Ingyen kaptátok, ingyen adjátok, nyugodjatok békében!

Ahogy vannak olyan "nagykaliberű" szolgálók, akik szinte úsznak a pénzben, úgy igen jellemző ennek az ellenkezője is az egyházban: amikor úgy hisszük, mindent ingyen és szeretetből kell végeznie annak, aki az idejét és energiáját a szolgálatra szánja. A kedvenc hivatkozási alap erre a nézetre a Máté evangéliumában olvasható "ingyen kaptátok, ingyen adjátok" kijelentés abszolutizálása, mint  megkerülhetetlen minta a teljesen ingyenes szolgálat tekintetében.

Sok dolog van a teológiában, ami számomra értékes, de egyetlen biztosan nincs: pénz. A teológia egy szűk réteg még szűkebb rétegének szellemi sportja. Leginkább az tartja a víz felszínén (különösen Európában), amit a legjobb értelemben vett ügyszeretetnek nevezhetünk. Ezt mindenkinek tudomásul kell vennie, aki arra adja a fejét, hogy hivatásszerűen teológiával foglalkozzon: a "piac" csekély, az érdeklődés kicsi, a lehetőségek korlátozottak. Mindez persze nemcsak a teológia művelésére, hanem úgy általában is az egyházi munkára igaznak tűnik.

A szűk keresztmetszetet azonban nem feltétlenül csak az jelenti, hogy az egyházban nincs pénz: szerintem ez egyfajta szemléletmód következménye is. Ha ehhez a szemléletmódhoz lehetne egy szlogent társítani, én kétségkívül Jézus bevezetőben már említett szavait használnám: "ingyen kaptátok - ingyen adjátok". Ez a szövegkörnyezetéből kiragadott idézet az, amit sokan teljes mellszélességgel magukénak éreznek, amikor egy-egy szolgálat anyagi oldalának kérdése beszédtémává emelkedik. Az álláspont röviden úgy szól, hogy aki szolgál, ne számítson pénzre. Az evangélium ingyenes, akkor pedig az azt közvetítő szolgálatnak is annak kell lennie. Érdemes azonban megnézni - amire többek között például dr. Almási Mihály is felhívja a figyelmet -, hogy Jézus itt egy adott időre szóló, speciális küldetésre szólította fel a tanítványait, és nem egy örök időkre érvényes irányelvet hangoztatott. A szakasz, melyben a jézusi megbízás elhangzik ezzel a kijelentéssel indul: "a pogányokhoz vivő utakra ne térjetek rá, s a szamáriaiak városaiba ne menjetek be..." Vajon ha az ingyenességről szóló töredéket globálisnak véljük, akkor mit jelenthet ez a kijelentés a mai kontextusban? Ráadásul az ingyen kaptátok-ingyen adjátok mondattöredék utáni versben Jézus ezt is mondja: "a munkás ugyanis megérdemli a bérét". Érdekes módon ezt a megjegyzést sokkal kevésbé hallani azoktól, akik az ingyenességet általános irányelvként hangsúlyozzák.

Véleményem szerint a perikópában azt látjuk, hogy Krisztus a saját zsidó tanítványait Izrael népéhez, azaz az övéihez kívánta első körben elküldeni. Megbízásában az is benne foglaltatik, hogy a tanítványoknak nem kell, sőt nem szabad az anyagiakkal törődniük - mert akikhez eljutnak, majd gondoskodni fognak róluk. Ha a vendéglátóik mégsem ilyenek, akkor lábukról még a port is lerázva kell továbbmenniük. A jézusi kiküldetés eszerint nem arra példa, hogy a tanítványoknak fényevőknek kellett lenniük, hiszen mindent teljesen ingyen csináltak, hanem pont az ellenkezőjére: ahol szolgáltak, ott jogosan várhatták, hogy valamiféle támogatást is kapnak. Ha mindenképpen valamiféle tanulságot szeretnénk kihozni Jézus szavaiból, akkor inkább ez lehetne az. Nos, pontosan erről beszélek, mert ez egy olyan dolog, amivel gyakran nem lehet találkozni manapság.

Így tehát, ha teszem azt, egy keresztény zenekar az egyházon belül valahol elvállalja a szereplést, akkor természetesnek még mindig az számít, ha gázsiról nem esik szó. A zenészeknek ingyen kell másfél-két órát zenélniük, ráadásul az elvárható legmagasabb színvonalon, hitelesen és lelkesen. Nyilván, a koncert előtti próbák költségeit is megoldják maguknak, ahogy tudják. Ha egy-egy húr elszakad, a keresztény zenészeknek ingyen adnak újat a boltban. Mindennapi kenyerük is díjmentesen kerül az asztalra, a számláikat pedig befizetik az angyalok. És az is köztudott, hogy az autók, melyek a technikai berendezéseiket és hangszereiket szállítják, nem fogyasztják, hanem termelik az üzemanyagot, fenntartási költségeik pedig nincsenek. Hasonló a helyzet, ha valaki például teológiai jellegű előadást tart. Egyrészt beszélni mindenki tud, akinek van szája, azért tehát nem kell fizetni. Másrészt, ha az evangéliumhoz kapcsolódik amit az előadó mond, az meg eleve ingyen van, mert az evangélium ingyenes. Igaz, egy jó előadásra akár heteket is készülni kell egy jó előadónak, esetleg szakkönyveket vásárolnia, mászkálnia és kutatnia - de hát az Isten majd gondoskodik arról, hogy a könyvek lepotyogjanak az égből, és a tartalmuk egy tölcséren keresztül egyenesen az előadó fejébe szivárogjon. Nagy ecsetvonásokkal tehát így lehetne lefesteni azt a világot, amelyben sokak meggyőződése szerint az ekklézsián belül szolgálóknak anyagiak nélkül illene boldogulniuk.

Igazságtalan lenne elhallgatni, hogy vannak azért pozitív fejlemények is, ahol értelmesen, tisztességesen és korrektül állnak ezekhez a dolgokhoz. Magam is találkoztam ilyennel. Természetesen ekkor sem arról van szó, hogy csak úgy tömik a bankjegyeket valaki zsebébe - szegény az ekklézsia -, de hozzájárulnak ahhoz, hogy ha már az illető rengeteg energiát befektetett valamibe, legalább komoly vesztesége ne legyen belőle. Évek óta benne vagyok számos egyházi projekt szervezésében és bizton állíthatom, hogy a "nullszaldó" kifejezés az áldás szónak csaknem szinonimájává vált. Nyereségre nem számítunk, már az is jó, ha nem bukunk.

Vajon hogyan lehet ezen a helyzeten változtatni?

Tovább

Elment, de nem halt meg (Billy Graham: 1918-2018)

Napok óta terjed az interneten egy idézet, mely a világszerte ismert evangélistától, Billy Grahamtől származik. Graham egyszer azt mondta, ha a halálhíréről érkeznek hírek, egy szót se higgyünk el belőle: "sokkal inkább életben leszek, mint most. Csak épp megváltoztattam a címemet. Isten jelenlétébe mentem."

Graham tehát nem halt meg néhány nappal ezelőtt, életének századik évében - csak lakcímet változtatott. Elment innen egy jobb helyre, és van egy olyan sejtelmem, hogy vele együtt valami más is távozott ebből a világból. Ő még a szó legklasszikusabb értelmében vett evangélista volt, aki semmi többet, és nagyon fontos, hogy semmi kevesebbet sem akart, mintsem az evangéliumot hirdetni. Nincs ebben valamiféle misztikus titok. Graham egyszerűen Jézusról beszélt az embereknek, és amikor ezt tette, akkor rengetegen úgy döntöttek, hogy keresztények lesznek. Súlya volt a szavainak, mert súlya volt az életének, súlya volt a jellemének. Nem magának gyűjtött követőket, hanem annak, Aki megbízta, Akiről úgy hitte, küldetést adott számára.

Bevallom, én soha nem olvastam egyetlen könyvet sem tőle, csupán részleteket írásaiból. Nem voltam ott a híres budapesti evangélizációk egyikén sem, de számos emberrel találkoztam, aki úgy kezdte hitéletének leírását: "én is akkor tértem meg, amikor Billy Graham Budapesten szolgált". Egy kiállítást láttam róla Amerikában, s bár felmerültek kérdések bennem, áttekintve egész életművét, mégsem tudtam más konklúzióra jutni a kiállítás végén, mint hogy ez az ember sok szempontból példaértékű lehet számunkra. Leginkább talán abban, hogyan kell komolyan venni egy küldetést, hogyan kell komolyan venni egy szolgálatot, mit jelent odaszentelni egy egész életet egy elhívásnak.

Billy Graham hittel és meggyőződéssel prédikált, nem képmutatásból, megélhetésből, puszta nyers önérdekből, vagy a rivaldafény mágikus vonzásának engedve. Nyilván nem volt tökéletes, de ellentétben számos ismert és színpadon álló társával, nem keveredett házasságtörésbe, súlyos sikkasztásba, durva teológiai herezisekbe vagy ehhez hasonló sötét dolgokba. Ami azonban ennél még nagyobb fegyvertény, hogy szolgálatát milyen elképesztő - merem állítani, ma már csaknem elképzelhetetlen - elismerés övezte. A történelmi egyházaktól a kisebb gyülekezetekig csengése volt a nevének. Billy Graham csaknem jelképévé vált annak, hogyan kell felekezettől függetlenül úgy szolgálni, hogy szinte az egész egyházban respektálják a munkádat. Sőt, a kör ennél szélesebbnek mutatkozik, hiszen számos amerikai elnökkel jó kapcsolatot ápolt, de előadása volt a TED sorozatában is.

Graham tehát most elment, de nem tűnt el nyomtalanul. Hatása maradandó, mindig lesz okunk visszanézni rá, megállni egy kicsit és ízlelgetni a gondolatait, szemlélni a hozzáállását, egész életpéldáját. Nyugodjon békében új lakhelyén!

Tovább

A világ, és Aki mögötte van...

Sok keresztény a megtéréséről mesélve megemlíti azt az érzést, hogy az élete nagy kérdéseire választ kapott friss hite által. Persze nem azért térünk meg, hogy magyarázataink legyenek, ám ez mégis megtörténik velünk, a válaszok pedig többnyire az egyháztól érkeznek. De mi van, ha a világ válaszai adott esetben jobbnak tűnnek?

Az ember friss hívőként tényleg gyerekké válik, a gyerekek pedig köztudottan egoisták: csak a saját világuk érdekli őket, melynek középpontjában ők állnak, a többiek pedig azért keringenek körülöttük, hogy őket szolgálják. Amikor megtértem, gyerek lettem és Isten lett az én kismanóm, akivel megkötöttem a szövetséget. Én imádkoztam és olvastam a Bibliát, Neki meg az volt a dolga, hogy cserébe egyengesse előttem az ösvényt. Ha jól mentek a dolgok, Isten jól "működött", ha rosszul, akkor én elrontottam valamit. Ilyen bináris miliőben éltem tehát, és az ebben való hit megnyugtatott.

Fontos hangsúlyozni, hogy a nyugalmat nem az adta, hogy Istennek valóban én álltam az érdeklődése homlokterében, hanem az ebben való hit, vagyis hogy magyarázatokkal kipárnázva éltem a hívő életet. Ez őszintén szólva egy nagyon kellemes és boldog egyensúlyt teremtő állapot. Egy jó magyarázat stabil kapaszkodópont - még ha el is esik az ember, fel tud tápászkodni a segítségével. És ha úgy esünk el, hogy mindig ott van a mankó a közelben, akkor talán az elesés fájdalma sem olyan nagy. Na de mi van, ha nincs mankó?

Ahogy a blog egy korábbi bejegyzésében említettem, a teológus-pszichológus James Fowler szerint a felnőtt hívőségben (ha minden jól megy) óhatatlanul bekövetkezik egy erőteljes pont, amikor az ember elvágódik. Ez persze megtörtént vele már korábban is, az igazi meglepetés viszont akkor éri, amikor megpróbál az addig jól bevált mankóiba kapaszkodni és azok nagyot reccsenve összetörnek a kezében. Ha valaki ilyen helyzetbe kerül, az első értetlenség ködének tisztulása után csak lassan kezdi felfogni, hogy tulajdonképpen ebben a szent pillanatban kezdődött el igazán a hívő élete.

Változatos okai vannak, hogy ki mitől esik el. Én úgy "estem el", hogy nekifogtam keményen olvasni, mégpedig mindenevő lettem - ráadásul nagy étvággyal. Addig csak keresztény irodalmat, lelkesítő könyveket, lelkesítő regényeket, lelkesítő tanításokat vettem kézbe, mert erre neveltek. De most minden jött, a természettudománytól a történelmen át a szépirodalomig. Hazudik, aki nem vallja be önmagának, hogy ez alaposan kikezdi az ember addigi magyarázatait. Szinte mindent újra kellett gondolnom, új válaszok után kellett néznem.

A lényeg most következik: egyre többször tapasztaltam, hogy ezek az új magyarázatok nem feltétlenül a kereszténységen belülről érkeznek, hanem az addig gonosznak lefestett világból érnek utol. Például, sokkal jobban megértettem az emberek viselkedését, ha értelmes pszichológiakönyvet vettem a kezembe, mintha a lelkesítő irodalmakat lapozgattam. Feltűnt, hogy mélyebben képes vagyok átélni az emberléttel együtt járó problémákat, ha szépirodalmat olvasok vagy színházba megyek, mintha meghallgatom a századik sablonos igehirdetést a kérdésről. Minden kérdőjel ellenére logikusabbnak és átgondoltabbnak tűnt a biológiai válasz a fajok eredetére, mint az addigi fundamentalista látásmódom a teremtésről. És mindezekhez érkezett még hozzá maga a teológia is, amikor felfedeztem, hogy nem én vagyok az első keresztény, akinek széttörtek a mankók a kezében, hanem rengetegen jártak már előttem ezen az úton.

Először értetlenül álltam a jelenség előtt, hogy a gonosz világból jobb válaszokat kapok, mint az igaz egyházból. Az Isten népe között egyre többször csak magyarázkodással találkoztam vagy még azzal sem, míg a romlott világban sokszor kielégítőbb forrásokat fedeztem fel. Ezt egy ideig nagy ellentmondásként éltem meg - azt hittem, a teljes igazság az összes fontos kérdésben "idebent" van. Azt még el tudtam képzelni, hogy az egyház nem tud valamire választ adni, de akkor odakint se tudnak. Az azonban "mankósként" fel sem merült bennem, hogy nekünk nincsenek feleleteink, ám a megátalkodott világnak vannak. Miért? A probléma megértéséhez fontos látni, hogy egy kereszténynek a világ szóról más képzetei vannak, mint egy nem hívőnek. Ezek a más képzetek többnyire a "mankós" korszakból táplálkoznak és mint minden csúsztatás, részigazságokon alapulnak.

Ha egy átlagos kereszténynek a "világ" szót mondják, többnyire az egész valóságot egy beazonosíthatóan gonosz helyként képes csak elképzelni, amely az örök tűznek van fenntartva. Természetesen hazugság lenne tagadni, hogy ebben a képzetben igei igazság rejtőzik. A világ kifejezés és a "világgal való barátkozás" vagy az "evilág fejedelme" jellegű gondolatok a Bibliából származnak: a világ szó tényleg az istentelen valóságra használt egyik szinonima. És persze az is benne van a pakliban a Szentírás szerint, hogy ez a világ nem tart örökké. A kép tehát önmagában nem bibliaellenes, hanem "csak" hiányos. Nemcsak így beszél a szöveg a világról, és nem is ennyire egyoldalúan láttatja velünk a valóságot - ahogyan azt az egyház gyakran szereti kisarkítani. Az evangélium talán legismertebb igeverse szerint Isten úgy szerette a világot, hogy a saját Fiát adta érte. A világ Isten alkotása és akkor is magán viseli a Teremtő ujjlenyomatait, ha mi képesek voltunk megrontani azt. A világ és a teremtettség jobb megértése Isten létének felfedezéséhez is vezethet bennünket - hogy lefordítsam Pál rómaiaknak szánt egyik gondolatát. Olyan teológusok, mint Dietrich Bonhoeffer vagy Emil Brunner hangsúlyozták, hogy Isten rendje nem pusztán a teremtésben, hanem akár a társadalmi intézményekben is fellelhető. Brunner szerint ezekben töredékesen és indirekt módon, de mégis Isten akarata találkozik velünk. Bonhoeffer még arról is beszélt, hogy a munka, a házasság és a politika (kormányzás) szegmenseiben épp úgy jelen van Isten, mint az egyházban. Erőltetett lehet tehát a valóságot két szférára bontani, egy lelkire, amelyben egyfajta izolált szentségben az egyház tartózkodik, és egy végtelenül romlott szekulárisra, amihez semmi köze Istennek. Röviden tehát azt éli meg az ember, ha az "egyházon kívül" találkozik Istennel, hogy ez a demarkációs vonal valamennyire megkopik és az igazság forrása nem pusztán az egyház által kimondott szó lesz.

Nagy élményt jelentett számomra, amikor az amerikai Wheaton College-ben jártam, hogy az evangelikál főiskolán nem pusztán teológiát oktatnak, hanem természettudományokat is. Csillagászatot, fizikát, régészetet lehet tanulni - és ezekben a tudományokban nem a kereszténység riválisait látják, mint amelyek megpróbálják a vallást kiszorítani, hanem olyan utakat, amelyek szintén Istenhez vezethetnek. A világ izgalmas, és a dolgokban rejlő igazságmorzsákhoz hozzáférni számos módon lehet - botor dolog volna csak az egyik ösvényt választani. Ahogy a mondás tartja: minden igazság Isten igazsága. Ehhez azonban az kell, hogy kidugjuk a fejünket a templomablakból. A valóság szerintem addig igazán ellensége a kereszténynek, ameddig a magyarázatai csak az egyházon belülről érkeznek. Ha hajlandó a szívét szélesebbre tárni, az első találkozás talán sokkoló élmény lesz, de mégis inspiráló - és a hagyományos mankók nélkül gyorsabban is lehet járni.

Tovább

Az iszlám dzsihád és Józsué hadjáratai - tényleg egyformák?

Manapság egyre több és több vita kerekedik abból, hogyan fogják a muzulmánok "Európát elfoglalni" - legalábbis a félelemtől vezetett forgatókönyvek szerint. Néha pedig olyan hangok is hallatszanak, amelyek azt mondják, a vallásokkal van a baj, mert az iszlám dzsihád éppen olyan, mint Józsué hódító hadjáratai voltak az Ószövetségben. Kérdés azonban, utóbbi párhuzam megáll-e a maga lábán vagy sem. Tényleg ugyanaz a kettő?

Bár az ószövetségi erőszak témáját a magam részéről még nem zártam le, most mégis szeretném a fókuszt leszűkíteni és nem általában arról okoskodni, jó volt-e vagy sem, amit Józsué és csapatai tettek a távoli ókorban. Az egyik másik kabát, amit most nem akarok felvenni. Ami itt terítékre kerül az pusztán annyi, hogy a véres kánaáni hadjáratokat vajon mennyire jogos összemosni az iszlám dzsihád törekvéseivel? A kérdéssel Paul Copan és Matthew Flannagan egy írása nyomán találkoztam. Persze mindezt tőlük függetlenül is többször lehet hallani: ahogy most "viselkedik" az iszlám a világban, az pont ugyanaz, ahogyan a véres ószövetségi időkben például a kánaáni hódító hadjáratok zajlottak. Korán vagy Biblia, sokaknak teljesen mindegy. Vannak olyan hangok is, amelyek "Józsué dzsihádjaként" címkézik fel a témába vágó ószövetségi textusokat. A két dolog összemosása ismerős gondolatokon alapszik. Akkor és ott a kánaáni világban éppen úgy emberek haltak meg, ahogy itt és most is ez történik, csak pillanatnyilag más vallás áll a háttérben. A keresztények tehát és szellemi gyökereik az archaikus zsidóságban semmivel sem jobbak, mint a muzulmánok, már ami a hódító hadviselést illeti. Mit mondhatunk erre?

Nos, botor dolog volna tagadni, hogy a párhuzam bizonyos pontokon megállhat, főként ami emberek halálát és az erőszakos pusztítást illeti. A kérdés azonban nem ér véget ezen a ponton, mert a felvetések jó része (szerintem) gyakran csak indulatos általánosításokon nyugszik anélkül, hogy észrevenne fontos részleteket. Ilyen erővel ugyanis azt is mondhatnánk (és sokan mondják is), hogy a különféle vízözönmítoszok ugyanarról az eseményről szólnak, mivel mindegyikben sok vízről lehet olvasni és kevés túlélőről. Vagy minden férfi, aki szakállas és tudja fejből a Hegyi Beszédet, kereszthalált fog halni, mert Jézussal is ez történt. (Ebből a szakáll tényszerűen persze csak feltételezés... :-)) Mindez azonban csupán kapkodásra és felszínességre utal: azért, mert valami egy-egy ponton hozzákapcsolható egy másik dologhoz, az nem jelenti, hogy a két dolog azonos és minden ponton kapcsolódni képesek egymáshoz. Sajnos vagy szerencsére, az igazság soha nem adja magát ilyen könnyen. Copan és Flannagan végignyálazták a Bibliában és a Koránban olvasható verseket (pontosabban ájákat), és ennek alapján igyekeztek felvázolni egy árnyaltabb képet a kérdésről.

Mit látunk tehát, ha egymás mellé tesszük a dzsihád harcias felfogását és mondjuk Józsué hadjáratait?

Először is azt, hogy Józsué esetében földrajzilag korlátolt ami történik: többnyire egy jól behatárolható területre vonatkozik, ami nagyjából egy állam területének felelhetne meg Amerikában. Ez persze még nem magyarázat arra, ami történik, de annyit mutat, hogy nem valamiféle határok nélküli hódításról beszélünk, aminek eredendő célja mindent maga alá gyűrni. Az iszlám ugyanakkor sokkal globálisabban gondolkodik ennél, amikor küzdelemről van szó. A világ itt két részre oszlik: az "iszlám házára" (dar al-islam) és a "háború házára" (dar al-harb). Utóbbi a nem muszlim fennhatóság alatti területek gyűjtőneve. Mohamed úgy vélekedett, hogy addig kell a harcot folytatni, míg "mindannyian azt nem mondják: nincs más Isten, csak Allah." A háború tehát elvileg parttalan és a világ minden részére kiterjedhet, mely még nem muzulmán.

Másodszor ami igaz térben, az időben is igaz mindkét esetben. Józsué hadjáratai egy bizonyos periódusban, egyetlen generáció alatt zajlottak. Az iszlámban azonban nincs ilyen időkorlát és a harcok addig zajlanak, míg mindenki nem hódol be az iszlám előtt.

Harmadszor a Szentírásban és a keresztény hitben a háborúnak és harcnak nincs olyan markáns szerepe, mint az iszlámban. A jézusi eszmék középpontjában Isten szeretete áll - függetlenül attól, az egyház mennyire volt sikeres vagy sikertelen ennek képviseletében saját története során. Így a hit terjesztésének helyes módja, a tanítvánnyá tétel és az evangélium is ennek alapján kell vagy kellene, hogy történjen. Az iszlám azonban nem annyira térít, mintsem hódít, ezért sokkal nagyobb szerepe van benne a háborúságnak. Egy muszlimnak senki sem tanítja, hogy "tartsd oda a másik orcádat is".

Negyedszer a bibliai szövegben szereplő véres hadjárat-perikópák deskriptív célzattal lettek rögzítve. Ehhez még hozzátehetjük, sok kutató számára az is kérdéses, egyáltalán megtörténtek-e vagy így történtek-e a valóságban Józsué küzdelmei. Ám akárhogy is döntünk erről, a narratívák egy eseménysort dokumentálnak, amely megismételhetetlen és egyedi történések sorozata, de semmiképpen sem tanító és példaadó célzatúaknak tűnnek, mint más bibliai szakaszok, melyeknek jól láthatóan ez a céljuk. Ezzel szemben a Korán tafszírjai és interpretációi szerint a háborúskodásokról beszélő áják sok esetben preskriptív, azaz előíró jellegűek, illusztrálják mit kell tenni, és az iszlám főleg első évszázadaiban tovább is vitte ezeket az elveket a gyakorlatban Mohamed halála után.

Természetesen, mielőtt valaki félreérti, a fentiek nem adnak magyarázatot számos kérdésre. Ha el is fogadjuk, hogy Józsué és a dzsihád két különböző dolog, ez még nem teszi megoldottá a véres kánaáni eseményekkel kapcsolatban felmerülő számos kérdésünket. Nem tagadom le a további felvetések létjogosultságát, de ismétlem, most nem azokkal kívántam foglalkozni. Ugyanakkor azt érzem, a nagyobb kérdés az iszlám oldalán található: míg a kereszténység Jézus munkáján és tanításain alapszik, melynek vezérlőelve a kegyelem és a szeretet, mi az iszlám viszonya és etikai középpontja? Nos, ez egy olyan kérdés, amire a szűnni nem akaró teoretikus viták mellett a mindennapi történések is képesek egyfajta választ adni - még ha nagy hiba is egy világvallást egyik vagy másik csoportjával azonosítani. Mindazonáltal szerintem azt nehéz tagadni, hogy az iszlámban a háborúskodás sokkal elemibb és határtalanabb tétel, mint az valaha volt a zsidóságban és különösen is a kereszténységben.

Tovább

Kötél általi... szabadulás!

A nem hívők véleménye szerint kevés felháborítóbb történet van az egész Bibliában annál, mint amikor Ábrahám majdnem feláldozza a saját fiát, Izsákot. Az ismert új ateista Sam Harris szerint ez a sztori és Jézus halála is jól mutatja, hogy a kereszténység egy emberáldozatra épülő hit, amit erkölcstelensége miatt el kell utasítanunk. Még a hívők is sokszor önmagukkal birkózva igyekeznek magyarázatot keresni Ábrahám fanatikusnak tűnő tettére. Mindenki forrong tehát, kivéve egyetlen személyt: magát Ábrahámot.

Lebilincselően izgalmas gondolatokat ír Hubainé Muzsnai Márta szakpszichológus (ld. a fotón) Izsák majdnem-feláldozásának történetéről, gondolatmenete ráadásul meglehetősen kiegyensúlyozott is - ami nem kis fegyvertény egy ilyen meglehetősen szélsőséges narratíva esetében. Szerintem az olvasók többsége nem képes ilyen higgadt maradni: felháborítónak tűnik Isten kérése és felháborítónak tűnik Ábrahám hozzáállása is. Utóbbi olyannak látszik, mint aki rezignáltan tudomásul veszi, hogy most meg kell gyilkolnia a saját fiát. Egyszerűen csak elkezdi végrehajtani az isteni utasítást, akár egy gép.

Tulajdonképpen már az is felháborító lehet, hogy Ábrahám nem háborodik fel. Amikor Sodoma városa volt a tét, képes volt "szembeszállni" Istennel és alkudozni kezdett, hogy az emberek megmeneküljenek. Amikor a saját fia és nem utolsó sorban éppen Isten ígérete a tét, akkor meg sem kísérel valamit tenni, beszólni, alkut ajánlani, vitatkozni. Legalább annyi le lenne leírva, hogy mit érezhetett: dühöt, csalódást, félelmet, reményt... Hogy kiakadt a mennyei kérésen. Hogy nem értette, éppen az ő Istene hogyan akarhat ilyesmit. De semmi, nincs semmi.

Nem is csoda, hogy ez a történet már a bibliai időkben is csaknem emészthetetlen volt. Akadnak olyan apokrif szövegek, melyek megpróbálják Istent "tisztára mosni" és úgy állítják be a történteket, hogy az egész dolog hátterében valójában a Sátán a felbujtó, aki Jób sztorijához hasonlóan kavarta a kártyákat és ezért kéri végül Isten azt, amit kért Ábrahámtól. Egyes zsidó magyarázók szerint pedig Isten elvárta volna, hogy Ábrahám ismét kezdjen el alkudozni, hogy tegyen valamit, hogy küzdjön a saját fia életéért, ahogy az normális ebben a helyzetben. Mindezek persze csak gondolatkísérletek, hogy az egész történetet befogadhatóbbá tegyék, hogy a nagy falat anélkül lecsússzon az olvasó torkán, hogy megfulladna tőle. De őszintén szólva, ezektől a történet nem válik sokkal jobbá.

Mindezek után szerintem egy mai olvasó kész kimondani az ítéletet a narratíva minden szereplője felett. Ábrahámnak nem kellett volna így viselkednie még akkor sem, ha Isten ilyet kér tőle. De biztos, hogy ez az egyetlen helyes olvasat?

Az előbb említett Hubainé Márta elmeséli, hogy egy bibliodráma keretében valakinek Ábrahám szerepébe kellett bújnia és úgy élte át ezt a történetet. Amikor ahhoz a ponthoz értek, hogy Isten megkéri őt, áldozza fel a saját fiát, nem tudott megszólalni. Az illető utólag elmesélte, hogy a terápiának ezen a pontján képtelen volt ellenkezni, tiltakozni, még arra sem volt képes figyelni, mi zajlik a saját lelkében. Nagy félelmet érzett, de az eszébe se jutott, hogy Isten kérésének ne engedelmeskedjen. Ez tehát valaki, aki ma egy terápiás "játékban" élte át azt, ami nyilván nem volt kőkemény valóság, de mégis egyfajta érintettséget jelentett a számára - és pontosan úgy viselkedett, mint Ábrahám.

A kérdések természetesen nemcsak Izsák feláldozásának aktusára, hanem az utána következőkre is vonatkoznak. Szerintem sokan azt gondolják, azzal hogy végül Izsák nem lett feláldozva, a dolog legalább megnyugtatóan lezárult. Hát, ez korántsem így van. Ismét Hubainé Mártát idézve:

"A kéz, ahogyan a magasba lendült, az angyal intő szavára megállt a levegőben, majd mindjárt alá is hanyatlott. A léleknek ennél sokkal több időre van szüksége."

Nyilvánvaló, hogy apa és fia kapcsolata innentől már nem lesz ugyanaz. Kettőjük viszonyában már ott van "A Hegy", ahol mindez történt. Hogyan lehet ezt feldolgozni? Mit mondanék én a saját apámnak, ha majdnem megölt volna? Mit mondana nekem, ha ezek után együtt kellene tovább élnünk egy fedél alatt? Sajnos erről semmit nem ír a Biblia, de az valószínűnek tűnik, hogy nem kis lelki feladatról van szó, és ha az ember az ilyesmit nem beszéli ki magából, akkor egy életre lelki toprongy maradhat.

De van itt még egy kérdés szerintem, amire az egész narratíva ráirányítja az ember figyelmét, és amit talán pont azért vagyunk hajlamosak szem elől téveszteni, mert nem kívánunk kinézni a saját felháborodásunk mögül. Ha Isten kérését tartjuk szem előtt, akkor Ábrahámnak itt tulajdonképpen két dolog közül kellett választania. A döntés iszonyú súlyát az jelentette, hogy csak az egyiket ragadhatta volna meg: vagy Isten ígérete mellett voksol, vagy Isten személye mellett. Másként fogalmazva Isten nagyjából azt a kérdést tette fel neki, hogy "Én vagyok neked a fontosabb, vagy amit ígértem?". Ezt a pszichológiában egyébként ekvivalencia konfliktusnak hívják, és ez nem pusztán egy bibliai sztori, hanem olyasmi, amibe ma is bárki belecsúszhat. Ilyenkor két, majdnem azonos súlyú dolog közül kényszerülünk választani, ami persze egyfajta belső válsághelyzethez vezet. Elsőként mindenki a kompromisszumot erőlteti, hogy valahogy mégis mind a két opció mellett dönthessen. Aztán amikor felfogja, hogy ez semmiképpen nem lehet, akkor általában a kettő közül azt hagyja elveszni, amit a másik opció jobban képes pótolni. A végtelenségig rágódhatunk Ábrahám döntésének erkölcsi megítélésén, de az ekvivalencia elv szerint jó eséllyel mi magunk is ezt a döntést hoztuk volna a helyében. Ha Izsákot választja, akkor onnantól talán mindketten Isten elutasításával fognak szembenézni, ha viszont Istent, Ő talán képes majd úgy beavatkozni, hogy a dolgok helyreálljanak.

Érdekes, hogy a zsidóságban egyébként nem "Ábrahám feláldozza a fiát Izsákot" ennek a történetnek a címe, hanem Aqéda, ami magyarul megkötözést jelent. Izsák megkötözése és majdnem-kivégzése végül kötél általi szabaduláshoz vezet, az ekvivalencia-konfliktus pedig ezúttal úgy oldódik meg, ahogy az életben nem szokott: nem kell lemondani sem Izsákról, sem Istenről. Vajon ha mi olvasók érezzük kicsit talán "megkötözve" magunkat a dühtől és felháborodástól, hogyan tudunk ettől a "kötéltől" megszabadulni? Az Aqéda történet ezért nemcsak Ábrahámról, Izsákról és Istenről, hanem a mindenkori olvasóikról is szólhat. A mi "kötelékeinkről", dühünkről, istenkeresésünkről, melybe képesek vagyunk belegabalyodni.

Egyébként egy gyerek elvesztését az ókori kultúrákban sokan másként élték meg, mint a mai nyugati kultúrában, ámbár még a mai világnak is vannak olyan részei, ahol ez így van. Hubainé Márta elmesél egy érdekes történetet: amikor egy ghánai városban járt, a taxisofőr neki akarta adni kilencedik gyermekét. Azt mondta, vigye el Magyarországra, hogy jobb sora legyen - anélkül, hogy a gyereket megkérdezte volna erről. Az apa tehát egy magasabb cél érdekében mintegy feláldozta volna, örökre elszakadt volna saját fiától - s bár a hasonlóság nyilván nem tökéletes az Aqéda történettel, de azért van itt némi párhuzam. Természetesen a gyerek végül az apjánál maradt - a taxiban is ott ült Isten angyala, aki visszautasította ezt a megdöbbentő kérést...

Tovább

Jézus és más pszichoterapeuták...

Az mindig érdekes érzés, amikor az ember kezében összefutnak a szálak. Épp egy terapeuta nagyon megragadó könyvét olvasom arról, hogy Jézus valamilyen formában maga is alkalmazta a modern lélekgyógyászat számos komponensét, amikor belebotlottam egy írásba, miszerint a modern viselkedéstudományok egyre inkább megtalálják maguknak a Bibliát. A mai kutatások tehát nemcsak az emberi lélekbe, hanem az ősi bölcsesség szöveteibe is mélyebben belelátnak, és ott keresnek válaszokat az ember problémáira.

Közhely következik: az ember önmaga számára sok szempontból idegen lény. Minden egyes ember egy végtelen univerzum, aminek a törvényszerűségeit nehéz feltárni: ezért aki magát az embert kutatja, csaknem lehetetlen feladatra vállalkozik. A pszichológiai kutatás célja pedig ilyesmi, azaz az emberi természet jobb megismerése. Ám úgy látszik, hogy kutatás közben - annak mintegy "melléktermékeként" - más dolgok is a felszínre kerülnek. Például a Szentírás maga.

Érdekes élmény volt, hogy ezen a héten két, egymástól teljesen különböző forrásból ért ugyanaz az impulzus: vagyis hogy a pszichológia bizonyos mai eredményei (a részleteket most nem taglalnám) nem egyszerűen az emberi természet jobb megértéséhez vezettek, hanem ahhoz az eszméléshez is, hogy ezekről az eredményekről az archaikus bölcsességek már régen beszélnek. Nincs semmi új a Nap alatt - a Biblia már régen leírta kicsoda az ember. Tegyük hozzá, mindez maximum a pszichológusoknak újdonság, akik a vallás és a pszichológia sokáig elmérgesedett viszonya miatt nem vették igazán kézbe a Szentírást. Pedig érdekes gondolatokat hoz felszínre, ha legalább kísérleti jelleggel megengedjük magunknak, hogy feltegyük egy terapeuta szemüvegét, és úgy olvassuk a szövegeket. Mutatok röviden egy példát!

A jungi vonalat képviselő Hanna Wolf Jézus személyében is felfedezni véli a pszichoterapeuta figuráját - erről ír "Jézus, a pszichoterapeuta" című könyvében. A cím máris hatásvadásznak és ostobának tűnhet. Jézus a pszichoterapeuta? Ez elég nagy butaság első hallásra, vagy jobb esetben is csupán egy projekció: természetesen egy pszichoterapeuta Jézusban is pszichoterapeutát fog látni - mindenki azt képzeleg bele, amit csak akar, ez nem jelent semmit. 

Nyilván, maga Jézus nem volt a szó modern értelmében vett pszichoterapeuta, aki a rendelőjében várta a betegeket, hogy azok a pamlagra feküdve kiöntsék neki a lelküket. Nem használt olyan szavakat, mint a neurózis, a depresszió vagy a trauma és ehhez hasonlók. Mégis, ahogyan Krisztus bánt a betegekkel, az több ponton is érintkezést mutat a mai terápiás megoldásokkal. Ahogy Wolf maga mondja:

"Korunk formális fogalmi készlete természetesen hiányzik. De, és ez a lényeges, az életet építő vagy elpusztító pszichikai folyamatok ismerete teljességgel jelen van. Méghozzá olyan alapvetően van jelen, hogy még mi, pszichoterapeuták is tanulhatunk Tőle... ...Nem űzünk fogalmi pénzhamisítást, amikor Jézusról mint pszichoterapeutáról beszélünk... ...Ezt a megnevezést nem olcsó modernizálásként, a korszellemhez való alkalmazkodásként vagy csupán álmodernségként használom, hanem valós tárgyi jelentésében, amellyel ez a megnevezés ma rendelkezik."

Rendkívül nehéz lenne most Wolf gondolatait széltében-hosszában áttekinteni, ezért csak két apróságot emelek ki. Az egyik, ami Jézusnál világosan megfigyelhető, hogy nem csak a szavaival győzte és gyógyította meg az embereket, hanem azzal a hatással, ami belőle áradt és amely persze a szavait is áthatotta. Jézus gyakorlatilag maga volt a terápia, aki "nem szorult rá, hogy bárki is fölvilágosítsa az emberekről. Tudta, mi lakik bennük" (Jn 2,25). Ez volna a cél egy mai terapeuta számára is. Persze szó szerint mi nem lehetünk "jézusok", de az irányelv világosan látszik: a terapeuta nem csak a szavaival kellene segítsen, hanem egész önmagával. A pszichoterapeuta módszere vagy terápiája ő maga kellene legyen - mondta ezt például Jung. Ebből pedig az is következik, hogy elsőként nem a betegeit, hanem saját magát szükséges analizálnia. Ha saját magával tisztába kerül, ahogy ez Jézusnál egyértelműen megvolt, akkor képes esetleg másoknak segíteni. Mi lenne, ha ezt a mai keresztény lelkigondozók és pásztorok komolyabban vennék?

Ami még megragadó Wolf elemzésében, ahogyan rámutat: Jézus gyakran kérdezett rá a gyógyulásra váróknál arra, akarnak-e egyáltalán meggyógyulni. Ez ma is minden terápia első gyökeres kérdése. Például a harmincnyolc éve béna embernek is ezt mondja Krisztus - akkor is, ha a kérdés feleslegesnek tűnhet. Hát mit akarhatna egy beteg, ha nem gyógyulni? Pedig nem mindenki akarja azt, amit Jézus akar, Ő pedig nem kényszeríti rá magát a betegre, ha hiányzik belőle ez az akarás. A gazdag ifjú visszahőköl, amikor Jézus sebezhető pontját, a pénzt érinti. Nem akar változni. Jézus, a jó pszichoterapeuta pedig elengedi. Jeruzsálemre is szomorúan néz és megállapítja: "de te nem akartad..." (Mt 23,37). Nem is véletlen, hogy az akaraterő Luthernél és Szent Ágostonnál is a keresztény fejlődés egyik fő vonásaként jelenik meg. Wolf számos esetet idéz könyvében, amikor megjelentek nála emberek, hogy terapeutaként segítsen rajtuk, de valójában nem akartak gyógyulni, nem akartak saját magukon dolgozni.

Nem folytatom most tovább, de talán annyi kivehető lehetett a fenti eszmefuttatásból, hogy az a pszichológia, amely korábban nagyon ellenséges volt a vallással szemben (és persze tegyük hozzá: a vallás is a pszichológiával szemben), most az értékek és elvek szintjén egyre jobban kezdi magának felfedezni azt. Szerintem ez egy pozitív jelenség, hiszen a lélekgyógyítás a Biblia forgatásával egy olyan forráshoz nyúl, ami nyugodtan nevezhető alapműnek az ember megértése tekintetében.

Tovább