2023. október 28., szombat
2023. október 25., szerda
Kicsi és nagy - néhány gondolat a dzsihádról (2)
2023. október 21., szombat
Iparág, marketing-húzóágazat, vagy valami más: Bolyki Lacival beszélgettem
A kortárs dicsőítés vagy úgy általában a keresztény zene már többször előkerült itt a blogban. Ezúttal a saját Podcast sorozatomban vettem elő a témát, mégpedig egy igen avatott személyiségnek köszönhetően, aki többek között a Budapesti Fesztiválzenekar brácsása, egyébként a Bolyki Brothers ismert hangja, ízig-vérig zenész, igehirdető, lelkigondozó, no meg számos remek könyv szerzője...
Nos, a Podcast ehavi műsorában Bolyki László segítségével beszélgettünk a keresztény zene mibenlétéről, de a mi vaskályhánk és kiindulópontunk nem a modern dicsőítés, hanem az az alapvető kérdés volt, hogy egyáltalán mitől lehet egy zenét keresztény zenének nevezni. Tudom, hogy ez a kérdés első hallásra butaságnak tűnik és a kapásból rávágott válasz valami olyasmi, hogy a dalszöveg teszi kereszténnyé a keresztény zenét. Reményeim szerint kiderül az adásból, hogy a helyzet korántsem ilyen egyszerű, sőt érdekes és szövevényes...
A kereszténység maga sem volt mindig konzekvens, ami a zenéhez fűződő viszonyát illeti. Tudtátok például, hogy a templomokban bevett hangszerként előforduló orgona egyenesen ördögi instrumentumnak számított valamikor, amiről elképzelhetetlennek tűnt a szakrális felhasználás? Vajon mit szólnának a mai hívők, ha Lutherre gondolnának, aki a saját korában népszerű kocsmadalokra "szentséges szöveget" alkotott - de nem rettent vissza attól, hogy korabeli slágereket feldolgozhatóvá formálja az egyház számára? No és ha már sztorizgatok, lebilincselőnek vélem Laci elmondása alapján, hogy a nagymester Bach Brandenburgi versenyeinek kottája csak azért maradt fenn az utókor számára, mert a darabokat megrendelő gróf halála után csomagolópapírként(!) próbálták értékesíteni a partitúra lapjait - és valaki felismerte rajta Bach kézírását! (A keresztény zene történetének története egyébként frappáns tálalásban és baromi izgalmas leiratban olvasható Laci "Milyen zenét szeret Isten?" című könyvében.)
A műsorban persze eljutunk aztán a kortárs dicsőítésig és próbáljuk kicsit körbejárni azt is, mi adja a dicsőítés savát-borsát, lényegét, centrumát. Ennek kapcsán elkerülhetetlen volt, hogy szóba hozzuk a dicsőítés piacképességéről szóló kérdéseket, hiszen - tetszik vagy sem - valóságos iparág vált manapság a modern egyházi zenéből, sőt marketing-húzóágazat lett belőle... Néhány perc erejéig aztán a Hillsong-botrány témája is terítékre kerül...
Az adást itt tudjátok megnézni, örök hálám annak, aki megosztja:
2023. október 17., kedd
Fanatikusok karneválja - néhány gondolat a dzsihádról (1)
Nem szeretném, ha az Izrael és a Hamász között zajló véres háború teljesen eluralná a blogomat, mindazonáltal ez a konfliktus mégis felszínre hoz számos érzékeny kérdést - nemcsak az ott élőkben, hanem a nyugati keresztény emberekben egyaránt. Tekintet nélkül arra, kinek tetszik ez és kinek nem, én továbbra is józan hangon kívánok szólni azokhoz, akik szívesen gondolnak végig bizonyos kérdéseket, melyek a konfliktus hátterét, ideológiai és vallási kereteit érintik. Úgyhogy most teszek egy érdekes kísérletet, és úgy határoztam rövid sorozatot írok egy olyan kérdésről, amely a nyugati ember számára pengeélesnek számít: megnézzük miről szól a dzsihád!
Ami miatt Kershaw könyve számomra nagyon emlékezetes maradt, az pontosan a józanság, amit maga az író is kiemel és egyfajta programként kínál fel olvasójának: ha Hitlert egyszerűen "magának a gonosznak", "egy elmebetegnek" vagy valamiféle "köpnivaló démonnak" látjuk, soha nem fogjuk megérteni mi és miért történt, ki volt ez az ember valójában, és hogyan lehetett képes ekkora befolyásra szert tenni. Nem az a probléma az ilyen érzelmekkel, hogy hamisak lennének (én is azt hiszem, Hitler tényleg nem volt normális), hanem az, hogy nem engednek bennünket közel férkőzni az okokhoz, a miértekhez, a magyarázatokhoz. Kershaw munkájának mélységét az a higgadtság adja, amivel megragadta a Führer karakterét - miközben objektív maradt, mégis érzékelhetjük a saját álláspontját.
Nos, a jelenleg dúló izraeli helyzet ebben az értelemben ugyancsak hasonló készségeket kíván tőlünk. Miközben jogosan ítéljük el a Hamászt és minden terroristát, aki állat módjára viselkedik, csecsemőket fejez le, embereket rabol el, civilekre lő - ezek között egy olyan dolog sincs, amit rezignált tudomásulvétel illetne -, mégis szükséges valamennyire megismerni, miért gondolkodnak úgy ezek az emberek ahogyan gondolkodnak. Tehát még egyszer, mielőtt bárki elkezdené nekem írogatni az ellenkezőjét! A szélsőséges iszlám fanatizmusnak és terrorizmusnak nincs semmiféle mentsége, abszolút gusztustalan, barbár, elfogadhatatlan minden civilizált ember számára. Amikor megérteni kívánjuk a mozgatórugóit, ezt nem valami ostoba rokonszenv kiépítésére tett erőfeszítésként műveljük, hanem nagyjából úgy, mint amikor egy entomológus tanulmányoz egy kártékony rovart, hogy aztán jobb védekezést legyen képes kialakítani vele szemben. Értenünk kell milyenek a dzsihádisták, mit értenek a dzsihád fogalma alatt, hogyan intrepretálják maguk körül a valóságot és mit szeretnének elérni. Vagy éppen: mennyire ferdítik el saját muzulmán hitüket, hogyan magyarázzák az iszlám tanításait, miként állnak szemben saját meghatározó táboraikkal.
Ha nem ismered az ellenséget, nem érted azt sem, mit miért csinál. Ez ilyen egyszerű.
Vegyük például azokat az utcai "ünnepléseket", melyeket (sajnos) szerte Európában láthattunk mostanában! Én az ilyen jelenségeket a fanatikusok karneváljának nevezem. Emberek kimennek a nyugati demokráciák által kínált lehetőséget kihasználva valamelyik európai nagyváros utcájára, és nagyokat bulizva, tombolva, táncolva azon örömködnek, hogy több százan vagy ezren életüket veszítették Izraelben a terrorcselekmények miatt. Ha a saját érzéseimet kellene leírnom, akkor azokat csak az utca nyelvén tudnám megfogalmazni, a fejemben kavargó gondolatok pedig valahol a "tiszta hülyék ezek" és a "most kellene mindet kidobni ebből az országból" típusú sommás mondatokban összegezhetők. Nagyon helyesnek vélem, hogy Magyarországon azonnal elfojtották az ilyesféle "karneválozást" és a kormány egy pillanatra sem engedte meg az utcai parádét nekik!
Ugyanakkor miközben helyesnek élem meg a saját véleményemet, azt is tudom, hogy teljesen másként érteném ami történik, ha az ő kultúrájukban nőttem volna fel. Hovatovább azt is tudom, hogy a saját keresztény hitem alapművében, vagyis a Bibliában is olvashatok ilyesféle "karneválokról" - igaz, a Krisztus előtti időkben. Hadd kérdezzem meg a kedves olvasót, mit tett volna az ószövetségi vándorló nép helyében, amikor azt látja, hogy Isten vízbe fullasztja az egyiptomi sereget és a Fáraót - vagyis a zsidók ellenségeit? Egy mai nyugati ember erre talán azt mondaná, hogy megkönnyebbülést érzett volna, esetleg elégtételt, az őszintébbek talán örömet is... de ha be is vállaljuk utóbbit, sietve hozzátesszük, bulizásba biztosan nem ment volna át a diadalérzet! Nos, Izrael fiairól márpedig azt olvassuk, amikor látták az egyiptomi holttesteket maguk körül, dobolni és táncolni kezdtek örömükben:
"akkor Mirjam prófétanő, Áron nővére, kezébe vette a dobot, s az asszonyok mind utána mentek dobbal, táncot lejtve. Mirjam így énekelt előttük: „Magasztaljátok az Urat, mert dicsőség övezi, a lovat és a lovast a tengerbe vetette.” " (2Móz 15,20-21)
Csak képzeljük el ezt a jelenetet! Ott hevernek tömegesen az egyiptomiak szerteszét, az erre adott reakció pedig a nők(!) részéről, hogy ünnepelni kezdenek táncolva és dobolva a hullák mellett! Ezt nem valamiféle antiszemita röpiratból vettem, hanem a Szentírás saját tanúságtételéből.
Tudomásul kell vennünk, hogy a mai iszlám országok jó része pontosan ezt teszi a maga vallási szemszögéből szemlélve. Ezek az emberek még mindig az ókorban élnek és ennek megfelelően viselkednek. Teljesen mindegy, hogy adott esetben a modern nyugati demokráciákban számlálják a napjaikat - belül, a szívükben, a mentalitásukban, az életképzeteikben megrekedtek az ókor és a középkor színvonalán. Ez persze nem mentség a hülyeségre, de magyarázat arra, miért látjuk ilyennek őket.
Nos, a következő bejegyzésekben ennek tudatában szeretnék röviden egy központi fogalom, a dzsihád nyomába eredni. Ahogy látni fogjuk, a szent háborúként számontartott muszlim szokás korántsem olyan egyszerű, ahogy a nyugati emberek gondolják, ráadásul az iszlám történetében állandóan változott a jelentése az idők során. Nem ígérem azt, hogy könyvet írok a kérdésről, de szeretnék néhány szempontot felvetni még akkor is, ha a magam részéről elutasítom a fegyveres dzsihád minden formáját és keresztényként nem tudom semmiféle módon sem elfogadni azt.
2023. október 12., csütörtök
Mindenki élete fontos!
2023. október 11., szerda
Ahol súlyunk van és ahol nincs - hogyan lássuk Izraelt és a háborút?
2023. október 8., vasárnap
"Világot cserélek"
Most éppen Pajor Tamás új klipjét nézegetem, melynek utolsó néhány sora így hangzik: "A hangom csuklik ne láss, lelépek / Az idő elás, eléget / Megyek, világot cserélek". Aztán amikor vége a dalnak, beleolvasok a hírekbe és azt látom, megtámadták Izraelt. Folyik a vér, hullanak az emberek, tombol az erőszak - mondhatnám nincs ebben különös, de inkább azt mondom: tényleg szükség volna világot cserélni.
Az egyetlen, ami talán kicsit túlmegy a szokásoson az a gázai akció volumene és az izraeli hírszerzés teljes csődje. Váratlan, komoly nagyságrendű, összehangolt támadás zajlik, amiről mintha senkinek nem lett volna előre sejtése sem. Keresztényként a sok "szokásos" és kiszámítható elemhez természetesen hozzá kell tennünk a "szokásos keresztény"-nek tűnő frázist is - de ha hiszi az olvasó, ha nem, én ezt most komolyan írom: imádkozzunk Izraelért. Miközben utálom az antiszemitizmust, nem tartom magam deklaráltan filoszemitának sem. De azt elismerem, hogy a hitem miatt Izraelnek igenis különleges lapot osztottak - ezt talán keresztényként nem is kell magyarázni.
Amikor ezeket a sorokat írom, éppen 350 izraeli és 313 palesztin ember halt meg. A rakéták ezrével hullanak, tucatjával ejtettek túszokat, épületeket tettek a földdel egyenlővé. Nem akarom én ezt az egész helyzetet megfejteni, talán nincs is ember, aki tudja. De azt hiszem megfejtés nélkül is fogalmazhatok úgy, a fohász alapvetően nemcsak az Izraelben élő zsidókért, hanem az Izraelben élő emberekért is szólhat, tekintet nélkül arra milyen nemzetiségűek. Mi végre ez az egész? Minek folyik ennyi vér?
És mikor akarunk már "világot cserélni"? Gyanítom, utóbbi nem rajtunk múlik, de egyre inkább szükségünk lenne rá...