Peregtek a lapok...

Az évek alatt kialakítottam itt egy kis hagyományt: minden esztendő utolsó blogbejegyzése az általam idén olvasott legjobb könyvekről szól. Nem most fogom megtörni a tradíciót, hiszen erre okom sincs. Bár 2023 számomra nem volt olyan átütő olvasmányélményekben, mint az előző év, azért így is van néhány kötet, amit a nagyérdemű figyelmébe ajánlok.

Mivel ez egy kifejezetten teológiai-vallási tartalmú blog, természetesen csak azokat a köteteket fogom emlegetni, melyeknek ilyesféle tartalmuk van. Nem feltétlenül új könyvekről van szó - szerintem egy jó könyv esetében nem igazán szempont mikor jelent meg -, inkább olyanokról, melyek valamiért érdemesek az ember figyelmére. És van még egy fontos szempont: az sem számít számomra, mennyire egyezik meg az adott szerző álláspontja az enyémmel, mitöbb egyre gyakrabban tapasztalom, hogy a legnagyobb élvezetet pont azok a könyvek képesek nyújtani, amelyek kihívást jelentenek és megpróbálják feszegetni a határaimat. Ebben az évben is került néhány ilyen iromány a kezem ügyébe - nade kezdjük az elején!

Az amerikai evangelikál teológus Albert Mohler bár nem tartozik a kedvenc szerzőim közé, amikor elkezdtem olvasni az "Atheism Remix" című rövidke munkáját, máris érzékeltem, hogy ez fog nekem tetszeni. A könyv tényleg nem túl hosszú, de a rövidebb kötetek pont attól működhetnek igazán, hogy a szerzőjük fókuszáltabban kénytelen írni: hosszas fecsegés helyett a terjedelmi keretek rákényszerítik a pontosabb fogalmazásra. Mohler szépen bemutatja a kortárs ateizmus leglényegesebb vonásait és felvonultatja jelesnek nevezhető képviselőit is. Ha valaki kíváncsi arra, keresztény apologetikai szemszögből hogyan lássuk az új ateizmus jelenségét, milyen érvekkel találkozhatunk és mit szóljunk ezekre az érvekre, szerintem jó választás lehet végigszaladnia ezen a könyvön. Azoknak is tudom ajánlani, akik kevésbé jártasak az idegen nyelvű irodalom böngészésében, mivel a könyv stílusában is igen követhető.

Nos, a következő írásmű máris felveti a bevezetésben megfogalmazott jellegzetességet arról, milyen jó is tud lenni, amikor az ember csak részben ért egyet egy kötet szerzőjével. Vona Gábor friss munkája még akkor került ki a piacra, amikor a szerző nem kezdett bele a Második Reformkor mint párt működtetésébe. Ettől függetlenül a "Mondj igent az emberre" mégis számos olyan gondolatot sorjáz az ember lelki működéséről, a társadalom szerkezetéről és az egész kultúra megújításáról, amiről Gábor persze azóta is beszél. Nagy kiváltság számomra, hogy a szerzőt idén személyesen is megismerhettem, többször beszélgettünk is, így abszolút meggyőződtem az őszinte szándékairól és tenni akarásáról. Habár ez a könyv nem kifejezetten vallási-teológiai irodalom, mégis rengeteg olyan felvetést felszínre hoz az emberről, a halálszorongásról, a kultúráról, az "-izmusok" önmagukban való elégtelenségéről - azaz röviden minden fontos életkérdésről, hogy nagyon is ajánlom minden érdeklődőnek az olvasását. Gábor nagyon jó író, nincs egy felesleges mondata sem a könyvben, és olyan témákat tesz az asztalra, amelyek jó része egy remek diskurzus alapját képezheti.

Szégyen vagy sem, csak idén sikerült teljesen a végére érnem Klaus Douglass könyvének, ami az új reformációról elmélkedik 97 tételében. Igen, a tételszerű kifejtés - nem is véletlenül - emlékeztethet bennünket Luther Márton egykori wittenbergi akciójára, ami a reformáció egyik fontos momentuma volt. Douglass is reformáció után áhítozik (ki nem?), elképesztően szókimondó és nagyon gyakorlatias szemléletű kötetében részletekbe menően elemzi, hogy a főként nagyegyházi felekezetek miért élnek meg a nyugati kultúrában megfeneklést, hol vannak a problémáik és mit kellene tenni a megoldásuk érdekében. A könyv sokkal izgalmasabb annál, mint ahogyan most írok róla, és áthatja az a szándék, hogy Douglass minden hibája ellenére szereti az egyházat, szeretne segíteni a lendület visszaszerzésében, szeretné vonzó hellyé tenni a templomokat és gyülekezeteket. Nincsenek persze illúzióim, hogy az általa leírtakból mennyi fog megvalósulni a gyakorlatban - de ha csak egy részét megtennénk a könyvben leírt javaslatoknak, már az is sokat segíthetne egy-egy egyházi terület újraélesztésében.

Anton Wessels munkája, az "Images of Jesus" nem mai darab, sőt egy meglehetősen régi kötet, mely ettől függetlenül mégis igen érdekes kérdésekkel foglalkozik. A könyv tulajdonképpen egy elég nagy áttekintést nyújt arról, hogy a világ különféle kultúrái Jézusnak milyen arcát mutatják. Európai olvasóként számomra nagyon érdekes volt például belelátni, hogy az afrikai kereszténység mit hangsúlyoz legjobban Krisztussal kapcsolatban vagy éppen az egykori spanyol konkvisztádorok miféle Jézus-képet sugároztak az általuk leigázottak felé. A könyv néhol nekem kissé felszínes (különösen ami a taoizmus Krisztus-képét vagy a japán kultúrát illeti), mégis van egy rendkívül érdekes hangulata: olyan világokba visz el bennünket hívőként, ahol bár jelen van Jézus, de egészen más körítésben és tálalásban, mint ahogy nyugati keresztényként azt megszoktuk. Ebben az értelemben igen jó kis kötet Wessels munkája, mert képes feszegetni a fejünkben élő istenképet, ami tipikusan nyugati jellegű - mintha ez volna az egyetlen vállalható forma.

Az idei évben a Sytka Podcast egyik legnézettebb vendége Bolyki László volt, akit valószínűleg senkinek nem kell bemutatni. Laci alapvetően hivatásos zenész, pontosabban brácsás, énekes, de emellett remek író, prédikátor és lelkigondozó is. A könyvei eddig - most már azt mondom sajnos - valahogy nem kerültek elém, idén azonban kettőt is elolvastam tőle. A keresztény dicsőítésről és zenéről szóló munkája a "Milyen zenét szeret Isten?" több szempontból is nagyon meggyőző volt számomra. Egyrészt azért, mert egyszerűen jól van megírva, kellemes olvasni és együtt haladni a mély hittel bíró szerzővel. Másrészt azonban azért is, mert miközben ez egy kegyességi irodalomnak szánt munka, mégis átsüt belőle a szakmai hozzáértés: az ember folyamatosan érzi, hogy a szerző mély ismerője annak, amiről szavakat alkot. A Bachról szóló rész elképesztően érdekes volt számomra, az a zeneiség és koncepció, hogy még egy-egy zenemű szerkezetének felépítése is üzenetértékű legyen, hihetetlen izgalmasan van bemutatva a kötetben. Eleve a témakör is unikális, hiszen a keresztény zene megértéséről szóló könyvektől finoman szólva sem roskadoznak a polcok Magyarországon - már csak emiatt is ajánlom mindenkinek a könyv új kiadását!

Végezetül egy igazán kellemes meglepetésként ható kötettel zárnék, mégpedig a katolikus Erich Zenger könyvével, amely a sokatmondó "A bosszú Istene?" kérdéssel rohanja le olvasóját. Teljesen egyedi munkáról van szó, én legalábbis hirtelen nem tudok még egy könyvről, ami kifejezetten az átokzsoltárok körüli vitáról, illetve ezeknek a nehezen érthető szövegeknek az értelmezéséről szólna magyar nyelven. Zenger nagy érdeme kettős: miközben mélyen hiszi (minden egyházi törekvés ellenére), hogy az átokzsoltároknak biztos helyük van a bibliai kánonban, onnan nem szabad kimozdítani őket és nem szabad illedelmesen elhallgatni sem a létezésüket, nem fél kemény kérdéseket feltenni azzal kapcsolatban, Krisztust követő keresztényként mihez kezdjünk ezekkel a durva szövegekkel? Sajnos a megoldást (szerintem legalábbis) nem mindig elég mélységben fejti ki, mégis Zenger könyve nagyon jó meglátásokat hoz az átkozódó textusok kapcsán - ezekről jövőre lehet, hogy fogok is írni néhány bejegyzést itt a blogban. Ha valaki szereti a provokatív, mélyen őszinte, nehéz biblikus kérdéseket marcangoló könyveket, érdemes lehet beszereznie a kiadványt!

Én ezzel a rövidke könyvajánlóval megköszönöm mindenkinek a jelenlétét, kommentjét, megjegyzéseit, aki ebben az évben képes volt engem olvasni. Áldott ünnepeket kívánok tehát minden kedves olvasómnak - a blog legközelebb januárban frissül!

Tovább

Ami a szívemen, az nem a számon - beszélgetés Karsai Dániel ügyéről

Már nem szeretném újra leírni, hogy az alkotmányjogász Karsai Dániel halálos betegségben szenved, és emiatt saját aktív eutanáziájáért lobbizik az Európai Bíróságon. Az ügyet valószínűleg mindenki jól ismeri, hiszen nagyon sokszor előkerült az elmúlt hónapokban - most pedig Ungvári Péterrel beszélgettünk róla egy kicsit eklektikus kivitelben - mert annyira szerteágazó, mert annyira dilemmatikus és mert annyira szomorú is egyben...

A lelkiismeretünk nemcsak arra való, hogy segítsen nekünk eligazodni a jó és a rossz kérdésében, hanem felhasználható egészen más célok érdekében is. Jól tudják ezt a meggyőzés olyan mesterei, mint a reklámszakma képviselői, a nagypolitikában forgolódók vagy akár a világvallások térítő munkáját végző szószólók is. Karsai Dániel borzasztó és valóban mély empátiaérzést kiváltó életnehézsége kapcsán azonban fontos szerintem kiemelni, hogy itt nemcsak az ő érzéseiről van szó - hanem legalább ennyire a miénkéről. Nemcsak ő vívódik és tipródik, de bizonyos értelemben mi is vele tipródunk. Legyünk bármennyire kívülállók, akik nem élnek meg hasonló krízist, ez nem azt jelenti, hogy érintetlenek maradunk és rezignáltan állunk hozzá az ő személyes kálváriájához. Mitöbb: ez olyannyira nem így van, hogy pont az érzéseinkre apellálva próbálják velünk ezt a kérdést eldöntetni.

Meg is állok ennél a bokornál egy pillanatra. Ezt most nem feltétlenül Karsaival kapcsolatban, hanem általánosságban írom: a mai nyugati világ terében rendre a lelkiismeretem, az érzékenységem, az empátiára való fogékonyságom mentén próbálnak meggyőzni különféle ügyekről. A szeretetre hivatkozva akarják, hogy legyek támogatója a melegházasságnak - elvégre ki vagyok én, hogy gátoljam két önálló felnőtt ember szerelmét? A tolerancia érzését ébresztgetve igyekeznek arra hajlítani, hogy elfogadó legyek más vallások vagy misztikus spiritualitások kapcsán - hiszen a tolerancia fontos érték, no meg ki vagyok én, hogy azt állítsam, csak az én hitem igaz? És az empátia mentén érzek most egy szívem felé irányuló ostromot, hogy bólintsak rá az aktív eutanázia előtti kapunyitásra - hiszen csak nem akarom, hogy Karsai Dániel értelmetlenül szenvedjen? Milyen alapon korlátozom őt abban, hogy dönthessen a saját élete végéről?

Vagyis: szeretet, tolerancia, empátia. Csupa olyan érték, amit minden épeszű ember a magáénak vall és aligha kívánkozik arra, hogy akármilyen konstellációban szembekerüljön ezekkel. 

Mégcsak azt se állítom, hogy makacs keresztényként nem csap meg engem ezeknek a szele. Azt a szelíd ostorozást viszont nem szeretem, ahogyan ma használják ezeket a nekem is fontos értékeket - ráadásul velem szemben. De attól még el kell ismernem, ezek az ostorcsapások rám is hatást gyakorolnak. Sőt, töredelmes vallomást teszek az olvasónak: szívem szerint azt mondanám, engedjék meg Karsainak az aktív eutanáziát. Igen, tegyék lehetővé szegénynek, hogy elkerülje a brutális szenvedést, aminek ráadásul végig a tudatában lesz. Hozzanak létre, alakítsanak ki olyan jogszabályi környezetet, ami szigorúan "körbepárnázza" az aktív eutanáziát, hogy ahhoz ne férhessen hozzá ezentúl bárki, csakis azok kapjanak rá lehetőséget, akik bizonyítottan nagyon rászorulók. Ezt mondja tehát a szívem, az empátiám, az őszinte együttérzésem Karsai Dániellel, és ezt nem győzöm hangsúlyozni újra meg újra. Néhanapján eszembe szokott jutni és szomorú leszek. Elképzelem milyen lehet, hogy egyik nap még akármilyen színű övet szereztem egy küzdősportból - aztán rövid idő múlva már nem tudok az ágyból sem kikelni. Erre nincs jó szó, ideillő kifejezés. A "sajnálom" meg az "együttérzek" nevetségesen semmit sem mondanak és elszállnak a levegőben.

Ugyanakkor az a helyzet, hogy nem bízok meg az érzéseimben. Pont azért, mert ismerem annyira magam, hogy így tegyek. "Ami a szívemen, az a számon" - tartja a bölcs mondás, de van, amikor ezt bizony felül kell bírálni. Még akkor is, ha ez most embertelenül nehéz. Karsai Dániel ügye neki elsősorban mélyen személyes és egzisztenciális válság - ami teljesen érthető -, nekem viszont nyilván nem az. Rendkívül fontos azonban rámutatni, hogy ő maga sem csak személyesnek véli a saját ügyét, vagyis tudatában van annak, hogy az ő ügye nemcsak az ő ügye, az ő története nemcsak az ő története - hiszen azért lobbizik és törekszik, hogy mások előtt is ajtót nyithasson az aktív eutanázia kérdésében. Időközben már csatlakoztak is hozzá olyan sorstársai, akik szintén ebben a betegségben szenvednek.

Innentől viszont kicsit más a leányzó fekvése. Ha egy ügy túlmutat egy emberen, ha egy egész társadalmat átformáló jelentőségűre kíván növekedni, a személyes érzéseknek zsugorodni szükséges. Bármekkora is az együttérzés az ember szívében, egyszerűen nem lehet érzésekre alapozva meghozni egy döntést, ami hosszú távon egy többmilliós közösséget érint. Ez persze nem azt jelenti, hogy az érzéseket teljesen ki kell iktatni, de azt mindenképpen, hogy a racionalitásnak és józanságnak felül kell ezeken kerekednie. Nem azért, mert ridegek és hidegek vagyunk, hanem pont ellenkezőleg: becsüljük annyira Karsai Dániel felvetéseit, hogy nem érzelmi alapon hozunk döntést róluk, hanem alaposan megfontoljuk őket. A dolog persze innen válik bonyolulttá és nagyon régi rétegek, régi vitatémák, sokszor előkerült kérdések újra felvetését is magával hozza. 

Nos, ezekről a kérdésekről - kissé eklektikus és csapongó módon - beszélgettem most Ungvári Péterrel egy podcast epizódban. Nem lesz tőle jó kedvetek, ha megnézitek, de ez nem is kabaré. A műsorban nem oldottunk meg semmit, csak összeraktuk, ami eszünkbe jutott. Mégis, talán felmerültek szempontok, látásmódok, érzések és érvek. S miközben ezeken gondolkodunk, figyelni fogjuk az eseményeket is, hiszen a tervek szerint januárban kiderül, hogyan döntött Karsai Dániel ügyében az Európai Bíróság. 

A műsor megnézhető itt:

Tovább

Unalmas kereszténység? - felvetés Márkus Tamásnak

Márkus Tamás nem kímélte sem magát, sem a billentyűzetét, mert igen hosszas cikket fogalmazott meg a mai kereszténység parttalan élménykereséséről, vagyis arról a vágyról, hogy a misztika segítségével töltsük meg elevenséggel a hitünket. Szó se róla, tényleg van egy komoly rétege az egyháznak, ami élménycentrikus és különféle módon igyekszik "izgalmasabbá tenni" a hitéletét - ez pedig rengeteg szempontból nagyon problémás. Tehát egyáltalán nem kívánok vitatkozni Tamással, egyetértek az írásával is, inkább csak továbbgondolom az egész témát a magam módján.

Képzeljen mindenki maga elé egy tipikus mai tinédzsert, aki gimnazista, szabadidejében sportol, emellett játékkonzolon pörögve múlatja az időt vagy sorikat néz valamelyik streaming-csatornán. No és persze a nap jó részében ott van a kezében a mobilteló, ahol 5 másodperces Tik-Tok videókat pörget. Megjelent lelki szemeink előtt ez a karakter?

Na, ő az, akivel az egyház semmit nem tud kezdeni. Pedig ő lenne az is, aki az egyre öregedő egyház számára a potenciális célközönség magját kellene képezze. Teljesen jogosan mondjuk egy ilyen fiatalra, hogy az állandó telefonozás nagyon problémás, hogy a sok játékkonzolozás nem használ, hogy a hülye sorozatok csak elbutítják... De ezt megállapítani és deklarálni bizony édeskevés, mert nem jelent semmiféle kiutat a helyzetből. Kínáljunk neki jobbat, ami a pörgéshez, élményekhez, színességhez szokott személyisége számára lebilincselő és értékközvetítésében is maradandóbb lesz! Semmi nem gátolja az egyházat abban, hogy erre törekedjen, senki nem tiltja meg számunkra, hogy a hitet egy impulzív, vibráló, élményeiben is érdekes jelenséggé tegyük - miközben ez nem megy az igeszerűség, istenfélelem és elkötelezett igazságkeresés rovására! A probléma az, hogy nem találjuk ehhez a megfelelő kulcsot, ezért míg a keresztények egy része nyakig merül a felszínes élmények keresésében, a másik részük rámutat arra, hogy ez milyen sekélyes és eltorzult hitélethez vezet. De akkor mi a megoldás?

Fiam jön haza a gimiből, meséli nekem, hogy "ma volt áhítat", és egyébként a téma amit bedobtak érdekes lett volna, de az egész "szörnyen unalmas volt". Persze nem lepődik meg ezen, mert mindig az van, hogy szinte lefordul a székéről izgalmában. 

A következő generáció már most tudni véli, hogy a kereszténység egy piszkosul unalmas dolog.

Már ki is találtunk az "áhítat" szó helyére egy sokkal praktikusabb és odaillőbb kifejezést, ez pedig az "ásítat", ami tartalmában is jól kifejezi mit érez egy mai kamasz, amikor az egyházzal találkozik. Nyilvánvaló persze, hogy a kamasz téved, mert a kereszténység egyébként nem unalmas, soha nem is volt az, de ez nem jelenti, hogy lehetetlen unalmassá tenni. Két feladat áll az egyház előtt, ha ezen az áldatlan állapoton változtatni szeretne:

1. Kerülje az élménycentrikusságot - amiről Márkus Tamás is írt cikkében. A kereszténység nem az élményekre épít, márpedig sokan a hitük mély ismerete és megélése helyett a sziporkázó-misztikus zagyvaságokat akarják.

2. Kerülje el azt, hogy a hit mindösszesen száraz teológiává degradálódjon, amit a hozzám hasonló vízfejű teológusok nagy élvezettel művelnek, miközben az átlagemberek körülöttük szép lassan elmaradoznak.

Az elméleti kiutat valószínűleg minden normális hívő ember látja maga előtt. Olyan elementarizált hitmegélésre lenne szükség, ami igenis képes élményt nyújtani, miközben a bibliai igazságokra épül, azokból indul ki és nem teszi olcsóvá a hitet. Érdemes belegondolni abba is, mit jelent maga az élmény kifejezés: egyszerűbb megközelítésben olyan személyes tapasztalatra utal, ami maradandó lelki lenyomatot hagy az ember benső világában. Az emberek folyton ezt keresik, ezért töltjük meg a kultúránkat számos olyan megoldással, ami valamiféle átélhetőséghez segíti hozzá a lelkünket. Ennek az elementarizált hitéletnek a felépítése lenne a nagy feladat, amelynek - ismétlem - nem az egyház "izgalmasabbá tétele" vagy "a hívők szórakoztatása" lenne a célja, hanem leginkább az, hogy a zagyva misztikusság helyett valós alternatívát kínáljon a hívők és érdeklődők számára. Jogosan bíráljuk azokat az egyházi jelenségeket, amelyek csak az élményt kínálják fel, a pillanatnyi érzelmi hullámvasutazást, de nincs mögöttük korrekt és pláne igeszerű tartalom. Vegyük azonban észre, hogy a mai egyház élménykeresésre koncentráló tömegeire úgy is tekinthetünk, mint annak tünetére, hogy valami hiányzik az egyházból. Van valami, amit a puszta teologizálás, a sok szöveg, a könyvlapozgatás és elmélkedés nem tud megadni - egyébként nekem sem, aki pedig szeretem az ilyen dolgokat. 

Az élménycentrikus kereszténységre nem jó válasz az élmény-csapok elzárása és az sem elég, ha felhívjuk a figyelmet az élménykeresés veszélyeire. Azt is meg kellene mondanunk, milyen az elementarizált hitélet, amikor igenis van pezsgés a hívő körül, miközben a hitélete nem az élményekre épül. A saját gyülekezetemben évek óta próbálunk ilyen dolgokat csinálni, ám be kell vallanom őszintén, ezek egyelőre nem az istentiszteleteken, hanem inkább más közösségi alkalmak keretei között valósulnak meg. Az viszont bizonyos, hogy egy kreatívabb, felcsigázóbb és elementárisabb kontextus megteremtése sokkal-sokkal több munkát követel az embertől - de talán mégis ez a jó út, amin haladni kell. Nem engedhetjük meg magunknak az unatkozás és untatás luxusát, amikor olyan üzenet van a kezeink között, mint az evangélium.

Tovább

Mi van, amikor nincs megfejtés?

A filmkritikusok szokásuk szerint fanyalogva, a nézők egy része lelkesedve, más részük értetlenkedve fogadta a Netflix egyik legfrissebb dobását, amelyben a világvége úgy érkezik meg, hogy abban se lehetünk biztosak, egyáltalán tényleg a világvégéről van szó. A "Távol a világtól" borzasztóan nyomasztó film, amelyet lehet ugyan produkcióként jónak vagy rossznak értékelni, bennem viszont napokkal a megnézése után is maradt valami zavaróan bosszantó érzés - s azt hiszem ennek köze van a hitemhez is...

Átlagnéző vagyok, a filmnyelvben és filmművészetben laikus, csupán érzékelem azt, ha valami megszólít, beszippant, formál és nyomot hagy a lelkemben. Vannak filmek, melyek egyébként akkor is képesek valamiféle maradandó hatást okozni, ha nem átütőek és korszakosak, csupán akad bennük egy-egy jól elhelyezett mondat, szimbólum vagy utalás. Tehát szakmailag nem értek a filmezéshez, szerencsére azonban van egy okos lányom, aki többek között filmtechnikát, filmelméletet, filmtörténetet és minden ehhez hasonlót is mélyen tanul - így lopva belenézegetek a könyveibe. 

Az egyik ilyen szakirodalomban, mely a film esztétikájáról és pszichológiájáról szól, az ismert francia filmszakember Jean Mitry a nézői participáció (bevonódás) kapcsán írt egy érdekes és csócsálásra méltó gondolatot. Nyilván ha leülünk megnézni egy filmet, valamiképpen belépünk egy másik világba, amit bár ideiglenesen, de valamennyire mégis érvényesnek szeretnénk elfogadni. Így tehát egy film által felkínált univerzum bizonyos módon...

"...érzékelt valósággá válva, mint objektív realitás adódik számomra, azonban mivel tudom, hogy ez a realitás képzelt, mindig visszautasíthatom, hogy alávessem magam neki, vagy pedig résztveszek benne."

Mitry szavait azzal folytatja, hogy ez a participáció mindig akaratlagos cselekvés, tudatos alávetettség a néző részéről. Azonosulni akarunk valakivel a filmből (legtöbbször azzal a karakterrel, akit pozitívnak vélünk), aki a filmben eszményi számunkra - és mindaz a katarzis, ami az azonosulási vágyból következik, hasonlít valamiféle vallásos magatartásra.

Nos, ha ezekből az elvekből indulok ki, akkor azt kell mondjam, hogy a Távol a világtól olyan film, amiben van egy irdatlan nagy participációs-paradoxon: egyrészt nehéz épkézláb karaktert találni a szereplők között bármiféle azonosuláshoz, másrészt viszont mégis erősen magára vonja a figyelmet és nem enged kilépni a világából. Ráadásul ez a világ be van zárva egy kamaradarabba, hiszen az egész sztori majdnem végig egy kertesházban játszódik kevéske szereplővel - ahova a külvilág borzalmai csak kis lépésekben türemkednek be. Úgy vagyunk tehát benne a film világában, hogy igazán senkihez sem tudunk kötődni: szellemként bolyongunk a film által megépített szűk realitás falai között, a helyzetből pedig legfeljebb a távkapcsoló segíthet kiszabadulni.

A film története meglehetősen eklektikus, mégis összefoglalható egy mondatban: összeroppan a világ, megszűnnek a bejáratott kommunikációs formák, emberek halnak meg, a szereplők perspektívájából úgy tűnik, legalábbis Amerikát megtámadták, de lehet hogy az egész bolygónak hamarosan vége lesz. Ez persze így leírva monumentális giccsnek tűnik (és valahol az is), talán annyi kreativitás szorult bele, hogy mintha az alkotók az összes eddigi világégéssel foglalkozó produkció problémáit egybesűrítve próbálták volna tető alá hozni. 

Amiért azonban írok erről a filmről, az mind nem ehhez a kissé elcsépelt tartalomhoz kötődik, hanem inkább az alkotói szándékhoz, amelyről a film rendezője, Sam Esmail utólag nyilatkozott. (Ha valaki nem szereti a spoilereket, az most ne olvasson tovább!) A film befejezése ugyanis gyakorlatilag alapvetően nyitott maradt. Nem tudjuk meg mi történt, mi okozott végső soron katasztrófát, kik állnak a háttérben, mekkora a katasztrófa köre, mi végre halnak meg emberek tömegei. Van ugyan egy megfejtés a film sztorijában, amit az egyik szereplő elmond a nézőnek, de Esmail erről azt nyilatkozta, ez pusztán az egyik szereplő látásmódja, spekulációja, véleménye, amit a film története nem akart visszaigazolni. A rendező úgy véli, ez a film tiszteli annyira a nézőjét, hogy nem kívánja a "szájába rágni" a megoldást - mert nem is létezik ilyen. Egyszerűen a tények azt mutatják, bizonytalan helyzetekben az emberek mindig a legnagyobb félelmeiket látják megvalósulni. Azaz a világvége mindenki szerint más és más miatt történik meg, a művészet pedig amúgy is ilyen dolog, ami csak puzzle-darabokat ad a kezünkbe, de nem mondja meg hova tegyük őket. Egyébként Esmail beszélt arról is, hogy figyelte a mozikban a film utáni nézői reakciókat. Azt látta, hogy senki nem tudta mit szóljon az egészhez, hogyan reagáljon, mit kezdjen azzal ami történt - ő pedig imádja az ilyesmit.

Lehet jó vagy rossz filmnek tartani ezt az alkotást, de az szerintem biztos, hogy kíméletlenül arcba tolja a posztmodern életérzést. És ez volt az, ami számomra a megnézése után is zavaró utórezgéseket okozott. Ez a film a totális értelmetlenség csendes szószólója. Nemcsak azt nem tudják a szereplők mi történik velük éppen, de azt se fogják megtudni, miért kell meghalniuk. Ez borzasztóan nyomorultul hangzik és valójában az is. Persze ha valaki súlyos lefolyású betegségben szenved - például végstádiumú rákos - biztosan gyötri a kérdés, mi végre történik vele az egész? De annyit legalábbis biztosan tudhat, mi miatt kell meghalnia, mi vezet el élete végéhez, amire valamennyire talán képes lehet felkészülni. A Távol a világtól azonban olyan képet fest elénk, ahol az emberek a bizonytalanság maximumát élik meg, nemcsak az irányítás csúszik ki a kezeik közül, de még a puszta magyarázatadás lehetősége is. Nem tagadom, nekem keresztényként sok-sok éven át bajaim voltak az eszkatológiával, vagyis a világvégéről szóló tanításokkal. Kezdő hívőként összezavartak a népszerű "próféciák", a világvégét ecsetelő könyvek, az erről szóló filmek. De egy dolog azért még ezekben az éveimben is fenntartott a víz színén: annyit megsejtettem, hogy minden Isten szándékai szerint fog megtörténni. Volt a káoszban egy biztos pont, egy magyarázati lehetőség. A Netflix filmjében azonban elolvad az összes kapaszkodó, porrá omlik minden kimeneti opció, nemcsak a fizikai menekülésre, de a lelki feloldásra sincs semmi lehetőség. Ami történik, az megtörténik és kész. Nincs értelme semminek, se életnek, se halálnak. Ez pedig egy olyan görcs, amiben azt hiszem a modern társadalmak ma nyakig érintettek és totálisan belemerevedtek. Ez világosan átjött a képkockák tolmácsolásában, amit tudat alatt pontosan ezért nagyon nyomasztó nézni: hiszen végülis emberi lényként nem tudunk kibékülni az abszolút semmivel, a teljes szubjektivitással, a csendes beletörődéssel. Ezért aztán, miközben hatásosnak nevezhetjük Esmail filmjét, valami nagyon emberi dolog mélyen tiltakozik bennünk az ellen, hogy a világnak így kell működnie. Addig jó nekünk, míg tiltakozunk.

A film megtekinthető a Netflix kínálatában.

Tovább

Metafizika óra Puzsér Robival

Amikor azt mondtam barátaimnak és ellenségeimnek, hogy Puzsér Róbertet szeretném elhívni a podcastba, volt ám nagy felhördülés. A legtöbben azt gondolták, Robi majd szétszed engem és folyik a vér a stúdióban. De ezt csak olyanok gondolják Robiról, akik nem ismerik és nem követik elég figyelmesen a munkásságát: mert nagyon is lehet vele impulzívan és békésen szót érteni, főleg ha olyan "ártalmatlan" téma kerül asztalra, mint az előző bejegyzésben emlegetett metafizika...

Amikor befejeztük a podcast felvételt, kikapcsoltuk a kamerákat, kinyújtóztunk a székünkben, Robi első kérdése valami ilyesmi volt: "Szerinted érteni fog ebből bárki bármit is?" Hát igen... Ha megnézitek a videót, azt hiszem világos lesz a kérdés oka. A helyzet röviden az, hogy Robi mintegy tizenkét év leforgása alatt írt egy meglehetősen különös könyvet "Metafizika" címmel (ezt egyébként már meg is tudjátok venni), ami valahogyan közelebb kíván jutni a természetfeletti és az abban rejlő igazság megfejtéséhez. Nyilván az egész metafizika erősen spekulatív jellegű okoskodás arról, amit a konkrétumok szintjén nem tudunk, mégis érzékeljük és kitapintjuk valamennyire a hatásait. Nem csoda, hogy a metafizika filozófiai felvetései sokakat fárasztanak, pedig vannak ám benne nagyon fontos és jó kérdések.

Mi tehát a valóság és igazság közötti különbség? Az anyagi világ, amiben megéljük a létünket hogyan viszonyul magához a létezéshez amiben nekünk is helyünk van? Mennyire vagyunk képesek az általunk használt nyelv segítségével eljutni az igazsághoz? Ezek a dilemmák persze parttalan és fullasztó okoskodásokhoz vezethetnek, de nem nehéz azért kis jóindulattal meglátni mögöttük azt a szándékot, hogy saját létezésünk mibenlétét kutatjuk a segítségükkel.

Megmondom őszintén, tőlem sok szempontból elég távol áll Puzsér vallásokkal és hitekkel kapcsolatos felfogása. Amit ő Istenről, Krisztusról és a hitről gondol, abban számomra kevés a rendszer. Ez egy kicsit a műsorból is kijön, főleg amikor a Szent Szellemet az ember lelkiismeretének nevezi (ez számomra a nonszensz kategória - de sajnos már nem maradt igazán idő vitatkozni vele). A magam részéről azt gondolom, hogy a vallások - így közte a kereszténység is - konkrét metafizikák, tehát nem engednek meg végtelen csapongásokat a teológiájukban. Szubjektív én egyébként is szeretem a rendet a hitemben: a dogmatikában sem valami bigott és vaskalapos maradiságot látok, hanem a hittartalmak szisztematizálásának vágyát, azaz hogy ne hagyjuk a dolgokat szétfolyni, káoszba fulladni és összekutyulódni.

Mindazonáltal Robi felvetései még így is számos ponton beindították a fantáziámat és sok kérdés bennem a beszélgetés után is a felszínen maradt. Egyébként pedig megerősödött Robiról az eddig is meglévő benyomásom, hogy a maga módján nagyon is az igazság után kutat, akarja tudni hogy vannak a dolgok, késztetés van benne a megértés felé, sőt van benne valamiféle "ószövetségi prófétás" stílus  - és egyáltalán nem az a "bunkó buldózer" ember, ahogyan azt sokan róla gondolják. Oké, az öblösen vehemens hangvétel azért valamennyire fémjelzi a karakterét - de hát legyünk őszinték, enélkül valami elveszne abból a "puzsérságból", ami miatt érdemes egyáltalán odafigyelni a hangjára. Egyszóval, nekem kifejezetten szimpatikus ember volt, akivel bármikor le tudnék újra ülni beszélgetni.

Az adást itt tudjátok megnézni:

Tovább

A valóság és az igazság két különböző dolog...

Az elmúlt hetekben volt egy érdekes beszélgetésem Puzsér Robival (majd pénteken megnézhetitek) a metafizika témaköre kapcsán, ami számos olyan gondolatot felszínre hozott, amiről a keresztények általában nem beszélnek. Ennek oka egyszerűen az, hogy a metafizikai eszmélkedés minden bizonnyal túl elvontnak tűnik (az is) - ettől függetlenül azonban mégiscsak érinti a hitünket, a valóság- és igazságszemléletünket.

Mitagadás, töredelmesen be kell vallanom, hogy nekem is elég fárasztó és kimerítő tud lenni egy idő után a túlbonyolított filozófiai jellegű diskurzus. Aki ült már le azért megnézni valami ócska akciófilmet, bontott már ki üveg bort vagy csinált valami testmozgással kapcsolatos tevékenységet, hogy kiszellőztesse a fejét a sok okoskodás után, az tudja miről beszélek. A többnyire masszív elmélkedésre épülő eszmecseréket sokan értelmetlennek és értéktelennek vélik, pedig szerintem van értelmük és értékük is, csak vámpírként képesek lemeríteni az ember tartalékait.

Puzsér Róbert most írt egy vaskos könyvet Metafizika címmel, úgyhogy azt gondoltam, üljünk már le egy asztalhoz erről (is) beszélgetni. Sikerült, habár véleményem szerint voltak olyan pontjai az egész diskurzusnak, amit talán többször kell majd visszanézni, hogy valamennyire követhető legyen. Maga a  metafizikai témafelvetés azonban az igazság-valóság kérdéséről önmagában is izgalmas és értékes - s persze nem új, hiszen számos formában előbukkan a filozófiai, sőt teológiai gondolkodás eddigi évezredeiben.

Miről van szó pontosan? Próbálom primitíven megfogalmazni! 

Legcsupaszabb megközelítésben arról, hogy amikor a dolgok természetére rákérdezünk, látnunk kell a tényt, miszerint mást jelent a valóság és mást az igazság. Természetesen mi emberek mindkettőt magunknak akarjuk. Azt gondoljuk, hogy a valóságban élünk és többnyire tudni véljük azt is, mi az igazság. Azonban míg a valósághoz meglehetősen konkrét és egyenes út vezet, valamint a valóságot többnyire képesek vagyunk kifejezni a szavainkkal, az igazság bizonyos értelemben kifejezhetetlen, leírhatatlan, fogalmilag szavakba önthetetlen. Mégpedig azért is, mert az általunk használt emberi nyelv (legyen bármilyen csodálatos például a magyar) eleve elégtelen az ilyesmihez. Ezt nem Robi mondja csak, hanem például az ismert 20. századi filozófus, Ludwig Wittgenstein (ld. fotón) is.

Wittgenstein szerint a nyelv kijelentésekből áll, vagyis állításokból, amiket dolgokról teszünk - míg a világ tényekből tevődik össze, ahogyan a dolgok bizonyos módon egyszerűen vannak. Namost, a kijelentések a tények "képei", ahogyan egy térkép is a világ egyfajta képe. A beszélt és írott nyelv tulajdonképpen a világ tényeiről szóló állításokra korlátozódik. A nyelvem határai végső soron egyben a világom határai is lesznek. Úgy is fogalmazhatok, hogy a nyelv írja le a világot, amiben élek - de ez még csak a valóság, nem az igazság.

A nyelv arra való, hogy címkékkel lássuk el a valóság elemeit és beleszorítsuk őket konkrét formákba. Mondok egy egyszerű példát, legyen ez egy 42-es férficipő: ha valaki ránéz, akkor ezt fogja benne látni. Miért hívják ezt a tárgyat "cipő"-nek? Mert ez a szót alkottuk meg rá és egyfajta címkeként így használjuk, legalábbis a magyar nyelvben. Ám ha jól belegondolok, amikor én még kisfiú voltam, édesapám cipője számomra nem feltétlenül csak cipő volt, hanem valamikor autó, amit tologattam a parkettán. Egy csecsemő a 42-es férficipőben egyáltalán nem is látja a cipőt, csak egy tárgyat észlel, amit a szájába vehet és próbálja megrágni. A macskáim számára pedig egy 42-es férficipő egyáltalán nem létezik cipőként, hiszen egy állat tudatában nincsenek emberi szavak és eleve a "cipőség" mint olyan sem valós fenomén egy macskának. Nekik ez csak egy szilárd test, amin nem lehet áthaladni, viszont puha és rá lehet feküdni. Vagyis azt kell mondanunk, hogy a példámban szereplő 42-es férficipő csak a valóságban egy férficipő - de az igazság alapján nem feltétlenül az. Talán így érthetőbb, hogy a valóságot általában nagyon konkrétan éljük meg, míg az igazságról csupán elvontan tudunk beszélni. A valóság pedig attól konkrét, hogy a nyelvi struktúrák használata során formákba öntjük. A dolgok természete azonban valószínűleg az igazság, amihez a címkéket használó nyelvünk révén csak botladozva férhetünk hozzá. Fokozandó még azt is hozzáteszem, a példámban egy 42-es férficipőről, azaz egy kézzelfogható tárgyról esett szó - a helyzet sokkal bonyolultabb, amikor lelki természetű entitásokról (például az érzéseinkről vagy fogalmakról) akarunk konkrét kijelentéseket tenni.

Tudom, hogy mindez meglehetősen posztmodern gondolatnak hangzik, amitől sokan berzenkednek mindazonáltal szerintem abszolút plauzibilis annak fényében, amit eddig a valóság és az igazság kérdésében kiderítettünk a létezésről. Miért jó mindezt végiggondolni? Talán azért, hogy legalább megsejtsük milyen rejtélyes és szövevényes maga az igazság. Talán azért is, hogy felfedezzük, a dolgokat nem tudjuk a nyelv konkrét elemein kívül könnyedén megragadni, az általunk használt nyelv viszont gyakran szemfedőként is működik és a címkék nem világosabbá teszik az igazságot, hanem képesek leplezni azt. És talán azért is, mert meríthetünk belőle magunknak némi alázatot, amikor kényszeresen és szögletesen teszünk kijelentéseket az igazságról.

Nem meglepő, hogy a Szentírás sem teljesen kivétel ezalól, hiszen emberi nyelven lett megfogalmazva. Amikor a Biblia megkísérli leírni az igazságot vagy csak kijelentéseket tenni Istenről, az mindig sok utánagondolást igényel és a nyelv korlátai miatt szükségszerűen hiányos lesz. Isten abszolút, márpedig a nyelv nem az: amikor Istenről beszélünk, az abszolútat végülis viszonylagossá rontjuk le. Ezért nem lehet az abszolút igazságról abszolút módon beszélni. Igen, Jézus szavai számomra igazak, az igazságot (és nemcsak a valóságot) tartalmazzák, de mivel emberi szavakban lettek megformálva, ráadásul nem magyarul, ami hozzám végül megérkezett, az is a nyelv korlátai között szólal meg. Kicsit olyan ez, mint amikor az ószövetségi időkben felépült a jeruzsálemi templom, a szöveg pedig az "átadó ceremóniáról" tudósítja az olvasóját. Salamon nézi-nézi a hatalmas épületet és az első gondolat, ami eszébe jut, csaknem blaszfémnek és ünneprontónak tűnhet egy ilyen emelkedett pillanatban: "hát emberek, ez kicsit lett!". Merthogy Istent az "egek egei" sem képesek befogadni, pláne nem egy templom! A templom, amit egyébként Isten jelenléte ennek ellenére betöltött és amit maga Isten felhasznált, valahol mégis alkalmatlan a feladatra, hogy az Abszolút tere legyen.

Hadd fejezzem be ezt az egész okoskodást amolyan "pünkösdi módra", merthogy a nyelv korlátairól óhatatlanul eszembe jut a nyelveken szólás. Erről korábban már két részben próbáltam írni (itt és itt), most csupán egy töredéket emelnék ki az egész kérdésből. Nagyon érdekesnek tartom, amit Pál említ ennek kapcsán: "Mert aki nyelveken szól, nem emberekhez szól, hanem Istenhez. Nem is érti meg őt senki, mert a Lélek által szól titkokat." A wittgeinsteini filozófia alapvetései a nyelv korlátairól mintha kissé feloldódnának Pál szavaiban. A nyelveken szóló tehát "titkokat mond", még ő se feltétlenül érti mit beszél, de úgy néz ki, átlépi a normális nyelvtani szerkezetekben beszélt nyelvet és Isten felé fordulva kommunikál. Talán ez egy olyan, spirituális értelemben vett intim pillanat, amikor a szavak már nem a valóságról beszélnek, hanem az igazságról mondanak valamit, aminek artikulálása a valóságban használt konkrét és címkéző nyelv alkalmazásával nem sikerülne. Persze ez spekulatív megállapítás részemről - de egy metafizikai agymenésbe el kell hogy férjen. :-) 

Tovább