2022. október 30., vasárnap

Felesleges gondolatok felesleges problémára - a keresztények és a Halloween

Egy óra alatt három cikk jött velem szembe, melyek igyekeztek minden erővel megóvni a keresztényeket a töklámpásbuliban való részvételtől - merthogy akkor Sátánimádók, okkultak és pogányok lesznek. Persze ezek a cikkek annyira fontosak, amennyire maga Halloween lesz a hívők számára november elseje után.

Világosan lássuk: értelmesen csak értelmes dolgokról lehet beszélni, de mindannyian tudjuk, hogy beszélni akkor is szeretünk, ha nincs értelmes mondanivalónk. Ahogy egy katolikus atya egyszer őszintén kijelentette: "A gondolatokból tán kifogyok néha - a szavakból soha." A keresztények által hiszterizált témák bőséges lehetőséget kínálnak a felesleges pánikkeltésre és ügycsinálásra - s lám, most én is felszállok a vonatra, hiszen egy egész bejegyzést szánok a Halloween feletti szörnyülködés szétcsavarozására. Valószínűleg feleslegesen teszem, hiszen akiknek szólna, őket úgy sem győzi meg, ráadásul november 2 körül ez a bejegyzés automatikusan súlytalanná és okafogyottá válik. Annyi potencialitás talán mégis van benne, hogy magáról a jelenségről gondolkodjunk, mert az viszont permanensen jelen van a kereszténységben. A félelem a semmitől, a szörnyülködés a légvárak felett. Mindig más arcot ölt, de mindig ismerőset: van, amikor Harry Potter lesz a fődémon, van amikor az iszlám, és most éppen a töklámpás. O tempora, o mores!

Az EzAzANap keresztény fesztivál weboldala egészen komoly cikket hozott le arról, honnan ered a Halloween: ősi kelta szokásról van szó, melynek keretében eleven gyerekeket égettek el, állatbőrökbe bebújt kelta harcosokról, akik a szellemeket próbálták elijeszteni, sőt olyan boszorkányhitről, hogy az emberek még imádkoztak is az elhunytakhoz. A cikk végül a keresztények bulizása kapcsán megjegyzi: "A legkevesebb, amit a Halloweenről elmondhatunk, hogy megünneplése támogatja a pogány praktikákat és filozófiát, az animizmust (szellemhitet), a sámánizmust és a druida tanokat." Vagyis tessék ezt holt komolyan venni: ha ünnepelsz, akkor támogatsz!

Értsük igazán! Ha akad olyan istentelenül gondolkodó keresztény, aki csontváznak vagy töklámpásnak öltözik október utolsó napján, és kocsányon lógó szemekkel rohangál az utcán, az nyilvánvalóan azért teszi ezt, mert támogatni kívánja a pogány filozófiát, a szellemhitet, a sámánizmust és a druida tanokat. Világos ez, mint az atomvillanás. A filozófiai tanok tipikusan így nyerik meg maguknak az embereket, vallási hagyományokat úgy szoktak életben tartani, hogy lilahajú zombik szaladgálnak évente egyszer az utcán. Egyébként is, a tíz éves kölykök nem a móka kedvéért csinálnak szörnyet magukból és ragasztanak kilógó kisagyat karontpapírból a fejükre, mert az szimplán izgi dolog, nem a buli kedvéért ijesztgetik a felnőtteket, és nem a cukorkákat gyűjtik közben. Ez csupán a látszat, de egy komoly szellemi ember átlát ezen a szitán! Nekik és szüleiknek is a pogány boszorkányfilozófia szekerének tolása a valódi céljuk, és főként a manapság amúgy is hihetetlenül meghatározó druida tanokat kívánják terjeszteni. 

Az is logikus, ha felnőnek, gyerekeket áldoznak majd és maguk is boszorkányok, varázslók, druidák lesznek. A világban hemzsegnek az olyan felnőttek, akik túlságosan liberális családokban nőttek fel,  és túl sokat megengedtek nekik annak idején. Amikor ők voltak gyerekek, addig szórakoztak ezzel a Halloween-izével, hogy most felnőtt fejjel, ahogy leteszik a műszakot, máris rohannak rőzsét szedni a máglyák tetejére az esti gyerekáldozathoz. Vagy ha nem, biztosan patronálnak adóforintjaikból olyan szervezeteket, melyek szellemhitre akarják nevelni az embereket és a sámánizmus térnyeréséért lobbiznak. Mindez természetesen annak köszönhető, hogy gyermekkorukban elkomolytalankodták ezt az egészet és évente egyszer beöltöztek agyhalottnak.

No és eltöprengtem azon is, a mai átlagos magyar vallási viszonyokat szem előtt tartva hogyan zajlik ez a hosszú hétvége - például egy jó katolikus családban. A keresztény családapa és családanya szépen elmagyarázza a gyerekének, milyen undorító szokás a Halloween, miért kell félnie egy hívőnek a halottkultusztól, a halottak megszólításától, az emberáldozatok bemutatásától - aztán szépen felöltöznek, és együtt elmennek a katolikus templomba, ahol egy olyan rítusban vesznek részt, mely teljes egészében egy emberáldozat köré épül, végül pedig imádkoznak a halottakhoz, a szentekhez, Szűzmáriához és Szentjózsefhez. Megnyugodva mennek haza és boldogan abban a tudatban, hogy mi azért messze estünk a pogányság fájától, mi másban hiszünk, nekünk nincsenek a hitünk ószövetségi-történelmi alapjainál véres jelenetek sem, a kereszténység történelmi múltját nem fémjelzik az emberáldozatok, adott esetben emberek, férfiak, nők és gyerekek tömeges megégetése. A világ pogány, mi azonban keresztények vagyunk, akiknek minden pogányságra emlékeztető szokás és befolyás nélkül formálódott a hitviláguk. A lényeg, hogy ezt az évi egy Halloweent valahogy túléljük.

2022. október 26., szerda

És az egyház Puzsérja?

Egy korábbi bejegyzésben már írtam Puzsér Róbertről, mégpedig valami olyasmit, hogy ő a szókimondó és kendőzetlen stílusával nyomokban prófétát tartalmaz. Puzsér pofátlannak tűnő és több esetben vulgáris retorikáján hiba lenne keresztényként is fennakadni. Sokkal fontosabb tény ennél, hogy  gyakran beszélgetőpartnerei szeme közé vág fontos gondolatokat, sőt merem állítani, kimond olyan dolgokat, melyeket az emberek többségének nincs lehetősége, platformja, opciója kimondani. Ám van még valami vele kapcsolatban, ami ezeknél is szembeszökőbb és hangsúlyosabb.

Ha Magyarországon valaki függetlenségről mer beszélni, akkor simán körberöhögik. Van ebben valami vicces. Hiszen a "körberöhögők" tetemes része, miközben mással kapcsolatban elképzelhetetlennek véli a függetlenséget, szeret önmagára függetlenként gondolni, vagyis olyan valakiként, aki objektívközeli módon értelmezi a valóságot és nem igazán befolyásolható. Természetesen mivel okos és rafinált, nem lehet megvezetni semmiféle ideológiai kísérlettel. Ha ellenzéki, akkor úgy hiszi, hogy mivel 444-et és Telexet olvas, átlát a szitán - hiszen a "független" sajtó emlőit szopogatja, ahonnan azért mégis a megbízhatóbb információ áramlik. A hősök és forradalmárok balról érkeznek, a jobboldalon még tévedésből se nagyon van igazság. Ha kormánypárti, akkor meg jól tudja, hogy a liberális nyugat, Brüsszel, Soros Gyuri bácsi, a melegek és főleg Gyurcsány mindenért a felelős. A sokadjára kétharmados vezetés, abszolút teljhatalommal a zsebében semmiről sem tehet, inherens tulajdonsága a hibátlanság.

A politikai elit sokat melózik azon nap, mint nap, hogy mindkét törzs dühös igényeit folyamatosan kiszolgálja ezzel a maszlaggal: a saját törzs tagjait dicsőítse, az ellenséges törzsfőnököt démonizálja. Köszönhetően tehát a regnáló politikusoknak - amiben a kormány és ellenzéke együtt benne van - meglehetősen durván polarizált társadalomban élünk. Konzervatívok és liberálisok, baloldaliak és jobboldaliak, hazaárulók és nemzetféltők, "orbánisták" és "gyurcsányisták" világa ez, ahol illendő a másik oldalon állókat komplett idiótáknak bélyegezni.

De lehetséges-e ezen a társadalmi káoszon felülemelkedni? Elképzelhető, hogy valaki megkíséreljen egy csúcstámadást és felmásszon olyan magasra, ahol tisztább a levegő és valamivel szebben süt a nap? Az szerintem semmiképpen nem, hogy az ember önmagát minősíti függetlennek - ehhez túlságosan elfogultak vagyunk. Egy csúcstámadónak mások szemében kell függetlennek tűnnie, külső forrásokból kell pontokat szereznie, kívülről kell független-szerűnek látszania. Nos, nem tegnapelőtt óta követem Puzsér munkásságát, néha azért fárasztani tud, hogy mindenkinek kényszeresen beszól, de hibái ellenére is pont ez volt az, ami feltűnt vele kapcsolatban: mármint a függetlenség iránti valós igény. Magamban meg is fogalmaztam valami ilyesmit: hogy végre valaki, aki törekszik erre, tényleg akarja, izmozik azért, hogy megragadja. Persze Puzsér függetlensége sem abszolút, mert az nem is lehet - érezni hangsúlyokat, eltolódásokat, bizonyos elfogultságokat. Magyarul, bele lehet kötni. De ennél fontosabb, hogy megvan az igyekezet és jó az irány - ami Magyarországon már igen értékes teljesítmény. Egyébként ő maga is beszél erről egy kikényszerített kérdésre válaszolva (lásd a videót 22:19-től!): mivel egzisztenciálisan nincs függése pártoktól, think thank-ektől, politikai formációktól, ez remek táptalaj számára saját függetlensége felnövekedéséhez. Ki is rúgták már legalább nyolcszor emiatt, de bevállalta - ahogy azt kell.

Joggal merülhet fel az olvasómban, minek írok Puzsér függetlenségre törekvő hangjáról egy keresztény-teológiai blogban? Elárulom tehát. Az a gondolat erősödött meg bennem, hogy az egyháznak kellene egy keresztény Puzsér. Természetesen itt nem a vulgáris stílusra vagy a politikai témaválasztásra gondolok (bár utóbbiról azért lehetne beszélni...), sokkal inkább az előbb említett felülemelkedésre. Az egyházban ugyanis nincsenek csúcstámadó közéleti szereplők, vagy ha vannak is, paravánok takarják el őket, nem látszanak, nincs markáns hangjuk. Megmondóember az van (mondom ugye én egy ilyen elnevezésű blog hídján állva...). De olyan karakter, aki a kellő retorikai képességek birtokában beszél, széleskörű a társadalmi rálátása dolgokra, és mindezek tetejében látni rajta a szándékot, hogy erőnek erejével törekszik független lenni a konzervatív-progresszív térfelekre felosztott, polarizált egyházi kultúrharctól - nos, ilyen figurát én nem ismerek. Nagy szükség lenne rá. Mert miközben egymást tépjük-csípjük-rúgjuk a magunk elfogultsága mentén, egyik oldal sem akarja meglátni és tisztába tenni a saját hibáit. Ha a vele szembe lévők felhánytorgatják, az pedig nem fogja meghatni, hiszen "azok" hangját nem véli hitelesnek.

A próféták voltak az Ószövetség Puzsérjai, egy keresztény Puzsér pedig lehetne egy mai prófétánk. Én örülnék neki azt hiszem. 

2022. október 22., szombat

A vaskályha, amihez viszonyulunk - a kultúra és a kereszténység (2)

Sokféle vita zajlik manapság a kereszténység és a kultúra kapcsolatáról, és ezek a viták egyszerre sokoldalúak, no meg zavarosak is. Az viszont tiszta és világos, hogy amióta világ a világ, és kereszténység a kereszténység, a hit és a kultúra kapcsolati problémájára soha nem adott az egyház egységes választ. Ez a tény szerintem alázatra késztethet minket, amikor a mostani viszonyulásunkat akarjuk kidolgozni - lehet, hogy nem a mi hozzáállásunk a betonbiztos igazság.

Sokan talán csodálkoznak azon, hogy a kereszténység viszonya a kultúrához ennyire szövevényes kérdés. Elvégre mit kell ezen ennyit kérődzni? A kultúra istentelen dolgait utasítsuk el, a többit pedig mindenki ízlés szerint elfogadhatja vagy elvetheti. Mondani sem kell, a kérdés korántsem ilyen egyszerű. Egyrészt azért nem, mert nem mindig egyértelmű, hogy a kultúra bizonyos jelenségei mennyire "világiasak" (egyáltalán mi a világiasság pontos mércéje?), másrészt jó néhány dolgot hordoz a saját nyugati kultúránk, amelynek keresztény gyökerei vannak - még akkor is, ha ezek a dolgok időközben elszekularizálódtak. Harmadrészt pedig talán a legfontosabb az, amit Ernst Troeltsch mondott: nevezetesen a kereszténység annyira összefonódott a nyugati kultúrával, hogy egy keresztény aligha képes ezen kívül gondolkodni, és saját hitéről sem tud bizonyságot tenni a kultúra mellőzésével. Ez szerintem annyira igaz, hogy sok esetben nem is tudunk a nyugati kultúrától eltérő kultúrkörökben lévőkhöz igazán szólni (gondoljunk az afrikaiakra vagy arabokra) - sőt, inkább elvárjuk tőlük, hogy vegyék fel a mi kultúránkat, hogy utána hozzájuk szólhassunk.

A feladat tehát nem olyan egyszerű, hogy szimplán leválasztjuk a szerintünk istentelen dolgokat a kultúrából és ezzel el is döntöttük a viszonyulásunkat. De nem akarok előreszaladni ennyire, hiszen egyelőre ott tartunk, hogy próbáljuk meghatározni magát a kultúrát, amihez viszonyulni kívánunk.

Ez persze lehetetlen feladat egy blogban, ezért most szükségképpen elnagyolt leszek és kicsit elbújok Richard Niebuhr háta mögé. Szerintem jól látja, hogy a kultúra egy mesterséges, másodlagos környezet, melyet az ember a természetes környezet fölé épít. Egyszerűen szólva, a természetet Isten alkotta meg, a kultúrát pedig az ember. Kismillió dolgot magában foglal: nyelvet, viselkedést, eszméket, hiteket, szokásokat, társadalmi berendezkedést, technikai eljárásokat, az ősök hagyományait. A kultúra Niebuhr szerint olyan társadalmi örökség, amit az emberek egyrészt átvesznek a múltjukból, hogy továbbítsák a jövő felé, közben pedig állandóan alakítják a tartalmát. 

Szerintem itt most nekünk az az egyik legfontosabb gondolat, hogy a kultúra alapvetően emberi vívmány. Egy folyó természeti jelenség - a csatorna már kulturális. Egy kvarckristály természeti jelenség, de egy nyílhegy kulturális. Még egy emberi sóhaj is inkább természeti jelenség (ami biológiánkból fakad), míg a beszélt szó már kulturális. A kultúra maga annyira emberi, hogy a földi értékekre koncentrál, földi értékek itteni megvalósítására törekszik és a megvalósított értékeket akarja konzerválni. Ha belegondolunk, az emberiség rengeteg, sőt iszonyatos energiákat fordít arra, hogy a kultúrák által kialakított értékek mentén létrehozott alkotásait megőrizze. Itt nemcsak anyagi jellegű dolgokra gondolok (szobrok, épületek, templomok, gépek, stb...), hanem szellemi tartalmak fenntartására is (szokások, törvények, erkölcsi gondolkodás). És van még egy kiemelhető érték a nyugati kultúrában, amely erre a hatalmas értékteremtő és fenntartó műveletre mintegy rárakódik, mégpedig a pluralizmus gondolata. Mivel egy kultúrában a lehetőségek végtelenek, az emberek pedig nagyon-nagyon sokfélék, ez sokféle értéket hozhat felszínre, ezt az adottságot pedig a nyugati kultúra ugyancsak szeretné megőrizni. Ezért hajlunk arra nyugati emberként, hogy ami sokszínűséget, sokoldalúságot, sokféleséget mutat, azt szinte automatikusan értékesnek véljük - és közben irtózunk a fekete-fehértől, az egyértelműtől, a konkréttól. Ez nyilván a relativizmus felé visz, illetve még ötlet szintjén is képtelen befogadni, hogy lehetnek objektív értékek is a világon.

Megpróbálom tehát röviden összegereblyézni miről lesz szó ebben a sorozatban. A nyugati kultúra alatt én a következőket értem:
(1) az itt élő emberek által kialakított mesterséges, másodlagos környezet...
(2) ...ami földi értékeket akar létrehozni és fenntartani...
(3) ...az értékek mentén alkotásokat teremt (fizikai és szellemi értelemben), ezeket szintén szeretné megőrizni
(4) ...és nagyon fontos értéknek tartja a pluralitást, a sokszínűséget, amit szintén konzerválni szeretne.

Így néz ki tehát a vaskályhánk, az a világ, amitől hívőként sokszor iszonyodunk vagy éppen amivel lázasan keressük a kapcsolódási pontokat. Hogy tetszik ez a vaskályha? Mit akarunk kezdeni vele? Hogyan találkozzunk a kultúránkkal? Amikor itt és most, a huszonegyedik században keresztényként agyalunk ilyen kérdéseken, sokszor csak a konfliktus felől közelítünk a kultúrához, hiszen a biblikus felfogás és értékrend sok ponton tényleg nem tűnik kompatibilisnek a kultúra fenti négy pontjával. Én úgy látom, részben egyéni preferencia kérdése, részben talán felekezeti sajátosság, részben pedig döntés dolga, hogy valaki mennyire kíván szembefeszülni a kultúrával - mindazonáltal sok hívő választja ezt az opciót. Ezzel a konfliktusmodellel folytatom tehát legközelebb!

A sorozat előző része itt:

2022. október 18., kedd

Nagyítások

Az ördög a részletekben lakozik - tartja a bölcs mondás. És tényleg, sokszor valóban ott van: az apró részletekben. Megbújik a dolgok repedéseiben, a látvány mögöttes tartalmában, a mutatott kép azonnal nem észrevehető darabkáiban. A kereszténység tele van olyan dolgokkal, melyek nem azok, amiknek látszanak - és az ember csak évek alatt érti meg ennek a visszásságait.

Nézegessünk képeket, olyanokat, melyek nem az én képzeletem szüleményei, mert ezekkel bizony mind találkoztam már többször is. De ha nemcsak nézni, hanem látni is szeretnénk őket, ki kell nagyítani a mögöttes részleteiket, ahol sajnos az esetek jó részében nem Isten, hanem a dolgok fonákja, vagy ahogy a szólásmondás tartja, az ördög lakozik.

Itt az első kép. Keresztény énekes áll a színpadon, körülötte csomó ember - a fotókon az látszik, micsoda érdeklődés és tömeg veszi körbe, valószínűleg sokan szeretik a zenéjét, sokan hallgatják a dalait, sokan tudják a szövegeit. Ugye hogy van kereslet a keresztény zenére - nyugtázza magában a képet szemlélő ember. Aztán utánanézve a dolgoknak, kiderül, hogy a közönséget egyszerűen odaültették a koncertre - nem volt választásuk, nem maguktól mentek el, hanem beterelték őket a terembe, kötelességük volt végighallgatni az egészet. Az énekest valójában kevesen követik, a zenéje egyáltalán nem nagy szám, önmagában alig érdekelne valakit - de amikor az elé terelt tömeget látja, valószínű még ő is elhiszi magáról mennyire sikeres.

Ám ha csak a képet látjuk magában, a valóság nem látszik.

A második kép. Emberek mosolyogva integetnek, kezükben hatalmas csomag, tele élelmiszerekkel. Láthatóan boldogok, kaptak ennivalót, szeretik őket és gondoskodnak róluk. Sőt, még használt bútorokat is eljuttatott hozzájuk egy nagylelkű felajánló - aki láthatóan szereti a szegényeket, hiszen odaadja, ami az övé. Lám, lám, nem veszett ki ebből a mostoha világból sem az emberség és akadnak segítőkész emberek, karitatívak, jó keresztények, ahogy az kell. Megmaradhatnánk a szép képnél, amit látunk, talán nem is lenne érdemes bolygatni, mert akkor kiderül, hogy az egész nem olyan szép. A fotón azért mosolyognak, mert megkérték őket erre. Persze nyilván örülnek a segélyeknek, de nagyjából két nap alatt felélik az egészet, és utána még rosszabb lesz a helyzet: mert aki egyszer belekóstolt egy pillanatra is milyen a bőség, nehezebben tud majd megint éhezni. No és a kapott bútor - valójában nem volt mögötte semmi keresztényi szeretet. Lomtalanítás volt, nem adakozás, a régi és kacattá vált szekrényt legalább valaki elvitte ingyen. Az "adakozó" saját magán segített.

Ám ha csak a képet látjuk magában, a valóság nem látszik.

Harmadik kép. Katonák mennek be egy német templomba. Csendben vannak, besétálnak a padsorok közé, de állva maradnak. Aztán egymás után leveszik a sisakjukat, meghajtják a fejüket, becsukják a szemüket. Láthatóan imádkoznak. Aztán végül kinyílnak a szemeik, leülnek és végig figyelnek az istentiszteleten. Az emberek megilletődötten mosolyognak: szép látvány, amikor egy katona jámbor, templomba megy, imádkozik, jelen van. A mai világban értékelni kell az ilyet. Persze ha a látottak mögötti képet néznénk, azt máshogy értékelnénk. Akkor tudnánk, hogy a katonák igazából köpnek a vallásra - azért mentek be a templomba, mert a parancsnokuk ezt kiadta nekik. Aztán azt is mondta: "szépen egymás után bementek a padokba, középen megálltok, leveszitek a sisakot és belenéztek. Csukott szemmel elszámoltok ötig, utána kussban leültök! Kibírjátok a végéig." Ez történt valójában, de a kép mást mutatott.

Ám ha csak a képet látjuk magában, a valóság nem látszik.

A példákat a végtelenségig lehetne sorolni. A kereszténységben millió képet látunk arról, amilyen a kereszténység, és ezek a képek tudnak hazudni. Sokszor bizonyos képeket szeretnénk látni, bizonyos színekben akarjuk lefesteni az egyházat. Én fiatalon tértem meg és sok évnek kellett eltennie, mire ráébredtem arra, hogy az elém tárt látvány sok része szemfényvesztés az egyházban. A dicsőséges és grandiózus jelenségek java lufi és harsogás, valós tartalom nélkül. A nagy eredménynek feltüntetett dolgok mögött valójában sovány teljesítmény lapul. Ahol szellemi magaslatokat említenek, az valójában csak értelmetlen vagdalkozás a levegővel.

De a kereszténység minden visszássága ellenére, amely elveszi az ember kedvét, mégis meg lehet találni azokat a pontokat, amikor kiderül, nemcsak az ördög lakozik a repedésekben, a dolgok részleteiben.

Negyedik kép. Megérkezünk a férfi házához, egy mikrobusszal jöttünk. Évek óta jól ismerjük, tudjuk, hogy mindig rumli van a garázsában. Van autója, de azzal nem ott áll, a garázsát másra használja. Egymásra rakott dobozok mindenütt, színesek, játékok vannak bennük és sok más holmi. Olyan az egész, mint egy keszekusza raktár. A látvány az, amire a legtöbben talán azt mondanánk, igazán rendet tehetne már legalább egyszer. A kép viszont nem ez. A férfi a saját garázsát ajánlotta fel Istennek arra, hogy egész évben ajándékokat gyűjtsön a szegény és nélkülöző gyerekeknek, akikkel személyesen egyébként nem is találkozik. Nincs ebből semmi különös haszna, senki nem ismeri, nem "híres keresztény", a gyerekek nem tudják kitől érkezik a sok holmi - ő csak egy bácsi, aki a saját életteréből és kényelméből felad valamennyit, de neki jól van így. Csak azt akarja hallani, hogy ugye mi elvisszük az ajándékokat ezeknek a gyerekeknek. Ugye jó helyre kerül mindez? Ugye nem veszik kárba az egész éves munkája, szelektálása, gyűjtögetése? Biztosítjuk róla, hogy mindent megteszünk. A gyerekek boldogok lesznek, a bácsi pedig az ismeretlenség árnyékában marad, ahol senki nem látja. Ám ahol meggyőződésem szerint Isten nagyon is tud róla.

Néha azért angyalok is vannak a repedésekben.

2022. október 13., csütörtök

Kedves ellenségünk - a kultúra és a kereszténység (1)

A gondolatfüzért, amivel mostanában többször is fog találkozni a kedves olvasóm, részben a Szemlélek szombat esti keresztény bulizásról szóló cikke indította el, részben pedig Richard Niebuhr könyve, mely Krisztus és a kultúra kapcsolatáról szól - és bár sok éve terveztem, csak most van lehetőségem végigolvasni. Unalomig rágott csont a kérdés, hogyan viszonyuljunk mi keresztények a kultúrához, a világhoz, a miliőhöz, amiben élünk - mégis fontos újra meg újra előszedni, mert az egyház meglehetős egyoldalúsággal közelít manapság hozzá.

Amikor tinédzser voltam, az egyház akkor is zavarban volt ha a kultúrához való viszonyának helyes módjait próbálta megtalálni. A problémát mindannyian ismerjük. Úgy kell helyet keresni a körülöttünk lévő világban, hogy közben ne váljunk világivá. Úgy kell normális, hétköznapi, átlagos embernek maradnunk, hogy közben ne vegyünk át bizonyos szekuláris értékeket. Úgy kell a kultúrába simulnunk, hogy eközben ellenkultúra maradjunk. Tehát: kicsit kétfelé kell szakadni. Nem csoda, hogy minden keresztény generáció újra meg újra töpreng a kérdésen, hogyan viszonyuljon helyesen ahhoz a kultúrához, amelybe beágyazódik.

A Szemlélek cikke nekem kicsit olyan, mint amikor valaki erre a dilemmára akar adni valamiféle feleletet. Nem világit, egyházit, de azért nem szenteskedőt, hanem amolyan mindenhogyan vállalhatót: távol a prűd képmutatástól, de távol a féktelen gátlástalanságtól is. Szombat van, akkor pedig jól esik bulizni. Egyszerűen azért, mert emberek vagyunk. No de egy hívő nem bulizhat... vagy mégis... vagy nem úgy, de valahogy... Mi legyen? A cikk tehát egy keresztény partiról szól, útkeresésről, kulturált bulizásról, és ezáltal arról, hogyan próbálnak az egyházban néhányan válaszolni a fentebb megfogalmazott dilemmára. Amikor még fiatalabb voltam, akkor is akadtak hasonló próbálkozások, volt például keresztény diszkó és hasonlók, igaz nem működtek túl sokáig: mert amitől a mi kultúránk felfogása szerint a diszkó diszkó, na azt pont nem lehetett megcsinálni keresztény verzióban...

A kereszténység és a kultúra kapcsolatával persze komolyabb teoretikus munkák is mélyen foglalkoznak, melyek közül kiemelkedik Richard Niebuhr könyve. Niebuhr ötféle megközelítésben ragadja meg a két szegmens lehetséges kapcsolódási módjait, ebben a rövid sorozatban pedig ezt az ötféle látásmódot szeretném bemutatni. Nem azért, mintha tökéletes lenne - érték is kritikák a szerzőt, ami természetes -, hanem azért, mert sokoldalú és számos értékes meglátást tükröz. De minek írok erről egyáltalán?

Azért, mert olyan benyomásom van, hogy a mostani kereszténység le akarja zárni ezt az aktát, pedig nem kellene. Mintha pontot akarnánk tenni az egyház és a kultúra kapcsolatának kérdésére. Azt gondolom, a kereszténység a nyugati világban kétféle radikális álláspontra helyezkedett, és mindkét oldal beásta magát a talajba. Vannak olyanok, akik akadálytalanul megnyitják a gyülekezetek ajtaját mindenféle kulturális befolyás előtt - gyakorlatilag világi stílust honosítanak meg az egyházban. Ezt a fajta parttalanságot sajátos teológia gyártásával is próbálják igazolni, természetesen önmagukat is nyitott személyiségnek tartják közben és számukra a többiek pedig egyszerűen makacs fundamentalisták. Nem meglepő, hogy a másik radikális álláspont a kultúrában szinte kizárólag ellenséget lát és elkeseredett kultúrharcot (kulturkampf) vív az egész világ ellen. Eközben persze nemcsak a kereszténység határait óvja, hanem igyekszik olyan dolgokért küzdeni - gyakran a politikával szövetkezve -, melyeken keresztül saját látásmódját érvényre juttathatja a társadalomban.

Az én kérdésem az, hogy tényleg csak ez a két lehetőség létezik? Olvadjunk össze a kultúrával vagy izoláljuk magunkat? Húzódjunk közelebb, nehogy elveszítsük a kapcsolatot a világgal, vagy zárkózzunk be a belső szobánkba és csak addig nyissunk ajtót, míg valaki esetleg betér hozzánk? Bár a téma több kötetnyi tárgyalást érdemelne, ez pedig itt egy blog, igyekszem Niebuhr meglátásainak olyasféle recepciójára, ami itt értelmes módon elfér majd. Bízom abban, hogy láthatóvá válik, mennyire sokféle útja lehet annak, ahogyan keresztényként reflektálhatunk a kultúrára, ami hordoz minket - és ami ennél is fontosabb, talán kiderül milyen sokféle motivációja lehet egy hívő embernek egyik vagy másik álláspont, szemléletmód, kapcsolati forma mellett. Meglehet, ha valaki szembenáll a kultúrával, azt nem azért teszi, mert csökönyös fundamentalista, aki utálja maga körül az egész világot. Az is meglehet, ha valaki állandóan kapcsolatot keres a kultúrával, nem észvesztett liberális, akinek nincsenek erkölcsei és csizmával tapossa agyon a keresztény hittételeket. 

Adjunk magunknak időt és helyet, hogy jól értsük miről van szó. A kereszténység és a kultúra kapcsolata persze szövevényes kérdés, aminek itt nem fogok a végére érni, ahogy soha senki nem fog. Belekezdeni mégis érdemes, és akkor már a vaskályhánál indulnék: egyáltalán mi az a kultúra, ami itt és most körbevesz minket, no meg hogyan értsük magát a kultúrát? Tartsatok ki, tartsatok velem!

2022. október 7., péntek

Az elhallgatás művészete

Tele volt az utca tanárokkal, diákokkal és a velük szimpatizálókkal: baloldali és jobboldali emberek, egyházi iskolákból és szekuláris intézményekből érkezett pedagógusok is tüntettek, mégpedig több tízezren. Hidat zártak le, hömpölyögtek az utcákon, ott voltak a Kossuth téren - miközben a százharmincmilliárd forintból gazdálkodó, elvileg közszolgálati televízió egy tojásmúzeumi látogatással szórakoztatta a nézőket. Az elhallgatás korában élünk, amikor az igazságot olyanok is vastag takarókkal próbálják beborítani, akik kereszténynek nevezik magukat.

Szeretem a hosszabb interjúkat és beszélgetéseket nézni, amikor az ember azt érzi, végre van idő egy-egy riportalanyt jobban és mélyebben bemutatni, valamiképp betekintést engedni az illető lelkébe, belső világába, saját kis naprendszerébe. Politikusok, művészek, közéleti személyiségek, akiket egyébként régóta figyelünk és akik rendszeresen szerepelnek a köznyilvánosságban, mintha ilyenkor lépnének elő igazából a maguk valójában. Ha jól sikerül egy ilyen interjú, nézőként többször lesz olyan benyomásom, hogy még azokat is elkezdem pozitívabb fényben látni, akik eddig ellenszenvesebbnek tűntek.

Nos, mindez pontosan ellenkező előjellel történt velem, amikor a Partizán Németh Balázs interjúját végignéztem. Néhol legszívesebben lecsaptam volna a laptopom fedelét, de végül erőt vettem magamon és kibírtam az adás végéig. Próbáltam azért jóhiszeműen megmagyarázni mit láttam. A Partizán egy liberális-baloldali YouTube csatorna, amit egy Gulyás Márton nevű, tehetséges, okos, de politikailag elfogult influencer vezet: biztosan rossz színben akarta feltüntetni az M1 egykori híradósát, aki valójában egy úriember és nem tehet arról milyen médiaforráshoz adta a nevét. Az interjúnak nyilvánvalóan rossz szándékú politikai céljai voltak... Ezt próbáltam tehát megetetni önmagammal, de nem ment: tudok ugyan hazudni saját énemnek, ám amikor az igazság ennyire nyilvánvaló, akkor még ez sem sikerül. Németh Balázs egy mélyinterjútól elvárható végeredmény ellenére nem lett rokonszenvesebb a beszélgetés végére, hanem kifejezetten taszító, megalkuvó, vélemény nélküli embernek tűnt. Olyasvalakinek, aki kígyóként tekereg el a felé irányuló kérdések elől, aki a teljesen világos, egyértelmű felvetésekre betanult válaszokat mond és minden porcikáján érződik az igyekezet, nehogy őszintén beszéljen. Zavarba ejtő, hogy a magát konzervatívnak tartó Németh végül egy klasszikusan progresszív-posztmodernt tézishez jut el, miszerint nincsenek is tények. Persze bőven intelligens ahhoz, hogy ő is tudja, ez nem igaz - csak hát ha vannak tények, akkor ki kellett volna mondania, hogy egy agymosó, közpénzből működtetett hazugsággyár egyik legfeltűnőbb pozíciójában dolgozott, ahol a tények jó részét elhallgatták. Jobb akkor azt hazudni Gulyás Marci kamerájába, hogy maguk a tények szűntek meg, hogy az igazság nem is létezik, ami meg rendelkezésre áll, az csupán hírszerkesztői kérdés.

Németh Balázs szörnyű interjúját csak azért hoztam fel, mert illusztrálni kívántam vele, hogy a kereszténynek hazudott Magyarországon az igazság egy részét szimplán elhallgatják. Nem, nem arról van szó, hogy egyszerűen nem vesznek róla tudomást. A szándék sokkal sötétebb: úgy akarnak tenni, hogy az nem is létezik. Ez a stílus nemcsak a politikára és a közéletre igaz - habár éppen a mostani tanártüntetések adják keserű példáját  mennyire így van ez -, hanem az egyházi kommunikációra is. Az egyház megtanulta a politikától, hogyan kell úgy beszélni, hogy közben ne mondjunk semmit. Hogyan csináljuk meg az akrobatamutatványt, miszerint mi az Igazság képviselői vagyunk, de azért nagy területeket borítsunk be nagy leplekkel, nehogy az igazság kiderüljön.

Az egyház sokszor megszólal olyan ügyekben, amelyekben hallgatnia kellene, és elhallgat olyan dolgokat, melyekről beszélni volna szükséges. Folyamatosan ekézi a társadalmat szexuáletikai kérdésekben - közben nem beszél a pedofíliáról, mely konstans probléma a sorai között. Teleplakátolja mosolygós arcokkal és szlogenekkel az országot az egyszázalékos kampányidőszakban, de semmilyen mély üzenetet nem tud ilyen hatékonysággal és színességgel megjeleníteni, amikor nem pénzt kell kérni a társadalomtól. Honlapjain beszámol vidéki harangtornyok avatásáról vagy idős lelkipásztorok nyugdíjazásáról, de nem beszél őszintén azokról a belső problémákról, melyek szakadásokhoz, az egyháztól való elforduláshoz vezetnek. Előszeretettel prédikál arról, hogy Jézus mennyire szeret itt mindenkit és a bibliai erkölcsökkel szöges ellentétben élők fejére is barackot nyom, de nem beszél semmit igazi mélységében a bűnről, a bűnbánatról, a felismerésre jutásról. A család és a házastársi hűség eszményiségét propagálja - amit persze jól is tesz -, de kevéssé foglalkozik azzal a jelenséggel, hogy hívők között is majdnem annyi a válások száma, mint a nem hívők között.

Az igazságokat elhallgatni nem pusztán stratégiai lépés, hanem egy szint fölött már csaknem művészet. Ám Isten óvjon bennünket attól, hogy ennek a "művészetnek" a művészei legyünk! Sajnos most több szempontból azok vagyunk. A kilépés ebből az ördögi körből keresztényként persze az, ha látjuk magunk előtt és követni is kezdjük a krisztusi eszményt. A Mestert, aki mindig nyilvánosan beszélt, mindig kendőzetlenül fogalmazott, mindig kristálytiszta szavakat használt. Nem lett tőle népszerű, de az csak jó jel - mármint akkor, ha értékelvűek és nem érdekelvűek vagyunk hívő emberként. Mert erről is dönteni kell, az értékeinkről, melyek között az igazságnak nagyon előkelő helyen illene szerepelnie.

2022. október 2., vasárnap

Made in America - az evangelikál hívők legnagyobb eretnekségei

"Az amerikai evangelikálok teológiai felfogása egyre romlik" - ezzel a sommás megjegyzéssel kezdődik a rangos Christianity Today egyik friss írása, melyben a Ligonier Ministries és a Lifeway Research intézetek által végzett kutatási eredményeket minősítik. Mint a kutatásból kiderült, a hívők több mint fele alapvetően eretnek nézeteket vall magáénak - miközben az evangelikál mozgalomhoz tartozónak vallja magát.

Ne tegyünk azért úgy, mintha nagyon meglepődnénk! Az általános amerikai helyzetképről eddig is tudtuk, hogy hívő szemmel nézve nem túl rózsás. A keresztény nemzetnek tartott Amerika (ami természetesen mindig is egy komoly túlzás volt) szép lassan távolodik mindenféle ortodoxnak nevezhető hitfelfogástól. Egyszerűbben szólva tarol a szekularizáció és nincs okunk azt gondolni, hogy ez a trend a jövőben lassulni fog. Ám a szekularizáció térnyerése mellett azok hite is kopni látszik, akik még "egyházon belül" vannak. A bevezetőben említett felmérések eredményei is erről szólnak. Az Egyesült Államok lakosságának több, mint fele (53%) ma már úgy gondolja, a Szentírás "nem szó szerint igaz" - ez az arány 2014-ben még 41% volt.

Ugyancsak a válaszadók 56% látja úgy, hogy Isten minden vallásból érkező imádatot elfogad, és ebbe nemcsak a judaizmust és a kereszténységet, de a muszlimokat is beleértik. Az összkép a kutatás alapján egyébként egyfajta univerzalizmus felé mutat, azaz Jézus már nem feltétlenül az üdvösség kizárólagos útja sok evangelikál hívő szemében. Mondani sem kell, a Jézust megkerülő üdvösség hitvallásszerű elfogadása tőről metszett eretnekség a biblikus hit álláspontja szerint. Ehhez hasonló az arianizmusra hajazó gondolat, miszerint Jézus Isten első teremtménye - amely teológiai gondolatot az evangelikál hívők 73%-a magáénak érzi. Azért is furcsa ez, mert a kereszténység első zsinata, vagyis a niceai zsinat már Kr.u.325-ben kimondta ennek az ellenkezőjét, vagyis ebben a kérdésben egy igazán ősi konszenzuális hitvallásról beszélhetünk. Ide tartozó adat még, hogy 43% szerint Jézus bár nagyszerű tanító volt, ám nem nevezhető Istennek, ami újfent az ariánus herezisek egyik klasszikus formája. Még a felmérésből kiemelve két pontot mondjuk el, hogy az amerikai evangelikálok 60%-a kissé zavarodottan amellett döntött, hogy a Szentlélek nem személy, valamint az is kiderült, hogy bár "mindenki vétkezik egy kicsit, de a legtöbb ember természeténél fogva jó."

Mindezek alapján hogyan lehetne megrajzolni az amerikai evangelikál hívő fantomképét? Miben hisz egy tipikusnak nevezhető tengerentúli keresztény? Nyilván, a fenti számadatok nem minden evangéliumi hívőre igazak, mégis egy egyre növekvő tömbről kell beszélnünk. Mindezek alapján ha szóba állnánk egy amerikai evangelikál kereszténnyel, olyasvalakivel találkoznánk, aki...
... univerzalizmusban gondolkodik, azaz Jézus már nem az egyedüli üdvözítő számára.
... Jézust teremtménynek látja, de hát Ő amúgy is csak egy nagy kaliberű tanító volt.
... úgy véli, a Szentlélek nem is személy, az emberek pedig alapvetően jók.

Őszintén szólva elkötelezett keresztényként nehéz szavakat találni a fenti jelenségre, és ez részemről még akkor is igaz, ha soha nem tápláltam magamban illúziókat az amerikai kereszténység nagyszerűségéről és megbízhatóságáról. Az előző bekezdésben összefoglalt hitelvi szétcsúszások kapcsán az az igazán érdekes, hogy kivétel nélkül dogmatikai természetűek. Már elnézést, de egy kicsit az is beugrott, mintha az USA evangelikalizmusa átment volna "Jehova Tanúiba": ők vallanak ugyanis több hasonló ariánusi nézetet a felsoroltakból. Az ember kapásból úgy reagálna tehát, hogy legszívesebben elzavarná az amcsi hívőket egy normális teológiai kar dogmatika kurzusára - legalább egyszer gondolják már végig szisztematikusan milyen hitet is követnek -, de ezek a hitbeli zavarok olyan elemiek, hogy szerintem még erre se volna szükség. 

Tulajdonképpen az is elég volna, ha az amerikai hívők Bibliát olvasnának.

A legnagyobb kérdés azonban európai hívőként az, vajon mennyire szerencsés az ugyancsak sok küzdelmet vívó itteni kereszténység számára, ha nagy kanállal habzsolja a tengerentúli egyházból érkező tartalmakat? Legyünk őszinték, azért Amerika befolyása még mindig hatalmas a teljes evangéliumi egyházra. Az európai kereszténységet erősen meghatározzák az onnan érkező teológiai gondolatok: ahogy a 20. század közepéig a német teológia volt errefelé a domináns, úgy vette át a helyét az angolszász és különösen is az amerikai látásmód. Sok biblikusan gondolkodó hívő örült ennek a váltásnak, mondván az amúgy is kemény és liberális német teológia legalább háttérbe szorul és átadja a helyét egy gyakorlatiasabb, ortodoxabb és a Szentíráshoz hűségesebb látásmódnak - de néhány évtized után már az az ember benyomása, mintha csöbörből vödörbe érkeztünk volna...