A kulcsszó az üdvtörténet. Ez az, amit én magam is sokszor nehezen veszek észre, mert annyira elmerülök a részletekben. Ilyenkor hajlamos vagyok elfelejteni, hogy Isten nem irodalmi remeket akart ihletni a Bibliával, vagy ütős történetek láncolatát, amiből a legjobbak bekerültek a végleges szövegbe. Nem. A Biblia igazából egyetlen történet. Egy jó nagy.

Amikor arról vitázunk, hogy az Ábrahám idejében gyakorolt vallás más volt, mint a mózesi jahvizmus, egy természetes folyamat egyik képkockájába pillantunk bele. R.W.L. Moberly összeszedett több olyan jellegzetességet, ami a pátriárkák hitgyakorlatát megkülönbözteti a későbbi Jahve-szemlélettől. Nincs még éles ellentét a pátriárkák és a kánaániták között, sőt előbbiek jövevényként élnek utóbbiak között. Ábrahám és a többiek kultikus gyakorlata különbözik attól, amit később olvasunk, különösen a Deuteronomiumban. Még nincs közvetítő, pap vagy próféta: Ábrahámot egy alkalommal nevezi a Biblia prófétának (Gen 20:7), mert másokért imádkozik - de nem olyan, mint a későbbi nabik, azaz próféták. Az eltérő paramétereket még lehetne bőven sorolni.

Mindebből a vallástudósok azt a következtetést vonták le, hogy Jahve egy "importált isten", mert mindez nagyon más, mint amit később Mózesnél olvasunk. De valóban így van ez? Szerintem nem számolnak az üdvtörténet fogalmával és folyamatosságával. Ha a fiam 3 és 8 éves kora között nem hasonlít rám, de 9 éves korától egyre inkább úgy néz ki, mint én, egyre inkább úgy beszél, mint én, egyre inkább úgy gondolkodik, mint én, akkor ez azt jelenti, hogy 3 és 8 éves korában nem az én fiam volt?

Buta hasonlat, de amit az üdvtörténet elején látunk, az a hit egy "kezdeti állapota". Nem kisebb, nem rosszabb, hanem az akkori pillanatnak megfelelő. Valóban más, mint a mózesi jahvizmus, hiszen egészen más a történelmi szituáció, a szociokulturális tényezők, és az üdvtörténeti kontextus. Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy többek között ez is igazolja Ábrahám és a pátriárkák történetiségét: nehezen elképzelhető, hogy egy ilyen vallási szisztémát olyasvalaki kitaláljon és leírjon, aki a mózesi jahvizmusban él.

Összegezve mindezt, azt látjuk, hogy Isten kijelentése fokozatosan bontakozik ki, ami néhol töréspontokat, hol halványabb, hol erősebb vonalakat váj a Biblia teljes, gigantikus történetének menetébe. Elindulunk a szoros és közvetlen kapcsolatból Isten és ember között (amiről a teremtéstörténetben olvasunk), majd eljutunk a pátriárkák nomád, állattenyésztő, családfő-központú, de még mindig Istennel személyes érintkezésben álló viszonyáig. Aztán jön egy nagyobb kanyar, megjelenik Mózes és a törvény, az ember és Isten között ott vannak a papok, léviták, próféták, hogy előkészítsék a színpadot a legnagyobb felvonáshoz: Jézus megjelenéséhez. Benne Isten megint közelebb lép, a kárpit szakad, mi is léphetünk, pünkösdkor pedig a Szentlélek a lehető legszorosabb módon, az emberben belül kezd munkálkodni.

Szerintem szép mindebben meglátni azt a hatalmas sztorit, aminek jelen pillanatban sincs vége, és amelyben - mégha kicsit és rövidet is -, de nekünk is osztottak szerepet. És ha ebből a perspektívából nézzük, akkor ugyan találhatunk olyan elemeket, melyeket sokféleképpen magyarázhatunk, de a mozaikdarabkák csak a történet egészét szemlélve kerülnek a helyükre. Nem El fejlődött Jahvévé, hanem a kijelentés haladt tovább a maga medrében.

2012. március 24., szombat

Jahve színre lép (1)

Robert Wright
"Ha objektíve nézzük, semmi okunk nincs tehát azt feltételezni, hogy az izraelita monoteizmus kialakulása bárhol máshol történt, mint Kánaánban" - kezdi érvelését Robert Wright, aki meggyőződéssel vallja, hogy maga Jahve, azaz a zsidóság és a kereszténység Istene senki más, mint az egykori kánaánita kultúra továbbfejlődésének eredménye. Régóta közkedvelt vallástudományi elmélet, hogy az izraeli Jahve-hit megjelenése az akkori politeista panteonból eredeztethető.

Vajon hogyan kezdődött az egész? A pátriárkák korában gyakorolt hit megegyezett a későbbiekben megjelent, a törvényeken alapuló hittel? Mi a különbség a pátriárkák vallása és a mózesi jahvizmus között? Ezek a kérdések régóta foglalkoztatják a témán vitatkozó, azt magyarázó és kutató embereket. Wright fentebb említett meggyőződése mondhatni alapvető vonása a vallástudomány megközelítésének. Keresztények számára egyenesen súlyos blaszfémia lehet még csak elképzelni is a nem hívő álláspontot, miszerint Jahve - aki a visszataszító kánaáni istenek ellen harcol - maga is kánaáni istenként kezdte pályafutását, majd ezután fokozatosan nyerte el azt a formát, amit az Ószövetségben megtalálunk. De mire alapozzák tulajdonképpen ezt az egész elméletet?

A magyarázat szerint a Biblia szétszórt, néhol talányosnak érezhető utalásai "Jahve eredetére" kevésbé tűnnek zavarosnak, ha az előzőekben ismertetett logikát követjük. Az érvelés kiindulópontja az, hogy több ókori állam (például Egyiptom vagy Kína) a saját istenpanteonját nagyrészt a kormányzati struktúrához hasonlóan alakította ki. Így például Mezopotámiában az isteneknek tanácskozó gyűlésük volt. Mezopotámia Kánaán szomszédságában található, ezért nem lenne meglepő, ha Kánaánban is ilyesfajta "istengyűlést" találnánk - érvelnek a kutatók. Mind kiderült, valóban létezett ilyen: ugariti szövegek lefordításai alapján sokan úgy gondolják, Izrael hitének megismeréséhez is közelebb jutottak. Ugaritban az az isten, akit leggyakrabban e gyűlés vezetőjeként ábrázolnak El, aki furcsán hasonlít Jahvéra. Volt olyan kutató, aki összeszedte El jellegzetességeit és állítása szerint azok nagyban egyeznek a Biblia Istenével. A kánaáni "istenközösség" kifejezés szó szerinti jelentése "El tanácsa". Pontosan ugyanezt találjuk "az isteni közösség" héber kifejezés eredetijében (a 82. zsoltárban), vagyis az adat El, azaz "El tanácsa" szavakat. A hozzáértők azt állítják, mindez csak a kezdet és az Ószövetségben számtalan ehhez hasonló aprósággal találkozhatunk, melyek szerintük arra utalnak, hogy a Jahve-hitnek kánaáni gyökerei lehetnek.

Mindez persze egy keresztény számára elfogadhatatlan. Nem hiszünk abban, hogy Jahve eredetileg kánaáni isten lett volna, akit "a zsidók átvettek" és addig fúrták-faragták, ameddig számukra követhető Teremtővé nem vált. Jó azonban elmondani, hogy Robert Wright egyébként igen gondolatébresztő könyve egyoldalúan csak azt az elméletet tárgyalja, ami valószínűleg saját ízlése szerint a legkedvesebb - meg sem említve rengeteg más kutatást, melyek egész más oldaláról közelítik meg ezt a problémát.

Ha jól megfigyeljük, az egész érvrendszer az El istennévre összpontosít, s tulajdonképpen ennek alapján állítja, hogy mivel ez előfordul Izrael vallásának kezdeteinél, valószínű lehet, hogy átvételről van szó. Wright nem árulja el nekünk, hogy az El istennév a szemita nyelvekben szimpla köznév, ami "isten" vagy "istenség" jelentést hordoz. Való igaz, hogy az ugariti szövegekben tulajdonnévként szerepel, mint a panteon legfőbb ura, a világ megalkotója, az istenek atyja és királya. Egyébként az El kifejezés az Ószövetségben 238 alkalommal fordul elő, jelenti az igaz Istent, az atyák Istenét, Izrael Istenét és sok helyen a Jahve nevet helyettesíti. Ézsaiás a pogányok istenének neveként is használja - vagyis úgy tűnik, a bibliai szerzők is tisztában voltak azzal, mit jelent ez a fogalom.

Ugyanakkor nem szabad elhallgatni, hogy a különféle El megnevezések és speciális szókapcsolatok (El Roi, El Olam, El-Shaddaj) csak a pátriárkai korral kapcsolatban fordulnak elő. Éppen ezért a legtöbb teológus úgy érzelmezte mindezt, hogy ez a korszak egy megkülönböztetett szakasz volt Izrael vallásában. Nos, az mindenesetre nem csak az El név gyakori használata miatt, hanem más szempontból is igaznak tűnik, hogy a pátriárkák vallása és a mózesi jahvizmus között alapvető különbségek vannak. A provokatív kérdés az, hogy az ősatyák - akik egyértelműen politeista háttérből indultak - azért gyakorolták máshogyan a hitüket, mert egyszerűen "átvették Jahvét" a kánaánita panteonból, vagy inkább életmódjuk, a vallási intézmények teljes hiánya és az üdvtörténet adott pillanatának minden sajátossága áll mindennek hátterében? A következő bejegyzésben ennek szeretnék kicsit utánajárni - most igyekeztem őszintén helyt adni azoknak, akik világi szemszögből magyarázzák a Jahve-hit megjelenését.

2012. március 19., hétfő

Ahol a mézes kenyér is lehet lekváros

Lassan-lassan befejezem azt a teológiai főiskolát, ahova négy tanévvel ezelőtt jelentkeztem, az ember pedig egy ilyen pillanat határán állva óhatatlanul elgondolkodik az addig megtett útszakaszon. Gondolataim egyike, hogy néha elegem van az egész teológiából, amit egyébként szeretek, de most éppen nagyon feszít a teli hócipő miatta. Záróvizsga előtti kifulladás határán állok vagy csak szimplán elment az eszem?

Szóval miért utálják annyian a teológiát? És mi váltja ki azt az eredményt, hogy egyesek elmerülve "az isteni tudományban" éppenhogy kitérnek a hitükből, amihez teológia nélkül addig oly állhatatosan ragaszkodtak? A világi emberek hozzáállása nem kérdés: ők egyszerűen felesleges okoskodásként jegyzik az egészet. A népek ópiumának szisztematikus levezetése - ez nekik a teológia. Valahol megértem, furcsa lehet nem hívő szemmel a tudományos igénnyel előadott hit. Ám egészen más a helyzet, amikor olyasvalaki csap az asztalra, aki nyakig benne van a dolgokban. A kérdés tehát az, mitől lesz pöttyös a hívő, ha mélyen elmerül a teológiában?

Egyik barátom jut eszembe, aki belépett a szobámba és a könyvespolcom teológiai műveit böngészve két perc után megszólalt: "Mennyi okoskodás! Hogy vagy képes ezeket elolvasni?". Ez az a pillanat, amikor előszedek egy szép körmondatokba fésült ájtatos választ arról, milyen hasznos is megismerni azt a színes világot, ahogy a hozzáértők szemlélik a hitet - hát nincs is annál jobb, mint meghallgatni mások véleményét.

Pedig néha el kell ismernem, magam sem tudom mi vonz abban az összevisszaságban, amit teológiának nevezünk. Az mindenesetre taszít, hogy szinte egyetlen olyan kérdés sincs, amiben teljes lenne az összhang. Amikor néha engedek annak az illúziónak, hogy most éppen megértettem valami fontosat, újra és újra rá kell döbbenjek, hogy amit magam előtt látok, az csupán egy a végeláthatatlan elméletek halmazában. Teremtéstörténet: melyiket szeressük, a kreacionistát, a műfajértelmezőset vagy a teista evolúcionistát? Pentateuchos keletkezése: mármint Wellhausen, Gerhard von Rad vagy a többi jómadár elmélete alapján? Szinoptikusok: Streeter négyforrás elméletére gondoltok, Augustinus felvetésére, esetleg Griesbach hipotézisére? Az Apostolok Cselekedetei műfaja most történelmi beszámoló, egy mára nem létező cselekedetek nevű stílus egy darabja, vagy még az is lehet, hogy sehova nem tudjuk besorolni? Kíváncsiak vagytok arra, hogy eretnek volt egy-egy bizonyos jelentős egyházi személy? A válasz attól függ, milyen forrást vesztek kézbe. Igazából minden válasz ettől függ. Rengeteg esetben, amit teológiai kutatásnak nevezünk, az úgy tűnik semmi más, mint magasan kvalifikált hangadó emberek pillanatnyi elgondolása attól függően, milyen könyveket emeltek le a polcról.

Ez pedig baj. Valljuk be férfiasan: emberi természetünk szerint alapvetően utáljuk az ilyesmit. Nem is csodálkozom, ha ez sokakat összezavar és úgy érzik, kicsúszik a biztos talaj a lábuk alól - inkább azokra nézek ámulattal, akik egy pillanatra sem inognak. Durva leszek: ők vagy betegek vagy nem fogják fel miről van szó. Nem így lettünk összerakva, és maga a valóság sem körülöttünk. Éppen Isten teremtett bennünket olyan lényeknek, akik igénylik, hogy a világ érthető legyen - amennyire ez lehetséges. Maga Isten alkothatott volna olyan valóságot, ahol minden paraméter kiszámíthatatlan, minden körülmény állandóan ingadozó és megismételhetetlen. Azt hiszem egy ilyen világban nemcsak boldogulni, de létezni sem lehetne. Ha valami gonosz tréfa okán a teológiai struktúrák képesek lennének hatni az anyagi valóságra, az itt kedves barátaim,  minden dolog végét jelentené. Akkor egyik nap az autóm csak akkor indulhatna el, ha éppen piros zokni van rajtam szürke gatyával és fehér inggel - másnak azonban ez a kombináció már nem működne, csak a kék papucs zöld pólóval és szakadt farmerral. Néhány tárgy felfelé esne ha kidobnám az ablakon, áram akkor lenne a lakásban ha éppen egyetértene vele a konklávé, kenyeret a boltban csak abban az esetben kapnék, ha elmormolnék érte egy zsoltárt.

A teológia saját, belső valósága sajnos olyan, mint egy nagyon rumlis szoba, ahol annál nagyobb a rendetlenség, minél többen akarnak rendet csinálni benne. Az átlaghívőnek - értsünk bárkit ezalatt - két lehetősége van: kiszemel magának mindenből egyetlen teológiai nézetet és orrvérzésig védi. Hosszú távon belőle lesz a besavanyodott szentfazék, aki nem lát ki egyetlen teória mögül. Meglátja, előbb-utóbb magára marad. A másik, hogy megpróbálja lenyelni a békát: ha valaki ugyanis nem tud ezen a holtponton átlendülni és képtelen elfogadni, hogy a teológiában semmiféle tartós összhang nincs semmiről, az tényleg válságos helyzetbe sodorhatja magát. Annyit pedig nem ér az egész: akkor inkább menjen a gyerek is a fürdővízzel együtt.

2012. március 18., vasárnap

Dupla küzdelem fanatikusoknak

"Még az Evangéliumi kiadó is tud jó könyveket megjelentetni!" - ez volt az őszinte felkiáltásom, amikor a "Küzdelem az élet értelméért" két kötetét nem kis küzdelem árán végigolvastam. A konzervatív-fundamentalista kiadó munkássága elég messze áll a teológiai ízlésemtől, ám ez a kétkötetes munka megéri a pénzét - de leginkább csak fanatikusoknak. 

Már több John C. Lennox és David W. Gooding könyv is megfordult a kezemben. Minden túlzás nélkül mondhatom, mindegyik komoly munka és igazi kihívás, ahogy az egy jó könyvre feltétlenül jellemző kell legyen. A szerzőpáros dolgozatát ennek ellenére csak olyanoknak merem jó szívvel ajánlani, akik képtelenek kikapcsolódni a filozofálgatásból és még egy kerti partyn is a magukhoz hasonlókkal félrehúzódva az erkölcs eredetéről, teremtésről és evolúcióról, vagy éppen ismeretelméleti kérdésekről vitáznak. Nekik szellemi pezsgőtabletta lesz a két könyv, a többieknek azonban - főleg a második felvonásnál - beletörik majd a bicskájuk.

Az első könyv a vékonyabb jég. Könnyedebb témákkal indul a körút, ahol az Univerzumról, az élet architektúrájáról, az evolúciós vitáról (benne az ember nyelvi adottságairól) esik szó, majd innen jutunk el antropológiai témákhoz, ami az emberi viselkedést, az erkölcs természetét és alapját, az emberi szerepet és hatalmat tárgyalja a szokásos magas színvonalon. Lennox és Gooding nem éreznek félelmet a témák nagyságát illetően és olyan kérdésekbe is nyugodtan belemennek, mint az objektív erkölcs létezése (ami általában heves vitákat és elutasítást vált ki az emberekből). Ezzel kapcsolatban a velünk született igazságérzetről, érzékünkről az erény és erkölcstelenség iránt, a lelkiismeret működéséről egyaránt szó esik.
"Természetesen, amikor az emberek magukévá teszik ezt a nézetet - vagyis hogy az erkölcs alapja megsemmisült - nem kezdenek el bűnözőkként viselkedni. Lehet, hogy erkölcsileg nagyon is példamutató életet élnek. Ugyanis az emberek képtelenek úgy élni, mintha nem létezne erkölcs. Próbálja meg valaki ellopni egy ateista pénzét, megrágalmazni, hamisan tanúskodni ellene, elcsábítani a feleségét, kegyetlenkedni a gyerekeivel - az ateista tele lesz erkölcsi felháborodással, még ha intellektuálisan a Provine professzor által fent kifejtett nézetet vallja is (nincsenek velünk született, abszolút erkölcsi elvek)! Hevesen tiltakozni fog e felháborító dolgok ellen - és el fogja árulni, hogy valójában hisz benne..."
Az erkölcs kérdése kapcsán persze gyorsan eljutunk a genetikához és a különféle redukcionista nézetekhez, melyek pusztán anyagi módon kívánják láttatni és relativizálni az etikai normákat.

A nehezebb témák aztán a második könyvben kerülnek terítékre. Voltak mondatok és szakaszok, amiket többször olvastam végig, hogy egyszer megértsem őket. A körutat a valóság természetével és mibenlétével kezdjük, aztán metafizikai túra következik, a hindu panteisztikus monizmus, a görög filozófia, a naturalizmus és ateizmus, végül a keresztény teizmus talaján állva. Itt aztán repkednek a furcsa nevek és felfogások: a hindu Sankara modelljétől Plótinosz misztikáján keresztül Paul Davies naturalista materializmusáig minden előkerül. Utóbbi "hitvallása" igen elgondolkodtató egy keresztény számára, hiszen őszintén bevallja milyen alapokon áll ateizmusa:
"Ha a vallással kapcsolatos félelmeimről beszélek, nem arra az egyébként teljesen logikus ellenséges érzelemre gondolok, amit bizonyos történelmi vallásokkal szemben érzek... ...Valami ennél sokkal mélyebb dologra gondolok - magára a vallástól való félelemre... azt akarom, hogy az ateizmus igaz legyen és kellemetlen számomra az a tapasztalat, hogy néhányan az általam ismert legintelligensebb és legjobban informált emberek közül vallásos hívők. Nem csak arról van szó, hogy nem hiszek Istenben és természetesen remélem, hogy nincs is Isten! Nem akarom, hogy legyen Isten és nem akarom, hogy a világegyetem ilyen legyen!" (Paul Davies)
A könyv hátralévő része az igazi feketeleves. Episztemológia következik, azaz ismeretelméleti kérdések. Honnan tudjuk, amit tudunk? Melyek az érzékszervi megismerés korlátai? Egyáltalán mi minősül ismeretnek? Hogyan érzékeljük a külvilágot? Mit mond Locke ismeretelméleti teóriája? Hát Immanuel Kant metafizikai elgondolásai? Végül eljutunk az igazság természetéhez, az objektív igazság mibenlétéhez, a historicizmushoz, Hegel szabadságfilozófiájához, és természetesen a bibliai igazságfogalomhoz is. A könyv ezután a posztmodernizmus, az irodalomelmélet, valamint a tudomány szerepének összefüggéseivel zárul.

Meghoztam az étvágyat? Vagy inkább elvettem a maradék kedvet is az olvasástól? Mindkét alternatívát jogosnak érzem. Bennem is felmerült (különösen az episztemológiai részeknél), hogy mire való ez a sok okoskodás? Vajon mennyi értelme van az egész világot mozaikdarabkákra szedni, az egyes alkotórészeket a végtelenségig forgatni-vizsgálgatni, majd az egészet újra összerakni és kerek egészként értelmezni? Aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy ha valaki igazán az élet értelmét keresi, nincs más lehetőség számára, mintsem a dolgok végére járni, felfedezni és megérteni, keresni és találni. Ez fűti az embert, ez ad perspektívát az életnek és egyedül értelmes célt saját létezésünknek. Mindez egy életen át és azon is túl tartó folyamat. Az a tapasztalatom, hogy Isten lépésről-lépésre mutatja meg az igazságot és nem egyszerre zúdítja a nyakamba, mert azt elviselni sem lennék képes.

Lennox és Gooding kétkötetes munkája bár válaszokat is ad, de még inkább kérdéseket vet fel ebben a folyamatban. Még ha néhol feleslegesnek is érezzük a különféle témák mélyreható boncolgatását, mégis azzal az érzéssel fogjuk letenni a könyveket, hogy jó volt az irány és valamit megint megértettünk a körülöttünk lévő valóságból.


(David W. Gooding - John C. Lennox: Küzdelem az élet értelméért, Evangéliumi kiadó, 310 oldal)
(David W. Gooding - John C. Lennox: Küzdelem az élet értelméért II, Evangéliumi kiadó, 328 oldal)

2012. március 13., kedd

Salamon szexuális élete?

Már többször hallottam néhány férfitársamtól kissé irigykedő hangot Salamonnal kapcsolatban. Férfiak lévén - talán nem teljesen meglepő módon - nem az egykori király Istentől kapott hatalmas bölcsességét kívánták meg, hanem sokkal inkább azt a háremet, mely úgy tűnik a fenségesség libidóját szolgálta ki. "Ha neki lehetett, nekem miért nem?" - szólt a naiv kérdés, mintha Izrael uralkodójának udvartartásában minden a szexről és a király szoknyavadászati képességeiről szólt volna.

Természetesen nem akarom azt a képtelenséget sem állítani, hogy Salamon király pompázatos uralkodásában a háremhölgyekhez semmiféle érzelem nem fűzte: hiszen ennek ellenkezőjét éppen a Biblia állítja. Ezt olvassuk:
"Salamon király sok idegen asszonyt szeretett a fáraó leányán kívül, móábiakat, ammóniakat, edómiakat, szidóniakat és hettitákat, olyan népekből valókat, amelyekről ezt mondta az Úr Izrael fiainak: ne keveredjetek közéjük, és ők se keveredjenek közétek, mert az ő isteneikhez hajlítják szíveteket! Ezekhez ragaszkodott Salamon szerelemmel. Volt neki hétszáz főrangú és háromszáz másodrangú felesége. Feleségei elhajlították szívét." (1Kir 11:1-3)
Salamon háreme igen messze áll a mai ember szexualitásról és párkapcsolatról szóló felfogását illetően, de őszintén szólva túl közel Isten eredeti elképzeléséhez sincs. Bár hozzá kell tenni, az ószövetségi népek életgyakorlatában általános volt a poligámia, aminek többféle oka létezett. Így például akkor vett magához második feleséget egy férfi, ha az első magtalan volt (Gen 16:1-2), vagyis az utódlás problémája merült fel. Persze több asszony eltartása a férfi tehetősségétől és anyagi lehetőségeitől függött: a sok nő sok költséggel járt. A poligámia ezért leginkább a gazdagok életmódja volt.

Anyagi szempontból nem is csoda, hogy Salamon képes volt fenntartani egy egész háremet, ami nem pusztán a szexuális teljesítményről, hanem a propagandáról és a politikáról, közelebbről a kifinomult diplomáciáról tanúskodott. Tudható például, hogy Salamon korában a fáraók szívesen látták volna Izrael meggyengülését, a király pedig ezt a szándékot áthúzva feleségül kérte és kapta a fáraó egyik lányát. A kutatók feltevése szerint egyébként ez II. Psinchanu (Psusennes) fáraó lehetett, lányával kapcsolatban pedig nem feltétlen egy főrangú hercegnőre kell gondolni, ugyanis sok esetben egy háremben született, harmadrangú nőt adtak ilyenkor ajándékba. Bárki is volt ez az egyiptomi hölgy, Salamon a kívánt célt elérte vele: Egyiptom egyelőre semleges maradt Izraellel szemben, sőt jegyajándékul még egy várost is adott Salamonnak (1Kir 9:16). Mindez jól mutatja, hogy a hárem politikai-diplomáciai és propaganda színtér lehetett. A gazdagság, a tehetősség üzenetét közvetítette, a fehérnép összetétele ráadásul sokszor stratégiai és nem esztétikai alapon szerveződött. Sok esetben maga a hárem is egyfajta politikai küzdőtérré vált, mivel a feleségek egy része nagy hatalmú és befolyásos családból származott, a különféle intrikák a rivalizáló nők között pedig adott esetben teljes dinasztiák bukásához vezettek. (Hát tényleg mindig a nők álltak a háttérben? :-)).

Nade milyen volt a nők élete? Az ő helyzetük és az egész hárem kérdése biztosan furcsa lehet egy mai, modern, emancipált csaj szemszögéből. :-) Salamon asszonyainak kétféle státuszuk volt: a szárót kifejezés a "hivatalosokat" jelölte, akiket a király házastársának tekintettek. A többiek másodrendűnek, egyszerűen a hárem tagjának számítottak. Manapság talán felháborítónak tűnhet, ha valaki a nők között ilyen különbségeket tesz, de a háremek működésében semmi szokatlan nem volt e tekintetben. (Egyébként kissé megkésve itt említeném meg, hogy maga a hárem kifejezés az arab harímból származik, ami a muszlim országokban a háznak a család nőtagjai számára elkülönített része). A háremek persze nem csak Izraelben, hanem a többi országban, például Asszíriában, Perzsiában és Egyiptomban is léteztek, az épületekben az uralkodó ágyasai, azok szolgálónői és eunuchjai (herélt férfiak) tartózkodtak.

Férfiak és nők, mit szóltok? El tudjátok képzelni mindezt?

2012. március 12., hétfő

Vajha hideg volnál vagy HÉV...

Betegségem miatt régóta frissítettem a blogot, azonban az influenzás tünetek kiheverése sem tudta kimosni belőlem a Hegyen Épült Város (HÉV) gyülekezetben tett látogatásom emlékét. Kis terem, kis gyülekezet, korrekt szellemi légkör - ha jegyzetfüzettel érkeznék istentiszteletre, nagyjából ezeket firkáltam volna a papírra. Tetszik, amikor valaki addig nyújtózik, ameddig a takarója ér és nem akarja magát nagyobbnak feltüntetni a valóságosnál.

Jártam már olyan helyen, ahol a keresztények nagyobb volumenűnek akarták bemutatni saját munkájukat, mint amilyen az valójában. A nagyság óriási és állandó kísértés, mely mögött sokszor az ember fontosságtudata és becsvágya áll: egyszerűen többen akkor érzik elégedettnek magukat, ha sikerül meggyőzniük az egójukat arról, hogy hatalmas dolgokat visznek véghez. A pünkösdi-karizmatikus vonalra különösen jellemző ez a sajátos kísértés. Nem egyszer, nem kétszer hallottam már szószékről hirdetni, hogy én is lehetek olyan, mint Mózes vagy Pál, ez pusztán a saját elhatározásom kérdése. Mondani sem kell, ha ezt a tanítást eltúlozzák, mérhetetlen károkat képes okozni, hiszen az eszméletlen magas mércéket a legügybuzgóbb hívő ember is valószínűleg leveri, a halmozódó kudarcélmények pedig egy idő után válságos helyzethez vezethetnek.

Nos, a Hegyen Épült Város gyülekezetben egyetlen Mózessel sem találkoztam. Egy viszonylag kicsi épület ad otthont egy nagy szívű gyülekezetnek. Belépve többnyire fiatalok és középkorúak fogadtak, akik kedvesnek tűntek és tényleg azok is voltak. A vezetők lelkesnek látszottak, szerintem így is viselkedtek. A dicsőítő csoport hangszerparkja pár zeneszerszámból állt, de nem is törekedtek arra, hogy lemossák a Rolling Stones-t.

A szemem elé tárult közösség reális képet sugárzott önmagáról: minden pont olyan volt, amilyennek elsőre látszott. Senki nem törekedett arra, hogy hirtelen felindulásból fogadalmat tegyen a világ megváltoztatására vagy legalább Budapest szellemi térképének felforgatására. Ahogy hallgattam-nézegettem a közösség programnaptárát, abban is olyan rendezvényeket találtam, amelyek megfelelnek az erőforrásoknak. Az ilyesfajta mentális kiegyensúlyozottság, ami látja a takaró végét és nem akar annál tovább nyújtózkodni, feltétlen élmény számomra. Az ember szerintem nem akkor áll a helyén, ha határtalanul álmodozik mindenféle szellemi magaslatokról és puszta kézzel próbál hegyeket lebontani, hanem amikor képes jól gazdálkodni mindazzal a lehetőségtérrel, amit Istentől kapott.

Fényes Lóránd, a gyülekezet lelkipásztora igehirdetésében a személyes pünkösd szerepéről és nélkülözhetetlenségéről beszélt. Nagyon tetszett, hogy az egész kérdést nem a pünkösd élményvilága, a hirtelen jött érzelmi felindulás, a Szentlélek személyének mélyteológiai elemzése felől, hanem inkább annak egész életre való kihatása oldaláról ragadta meg. A pünkösd lényege nem az erőfitogtatás, a nyelveken szólás csiszoltsága, a karizmatikusság felsőbbrendűsége - hanem a Szentlélek teljes uralma az ember egész élete felett. Ha a Szentlélek mindenhol valóságos az ember életében, akkor akár imádkozik, akár Xbox-on szórakozik, Isten képes minden dolognak örömet, értelmet és lendületet adni. Nagyon tetszett, amikor Lóránd a klasszikus karizmatikus gyakorlattal szemben azt mondta: a Szentlélekért való könyörgés nem koncentrálódhat egyetlen konferenciára vagy istentiszteletre. A lényeg nem az, hogy aki szeretne betöltekezni, az elmegy egy "tüzes alkalomra", ahol nagy szolgálók ráteszik a kezüket és vagy sikerül, vagy nem nyelveken imádkoznia - ahogy ennek forgatókönyvét sokan elképzelik és próbálják gyakorolni is. A betöltekezés eleve nem pontszerű esemény, nem egy dedikált alkalommal indul és végződik, hanem a szomjúsággal, a vágyakozással kezdődik...

A HÉV gyülit tehát egész más területeken ragadta el a hév, mint sok más kis közösséget általában. Meglátásom szerint a dicsőítő dalok, az egyszerű szavak, a láthatóan sallangmentes, a vallásos rituálékat háttérbe szorító, a természetfelettit természetessé tévő atmoszféra képezi ennek a gyülekezetnek az erejét. Bár bevallom őszintén, nekem kicsit hosszúnak tűnt a több, mint két órás alkalom, mégis elég otthon éreztem magam ahhoz, hogy ne kezdjek feszengeni a székemen.

Elkapkodott és felületes dolog lenne egy egész gyülekezetről egyetlen istentisztelet alapján markáns véleményt alkotni. Azonban bármennyire is sovány az a pár óra, amit az ember egy ilyen helyen eltölt, arra mindenképpen elég, hogy beleszippantson a szellemi légkörbe és megérezzen valamit a hely szelleméből. Nekem pedig úgy tűnt, fent a hegyen jó levegő van... ez a város jó helyre épült.

(A gyülekezet weboldala: Hegyen Épült Város)