Miért kételkedünk a politikusok hitében?

Talán lenne olyan, aki szívesen beletenne egy vesszőt a bejegyzés címébe, ami ebben az esetben már így hangzana: "Miért, kételkedünk a politikusok hitében?" Egyesek számára már a kérdés is sértő: hát persze, hogy vannak keresztény politikusok! A téma most azért került az asztalra, mert meglehetősen nagy sebességgel járja be a közösségi médiát egy fotó, ahol Orbán Viktor térdelve imádkozik az ismert keresztény motivációs tréner, Nick Vujicic társaságában.

Azért azt belátom, ez a kép tényleg szép a keresztény szemnek. És nagyon meggyőző, megnyugtató, üzenetben is gazdag, hiszen maga a miniszterelnök borult térdre egy sztártréner jelenlétében. Lám-lám, így kell viselkednie egy őszinte hívő embernek egy ilyen helyzetben. A kép ettől az üzenettől szép, ettől tűnik sugalmazottnak a keresztény néző számára. Pontosan az van rajta, amit a keresztény ember látni akar. 

És pontosan ezért nem árt az óvatosság. Amikor a politika találkozik azzal, amit az istenadta nép hallani és látni kíván, az az esetek elsöprő többségében ugyanis hamis szokott lenni. Ezt diktálja a józan ész és a tapasztalat. A politika ugyanis erre való, hogy látványában kielégítse a szavazópolgárok igényeit, tartalmában meg kielégítse azokat, akik a politikai rendszerben benne vannak. 

Ettől persze ez a fotó akár még igaz is lehet: Vujicic esetében legalábbis kevéssé gyötörnek a kétségek. A kétségek mindig azzal kapcsolatban merülnek fel, ami a másik oldalt illeti, és a kérdés szempontjából gyakorlatilag édes mindegy, hogy ezen a bizonyos másik oldalon éppen Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc vagy Mirkóczki Ádám, avagy más politikus tartózkodik.

Ha az ember betölt egy bizonyos életkort, visszafordíthatatlanul eljut a felismerésre: nem szabad valamiről vagy valakiről egy kép alapján képet alkotni. Sajnos azonban mindannyian erre hajlunk. Ahogy a Biblia fogalmaz, az ember azt nézi, ami a szeme előtt van - Isten pedig azt, ami a szívben. Természetesen erre mondhatná valaki, én sem látok bele Orbán Viktor szívébe - amit készséggel elismerek! De ettől még nem veszem készpénznek azt, amit a szememmel látok, mert a lényeg, amitől keresztény a keresztény, az nem a szemmel látszik. Az sokkal inkább látszik az értékrenden, az erkölcsökön, a döntéshozatalon, a kommunikáció stílusán és ezer más dolgon - vagyis a tetteken.

Hogy a látszat milyen sokszor csal, azt persze fiatalabb koromban másokhoz hasonlóan én is sok pofon árán tanultam meg. Meg sem tudom számolni hányszor és hányszor jártam pórul emiatt, mire óvatosabb lettem. Láttattak velem valamit valamilyen színben, amit készséggel elhittem, és az esetek jó nagy százalékában éppen emiatt volt fájdalmas a csalódás, amikor a látvány ellenkezője kiderült. A politikával - sajnos - a helyzet nem ennyire bonyolult, hiszen csak a vak nem látja, milyen korrupt, erkölcstelen és fertőzött az egész politikai rendszer balról-jobbra úgy, ahogyan van. Ám ha ez igaz, akkor legalábbis kevéssé plauzibilis, hogy egy fertőzött rendszer kellős közepén egészséges erkölcsű, krisztuskövető és ennek megfelelően élő emberekkel fogunk találkozni. Ez nagyjából olyan volna, mintha egy ebola-járványos körzet közepén frissen mosott ingben feszítő, ereje teljében lévő, makkegészséges férfiakat és nőket találnánk. Nem lehetetlen ugyan, de azért erősen valószínűtlen...  

Nos, pontosan ezért kételkedünk abban, hogy a nagypolitikában vannak a szó bibliai értelmében vett Jézust követő politikusok. Ahhoz túl romlott a rendszer. A helyzet kicsit ahhoz hasonló, mint a Megasztár-jellegű tehetségkutató versenyek esetében, amelyekre egyébként számos keresztény jelölt is jelentkezett. Volt olyan énekes ismerősöm, aki küldött nekem egy emailt, hogy imádkozzak érte: ha eljut a döntőig, akkor a médiában fogja hirdetni Krisztust és az evangéliumot a tévénézőknek. Kedveltem ezt a srácot, de őszintén szólva roppant naiv volt: azt gondolta, ha feljebb jut a szórakoztatóiparban, majd ő fogja eldönteni mit csinálhat. A tapasztalat az volt, minél sűrűbben mászott bele valaki a tömegkultúra bugyraiba azzal a céllal, hogy majd ott Jézusról prédikál, valójában annál inkább olyanná vált, mint maga a szórakoztatóipar.

A politika is pontosan ilyen szisztéma szerint működik. Nem egyre tisztább lesz a benne lévő politikusoktól, hanem azok lesznek egyre koszosabbak a politikától. Mi köze ennek a kereszténységhez?

Tovább

A keskeny út, amit nem szeretünk

Keskeny út és szoros kapu: ilyen az ösvény Jézus szerint, ami a jó irányba és a megfelelő célhoz visz. Másként fogalmazva, az igazsághoz való közelférkőzés nem feltétlenül jelent kellemes érzéseket, sőt valószínűleg együtt járhat a keskeny mezsgye kényelmetlenségével. Talán pont ezért kerüli rengeteg ember az igazságot és talán pont ezért nehéz hozzásegíteni őket ahhoz, hogy felismerjék az ösvényt, ami arrafelé vezet. Az elmúlt héten ezt többször is volt alkalmam megtapasztalni.

Az emberek jó része utál olvasni és különösen is utál tanulni. Ám a tudásra, ami többnyire sok olvasással és tanulással szerezhető meg, bizony sokan ácsingóznak. Vagyis egyszerűen megfogalmazva, jó lenne jobban érteni a valóságot, világosabban látni a világ mélyebb struktúráit, érteni az összefüggéseket a politikában, a tudományokban, a vallásban, a társadalmi kérdésekben - természetesen mindezt a lehető legkisebb erőfeszítéssel. Ezért aztán az emberek megpróbálják megtalálni azt az utat, ami a valóságban nem létezik: az ismeretszerzés, a válaszkeresés, a megértés gyors és fájdalommentes útját, amin viszonylag rövid idő alatt végig lehet rohanni és besöpörni a sok tudást.

Az elmúlt héten volt lehetőségem az egyik örök gumicsontot egy kicsit megint rágni: szinte hihetetlen, de a teremtés és evolúció, a hit és tudomány témakörén sehogy nem fog az idő. Sokak fantáziáját izgatják a témához kapcsolódó kérdések, legyen akár hívő, akár hitetlen, de a többség annyira mégsem izgatott, hogy alaposabban utánajárjon e témáknak. Nem azt mondom, hogy professzornak kell lenni ezekben a kérdésekben, de lehet anélkül is mélyebbre nézni, hogy az ember a fél életét rászánná ezekre a kérdésekre. Elmesélem röviden néhány konkrét tapasztalatomat, mert azt gondolom nagyon tanulságosak!

Középkorú férfi jön oda hozzám és feltesz nekem egy kérdést, de inkább úgy tűnik, közölni akar velem valamit: azt olvasta "valahol", hogy az egész evolúcióelmélet az összeomlás határán van. Szinte az összes meghatározó tudós már kihátrált mögüle. Udvariasan megkérdezem tőle, pontosan hol olvasott ilyesmit, nos, természetesen azt nem tudja, de "olyanok mondták neki, akik nagyon értenek hozzá". Beismerve saját tudatlanságomat a témában, elismerem, hogy én nem értek hozzá, de azért rákérdezek arra, ő maga mennyire ismeri ezt a kérdést. Kiderül, hogy semennyire - én meg kapva az alkalmon, diplomatikusan azt javaslom neki is, magamnak is, hogy talán mielőtt erőteljes véleményeket fogalmazunk meg, melyek tulajdonképpen az ismerethiányunkra alapszanak, jobb lehet megismerni miről beszélünk. Vagy inkább bízzunk a saját tudáshiányunkban és nem azokban, akik rendelkeznek ezen a területen értékelhető ismerettel? Hát igen, hát igen... jön a válasz, de neki vannak barátai, akik ezt mondták és azok okosak, azok tudják...

Másvalaki döbbenten áll a kijelentésem előtt, hogy a bibliai teremtéstörténet megértéséhez azt javaslom, ismerjük meg az akkori kor teremtésmítoszait is - merthogy nyelvezetükben, sőt itt-ott tartalmukban is mutatnak hasonlóságokat. "De minek ezt tudni? Azokat nem Isten jelentette ki!" - hallom az érvet, mire megjegyzem, nem a kijelentettség a fontos, egyszerűen hasznos lehet megérteni azt a kort, amiben ezek a szövegek keletkeztek, mert akkor talán magukat a szövegeket is jobban megértjük. No de hát - jön a válasz - érthető ez így is: csak kinyitjuk a Bibliát az elején, elolvassuk és kész is vagyunk. Minek ehhez ismerni a kortörténetet? 

Ismét más kereken nekem szegezi a kérdést: most akkor a teremtéstörténet az mese vagy történelem? Mondjam meg, ő csak egy igen-nem választ akar, ne bonyolítsuk ezt tovább! Persze nem azt kap, tőlem biztosan nem: megpróbálnám elmagyarázni, hogy ez nem azok közé a kérdések közé tartozik, amiket érdemes egyetlen tőmondattal gyorsan lerendezni. Nem véletlenül kutatják ezt rengetegen szinte azóta, hogy a szöveg leírásra került. Különben is, a mese szót nem találom célravezetőnek: a szövegben inkább a mítosz stílusjegyei látszanak, ami önálló műfaj, sajátos szabályokkal. "Öööö... a mítosz, hát az mese, nem?" - látom rajta, hogy nem érti, nem is érdekli igazán, ő csak egy gyors választ akart kapni, rövidre akarta zárni a kérdést. Nekem meg valahol ott kellene elkezdenem válaszolni, milyen műfajok vannak a Szentírásban, ezen belül mit jelent és mit nem jelent a mítosz, hogyan működik és így tovább. Nyilvánvaló, hogy én vesztettem: ilyesmire nem leszek képes két percben.

Aki emberekkel foglalkozik, tudja hogy az milyen fárasztó. És aki normális, időnként alaposan el is fárad tőle. Hiszen sokszor nemhogy egyről a kettőre, de nulláról a "nullaegészegyre" se lehet eljutni. Pedig nincs más út, csak a keskeny, a végén a szoros kapuval - az a bizonyos másik út, a kényelmes, a könnyebb és járhatóbb nem az élethez, ennél fogva nem az igazsághoz vezet. Ám fontos észrevenni azt is, hogy nem a tudáshiány a probléma (hiszen azzal magam is bőségesen rendelkezem), hanem a belenyugvás. A nemtudás szeretete, a hiányállapothoz való ragaszkodás - talán ez az a betegség, amin nagyon nehéz segíteni. Márpedig ha gyorsan akarunk válaszokat kapni ilyen kérdésekre, az is a belenyugvás egyik gyilkos módja.

Tovább

A legnagyobb hibánk?

Az év egyik leggondolatébresztőbb könyvét olvasom jelenleg, amely az egész Szentírás evolucionista értelmezéséről szól - vagyis arról, hogyan olvassák a Bibliát olyan nem hívő emberek, akik a kulturális evolúció talaján állnak. Nos, én inkább azt tudom elmondani, az ő könyvüket hogyan olvasom: valamikor elégedetten hümmögök, valamikor legszívesebben a földhöz csapnám. A téma igencsak provokatív, a nézőpont pedig meglehetősen újszerű. Van azonban egy olyan központi gondolata a könyvnek, amit megbeszélésre és vitára érdemesnek találok, ezért úgy döntöttem, itt a blogban is közzéteszem.

Hadd kezdjem a dolgot egy kérdéssel: vajon mi volt az emberi történelem legnagyobb fordulópontja, ami egész sorsunkat gyökeresen meghatározta? A keresztény válasz erre természetesen Krisztus megváltó halála. Ám ne felejtsük el, hogy a megváltásról az emberiség jó részének nem volt és talán sokaknak még ma sincs tudomásuk - így az nem is hathat közvetlenül rájuk a gondolkodás szintjén. Történt azonban valami, ami a kutatók szerint az emberi faj egyetemes élménye volt, senki sem maradt ki belőle, és ami karakterisztikusan más vágányra terelte egész történelmünket. Egy ekkora fordulatot, ami a viselkedésre ilyen mélyen hat, talán soha semmilyen más faj nem élt át ezen a bolygón. Mi volt ez a fordulat?

A kutatók neolit forradalomnak nevezik, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a vadászó-gyűjtögető életmód feladását követően az egész emberiség a letelepedett életformát választotta. A neolit forradalomról egy bizonyos Jared Diamond azt mondta, hogy talán ez volt az emberiség legnagyobb hibája. Miközben sokan kiemelik, hogy a letelepedés milyen hatalmas fejlődés alapjait fektette le, sőt ennek köszönhetően alakult ki a kultúra és vált iszonyú sikeressé fajunk (tízezer év alatt a földön élő emberek száma négymillióról majdnem nyolcmilliárdra nőtt), a letelepedett életforma számos komoly pusztító folyamat gyökerét is képezi.

Például ekkor vált igazán mindennapossá az erőszak, az emberek sokkal gyakrabban éheztek és korábban haltak meg. Ahogy megkezdődött az állatok háziasítása, ez számos új kórokozó megjelenéséhez vezetett. A történelemben először gyötörtek bennünket olyan betegségek, mint a pestis vagy a himlő. Ráadásul a földtulajdon megjelenésével nem meglepő módon a tulajdonjog, a magántulajdon, az ebből következő igazságtalanság, elnyomás, és széthúzás is felütötte a fejét. Ahogy a fent említett könyv szerzői nagyon frappánsan megfogalmazzák, a neolit forradalom sötét oldala igazán sötét volt:

"Az elkövetkező években a bajok úgy sújtottak le az emberekre, mint az apokalipszis lovasai. De már réges-rég nem volt visszaút; végleg maguk mögött hagyták régi életmódjukat."

Mit tehetett az emberiség, hogy az új életformából következő drasztikus problémákat orvosolni tudja? Nos, a szerzők úgy látják, ehhez "kulturális ősrobbanásra" volt szükség, azaz csupa olyan dolog "feltalálására", melyek az új életformánkat tényleg élhetőbbé teszik. Ha úgy tetszik, szabályozó rendszerekre, eredetmagyarázatokra, világkép kialakítására, erkölcsi és más rendszerek kiépítésére, melyek az emberi csoportok együttélését irányítják.

Ezek után nem meglepő, hogy a könyv nem keresztény szerzői, vagyis Kai Michel és Carel Van Schaik a Biblia tartalmát mindennek a fényében próbálják értelmezni. Két dolgot határozottan el lehet mondani a szerzőpáros hozzáállásáról: nem tartják Istentől ihletettnek a Szentírást, mégis tisztelettel közelítenek hozzá és sokszor dicsérik a benne rejlő mondanivalót. (Keresztényként persze az első felével nem értek egyet, mégis azt kell mondjam, kellemes élmény számomra, amikor egy nem hívő ember a megszokottól eltérően valódi tisztelettel beszél a Bibliáról.) 

Michel és Van Schaik tehát úgy látják, magát a Bibliát is a neolit forradalom által keltett új és zavaros helyzet hívta életre, mert szükséges volt olyan átfogó metanarratívát készíteni, ami az élet minden kérdésében eligazítást ad. Persze a Biblia megírása nem közvetlen lecsapódása a neolit forradalomnak. A magyarázat szerint nem úgy kell elképzelni a dolgot, hogy az emberiség letelepedett, észlelte az ebből eredő brutális nehézségeket, és akkor próbálta mindezt egy könyvben összefoglalni. Inkább arról van szó, hogy az emberek rengeteg ideig kínlódtak az előbb említett szabályozó rendszerek kiépítésével, a kultúra létrehozásával, az eredetkérdésekkel. A Biblia pedig ennek a vajúdási folyamatnak egy zseniális végeredménye, egyfajta lecsapódása, mert képet ad nekünk azokról a stratégiákról, amelyek segítségével az emberiség megpróbált megbirkózni a letelepedett életforma kihívásaival.

Bevallom őszintén, ebben a formában ez a megközelítés számomra teljesen újként hatott - még soha nem találkoztam olyan bibliaértelmezéssel, ami a neolitikumban történtek alapján próbálja végigmagyarázni az egész Szentírást. Hülyeség az egész? Lehet. Egy zsákutcába futott gondolatkísérlet? Megvan rá az esély. Csupán részigazságokat tartalmaz? Ez is igen valószínű. De elég ambiciózus kísérlet ahhoz, hogy beszélgessünk róla. Mert mintha tényleg látnánk ilyesmit, vagy legalábbis így is érthetőek bizonyos gondolatok a textusokban.

Mivel még nem értem a könyv végére, ám az alapfeltevés már a kötet elejétől fogva tiszta és világos, egyelőre minden vélemény és kritika nélkül csak a felvetés szintjén akartam bemutatni ezt a koncepciót. Mit szóljunk hozzá?

Tovább

A kereszténység

Az ismert vicc szerint az igencsak fejlesztésre szoruló magyar futball válogatottat összehívja az edző egy stadion pályájára, majd ujjával rámutat a fűben ácsorgó focilabdára: "Emberek! Kezdjük teljesen az elején! Ezt itt úgy hívják, hogy labda!" Nos, nem a fellengzősség miatt adtam ennek a bejegyzésnek a fenti címet, hanem azért, mert a keresztény szó annyira összegubancolódott a közéletünkben, és annyi minden rárakódott mára, hogy talán nekünk is ideje volna rámutatni a "saját labdánkra" - vagyis arra, valójában mitől kereszténység a kereszténység. Visszatalálhatunk még a szó eredeti jelentéséhez?

Jelentsük ki mindjárt az elején, hogy a kereszténység - rendkívül színes jelenség. Nincs az az LMBTQ-szivárványos zászló, ami fogható volna a kereszténység megannyi arcához. Többek között ezért is rizikós "a kereszténységről" bármit mondanunk. Mégis, legyen akármilyen széles a színskála, azért azt is érzékeljük, hogy nem minden tartozik a kereszténység zászlaja alá, amit manapság annak neveznek. Bár a Szentírás explicit definíciót nem ad a keresztény kifejezésre, azt egyértelműen megtudjuk belőle, hogy Antióchia volt az első hely a világon, ahol Jézus tanítványait ezen a néven szólították (ApCsel 11,26). A görög Χριστιανός (krisztianosz) kifejezésről még a legzöldfülűbb teológuspalánták is jól tudják, hogy nem a kereszt szóból, hanem a Krisztus névből származik. A keresztény kifejezést tehát egyszerűen olyan emberekre vonatkoztatták, akik Jézus Krisztus követői voltak és Rá hasonlítottak.

A keresztény ember első megközelítésben ezért az, aki követ. De mit jelent maga a követés? Aligha vitatható, hogy Jézus követése elsősorban azonosulást jelent azokkal az elvekkel, erkölcsiséggel, értékrenddel, melyek a jézusi életműből, a jézusi tanításokból és a Szentírás krisztológiájából következnek. Valamivel azonosulni viszont mindig egy belső folyamat, ami meggyőződésből fakad. Ha nincs meggyőződés odabent, nincs azonosulás sem, maximum csak utánzás. A minap hallottam egy népegyházi lelkipásztortól, hogy az egyik gyülekezetben kineveztek presbiternek egy olyan embert, aki valójában nem is hívő. Miért? Mert korábban az apja volt a presbiter, és már annak az apja is presbiter volt, így megbíztak a családban. Nos, ez semmi más, mint szent szemfényvesztés: nincs benne ugyanis igazi azonosulás, nincs benne követés - csupán mechanikus átvétel. 

A követés kifejezés számomra önmagában dinamikát hordoz - hiszen ha valaki követ valakit, akkor a nyomában jár, vagyis mozgásban van az élete. Szerintem éppen ezért a keresztény hit nem egy passzív-statikus áthagyományozása régi elveknek ("apám is keresztény volt, én is annak születtem, és a gyerekeimnek is továbbadom"), hanem az embert belülről átható valóság, ami "lelki mozgásra" készteti. Egyébként a tanítvány szó is jól kifejezi mindezt: a tanítvány nem attól tanítvány, hogy vallási ismereteket tanul a Mesterétől, hanem inkább attól, hogy állandóan úgy formálódik, hogy az életvitelében hasonlítani akar a Mesteréhez. Másként fogalmazva folyton azt szemléli milyen a Mester, és ahhoz igazítja önmagát.

Ha a követés egy folyamat, akkor viszont van itt még valami, amit véleményem szerint fontos tisztázni. Minden folyamatnak, így a követésnek is létezik egy első lépése, egy kiindulópontja. Egy út általában elindul valahonnan. Ezt az evangéliumi kereszténység hagyományosan megtérésnek nevezi. Nyilvánvaló, hogy csak azok tudnak Jézus után menni, azok képesek az Ő követői lenni, akik előbb felismerésre jutottak Jézussal kapcsolatban, vagyis egyáltalán rátették erre az útra a lábukat. Szakrálisabban kifejezve: megtértek. Ezért én úgy látom, az a kereszténység, amiről a Biblia beszél, a megtéréssel veszi kezdetét és egy ebből a pontból kiinduló mozgás, amelyben az ember egyfolytában úgy változik, hogy egyre jobban hasonlít Krisztusra. Az ilyen embert jogosan lehet kereszténynek, azaz krisztusinak nevezni még akkor is, ha elbotlik néha ebben a követési folyamatban és nem úgy viselkedik, mint ahogy kellene. A kereszténység bibliai értelemben tehát nagyon röviden ez:

megtérés + állandó formálódás Krisztushoz hasonlóvá

Nos, mindezt csak azért hordtam itt össze ilyen mennyiségben, hogy világossá tegyem mit értünk az igazi kereszténység alatt. Nem nehéz belátni, amit manapság Magyarországon kereszténységnek neveznek, az javarészt nem a fenti logika szerint működik. Tulajdonképpen nem szól semmit a megtérés szükségességéről, és a középpontjában sem az a mozgás áll, amelynek során az emberek egyre jobban Krisztusra hasonlítanak. Az a kereszténység, amiről a politikában és a közügyekben szó esik, egy szociális-társadalmi-politikai program része csupán, amelyben bizonyos hagyományos elveket akarnak érvényre juttatni - ehhez pedig a kereszténység egyes részei építőkockaként jól jöhetnek. A közbeszédben használt kereszténység nem azt akarja, hogy az emberek megtérjenek és Krisztust kövessék - sokkal inkább azt, hogy bizonyos politikai felfogást kövessenek, akár megtérés nélkül is. Sokáig lehetne még ragozni, de a különbség talán ennyiből is látszik. A mi labdánk nem ugyanaz a labda, mint amivel egy egészen más pályán és mások akarnak focizni. Úgyhogy talán jobb is, ha a bibliai kereszténység nem megy bele abba a játékba.

Tovább

Nem a kampány durvult el

Azt mondják, eldurvult a kampány, amin nem kellene senkinek sem csodálkoznia. A kampányok már csak ilyenek, mindig eldurvulnak ugyanis. Választások előtt nincs abban semmi meglepő, hogy röpködnek a leleplező videók és cikkek, melyek mindig a "másik oldal" képviselőiről, jelöltjeiről szólnak. Szerintem viszont nem ez a lényeg, amit keresztényként jó lenne észrevenni.

Mert valójában nem a kampány durva, egyáltalán nem. Valójában azok az emberek a durvák, akik ezeken a leleplező szexvideókon, kokainfogyasztó partikon, jachtokon dorbézoló bulikon részt vesznek. Nem a kampány mocskos, hanem azoknak az élete az, akik ezeket a mocskos dolgokat teszik. Ők a szennyesek, ők az elborzasztóak, vagyis a mi politikusaink, a megbízott képviselőink, vagy ha úgy tetszik, az ország elöljárói. Ne tévesszük el tehát a kategóriákat! Ha teszem azt egy papról kiderül, hogy pedofil, akkor nem az erről szóló híradásokat fogjuk durvának nevezni, hanem őt magát, nem a leleplező újságcikket tartjuk majd szörnyűnek, hanem a pedofil embert. Kár lenne ezt nem észrevenni, mert mintha most épp ez zajlana: a sok gusztustalanságot egyszerűen ráfogják "a kampányra". (Írom ezt úgy, hogy egyébként azokat is elítélem, akik obszcén felvételeket hoznak nyilvánosságra a felvételeken szereplő politikusokról.) Nem, a kampány azért mocskos, mert a szereplői azok. Egyszerű ez, mint a százas szög.

De van itt még valami, ami fáj.

Miközben a mocsok az minden formájában mocsok, az erkölcstelenség minden változatában erkölcstelenség, mégis egy fejjel kimagaslanak a szereplők közül azok, akik eközben egy "keresztény Magyarország" zászlaját is lobogtatják a kezükben. Például ez a Borkai, aki éppen most "elnézést kért". Ezek az emberek a széles nyilvánosság előtt állandóan arról beszélnek, és azt propagálják már évek óta, hogy ők keresztény országot építenek. Családcentrikusat, konzervatívat, hagyományosat. Olyat, ami a keresztény értékeken, a bibliai hiten és a jámbor vallásosságon alapszik. Keresztényként, számomra ez a legszörnyűbb. Nemcsak az, hogy miközben vizet prédikálnak, valójában bort isznak, borivás mellett pedig kurváznak, és dőzsölnek, hanem az is, hogy ezzel azokat is hiteltelenítik - akár saját soraik között -, akik talán még komolyan akarják venni ezeket az értékeket.

Valljuk be őszintén, talán még ez sem annyira meglepő: egy politikusról kiderült, hogy olyan, mint egy politikus. Jó, hát egy magát kereszténynek valló oldal embere, de sok éves tapasztalatból tudjuk, hogy a keresztény kifejezés az nagyon tág fogalom arrafelé.

Ami azonban a hab a tortán, az megint a lebukást követő reakciókban van. Ezek mindig nagyon tanulságosak, ha az ember odafigyel rájuk. Amikor ugyanis egy valóban keresztény ember vagy keresztény körhöz tartozó személy ilyesmiket tesz úgy, hogy közben felelős pozícióban áll közszereplőként, az átlagosnál is fontosabb hogyan reagál. A minimum következmény a lemondás és aztán egy durva szálú zsákruha felöltése volna, harmincnapos böjttel, hamut szórva a fejre és bűnbánattal imádkozva, mellet döngetve, porig hajolva a Jóisten szent színe előtt. Ez lenne az a pillanat, amikor kiderülhetne, valójában hol van a kereszténység a politikának azon a térfelén, ami lépten-nyomon arra hivatkozik. Ám mindannyian tudjuk, igazi megbánásról, rendezésről, összetörésről soha nem beszélhetünk ezeknél az embereknél - inkább magyarázkodás, mosakodás, félrebeszélés van. Ezért nem is az erkölcsi kihágás az igazi bűn, nem is a mocskos tettek, melyek örökre megmaradnak a videofelvételeken - noha persze azok is súlyosak -, hanem a napvilágra került bűn leplezése és kimosdatása az. A helyzet ahhoz hasonló, mintha a példázatbeli tékozló fiú miután felismerte szorult helyzetét, azért menne haza, hogy közölje az apjával, a moslék egész ehető, a rá bízott pénz meg amit prostikra költött, hát arra nem büszke ugyan, de olyan nagy baj azért nincs is vele.

Nos, igazából ez az üzenet: ha csinálsz is valamit, ami nem szalonképes, ami szögesen ellentétes azzal a kereszténynek nevezett vízióval és értékrenddel, aminek te is a részese vagy, és aztán mégis lebuksz, nem számít. Ez egy következmények nélküli ország.  

Tovább

Szót kapni és szót szaporítani... - az istentiszteletről (6)

Sorozatom befejező részében olyasmiről lesz szó, ami a kisebb gyülekezetek istentiszteletein igencsak kétélű fegyvernek látszik: akár az egész alkalom csúcspontját, de akár a mélypontját is jelentheti. Annak függvényében, hogyan tekint a bizonyságtételre az, aki éppen elmondja.

Minden nap látom őket, amikor munkából hazafelé utazom, mert mindig pontosan ugyanott állnak. Általában egy idősebb férfiról és nőről van szó, de olyan is volt, hogy két hölgy ácsorgott az újságtartó állványuk mellett. Ők Jehova Tanúi, akik azért állnak az utcán, hogy tanúskodjanak. Ha kell, kopogtatnak-csengetnek, túlzás persze, de amennyiben kidobják őket, bemásznak még az ablakon is a tanúskodás miatt. (Arra persze többen rámutattak, hogy a hatalmas buzgalom mögött nem feltétlenül ügyszeretet, hanem az egyház kényszere is állhat, amivel serkenti a Tanúkat a bizonyságtevésre...)

Bárki bármit gondol Jehova Tanúiról, az tény, hogy a tanúskodás szóról az átlagos embernek leginkább még mindig ők jutnak eszébe. Nem a katolikusok, nem a reformátusok, nem a baptisták, hanem csúnya szóval a "jehovisták". Pedig elvileg valahol minden keresztény Jehova, vagy pontosabban "Jahve Tanúja". A tanúskodás nem lehet idegen egy hívőtől, ezért természetes, hogy az istentiszteleten is van platform arra egy közösségben, hogy az ember ott beszéljen a hitéről.

Meglehet, hogy én vagyok figyelmetlen, de nem emlékszem egyetlen olyan textusra sem az Újszövetségben, ami igazán kitérne arra, hogyan kell megfelelően tanúskodni az istentiszteleten. Az első korinthusi levél ír arról, hogy amikor a keresztények összejönnek, akkor együtt járulnak hozzá az alkalom tartalmi gazdagságához, mert mindenkinek van tanítása, zsoltára, sőt akár még kijelentése is. De nem merül el a részletekben, milyen is egy jó bizonyságtétel. Én sem akarok most belemerülni, csupán néhány kósza gondolatot jegyzek le vele kapcsolatban.

Az első az, hogy a jó bizonyságtétel meglátásom szerint alapvetően Krisztusról szól, nem az emberről, aki beszél. Ez persze abszolút magától értetődőnek tűnik, az is kellene legyen - mégis, megszámolni nem tudom mennyi "bizonyságtételt" hallgattam már végig, ami hosszasan ecsetelte az illető családi állapotát, anyagi helyzetét, nyaralási kalandjait vagy akár azt, hogyan harapta meg egy kóborkutya. Nyilván valamennyire önmagáról is szól, aki bizonyságot tesz - ez elkerülhetetlen. Azt viszont egész egyszerűen én nem tudom bizonyságtételnek hívni, amiben a bizonyságtevő saját maga körül forog. Az inkább egyszemélyes kibeszélőshow, valamiféle terápiás célzatú lelki görcsoldás. Szó se róla, egy jó gyülekezetben szükség van az ilyesmire, csak azt úgy hívják, hogy lelkigondozás és tipikusan nem nyilvános keretek között zajlik. Nem vagyok tehát biztos abban, hogy a lelki problémák kibeszéléséhez az istentiszteleti mikrofon a megfelelő eszköz. Ott nem feltétlen arról beszélünk, milyen életproblémába vagyunk beleragadva, hanem talán inkább arról, hogyan jöttünk ki belőle.

A jó bizonyságtétel másik jellegzetessége számomra, hogy konkrétumokkal szolgál. Nem filozofálás vagy hangos töprengés bibliai sztorikról vagy dogmatikai kérdésekről. Azt mondja el, mi volt a helyzet, hogyan élte meg az illető Isten beavatkozását, és konkrétan mi változott ennek köszönhetően a saját életében. Ez azért is fontos, mert aki hallgatja, a konkrétumokkal tud csak azonosulni - a bizonyságtételt pedig nem a Jóistennek, hanem az istentiszteleten jelenlévőknek mondjuk el. Ha az azonosulás elmarad, mert kevés volt ehhez a konkrét kapaszkodópont, akkor az szerintem rossz bizonyságtétel volt.

Végül a harmadik kiemelendő pont számomra az a kérdés, hogy maga a bizonyságtevő hogyan jelenik meg a saját maga által elmondott narratívában. Bevallom őszintén, ez számomra kardinális probléma ebben a témában, és talán sok igehirdető vagy bizonyságtevő ezen a ponton szokta magát diszkvalifikálni. Az alapelv az én meglátásom szerint pofonegyszerű: nem érdemes hatalmasan áldottnak és sikerekben fürdőnek mutatkozni. Kétségtelen, hogy van az a réteg, ami ezt szereti, de a normális emberek a szívük mélyén utálják az ilyesmit. A túlzottan sikeresek ugyanis arra emlékeztetik őket, hogy mennyire gyarlók, gyarlónak lenni pedig rossz érzés. Egy idő után az emberek elkezdik kerülni azokat, akik rossz érzéseket keltenek bennük. Ezzel persze nem azt kívánom mondani, hogy alázza magát porig, aki másoknak bizonyságot tesz. Sokkal inkább azt, hogy mutatkozzon reális fényben: a reális fény úgy szól, hogy mindannyian átlagemberek vagyunk, és hullámvasút életet élünk. Egyszer fent és egyszer lent vagyunk, jobb és rosszabb napokkal a hátunk mögött. Nagy a kísértés, amikor az ember a mikrofon mögé lép, hogy különféle kabátokat magára vegyen, és az átlagember feletti szellemi lényként tündököljön a gyülekezet előtt, de ennek a kísértésnek kolosszális hiba engedni. Akkor pont olyanok leszünk, mint egy motivációevangélista, aki a konstans boldogságról szóló meséjét próbálja beadni a népnek. 

Összefoglalva a jó bizonyságtétel Krisztusra irányul, nem a bizonyságtevő rátermettségére, konkrét dolgokat tartalmaz, és ha magáról is beszél az ember, reális fényben tünteti fel önmagát.

Mindaz, amit ebben a sorozatban leírtam, teljesen szubjektív volt. Nem kívántam a tökéletes istentisztelet receptjét nyújtani, mert ilyen recept nincs. Irányelveket ugyanakkor adni akartam, mert úgy látom ahhoz, hogy valaha is elkezdjen növekedni a gyülekezetbe és templomba járók száma (ami jelen pillanatban nonszensz feltételezésnek látszik) először is az kell, hogy mi keresztények szeressünk istentiszteletre járni. Ha ez az érzés adott, abból lehet mágnes, ami másokat is vonz. Ezért megkockáztatom azt a kijelentést (mégha tévednék is), hogy az egyháznak nem azzal kellene első lépésként most foglalkoznia, hogyan tehetné a kívülállók számára befogadhatóvá az istentiszteleteit. Ez persze elkerülhetetlenül fontos kérdés! Mégis, a dolog talán ott kezdődik, hogy elsőként a "belülállók" szeressék meg a saját alkalmaikat - mert sok helyen már ez is hiányzik, és rutinból, hagyománytiszteletből vagy bizonyos emberi kapcsolatok megtartása miatt járnak el istentiszteletre. Ám ha mi sem élvezzük igazán az együttlétet, mi alapján számítunk arra, hogy olyasvalakik élvezni fogják, akik közénk keverednek?

A sorozat előző részei:

Az emberközeli istentisztelet - az istentiszteletről (1)

Az alapok kimozdítása - az istentiszteletről (2)

Szembesítés a szószékről - az istentiszteletről (3)

Öt értelmes szó... - az istentiszteletről (4)

Komor vacsorától komoly vacsoráig - az istentiszteletről (5)

Tovább