Az antik filozófiai etikák alapkérdése a következő volt: "mi a legfőbb jó?" Ezzel a kérdéssel a blog egy korábbi írásában a világvallások kapcsán már foglalkoztam, de most egészen más szempontból veszem elő. Ahogy Robert Spaemann írja, a legfőbb jóra való rákérdezés mögött ugyanis egy másik kérdés rejlik: "Mi is voltaképpen törekvésünk legvégső célja?". Az erre adott legigazabb válasz talán az, hogy a valóságot megismerjük.
A probléma, amit felvetni akarok, egy erősödő trendből fakad. Sajnos azt látom, nem mindenki a valóságra kíváncsi a teológusok, az egyházi gondolkodók és az úgymond laikus réteghez tartozók között. Talán még enyhén is fogalmaztam: a keresztények jó része nemhogy a valóságra nem kíváncsi, hanem kifejezetten pótolni akarja a valóságot más megoldásokkal. Hadd kezdjem ezt az okfejtést kicsit messzebbről, mégpedig a bevezetőben megfogalmazott kérdéstől!
Mi is törekvésünk legvégső célja? Mit akar az ember úgy igazán elérni az életben?
Erre általában kétféle alapválaszt szoktak adni a filozófiai etika szempontjából. Az egyik szerint az ember a gyönyöröket és a fájdalom elkerülését keresi egész élete során. Ha ezt a kettőt összegezzük, akkor röviden azt is mondhatjuk, hogy egyszerűen jól akarjuk érezni magunkat, azaz közhelyesen kifejezve, boldogok kívánunk lenni. Erkölcsileg helyesnek tűnik, ami ehhez hozzásegít bennünket, helytelennek pedig, ami hátráltat benne.
Ám a helyzet persze ennél jóval bonyolultabb, mert nyilván vannak más érdekeink is a boldogság maximalizálásánál. A másik ilyen alapvető érdekünk ugyanis az önfenntartás, amihez a valóság felismerése és az ahhoz való igazodás is kötődik. Ez triviálisan szólva oda vezet, hogy le kell mondani a boldogság és öröm egy részének beteljesüléséről, hogy ezzel megvédhessük a puszta létünket. Még Freud írta azt, hogy az élet a kettő közötti kompromisszum: van valami, amit el akarunk érni, hogy a vágyaink ki legyenek elégítve, tehát boldogok legyünk, és van a valóság, ami a vágyaink teljesülése ellen is hat. Spaemann megkapóan fogalmaz, amikor azt írja, hogy az ember ebben a tekintetben egy "akadályoztatott hedonista". Vágyik valami elérhetetlenre, amiben sokszor maga a valóság akadályozza meg.
Hadd vessek fel egy érdekes gondolatkísérletet! Van egy ember, aki egy műtőasztalhoz van szíjjazva, narkózisban fekszik, és az agyközpontjai bizonyos részeit mesterségesen ingerlik. Ennek az a hatása, hogy állandó eufóriát él át, mondhatni maximálisan boldog. A mellette álló orvos azt mondja, hogy tíz évig megtartják ebben a boldog állapotban, aztán lekapcsolják a gépről és fájdalom nélkül meg fog halni. (Kicsit Mátrix-szerű kontextusra kell gondolni.) Ezután jön egy kérdés: cserélnénk-e ezzel az emberrel? Szerintem a legtöbben (velem együtt) azt mondanánk, hogy nem. Ez némileg logikátlannak tűnik, hiszen a műtőasztalon fekvő pasas a lehető legnagyobb élvezeteket éli meg, mi pedig - őszintén szólva - éljük a stresszel teli, középszerű életünket. :-) De akkor miért nem akar senki lefeküdni a műtőasztalra? A válasz persze az, hogy a műtőasztalon gyönyöröket átélő ember nincs jelen a valódi életben, kívül áll a realitáson. Ebből persze ő semmit nem vesz észre, de mi igen, és a válaszunkból az is kiderül, hogy akármennyire is rossz a valósághoz igazodni, nincs az az ár, amiért egy értelmes ember minden kellemetlenségével feladná a valóságot. A valóság megtapasztalása az élet alapcéljának tűnik, amelynek keretében lehetünk "akadályoztatott hedonisták".
Márpedig ha ez így van, akkor azok, akik nem a valóságot keresik, hanem valamiféle alternatívát, tulajdonképpen a maguk műtőasztalára vágynak, ahova felfeküdve kívánnak élni, ameddig "le nem kapcsolják" Odafent a készülékről őket. Ők azok a keresztények, akik egy másik valóságban élnek, melyet maguk alkottak meg maguknak. Ebben a valóságban sikerek, gyógyulások, növekedés van, miközben a rögvalóság pontosan ezek ellenkezőjét mutatja. Több ismerősöm is van, akik szinte hetente mondják nekem, hogy mindenhol milyen "fantasztikus eredményeket látnak", reformációt és megújulást, Trumpot, aki Isten embere, mennyei kürtzengést a felhőkben, Jézus arcát a reggeli kávéban. Akad, aki fiatalok tömeges megtérését, vakok és bénák gyógyulását látja Magyarországon. Habár mindannyian tudjuk, a valóság szöges ellentéte ennek. Mások ellenségeket vizionálnak különféle társadalmi csoportokra, más vallásúakra vagy világnézetűekre mutatva, holott a valóságban soha, semmiféle attrocitás nem éri őket, senki, sehol nem üldöz senkit itt a hitéért, és a hívők jó része kényelmesen éli az életét, nem háborgatva abban, amiben hisz. Mert a valóság az valóság, mégpedig rendíthetetlenül az.
Rousseau egyszer azt ajánlotta, hogy ha egy anya gyermeke egy alma felé nyújtja a kezét, annak nem az almát kell odaadni, hanem a gyermeket kell az almához odavinni. Ez lehet a módja annak, hogy a gyermek megtanulja, hogy a dolgoknak nem lehet parancsolni, azokért nekünk kell mozdulni. A valóság öntörvényű, és nem fog hozzánk igazodni, azt csakis nekünk kell megtennünk. Nem nehéz belegondolni, hogy hosszú távon milyen gyümölcsei lehetnek, ha inkább mégis a műtőasztalt választjuk.