Könyvbe lábadt szemmel...

Itt írok, mást nem tehetek - avagy ismét eljutottunk egy év végére, én pedig a blogot erre az esztendőre szeretném a szokásosnak nevezhető bejegyzésemmel zárni. Azaz, egy rövid összeállításban elárulom mely könyvek jelentették számomra 2021-ben a legnagyobb élményt.

Hogy máris meglegyen a kontinuitás az előző bejegyzéssel, elsőként a Míg a halál el nem áraszt című kötetet ajánlom Vona Gábortól. Még az év elején olvastam, de máris azt a benyomást keltette, hogy idén nem fogok ennél jobb és értelmesebb könyvet találni. Vona műve a halálfélelemről és halálszorongásról beszél, valamint az erre gyógyszerként szolgáló kultúráról és vallásról. Nem keresztény alkotás, de sokat foglalkozik a hittel és az istenképekkel. Nyilvánvaló, hogy egy elkötelezett keresztény nem fog mindenben egyetérteni a szerzővel, viszont azt garantálom, hogy igencsak gondolatébresztő és emlékezetes utazásban lesz része a könyv miatt!

A Miért nem hiszek már? című kötetet nem azért szerettem volna beválogatni az ajánlóba, mert annyira fantasztikusra sikeredett. Sokkal inkább a témája indokolja, hogy minél többen elolvassák. Az empirikus kutatásokon alapuló könyv az emberek hittől való elfordulásával foglalkozik és kivesézi azokat az okokat, melyek miatt az emberek elhagyják a kereszténységet. Nagyon tanulságos, informatív, konkrét kiadvány, a téma kapcsán pedig volt is egy szerintem jól sikerült beszélgetésem a Kálvinista Apologetika csatornáján. Én ugyan utálom magam képernyőn nézegetni, de ti megnézhetitek ha akarjátok. :-)

A Who is My Neighbor? szerzőjét van szerencsém személyesen is ismerni. Ám ha nem ez volna a helyzet, akkor is ajánlanám a könyvet, mert a rövidke kis fejezetek nagyon életszagúak és szókimondók. A kötet tulajdonképpen egy hosszú prédikáció leírt változatára hasonlít, amely az irgalmas samaritánus példázatát veszi végig, és nagyon sokféle oldalról bemutatja, hogyan nézhet ki, milyen állapotban van, és miként gondolkodik egy olyan ember, akit felebarátunknak kell tartanunk. A szerző egyébként Chicago városának külkerületében vezet egy gyülekezetet, ahol többek között neki köszönhetően egyre jobban szorul vissza a bűnözés - és egyre többen térnek meg Jézus Krisztushoz.

Aki régóta olvassa a blogomat, tudja hogy direkt szeretem a provokatív stílusú bejegyzéseket, melyek kavicsot tesznek az olvasók cipőjébe. Nos, a muníciót az olyan könyvekből is gyűjteni szoktam, mint Anthony DeStefano Inside the Atheist Mind című könyve. A kötet az ateizmus lélektanával és gondolkodásmódjával foglalkozik és keresztény kritikát mond róla. Az egyik fejezetével kapcsolatban írtam is itt egy bejegyzést arról, miszerint az új ateisták előszeretettel bírálják a kereszténységet, míg a növekvő iszlámmal kapcsolatban mintha nagyon is csendben lennének. Ennek a speciális kérdésnek a taglalásával is foglalkozik a könyv, amit kezdő angol olvasóknak is bátran ajánlok: a stílusa tiszta és világos, nem lesz nehéz megérteni.

Keresztényként sem voltam soha csodakereső, csodarajongó, csodaváró alkat, sőt meglehetősen erős szkepszissel fordulok az egyházban keringő csodálatos történetek felé, mert érzésem szerint jó részük pusztán fikció vagy jobb esetben is a túltolt vágyakozás kifejeződése. Éppen ezért Lee Strobel Csoda dosszié című munkája okozta ebben az évben a legkellemesebb meglepetést számomra. Soha nem volt a kezemben olyan könyv, ami ennyire korrekten és józanul tárgyalta volna a csodák kérdését. Az egész kezdődik azzal, hogy Strobel felkeresi a világ egyik legnagyobb szkeptikusát, azaz Michael Shermert és meghallgatja arról, miért nincsenek csodák. A könyv ezután bemutat olyan csodákon alapuló keresztény bizonyságtételeket, melyek kapcsán garantálom mindenkinek, hogy nem sok hasonlót hallhattak még. Végül azonban egy olyan apologéta és beteg felesége történetével zárul a könyv, akik keresztényként is lemondtak már arról, hogy Isten csodát tesz az életükben és megtanultak együtt élni egy leküzdhetetlen betegséggel. Rendkívül életszagú, erőteljes, és hittel mélyen átitatott könyv ez, melyet ennek ellenére távolról sem jellemez valamiféle elvakult fanatizmus! Csak ajánlani tudom.

A sok fejtágító könyv után pedig következzen egy regény is, melyet ugyan semmiképpen nem lehet kereszténynek nevezni, de a vallás központi rendező elvként húzódik meg a történet fonalában. Octavia E. Butler műve, A magvető példázata egy disztópikus sci-fi, amely egy széteső és brutális világban zajlik. Ilyet már sokat olvastunk és láttunk, ezért az apokaliptikus és véres képek önmagukban nem jelentenek újdonságot. Amitől érdekes a kötet, hogy a főszereplő fiatal lány - aki eredetileg egy baptista lelkész lánya - egy új vallás alapjainak a lerakásán fáradozik a történetben, melyet Földmagnak nevez. A Földmag-vallás tűnik az egyetlen olyan alternatívának, amely a haldokló emberiséget képes lehet összefogni és egyesíteni a hanyatlással szemben. Nagyon érdekes, de nyers és durva könyv, csak azoknak ajánlom, akik bírják az ilyesmit gyomorral.

Bár még nem értem teljesen a végére (jelenleg az utolsó fejezetet gyűröm), mégis nagy hiányérzetem lett volna ha kihagyom William Lane Craig írását, vagyis az Értelmes hit című kötetet. A könyv egyszerűen brutális: azt értem ezalatt, hogy nagyon tömény és nagy koncentrációt igényel az olyan gyanútlan olvasótól, aki nem számít arra, hogy itt kozmológiával és akár még matematikával is találkozni fog. Craig apologetikai alapműve az istenérvekkel, a csodák igazolásával, a történelem megértésével és Jézus Krisztus önértelmezésével, valamint feltámadásával foglalkozik. Természetesen apologétaként a fő célja az a szerzőnek, hogy a kereszténység mellett érveljen és megmutassa egyrészt azt, hogy a hitünk értelmes, másrészt hogy ez az a hit, amit választani érdemes. Nagyon korrekt a magyar fordítás és nagyon alapos a könyv, tömérdek irodalomjegyzékkel felvértezve: aki szereti az ilyesmit, lubickolni fog a kötet nyújtotta élvezetben!

Ezzel a bejegyzéssel szeretnék mindenkinek áldott karácsonyt és új esztendőt kívánni - remélem volt a könyvek között olyan, amihez sikerült kedvet csinálnom. Köszönöm, hogy idén is olvastatok, tegyetek így jövőre is! A blog legközelebb januárban fog frissülni!

Tovább

Vona Gábor és a megtérés lélektana

Nem mindennapi jelenség az, amikor a Hit Gyülekezete egyik karakteres arca, azaz Pajor Tamás leül egy  asztalhoz egy egykori szélsőjobboldalinak nevezhető emberrel filozofálgatni társadalmi kérdésekről, történelemről, Istenről és a hitről. Vona Gáborra gondolok, akivel a minap került fel a YouTube-ra egy nagyon érdekes interjú. Ez a bejegyzés részben róla szól, és a látszat ellenére egyáltalán nem politikai céllal foglalkozom vele!

Vona Gábor saját állítása szerint megváltozott. Az ember ha ilyesmit hall, gyanakszik. Különösen ha olyasvalakitől hallja, aki politikusként funkcionált, és még különösebben ha ez az ember Vona Gábor, a magyar szélsőjobb egykori reklámarca, egy eredetileg antiszemita eszméket is terjesztő formáció zászlóvivő figurája. Szóval, bocsánatot kérek, de a gyanakvás igenis jár ilyenkor. Talán egészségtelen is, ha az ember kapásból elhisz ilyesmit - mert ha ezt a békát lenyeletik velünk, akkor bármiről meggyőzhetők leszünk.

Mindenki emlékszik még a "cukiságkampányra", amikor Vona Gábor a pártját egy polgáribb, konstruktívabb és mérsékeltebb irányba fordította. Nekem ez a fordulat akkor nem volt hiteles - hiszen egy hatalomra ácsingózó párt mi mást is tehetne, minthogy még nagyobb szavazóbázist teremtsen magának. A középre húzás stratégiai fordulatnak tűnt, ahogy nagyrészt az is volt. Fel kellett hagyni a zsidózással, a cigányozással, az agresszív üzenetekkel a győzelem kedvéért. Ez a csomag aztán a választásokon megmérettetett és könnyűnek találtatott, Vona pedig (ahogy előre ígérte) eltűnt a politikai térből. Valószínűleg a legtöbben nem is kísérték tovább a sorsát, hogy mit is csinál azóta.

Bevallom őszintén, nekem egyáltalán nem volt szimpatikus ez az ember, sőt pontosabban fogalmazva kifejezetten rosszul voltam tőle, ha megláttam és hallottam beszélni. A politikusokkal amúgy is hadilábon állok, de Vona még közöttük is a rosszabbik verziót testesítette meg számomra. Aztán történt vele valami, ami részben Szegedi Csanádhoz, egykori párttársához kapcsolódik - akiről kiderült, hogy zsidó származású. Mondani sem kell, Szegedit azonmód ki is tették a Jobbikból, ami viszont szíven ütötte Vonát: nem értette miért kell az egykori "nagyöreghez" és harcostárshoz ilyen drasztikusan viszonyulni a származása miatt, amiről egyébként sem tehet? Részben ez az esemény és más dolgok indítottak meg benne olyan folyamatokat, amelyek felismerésekhez vezettek és eltávolodáshoz a szélsőjobboldali tértől, ahol most már sokan egyenesen árulónak tartják.

Időközben Vona írt egy nagyon alapos könyvet is a halálfélelemről, a kultúra és a vallás működéséről - amit magam is elolvastam és teljesen megdöbbenten tettem le a végén. A könyvből egy végtelenül normális, intelligens, remekül író, abszolút vállalható ember beszél az olvasóhoz, aki ráadásul nagyon őszinte is, és láthatóan komoly távolságra áll minden szélsőségtől. Az a típus, akire az ember úgy gondol: szívesen meghívja egy sörre, hogy szemtől-szemben beszélgessen-vitatkozzon vele. Mindez hatalmas fordulat egy ilyen embertől. Nem gyakran történik, hogy valaki - főleg politikusként - a rasszista-antiszemita nézetektől viszonylag egy vágtában eljut egy mérsékelt, nyitott és párbeszédképes konzervativizmusig. Hogy eldobja a beszűkítő törzsi logikáját és egy integratív, összekapcsoló, konszenzuskereső pozícióban látja saját továbblépése módját. Vonával pontosan ezt történt és bár valószínű, hogy lesznek olyanok, akik örökkön örökké gyanakodni fognak, nekem hitelesnek tűnik ez a változás.

Így került tehát egy asztalhoz a bevezetőben említett két személyiség, azaz Pajor Tamás és Vona Gábor - ami elképzelhetetlen és szürreális pillanatnak tűnik a maga valójában. 

Ám ahogy említettem, nem a politika miatt foglalkozok most Vonával és nem is feltétlenül azért, mert az év egyik legérdekesebb könyve volt számomra az övé. Azért megkapó, hogy Pajor és Vona egy asztalnál ülnek, mert mindkét ember valamilyen szempontból a megváltozás példája. Pajor Tamásról régóta tudható, hogy az önpusztító rocker életmódját feladva egy katartikus megtérésélményen keresztül hívő ember lett. Nála a változást félreérthetetlenül a megtérés indukálta. Vona Gábor azonban a szó bibliai értelmében nem tért meg, mégis alapos változáson ment keresztül. Érdemes levonni a tanulságot: a megváltozás még nem megtérés, illetve a megtérés lényege nem a megváltozás. Márpedig mi keresztények sokszor innen, a megváltozás felől próbáljuk a megtérés mibenlétét megragadni. Egyszerűbben fogalmazva azt mondjuk, a megtérés végső soron és lényegét tekintve azt jelenti, hogy az ember megváltozik. Szerintem ez nem igaz. A megtérés nem attól megtérés, hogy megváltozunk még akkor sem, ha ez a változás mélyrehatóan megtörténik. A megváltozás a megtérés következménye, de nem a lényege. Nincs olyan ember ugyanis, aki élete során ne változna, mégpedig állandóan és szakadatlanul. Én például saját magam korábbi véleményeivel sem feltétlenül értenék most egyet, sőt talán néha még ki is nevetném önmagam, ha valami csoda folytán találkozhatnék fiatalabb kiadásommal. Ki tudja, talán jövőbeli énem is ezt tenné a mostanival? A lényeg az, hogy a változás permanens és konstans. Legyen mégoly katartikus is a megváltozás fordulata, nem ez a megtérés lényege.

A megtérés lényege szerintem nem az, hogy az ember mit tesz saját magával: miben és hogyan kezd másként látni és gondolkodni. Pont Vona Gábor példája a jó illusztrációja annak, hogy megtérés nélkül is át lehet menni komolyabb változásokon. A megtérés lényege számomra Isten belépése, a Vele való találkozás. Az a tény, hogy az ember értékrendjének és belső világának rendező elve a találkozási ponttól fogva az Istennel való kapcsolata lesz. Egy szóval sem akarom ezzel lebecsülni azt, amikor az ember önmagától jut el felismerésekre és változásokra. Csak annyit mondok, hogy a megtérés ezeknél több és ha tényleg őszinte, akkor hozzárendeli az ember életének minden szegmenséhez a hit aspektusát. 

Ettől függetlenül az "új" Vona Gáborral szerintem mindannyian jobban jártunk.

Tovább

Kinek a porondján?

Ha nem is lerágott csont, de az elmúlt napokban sokat csócsált termék lett az a tizennégy egyház által kiadott nyilatkozat, melynek célja a házasság és az emberi méltóság melletti kiállás lett volna. Azért csak volna, mert a szöveg több sebből is vérzik, ám véleményem szerint a reflexiók jó része nem a legvérzőbb sebbel foglalkozik, hanem az apróbb problémára fókuszál.

Tudjuk le gyorsan a kevésbé problémás szövegrészt és mondjuk ki kerek perec: az emberi méltóság alapja sehogyan sem a házasság, ahogyan ez a sebtében összerakott megfogalmazás állítani próbálja. Elkeserítő, hogy tizennégy egyház képviselői összedugják a fejüket és ilyen szarvashibát, támadási felületet, slendriánságot engednek meg maguknak egy olyan dokumentumban, amit a legszélesebb nyilvánosság elé szánnak. Az emberi méltóság alapja a keresztény és a zsidó hit szerint is az imago Dei, vagyis az a kijelentés, miszerint Isten a saját képére alkotta meg az embert. Az emberi méltóság minden emberé, még akkor is, ha hitünk szerint ezt a képmást a bűn megrontotta. Dogmatikai minimum lett volna legalább ezt az egy mondatot nem elhibázni.

Az igazán vérző seb azonban jóval nagyobb ennél, és számomra bőven elfedi az előbb említett, szerencsétlen megfogalmazásból eredő fájdalmat. Az a megérzésem ugyanis, hogy ez a nyilatkozat akár hibátlan is lehetne, mert nem a tartalmával, hanem a szándékával és főleg az utóéletével vannak problémák. Itt természetesen arra gondolok, ami sok-sok éve nyilvánvaló: az egyház politikai állásfoglalására, amit hol nyíltan, hol burkoltan, de mindig kiszámítható stabilitással megtesz. Értem én azt a véleményt, mely szerint az egyház "ráérez" az idők szelére és az LMBTQ vagy más, házasságot megcélzó folyamatokkal szemben emeli fel a hangját, amivel - micsoda egybeesés - a politika is most foglalkozik. Ez azonban csalóka megközelítés, szerintem roppant naiv is, aminek láthatóan sok keresztény simán bedől, vagy ami még rosszabb, tudatosan adja magát hozzá. 

Talán érdemes lenne észrevenni, hogy a politikusok az ilyen kérdésekkel politikai termékként foglalkoznak. Talán trivialitás amit leírok, de a politika számára az egész melegprobléma alapvetően a közbeszéd tematizálását és az ellenségkép gyártását, illetve választók megnyerését jelenti. Ez a stílusú politizálás hosszú ideje zajlik Magyarországon még akkor is, ha az elmúlt sok évben rendszeresen cserélődtek a főszereplők. Mindig más volt az aktuális ellenség, de a színpad sosem volt üres. Valamikor konkrét személyek jelentették a Fősátánt (Soros vagy Gyurcsány), valamikor társadalmi csoportok (migránsok, melegek), vagy éppen szervezetek (az Európai Unió). A lényeg mindig az, hogy állandó feszültségben és izzásban kell tartani a társadalmat, hiszen a jól leírt ellenségkép félelmet gerjeszt. A félelem légkörében pedig könnyen eladható üzenetté válik, hogy az állam máris jön és megvédi veszélyben lévő polgárait. Egyszerűbben fogalmazva, a politikai termékként felhasznált ellenségkép minden esetben azt a célt szolgálja, hogy a hatalom önmaga szükségességét és nélkülözhetetlenségét bizonyítsa a társadalom számára. Ennek a cirkusznak az aktuális ellenségképe most éppen a kisebbségben lévő LMBTQ közösség - aktuálisan ők jelentik a veszélyt, akiktől meg kell védeni a többséget.

A cirkuszi produkcióba tizennégy egyház is bekapcsolódott, amire két magyarázat lehetséges. Az egyik, hogy maguk az egyházak sem veszik észre, hogy egy politikai narratíva részévé és terjesztőivé válnak. A magam részéről szeretném ezt hinni. Mitöbb, szeretném magammal is elhitetni, hogy csupán erről van szó és semmi többről: szent naivitásról. Miközben valóban fontos kiállni a házasság intézménye mellett és az egyháztól el is várható, hogy a bibliai értékrendet képviselje, valamint megjelenítse a kérdésben, gyanútlanul besétál a politikai térbe és ezzel kiáll egy politikai kultúra és értékrend mellett. Nagy butaság persze belelépni a kutyagumiba, de hát ilyen az élet, nem figyelünk oda eléggé és máris kész a baj. A figyelmetlenség rossz, de a szándékosságnál egy fokkal jobb, mondhatni valamennyire bocsánatos bűn.

Tartok azonban tőle, hogy a helyzet ennél rosszabb. Az egyházak java része egzisztenciális függőségben áll a hatalomtól, és ennek nagyon is tudatában van. A szervilizmus furcsa szimbiózisban tartja a kereszténységet: fentről adják a pénzt, felfelé pedig adjuk a hangunkat és a társadalmi jelenlétünket. Lehetnek persze olyan konstellációk - és ez a most tárgyalt szerintem ilyen - amikor az egyház értékrendje teljesen egybeesik azzal, amivel a politika éppen foglalkozik. Csakhogy a politikát ez nem érdekli: a politika számára csak az kell, hogy felhasználja a tőle függő egyházak véleményét és a saját propagandájában, a nemzeti kereszténység címkéje alatt hangoztathassa. A szervilizmus viszont nemcsak a pénzt biztosítja, hanem hosszú idő alatt, lépésről-lépésre tönkreteszi az egyházat. Ezzel a métellyel a hazai kereszténység láthatóan túl sokat nem foglalkozik.

Úgyhogy bármennyire groteszk is kimondani, amit most látunk, az tulajdonképpen erről szól. És ami a legrosszabb: oda vezet, hogy bár jómagam egyetértek a hűségen alapuló, férfi-nő házasságmodellel, mint ami a biblikusnak és keresztényinek nevezhető, a bináris politikai térben mégsem tudok kiállni a nyilatkozat mellett, mert ezzel óhatatlanul besorolnám magam az egyik politikai kultúra körébe, amit sehogyan sem szeretnék megtenni.

Tovább

Az amerikai minta

Amerika és a kereszténység kérdését már feszegettem a blogban - mégpedig akkor, amikor magam is jártam Amerikában, ráadásul az evangelikál mozgalom "Mekkájában". Most két írás kapcsán merült fel bennem ismét ez a dilemma, nomeg azért is, mert úgy tűnik a hazai teológus-világ egy része csaknem magától értetődőnek tartja az amerikai kereszténység egyfajta mintakövetését, hiszen ott vannak még növekvő és sikeres konzervatív gyülekezetek. De mitől sikeresek igazán?

Tény és való, hogy a huszadik század egy jó részében a német teológia volt a meghatározó. A német teológia sok helyütt liberális, szkeptikus, nehezen emészthető, akár a Biblia tekintélyét is leépítő, ugyanakkor valahol mély és alapos, komoly kérdéseket tárgyaló, innovatív látásmódokat hordozó szemléletmódot jelenített meg. Érthető, hogy előnyei ellenére sokak nemtetszését kiváltotta - egyébként magam se kedvelem túlságosan (néhány kivételtől eltekintve). Most viszont olyan a helyzet, mintha a hangsúlypont nagyjából Amerikára és az amerikai evangelikál teológiára tevődött volna át. De jó tett nekünk ez a hangsúlyváltás? A válasz igen is, meg nem is. Amerika egyszerre követendő és elrettentő minta a kereszténységben, ez pedig nemcsak a teológiai kérdéseket, hanem az egyház növekedését és sikerességét is érintő dilemma.

Ahogy a bevezetőben említettem, a napokban két cikk került elém. Az egyikben a szerző azt a felvetést elemzi, hogy manapság a konzervatív amerikai gyülekezetek modellje az igazán sikeres, mondhatni ott látjuk a piacképes egyház mintáját. Ezek a gyülekezetek tudnak csak növekedni, ezért itt kell keresni az európaiaknak is a megoldás kulcsát a hitehagyásra. A konzervatív gyülekezetek ugyanis hithűek, a liberálisak pedig hamisak - logikus, hogy előbbiek növekednek, utóbbiak hanyatlanak. Ez klasszul  és egyszerűen hangzik, de mennyiben igaz ez, és ha tényleg így van, mi állhat ennek hátterében? Valóban csak arról beszélhetünk, hogy az amerikai keresztények világosan látják a hitük lényegét és ahhoz hűségesen ragaszkodnak, ettől pedig sikeresek a gyülekezeteik?

Mielőtt erről leírnék néhány gondolatot, csak röviden megemlítem az általam olvasott másik cikket is. Ez egy elemzést mutatott be arról, mit gondolnak Jézus személyéről a karácsony kapcsán az amerikai emberek és a keresztények. A cikk a Lifeway Research új kutatásaira hivatkozik. A cikkből például kiderül, hogy négy amerikai keresztény közül három elhiszi: Jézus mintegy kétezer éve született Betlehemben - de csak kevesebb, mint a fele gondolja, hogy Krisztus már karácsonyi születése előtt is létezett. A keresztényeknél jobb a helyzet, de azért nekik sincs okuk ebben a kérdésben dicsekedni. (Javukra írható, hogy ezzel szemben Krisztust elsöprő többségük helyesen látja Isten Fiának.) Korábbi felmérésekből azt is tudjuk, hogy az amerikai hívők tetemes része miközben Isten létezését elfogadja, a Sátán létezését igazából elutasítja, és valahogy így van az örök üdvösséggel és kárhozattal is. Az általános és nyilván pontosításra szoruló összkép tehát valahogy úgy fest, a teológiai műveltség akkor sem túl pengeéles a tengerentúlon, ha Amerikát szokás "keresztény nemzetnek" nevezni. 

Személyes reflexióként hozzáteszem: a konzervatív amerikai gyülekezetek szerintem is jobban "meg tudják tartani" a tagjaikat a többiekhez képest (ezt a számok is igazolják), ám ha az előbb bemutatott, hitbeli felfogásról szóló statisztikák valósak, akkor ez a "megtartó képesség" a jelek szerint nem feltétlenül (csak) azért történik, mert a keresztények pontosan tudják miben miért hisznek, és ragaszkodnak a tanbeli tisztasághoz. Valami másról van szó.

Ez a valami más pedig gyakran inkább kereshető a szociálpszichológiai, mintsem a teológiai aspektusoknál. A konzervatívabb közösségekhez tartozók valószínűleg az átlagosnál jobban szeretik a rendet és fegyelmet - vagy talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy a kiszámíthatóságot, például azt is, hogy stabil válaszokat kapnak a kérdéseikre, az irányvonalak feszesek és egyértelműek, a gyülekezetek állásfoglalásai rögzítettek. Mindez persze egyáltalán nem bűn, sőt komoly előnyei vannak, de azért akadnak hátulütői is. A tapasztalatom az, hogy az ilyen dolgokért lelkesedő hívők gyakran szívesen bagatellizálják a nézetkülönbségeket, akár a teológiai spektrum sokféleségét is, mert minél több válasz van egy-egy kérdésre (márpedig a hitkérdések zöme ilyen), az annál zavaróbb számukra, hiszen nehezen átláthatóvá teszi a dolgokat. És ami rosszabb: a válaszok sokfélesége számukra nem a színességet, a gondolkodásmódok árnyaltságát, hanem az elbizonytalanodás és az áttekinthetetlenség érzését növeli, ami egy rendhez ragaszkodó konzervatívabb hívőt valószínűleg nem tölt el túl nagy boldogsággal. Tanárként is az a tapasztalatom (igaz nem amerikai, hanem magyar hívőkkel), hogy minél inkább konzervatívabb valaki, annál nehezebben mutat hajlandóságot arra, hogy saját nézeteit felülvizsgálja. Inkább a jól megszokott rendhez, a biztos kapaszkodókhoz, a teológiai fegyelemhez vezető utat keresi - pedig azokhoz sokszor olyan ösvények is elvezethetnek, melyeken adott esetben első lépésként el kell engedni addig megszokott látásmódokat - ami tipikusan nehéz feladatnak szokott bizonyulni. Az innovációnál és a sokféleség bemutatásánál ezért fontosabb a megszokott, jól kitaposott utakhoz való ragaszkodás, a kontúrosítás, mert az garantálja az "egyben maradást", az összetartás folyamatosságát. Az olyan kérdéseket pedig, melyekre egyszerűen nincs megnyugtató lezárás, egyenesen katasztrófaként élik meg.

Nem kritikaként írtam le mindezt. Nagyon együtt tudok érezni az ilyesmivel. Csak arra akartam rámutatni, hogy a helyzetkép, miszerint a konzervatív gyülekezetek azért sikeresek, mert ott "teológiai tisztaság" van és a kendőzetlen igazságot hirdetik, meglehetősen elnagyolt véleménynek tűnik. Nem azért, mert nincs benne semmi igazság, hanem mert lecsupaszított felelet. Akkor lenne a leginkább igaz, ha egyrészt a hívők nagy része rendelkezne komolyan vehető teológiai műveltséggel, dogmatikai öntudattal, ezt pedig tudatosan tartaná és érvényesítené az életében; másrészt ha a kérdések zömére lehetne egy konkrét, lezárt, végleges választ adni. Ha ezek nincsenek meg, akkor ezt a valóban létező összetartást többnyire más dolgok okozzák az ilyen gyülekezetekben, de nem egyszerűen a sziklaszilárd hit. Ez egyáltalán nem baj, hiszen még mindig jobb ha egyben van az egyház, mintha nincs. Csak akkor ne mutassunk rá arra, amit gyakran hallani, hogy itt egyfajta dogmatikai tisztaság és hithűség áll a háttérben. Mert ahogy semmi, úgy ez a kérdés sem fekete-fehér.

Tovább

A szesszacionizmus nyomora

Továbbgördítem egy fogaskeréknyivel az előző, közvetett Istenről szóló bejegyzésem gondolatmenetét, mert felötlött bennem az egyik népszerű magyarázat, melyet Isten nem-beavatkozására mondani szoktak bizonyos teológiai körök: ez pedig a szesszacionizmus modellje.

Mielőtt azonnal felhorgadna az esetlegesen szesszacionista olvasó, néhány mondatot engedjen meg nekem indokként, miért is gondolom egyfajta nyomorúságnak a szesszacionizmust. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a szesszacionizmus nem tagadja Isten beavatkozásának elvi lehetőségét. Ahogy nem tagadja a csodák megtörténtének lehetőségét sem, sőt még a Szentlélek csodás karizmáinak megnyilvánulását se feltétlenül zárja ki. Amit állít az többnyire annyi, hogy az első századdal lezárult a Szentlélek ajándékainak működése, melyek a Sola Scriptura hiányában (vagyis a teljes Biblia nélkül) bizonyító erőt képviseltek. Azóta azonban velünk van a Szentírás, így nincs szükség tovább a csodás ajándékok igazoló jelenlétére - mondhatni "üdvtörténeti szavatosságuk" ezzel lejárt. Ennyit fontosnak tartottam leszögezni, nehogy utolérjen valamiféle igaztalan vád arról, hogy nem értem mi a szesszacionizmus lényege. 

Ám két rossz érzésem is van ezzel a logikával kapcsolatban. Az egyik az egész magjában található állításhoz köthető. Mert miről is van szó? Arról, hogy mivel itt van nekünk a Biblia, már nincs szükség a Szentlélek ajándékainak a bizonyságtételt alátámasztó erejére. Bőségesen elég a Szentírás, amivel mindent lehet bizonyítani - nem kellenek ehhez csodák is. Szerintem ez a logika meglehetősen abszurd, ugyanis arra a feltételezésre épít, hogy az egyik képes kiváltani a másikat. A helyzet az, hogy nem képes. Olyan ez, mintha azt mondanám: nincs szüksége az embernek arra, hogy elmenjen nyaralni bárhova is, elég ha útikönyveket olvas. Az ember maga viszont nem így működik. A közvetlen tapasztalatot semmi nem helyettesítheti.  Nagyon is mást jelent nyaralni menni a Hawaii-szigetekre, mint könyvet olvasni egy ilyen nyaralásról. A jelenlét-érzést, az ízek, illatok, hangulatok átélését, az érzelmi benyomásokat, a közvetlen találkozás által keltett impulzusok mélységét soha nem adja meg még maga a Biblia sem. Istenélményt persze okozhat a szöveg olvasása és megértése, mégis aki már átélt ilyesmit, jól tudja hogy az sokkal több a bibliaolvasásnál. A csodásnak nevezhető epizódok (értsünk most bármit ezalatt) nem válthatóak fel a Sola Scripturával, mert nem erre való. Isten jelenlétének átélését nem váltja ki az, ha otthon az íróasztalhoz ülök és tanulmányozom a Bibliát: pont úgy nem, ahogyan a közvetlen istentapasztalat sem helyettesítheti a Bibliát. Az egyik nem a másik helyett, hanem csak azzal együtt tud hatékony lenni és teszi kerek egésszé a hívő életet. Különösen igaz ez itt és most a huszonegyedik századi emberre, akiről Németh Dávid azt írja "Pasztorálantropológia" című művében, hogy teljes lényét átható megérintettségre vágyik. Már egy sima mozizásnál is sokaknak kevés a vizuális orgia: a film legyen háromdimenziós, sőt akár négydimenziós kivitelű, azaz minél több inger érkezzen, amit fel kell dolgozni. A szesszacionizmus nekem állati ingerszegénynek tűnik: kihúzza az egyébként teljesen érthető és normális emberi vágyaink alól a szőnyeget, mintha azt mondaná: "felejtsd el haver, olvasd a Bibliát, és hagyd a csodákat a csodába. Elvileg lehetnek, de valójában nincsenek."

A másik rossz érzésem, amit persze egzakt módon nem tudok bizonyítani, ám saját tapasztalataim újra és újra megerősítik, hogy a szesszacionizmus inkább a hiány bizonyítéka akar lenni. Azt értem ezalatt, hogy mintha az egész felépítmény fordítva működne, mint amit magáról állít: bár a magyarázat úgy szól, hogy azért nincsenek csodák, mert itt van már nekünk a Biblia, valójában sokszor azt érzem,  az ellenkezőjét gondolja. Mivel nincsenek csodák, ezért kitaláltuk a szesszacionizmust, hogy megmagyarázzuk a segítségével: nem is lehetnek csodák és amúgy is elegendő a Biblia önmagában. Igen, tudom, persze, hogyne, ahogy fentebb is említettem, elvileg egy szesszacionista sem zárja ki kategorikusan a csodák lehetőségét. Gyakorlatilag azonban akárhányszor álltam eddig szóba határozottan szesszacionista emberrel, a mondatok mindig valahogy úgy kezdődtek, hogy erősen vitatták a csodák puszta lehetőségét, mondhatni elvették az ember kedvét még attól is, hogy egyáltalán teoretikusan feltételezze ezek valóságát. Nem mondom, az egyház is mindent megtesz, hogy gyanakvásra adjon okot csodaügyben,  hiszen rengeteg a megbízhatatlan, anekdotikus, lekövethetetlen történet - mégis a tömör szesszacionizmus egy unalmas, szürke, magába fordulóan morfondírozó hitnek ágyaz meg a sajátos attitűdjével.

Összegezve tehát elfogadom, hogy valaki a szesszacionista utat választja, de ezzel akarva-akaratlanul mégis egy olyan nézetet képvisel, ami intellektuálisan képes kioltani az igényét is az istenélményeknek. Valahogyan arra a gondolatra erősít rá, hogy Isten hogyan nem avatkozik bele a világ folyásába, miközben abban kellene érdekeltnek lennünk, hogy a beavatkozás mikéntjét firtassuk. Megismételve önmagam, én azt az Isten keresem, aki közvetlenül belép a valóságba - még akkor is, ha ezt ritkán teszi és nem kiszámíthatóan. Ez az Isten az izgalmas, Ő az érdekes, Őt keressük, míg a dolgokból kimaradó, közvetve beavatkozó vagy éppen rezignáltan távolmaradó istenreprezentáns egyre jobban hidegen hagy, hiszen nincs is benne semmi érdekes. Hogyan tovább? 

Tovább

A közvetett Isten korszaka

Minden keresztény tudja elméletben és különösen gyakorlatban is, hogy Isten nem feltétlenül avatkozik közbe lépten-nyomon, már ami a világ eseményeit illeti. Ha most félretesszük azt a meglehetősen radikális nézetet, miszerint Isten minden pillanatban minden cselekményt "kézi vezérléssel" intéz a világban, akkor igen nehéz pontosan megmondani hol és miben látjuk a közvetlen beavatkozás jeleit. Most azonban nem is annyira ezt a filozófiai gondolatot akarom átgondolni, hanem inkább egy lélektani jellegű kijelentést teszek arról, hogy mennyire fárasztó tud lenni számomra a közvetetten beavatkozó istenség.

Ölre mehetünk azon valamiféle teológiai-filozófiai vitában, hogy Isten inkább közvetve vagy közvetlenül, esetleg sehogyan sem avatkozik bele a világ folyásába. Ezek a viták hevesek lennének, hiszen mindenre vannak filozófiák és jobban vagy kevésbé jól kidolgozott eszmefuttatások, amiket egy életen át lehet rágcsálni. Bedobhatjuk itt a tomizmust, a nyitott teológiát vagy a szigorú predestinációt - de az az igazság, hogy ezeket az agyzsibbasztó szellemi túrákat végigcsinálva is ott vibrál majd az emberben a kérdés: hova tűnt mára a közvetlenül beavatkozó Isten?

Mielőtt valaki félreérti: természetesen nincs olyan, hogy "közvetlen Isten" és "közvetett Isten" - ezeket a kifejezéseket csak a szemléltetés érdekében használom. Istenből a keresztény hit szerint csak egy van, istenképből, istenreprezentációból, istenfelfogásból azonban szinte megszámlálhatatlan. Ezek között vannak jobbak és rosszabbak, haloványak és dominánsak egyaránt. Nem tudom megfigyelte-e a kedves olvasó, de az istenképek közül ma a "közvetett Isten" korszakát éljük. Vagy legalábbis ezt az istenséget szeretjük sokszor megszólítani és őt mutatjuk fel ha nehéz kérdéseket kapunk. Deus absconditus - még szép latin neve is van, azt jelenti: "a rejtőzködő Isten". Deus absconditus hall és lát minket, mégis a hiányát érezzük.

Ami a hangsúlyokat illeti, egészen más ez, mint a bibliai időkben volt. Jézus és az apostolok idejében ha valaki betegséggel küzdött, akkor az apostolok rátették a kezüket és a gyógyulásáért imádkoztak. Ma rengeteg esetben inkább azt kérjük, Isten vezesse az orvosok kezét. Hát igen: ha már a mi kezünk révén nem történik semmi, történjen mások kezei által - tegyük át rájuk a felelősséget. Látens módon, s talán tudat alatt mintha azt mondanánk, nem bízunk a közvetlen Istenben, meg amúgy is az ember kaparja ki magának a gesztenyét, ezért ha Isten jót akar állni magáért, majd segítsen közvetetten. És nem, erre nem magyarázat, hogy régen az orvostudomány még nem volt olyan fejlett, mint manapság - mert ma is lenne bőségesen olyan helyzet, amire azt mondhatjuk, nem elég fejlett hozzá az orvoslás legmodernebb szintje sem. Néha felhorgad bennem az érzés, hogy nekem nem az orvosok kezét vezető istenség kell, hanem az, aki a saját kezét teszi a betegre. Nem az az Isten, aki orvosokat küld, hanem aki maga gyógyít. A Bibliában ugyanis többnyire ilyen Istent látok, a mai egyházban meg az egészségügyi rendszerbe belépő Istent, akit mi küldünk oda, hogy együtt fogja a szikét a többiekkel a műtőben.

Ehhez hasonló az is, amikor valaki azt mondja, Isten megszólította őt. A Szentírásban amikor Isten beszélt valakihez, az egyszerűen hallotta a hangját. Nem Jézusra gondolok itt elsősorban, aki emberként járt-kelt a Földön, ezért a szó szoros értelmében hangosan verbalizálta az üzenetét. Olyan személyiségekre utalok, mint például Sámuel, akit éjszaka megszólított Isten (a hangját összekeverte édesapja hangjával), vagy Pál apostol, aki hallotta a neki megjelenő Jézus hangját - és az egyik narratívában ugyancsak hallották Pál útitársai is. De mondhatom Illést is, aki egy szelíd és halk hangot hallott. Átszövi a Bibliát az a gondolat, hogy Isten egyértelműen beszél és csak az érti félre, aki nem akar figyelni a hangjára. Vannak persze próféták, Isten emberei, akik a Bibliában is közvetetten tolmácsolják az isteni üzenetet, őket azonban sokszor - ha nem is mindenkit és mindig - kísérik igen erős jelenségek - ami megint azt mutatja, hogy az emberek a közvetett üzenetekben nehezen bíznak meg. Ma viszont, a közvetetten beavatkozó Isten korszakában ezerféle ember millióféle módon magyarázza, hogyan szól hozzá Isten. Egyetlen dolgot kivéve, a közvetlen hangot, ami a Bibliában sokszor szerepel. Ma közvetetten üzen Isten, más embereken keresztül, a leírt bibliai szövegen át,  egy filmet, újságot, olvasmányélményt felhasználva vagy épp vasárnap a szószékről beszélve - és más egyéb, gyakorlatilag megszámlálhatatlan utakon érzik az emberek úgy, hogy megszólította őket Isten. Nincs jogom ezeket az utakat elvitatni, nem is szeretném. Csak azt teszem hozzá, amire én vágyom: a közvetlen kommunikációra. Nekem az esne jól, ha az Isten nekem akar mondani valamit, akkor ne embereket küldjön hozzám, hanem szólítson meg engem. Mocskos-bűnös ember vagyok, őszintén belátom, de akkor is ezt tartom a legjobbnak, és ha egy elképzelt mennyei szavazáson beikszelhetném az ilyen kommunikációt opcióként, nem haboznék egy pillanatra sem.

Vajon miért lett népszerű a közvetetten jelenvaló Isten és mikor váltotta le a közvetlenül jelenlévőt? Azon töprengek, hogy a közvetetten beavatkozó Isten mintha sok szempontból a kompromisszumok istene is lenne. Valahogy félúton van a deista istenkép és a közvetlenül beavatkozó istenkép között. Nincs végtelenül messze, de közel jönni sem akar igazán. Nem mondhatjuk, hogy az életünkre nincs semmiféle hatása, de kényelmesen helyet foglal a hátsó sorban és csak akkor szólal meg, ha valamit magyarázni akarunk a segítségével. Például azt, mihez kezdjünk a közvetlenség hiányával. A nagy kérdés persze keresztényként az, hogy a közvetett Isten korszaka egy természetes úton bekövetkező, mondhatni eszkatologikus jelenség vagy mi küldtük távolabbra Istent - esetleg mindkettő? Akárhogy is van, nekem hiányzik a közvetlenül beavatkozó Isten. Sok dolga lenne velem, sok dolga lenne velünk.

Tovább

Kit hoz tűzbe?

Főleg a tengerentúlon hatalmas divat, hogy a Bibliának kommentárokkal és segédletekkel alaposan kibővített kiadásait jelentetik meg, ezzel kedvet csinálva a szöveg olvasásához. Most mifelénk is napvilágot látott egy kétezer oldalas új kiadás, ami az első hallásra furcsa "Tűzbiblia" nevet kapta. A név magyarázata, hogy a szöveg melletti kiegészítő tartalom a pünkösdi-karizmatikus kegyességi stílust szem előtt tartva készült el. Egy ideje már csak ezt a Bibliát olvasom, úgyhogy eljött a pillanat, hogy röviden megfogalmazzam róla a véleményemet is.

Kezdjük a külcsínnel: a Tűzbiblia magyar kiadásának drágább verzióját a revideált új fordítás szövegével, elegáns bőrkötésben és tényleg nem giccsesen ható, aranyozott lapokkal lehet megvenni. Van persze olcsóbb kivitel is, mely nyilvánvalóan tartalmilag megegyezik a borsos áron kapható deluxe-kiadással, csak megjelenésében nem annyira megkapó. Tudjuk mi a helyzet az ízlésekkel és pofonokkal, de őszintén szólva nekem tetszik ez a Biblia, habár éppen az aranyozott szegély miatt a klasszikus, leheletvékony lapokra nyomták a szöveget, amit az első pár napban nehéz lesz lapozgatni, míg a ragasztás kicsit fel nem enged.

Természetesen az elsődleges szempont egy Bibliánál azért mégis a beltartalom kell legyen. Nos, meg kell hagyni, hogy az igyekezet mindenképpen látszik a kiadványon, ha nem is sikerült minden mércét megugrani vele. A bibliai könyvek előtt részletes bevezetők olvashatók az adott könyv keletkezéséről, történelmi hátteréről, céljáról, felépítéséről. Ilyen persze sok más fordításban is van, nincs benne semmi különleges. Ami azonban engem kifejezetten megfogott, hogy ezek a bevezetők állandó rovatként nagyon érdekes adalékokkal szolgálnak az adott könyv sajátosságairól - vagyis külön kiemelték a szerkesztők, hogy mi adja az éppen olvasott irat specialitását az egész Bibliában. Az ószövetségi könyveknél ugyancsak külön szekcióban arról is olvashatunk, hogyan teljesedtek be bizonyos profetikus kijelentések az adott könyvből az Újszövetségben. Végül ahhoz is van segítség, hogy melyik könyvet hány napig kell olvasni, ha valakinek az a célja, hogy egy év alatt a teljes Bibliát kiolvassa.

A Tűzbiblia legnagyobb pozitívuma szerintem mindezek ellenére nem ezekben a bevezető cikkekben van, hanem inkább a szövegközi és a legvégén található segédletekben. Van például egy komplett konkordancia, amely nemcsak témákra és kulcsszavakra lebontva segít megtalálni egyes igehelyeket a teljes Szentírásban, hanem még idézi is a mondattöredékeket - így nem kell a kérdéses vershez odalapozni sem. Ez számomra nagyon kényelmesnek bizonyult eddig, pillanatok alatt találtam meg amit kerestem. Ha már a pünkösdi stílust tartotta szem előtt a szöveg, külön témakereső van kis piktogramokkal a lapok szélén, melyek kiemelik a teljes szövegből a Szentlélek gyümölcseiről, ajándékairól, vagy a Szentlélek személyéről szóló részeket. Az Újszövetségben piros betűszínnel kiemelve szerepelnek Jézus Krisztus szavai - nemcsak az evangéliumokban, hanem a levelekben és a Jelenések Könyvében is, vagyis bárhol, ahol Jézus megszólal. Külön katalógus van az összes földrajzi névről és mértékegységről, valamint az egész Biblia tele van rajzos ábrákkal, táblázatokkal, teológiai kérdéseket bemutató cikkekkel, térképlapokkal. Nyilván ezek a háttérinformációt tartalmazó anyagok nem térnek ki minden részletkérdésre, mert akkor hatszor ilyen vastag lenne a kiadvány, de így is megteszik a tőlük telhetőt.

Ezek voltak a finom falatok, de hogy ne legyen ilyen vidám és remek az összkép, van azért sajnos komoly gyengesége is a kiadványnak. Ez pedig - igencsak fájó pont! - éppen a kommentárok és a magyarázatok területére esik. Amennyit ezekből eddig olvastam, a színvonalat a legjobb esetben is hullámzónak nevezném. Vannak részek, ahol véleményem szerint teológiai szempontból is alaposnak nevezhető fejtegetések olvashatók, sőt néhány kritikus ponton nagyon korrekt a magyarázat. Kiemelem most egyetlen példának az 1Jn 3,9 verse kapcsán megfogalmazott magyarázatot. Ez a vers sok problémát okozott már sok olvasónak, hiszen János azt írja, hogy "aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt...", vagyis nem vétkezik. Mármost, minden hívő ember vétkezik megtérése után is - de akkor ez logikusan azt jelentené, hogy senki sincs újjászületve, ráadásul a Biblia szerint. Nagyon helyesen "közbelép" itt a kommentár, és kiemeli a görög hamartanó ("vétkezni") szó kapcsán, hogy jelen idejű, aktív igenévi alakban áll, ami folyamatos-állandó cselekvést jelent. Vagyis itt arról ír a szöveg, hogy aki Istent követi, nem marad meg szándékosan és életvitelszerűen a bűnben, ami teljesen rendben van magyarázatként. 

Ugyanakkor a kommentárok között több helyen torzításokat, egyoldalúságokat és adott esetben butaságokat is olvashat az ember. Sajnos átsüt az egészből, hogy kőkonzervatív, mondhatni több területen beszűkült és elfogult látású szerzők is dolgoztak rajta, sőt még a tipikusan amerikainak nevezhető stílus is néhol beköszön. Jó példa erre, hogy ahol csak a "bor" szó előfordul a Bibliában, mindenhol igyekeznek a szerzők azonnal kimagyarázni, hogy nem alkoholtartalmú italról van szó valójában. A kánai menyegzőhöz fűzött kommentárból például kiderül, hogy a megittasodott násznép igazából nem is volt megittasodva, mert azt inkább úgy kell jól érteni, hogy megelégedtek az alkoholt nem tartalmazó borral... Természetesen ez az eiszegézis klasszikusan butácska és gyenge megjelenése, mely abból a tényből fakad, hogy Amerikában a keresztények jó része szigorúan az absztinenciára törekszik az alkohol kapcsán - mivel az alkoholizmus komoly probléma az országban. Ehhez hasonlóan több helyen is felüti a fejét valami igazán bárgyú és egyoldalú magyarázat, amiből még az átlagosan művelt olvasónak is sütni fog, hogy valójában prekoncepciók irányították a kommentár szerzőjének kezét. Magyarul, nem a szöveget magyarázza a kommentár, hanem a saját látásmódját próbálja belevinni a magyarázatba, ami mondani sem kell, súlyos módszertani hiba.

Összegezve a fentieket azt mondanám, ha valaki kifejezetten a kommentárok miatt venné meg ezt a bibliakiadást, szerintem nem éri meg a pénzét. Ennél sokkal jobb magyarázatokat lehet találni a tematikus vagy speciális kommentárkiadványokban. Ha a Tűzbibliát elsősorban arra használja az olvasó, hogy a szöveget egy jó fordításban olvassa és szeretné a mögötte lévő hátteret is megérteni, témákra rákeresni vagy éppen a pünkösdi nézetekkel kapcsolatos igehelyeket felderíteni, akkor viszont egy igazán impozáns karácsonyi ajándékként jöhet számításba a kiadvány. A szájízem az első két hét után tehát egyáltalán nem rossz, de azért tökéletesnek sem nevezném - mindenesetre kóstolgatom még, mert mindenképpen megérdemli a figyelmet. :-)

Tovább