2016. november 27., vasárnap

Rousseau almája

Az antik filozófiai etikák alapkérdése a következő volt: "mi a legfőbb jó?" Ezzel a kérdéssel a blog egy korábbi írásában a világvallások kapcsán már foglalkoztam, de most egészen más szempontból veszem elő. Ahogy Robert Spaemann írja, a legfőbb jóra való rákérdezés mögött ugyanis egy másik kérdés rejlik: "Mi is voltaképpen törekvésünk legvégső célja?". Az erre adott legigazabb válasz talán az, hogy a valóságot megismerjük.

A probléma, amit felvetni akarok, egy erősödő trendből fakad. Sajnos azt látom, nem mindenki a valóságra kíváncsi a teológusok, az egyházi gondolkodók és az úgymond laikus réteghez tartozók között. Talán még enyhén is fogalmaztam: a keresztények jó része nemhogy a valóságra nem kíváncsi, hanem kifejezetten pótolni akarja a valóságot más megoldásokkal. Hadd kezdjem ezt az okfejtést kicsit messzebbről, mégpedig a bevezetőben megfogalmazott kérdéstől!

Mi is törekvésünk legvégső célja? Mit akar az ember úgy igazán elérni az életben?

Erre általában kétféle alapválaszt szoktak adni a filozófiai etika szempontjából. Az egyik szerint az ember a gyönyöröket és a fájdalom elkerülését keresi egész élete során. Ha ezt a kettőt összegezzük, akkor röviden azt is mondhatjuk, hogy egyszerűen jól akarjuk érezni magunkat, azaz közhelyesen kifejezve, boldogok kívánunk lenni. Erkölcsileg helyesnek tűnik, ami ehhez hozzásegít bennünket, helytelennek pedig, ami hátráltat benne.

Ám a helyzet persze ennél jóval bonyolultabb, mert nyilván vannak más érdekeink is a boldogság maximalizálásánál. A másik ilyen alapvető érdekünk ugyanis az önfenntartás, amihez a valóság felismerése és az ahhoz való igazodás is kötődik. Ez triviálisan szólva oda vezet, hogy le kell mondani a boldogság és öröm egy részének beteljesüléséről, hogy ezzel megvédhessük a puszta létünket. Még Freud írta azt, hogy az élet a kettő közötti kompromisszum: van valami, amit el akarunk érni, hogy a vágyaink ki legyenek elégítve, tehát boldogok legyünk, és van a valóság, ami a vágyaink teljesülése ellen is hat. Spaemann megkapóan fogalmaz, amikor azt írja, hogy az ember ebben a tekintetben egy "akadályoztatott hedonista". Vágyik valami elérhetetlenre, amiben sokszor maga a valóság akadályozza meg.

Hadd vessek fel egy érdekes gondolatkísérletet! Van egy ember, aki egy műtőasztalhoz van szíjjazva, narkózisban fekszik, és az agyközpontjai bizonyos részeit mesterségesen ingerlik. Ennek az a hatása, hogy állandó eufóriát él át, mondhatni maximálisan boldog. A mellette álló orvos azt mondja, hogy tíz évig megtartják ebben a boldog állapotban, aztán lekapcsolják a gépről és fájdalom nélkül meg fog halni. (Kicsit Mátrix-szerű kontextusra kell gondolni.) Ezután jön egy kérdés: cserélnénk-e ezzel az emberrel? Szerintem a legtöbben (velem együtt) azt mondanánk, hogy nem. Ez némileg logikátlannak tűnik, hiszen a műtőasztalon fekvő pasas a lehető legnagyobb élvezeteket éli meg, mi pedig - őszintén szólva - éljük a stresszel teli, középszerű életünket. :-) De akkor miért nem akar senki lefeküdni a műtőasztalra? A válasz persze az, hogy a műtőasztalon gyönyöröket átélő ember nincs jelen a valódi életben, kívül áll a realitáson. Ebből persze ő semmit nem vesz észre, de mi igen, és a válaszunkból az is kiderül, hogy akármennyire is rossz a valósághoz igazodni, nincs az az ár, amiért egy értelmes ember minden kellemetlenségével feladná a valóságot. A valóság megtapasztalása az élet alapcéljának tűnik, amelynek keretében lehetünk "akadályoztatott hedonisták".

Márpedig ha ez így van, akkor azok, akik nem a valóságot keresik, hanem valamiféle alternatívát, tulajdonképpen a maguk műtőasztalára vágynak, ahova felfeküdve kívánnak élni, ameddig "le nem kapcsolják" Odafent a készülékről őket. Ők azok a keresztények, akik egy másik valóságban élnek, melyet maguk alkottak meg maguknak. Ebben a valóságban sikerek, gyógyulások, növekedés van, miközben a rögvalóság pontosan ezek ellenkezőjét mutatja. Több ismerősöm is van, akik szinte hetente mondják nekem, hogy mindenhol milyen "fantasztikus eredményeket látnak", reformációt és megújulást, Trumpot, aki Isten embere, mennyei kürtzengést a felhőkben, Jézus arcát a reggeli kávéban. Akad, aki fiatalok tömeges megtérését, vakok és bénák gyógyulását látja Magyarországon. Habár mindannyian tudjuk, a valóság szöges ellentéte ennek. Mások ellenségeket vizionálnak különféle társadalmi csoportokra, más vallásúakra vagy világnézetűekre mutatva, holott a valóságban soha, semmiféle attrocitás nem éri őket, senki, sehol nem üldöz senkit itt a hitéért, és a hívők jó része kényelmesen éli az életét, nem háborgatva abban, amiben hisz. Mert a valóság az valóság, mégpedig rendíthetetlenül az.

Rousseau egyszer azt ajánlotta, hogy ha egy anya gyermeke egy alma felé  nyújtja a kezét, annak nem az almát kell odaadni, hanem a gyermeket kell az almához odavinni. Ez lehet a módja annak, hogy a gyermek megtanulja, hogy a dolgoknak nem lehet parancsolni, azokért nekünk kell mozdulni. A valóság öntörvényű, és nem fog hozzánk igazodni, azt csakis nekünk kell megtennünk. Nem nehéz belegondolni, hogy hosszú távon milyen gyümölcsei lehetnek, ha inkább mégis a műtőasztalt választjuk.

2016. november 23., szerda

Bibliai házasságmodell (2)

Az előző rész egyfajta konklúziójaként levontam azt a két tanulságot, hogy a Szentírásban bemutatott házasságformulák a gyakorlatot tekintve (1) nem egységesek és (2) meglehetősen idegenek a mai kor felfogásától. Gyorsan kimondhatnánk ezek alapján az ítéletet, hogy akkor a Biblia a házasság kérdésében már elavult és megkerülhető, ám meglátásom szerint ez egy leegyszerűsítő látásmód, amely nem fektet semmi energiát abba, hogy a mulandóban megtalálja a maradandót.

A helyzet szerintem nem annyira bonyolult, mint amilyennek talán látszik: egyszerűen el kell különíteni a bibliai gyakorlatokat a bibliai elvektől, melyek a házasságértelmezés mögött rejlenek. Ez valami ahhoz hasonló lehet, mint az ószövetségi törvények gyakorlati megvalósításai (az állatáldozat bemutatásának pontos lépéseitől a különféle, társadalmi együttélést szabályozó parancsolatokig - tehát csupa olyan dolog, amelyeket mi már nem teszünk), és az ószövetségi törvények mögötti szándék. Nyilvánvaló például, hogy a "ne paráználkodj!" felszólítás, mely pontosabb fordításban "ne törj házasságot!" jelentésként értendő, a házasságtörést az akkori kor felfogásában és viszonyai között értelmezte. Noha mi más korban élünk, és nem is azt értjük házasságtörés alatt, mint az ókori zsidóság, maga az alapelv, hogy ne törjünk házasságot, ahogyan azt ma értjük, ugyanúgy érvényes. Másként fogalmazva, a házasságtörést mást jelentett akkor, és mást jelent ma - de a parancsolat mögötti szándék ettől még érvényes maradt.

Kimazsolázni, hogy a sok mulandó elem között mi a maradandó, kibányászni a kulturális elemek hátterében álló kortalan szándékot nem mindig magától értetődő feladat. Szerintem a bibliai házasságfelfogások gyakorlatának legtöbb eleme korhoz kötött, az azok mögött meghúzódó elvek azonban nem feltétlenül. Ahelyett, hogy csak általánosságban beszélünk a "biblikus házasságról", inkább rá kellene kérdezni arra, mi lehetett egy-egy bibliai szokás eredeti szándéka ebben a témakörben? Egyébként ez a korhoz kötöttség már maga is egy alapelv lehet: vagyis úgy kell értenünk és gyakorolnunk a házasságot, ahogy a saját korunkban az elvárt - hiszen pontosan ezt tették a bibliai időkben élők is. Ez talán triviálisnak tűnik, de mégsem mindenkinek az. A napokban hallottam például arról, hogy egyes határon túli, vidéki gyülekezetekben nem tartanak polgári esküvőt, hanem csak a lelkész imádkozik a házasulandókért és ezután a közösség már házasoknak is tartja őket. Ám az állami törvények szerint ez nem számít házasságnak, azaz nem felel meg saját korunk elvárásainak. Ha azt a bibliai elvet tartjuk szem előtt, hogy az akkori kor emberei az akkori kornak megfelelő értelemben kötötték a házasságot, akkor ez a gyakorlat, ami kikerüli a házasságkötés törvényes polgári módját, nekem nem tűnik megfelelőnek - tűnjön akármilyen szelleminek is.

Ami ennél úgy gondolom sokkal fontosabb, az a házasság célja, amely az újszövetségi kontextusban már messze nemcsak az utódnemzés témája körül forog. Talán nem is nehéz megfogalmazni: a keresztény házasság legnagyobb feladata újszövetségi értelemben nem más, mint az istenszerető ember és az emberszerető isten kapcsolatának a kiábrázolása. Talán ez a legerősebb szellemi instrukció egy keresztény házasság számára: hogy valamiképpen kifejezze a Krisztus és az egyház közötti normális kapcsolatot. Ez egy olyan alapelvnek tűnik, ami nem csupán az első század keresztényeire vonatkozik, hanem - ez kiderül Pál teológiájából - általános célként állhatott a házaspárok előtt. Az ideális állapot eszerint egy keresztény házasságban az, hogy a férj "Jézus módjára" szereti a feleségét, és az is viszontszereti őt. Azt hiszem ha csak ezt az egy biblikus elvet sikerül megvalósítani illetve egyáltalán megérteni a házasságot illetően, már sokkal beljebb kerülnénk és nem kellene azzal szembesülnünk, hogy a keresztény házaspárok köreiben is mintha egyre nagyobb lenne a válások száma.

2016. november 19., szombat

Bibliai házasságmodell? (1)

Az elmúlt időszakban több szempontból is előtérbe került számomra a bibliai házasságmodell kérdése, és az első amit meg kellett látnom vele kapcsolatban, hogy ilyesmi tulajdonképpen nem is létezik. Ez talán meglepő megjegyzés lehet azoknak, akik pulpitusról hallották vagy népszerű könyvekben olvasták, hogy a keresztény házaspároknak a bibliai házasságmodell szerint kell élniük.

Jól van, persze beismerem, hogy azért sarkítok és pukkasztok kissé: lehet irányelveket, bibliai látásmódot vagy keresztény etikát kimutatni a szentírási szövegekből, de konkrét házasságmodellt, ami homogén módon az egész Bibliában jelen van, aligha. Ebben a bejegyzésben most csak ennyit akartam bemutatni: hogy amit nagyon sokan tanácsolnak például a keresztény fiataloknak ("éljetek a bibliai házasságfelfogás szerint!"), az egy elnagyolt válasz, és további pontosítást igényel, mert önmagában elégtelen.

Mielőtt valaki azt gondolná, hogy támadni kívánom a keresztények házasságát, sietek megjegyezni, hogy a magam részéről abszolút házasságpárti vagyok, ahogy az a blog korábbi sorozatából már kiderülhetett. Ugyanakkor azt látom, a "bibliai házasságfogalom" kifejezés alatt a legtöbb keresztény lelkész, jegyesoktató vagy gyermekeit féltő szülő a mai, monogám, egy férfi és egy nő kapcsolatot gondolja - mintha ezt és csakis ezt lehetne kiolvasni a szövegekből. A Biblia azonban messze nem áll meg ezen a ponton, sőt egészen őszintén szólva szinte mindenben idegen a mai házasságfelfogásunktól. Első pillantásra elegendő lehet a bejegyzéshez használt kis ábrámat megnézni, és egy csapásra nyilvánvalóvá válhat a legalapvetőbb eltérés, azaz a házasság körébe tartozó emberi kapcsolatok diverzitása. Az ábra baloldali oszlopában láthatjuk az "egy férfi + egy nő" formát, azaz amivel ma leginkább találkozunk. Alatta következik a "férfi + nő + ágyasok" kombináció, majd a "férfi + nő + nő tulajdonát képező szolgák", végül az oszlop alján a tipikus poligámia elképzelése. Az ábra jobb oldali oszlopában felülről lefelé haladva a sógorházasság, az elrabolt szüzek, majd a háborúban magának rabszolganőt szerző katona, s végül a két rabszolga kapcsolata következik. Nos, ezek a formációk mind a bibliai házasságfogalom körébe tartoznak, és nem tehetünk úgy, mintha nem is tudnánk róluk.

Ha valaki ezek után azt mondja, hogy mégiscsak az egy férfi és egy nő elképzeléséből kell kiindulnunk, hiszen a teremtéstörténetből is kiderül, hogy ez volt Isten eredeti szándéka, még annak is számos más bibliai házasságszemlélettel kell megküzdenie. Az egyik legmeglepőbb talán az, hogy maga a házasságkötés nem tűnik túlságosan szakrálisnak. Ma igyekszünk egyházi esküvőket is szervezni, ahol mindenki egyfajta "szent liturgiát" követve próbálja a házasság szentségét kifejezni (például átkötik a házasulandók kezeit a stólával, meghintik őket szenteltvízzel vagy elmondatnak velük egy fogadalomtételt) - ám a Biblia egyetlenegy házassági ceremóniáról nem tesz említést. A kortörténetből persze tudjuk, hogy áldást mondtak a fiatalokra, de maga a házasságkötés meglehetősen profán tett volt: a menyasszony átlépte a vőlegény házának küszöbét. Ettől a pillanattól fogva ráadásul nem csak a felesége lett a férfinek, hanem a tulajdona is. Ez a gondolat ma különösen szalonképtelen, ám a zsidó kultúrkörben magától értetődő volt. 

A sort még hosszasan folytathatnánk. Említést tehetnénk például arról, hogy a hűség fogalma elsősorban a feleségre vonatkozott, hiszen a férfi ha úgy kívánta, elmehetett prostituáltakhoz is igényeit kielégíteni, illetve ha megkívánt egy szűzlányt, magáévá tehette, ha utána feleségül veszi. Elmélyedhetnénk abban, hogy a házasság legfontosabb funkciója a gyermeknemzés volt, ami érthető is, ha Izrael kicsinységére, a nemzet fennmaradásának fontosságára gondolunk. Ebből következőleg a gyermekszülés áldás, míg a meddőség ténye sokszor Isten átkának jele volt. Nyilvánvaló, ha ma egy fiatal pár előáll azzal, hogy valamiért "nem jön össze nekik a gyerek", a gyülekezet nem kezdi el átkozottaknak nevezni őket.

Végül, ami különösen szembetűnő, az a házastársi kapcsolat kialakulásának körülménye. Ha megkérdeznénk két fiatalt, miért akarnak összeházasodni, jó eséllyel ilyesféle választ kapnánk: "mivel szeretjük egymást, úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk". Ezzel a mondattal bibliai kontextusban két probléma lenne: az egyik a szeretjük egymást, a másik az úgy döntöttünk. A házasság alapjáraton - még akkor is, ha voltak kivételek - nem a két házasulandóra, hanem a két családapára tartozó döntésnek számított. Az emberek nem feltétlen szerelemből házasodtak, ráadásul gyakran már 12(!) éves korban eldőlt, kinek ki lesz a házastársa. (Az ilyen döntést csak a válás gyakorlatával lehetett semmissé tenni a későbbiekben.)

Meglátásom szerint nincs értelme tovább folytatni a példák felsorolását. Mindezt összegezve azt mondhatjuk, hogy a bibliai házasságfelfogásra két dolog tűnik igaznak: a házasság nem egységes, hanem számos formában megvalósuló kapcsolati forma volt a bibliai időkben, és ezek a formák szinte minden elemükben idegenek attól, ahogyan ma gondolkodunk a házasságról. A kérdés persze adódik: akkor ez azt jelenti, hogy elfelejthetjük a Szentírást? Éppen egy olyan területen kellene mellőznünk, ami az egész társadalom és az egyének életét is ennyire alapvetően meghatározza? Ez azért nehezen hihető, és szerintem ebben a radikális formában nem is igaz. A bibliai gyakorlatokat persze senki, akinek egy csöpp esze van, nem fogja egy az egyben átvenni a saját házasságára, de a bibliai elvek, amelyek a gyakorlatok mélyén munkálnak, szerintem jó részükben aktualizálhatók és működők. A következő bejegyzésben ezekről fogok írni.

2016. november 16., szerda

KKT, aki úgy nyitott, hogy zárt

Kevés nagyobb ellentmondás létezik annál, mint amikor valaki képtelen a párbeszédre, noha állandóan annak a szükségességét szajkózza. Főleg, ha liberális érzelmű katolikus teológus az illető, aki fontosnak tartja a II. vatikáni zsinat döntéseit. Annak ugyanis többek között éppen egyháza nagyobb nyitottsága az egyik súlyponti mondanivalója. A helyzet azonban ennél is durvább, mert az illető teológus még perrel is fenyegeti a vele egyet nem értőket. 
 

Szóval, ez az egész azzal kezdődött, hogy gyanútlanul beleolvastam a fent említett katolikus teológus egyik írását követő vitába, amely egy kényes problémáról, nevezetesen a melegkérdésről szólt. A helyzetet sejthetjük: a liberális katolikus teológus retorikája egyértelműen és csakis a “melegség” elfogadásáról szólt, az őt faggató konzervatívok pedig próbálták kitartóan felhívni a figyelmét arra, hogy az általa képviselt vélemény éppen a saját egyházának hivatalos tanítása szerint elfogadhatatlan. Aki nem teljesen vak, azonnal látja mi a helyzet, mert a paradoxon óriási: egy katolikus teológus áll szemben saját felekezete tanításaival. Arról természetesen lehet és kell is vitázni, hogy a katolikus álláspont akkor most jó vagy nem jó, hogy a melegség jó vagy nem jó, hogy keresztényként pártolhatjuk vagy csakis mindenestül elvethetjük-e a homoszexualitást. De nem ez volt a kérdés. Hanem ez: hogyan állhat ki széles nyilvánosság elé valaki katolikus teológusi minőségben úgy, hogy láthatóan szöges ellentétét képviseli annak, amit egyháza az adott témában hivatalosan vall? Fájdalmas lehet ezzel szembesülni, mint amikor hátba vágják az embert egy szívlapáttal, de magában a kérdésben alaphangon nincs semmi sértő, egy katolikus teológusnak pedig különösen is illik rá korrekt választ adnia.

Nos, mielőtt valaki félreérti a bejegyzésemet, nem akarok itt a blogban egy újabb “melegvitát” gerjeszteni, ennek a bejegyzésnek nem ez a célja, most nem a melegekről van szó. Amire az egész disputában érdemes felfigyelni, az inkább maga a reakció, ami a fent említett katolikus teológustól válaszként érkezett. Ritka pillanat, amikor egy katolikus teológus odapörköl a vita hevében egy olyasféle kijelentést, hogy “mit gondol erről Róma, az Róma dolga”. Hát, hogy erről a reakcióról ki mit gondol - protestánsként vagy katolikusként -, az meg legyen az ő dolga... Hanem ami ennél sokkal rosszabb, amikor valaki elkezdi lobogtatni diplomáit és különféle tudományos végzettségeit válaszként: őszintén megmondom, kevés ennél gyomorforgatóbb reakciót tudok elképzelni. Persze a gyomor felfordulása csak egy dolog: ám egy logikus kérdésre azzal felelni, hogy "mekkora tudós is vagyok én" éppen a tudományos gondolkodástól és habitustól áll elérhetetlen messzeségben. Egy teológusnak, aki már tudományosan értékelhető fokozattal rendelkezik, elvileg számos eszmecserén, vitán és kritikán kellett átesnie. Ha valaki egy ilyen szűrőfolyamat után is képtelen egy érvre érvvel válaszolni, s helyette a bizonyítványaira hivatkozik, azzal éppen azt mutatja meg, hogy halvány fogalma sincs a tudományos hozzáállás mibenlétéről. Frappánsan kifejezve: a bizonyítványok mutogatásával éppenhogy magáról állít ki egy bizonyítványt...

A mélypont azonban mégiscsak ezután következett. Talán már az is beszédes, hogy határozottan kerülöm az illető neve leírását: ennek oka pedig az, hogy a Kérdéses Katolikus Teológus (KKT) ügyvédet keres, merthogy perrel is megfenyegette az illetőt, aki ilyen otromba “támadásnak” és “személyeskedésnek” tette ki a nyilvánosság előtt. Olvasóim tudják, hogy nem vagyok az a konzervatív alkat, de azt kell mondjam, ezúttal mélyen együttérzek a vitában résztvevő konzervatív kollégáimmal. És ha tényleg megtörténik az elképzelhetetlen (bár ezt nehezen hiszem), hogy a fentebb leírt konkrét kérdésükért valamiféle bírósági útra is terelődik a dolog, akkor csak szeretném ha tudnák, nem mindenki, aki nem konzervatív gondolja úgy, ahogyan "kákáté". Iskolai végzettségtől és fokozatoktól függetlenül.

2016. november 11., péntek

Az Isten embere és az ördög cimborája

Egyik reggel arra ébredtem minap, hogy Donald Trump megnyerte a választásokat Amerikában. A siker részben a keresztény szavazótábornak is köszönhető, amit szerencsére nem hagyott magára a karizmatikus-evangelikál média sem, ahogy erről a nagy példányszámú keresztény lap, a Charisma legfrissebb számából is értesülhettem.

Az élet bonyolult, a politikai és társadalmi kérdések komplexek, vagyis utánajárást és átgondolást igényelnek, különösen ha az amerikai keresztény állampolgár felelősen akarja behúzni az ikszet egy-egy jelölt neve mellé a szavazólapon. Kész szerencse azonban, hogy a keresztény vezetők és lapszerkesztők leveszik ennek a felelősségteljes utánajárásnak a terhét a testvérek vállairól, és egyszerűen megmondják, kire is kell szavazni a jelöltek közül.

A Charisma magazin szép teljesítményt nyújtott ebben a tekintetben, hiszen már a címlapjára kirakta Donald Trump mosolygós képét. Az üzenet egyértelmű és még gondolkodni sem kell! Persze előfordulhat, hogy ez még kevés a keresztény olvasótábornak, ezért biztos ami biztos, nagyjából az egész lapszámot telezsúfolták üzenetekkel, melyek Trump mellett kampányoltak - ahogy az egy mértéktartó, krisztusi laphoz egyébként teljesen illik. Annál is inkább igaz ez, hiszen Trump nagyon is passzol a konzervatív amerikai keresztényekhez: meglehetősen szolíd, erkölcsös, visszafogott ember, aki a hagyományos értékek nagy tisztelője, és jól láthatóan a bibliai elvek szerint éli az életét. Ha valaki ezt nem hiszi, a lapban készült egyik rövid interjúban maga Trump is kijelenti: neki a családi élet szentsége az abszolút legfontosabb. Azt hiszem ez vitathatatlan állásfoglalás, amit valószínűleg Trump összes eddigi felesége és barátnője is megerősíthet!

Nem is meglepő, hogy az újságban egész oldalas színes hirdetések segítenek eligazodni a finoman gondolkodó és érvelő amerikai hívők számára. Például már a címlapot követően le van írva szép betűkkel, híres keresztény közéleti személyiség ajánlásával, hogy Trump "az Isten embere": ebből máris kiderülhet a keresztény olvasóknak, hogy itt nem egyszerűen arról van szó, Hillary helyett valamivel jobb választás Donald, hanem tulajdonképpen maga a Jóisten is őt szemelte ki a nemzet felemelkedésének céljára. Ha esetleg lenne is olyan ostoba, hitetlenkedő fajankó, aki ezt magában meg merné kérdőjelezni, a Charisma szerkesztői azonnal a segítségére sietnek. Egy másik írásban ugyanis az olvasható, sokan előre megprófétálták, hogy Trump lesz az új Círusz az ország számára. Innentől kezdve nem maradt más hátra egy őszinte amerikai kereszténynek, minthogy megoldja a saruja szíját: hiszen a prófétálás az mégis emberfeletti dolog, és kinek lenne kedve szembeszállni azzal, aki Isten nevében szólal meg? Ebből is látszik, hogy Trump tényleg az Isten embere és vele együtt jön az ébredés is, Amerika pedig megint nagy nemzetté válik.

Persze a Charisma azért igyekezett alapos munkát végezni, így gondolt azokra a szellemileg toprongy keresztényekre is Amerikában, akik nem hisznek az ilyen mézesmázos dolgokban. Esetleg előjönnek majd azzal, hogy ez a Trump azért mégse úgy néz ki, mint ahogy mi egy "istenemberét" szeretünk elképzelni a Szentírás alapján, és az eddigi életvitele, a megnyilvánulásai és úgy az egész gondolkodásmódja nem éppen egy konzervatív látásmódot tükröz. Hogy finoman fogalmazzunk. Nos, az lehet hogy ez a Donald egy otromba és pimasz fráter - írja az egyik zsurnalista -, de hát nézzük meg a másik oldalon azt a Hillaryt: ő meg egy fondorlatos, hazug és megtévesztő asszony. És akkor már inkább legyen egy otromba, de Isten-embere elnökünk, mint egy hazug sátánszolgája - összegez a lap, ezzel feltéve ama bizonyos i-re a pontot. 

Nem maradhat tehát kétség a keresztény olvasó fejében: neki itt az Isten embere és az ördög cimborája között kell döntenie. Kész szerencse, hogy ha ilyen választás elé állítják a lap minden bizonnyal cizelláltan gondolkodó olvasóit, azok határozottan képesek lesznek meghozni ezt a nehéz döntést.
 
És ezek a választók egyébként azok az emberek, akiknek markáns befolyásuk van arra, kiből lesz a világ talán legbefolyásosabb országának ura.

2016. november 6., vasárnap

Örökifjak vagy gyermekdedek?

Az előző két bejegyzés után támadt egy olyan érzésem, hogy az individuális-reflektív hitfázis előtti lépcsőről is említést kellene tennem: azaz, kicsit megvizsgálni honnan érkezik meg az ember hitéletének kritikus periódusához, és miért történhet meg, hogy sok keresztény már nem jut el ebbe a szakaszba. Azt hiszem a kép ezzel sokkal teljesebbé válik.

Fowler a szintetikus-konvencionális nevet használja annak a hitfázisnak a megjelölésére, melyet a keresztények java része 12 éves korától nagyjából 25 éves koráig átél. Ebből máris jól látszik, hogy itt túlnyomó többségében a tinédzser és fiatal felnőtt évekről beszélünk, ám nem meglepő módon rengeteg hívő embernek ezzel a fázissal véget is ér a hitfejlődése. A kutatások tapasztalata az volt, hogy igen sokan képesek itt leragadni és a kritikus kérdéseket felvető individuális-reflektív hit szintjére már nem jutnak el. Ez azt jelenti, hogy bizonyos módosulásokkal ugyan, de akár a 40-es vagy 50-es éveikben járók is meghatározóan a kamaszok hitére jellemző adottságokkal bírhatnak.

 
Az eddigi bejegyzésekben azt hiszem nem említettem, hogy Fowler hitfázisai nem az ítélkezés vagy rangsorolás szándékával születtek. Gondolom, ez azért az értelmesebb embereket nem lepi meg, mégis fontos kerek perec kijelenteni, mert könnyű visszaélni vele. Sem Fowlernek, sem másoknak és nekem sem célom "alacsonyabb rendű" vagy "felsőbb rendű" keresztényekről beszélni azért, mert valaki egyik vagy másik fázisban áll. Egyrészt azért, mert a bizonyítékok szerint ha valaki felnőttkorában tér meg, az is átmegy a kisgyerekkorra jellemző hitfázisokon (ami teljesen egészséges), másrészt azért, mert a megragadásnak, illetve a továbblépés hiányának számos oka lehet, amiről nem feltétlenül az egyén tehet. Itt nem jobb és rosszabb hívőkről beszélünk, hanem olyan orientációkról, gondolkodásmódokról, melyek tipikusan egy-egy életkorhoz köthetők. A kérdés egyébként sem az, hogy lehet "szétkritizálni" azokat, akik egy-egy fázisnál megálltak, hanem inkább az, miképpen lehetne segíteni a továbblépésükben. Mindazonáltal persze a legjobb mégiscsak az volna, ha mindenki a saját korának megfelelő fázisban élné meg a hitét. Nem akarok a ló túlsó felére átesni és azt állítani, hogy egészséges amikor negyvenéves embereknek mitikus-szó szerinti hitük van.

Ennyi előzmény után akkor lássuk röviden honnan érkezik meg élete tépelődő-kritikus szakaszába az, aki egyáltalán eljut eddig.

A szintetikus-konvencionális hitfázis egyik leginkább jellemző aspektusa, hogy gondolkodási forradalmat jelent a megelőző, mitikus-szó szerinti hitképzetek után. Nem meglepetés, hogy egy tinédzser számára kiemelkedően fontos lesz hogyan képes alkalmazkodni egy bandához, csoporthoz vagy közösséghez úgy, hogy közben mégis megtalálja a saját identitását. A pozitív értelmű konformitás tehát itt jelenik meg igazán először az életben: a kamasz vagy fiatal felnőtt egy közösséghez akar alkalmazkodni, például a saját gyülekezetéhez. A hitét és saját istenképét is a közösség által felkínált normakészletből rakja össze. A szintetikus-konvencionális hitfázisban élő emberek szeretik a gyülekezetüket, szeretik és elismerik a tekintélyszemélyeket, könnyen néznek fel a példaképekre. (Ezért is nagy a felelősségük ilyen emberekkel szemben azoknak, akik akarva-akaratlanul a példakép szerepben állnak előttük!) Kifejezetten szívesen hallgatják az összetartozást, a közösségépítést és a társaságot hangsúlyozó prédikációkat, és úgy vélekednek, a lelkész feladata elsősorban az, hogy konfliktusmentes és békés környezetet teremtsen. Mondani sem kell, hogy ebben a hizfázisban a legnagyobb veszélyek egyike a túlzott konformitás, amikor a kamasz vagy fiatal felnőtt leragad mások véleményénél és megfelelési kényszerből hajt végre dolgokat. A továbblépés motorja ezért egyértelműen az, ha a fiatal valamiképpen csalódik a példaképeiben, ledönti magában az idolokat és ezért képes megindulni a kritikus és analizáló hit irányába. Mivel ez tipikusan fájdalmas dolog, sokan ezért sem lépnek innen tovább.

Számomra azonban sokkal érdekesebb, amikor valaki beleragadva ebbe a szintetikus-konvencionális hitbe, felnőttként is továbbviszi azt. Az olyan hívő, aki megmarad ezen a lépcsőfokon, a konformitást és az istenképe kialakítását globális méretekben, de a kamaszokéhoz hasonló elvek mentén műveli. Tehát már nem csak a saját gyülekezetéhez lesz szinte mindenben elvhű, hanem felekezeti vagy egyházi szinten teszi ugyanezt. A kritikus gondolkodás valamennyire itt is megjelenik, de mindig úgy, hogy az az egyházon túli dolgokra irányul: a szintetikus-konvencionális felnőtt hívő képes igazán az elkeseredett hitvédelemre is, mert úgy véli, hogy az egyház, mint nagybetűs Közösség integritását csak így tudja megvédeni. Szerintem tipikusan ilyenek azok a keresztények, akik körömszakadtáig védik a Biblia hibátlanságát és a végtelenségig csiszolják a legkisebb ellentmondásokat is, hogy minden mindennel harmóniába kerüljön, a hullámok elcsituljanak, és az addigi meggyőződések fenntarthatók maradjanak. Nem az az elsőrendűen fontos tehát, hogy ki miképpen gondolkodik a dolgokról, hanem hogy miként viszonyulunk egymáshoz vagy akár a felkezet meggyőződéséhez. Ahogy Németh Dávid írja, a szintetikus-konvencionális hitfázisban élő hívők "gyakran bagatellizálják a nézetkülönbségeket, a felfogásbeli ellentéteket, és tagadják az érzelmi feszültségeket a gyülekezet életében, mert féltik a kapcsolatokat". Ugyanakkor ezek az emberek tényleg az együttlét öröméért vesznek részt az istentiszteleteken, hajlandóak időt és energiát áldozni arra, hogy az elmaradókat újra bevonják a közösségi térbe, betegeket és időseket látogassanak és együtt imádkozzanak velük. A szintetikus-konvencionális módon gondolkodók között sok a "mártír", az önfeláldozó, aki őszinte és szívbeli meggyőződésből magát is "feláldozza" a közösségért.

Személyes megjegyzésként hadd tegyem még hozzá, hogy igen kellemes érzés a szintetikus-konvencionális fázisban lenni. Emlékszem magamra, amikor ebben a légkörben éltem és sok jó élményem származik onnan. Sőt, merem állítani, hogy az ottani átéléseim készítettek fel igazán a mostani, kritikus periódusomra: képszerűen megfogalmazva, ott adták rám azt a "páncélinget", amivel most keresztülszaladok az életemnek ezen a szakaszán. Az én életemben azt hiszem akkor kezdődött meg az intuitív-projektív fázis, amikor (leküzdve az ellenérzéseimet) elkezdtem leszokni arról, hogy csak és kizárólag keresztény irodalmat olvassak. Akkor fedeztem fel egy teljesebb valóságot, kaptam egy sokkal objektívebb képet, ami az addigi sziklaszilárdnak hitt elképzeléseimet kikezdte. Ez vonta magával azt is, hogy ledőlt sok rendíthetetlennek tűnő ikon a szememben. Mindez persze a szintetikus-konvencionális kényelem után nem volt jóleső érzés, és néha szoktam egy-egy barátommal arról beszélgetni, vajon jó lenne-e visszajutni a naivitásnak abba a korszakába. Ám amióta tudok a második naivitásról, azaz az összekötő hitről, az reményt ad arra, hogy meg lehet tartani egy magasabb szintű gondolkodást úgy is, hogy közben az ember lecsillapodjon az állandó kritikai hevületében és jobban érezze magát. :-) Jó lenne eljutni addig.

2016. november 2., szerda

Egy lépéssel feljebb - továbblépés a kritikus gondolkodásból

Az előző bejegyzés kapcsán, melyben Fowler individuális-reflektív hitstádiumáról gondolkodtam, talán két következtetést is levonhatunk. Az egyik, hogy biztosan egészségtelen hívőket visszatartani attól, hogy kritikusan gondolkodjanak saját hitük tartalmairól. A saját hit kialakításához, melyet nem külső tekintélyek formálnak ki az emberben, ez mindenképpen elengedhetetlen. A másik azonban, hogy legalább ilyen egészségtelen, amikor az ember megáll a hitfejlődésében az állandóan kritizáló és cinikus szinten ahelyett, hogy tovább lépne onnan. De hát van tovább? És hogyan lehet lépni?

A pszichológiai elméletekkel kapcsolatban nekem mindig van egy olyan problémám, hogy túlságosan hipotetikusak, hogy ne mondjam, spekulatívak képesek lenni. Sokszor az a benyomásom egy ilyen elméletről, hogy megalkotóik mintha csupán találgatnának: nem érzem elgondolásaik mögött egy biztos, valamennyire empirikusságra törekvő kutatás jelenlétét. Fowler hitfejlődési teóriája hátterében azonban éppen ezt éreztem attól a pillanattól fogva, hogy közelebbről megismertem. Benne megvolt a szándék, hogy törekedjen az objektivitásra: maga Fowler és kutató munkatársai százával folytattak egy jól megkomponált séma szerinti beszélgetést különféle vallási háttérből érkező emberekkel, és csak ezután vonták le a konklúzióikat. Az eredményeket számszerűsítették, kiértékelték, és végülis ez vezetett el magának az elméletnek a megszületéséhez. (Erről bővebben egyébként a Stages of Faith című könyvében lehet olvasni!) Mindezzel nem azt akarom állítani, hogy Fowler megkérdőjelezhetetlen: ilyen ember jó esetben egyébként sem létezik semmilyen tudományos területen. Azt viszont ki merem jelenteni, hogy amiről egész életében számos könyvet és szakcikket publikált, az alapvetően helyes meglátásokon alapszik. Ténynek látszik, hogy a hívő emberek a naiv hitvilágukból egyszer csak belekerülnek egy kritikus hitfázisba, keményen kételkedni kezdenek, és akik ezen képesek túljutni, egy ún. "második naivitáshoz" férhetnek hozzá. Ezt egyébként nemcsak Fowler elmélete támasztja alá, de tőle teljesen függetlenül más elméletek is lényegében pontosan ide jutottak. (Lásd például a blogomban korábban már említett Oser-Gmünder modellt!)

Fowler tehát úgy látta, van továbblépés az individuális-reflektív hitfázisból - igaz, az emberek többsége már nehezen jut el a következő lépcsőfokig. Ezt a fázist Fowler összekötő hitnek nevezte el, mert itt újra összekapcsolódik, ami a kritikus szakasz boncolgató-analizálgató eljárása következtében szétvált. Az az ember, aki képes eddig, az egyesek szerint "második naivitásnak" nevezett állapotig elvergődni, már meg tudja érteni, hogy az igazság nem egy homogén massza, amelyben nincsenek ráncok, hanem mindig paradox. Ahogy Németh Dávid írja, az igazság az "ellentétek egybeesése (coincidencia oppositorium) közben ragyog fel." Ebből valamennyit persze az is sejt, aki még az individuális-reflektív fázisban él, de nem tudja ezt igazán megemészteni, csak küszködik vele vagy próbál tenni ellene, mert az igazságot mindenáron egy letisztult, ellentmondásmentes és részleteiben is sima valaminek képzeli el. Az összekötő hit vagy második naivitás állapotában azonban az ember belsőleg is megbékél a tudattal, hogy az emberi életből lehetetlen a feszültséget száműzni - vagyis valamiképpen szembenéz az elfogadhatatlannal, sőt mitöbb, még értéket is kezd látni benne. Az ilyen embernek már nem az a lényeg, hogy igaza legyen, hanem inkább az, hogy a paradox igazságot minél több oldalról ismerje fel. A hitéletben, vagy éppen a Bibliában - ahogy arról korábban már írtam - a szimbólumok azok, amelyek jól megjelenítik a megmagyarázhatatlant és az összeférhetetlent. Az emberit és az istenit, az elgondolhatót és a racionálisan túlit a mítosz és a szimbólum, valamint a metaforikus nyelv képes igazán jól kifejezni. Az összekötő hitfázisban az ember már nem magyarázgatja a szimbólumokat magának ("ó, hát azt nem kell szó szerint érteni!"), hanem csak elfogadja őket.

Ami még nagyon jellemző arra az emberre, aki ezen a hitfejlődési lépcsőn áll, hogy nyitott az idegen dolgok iránt. Éhes és őszintén kíváncsi más emberek övétől akár teljesen eltérő látásmódjaira is - és nem azért, hogy meggyőze őket azok tarthatatlanságáról vagy "térítgesse" őket, esetleg vitatkozzon velük! Tényleg meg akarja tudni, mit hisznek például más hitek, vallások követői, sőt még értéket is meg tud látni ezekben, mert valamiképpen a minket körülvevő valósághoz tartoznak, és így ránk is hatással lehetnek.

A nagy kérdés persze, hogyan lehet "idekerülni" a kritikus és állandóan racionalizáló, elemző individuális-reflektív fázisból? Ha erre akarunk válaszolni, akkor leginkább be kell azonosítani azokat a faktorokat, melyek ettől visszatartják az embert. Az előző bejegyzésben az egyikről már említést tettem a "kimeneti kapuőrök" kapcsán. Bármilyen furcsa is, de sokaknál az egyik visszatartó erő egyszerűen a koruk is lehet. Fowler általános tapasztalata az volt, hogy valahol "meg kell érnie" az embernek a továbblépéshez, mely jellemzőbben az idősebb időszakban következik be. Ami elősegítheti ezt a továbblépést, ha az ember bensőleg tényleg felismeri és képes saját látásmódjába beépíteni a gondolkodásával egyébként nem egyező elemeket. Ez nem kritikátlan azonosulást jelent, hanem azt, hogy az élet ellentmondásosságában értéket veszünk észre.

Nos, nagyon röviden tehát a feladat nem kevesebb, minthogy az első naivitásunkból egy kételkedő és kritizáló állapotba belépve, egy bennünket belülről égető "tisztítótűzön" keresztül eljussunk a második naivitásunkig. Ez évtizedeken át zajló folyamat, amelyben rengeteg pofáraesés, csalódás, kiábrándulás, hitetlenség, de ugyanakkor a megvilágosodás pillanatai, a felfedezés öröme és a valóság sokkal jobb megértése is benne van. Nyálasnak tűnhet így befejezni ezt a két bejegyzést, de őszintén azt gondolom, ha minden kétségünk ellenére meg tudunk kapaszkodni Istenben, akkor ki lehet bírni, hogy sötét völgyek felett is repülünk néha. Mondom ezt én, aki magamról azt gondolom, még odébb van tőlem az összekötő hit  - ha eljutok addig egyáltalán.