2019. november 27., szerda

Te és a dogmatika

Ez most nem egy szimpla blogposzt lesz, hanem bejegyzés egy fiktív üzenőfüzetben. S bár egy elképzelt teológushallgatónak üzenek benne, azért remélhetőleg kicseng majd belőle, hogy valójában egy közállapotra hívom fel a figyelmet, amely sajnos nagyon meghatározó a mai kereszténységben. A dogmatika hiányáról van szó, amely mélyebb nehézség, mint az ember talán elsőre gondolná.

Egyszóval te teológus akarsz lenni - szerinted ezért kell neked a dogmatika. Nem ezért kell. Ha nem akarnál az lenni, akkor is kellene. Tudom, sokak számára utálatosnak, gránitkeménynek, taszítónak hangzik már maga a szó is, noha a dogma alapvető megközelítésben csupán tantételt vagy véleményt jelent - azaz semmi gusztustalant és taszítót, amivel az ember összepiszkolja magát. Hiszen neked is van valamiféle véleményed, jó esetben legalábbis. 

Mert ha hívő vagy, és nincs dogmatikád, akkor te azt se tudod, miben miért hiszel. Teológusként vagy nem teológusként - teljesen mindegy, bár előbbi megítélésem szerint súlyosabb.

A probléma már a dogmatikával kapcsolatos elképzelések szintjén kezdődik. Tapasztalatom szerint a teológián a hallgatók a dogmatikát nagyrészt egy leküzdendő tantárgynak látják, amivel elkerülhetetlenül meg kell birkózniuk - aztán ha sikerült, ha megvannak a beadandók és a szóbelik, ha kész a szigorlat, akkor végre nagy levegőt lehet venni és kellemesebb vizek felé evezni, megszabadulva a sok héber-görög-latin kifejezéstől és idegen szótól. Pedig a dogmatika nem egy  leküzdendő tantárgy, hanem egy rendszerbe szedett látásmódja a saját hited tartalmának. És ha nem vagy kíváncsi rá, akkor nem vagy kíváncsi a saját hitedre. Sajnos nemcsak a teológusok, hanem a hívők tetemes része pontosan olyan, mint aki nem kíváncsi a saját hitére. Kissé bárdolatlan kifejezéssel élve, salátabárból összeturmixolt hittartalmakban gondolkodnak. Egyébként nagyra becsült és kedves emberek évtizedek óta olvassák a Szentírást, fejből meg tudják mondani melyik verset hol találhatjuk meg, vagy még azt is, hogy hívták Dávid király fegyverhordozójának kutyáját, valóságos élő konkordanciaként bolyonganak közöttünk - ám értelmes választ nem tudnának adni olyan kérdésekre, mint például "mi az a megigazulás?" vagy pontosan "mit jelent az üdvösség". (Az elsőre a klasszikus felelet, hogy "Isten kiigazította az életemet", a másodikra pedig, hogy "ha meghalok, megyek a mennybe"...) Pedig ezek nem egy doktori védés vagy egy szakdolgozati bírálat kérdései, semmi szükség hozzájuk teológusnak lenni: ezek mezei és egyszerű kérdések a hitünk alapjairól, mégis bizonyos köd lengi be őket.

A dogmatika nem népszerű a köreitekben. Alig ír valaki dogmatikai témában szakdolgozatot, néhány partizán van csupán, aki egy-egy kérdésbe belefeledkezik. Ehelyett - én legalábbis így látom - majdnem mindenki valamilyen pszichológiai-lelkigondozói témáról akar írni. Száz dolgozatból jó ha összesen öt akad, ami dogmatikai jellegű. Sietve megjegyzem, hogy eszemben sincs háborút kirobbantani a pasztorációval szemben, és a diszciplínákat sem akarom egymás ellen hangolni. Azt hiszem egy teológuskollégám mégis fején találta a szöget:
"néha az a benyomásom, hogy az egész olyan már, mint egy nagy lelkizés".
Pontosan ez a helyzet. A lelkigondozásban egymással vagyunk elfoglalva, egymást pátyolgatjuk, támogatjuk, segítjük - amire persze sokszor szükség is lehet. Bevallom, engem érdekel ez a "lelkizés" is, csak az arányok felborulásának nem örülök. Mert ha csak a lelkizés a fontos, de a dogmatika a hívők körében senkit nem érdekel, akkor olyan egyházat fogunk továbbépíteni, ahol maguk a keresztények sem tudják miben hisznek, az állandó lelkigondozásra meg pont azért is lesz szükség, mert dogmatika hiányában igen sérülékenyek. Nem kell, hogy a dogmatikánk mozdíthatatlan és felülvizsgálhatatlan építőkockákat jelentsen - sőt szerintem nem is ez a dolga és nem is ettől lesz stabil egy dogmatika a hívő számára -, igenis lehet vitákat lefolytatni bármelyik ágáról, csiszolni és továbbgondolni a kérdéseket. Sőt, a lelkigondozás mögött is (meggyőződésem szerint) egy valamennyire végiggondolt dogmatikának kell állnia, mert ha mégsem, és azt sem tisztáztad, mit gondozol éppen, amikor valaki lelke felé fordulsz, akkor az egész elcsúszik a ma nagyon trendinek számító motivációs tréningek ömlengő folyama felé, ahol egymást veregetjük vállon, mondván mindenkit úgy is szeret a Jóisten.

Tudom, hogy az is zavar téged a dogmatika kapcsán, hogy az nagyon elméletinek tűnik és száraznak. Igen, bár szerintem nem száraz, javarészt valóban elméleti. No és aztán? Ez kevésbé teszi fontossá  a keresztények számára, vagy ettől máris nélkülözhetővé válik? Miért is lenne így? Miért kellene a dogmata credendi-t szembeállítani a dogmata agendi-vel - hogy akkor már kicsit pontosabban fogalmazzam meg a kérdést. Hát nem egymásra épül ez a kettő, azaz a hit és a gyakorlat? Vajon nem azt látjuk, hogy a teendő dolgok mögött mindig elvi megfontolások állnak? Ha te azt mondod, hogy semmi szükség ennyi elmélkedésre és dogmatikára, akkor vedd észre, hogy pont azt csinálod, ami ellen beszélsz: éppen most alakítod ki a saját elméletedet arról, hogyan kellene szemlélnünk a hitbeli dolgok állását. Persze csinálhatjuk ezt fordítva is, ahogy elnézem ez manapság a trend - vagyis előbb cselekszünk, amihez utólag keresünk valamiféle hitbeli igazolást, azaz dogmatikát.

Egyszóval ne dobd ki a dogmatikát a vizsgáid után sem. Inkább csiszold, vitatkozz vele, rágd meg, gondold végig - ezek még mindig jobbak a semminél, amikor csak az ételt tologatjuk a tányéron a salátabárban.

2019. november 24., vasárnap

A bűntudatlanság világa

Megszámlálhatatlanul sokféle oka van annak, miért nincs igazán előremutató változás a kereszténységben, de véleményem szerint léteznek bizonyos okok, melyek igen közel vannak a problémák gyökeréhez. Az egyik ilyen az a tény, hogy a tökéletesek világában élünk, ahol fogalmunk sincs arról, mit jelent igazán a bűn. De hogyan lehetne ezen változtatni és mi kell az igazi bűnfelismeréshez?

Ezt a csontot nagyjából másfél éve kezdtem el rágni, és azt hiszem még bőven találok rajta húst, úgyhogy ne lepődjön meg a kedves olvasó, ha időről-időre előszedem. A bűnbánatról beszélek, ami hosszú ideje óriási hiánycikk a modern szekuláris világban és lassan már az egyházban is. Sokan várnak a magyarországi kereszténységben valamiféle áttörésre, amit leginkább ébredésnek nevezünk, de ezt az áttörést olyan dolgokhoz kötjük, melyektől - legalábbis én így látom - nem józan gondolat valóban áttörésre számítani. Eszerint például áttörés lesz, ha egy nagy stadionban sokan hangosan együtt énekelünk, áttörés lesz ha végre elkezdünk intenzívebben imádkozni, áttörés lesz ha az egyházak képesek egységben gondolkodni. Nyilvánvaló, hogy ezek keresztény szempontból fontos dolgok (a stadionos éneklést leszámítva), de van egy lépés, melyet előttük szerintem elkerülhetetlenül meg kell tenni, ez pedig a bűnbánat aktusa.

A lenyelhetetlen béka.

Érdemes belegondolni, hogy a lutheri reformáció előtt az egyház volt az autoritás forrása, ez a tény pedig számos vadhajtása és kificamodása ellenére a bűnismeret kapcsán legalábbis annyit jelentett, hogy az emberek még tudták értelmezni ezt a fogalmat. (Sokszor persze az egyház olyat is bűnnek nevezett, ami nem volt az.) Luther felismerését követően a végső tekintély már nem az egyház, hanem a Szentírás lett, így a bűnismeret forrása is a textusok mondanivalójából bontakozott ki.  A Biblia pedig eleget beszél arról mi a bűn - még ha nehéz is egy többé-kevésbé egységes teológiát erről kialakítani, azért nagyon is körvonalazható a bűn lélektana. Amikor pedig beköszöntött a felvilágosodás, az autoritás helyévé maga az egyén vált - és azt hiszem, itt szakadt el a cérna.

Ha ugyanis mi magunk mondjuk meg saját magunknak mi a bűn és mi nem az, akkor - éppen az ember bűnös természete miatt - szinte biztosan felmentjük magunkat. Korábban az volt a trendi, hogy a bűnökre van bocsánat, ma egyértelműen az, hogy a bűnökre van magyarázat. A redukcionista materializmus még egy lapáttal rádob erre, hiszen antropológiája szerint az emberi létszinten akár még az erkölcs puszta létezése is kérdéses lehet. (Ld. itt Dawkins szinte klasszikussá érett kijelentését arról, hogy végső soron nincs jó és nincs rossz sem!)

A kérdés adódik, mit tud tenni ezzel a kereszténység? Az első és nyilvánvaló felelet, hogy ismét el kell kezdeni megérteni a bűn és a bűntudat milyenségét, működését és hatásait - s ebbe az újraépítkezésbe most bizony érdemes lehet belevonni a modern lélektani felismeréseket is. A bűntudat ugyanis nemcsak teológiai-bibliai, hanem pszichológiai-szociálpszichológiai jelenség is, ami többek között az emberi méltósághoz kapcsolódik. Miért érdemes ezzel foglalkoznia egy hívőnek? Mondok egy példát!

Amikor én még jóval fiatalabb voltam, a keresztségek (bemerítések) előtt szokás volt az életrendezésnek nevezett spirituális élményen átesnie a keresztséget kérőknek. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az illető egy számára bizalmi szempontból fontos másik keresztény társaságában megvallotta az élete bűneit, hogy így mintegy lelki értelemben felkészülve vegyen részt a keresztségben. Több ilyet láttam, sőt magam is vezettem, és nem tartom ezt rossznak! Számos ponton igen pozitív és felszabadító élmény volt ez az életrendezéses átélés a benne résztvevőknek, de főleg nagyon fiatal emberek esetében azért - már bocsánat a szóhasználatért - néha kissé komikusra is fordulhatott a helyzet. Anélkül, hogy most életképtelen magyarázatokkal próbálkoznánk, ugyan milyen komoly és cégéres bűnöket követhetett volna el egy kistinédzser, amiket szó szerint meg kellett más előtt vallania? Talán azt, hogy életnagyságú Imagine Dragons poszter lógott a szobája falán vagy elkáromkodta magát, mert kikapott a Fifában? Na oké, persze.

A lélektani felismerések világossá tették, hogy az igazi bűntudat puszta kifejlődéséhez szükséges egyes személyiségjegyeknek bizonyos szinten már rendelkezésre állnia. Így például az igazi és mély bűntudatot logikusan olyanok fogják átélni, akik megfelelő énképpel rendelkeznek és kellően önreflexívek, a társas szabályok számukra határozottan interiorizáltak  (vagyis belsőleg magukévá tették azokat a normákat, amiket például az egyház magáénak vall és komolyan azonosultak velük), a kognitív képességeik is elérnek egy bizonyos szintet és így tovább... Egyszerűbben fogalmazva, amit a Biblia zsákruha felöltésnek és fejre szórt hamunak nevez, a mélyről jövő és velejéig őszinte bűnbánat komplex emberi tulajdonságok együttesére épül.

Nem akarok most hosszabban belefeledkezni a témába, mert sosem lesz vége a bejegyzésnek - de fontosnak tartottam újra előhozni, mert hiányterületnek érzem. Külön bejegyzést érdemelne az is, hogy az esetlegesen feltámadt egészséges bűntudattal mihez kezdünk - mert nem biztos, hogy a kezelése is egészséges lesz. Nagy téma ez, ami mostanság parlagon hever, pedig több figyelmet érdemelne!


2019. november 21., csütörtök

A túlkapások elleni védelem elleni védelem

Nagy Gergely megmondta, amit meg kellett mondani az Új Apostoli Reformáció karizmatikus túlkapásoktól hemzsegő mozgalmáról. Nagyjából fél órás előadását jelentősen színesítették az extrém karizmatikus jelenségeket illusztráló filmbejátszások - de őszintén szólva én ezekben nem sok újdonsággal találkoztam. A színpadon elnyúlva fekvő Heidi Baker talán kivétel ez alól, a többi furcsaság biztosan hosszú ideje velünk van már - Gergely előadása kapcsán azonban mégis valami más jutott most eszembe a megszokott karizmatikus látványon túl.

Először is szeretném leszögezni, hogy az elhangzottak tartalmával maradéktalanul egyetértek. Fontos foglalkozni az Új Apostoli Reformációhoz hasonló mozgalmakkal, mert újra és újra teret nyernek a kereszténységben, és egyre több figyelmet vonnak magukra, egyre többeket győznek meg arról, hogy érdemes csatlakozni a soraikhoz. Ahogy elnézem, Nagy Gergely kemény bírálatokat kapott ezért az előadásáért - holott nem tőle kellene félteni a karizmatikus mozgalmat. A karizmatikusoknak ugyanis nem az antikarizmatikusok, hanem az extrém karizmatikusok okozzák a legnagyobb kárt. Azt pedig végképp hülyeség károkozónak tartani, aki a károk okozóira rámutat. Sajnos azonban megint az történt, ami rendszeresen szokott: ha valaki felhívja a figyelmet egy problémára, maga válik a problémává.

Másodszor azonban észrevettem a szemem sarkából egy díszletként kihelyezett táblát is Gergely mellett, melyen a következő felirat állt: "protestáns ortodoxia". Aki tanult egyháztörténelmet, annak a kifejezés maga nem értelmezhető nehezen. Leegyszerűsítve a protestáns ortodoxia a tiszta és hithű tanításhoz való, protestáns teológiai bázison álló ragaszkodást jelenti, vagyis olyasféle dogmatika fenntartását, ami a lehető leghűségesebb a Szentírás mondanivalójához. Történelmi tanulmányaim megmaradt szilánkjai szerint nagyjából a 16-17. század időszakára tehető ennek a kibontakozása, s tulajdonképpen a reformációt követő generációk törekvése látszik benne, hogy az egyházjogi, dogmatikai, tanítási rendszerüket minél pontosabban kidolgozzák, azután ahhoz a lehető legerőteljesebben ragaszkodjanak. Magyarul és egyszerűen, a reformált egyházak azt szerették volna, hogy egy jól körülhatárolható teológiai bázist alkossanak, ami megkerülhetetlen mércévé válik az igazhitűség tekintetében. Ha egy keresztény őszintén a szívére teszi a kezét, akkor sok helyes dolgot kell meglátnia ebben a törekvésben.

És bár lehet, hogy ezt nem látom pontosan, de mintha ennek az ortodoxiának egyben markáns stíluseleme lenne a szesszacionizmus is - vagyis az a nézet, ami tagadja a karizmatikus ajándékok apostoli kor utáni továbbélésének a lehetőségét. A szesszacionisták szerint Jézus apostolai még szóltak nyelveken, tehettek csodás jeleket, gyógyíthattak betegeket, de az ilyesféle dolgok velük együtt szálltak a sírba: az apostoli kor után már nincsenek lelki ajándékok. Minél erősebben vallja valaki a protestáns ortodoxiát és benne ezt a szesszacionista nézetet, annál inkább ehhez a nézethez fog ragaszkodnia. És minél inkább ragaszkodik ehhez a nézethez, annál inkább averzióval közelít bármihez, ami nem illik bele ebbe a teológiai paradigmába.

Mindezt csak azért írtam le, mert én úgy látom, mintha itt két ellenerő feszülne egymásnak. Az egyik oldalon állnak az Új Apostoli Reformáció mozgalom tagjai, akik az autista-stílusú imádkozástól a fekve nyögdécselésig minden extremitást isteni csodának festenek le, míg velük szemben áll a protestáns ortodoxia szesszacionizmusa, mely elvi alapon gyanakvóan és elutasítóan áll a puszta lehetőséghez, hogy bármiféle módon történhetnek csodák. Tudom én persze, hogy erre utóbbiak azt mondják, nem tagadják ők a csodák lehetőségét, csak az ajándékszerű működést - valójában azonban az a tapasztalatom, hogy ez nem más, mint egy hatásos retorikai megnyilvánulás a korrektség jegyében. A valóságban egyáltalán nincs semmiféle nyitottság, a csodákat úgy ahogyan vannak, kiiktatják a szisztémából.

Nos, mindezt nem azért írtam le, mintha én magam olyan fenemód csodakereső és a karizmatikus élményekben lubickoló ember volnék. Aki rendszeresen olvassa a blogomat, sok kritikával találkozhatott már, ami az ilyen mozgalmak szalonképtelenségét ecsetelte. Sőt, meggyőződésem az, hogy az esetek tekintélyes százalékában (legalábbis aminek én utánajártam) szó nincs semmilyen csodáról - ami történt, az túlságosan is könnyen magyarázható más úton. Ám mégis, az abszolút jogos kritika ellenére a protestáns ortodoxiával kapcsolatos történelmi tapasztalat és egy ösztönös berzenkedés is van azért bennem azzal kapcsolatban, hogy nem jó a ló egyik feléről a másikra átesni. A történelmi tapasztalaton most azt értem, hogy a protestáns ortodoxia nemcsak a rajongó csodavárás iránti túlfűtöttséget hűtötte le, hanem a kereszténységet is képes volt hideggé tenni és a vallási élmény, mint alaptapasztalat iránt ma is hatékonyan tud felébreszteni egy alapvető gyanakvást. Így viszont hideg agymunka lesz a hitből, pedig azért valljuk be őszintén, a hit sokkal többről szól az intellektuális teológiánál - bárhogyan is gondol valaki a hitére. Az általános berzenkedésem is utóbbinak szól. A hit ugyanis nemcsak cselekedetek nélkül halott, de istenélményként megélt katarzis nélkül is gyorsan vegetatívvá válik. Kicsit olyan ez, mintha a férfiember zseniális okfejtéssel magyarázgatná otthon az asszonynak, mit jelent a szerelem, milyen görög és héber szavakkal írható le pontosan, mit tudunk a szerelem kémiai oldaláról, hogyan ábrázolták a szerelmet a képzőművészetben - csak éppen sehogy sem fejezné ki ezt a szerelmet a felesége felé. Nevezné akkor bárki is kettőjük kapcsolatát elevennek, élőnek, működőnek?

A protestáns ortodoxia hidegfejűsége vonzó alternatíva, ha a túlforrósított extrém karizmatikusságot állítjuk vele szembe - de meglehetősen kevés, ha egy kiegyensúlyozottabb perspektívából nézzük. Ahogy korábban már megfogalmaztam itt a blogban: az egyik szélsőséget soha nem lehet egy másikkal meggyógyítani. A gyakran nevetséges, felháborító és néha gyomorforgató túlkapásokat kezelni kell, de ez még kevés a megoldáshoz. Nem lehet ezek helyét egyfajta "magasröptű teológiai purhabbal" kitölteni, mert az emberi lélek nem így működik és igényli az élményt. Az élmények igenis velejárói kell legyenek a vallási tapasztalatnak. De mit kínál fel ebben a témában a protestáns ortodoxia?

2019. november 17., vasárnap

Az elfelejtett nyelv?

Mindenki "Bandi bácsija" (azaz a néhány élve elhunyt Gyökössy Endre) egészen jó kis könyvet írt egy keresztény körökben meglehetősen elhanyagolt témáról, vagyis az álmokról, melyet Isten elfelejtett nyelvének nevez. Tény és való, az ember ritkán kerül olyan közel önmagához, amikor a külvilág szinte minden ingerét elnyomva álomba zuhan. Van-e jelentősége az álmainknak, vagy azok csupán az agyműködésünk zagyvaságainak tekinthetők?

A bibliaolvasó emberek jól ismerik a történetet, amikor egy Nikodémus nevű farizeus elmegy éjszaka Jézushoz, hogy beszélgessen vele. Jézus nem köntörfalaz, hanem egyből a tárgyra tér: az újjászületés fontosságáról beszél Nikodémusnak, aki azonban nem igazán érti miről van szó. A szó szoros értelmében kezeli Jézus szavait és azt hiszi, valahogy vissza kellene bújnia saját anyja méhébe, hogy még egyszer megszülessen. Nem érti a szimbolikus nyelvet, ahogy sokan ma sem.  Sokan azt hiszik, ha egy keresztény valamit szimbolikusnak tart, akkor ezzel elkeni a dolog lényegét és bújtatja a mondanivalót. Pedig Krisztus sem azért használt szimbolikus kifejezéseket, hogy leplezze a mondanivalóját: pont ellenkezőleg. A szimbólum sosem csorbítja a jelentést, hanem sokkal inkább gazdagítja és mélyíti, mert olyan perspektívából mutat rá egy dologra, ahogy a megszokott szavainkkal nehezen tudnánk azt kifejezni.

Gyökössy szerint pontosan így vagyunk manapság az álmainkkal. A "nikodémizmus" miatt nem értjük őket, mert nem tudunk mit kezdeni a szimbólumokkal. Bár számos idegen nyelvet megtanulunk beszélni - többnyire az angolt, németet, vagy spanyolt -, de a saját belső világunk egyik igen fontos nyelvét, az álmok nyelvét nem beszéljük. Pedig az álom a lelkünkről szól és persze tele van szimbolikával, elvont képekkel, akárcsak Jézus szavai az újjászületésről. Sokszor "panelszerűen" álmodunk, vagyis bizonyos visszatérő dolgok bugyognak a tudatfelszínre, valamikor szexuális tartalmú álmaink vannak, valamikor üldöznek bennünket vagy olyat teszünk, amit ébren nem sikerült megtennünk (egyfajta kompenzációként), valamikor teljesen szürreális dolgok történnek. Még az is lehet, hogy teljesen más testben szereplünk a saját álmunkban. Ki képes eligazodni ebben a kuszaságban?

Szó mi szó, Gyökössy könyvét olvasva magam előtt is el kellett ismernem, hogy eddig nem igazán tudatosítottam, milyen iszonyú sokszor kerül elő a Szentírásban az álmodás, álomkép, álomfejtés jelensége. József álmokat lát és fejt meg (akárcsak később Dániel), Pilátus felesége álomban szembesül azzal, hogy Jézus peréből jobb lenne kimaradni, Pál apostol arról álmodik - és egy férfi fel is szólítja  erre álmában -, hogy Európába kell hoznia az evangéliumot. Természetesen kismillió más példa is van, tulajdonképpen hemzseg a Biblia az álom dolgaitól. Ami közös ezekben, hogy az álmoknak jelentőségük volt és akár ki is váltottak bizonyos cselekvéseket azokból, akik álmodták őket. Ehhez képest ez a terület ma teljesen parlagon hever.

Ami nagyon megnyerő volt Gyökössy írásában, hogy erősen kerülni próbálja az áltudományos, horoszkóp-szerű álmoskönyveket, és nem is tartja jónak, amikor mindenféle vad képzelgéssel próbálják emberek megfejteni a saját vagy mások álmait. Ugyanakkor úgy látja, az álom a lelkünk centrumából felszínre törő szimbolikus történet, aminek lehet üzenete és jelentősége - a könyvben konkrét emberek konkrét eseteit is leírja ezzel kapcsolatban, sőt arra is hoz példát, amikor egy-egy "megfejtés" lelki-pszichés gyógyuláshoz vezetett és terápiás hatásai voltak. Meglátása szerint az értelmesnek mondható álomértelmezéshez négy dolog szükséges: természetesen meglehetősen jól kell ismerni az álmodó ember életét, tudni kell milyen hangulat kísérte az álmát, illetve meglepő módon az életkor is kérdés, illetve a mítoszok és ősképek ismerete ugyancsak nélkülözhetetlen. Gyökössy szerint minden álomfejtés, mely ezeket kihagyja: kuruzslás.

Nem vagyok az a miszticizmusra hajló ember és őszintén szólva soha nem is tudtam mihez kezdeni azzal, hogy a pszichológia bizonyos ágai (különösen talán a neofreudiánus irányok) szeretnek elmélyedni az álomértelmezések világában. Nekem ez még mindig a saccolásról és találgatásról szól. Ám a pszichológia egyes irányzatai úgy vélik, hogy az álmokban számos ösztönkésztetésünk, a felettes Én által lenyomott vágyunk néha a felszínre kerül. Álomban igazán önmagunk vagyunk, sőt talán csakis ott lehetünk azok, akik valójában vagyunk. Kétségtelen, hogy ebben sok igazság van. Tény, hogy az ember sok esetben panelszerűen álmodik (én például visszatérő módon álmodok zuhanó repülőgépekről - noha egyébként nem félek a repüléstől és nem is nagyon szoktam repülővel közlekedni). Persze van emögött számos biológiai hatás is. Ami azonban a hitünk szempontjából érdekes, hogy a Biblia valóban tele van álmokkal kapcsolatos megjegyzésekkel, kijelentésekkel, narratívákkal. A mai materialista világban még keresztényként is hanyagoljuk ezt a tényt, s persze a saját álmainkkal se foglalkozunk, úgy vélekedve, hogy az pusztán egy rakás zagyvaság.

Mivel a fent belinkelt kis kötetet most olvastam el, így felmerült bennem a kérdés, ha változtatnánk ezen a helyzeten és szeretnénk elkezdeni megtanulni "Isten elfelejtett nyelvét", hogyan tegyük meg ehhez az első lépést? Mi lenne a nyelvi kurzus első leckéje?

2019. november 12., kedd

Áldásmáz

Ez a fotó egész héten elkísért: változatos emberek terjesztik az interneten, de számos hírportálon előfordult, valamint az előtérben álló szakállas ember saját oldalán is. A kép bár magáért beszél, de mégis több van benne, mint ami elsőre látszik.

Mindenki tudja, mit láthatunk a képen: egyházi méltóságok szentelnek fel egy stadiont, jelesül a teljesen felújított Puskás Arénát. A szereplők névsora most felesleges, aki kíváncsi rá kik láthatók a felvételen, pillanatok alatt utánanézhet. Más dolog itt, ami beszédes. 

A szakállas férfi sok évtizede szolgál az egyházban, mindenki ismeri őt és azt is, amit képvisel. Vagy legalábbis eddig így volt. Karrierje nagy hányadát, munkássága komoly szeletét arra fordította, hogy kritizálja, teológiai bírálat alá vonja és a legnyersebb kifejezésekkel illesse azok jó részét, akikkel most együtt mondott áldást. Még jól emlékszem fiatalkori önmagamra, amikor olvasgattam a szakállas férfi vagy az általa megbízottak írásait bizonyos hitéleti folyóiratokban, amikor kézbe vettem olyan könyveket, melyek a katolikus egyházat durva jelzőkkel illették és olyan helyként festették le, ahonnan minden józan embernek menekülnie kell. Az a kép, ami lelki szemeim előtt kirajzolódott az ilyen írások alapján, a katolikusságot Nagy Paráznának, az új Babilonnak és politikai hatalomra törő, jezsuita ügynökökkel telített intézménynek mutatta. Ezek az írások a pápaságot ördögi rendszernek tartották, és Rómát csaknem az Antikrisztus székhelyeként ábrázolták. Bármikor beszéltem olyan ismerőseimmel, akik a szakállas férfi gyülekezetéhez tartoztak, egy jó szavuk nem volt a katolikusokról. Amit tőlük hallottam, az hosszas apokaliptikus magyarázat volt arról, hogy a katolicizmus mennyire gonosz.

Most pedig azt látjuk, hogy az egész antikatolikus gépezetet működtető szakállas férfi vállon veregeti egykori ellenségeit, azokat akikre évtizedeken át keresetlen szavakat zúdított, és ha kell mikrofont ad nekik a gyülekezetében, vagy akár stadiont szentel fel a társaságukban - vagyis röviden, szellemi közösséget vállal velük. A Nagy Paráznából szinte kebelbarátnő lett, akivel nem is olyan rossz összemelegedni.

Akár örülhetnénk is. Mert az nagyon örvendetes, ha valaki képes feloldódni a militáns hangvételű teológiájából, és esetleg ráébred arra, hogy az addig sátánozott másik felekezetben vannak értékek.  Hogy akár a katolikus egyházban - minden teológiailag kifogásolható elem ellenére, mely szúrhatja a protestáns szemeket - komoly emberek és komolyan veendő gondolatok is vannak. Hogy leülni és párbeszédet folytatni a sajátunktól számos paraméterében eltérő hittel rendelkezőkkel még nem számít az ördöggel cimborálásnak. Lehet tehát másként gondolkodni saját magunkhoz képest. Aki képes meghaladni önmagát és ekkorát váltani, tiszteletet érdemel, nem kritikát.

Tartok azonban attól, hogy itt nem erről van szó. Nincs emögött valamiféle megvilágosodás és felismerés, vagy ha mégis, hát abból bizony semmi nem látszik. Talán az sem véletlen, hogy nem kórházat, hanem éppen stadiont szenteltek fel a lelkész urak. Ez más tészta, de tudjuk, hogy most éppen stadionkorszakot él Magyarország. A felszentelés spirituális értelemben persze nem sokat ér - ebben biztos vagyok. Ha azonban a bizonyos körök felé mutatott lojalitást nézzük, az már a szó mindenféle értelmében sokat érhet. A szakállas férfi ezért mutatkozik együtt azokkal, akiket eddig porig alázott. És azért tegyük hozzá: azok is ezért mutatkoznak vele. Hirtelen egymás barátai lettek, fátyol hullott a múltra, a szektázást és az újbabilonozást felváltotta a szeretet, a másik megbecsülése, a spirituális egymásra találás.

Legalábbis amíg a stadionkorszak kitart.

2019. november 7., csütörtök

Clark és a méreg

A közelmúltban végignéztem egy meglehetősen eseménydús vitát keresztények és ateisták között, ahol az egyik vitatkozó ateista - egy bizonyos "Dr. Clark" - meglehetősen nagy vehemenciával próbált érvelni az igaza mellett. A vita egy pontján még méregivásra is felszólította a keresztény hallgatóságot (amit valószínűleg nem gondolt komolyan), és a rendezvény végeztével sem csillapodtak le az indulatai. Azt hiszem ez a vehemencia merő túlzás volt - de mégis van benne némi igazság...

Ilyen vitát még nem láttam! Az első és a második gondolatom is az volt, hogy ez az ember nem normális. Pontosabban szólva beteg, mentálisan sérült, komolyan személyiségzavaros. És nem tudja azt sem, hol van. Elvileg egy akadémikus vitarendezvény egyik szónokának hívták, amiből érzelmileg túlfűtött performanszokat csinált. Ha nincs ideje az olvasónak végignézni az egész videót, javaslom, hogy csak a méregivásról szóló szakaszba tekintsen bele (nagyjából 1:32-nél kezdődik és 1:36 körül ér véget), ahol dr. Clark meglóbál egy mérgező folyadékkal teli flakont, ki is tölt belőle egy pohárba, majd felhívással fordul a teremben lévő keresztények felé. Vajon van olyan vállalkozó szellemű hívő, aki megissza ezt a mérget a jelenlévő közönség előtt? Hiszen Jézus megígérte, ha valami halálosat iszunk, nem fog ártani nekünk! Itt van a lehetőség, hogy ne csak a szánkat jártassuk, ne csupán beszéljünk a csodákról, hanem láthatóvá is tegyük őket. Ahogy Clark végül megfogalmazza, ha nem mutatjuk meg miben hiszünk, csak beszélünk a hitről, akkor nincs semmi ok arra, hogy bárki elfogadja annak tartalmát. "Show me, show me, show me!", vagyis "mutasd meg!" - ezt ismételgeti a vitaest végén megállás nélkül Clark keresztény vitapartnerei felé.

Egyesek azt mondják, maga az ördög beszélt ebből a bizonyos Clarkból. Mások megsajnálva őt csak egy szerencsétlen, keserű és felháborodottan követelőző ateistát látnak benne. Valaki szerint pedig emberünk egyszerűen bohócot csinált magából a nyilvánosság előtt. Szerintem viszont Clark egyszerre elrettentő és figyelmeztető példa.

Először is, azt azért jelentsük ki gyorsan, hogy a méregivásos produkció tényleg problémás. Pongyola exegézis kell ugyanis ahhoz, hogy a Márk evangéliuma szövegkritikailag amúgy is vitatott befejező verseiből valaki azt hozza ki, hogy azok valamiféle bazári látványosság kedvéért hangzottak el. Tudomásom szerint a Jézust követő keresztényeknek sem volt szokásuk, hogy mérgező dolgokat igyanak és így bizonygassák a kívülállóknak a hitük valódiságát. A kérdéses szakasz szövegelemzésébe mindazonáltal most nem szeretnék mélyebben belemerülni, mert ez a bejegyzés másról szól, csak a tisztánlátás kedvéért említettem. 

Másodszor, nyilvánvaló szerepzavar, amikor valaki nem tudja hol van, így azt sem, hogy bizonyos szituációkban mi a követendő viselkedés. Ezt azt hiszem nem kell a végtelenségig ragozni: egy intelligens vitában, ami ráadásul tényleg akadémikus struktúrájú, a vitatkozó felek nem akarnak érzelmi hullámok generálásával teátrálisan diadalmaskodni a másik felett, a minimum tisztesség pedig az, hogy esetleg meghallgatják az ellenvéleményeket is (a videó későbbi részéből kiderül, hogy ez nem igazán sikerült dr. Clark-nak), és ha egyszer véget ér a rendezvény, békén hagyják a másikat.

Harmadszor azonban, kár lenne szemet hunyni Clark követelőzésének jogossága felett. Ha a túlkapásokat lehámozzuk a megnyilvánulásairól, és félretesszük az exegetikai kisiklásokat, ami megmarad, abban még mindig van jogos igény. Bevallom, teljesen azonosulni tudok Clark azon elvárásával, hogy a kereszténységnek sokkal többet kellene megmutatnia, mintsem megmondania. (Állítom persze mindezt úgy, hogy még a blogom neve is "Megmondom"...) Röhöghetünk rajta, lesajnálhatjuk, meglehet róla a véleményünk - mindazonáltal ez az ember olyasmit vár el tőlünk, amiből nagyon keveset vagyunk képesek prezentálni.

Beszélünk a bibliai csodákról, miközben sok hívő úgy hiszi, azok ideje már valamiféle értelemben lejárt - vagyis nem látszik belőlük semmi. Akik pedig nem így hiszik, azok sem tudnak megbízhatóan felmutatni ilyesmit. Amit látunk, az a legtöbbször még a legjobb esetben is kérdéses. Hirdetjük, hogy már a mustármagnyi hitnek is milyen fantasztikus és hegyeket mozgató ereje van - közben az egyházon éppen az látszik, hogy igencsak híján van az erőnek. Prédikálunk róla, hogy az emberek gondolkodását és életét mennyire átalakítja a hit - közben meg pont az látszik, hogy az emberek állatira nem akarnak megváltozni és sokszor ugyanazokkal a jellemhibákkal küzdenek, amivel küzdöttek a korábbiakban is. Hagyjuk tehát a méregpoharat és a mérgező folyadékkal teli kannát, mert az csak a látszata egy jogos kritikának! Valójában ugyanis erre gondolt Clark, amihez a mérget pusztán illusztrációként használta fel a maga ügyetlen módján. Hogy csak beszélünk, pedig az erő nem igazán a szavainkban, hanem a tetteinkben kellene legyen. Hogy nem arra van szükség a meggyőzéshez, hogy végtelen mennyiségben öntsük a szót azt magyarázva, miért nincsenek csodák, miért nincs gyógyulás, miért nincs igazi változás - miközben egy olyan hitet képviselünk, ami a gyógyulásról, csodákról és változásról szól. Ez az ellentmondás bizony ordító, amit nem lehet akadémikus magaslatokról megoldani, amihez nem elégséges profi teológusok és megrögzött ateisták szócsatájában a másik fölé kerekedni. A meggyőző erő a meggyőző tettekben kellene legyen. Számomra világos, hogy ez a bizonyos Clark erre célzott a színpadias produkciójával, és ez a kérdés bizony ott lóg a kereszténység feje felett a levegőben.

2019. november 1., péntek

Nem vallásos, de spirituális

Ahogy minden másban, a kereszténység jövőjére vonatkozó szkenáriók felvázolásában is két szélsőséggel lehet a leggyakrabban találkozni. Egyrészt ott vannak a hívők, akik hatalmas ébredéshullámot prognosztizálnak, másrészt a vérbeli ateisták szerint a trendek arra mutatnak, hogy előbb-utóbb kihal a kereszténység - és talán maga a vallás is megszűnik. Úgy tűnik azonban, egyik kását sem eszik ennyire forrón...

Legyünk őszinték: a bevezetésben vázolt két lehetőség mögött leginkább két, ellentétes irányú vágyakozás fogalmazódik meg. Minél inkább hívő valaki, annál inkább vár egy gyökeres fordulatot, amikor embermilliók válnak kereszténnyé, és minél inkább undorodik valaki a vallástól, annál inkább áhítozik egy olyan töréspontra, ami végül az egész vallásosság felszámolásához vezet. Persze a jövőt senki nem látja kristálytisztán közülünk, de annyit azért mégis kijelenthetünk, hogy semmi nem mutat arra, hogy bármelyik szélsőség felé haladna a vallás útja. Rossz hír ez sok hívőnek és sok ateistának egyaránt: nincs jele közelgő ébredésnek és közelgő megszűnésnek sem. De akkor minek van?

Nos, a néhány bejegyzéssel előbb már emlegetett agnosztikus szerzőpáros, vagyis Carel Van Schaik és Kai Michel nem hívő emberként is jóval szofisztikáltabban látják ezt a kérdést. Az mindig érdekes számomra, amikor a kereszténység jövőjéről olyanok fogalmaznak meg értékelhető gondolatokat, akik egyébként kívülállónak tekinthetők. Véleményük azonban egy olyan tényen alapszik, melynek éles kontúrjai jól megfigyelhetők a mai nyugati társadalmakban - aligha akad ember, aki tagadhatná.

Nevezzük nevén a gyereket: az intuitív vallásról van szó, azaz másként fogalmazva arról a hitről, amikor az emberek az intézményes vallást elutasítják, de mégis összeraknak maguknak valamiféle hitportfóliót. Ez igen népszerű manapság. Mindenféle statisztika ékesen bizonyítja, hogy egyre kevesebben járnak templomba és gyülekezetbe, csökken azok számra akik az intézményes egyháztól bármiféle útmutatást várnának, ám ez nem jelenti azt, hogy az emberek kevésbé lennének vallásosak. Van is egy kifejezés, ami az utóbbi időben igencsak erőre kapott és az ezoterikus butaságokon át a maguk módján hívőkre egyaránt használhatónak tűnik: ez pedig a spiritualitás.

Ma a nyugati világban kevés a hagyományosan vallásos ember, de egyre több az olyan, aki magát spirituálisnak mondja. Mi lenne, ha az egyház ahelyett, hogy belekötne ebbe a trendi kijelentésbe, elkezdene építeni rá? Teológusként úgy látom, partizánakciók már vannak. Az intézményes egyházon belül - különösen a lelkigondozói-pasztorálpszichológiai területeken - meglehetősen felkapott dolog lett manapság, hogy foglalkozzunk a spiritualitással. Ezt helyesnek is tartom: nekem úgy tűnik, ez az az irány, amire érdemes lesz figyelni a jövőben. Tetszik vagy sem, az emberek egyre kevésbé fogékonyak a kőkemény dogmatizmusra, a hajlíthatatlan rendszerekre, a változásképtelen konstrukciókra. Ez persze egyszerre jó is, rossz is - mindazonáltal megkerülhetetlen tényezője a mai valóságnak, amivel az egyháznak számolnia kellene. Ahogy Schaik és Michel írják:
"Azt már most is megállapíthatjuk, hogy azok a közösségek és spirituális áramlatok gyarapítják inkább híveik számát, amelyek az első természetünket szólítják meg. Az emberek ott találják meg a boldogságot, ahol úgy érzik, valamilyen felsőbb hatalom terjeszti föléjük a védőkarját, biztonságban vannak, és egy valódi közösség részei, amely úgy veszi őket körül, mint vadászó-gyűjtögető őseinket a maguk eleven kis csoportja."
A fenti idézet némi kis magyarázatra szorul. Az "első természet" kifejezés alatt a szerzők itt az eredeti, mondhatni ősi természetünket értik, ahogy az a letelepedés töréspontja előtt már működött bennünk, vagyis a legrégebbi ösztöneinket és belső lelkivilágunkat. A spiritualitás egészen idáig képes lehatolni és ott megszólítani az embert. Ugyanakkor ezek a mély lelki találkozások sem teszik feleslegessé a közösséget, amelynek kereteiben az egyén a spiritualitását megéli.

Bevallom, én ebben a felvetésben látok fantáziát. Az biztos, hogy az intézményes egyház komoly átalakulások előtt áll, ha szeretne túlélni. Olyan módon kell újragondolnia önmagát - az istentiszteleteitől kezdve a kommunikációján át a világszemléletéig - amely eddig soha nem látott kihívások elé állíthatja. Magyarán szólva, valahogyan meg kell próbálnia alkalmazkodnia a spiritualitásra fogékony emberekhez úgy, hogy közben ne adja fel saját hitelveit. Ehhez egyik első feladatként nyilván meg kell határozni keresztény szemszögből mit is értünk spiritualitás alatt - és ennek a keresztény spiritualitásnak a kategóriahatárait valahogy úgy kell kijelölni, hogy a magára spirituálisként gondoló ember is találjon benne mozgásteret.

Beismerem, mindezt úgy írtam le, hogy jómagam is gyenge lábakon állok a kérdésben. Sokkal inkább foglalkoztam eddig a saját hitem dogmatikai kérdéseivel, mintsem a hitem spirituális, élményszerűbb, mondhatni átélhetőbb oldalával. Hogyan kezdjek hozzá?