2022. október 30., vasárnap
2022. október 26., szerda
És az egyház Puzsérja?
2022. október 22., szombat
A vaskályha, amihez viszonyulunk - a kultúra és a kereszténység (2)
2022. október 18., kedd
Nagyítások
Az ördög a részletekben lakozik - tartja a bölcs mondás. És tényleg, sokszor valóban ott van: az apró részletekben. Megbújik a dolgok repedéseiben, a látvány mögöttes tartalmában, a mutatott kép azonnal nem észrevehető darabkáiban. A kereszténység tele van olyan dolgokkal, melyek nem azok, amiknek látszanak - és az ember csak évek alatt érti meg ennek a visszásságait.
Itt az első kép. Keresztény énekes áll a színpadon, körülötte csomó ember - a fotókon az látszik, micsoda érdeklődés és tömeg veszi körbe, valószínűleg sokan szeretik a zenéjét, sokan hallgatják a dalait, sokan tudják a szövegeit. Ugye hogy van kereslet a keresztény zenére - nyugtázza magában a képet szemlélő ember. Aztán utánanézve a dolgoknak, kiderül, hogy a közönséget egyszerűen odaültették a koncertre - nem volt választásuk, nem maguktól mentek el, hanem beterelték őket a terembe, kötelességük volt végighallgatni az egészet. Az énekest valójában kevesen követik, a zenéje egyáltalán nem nagy szám, önmagában alig érdekelne valakit - de amikor az elé terelt tömeget látja, valószínű még ő is elhiszi magáról mennyire sikeres.
Ám ha csak a képet látjuk magában, a valóság nem látszik.
A második kép. Emberek mosolyogva integetnek, kezükben hatalmas csomag, tele élelmiszerekkel. Láthatóan boldogok, kaptak ennivalót, szeretik őket és gondoskodnak róluk. Sőt, még használt bútorokat is eljuttatott hozzájuk egy nagylelkű felajánló - aki láthatóan szereti a szegényeket, hiszen odaadja, ami az övé. Lám, lám, nem veszett ki ebből a mostoha világból sem az emberség és akadnak segítőkész emberek, karitatívak, jó keresztények, ahogy az kell. Megmaradhatnánk a szép képnél, amit látunk, talán nem is lenne érdemes bolygatni, mert akkor kiderül, hogy az egész nem olyan szép. A fotón azért mosolyognak, mert megkérték őket erre. Persze nyilván örülnek a segélyeknek, de nagyjából két nap alatt felélik az egészet, és utána még rosszabb lesz a helyzet: mert aki egyszer belekóstolt egy pillanatra is milyen a bőség, nehezebben tud majd megint éhezni. No és a kapott bútor - valójában nem volt mögötte semmi keresztényi szeretet. Lomtalanítás volt, nem adakozás, a régi és kacattá vált szekrényt legalább valaki elvitte ingyen. Az "adakozó" saját magán segített.
Ám ha csak a képet látjuk magában, a valóság nem látszik.
Harmadik kép. Katonák mennek be egy német templomba. Csendben vannak, besétálnak a padsorok közé, de állva maradnak. Aztán egymás után leveszik a sisakjukat, meghajtják a fejüket, becsukják a szemüket. Láthatóan imádkoznak. Aztán végül kinyílnak a szemeik, leülnek és végig figyelnek az istentiszteleten. Az emberek megilletődötten mosolyognak: szép látvány, amikor egy katona jámbor, templomba megy, imádkozik, jelen van. A mai világban értékelni kell az ilyet. Persze ha a látottak mögötti képet néznénk, azt máshogy értékelnénk. Akkor tudnánk, hogy a katonák igazából köpnek a vallásra - azért mentek be a templomba, mert a parancsnokuk ezt kiadta nekik. Aztán azt is mondta: "szépen egymás után bementek a padokba, középen megálltok, leveszitek a sisakot és belenéztek. Csukott szemmel elszámoltok ötig, utána kussban leültök! Kibírjátok a végéig." Ez történt valójában, de a kép mást mutatott.
Ám ha csak a képet látjuk magában, a valóság nem látszik.
A példákat a végtelenségig lehetne sorolni. A kereszténységben millió képet látunk arról, amilyen a kereszténység, és ezek a képek tudnak hazudni. Sokszor bizonyos képeket szeretnénk látni, bizonyos színekben akarjuk lefesteni az egyházat. Én fiatalon tértem meg és sok évnek kellett eltennie, mire ráébredtem arra, hogy az elém tárt látvány sok része szemfényvesztés az egyházban. A dicsőséges és grandiózus jelenségek java lufi és harsogás, valós tartalom nélkül. A nagy eredménynek feltüntetett dolgok mögött valójában sovány teljesítmény lapul. Ahol szellemi magaslatokat említenek, az valójában csak értelmetlen vagdalkozás a levegővel.
De a kereszténység minden visszássága ellenére, amely elveszi az ember kedvét, mégis meg lehet találni azokat a pontokat, amikor kiderül, nemcsak az ördög lakozik a repedésekben, a dolgok részleteiben.
Negyedik kép. Megérkezünk a férfi házához, egy mikrobusszal jöttünk. Évek óta jól ismerjük, tudjuk, hogy mindig rumli van a garázsában. Van autója, de azzal nem ott áll, a garázsát másra használja. Egymásra rakott dobozok mindenütt, színesek, játékok vannak bennük és sok más holmi. Olyan az egész, mint egy keszekusza raktár. A látvány az, amire a legtöbben talán azt mondanánk, igazán rendet tehetne már legalább egyszer. A kép viszont nem ez. A férfi a saját garázsát ajánlotta fel Istennek arra, hogy egész évben ajándékokat gyűjtsön a szegény és nélkülöző gyerekeknek, akikkel személyesen egyébként nem is találkozik. Nincs ebből semmi különös haszna, senki nem ismeri, nem "híres keresztény", a gyerekek nem tudják kitől érkezik a sok holmi - ő csak egy bácsi, aki a saját életteréből és kényelméből felad valamennyit, de neki jól van így. Csak azt akarja hallani, hogy ugye mi elvisszük az ajándékokat ezeknek a gyerekeknek. Ugye jó helyre kerül mindez? Ugye nem veszik kárba az egész éves munkája, szelektálása, gyűjtögetése? Biztosítjuk róla, hogy mindent megteszünk. A gyerekek boldogok lesznek, a bácsi pedig az ismeretlenség árnyékában marad, ahol senki nem látja. Ám ahol meggyőződésem szerint Isten nagyon is tud róla.
Néha azért angyalok is vannak a repedésekben.
2022. október 13., csütörtök
Kedves ellenségünk - a kultúra és a kereszténység (1)
2022. október 7., péntek
Az elhallgatás művészete
Tele volt az utca tanárokkal, diákokkal és a velük szimpatizálókkal: baloldali és jobboldali emberek, egyházi iskolákból és szekuláris intézményekből érkezett pedagógusok is tüntettek, mégpedig több tízezren. Hidat zártak le, hömpölyögtek az utcákon, ott voltak a Kossuth téren - miközben a százharmincmilliárd forintból gazdálkodó, elvileg közszolgálati televízió egy tojásmúzeumi látogatással szórakoztatta a nézőket. Az elhallgatás korában élünk, amikor az igazságot olyanok is vastag takarókkal próbálják beborítani, akik kereszténynek nevezik magukat.
Nos, mindez pontosan ellenkező előjellel történt velem, amikor a Partizán Németh Balázs interjúját végignéztem. Néhol legszívesebben lecsaptam volna a laptopom fedelét, de végül erőt vettem magamon és kibírtam az adás végéig. Próbáltam azért jóhiszeműen megmagyarázni mit láttam. A Partizán egy liberális-baloldali YouTube csatorna, amit egy Gulyás Márton nevű, tehetséges, okos, de politikailag elfogult influencer vezet: biztosan rossz színben akarta feltüntetni az M1 egykori híradósát, aki valójában egy úriember és nem tehet arról milyen médiaforráshoz adta a nevét. Az interjúnak nyilvánvalóan rossz szándékú politikai céljai voltak... Ezt próbáltam tehát megetetni önmagammal, de nem ment: tudok ugyan hazudni saját énemnek, ám amikor az igazság ennyire nyilvánvaló, akkor még ez sem sikerül. Németh Balázs egy mélyinterjútól elvárható végeredmény ellenére nem lett rokonszenvesebb a beszélgetés végére, hanem kifejezetten taszító, megalkuvó, vélemény nélküli embernek tűnt. Olyasvalakinek, aki kígyóként tekereg el a felé irányuló kérdések elől, aki a teljesen világos, egyértelmű felvetésekre betanult válaszokat mond és minden porcikáján érződik az igyekezet, nehogy őszintén beszéljen. Zavarba ejtő, hogy a magát konzervatívnak tartó Németh végül egy klasszikusan progresszív-posztmodernt tézishez jut el, miszerint nincsenek is tények. Persze bőven intelligens ahhoz, hogy ő is tudja, ez nem igaz - csak hát ha vannak tények, akkor ki kellett volna mondania, hogy egy agymosó, közpénzből működtetett hazugsággyár egyik legfeltűnőbb pozíciójában dolgozott, ahol a tények jó részét elhallgatták. Jobb akkor azt hazudni Gulyás Marci kamerájába, hogy maguk a tények szűntek meg, hogy az igazság nem is létezik, ami meg rendelkezésre áll, az csupán hírszerkesztői kérdés.
Németh Balázs szörnyű interjúját csak azért hoztam fel, mert illusztrálni kívántam vele, hogy a kereszténynek hazudott Magyarországon az igazság egy részét szimplán elhallgatják. Nem, nem arról van szó, hogy egyszerűen nem vesznek róla tudomást. A szándék sokkal sötétebb: úgy akarnak tenni, hogy az nem is létezik. Ez a stílus nemcsak a politikára és a közéletre igaz - habár éppen a mostani tanártüntetések adják keserű példáját mennyire így van ez -, hanem az egyházi kommunikációra is. Az egyház megtanulta a politikától, hogyan kell úgy beszélni, hogy közben ne mondjunk semmit. Hogyan csináljuk meg az akrobatamutatványt, miszerint mi az Igazság képviselői vagyunk, de azért nagy területeket borítsunk be nagy leplekkel, nehogy az igazság kiderüljön.
Az egyház sokszor megszólal olyan ügyekben, amelyekben hallgatnia kellene, és elhallgat olyan dolgokat, melyekről beszélni volna szükséges. Folyamatosan ekézi a társadalmat szexuáletikai kérdésekben - közben nem beszél a pedofíliáról, mely konstans probléma a sorai között. Teleplakátolja mosolygós arcokkal és szlogenekkel az országot az egyszázalékos kampányidőszakban, de semmilyen mély üzenetet nem tud ilyen hatékonysággal és színességgel megjeleníteni, amikor nem pénzt kell kérni a társadalomtól. Honlapjain beszámol vidéki harangtornyok avatásáról vagy idős lelkipásztorok nyugdíjazásáról, de nem beszél őszintén azokról a belső problémákról, melyek szakadásokhoz, az egyháztól való elforduláshoz vezetnek. Előszeretettel prédikál arról, hogy Jézus mennyire szeret itt mindenkit és a bibliai erkölcsökkel szöges ellentétben élők fejére is barackot nyom, de nem beszél semmit igazi mélységében a bűnről, a bűnbánatról, a felismerésre jutásról. A család és a házastársi hűség eszményiségét propagálja - amit persze jól is tesz -, de kevéssé foglalkozik azzal a jelenséggel, hogy hívők között is majdnem annyi a válások száma, mint a nem hívők között.
Az igazságokat elhallgatni nem pusztán stratégiai lépés, hanem egy szint fölött már csaknem művészet. Ám Isten óvjon bennünket attól, hogy ennek a "művészetnek" a művészei legyünk! Sajnos most több szempontból azok vagyunk. A kilépés ebből az ördögi körből keresztényként persze az, ha látjuk magunk előtt és követni is kezdjük a krisztusi eszményt. A Mestert, aki mindig nyilvánosan beszélt, mindig kendőzetlenül fogalmazott, mindig kristálytiszta szavakat használt. Nem lett tőle népszerű, de az csak jó jel - mármint akkor, ha értékelvűek és nem érdekelvűek vagyunk hívő emberként. Mert erről is dönteni kell, az értékeinkről, melyek között az igazságnak nagyon előkelő helyen illene szerepelnie.