Van visszaút Jézus elárulásából?

Részlet a Némaság című filmből

Nincs - vághatjuk rá a választ. Micsoda kérdés! Ha valaki elárulja Krisztust, az megtagadta a hitét és soha nem reménykedhet abban, hogy visszatalálhat Istenhez. Az árulókat sehol nem szeretik, még Isten is végleg elfordul tőlük, ezért az egyháznak hasonlóképpen kell tennie. Vagy mégsem?

Szinte minden héten látok a különféle hírforrásokban narancssárga ruhába bújtatott, a hitük miatt üldözött és mártírhalált halt keresztényeket. Nem kérdés számomra, hogy ezek az emberek hősök. Olyan hívők, akik az Iszlám Állam fenyegetései ellenére kitartottak meggyőződésük mellett, és saját életüket áldozva haltak meg az egész világ szeme láttára. A róluk készült filmfelvételek évtizedek múlva is mélyen érintik majd a világ keresztényeit, és újra és újra a lényegre terelik majd a figyelmüket, hogy az igazi hit nem doktrinális vitákban, hanem az önfeláldozás kontextusában található meg.

Nem róluk beszélek, hanem azokról, akik nem bírják elviselni az üldözés nyomását és a kritikus pillanatokban feladják a hitüket, ám később ráébrednek tévedésükre és szeretnének visszatérni az egyházba. Vajon van-e visszaút az árulóknak?

A kérdés nemcsak manapság, például az üldözött keresztény országok kapcsán, hanem már az ókorban is felmerült. A talán legvéresebb, Diocletianus-féle keresztényüldözés idején a Krisztust követőknek dönteniük kellett, hogy a császárt istenként tiszteljék vagy sem. Róma nem azt kérte, hogy Jézus mellőzött legyen a keresztények számára, hanem azt, hogy Krisztus mellett a császár is emelkedjen isteni rangra. Ilyen presszió alatt voltak olyanok, akik úgy vélték, még ha azt hazudja is az ember, hogy elismeri a Császár istenségét, a bűnbocsánatot könnyen el lehet nyerni ezután: "A szájam egy pillanatra a császáré, bár a szívem mindig az Istené". A politikai korrektség és a konformitás kettőse legyőzött egyes keresztényeket, akik végül a hazugság mellett döntöttek. Személyükre persze azonnal rásüthetjük az árulók bélyegét - mindezt egy demokratikus Európában, ahol egy kényelmes szobában ülünk egy számítógép mögött, a legcsekélyebb mértékben sem fenyegetve hitbeli elképzeléseink miatt.

Mielőtt valaki félreérti, nem mentegetni akarom az árulókat, mert amit az ember tesz, annak kifizeti az árát. A híres-hírhedt 313-as milánói ediktum, amit Constantin császár meghozott és ezzel megszüntette a keresztényüldözéseket, felvetette azt a kérdést is, mihez kezdjen az egyház azokkal, akik gyáva árulóként megtagadták a hitüket az üldözések ideje alatt. Van visszaút a hittagadásból? Fogadja be az egyház őket vagy végleg taszítsa ki? Mensurius püspök és segítője, Caecilianus a legkülönbözőbb módon igyekeztek elkerülni az üldözéseket - mindkettőjük neve felmerült, amikor az árulókról beszéltek, és sokan azt javasolták, hogy a hozzájuk hasonló "ágakat le kell vágni" a kereszténységről. Az olyan "traditort" (azaz árulót), aki ellen bizonyítékok szólnak, meg kellett fosztani minden tisztségétől. A donatisták (észak-afrikai szakadár mozgalom) egyháztana meglehetősen szigorú volt: ha valaki megtagadta a hitét, akkor kizárták az egyházból (végleg), attól tartva, hogy az egész egyház tisztátalanná válik a fertőzés következtében. Az áruló helyét sós vízzel még meg is tisztították. Mások elnézőbbek voltak és nem tagadták meg az árulóktól a bűnbocsánat lehetőségét. Ők úgy gondolták, még az ilyen árulásból is van visszaút, amit többek között Péter története is igazol, amikor Jézussal szembefordulva háromszor is megtagadta őt, de őszinte megbánás után "visszatalált a helyes útra."

A kérdésről eszembe jutott a japán szépíró, Suszaku Endo Némaság című kiváló regénye. A történetben, mely a XVI. században játszódik (SPOILER!) jezsuita szerzetesek utaznak el Japánba, mert azt hallották, hogy mesterüket elfogták és az válogatott kínzások alatt végül nem bírta tovább, megtagadta a keresztény hitét. A regény egy olyan szituációt vázol fel, melyben azt hiszem kevés keresztény ember lenne képes helytállni, tartsa magát bármilyen rettenthetetlen oroszlánnak saját hite tekintetében. Kínzóik ugyanis nem azzal fenyegették a jezsuita szerzeteseket, hogy egyszerűen megölik őket ha nem tagadják meg a hitüket. Ha a tét az ember saját élete, elképesztő tartással azt talán még hajlandó odadobni. Ennél rosszabb volt a helyzet: a japánok más, ártatlan emberek kivégzését helyezték kilátásba, ha a szerzetesek nem fordulnak el saját hitüktől, az ő halálukért pedig a jezsuitákat teszik felelőssé, hiszen a döntést ők hozzák. 

Ám hogyan lehet meghozni egy ilyen döntést egy Krisztus emberszeretetére épülő hit talaján állva? Ragaszkodjunk a hitünkhöz, ezzel odadobva mások életét, vagy váljunk hittagadókká, számos életet megmentve? Nos, a drámai történet pontosan erről a dilemmáról szól, Endo sajátos írói stílusában, amiből egyébként most készül a film Liam Neeson főszereplésével. Megtekintéséig van időnk gondolkodni a témáról, közben értékelve azt a tényt, hogy olyan országban élhetünk, ahol nem kell szembenéznünk ehhez hasonló helyzetekkel...

Tovább

Egy agnosztikus ex-teológus szemszöge

Ahogy rendszeres olvasóim tudják, ebben az évben egy hobbi-szintű "házikutatást" végzek itt a blogban, mely arra a kérdésre igyekszik válaszolni, vajon a történeti Jézus és az egyház által bemutatott Krisztus két külön személyiség-e, vagy egy és ugyanaz a karakter áll a két kifejezés mögött? Egy ilyen, hevesebb vitákat sem nélkülöző felvetés megválaszolásakor természetesen akkor járunk el helyesen, ha mindkét oldal álláspontját megismerjük. Következzen tehát egy Jézussal szembeni kritikus hang - egy olyan emberé, aki korábban teológus volt, most azonban  vallástudós és már nem hívőnek, hanem agnosztikusnak mondja magát.

Hölgyeim és uraim, a színpadon Bart Ehrman. Egy olyan professzorról van szó, aki valamikor rangos teológiai egyetemeken végzett, fiatalkorában fundamentalista szemléletű keresztény volt, ám saját bevallása szerint az Újszövetséget érintő kutatásai kapcsán - különösen az eredeti görög szöveg tanulmányozásakor - arra a konklúzióra kellett jusson, hogy az evangéliumok történeti értéke csekély. Így aztán Ehrman nemcsak az evangéliumoktól, hanem keresztény hitétől is elfordult, és vallástudománnyal kezdett foglalkozni. Több interjúban is agnosztikusnak nevezte magát, ugyanakkor kemény hangvételű cikkeket és könyveket írt, melyekben leginkább az evangéliumok történeti hitelességét támadta. Talán mondani sem kell, de a szakma legalább olyan erős szkepszissel fogadta állításait, mint amilyennel ő fordult az evangéliumokhoz. Ez annyira igaz, hogy az újszövetségi kutatásban jelentős teológusok külön weboldalt is létrehoztak abból a célból, hogy tudományos színvonalon válaszoljanak Ehrman felvetéseire.

Nem vállalkoznék arra, hogy a professzor érveit kibontsam, hiszen elég sok könyvet írt az evangéliumok megbízhatatlanságáról és többek között a teodíceát érintő problémákról is, ám érvelése alapvonásait érdemes lehet megismerni a téma iránt érdeklődőknek.

Bart Ehrman

Mindenekelőtt fontos megemlíteni, hogy Ehrman nem állítja azt, hogy az evangéliumok történeti szempontból abszolút megbízhatatlanok lennének. Álláspontja inkább az, hogy egyaránt tartalmaznak hiteles történeti adatokat és hitelteleneket is. Ha érvelését jól értem, a pontatlanságok, a hamis információk mögött véleménye szerint nem feltétlenül rosszindulatot vagy hazudni szándékozó hagyományozókat kell elképzelnünk, hanem a szájhagyomány és a szövegmásolás metódusa miatt kialakult eltéréseket és ellentmondásokat. Miről is van szó?

Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az a szöveg, amit mi itt és most, a huszonegyedik században kézbe veszünk, nem Jézus közvetlen szavait tartalmazza. Jézus mondott valamit, ráadásul arámi nyelven, ezt szájhagyomány útján továbbadták, azután évtizedekkel később leírták és szerkesztették, immár görögül. Ezt követően az évezredek során a szöveget másolták, végül még azt is hozzá kell tennünk, hogy bizonyos nyelvekre - például a magyarra - lefordították. Ez a processzus számos változtatási lehetőséget és hibaforrást jelenthet és jelentett is - állítja Ehrman. Éppen ezért nem mondhatjuk, hogy a Bibliát böngészve mi Jézussal találkoznánk, Jézust hallanánk, Jézus szavait látnánk a lapokon: ezek már feldolgozott, értelmezett, szerkesztett, újra és újra másolt textusok.

A professzor érvelése arra hívja fel a figyelmet, hogy az evangéliumokat nem szemtanúk alkották, hanem olyan személyek, akik 35-65 évvel az események után írtak. Információforrásaik azok voltak, akik szájról-szájra adták tovább a Jézusról szóló történeteket. A továbbadás motorja az első keresztények azon szándéka volt, hogy zsidókat és pogányokat a keresztény hitre térítsenek. A megtért emberek ugyancsak tovább mesélték a történeteket, hogy másokat megtérítsenek, és így haladt ez a folyamat embertől emberig, a Jézusról szóló történetek pedig nem meglepő módon változtak közben. Honnan tudhatjuk ezt? - teszi fel a kérdést Ehrman. A válasz egyszerű: az egyes beszámolókban egymással összeférhetetlen eltéréseket látunk. Ahogy ő mondja:

"Nem kell nekem hinniük, győződjenek meg róla a saját szemükkel! Annak oka, hogy nem vesszük észre, mennyi eltérés van az evangéliumok között egyszerűen az, hogy vertikálisan olvassuk őket, vagyis fentről-lefelé haladva. Elkezdjük Márknál és végigolvassuk, azután Máténál ugyanezt tesszük és megállapítjuk, hogy az úgy hangzik, mint Márk szövege. Aztán következik Lukács, ami Márkra és Mátéra emlékeztet, végül János kicsit másnak tűnik, de nagyjából mégis ugyanolyan, mint a többi. Mindez a vertikális olvasás hatása. Ha észlelni szeretnénk a különbségeket, az evangéliumokat horizontálisan kell olvasnunk. Tanulmányozzunk egy történetet Máténál, azután olvassunk ugyanarról Márk verziójában, végül a kettőt vessük össze egymással!"

Ehrman saját állítása szerint sok apró és kevésbé apró ellentmondásra bukkanhat az, aki ennek megfelelően jár el. Vitái során és könyveiben konkrét példákat is hoz, de ezeket most nem kezdem el ismertetni, mert soha nem lenne vége a bejegyzésnek. Hogy az ellentmondásokkal tarkított evangéliumi perikópák közül éppen melyik elbeszélést tartjuk hitelesnek, az attól függ, éppen melyik evangéliumot olvassuk - zárja le érvelését a professzor.

Nyilvánvaló, hogy ez az alapkoncepció, mellyel Ehrman megközelíti a leírt evangéliumi szövegeket, más kutatóknak is régen feltűnt. Egyetlen személyes megjegyzésem most csupán az, hogy naiv gondolatnak tűnik azt javasolni, hogy ne csak horizontálisan, hanem vertikálisan is - azaz egymás mellé téve - olvassuk a textusokat. Amennyire ismerem a hozzáértők munkásságát, nekem úgy tűnik, ők megrágták már mind a négy evangéliumot oda-vissza, fentről-lefelé, lentről-felfelé, szétszedve, összerakva, összemérve egymással, az eredeti szöveg és a fordítások alapján egyaránt. Ám most nem tartom feladatomnak Ehrman állításainak vizsgálatát - pusztán szerettem volna helyt adni annak a látásmódnak is a "történelmi Jézus kontra hit Krisztusa" sorozatomban, mely az ellenoldal hangján szólal meg. Azt hiszem egy ex-teológus véleménye az átlagnál is jobb reprezentánsa az ilyen nézőpontnak.

Tovább

A széles nyilvánosság kontrollja és a pünkösdi események

A kereszténység kétezer éves vallás, melynek születésnapját sokan pünkösd eseményéhez kötik. A Szentlélek jött, látott, győzött és kiáradt: ahogy egy igehirdetésben hallottam, mindez a legszélesebb nyilvánosság előtt történt. Talán bele sem gondolunk, pedig ez az aprócska megjegyzés szerintem vízválasztó a keresztény hitre nézve!

Kiállni mások elé és közszemlére tenni valamit nem pusztán az extrovertált emberek magamutogatási kényszere. Azt is jelenti, hogy az egyén gondolatai, tettei és ezáltal valamennyire személyisége is nyilvánvalóvá és megmérhetővé válnak a nyilvánosság fényében. Nem véletlenül hangzanak ősidők óta fenyegetően a mondatok, amikor korrupciós ügyekről vagy más bűncselekményekről van szó, és "napvilágra kerülésről", "a történtek nyilvánosságra hozataláról" beszélnek. Maga a nyilvánosság, a publicitás - azon túl, hogy értékes terepet nyújt önmagunk megosztására - mindig is rendelkezett és rendelkezni is fog egy bizonyos kontrollfunkcióval. Ami közszemlére kerül, az közüggyé válik, elbírálható és transzparens lesz, vagy legalábbis nehezebben tagadható.

Nos, a bibliai narratívából nemcsak az derül ki, hogy a pünkösdi események széles nyilvánosság előtt történtek, de a nyelveken szólás kapcsán még az emberek reakcióiról is olvashatunk. Miért fontos ez? Szerintem azért, mert megmutat számunkra valami olyasmit, ami a legtöbb vallást nem jellemzi, mégpedig egy kifejezetten hangsúlyos ponton, azaz saját születésük történelmi pillanataiban. 

Nézzük csak meg a népszerű vallásokat és hidelemrendszereket, és azt fogjuk találni, hogy alapítóik magányos farkasok voltak, akik ellenőrizhetetlen körülmények között, a nyilvánosság kizárásával éltek át valamit, ami bizonyos értelemben alapot nyújtott a későbbi kibontakozásukhoz. Az olyan vallásoknál pedig, ahol nem tudunk egyértelmű alapítót megnevezni (például a hinduizmusban vagy a taoizmusban), távoli ködbe vesző hagyományokat és mítoszrendszereket látunk. Mindkét esetben ugyanaz lesz a konklúziónk: a vallások megszületése ellenőrizhetetlen körülmények között történt. Azok az események, melyek históriájuk kezdőpontjában zajlottak, zárt ajtók mögött történtek. Buddhát egy fa alatt érte utol a megvilágosodás. Senki nem volt a közelében, amikor ez történt vele, noha éppen megvilágosodásélménye volt az, ami kiindulópontját képezte eszméi teljes kibomlásának. Mohamed egyedül volt, amikor Hírá barlangjában Gíbráil arkangyal meglátogatta és közölte vele a Korán részleteit. Mindent, ami vele történt abban a barlangban, csak az ő leírásából ismerünk. Joseph Smith aranylemezeit, melyeket állítása szerint egy angyal adott neki, és a Mormon könyve alapjait képezték, soha, senki nem látta, egy másodpercre sem: felesége sem lépett be Smith elfüggönyözött szobájába, ahol írta a szöveget. Még a veszélyesen idióta szcientológia kapcsán is csak annyit tudunk, Ron Hubbard egyszemélyes ötlete volt a dianetika, melyből kinőtte magát az egyház minden tanítása.

A különféle vallások és hitrendszerek, ősiek és modernek tehát meglehetősen introvertált módon viselkedtek, ami létrejöttük körülményeit illeti. Szándékosan vagy sem, mindenesetre elkerülték a kíváncsi tekintetek és a kritikus kérdések próbáját.

A kereszténység mindezekkel szemben már megszületése pillanatában átesett egy nyilvános megmérettetésen. Sőt, nem túlzás azt mondani, hogy világra jövetele nyilvános esemény volt, és azonnal szembe találta magát az ezzel járó kontroll kihívásaival. A keresztény egyház a Szentlélek eljövetelével kezdődött, és nem egy barlangban, elfüggönyözött szobában vagy elbújva a kíváncsi tekintetek elől, hanem Jeruzsálemben, az ottaniak rosszallását kiváltva, akik részegnek nézték az új mozgalom tagjait. Természetesen a leírt narratíva történeti hitelességén lehet vitatkozni, az mindenesetre önmagában érdekes tény, hogy a nagy világvallásokkal szemben a keresztény hit nemhogy nem kívánta elkerülni a nyilvánosság fényét, hanem igényelte is a maga számára, hogy minél többen csatlakozhassanak hozzá. Nem volt mitől félnie, nem volt mit takargatnia.

Tovább

Sótlan show

Szóval az elmúlt évben eltöltött a remény, hogy talán végre látni fogok néhány remek keresztény filmet. Bevallom, azért gondoltam erre, mert a produkciókat többnyire nem a "keresztény filmipar" (ha beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről) munkásai készítették, hanem óriási stúdiók, profi világi színészek és szakemberek. Okkal bizakodtam tehát.

És ez a bizalom, javarészt hiábavalónak bizonyult. Noé, Exodus, Isten Fia, Isten nem halott, Left Behind - hogy csak a legismertebb neveket soroljam az elmúlt időszak "vallásos filmterméséből". Közülük talán Aronofsky és Scott munkája volt többé-kevésbé nézhető, de igazi flow élményt azért ezek sem okoztak. (A Noét nagy meglepetésemre sikerült pontosan olyanra elkészíteni, hogy sem a kreacionisták, sem az irodalmi értelmezést vallók nem örülhettek neki - mi ez, ha nem két szék között a földre esni, ráadásul arccal lefelé?) Az olyan filmek pedig, mint az Isten nem halott vagy a Left Behind kifejezetten idegesítőek: ezeket nézve keresztényként is állandó élményem volt, hogy butácska propagandafilmek kockái peregnek a szemem előtt, melyekben a készítők leplezetlen együgyűséggel igyekeznek rábeszélni nézőiket a hitre. Fel nem foghatom, hogy a huszonegyedik századi szekuláris világ kontextusában miért nem veszik észre a kedves filmes testvérek, hogy a direkt győzködés éppen az ellenkező hatást éri el az olyan nézőknél, akiknek az intelligenciaszintje túllépi a szobahőmérsékletet.

Úgy tűnik, nem jön össze az egyháznak a mozgóképmutatás. Pedig töretlenül hiszek abban, hogy az alapanyag minden tekintetben remek lehetne. Igenis van még lehetőség arra, hogy a Szentírás lapjain heverő történetekből tisztességes szkriptek szülessenek. De a témaválaszték - keresztény szempontból - nemcsak a Bibliában, hanem a mindennapjaikat megélő átlagemberek vívódásaiban és küzdelmeiben is bőséges, melyek vászonra kívánkoznak.

Az igazán szomorú azonban az, hogy a jó "hívő filmeket", azaz a keresztény témákról szóló és nézhető produkciókat a világ készíti. Meggyőződésem, hogy nem az erőforráshiány áll ennek hátterében, vagy nem csak az. Egész egyszerűen a keresztény rendezők, producerek és színészek hitbeli meggyőződésüktől hajtva, azáltal irányítottan és annak bizony nem csupán a lehetőségei, hanem a korlátai miatt is készítenek olyan filmeket, amilyeneket. Vannak dolgok, melyekhez egy keresztény stáb nem nagyon mer hozzányúlni. Keresztény filmekben nincs káromkodás, nincs meztelenség, nincs brutalitás. Persze sietve hozzátehetné valaki: ez így helyes. Káromkodni, meztelenkedni és brutálisnak lenni a nyilvánosság előtt a világ betegségtünetei, keresztényként pedig nem az a dolgunk, hogy ezeket még vászonra is vigyük - éppen ellenkezőleg, kezelésükre kell törekednünk. Ám legalábbis felvethető a kérdés, ha a filmjeink ezektől teljes egészében mentesek, és mégis a valóságot akarják ábrázolni - hiszen ezáltal adnak kapcsolódási pontot nézőiknek - nem válnak-e annyira sterillé és levegőben lógóvá, hogy sótlanok és "showtlanok" lesznek, ezáltal pedig élvezhetetlenek is? Vajon a világ betegségtüneteinek "film általi gyógyítása" megtörténhet-e úgy, hogy adott esetben nem megyünk bele valamennyire a tünetek bemutatásába? 

A helyzet az, hogy a fentebb említett olyan produkciók, mint a Left Behind vagy az Isten nem halott, melyek egyházak és egyházi szervezetek, egyházi személyiségek által patronált termékek, láthatóan azzal a céllal készültek, hogy a nem hívő nézőket megszólítsák, triviálisan szólva evangélizáljanak feléjük. Ám miközben a készítők hiteles karakterábrázolásokra és eladható storyboardra törekszenek, vagyis hiteles filmet akarnak nyújtani a világ számára, valójában mégis az egyház elvárásainak tesznek eleget, amikor a hitelességet biztosító elemeket kihagyják filmjeikből - elkerülve a "házon belüli" botrányt. Így azután az ilyen filmek egyik félnek sem felelnek meg igazán, és az esetek többségében messze elkerülik a hazai forgalmazók figyelmét.

Sajnálom egyébként, hogy ez a helyzet, mert roppant mód szeretem mind a szórakoztató, mind a mélyenszántó filmeket. És persze hadd tegyem hozzá, a meztelenség, a káromkodás vagy más ehhez hasonló, keresztényekből berzenkedést kiváltó elemek csak eszközök, melyek intenzívebbé tehetik a mondanivalót. A lényeg nem a nemi szervek tájékán dől el, hanem annál feljebb. Az ismert magyar filmrendező, Szabó István mondta egyszer, hogy a filmezés egyik sarokpontja az arc játéka, az emberi tekintet felmérhetetlenül sokatmondó kifejezőereje, a színészek ábrázatára kiülő érzelmek sodrása. Megmutatni az arcot, ahogy változásaival, finom rezdüléseivel kommunikál, és az átélhető érzelmek teljes skáláját elénk varázsolja - nos, ezt igazán jól csak a film képes megtenni.

A keresztény filmekből sajnos nemcsak a nemi szervek mutogatása, hanem ez az arcjáték is hiányzik. Ez az igazi probléma.

Tovább

Az odafelvalók az idelentiek szerint...

"Az odafelvalókkal törődjetek, ne a földiekkel" - kézenfekvőnek tűnő bibliai kérés, amit sokan mintha mégis félreértenének. Nyilvánvaló, hogy az "égiekkel" törődni az értékrendre, a prioritásokra, a gondolkodásunk hangsúlyaira vonatkozik és nem szó szerint arra, hogy próbáljuk kifürkészni a kifürkészhetetlent. Persze ennek ellenére a mennyországról sokan sokfélét képzelődtek, kivetítve saját elképzeléseiket a felhőkön túlra. Ezek azonban nem a mennyekről, hanem rólunk mesélnek.

Egy idő után fárasztó olvasni a sokféle "mennyben járós" cikket és könyvet, ám nagyon érdekes átnyargalni az emberiség szellemtörténetének évszázadain azt vizslatva, hogyan gondolkodtak elődeink a mennyországról. Egyszerre érdekes és mulatságos elképzeléseik voltak, melyek nem meglepő módon mindig az adott kor milliőjéhez kapcsolódtak. A mennyei elképzelésekről Colleen McDannell amerikai és Bernhard Lang német történész átfogó könyvet is írt, melyből kiderül, hogy a gondolkodás fő hangsúlya mindig két pólus között mozgott. Ha az adott korszakban teocentrikusan látták a mennyországot, akkor Isten állt az egész középpontjában. Minden túlvilági boldogság célja az Ő megelégítését szolgálta, az emberi jólét pedig elsikkadt a non-stop hárfazene és dicsőítés mellett. Ha inkább az antropocentrikus szemlélet volt az uralkodó, akkor a fókusz természetesen az ember üdvözült állapotának milyenségét forszírozta, kezdve a mennyei környezettől a szerelmeskedésen át a különféle túláradó érzelmekig, melyek a megdicsőült testben létező emberek kényeztetését szolgálták.

Aquinói Tamás, a középkor nagy gondolkodója szerint a Menny ugyanakkor csakis passzív hely lehet. Az égitestek nem mozognak, a világegyetem változatlan marad. Tamás szerint a mennyben nem lesz tevékeny élet, csupán elmélkedni képesek az emberek (hiszen a gondolkodásunk ebben a világban amúgy sem teljes - tehát ránk fér még egy kis elmélkedés...). Mi az oka ennek a merevnek tűnő változatlanságnak? Az elképzelések szerint a mennyben senki nem fog egy magasabb "boldogságszintre" jutni, mert ez azt jelentené, hogy az előző állapot tökéletlen volt, tehát "hiba van a rendszerben". A Tamás-szerinti mennyországban ezért mindenki "üdvözítő mozdulatlanságot" élvez. Nincs szükség továbbfejlődésre, mert elértük a Végső Célt. Ráadásul a jó kajákról is le kell mondanunk: a megdicsőült test nem függ az étkezéstől és ivástól, és nincs is szüksége ilyesmire. A középkori hitvitázók szerint csak a muzulmánok képzeletében lehet olyan egy mennyei hely, hogy ott fizikai evés-ivás zajlik - hovatovább ürülék keletkezik. (Utóbbit megpróbálták kiváltani azzal, hogy az üdvözültek "kellemes illatú verejtéket" árasztanak a csúnya széklet helyett.)

A középkori okoskodások után a 19. századra meglehetősen nagyot fordult a mennyei fantáziálás, mert homlokegyenest az ellenkezőjére jutott, mint korábban Aquinói Tamás és a többiek. Ahogy a fejlődés gondolata (többek között Darwinnak is köszönhetően) megerősödött, hirtelen a túlvilág is a fejlődésről és a növekedésről kezdett szólni. Persze az ókorban már Órigenész is foglalkozott a "fejlődő menny" elképzelésével, de igazából csak erre az időre érett meg a helyzet a gondolat kifejtésére. Ha a földi boldogság fejlődést igényel, Isten miért is tagadná meg ennek a lehetőségét egy még "boldogabb" helyen? A szenteknek - mondta Leibniz - "mindig lesz indítékuk arra, hogy boldogságukat a végtelenségig sokszorozzák". Istenből mindig lehet valami újat megtapasztalni. A népszerű baptista prédikátor, Charles Spurgeon már azt is mondta, hogy "a mennyet a nyugalom helyeként értelmező felfogás csak néhány lusta professzor számára lesz megfelelő". A semmittevés az emberiség egyik legnagyobb bűne. Gyűlöletes - írta Spurgeon - ha hagyod a füvet megnőni a térdedig, ahelyett hogy lekaszálnád. A menny nem lehet passzív, inkább pezsgő, fejlődő, változatos hely.

No most akkor milyen is a mennyország? Passzivitás vagy aktivitás? A teljesség vagy a fejlődés helye? Az Istenről való elmélkedés vagy a további munka hazája? Nyilván, valamennyire meg lehet próbálni összebékíteni egyik megközelítést a másikkal, de az a fránya lóláb, hát az bizony sok helyen kilóg majd. Amire szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a Szentírás alapvetően homályban hagyja a mennyország részleteit. A találgatásaink pedig velünk együtt változtak a megelőző korszakokon át, mindig az épp aktuális társadalmi sajátosságokhoz és világnézethez idomulva.

Talán jó ezt észben tartani, mielőtt megjelenik az újabb "mennyben járós" sikerkönyv a boltok polcain. Gyanítható, ha összemérjük egyes motívumait a mai korral, nem a mennyországra fogunk bukkanni a sorok között, hanem saját magunkra.

Tovább

A tudományimádat tünetei

Tom Sorell a szcientizmusról írt monográfiájában magát a szcientizmust (azaz a tudományos világnézetet) úgy jellemzi, mint a hit egy sajátos formáját, mely szerint “a tudomány, s különösen a természettudomány az emberi tudás messze legértékesebb része”. Sorrell definíciója kapcsán az jutott eszembe, hogy bizony az ember nemcsak istenségeket, hanem akár a tudományt is képes imádni. Vajon milyen tünetei lehetnek az ilyen magatartásnak?

Talán a legfontosabb, hogy az elején leszögezzek egy magától értetődően igaz dolgot: a tudomány bámulatos és eredményes vállalkozás. Nyilvánvaló kell legyen, hogy nem sértegetni akarom. Miért is tenném? A tudományimádó kifejezést sem valamiféle szitkozódásként használom, hanem egy olyan jelenség lényegére kívánok vele rámutatni, ami véleményem szerint egyre inkább erősödőben van. A félreértések elkerülése miatt néhány sorban tisztázni szeretném mit is értek imádat alatt és hogyan képzelem el a működését.

Magát a fogalmat sokféleképpen lehet magyarázni. Lényegét tekintve leginkább valamiféle emberfeletti, vagy az egyénen messze túlmutató eszme, tárgy vagy személy iránt kifejezett hódolatot és csodálatot érthetünk alatta. Túlságosan megszoktuk már, hogy az imádás egy konkrét vallás kontextusában értendő kifejezés, mely a vallás istenségére irányul, pedig imádat tárgya bármit lehet, ami több nálunk. Nem kell, hogy természetfeletti legyen a szó spirituális értelmében, elég ha emberfeletti - ha személyes élményünk, hogy hozzá képest eltörpülünk mellette. A tudomány szellemi értelemben az egyén fölé magasodik, ráadásul a többség számára nehezen megérthető, önmagában tiszteletet parancsoló jelenség. Az áltudományok puszta diverzitása is azt mutatja, a tudomány tekintélye olyan mértékű, hogy megéri hamisítani. Egy ilyen paraméterekkel rendelkező jelenség kétségkívül kínálkozik arra, hogy egyfajta imádat tárgyává váljon. 

A tudomány olyan szempontból is “magasabb” az egyénnél, hogy globális vállalkozás, mely térben és időben is meghalad mindannyiunkat. Nem véletlen, hogy a modern korban a tudomány nem maradt meg pusztán precíz és kritikus gondolkodást használó eszközkészletnek, hanem a széles társadalom számára világnézeti alap is lett. (Hiszen maga a szcientizmus is ezt jelenti.) Válaszokat kínált az élet kérdéseire, eligazított a valóságban, és bizonyos értelemben még "eszkatológiája" is volt, hiszen egy olyan jövőképet ragyogtatott fel a kor emberének, amelyben a haladás majd megoldja a globális problémákat és elhoz egy bizonyos mértékű "társadalmi kánaánt" számunkra.

A modern kor tapasztalata azt mutatja, hogy mi emberek bármiből, így a tudományos gondolkodásból is képesek vagyunk ideológiát gyártani. Én úgy veszem észre, ha valaki szinte már az imádatra jellemző rajongással fordul a tudomány felé, annak is megvannak a maga tünetei. Ezeken nyilván lehet vitatkozni, de némi átgondolás után személyes tapasztalataim és olvasmányélményeim alapján a következő jellegű tünetekre gondolok:

(1) A tudományimádó számára a tudomány mindenek feletti elsőbbséget élvez. A tudományt elfogultan és vakon szeretők úgy gondolják, az emberi élet elsőszámú értéke a tudomány. El sem tudják képzelni, hogy vannak más területek is az életben, melyek más emberek számára fontosabbnak bizonyulnak.

(2) A tudomány, mint olyan bírálata azonnali védekezési reakciót és elkeseredett dühöt vált ki. A megrögzött szcientista nehezen képes tolerálni, ha a tudomány egészét valaki nem azon az elragadtatott és mindenek feletti alapon állva kezeli, ahogy ő teszi. Ennél még rosszabb, ha valaki kritikát is megfogalmaz a tudomány egészének hitelessége vagy mindenekfelettisége kapcsán. Az imádás, mint cselekedet része, hogy tárgyának kritikáját nehezen viseli.

(3) A tudományimádók a nem tudományos dolgokkal nehezen tudnak bármit kezdeni. A nem tudományos szemléletmódok is az élet részei, sőt eleven és ható erői, de a tudományimádók ezekkel sokszor nehezen boldogulnak. Richard Dawkins, aki egész életében (az ateizmus mellett) a tudomány iránti rajongásáról tett tanúbizonyságot, zavarba ejtően reagált, amikor felhívták a figyelmet arra, hogy ismereteket szerezni nemcsak tudományos módon lehet. Így például - egy konkrét területet kiemelve - a művészetek, azon belül például a költészet is a megismerés egyfajta formája lehet. Dawkins ezt hallva a költészetet agyi vegyületek és folyamatok játékaként igyekezett megmagyarázni. Carl Sagan egyik tudománynépszerűsítő könyvében megrótta a Star Trek c. sci-fi tévésorozat alkotóit, mert nem elég egzakt módon tálalták a mesében a világűrrel kapcsolatos tényeket. (A kitalált történet nem volt elég tudományos számára). A valóság nem tudományos megközelítése nagy kihívás annak, aki mindenekfelettinek képzeli a tudományos megismerést.

(4) A tudományimádók a nem tudományos kérdéseket is tudományos kérdésként akarják megragadni. Az előbb ismertetett példák Dawkinsról és Saganról jól illusztrálják ezt a szimptómát. Rengeteg dolgot - sőt, bizonyos erőlködéssel szinte mindent - lehet tudományos vizsgálat tárgyává tenni, de nem mindent érdemes. A gyermekeim iránti szeretetre minden bizonnyal úgy is gondolhatnék, mint meghatározott kémiai reakciókra az agyamban (és igazam volna!) - de mégsem szeretnék így gondolni rá. Egész egyszerűen úgy érezném, ha így tennék, nem a lényegét ragadnám meg a szeretetnek, hanem életidegen módon elbeszélnék mellette.

(5) A tudomány “sötét oldaláról” az elfogult szcientisták szinte soha nem beszélnek. Az igazi tudományimádat egyik legtipikusabb tünete, hogy a tudomány emlegetése az esetek 99%-ban csakis pozitív kontextusban fordul elő. Ez volt a modern kor egyik tipikus szimptómája, amiből a huszadik századi történelmi események kijózanították a haladó társadalmakat. A tudomány, mint intézmény és a tudósok folytonosan pozitív emlegetése miatt úgy tűnik, hogy a tudomány maga csaknem tökéletes. Pedig egyrészt tagadhatatlan, hogy a tudományos fejlődés mindig nélkülözi a tökéletességet (nem is akar annak látszani), hiszen saját romjaira építkezve halad előre, másrészt sokszor a pusztítás vagy a természet kihasználásának praktikus eszközévé válik, vagy a politikai hatalom szolgálójává, adott esetben akár a manipuláció eszközévé.

Szerintem a tudomány eszköz és egy eszköz nem igényli az imádást. Nem vár el hódolatot, kritikátlan rajongást, ideológiává duzzasztást, sőt éppen ez az, ami idegen a természetétől. Mindenekfelettisége szerintem hamis képzet, mert emberségünket eleve nem tudjuk teljesen megélni a tudományos gondolkodás keretei között. Már csak azért sem, mert alapvetően nem racionális, hanem emocionális lények vagyunk, akik az esetek jó részében elsőként az érzelmek szintjén közelítik meg a dolgokat és döntéseiket utólag racionalizálják. 

A tudomány méltó a tiszteletre, de tisztelni úgy is lehet valamit, hogy nem válik imádat tárgyává.

Tovább

Elfogultak voltak? Elfogultak vagyunk?

Nem sokszor, hanem állandóan utoléri a keresztényeket az a vád, hogy magához Jézushoz elfogultan közelítenek. Ugyanez a bírálat az évtizedek során nemcsak az egyházra, hanem az evangéliumok leírt szövegére is vonatkozott. Ez azt jelenti, hogy a szkeptikusok szerint a Jézusról szóló beszámolók nem hitelesek, mert elfogult emberek munkái, akik részrehajlóan ítélték meg Krisztus személyét. A rajongók szavai pedig nem számítanak.

Vermes Géza, aki szkeptikusan tekint a "hit Krisztusára", a világsikert aratott könyv, "A zsidó Jézus" bevezetőjében a következőket írja:

"Beismerjük-e vagy nem, legtöbben bizonyos előítéletekkel közeledünk az evangéliumokhoz. A keresztények hitük megvilágításában, a zsidók évszázados gyanakvástól áthatva, a nem hívők felháborodásra készen, az Újszövetséggel foglalkozó kutatók pedig hivatásuk szemellenzőjét viselve olvassák őket. A művelt embernek azonban nem okozhat semmiféle nehézséget, hogy leüljön, és előítéleteit félretéve vegye kézbe Márk, Máté és Lukács evangéliumait, mintha először olvasná őket."

Ha óvatosan akarnék fogalmazni, mint aki elismeri Vermes professzor kutatói érdemeit (különösen a Holt-tengeri tekercseket illetően), még akkor is azt mondanám, bődületes marhaság, amit az utolsó mondatban olvasunk. Vermes hibátlanul leírja a tényt, amit a Jézussal szembeni elfogultság kapcsán mindannyiunknak látni kell: tulajdonképpen mindenki elfogult, ha Jézusról van szó. Ezt a bélyeget a hívőkre sütögetők akár magukra is égethetnék. Jól látja a szerző, hogy még a kutatók sem mentesek az elfogultságtól - s mégis képes arra a konklúzióra jutni, hogy a műveltség simán elég az ilyen alapállás leküzdéséhez. Ez hatalmas tévedés: az elfogultság ugyanis általában érzelmi alapállás és nem a műveltség mértéke határozza meg. Sőt, én úgy látom, a műveltség minden oldalon sokszor inkább abban segít. hogy mélyebb indokokat nyújtson a már megcsontosodott és elfogult álláspontok védelmezéséhez.

Eltekintve Vermes véleményének utolsó mondatától, fontos kimondani, hogy az elfogultság létező jelenség az evangéliumok szerzőinél és nálunk, olvasóknál is. Ezt a tényt nem kell szégyenkezve takargatnunk, sem büszkén mutogatnunk: emberek vagyunk, Jézus pedig eredeti szándékai szerint is azt akarta, hogy ne legyünk Vele kapcsolatban elfogulatlanok. "Kinek tartasz engem? Hiszel bennem? Követsz engem?" - az ilyen kérdések eleve nagyon nehézzé teszik a semlegességet. Krisztus követőjének lenni vagy ellenségének, ezek becsületesen felvállalható álláspontok. A hidegen szemlélődés és távolságtartás ebben a kérdésben nehezen elképzelhető, és láthatóan Jézus sem ezt preferálta.

Az evangéliumi szerzők tehát valóban elfogultak voltak. Két hibát követhetünk el, ha ezt a tényt megpróbáljuk átgondolni: alábecsüljük elfogultságukat, mint akik szikár és jegyzőkönyv-szerű történetírásban lettek volna érdekeltek, amikor az evangéliumok szövegeit megalkották, illetve túlbecsüljük ezt az elfogultságot, mintha minden hamis és kitalált lenne, amit az evangélisták papiruszra vetettek. Mondani sem kell, az elsőt inkább a hívők, a másodikat az ateisták szokták gyakorolni.

Ahogy James Dunn írja, nagyon kevés olyan történelmi forrást lehet találni, amelyek múltbeli személyeket vagy eseményeket teljes objektivitással és elfogulatlansággal ábrázolnak. A történészek jól tudják ezt és nem zavarja őket: ez a történetírás készségének alapvető velejárója. Az újszövetségi könyvek ráadásul láthatóan nem a szó mai értelmében vett életrajzok vagy történelmi krónikák (ami nem azt jelenti, hogy nem történtek meg a bennük foglaltak), hanem hitvalló iratok, melyek abból a célból íródtak, hogy hirdessék Krisztus nagyságát. A kérdés persze máris felmerül, ha ezek hitre buzdító szövegek, vagyis egyfajta módon propagandák Jézus mellett, nem válnak ezzel máris megbízhatatlanná? 

Szerintem az igazi kérdés nem ez. Van ebben valami, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni: az a szenvedélyes elkötelezettség, ami árad a leírásokból, nem ok nélkül hatotta át a szerzőket. A valódi kérdés az, miért váltak a Jézus körüli emberek ilyen szenvedélyessé? Ha a "hit Krisztusa" csak egy kitalált réteg, amit utólag "raktak rá" az igazi, történelmi Jézusra, akkor mi váltotta ki azt a szenvedélyt, ami egyáltalán megteremtette ezt a réteget? Nyilvánvaló, hogy Jézus olyan dolgokat mondott és tett, melyek elképesztő vehemenciával hatottak az emberekre és megváltoztatták a körülötte élők magatartását. De ha ez így történt, akkor a leírások szenvedélyességének magától értetődőnek kellene lennie - sőt, épp az volna a gyanús, ha nem lennének szenvedélyesek. Egy kissé suta hasonlattal, vajon mennyire tartanánk hitelesnek, ha valaki hazatérne egy fergeteges színházi előadás után és ahelyett, hogy élesen gesztikulálva és hadarva elkezdené mesélni az élményeit, rezignáltan felsorolná a darab szereplőit, elmondaná a díszlettervező, a jelmeztervező, a rendező nevét, és tömör mondatokban leírná a darab menetrendjét? Nyilván, utóbbi is a valóságról szólna, de mégis, a pontról-pontra adott információzuhatag komoly űrt hagyna maga után. Egy szenvedélyes szemtanú, azaz színházlátogató - még ha szubjektív is amit elmesél - sokkal természetesebb és életszerűbb egy ilyen helyzetben, mert az látszik rajta, átélt valamit, ami számára valóságosnak tűnik.

Jézus szemtanúi pontosan szubjektív szemüvegük és "szenvedélyes hadarásuk" miatt hitelesek. A hidegen precíz, végletekig sterilizált beszámolók azonban módfelett gyanúsak lehetnének egy olyan személy kapcsán, aki csodákat tesz, elementáris tanításokat mond és feltámad a halálból - ám követőiből nem képes igazi, sodró lendületű reakciókat kiváltani.

Összegezve a fentieket, én a következő konklúziókra jutottam:

(1) Az evangéliumok szerzői és értelmezői - beleértve a hívőket és szkeptikusokat - egyaránt elfogultak. 

(2) Jézushoz csaknem lehetetlen elfogulatlanul közelíteni, és ezt Ő maga is így akarta.

(3) A történelmi források alapvető jellemzője, hogy nem elfogulatlanok, ez azonban se nem meglepő, se nem új. Fontos azonban, hogy lehetőség szerint ne becsüljük sem alul, sem túl a szövegek elfogultságát.

(4) Az evangéliumok nem is titkolják elfogultságukat, hiszen nem életrajznak vagy jegyzőkönyvnek készültek, hanem hitvalló iratoknak Jézus Krisztusról. A szemtanúk és szerzők elfogultságának azonban oka van, szenvedélyességük pedig hiteles, ha Jézus tényleg az volt, akinek mondta magát.

A következő szakaszban azzal a kérdéssel szeretnék foglalkozni, vajon mennyire megbízható a Jézusról szóló beszámoló, ha az kezdetben szájról-szájra terjedt és nem írásban. Ha nem is az elfogultság miatt, de kerülhettek bele hibák azért, mert mindenki másképp emlékezett arra, kicsoda volt Jézus és mit is tett.

Tovább