Az Odafelvalókkal törődő - Fényes Lóránd földlakóval beszélgettem

Bevallom őszintén, én nemcsak a csillagokat, hanem a csillagászokat és az asztrofotósokat is csodálom. Bennem nincs akkora türelem, odaadás és lelkesedés, ami az égi tüneményekkel való foglalatossághoz szükséges: azt hiszem túlságosan is földlakó-típus vagyok. Nem így Fényes Lóránd, aki a képmutatás elképesztően magas szintjére jutott és mégis úgy kezdte a beszélgetésünket, miszerint alá kellett hullania ahhoz, hogy igazán felemelkedjen...

A podcastomban mostanra elég sokféle vendég megfordult, de olyan nem nagyon, aki saját magáról kimondta volna, hogy büszke ember volt a sikerei miatt és ezért megérdemelte, hogy Isten kicsit letaszigálja saját trónjáról. Persze hozzáteszem, emberi számítás szerint ilyenkor lehetne mondani, hogy Lórándnak volt némi oka a büszkeségre: számos rangos nemzetközi elismerés, publikálás a National Geographic magazinban - és milyen már az, amikor a NASA szemlézi a képeidet? Ezzel a teljesítménnyel már lehet házalni, és mégis olyan hübriszhez vezetett, hogy Lórándnak "le kellett tennie az arcát" - most pedig már önmaga kedvéért fotózza az eget, a sikerei pedig nem csökkentek, hanem továbbra is növekednek.

Őszintén bevallom, számomra valahol felfoghatatlan, hogy amint esténként felnézek az égboltra, egy időgépet látok a fejem felett. Ami ott van, az maga a múlt - még a Holdat sem teljesen valós időben szemlélem. Teljesen igaza van Fényes Lórándnak, hogy az asztrofotózás a természetfotózásnak egy különösen izgalmas határállomása: egyszerre van esztétikai, tudományos és metafizikai tartalma. 

Utóbbi kapcsán a műsorban kérdeztem is tőle, mit mondana annak a kedves ismerősömnek, aki egyenesen berzenkedik az általa készített képektől: mert mindig az jut eszébe a csodás galaxisokat és csillagködöket látva, hogy mekkora kis senki, milyen jelentéktelen nulla az Univerzumban. (Egyébként a kérdéssel már korábban foglalkoztam itt a blogban is.) Nagyon megfogott Lóránd válaszában az a gondolat, hogy az égbolt szemlélése valahol minket is leleplez önmagunk előtt: nem baj, ha negatív előjelű az élmény, mert rákényszerít bizonyos dolgok (például saját jelentőségünk) végiggondolására. Valahol tehát miközben a határtalan Univerzumot bámuljuk, az bennünket is vizsgáztat saját magunkról. Az égbolt metafizikai élménye olyan üzenet, amit érdemes meghallani és megrágni.

A Lóránddal készült beszélgetést pedig pláne érdemes megnézni: itt máris megtehetitek!

Tovább

Józsi, ez nem volt szép

E hónap elején zajlott egy meglehetősen heves szóváltásokba fulladt vitaest a bővölködés evangéliumáról, ahol ezt a látásmódot többek között Nagy József, a Hit Gyülekezete ismert evangélistája képviselte. Ahogy magam is leírtam saját "élménybeszámolómban", sajnos nem igazán jól: a teológiai felkészületlenséget ellenőrizhetetlen anekdotákkal sikerült pótolni, az igazi érvekre gyakran lesajnáló stílusban megfogalmazott feleletek érkeztek. Nade azért ami most történt, arra nem számítottam...

Kedves Józsi, több óra időkeret állt a te rendelkezésedre is, hogy értelmezhetően kifejtsd miről szól a bővölködés teológia, mi a lényege a kontinuacionizmusnak, mire alapozod az ajándék-jellegű karizmák mai működéséről szóló meggyőződésedet. Nyugodtan felkészülhettél volna előre vitapartnereid állításaiból, utánajárhattál volna a szakirodalomban annak, mit mond és mit nem mond a szesszacionizmus, és milyen ellenérvek sorjáznak a bővölködésteológiával szemben. Megnézhettél és elolvashattál volna fellelhető anyagokat vitapartnereid eddigi szerepléseiből - ez teljesen fair és korrekt eljárás.

Egyszóval, csak rajtad múlott mibe mennyi energiát öntesz bele, ha már elfogadtál egy meghívást egy teológiai vitaestre. És ha a fentiekből láthatóan semmit nem tettél meg, abszolút nulla energiabefektetéssel érkeztél az estére, valamint nekem úgy tűnik, azt sem értetted meg igazán amit a vitapartnereid neked mondtak, akkor nem igazán tisztességes úgy távozni, hogy utólag gyalázod azokat, akikkel egy asztalhoz ültél.

Nehéz ugyanis másként értelmezni egy olyan, láthatóan széles közönség előtt tett állásfoglalást (ami egész pontosan 31:23-tól nézhető), amiben a szesszacionista oldal tagjait materialistáknak, farizeusoknak, hitehagyottaknak bélyegzed. Még azt is elmondod rájuk, hogy "nagy farizeusok" (40:37), akik okosnak hiszik magukat, ráadásul tagadják a csodák és gyógyulások lehetőségét. A csodatagadás felemlegetése már csak azért is érdekes, mert ha jól emlékszem összesen hétszer(!) mondták el vitapartnereid, hogy nem tagadják a csodákat, abszolút elhiszik, hogy Isten csodás módon ma is beavatkozhat - azt nem hiszik, hogy ezt olyan módon és jelleggel teszi (ajándékszerűen), ahogyan az apostoli korban. Abban nem bíznak, hogy Isten egyszerűen "odaadja" például a gyógyítás ajándékát valakinek, aki ezt követően mindenkit képes meggyógyítani és tetszése szerint megérinti a betegeket, azok pedig "menetrendszerűen" egészségesek lesznek. A szesszacionizmus nem a csodákat tagadja, hanem az ajándékszerű működést. Hiába jelentették ki azonban  mindezt világosan az asztal egyik oldalán, folyamatosan azzal szembesítették őket, miszerint a csodák tagadói.

Józsi, ne haragudj, de ha egyszerű magyar mondatok értelmezése ekkora gondot okoz, hogyan szeretnél embereket tanítani? Ha egy végtelenül szimpla kijelentés értelmezése, amit szinte újra meg újra az arcodba szajkóznak, ennyire nehezen érthető, milyen módon tudsz akkor komplex hitigazságokról, Isten kegyelméről, akár gyógyításáról és szabadításáról másokat oktatni?

Én magam nem vagyok szesszacionista, azt hiszem tudtam volna sok dolgot mondani Kiss Máté evangélikus és Szabó László református lelkészeknek ebben a kérdésben. De azt nem csináltam volna velük, hogy utólag egy másik nyilvánosság előtt farizeusnak és hitetlennek nevezem őket. Tudod, már csak azért sem, mert a téged hallgató emberek jó eséllyel simán elhiszik amit mondasz és nem fognak utánajárni a szavaid hitelességének, ami ezúttal gyakorlatilag egyenlő a nullával.

Szóval Józsi, ez nem volt szép. Vitatkozni egészséges, értelmes, szükséges és fontos tevékenység. Egyetérteni sem kell a többiekkel, szabad más véleményt artikulálni, de minősíteni és pocskondiázni úriemberhez és az Úr emberéhez egyaránt méltatlan dolog. Méltatlan hozzád is, kedves Józsi.

Tovább

Üdvözöl a TeTe - a nyugati társadalom új egyháza

A blog egy korábbi bejegyzésében - kissé keserű módon - tréfálkoztam azzal a felvetéssel, miszerint van egy új vallás a nyugati társadalomban, amit MMV-nek nevezhetünk. Ez a rövidítés természetesen csak egy általam konstruált és kitalált dolog, ami a "Maga Módján Vallásos" emberek gyűjtőneve kívánt lenni - noha a mögötte álló valóság nagyon is realitás. Most egy értékes beszélgetés kapcsán szeretnék egy hasonlóan "mondvacsinált" rövidítést behozni a diskurzusba: ez lesz a TeTe.

A tegnapi nap végignéztem és hallgattam az Evangelikál Csoport egyik friss anyagát, ahol négyen folytattak diskurzust három izgalmas és forró témában: az egyik az apátia, a másik az anómia, a harmadik pedig az aposztázia volt. Mindhárom "a"-betűs szócska mögött komplex jelenség húzódik meg, engem most mégis a legelső fogott meg legjobban, mivel nem igazán hallottam még róla áttekintő diskurzust.

Vagyis akkor: az apátia. A közöny és közömbösség, mint az egyházat sújtó valóság. Ebből következik a bevezetésben emlegetett rövidítés, a TeTe is: Teljes Evangéliumi Tökmindegy Egyház. Fontos jól megértenünk miről van szó, és miért pusztító az apátia jelensége manapság az egyházon belül - noha őszintén szólva egyházon kívül is jellemző. Az azonban valamennyire még magyarázható és érthető, ha a minket körülvevő világ közömbösnek mutatkozik a teológiánk, a hitünk, az egyházunk irányában, az apátia viszont igazából belülről pusztít és emészt meg  minket.

A fent említett beszélgetésben előkerült, de mindenképpen szükségesnek tartom leírni ide is, hogy egyáltalán mit érthetünk apátia alatt. Tulajdonképpen ez egy olyan kóros lelkiállapot, amikor az ember belesüllyed és tartósan benne is marad egy érzéketlen, közömbös, szenvedélyek és motivációk nélküli pozícióban. Az apatikus személy nélkülözi az érdeklődést, az egyház szempontjából spirituálisan zárt és elnyomja az érzelmi megnyilvánulásait, a saját véleményartikulációját.

Egyszóval és röviden: a TeTe tagjai kifáradt emberek.

Azt hiszem nagyon sokan küzdenek ezzel az érzéssel egyébként olyanok is, akik aktívnak tűnnek és mozgolódó típusnak, extrovertáltnak, nyüzsgőnek gondolnánk őket. Én kifejezetten ilyennek vélem magamat, de elárulom, hogy hajlamos vagyok "belül" néha apátiába süllyedni, amikor ezzel a közömbösséggel szembesülök. Az aktív személyek feltehetően jól tudják miről beszélek. Az ember beleöl egy csomó munkát és lelkesedést egy adott dologba, ami láthatóan elég hidegen hagyja a környezetét, vagyis a többieket. Legalább kritika érkezne visszajelzésként - de még az sincs. Erre szoktam mondani, hogy amikor Jézus prédikált a saját szülőfalujában, elkönyvelhetett egy hatalmas sikert: meg akarták ölni a végén. Tudom, ez fekete humornak tűnik, pedig nem az. Milyen jó igehirdetés az olyan, ami ilyen elemi indulatokat vált ki a hallgatóságból! A kudarc nem az, hogy Jézust megkísérlik lelökni egy magas szikláról. A kudarc az lett volna, ha oda se figyelnek arra, amit mond.

Az apátia apátiát szül azokban is, akik eredendően szellemileg mozgékony típusú emberek. Az apatikus személyek bizony fertőzők tudnak lenni egy közösségben. Így aztán közösen teremtjük meg magunknak a TeTe egyházát, ahol tömegével ülnek állandóan fáradt, mindig maguk alatt lévő, teljesen kimerült emberek. Akik valamiért még elvonszolják magukat a gyülekezetbe, de leginkább azért, mert abban bíznak, hogy ott valaki majd összeszedi őket. Ám a "másokat összeszedők" is elfáradnak és apátiába zuhannak - és ezért látszik néhány gyülekezet olyannak, mint egy csata utáni tájkép, tele halottakkal és sebesültekkel.

Az óriási kihívás az, hogyan lehet kimozdulni a TeTe légköréből, miként lehetséges felállni az apátiából. Valószínű erre a kérdésre nem egyféle válasz létezik, de ahhoz hogy az embernek egyáltalán legyen kedve keresni a maga számára a feleletet, valamiféle törésponthoz el kell jutnia. Talán akkor indul meg valaki felfelé az apatikus állapotból, amikor magába az apátiába is belefárad. A tékozló fiú éhezett, de a disznók eledelével kívánta megtölteni a gyomrát - viszont volt egy pillanat, amikor "magába szállt": eszébe jutott, hogy hol találhat minőségi ételt. Végső soron a gyomra fordította irányba, emiatt ment haza és rendeződött a kapcsolata az apjával.

Azt gondolom a töréspontok sokszor egzisztenciális mélységben kell érintsenek bennünket, hogy az apátia gödréből elkezdjünk kimászni. Nem azt mondom, hogy másként nem lehet, csak azt tapasztalom és látom, hogy a többség addig nem mozdul, míg valami töréspont erre rá nem kényszeríti, és ami a léte legalsóbb szintjein érinti. Szomorú valóság ez, viszont megéri megfizetni talán még ezt az árat is, ha az apátiából kimászva új magok fognak talajt, amiből új hajtások fejlődhetnek.

Tovább

Mártír vagy fanatikus?

Az előző bejegyzésben Rudolf Höss emlékiratai kapcsán említettem, hogy van még egy tanulságos vonása mindannak, amit az auschwitzi táborparancsnok leírt saját könyvében - és sajnos ez a tanulság nagyon konkrét módon éppen a vallást, a hitet, Isten követését érinti. A haláltáborokban ugyanis volt egy konkrét csoport, akiket kifejezetten a hitükért küldtek a gázkamrákba, és bár azt szeretném mondani, hogy ezek az emberek hősi halált haltak (valahol így is van), mégsem vagyok képes ezt ennyivel letudni.

Mindenki tudja, hogy Auschwitz többnyire a zsidóság megsemmisítésének emblematikus helye, ahol az emberiség egyik legnagyobb bűntettét követték el Isten választott népe ellen. Nem csökkentve ennek a kijelentésnek a súlyát, voltak azonban más csoportok is, akik ezerszámra haltak meg a Rudolf Höss vezette halálgyárban: cigányok, oroszok, melegek. És akadt egy kifejezetten vallási okokból elpusztításra kijelölt társaság is, mégpedig Jehova Tanúi.

Most nem szeretnék azzal foglalkozni, hogy Jehova Tanúi kicsodák és milyen teológiai jellegű vitám van velük. A klasszikus keresztény Szentháromság-tan tagadása jelen kérdés szempontjából többnyire irreleváns. Auschwitzban ez ugyanis nem volt fontos. A náci rezsim mindösszesen annyit látott ezekben az emberekben, hogy Istent (Jehovát) makacsul követik, megtagadják a katonai szolgálatot és a tisztelgést az állami intézmények előtt, valamint állandóan a Bibliára hivatkoznak. Ez így együtt elegendő ok volt a gázkamrára.

Számomra kifejezetten meglepő, hogy Rudolf Höss milyen sokat ír róluk az emlékirataiban. Úgy fogalmaz, hogy Jehova Tanúi szorgalmasan dolgoztak a táborban, készségesek voltak, sőt az ő személyes háztartásában három évig két Tanú is besegített: "A feleségem gyakran mondogatta, hogy ő sem tudna jobban gondoskodni mindenről, mint ez a két asszony." Úgy tűnik, mintha ezeknek az embereknek lett volna valamiféle külön megbecsültségük a táborokban, ami a többi csoport tagjaira nem volt ennyire jellemző. Miért történt így?

Talán azért, mert Jehova Tanúi groteszk módon elégedettek voltak a sorsukkal Auschwitzban. Ennek oka természetesen az, hogy hitük szerint a szenvedéseiknek és haláluknak óriási jutalma lesz Jehovánál. Höss korábban a sachsenhauseni koncentrációs tábor parancsnoka is volt, ahol akadt két "fanatikus jehovista": ezek olyan "szenvedélyes odaadással fogadták a testi fenyítést, hogy az ember szinte kénytelen volt feltételezni, hogy perverz hajlamaik vannak". Amikor közölték velük, hogy ki fogják végezni őket, szinte magukon kívül voltak az örömtől, majdhogynem követelték saját agyonlövetésüket, és futólépésben mentek a kivégzés helyszínére. Jehovánál akartak lenni, amire óriási áldásként gondoltak. Megdicsőülten álltak a golyófogó fal előtt, felemelt karokkal - a látvány kapcsán még a szörnyeteg Rudolf Höss is mintha megdöbbenne, amikor így fogalmaz: "Ilyennek képzeltem az első keresztény mártírokat, amikor az arénában arra vártak, hogy széttépjék őket a vadállatok. Átszellemült arccal, szemüket az égre emelve, imára kulcsolt és magasba emelt kézzel mentek a halálba." A könyv azt is megemlíti, hogy a kivégzésben részt vevő katonák is teljesen a látvány hatása alá kerültek.

Az ember azt gondolná tehát, hogy Jehova Tanúi valamiféle mártírhalált halva jó példát mutattak a náciknak. Legalább némelyiküket picit elgondolkodtatták, talán voltak köztük, akiket jobb útra térítettek? Még a legkérgesebb szívű német katona is megáll ilyenkor és megkérdezi magától, tényleg egy fanatikust pusztít el ilyenkor vagy jámbor, Istent követő embereket, akikre inkább fel kellene néznie? Ahogyan Tertullianus is beszélt az ókorban a mártírokról, szinte buzdítva a római hatalmat, hogy nyugodtan kaszáljon csak végig a keresztényeken, hiszen a mártírok vére magvetés, mintha ehhez hasonló jelenetet látnánk a náci haláltáborokban. 

Sajnos azonban mindez csak egy romantikus kép, amelyben az ördög máshol lakozik. Rudolf Höss és társai számára tényleg követendő és jó példák voltak Jehova Tanúi, csak nem úgy, ahogyan mi szeretnénk erről hallani. A Tanúk hitbeli odaadásából nem azt olvasták ki ugyanis, hogy az istenfélelem milyen nagyszerű dolog és ilyen embereket kivégezni mennyire szörnyű bűn. Hanem valami egészen mást: az odaadó fanatizmus erejét. Nagyon tanulságosak Höss szavai, amikor ezt írja:

"Himmler és Eicke számtalanszor állították a bibliakutatók fanatizmusát követendő példaként az embereik elé. Éppolyan fanatikusan, éppolyan rendíthetetlenül kell az SS tagjainak hinni a nemzetiszocializmus eszméjében és Adolf Hitlerben, mint ahogy a bibliakutatók hisznek Jehovában - mondták. Adolf Hitler országa csak akkor fog tartósan fennállni, ha az SS tagjai világnézetileg ilyen fanatikus hívők lesznek. Csak az énjükről az eszméért lemondani hajlandó fanatikusok közreműködésével lehet egy világnézetet elterjeszteni és folyamatosan fenntartani."

Van ebben valami elborzasztó, még ha nincs is benne semmi meglepő. Jehova Tanúi hősies mártírhalálából kivégzőik nem azt olvasták ki, amit kellett volna. Ők nem a mártírokat, hanem a végsőkig elmenni képes fanatikusokat látták bennük. Nem a hitükre lettek kíváncsibbak, ami ilyen odaadásra sarkallta őket, csupán azt a viselkedést irigyelték el tőlük, hogyan halnak meg egy eszméért. Gyöngyök kerültek a disznók elé. Számukra a "jehovisták" nem a mélyen hívő emberek ideáltípusai, hanem a fanatizmus eszményi képviselői lettek.

Szerintem ennek óriási tanulsága van a mi számunkra is.

Persze elkényelmesedett nyugati emberként nem olyan kontextusban állunk a társadalom előtt, ahogyan ezek a szerencsétlen Tanúk a haláltáborokban. Ám ettől még hatalmas kihívás számunkra nemcsak az, hogy mit mutatunk magunkból és hogyan, hanem az is, hogy miként olvassák az életünket azok, akik látnak bennünket. Nyilvánvaló, hogy az emberek elsőként azt fogják észrevenni bennünk, ami bennük is megvan. A nácik fanatikusok voltak, természetszerűen felismerték tehát Jehova Tanúiban is a fanatizmust. De a hermeneutikájuk ezen a ponton meg is állt. A hitük tartalmára már nem voltak kíváncsiak. Tudomásul kell venni, hogy az emberek jó része pont így viszonyul hozzánk. A hitünk tartalma alapvetően nem izgatja őket, a viselkedésünk annál inkább: ha azt szeretnénk, hogy ne utóbbival legyenek elfoglalva, hanem eljussanak előbbihez is, mégis komoly figyelmet kell fordítani utóbbira. Én nem szeretném, hogy "félreolvassanak" az emberek - noha persze ezt nem tudom teljesen megakadályozni, nem csupán rajtam múlik. De amit lehet, szeretnék megtenni ezért. 

Furcsa dolog, de komolyan úgy érzem, ez a bolond Höss most segített nekem! Nem gondoltam eddig sem gyűlölködve Jehova Tanúira, de általában határozottan elutasítom őket, még szóba állni se vagyok hajlandó velük, ha hozzám szólnak az utcán és próbálnak beszédbe elegyedni velem. A könyv hatására viszont úgy érzem elmozdult bennem valami - mégpedig pozitív irányban. Ha ez az őrült náci csak a fanatikust látta meg bennük, akkor én többet szeretnék. Nem, nem fogadom el és határozottan elutasítom a tanaik jó részét ezt követően is, de nem akarom őket emiatt lenézni és elvetni. A gonosztól annyit meg kell tanulnunk, hogy jobbak akarjunk lenni nála. Ha erre sem vagyunk képesek, akkor veszítünk el mindent, ami számít.

Tovább

A vérszomjas bestia

Valószínűnek tartom, ha valaki szereti a dogmatikát, a hamartiológia így sem tartozik a kedvenc területei közé. Pedig a bűnnel foglalkozó teológiai kérdések elképesztően fontosak: ha manapság valahol látunk úttévesztéseket, az pont ez a kérdés. Ugyanakkor legalább ilyen fontos az is, hogy a bűnről ne csak egyféleképpen, azaz a teoretikus dogmatika módján beszéljünk. Néha egy olyan könyv jobban megérteti az emberrel a bűn lényegét, aminek semmi köze a dogmatikához. Egy ilyen könyv volt a kezemben, mégpedig az auschwitzi táborparancsnok, Rudolf Höss írása, amelyet most ismét kiadtak magyar nyelven.

Száznegyven oldal teleírt lap, és még húsz-harminc oldal egyéb témák: ezt hagyta maga után Rudolf Höss, a hírhedt haláltábor első számú mészárosa, aki egymilliónál is több ember haláláért felelős. A róla szóló zseniális film egy hónappal ezelőtt került a mozikba, nem csoda, hogy az emlékiratait újra megjelentették magyar nyelven. Végigolvastam, habár őszinte leszek, volt néhány olyan gondolat, ahol fizikai nyomást éreztem a gyomromban, a rosszullét környékezett. Höss elmélkedéseit meglehetősen cinikusan ezzel fejezi be: "A nyilvánosság lássa csak bennem továbbra is a vérszomjas bestiát, a szörnyű szadistát, milliók gyilkosát, mert a széles tömegek képtelenek másképpen elképzelni Auschwitz parancsnokát. Úgysem fogják megérteni soha, hogy neki is volt szíve, és nem volt rossz ember".

Ez az ember egymilliónál több bestiálisan kivégzett, náci ideológia miatt széttrancsírozott, agyonvert, tarkónlőtt, elgázosított, majd szénné égetett, hamvait a folyókban szétszórt gyermek, nő és férfi után tulajdonképpen "nem rossz ember"-nek nevezi önmagát és gyakorlatilag a közvélemény értetlenségére mutat rá. Vérfagyasztó ez önmagában - s egyben az egyik kiváló hamartiológiai tanulsághoz is elvezet: mindegy, hogy egy embert ölsz meg vagy egymilliót abban a tekintetben, ha nem ismered fel amit tettél. Bűntudat nélkül nincs az a vérfürdő amit ne tudnál a magad számára megmagyarázni. Rudolf Höss lelkét felfalta a nemzetiszocializmus, és ezzel együtt láthatóan azt a képességét is, hogy érteni legyen képes mi a bűn.

De az igazi sokkot a könyvet elolvasva az okozza, hogy ennek ellenére mégsem szűnt meg önazonos lenni. Ahhoz hasonlóan, ahogy Pál apostol éppen saját fanatizmusából kitörve keresztény lett, s mégis megőrizte személyisége alapvonásait, Höss éppen ellenkező utat járt be: egy antipálfordulatot. Életrajzából kiderül, hogy eredetileg papnak készült(!), de gyóntató atyája kifecsegte édesapjának titkos bűneit, így ennek köszönhetően megroppant az egyházba és a vallásba vetett bizalma. Aztán egyre messzebb és messzebb távolodott Istentől, míg végül a hitben gonoszságot és elvetendő jelenséget azonosított a maga számára. Ugyan később is vallásosnak nevezte magát, de ez már csak lelki pózolás valódi szívbeli hit nélkül. Ezt többször kiemeli a könyvében. Nem akarom persze azt mondani, hogy azért lett belőle táborparancsnok Auschwitzban, mert elfordult a hittől. De azt viszont nagyon is akarom mondani, hogy ha nem fordult volna el, az élete jó eséllyel egyáltalán nem így alakul. 

Rudolf Höss kapcsán azonban a leginkább sokkoló felismerés mégis az, amit az ember iszonyúan vonakodva hajlandó csak beismerni magának, és bármi áron kerülni igyekszik, hogy kimondja. Ahogy a könyvet olvassuk, lapról-lapra formálódik bennünk a gondolat, amitől legbelül állandóan menekülni akarunk. Ez pedig úgy szól, hogy bizonyos értelemben Höss sehogyan sem tűnik különleges szörnyetegnek. Bár az lett volna! Dühöngő bolond, tajtékzó őrült, akire zubbonyt lehet húzni és akkor könnyen rámutathatnánk: hát ez a srác totálisan bekattant, nem normális, vagyis az a lényeg, hogy gyökeresen más, mint mi vagyunk. De Rudolf Höss sajnos nem ilyen volt. Teljesen átlagosak tűnik, sőt bizonyos gondolatai talán még rokonszenvesek is. Ha az utcán találkoznánk, ha szimplán csak beszélgetnénk vele, jó eséllyel egy halálosan átlagos, sőt kedves fiatalembernek vélnénk. Összezavaró ez: ha nem tudnám kicsoda, pont olyan lenne, mint bárki más. Akármelyik ember körülöttem. Vagy... esetleg én magam?

Azért ez túlzás. Ugye én soha nem csinálnék ilyet. Engem máshogyan neveltek. Más fából faragtak. A légynek se tudnék ártani, nem vagyok erőszakos ember. És akkor elkezdjük megmagyarázni, hogy biztosan találunk valamit Höss családjában, a környezetében, a szerencsétlen történelmi helyzetben, vagy bármiben, ami így együtt olyan életúthoz vezette, hogy végül az lett belőle, aki lett: egy szörnyeteg. Persze azt tényleg nem szeretném mondani, hogy bármelyikünk biztosan lehetne Rudolf Höss - ez így nem volna igaz. Mert nekünk valóban mások a körülményeink és talán az alapszemélyiségünk is. Valahol viszont mégis letaglózó beismerni, hogy adott körülmények között nem tudjuk mi milyenek lennénk, és a Rudolf Höss-féle szörnyetegek pontosan erre emlékeztetnek minket. A saját kiszámíthatatlanságunkra, a saját belső bizonytalanságunkra, a kibillenthetőségünkre. Utálatos ezt beismerni. Undorító még a gondolat is, hogy hasonló fordulat szinte bárkivel megtörténhet.

Rudolf Höss nem attól volt "vérszomjas bestia", mert ilyenné tette a családja, a náci propaganda, a körülmények - noha ezek így együtt iszonyú sokat nyomtak a latban. Az igazi szörnyeteg az a bűnre való fogékonyság, ami sajnos mindannyiunkban jelen van. Más kérdés, mi hogyan rezonálunk rá, mit kezdünk vele, mennyire engedjük tombolni, de ez a hajlam bizony mindenkiben ott lapul. És úgy képes uralni az embert, hogy adott esetben észre sem veszi, sőt akár önként szolgáltatja ki magát neki. Kell ennél mélyebb rendszeres teológiai-hamartiológiai tanulmány, mint ennek az embernek az emlékiratai? Zseniálisan fejezi ki mindezt a közönyt, teljes deformációt Robert Merle "Mesterségem a halál" című regénye, ahogyan a Hösst alakító karakter hazamegy a "munkából" minden nap, azaz kilép a koncentrációs tábor kapuján, és mint aki jól végezte dolgát, éli a szép családi életét. Vizuálisan letaglózóan jelenik meg mindez a most mozikban elérhető Érdekvédelmi terület című filmben, ahol a Höss család szép villáját látjuk, az ápolt kertet, a pedáns családot, amely szó szerint a haláltábor szögesdrótokkal körbevett szomszédságában állt - a távolban a krematórium füstölgő kéményeivel. Milyen bemocskolt lelkű embernek kell lenni ahhoz, hogy valaki az eszményi családi házát a hullaszagú mészárszék fala tövébe építse fel és miközben távoli lövések meg emberi sikolyok hangja tölti meg a levegőt, pancsikoljon a kerti medencében a gyerekeivel? Hogyan lehet jóízűen falatozni egy olyan kertesházban ücsörögve, ahol a fal másik oldalán éppen fejbelőnek asszonyokat és síró gyermekeket ideggázzal taszítanak a halálba?

Hát így lehet, így lehetett.

Rudolf Höss emlékiratait kötelezővé tenném a teológiai karokon dogmatikából, azaz hamartiológiából. Sokkal élesebb képet mutat arról mi a bűn, mint akármelyik korszakalkotó teológus rendszeres műve. Olyan lelki rétegekben érteti meg az emberrel a gonoszság mibenlétét, hogy Höss karaktere mellett a legnépszerűbb horrorfilmek földöntúli szörnyetegei papírmasé figuráknak tűnnek csupán. És van itt még egy dolog, amit a következő bejegyzésben külön is szeretnék kiemelni, mert a könyvből nemcsak a bűn lélektanát, de a fanatizmusét is egészen különleges módon lehet megérteni...

Tovább

Nagy kanál halál: fekete madarak Európa felett?

A társadalmi jelenségeket és tendenciákat általában nem egyféleképpen lehet, sőt talán nem egyféleképpen érdemes magyarázni és megérteni. Azok a kérdések, melyek az emberi élet értékéhez szervesen kapcsolódnak, különösen is bonyolultak - és a tapasztalat azt mutatja, ha mégis megpróbáljuk sematizálni őket, abból általában nem szoktak jó dolgok kisülni. Mindez a 777blog egyik friss írása kapcsán jutott most eszembe.

Szégyen vagy gyalázat, esetleg mindkettő, de bevallom őszintén, nem ismerem Németh Hunort, eddig nem olvastam egyetlen cikkét sem és amennyire képes voltam gyorsan utánajárni, talán egy katolikus elkötelezettségű szerzőről lehet szó. De igazából ez mindegy is, nem számít, nincs tényleges súlya, annál inkább érdemes viszont átböngészni a fentebb belinkelt kis eszmefuttatást - ami az emberben olyan benyomást kelt, mint amikor egyszerre érzi magában az egyetértést és a vitaindító kérdéseket. Vagyis miközben bólogat a leírtakra, máris belehelyezkedik a "másik oldal" pozíciójába - pozitív érzései ellenére is.

Merthogy első gondolatként annyit feltétlenül le akartam írni, hogy Németh Hunor gondolataiban abszolút van igazság. Tényleg úgy tűnhet első és második látásra, mitöbb értelmezhető úgy, hogy Európában mintha valamiféle "halálkultúra" megjelenésének lennénk tanúi. A cikk lényege röviden annyi, hogy míg korábban Európa számára az emberi élet értéke szinte szent és megkérdőjelezhetetlen volt, mostanság mintha ellenkező szelek fújnának. A múlt héten Franciaországban alkotmányba foglalták az abortuszhoz való jogot, egyre több fegyvert küldenek Ukrajnába, és Karsai Dániel jól ismert ügye kapcsán felmerült például mifelénk is az aktív eutanázia támogatásának lehetősége.

Azaz: egy jó nagy kanál halál minden fronton. Európában mintha gyökeret vert volna a halál, mint opció választása.

"Most nem szándékozom politikailag megítélni ezen történéséket, csupán azt szeretném megvilágítani, milyen könnyen teszik le emberek a voksukat a halál, a pusztítás mellett." - fogalmaz Németh Hunor, aztán hozzátesz egyfajta hipotézist, disztópikus víziót is: "...bele sem merek gondolni, hova vezet és hol van annak a folyamatnak a vége, ahol szabad magatehetetlen, beteg embereket ölni, magzatokat megfosztani az élettől, nem okoz gondot emberek sokaságát egy teljesen fölösleges háború frontjára vezetni, mintha csak robotok lennének, és attól sem riadunk vissza, ha ártatlan civilek tömegét veszélyeztetjük a háború eszkalációjával.".

Namost, én egy pillanatra sem szeretnék belebújni abba a kabátba, hogy egyrészt bagatellizáljam az itt felvetett területek valóban elképesztően fontos és összetett jelenségeit - az abortusz, a háború, az eutanázia óriási tématerületek és külön-külön megérnének többkötetnyi kifejtést -, másrészt viszont azt sem akarom, hogy olyan fekete madarakat fessek az égre, melyek nincsenek ott.

Mielőtt bárki a fejemhez vágná: nem vagyok sem abortuszpárti, sem háborúpárti, sem eutanáziapárti. De már itt is az első dolog, amit mondani akarok. Hiszen ki az az őrült (és ha tényleg van ilyen, akkor talán jogosan nevezhetjük annak), aki kifejezetten pártolja kisgyermekek megölését, egy ország háborús szétpusztítását vagy a háború eszkalációját, esetleg azt, hogy magatehetetlen beteg embereket megöljünk? A nyugati demokrácia gyomrából mindenféle furcsa dolog kijött már, de azért mégis bátorkodom azt mondani, hogy itt még a "pártiság" sem azt jelenti, hogy emberek tömegei kéjes élvezettel ölnek csecsemőket, csak azért akarnak Ukrajnának fegyvert adni, hogy direkt kiszélesedjen a háború, és az eutanáziával az a legfőbb céljuk, hogy minél több magatehetetlen ember mielőbb meghaljon. Ha ilyen fénytörésben látjuk és láttatjuk ezeket a dolgokat, akkor egyszerűen hibát követünk el.

Igen, voltak és biztosan vannak is olyanok, akik tényleg ilyen bolondok, ideológiai meggyőződésből gyilkolnak - gondoljunk itt a Gulágra vagy akár Auschwitz krematóriumaira - de szerencsére nem mondhatjuk azt, hogy ők képviselik a tipikus európai ember karakterét.

Amit Németh fel sem vet a cikkében, pedig jelentősen árnyalhatná vele, hogy ezeket a dolgokat az emberek nem azért teszik, mert jónak és klassznak gondolják, hanem mert egyrészt valami oknál fogva indokoltnak tartják őket még a borzalmaik ellenére is, másrészt bármilyen furcsa, mert éppen az élet védelmét is láthatják bennük. Vegyük Karsai ügyét (amiről már viszonylag sokat írtam itt a blogban). Abszolút szabad és kell is vitatni, amit a haldokló alkotmányjogász kér a maga számára - de azt talán nem fair vitatni, hogy indoka nem az öngyilkosság élvezete vagy ahogy Németh fogalmaz, hogy letegye a voksát "a halál, a pusztítás mellett". Ha valaki esetleg figyelemmel kíséri Karsai személyes írásait, öt perc alatt világos lesz számára, hogy ilyesmiről szó sincs. Megismétlem, nem kell egyetérteni vele, de azért annyit vegyünk már észre, hogy az egész küzdelem a méltó halálért éppen az élet értékéről szól és nem az értéktelenségéről - de biztosan nem arról, hogy Karsai a halál mellett voksoljon! 

Utálom a háborúkat, mindegyiket, kivétel nélkül! Azt is elfogadom, hogy alaphangon a háborúk értelmetlenek, feleslegesen halnak meg emberek tömegei, és többnyire az emberi ostobaság termékei. A katonáskodásban számomra semmi "macsós" nincsen, sőt egészében érthetetlennek tartom, ha valaki attól érzi férfiasnak magát, mert kiművelten tudja hogyan kell egy másik embert elpusztítani. De azért... ha egy országot megtámadnak, akkor éppen az élet értéke védelmében csak jogos valamennyire a védekezés, mégpedig a szívós, hosszas, kitartó, életmentő ellenállás. Én sem szeretnék belemenni a lassan kibogozhatatlan orosz-ukrán konfliktusba, ennyit azonban fontosan tartottam leírni. Ezt a történetet sem úgy lehet csak értelmezni, miszerint itt valamiféle "halálkultuszt" szolgálna ki Európa - gondolom az ukránok sem úgy élik ezt meg, hogy "a halál, a pusztítás mellett" teszik le a voksukat, hanem inkább pont azok élete mellett, akiket egyelőre nem vitt el ez a mocsok háború, akik életben vannak és akik életben maradhatnak. Ezért érthető Izrael védekezése a Hamász terrorjával szemben, ahogyan Ukrajnáé is Putyin rezsimjével szemben.

Egyszóval, azzal nem volt alapvető gondom, amit Németh Hunor leírt - inkább azzal volt, amit nem írt le. Ezeket a kérdéseket szerintem nem érdemes egyféle perspektívából tárgyalni és értelmezni. És természetesen ez azt is jelenti, hogy a dolgok progresszív-megengedőbb olvasata sem elég kritikai szemlélet nélkül. Nekem a nyugati és nyitott gondolkodást az jelenti, hogy olvasatokat teszünk egymás mellé, ezeket mérlegeljük, és szabadon lepároljuk magunknak azt, amit gondolunk. Ez legalábbis az egyén szintjén így működik - és jól működik így. A törvényhozás persze más kérdés, de talán egy nyitott társadalomban lehet és szabad erről vitatkozni.

Tovább

Bővölködésvita - érvekben szűkölködve

Ha csak olyanokkal beszélsz és olyanoknak beszélsz, akik isszák a szavaidat, akkor nem fogod tudni biztosan miben van igazad és miben tévedsz! Ez volt az egyik konklúzióm annak a vitaestnek a kapcsán, amelyen a közelmúltban járhattam Fináli Gábor rabbinak és az Ábrahám Sátra Zsinagógának köszönhetően. A vita elvileg a bővölködésteológia két oldalát mutatta meg, de azt mondom, inkább más dolgokat hozott a felszínre...

Azt tapasztalom, komoly témák egy idő után gumicsonttá válnak: s talán már itt tart valamennyire az amerikai egyházi közegből "ideérkezett" prosperitás teológia, avagy a nálunk inkább bővölködés evangéliuma néven elhíresült szellemi áramlat. Sokat diskuráltunk már róla, felemlegettük a ferdítéseit, fejünket csóváltuk a maguknak sugárhajtású repülőgépeket vásároló amerikai "sztárprédikátorok" miatt, kijelentettük mennyire rossz Istenből pénzosztó automatát csinálni, megfosztva őt a szuverenitásától. Néha az az érzésem, túltárgyaltuk a témát, elmondtunk már róla mindent, amit érdemes elmondani.

Igaz ami igaz, olyanra nem emlékszem, hogy nyilvános vitára is sor került volna Magyarországon a bővölködésteológiát támogató és ellenző oldalak között. Fináli Gábor  rabbi remek kezdeményezésére azonban most erre is sor került. Négyen ültek az asztalnál, a Hit Gyülekezetét reprezentáló(?) Nagy József evangélista, a szabadkeresztény Gere József, illetve velük szemben a prosperitás teológiát elutasító oldalon Kiss Máté evangélikus lelkész, valamint Szabó László református lelkész. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy milyen nagyra értékelem Fináli Gábor azon kezdeményezéseit, miszerint egy zsidó zsinagógába rendszeresen invitál keresztényeket ilyen típusú vitaestekre - tessenek példát venni róla!)

Én pedig nézőként - bevallom őszintén - kissé tudathasadásos állapotban hallgattam ezt az egészet. Merthogy keresztény identitásomat tekintve leginkább pünkösdinek tartom magam (még ha nem is vagyok egy az egyben hitvallásos pünkösdi), mégis abszolút az volt az alapélményem, hogy a nagyegyházakat képviselő oldallal értek egyet a kérdések jó részében. A helyzet egész egyszerűen az, hogy a bővölködésteológia  az erre fogékony kisegyházakat fertőzte meg leginkább és az igazi szellemi pusztítást is az ő köreikben vitte véghez. Ennek oka nyilván sokféle, de ami az egész este folyamán eszembe jutott, hogy az egyik ezek közül nyilván a szisztematikus és következetes teológia hiánya. A kisegyházak a nagyokhoz képest viszonylag laza szervezeti és teológiai formákban működnek, aminek van számos előnye, ugyanakkor komoly hátránya, hogy mindenféle szellemi áramlat, szenzációs marhaság akadálytalanul képes felvevő közeget találni a soraikban. Hát még az olyan gondolatok, miszerint ha sokat dobsz a perselybe, kapsz egy Mercédeszt a Jóistentől! Ki ne szeretné ezt hallani?

Szóval, mivel nincs igazán kidolgozott teológiai rendszer és nincs olyasféle szilárd hitvallás, mint a sokszor lesajnált történelmi egyházakban, ez nemcsak könnyedén nyit ajtót mindenféle vadhajtásos szellemi irányzat importálása előtt, hanem a lazaság miatt maguk a pünkösdi-karizmatikusok se látják mindig miben miért hisznek, vannak-e egyháztörténeti előzményei a hitük bizonyos elemeinek, és úgy egyáltalán milyen veszélyei lehetnek némely gyülekezetekbe betörő szellemi áramlatnak.

A vitaest azonban mégsem a tulajdonképpeni téma miatt volt számomra tanulságos, hanem inkább olyan általános vitatechnikai jelenségek miatt, melyek sajnos jól mutatták a neoprotestáns fél rendezetlenségét. Nem szeretném őket sem kioktatni (milyen alapon is tenném?), viszont néhány pontban leírom a saját konklúzióimat az eset kapcsán, melyek szerintem fontos ismérvét képezik egy színvonalas vitának:

1. Vitára úgy szerencsés megérkezni, hogy nemcsak a saját, hanem a vitapartner álláspontjából is készültem. Nem azért, mert "kémkedek" a "másik oldal" után, hanem azért, mert ez így tisztességes: hiszen ha azt sem tudom mit állít a vitapartnerem, mit keresek az asztalnál?

2. Egy vitában ugyan a másik emberrel vitatkozom, de nem a személyével, hanem az állításaival foglalkozom. Nem fair minősíteni, különösen nem leminősíteni a másikat - olyat kijelentve például, hogy míg én "nyolcszáz lóerős motoron" száguldok, ők csak "gyalog mennek". Ez egyszerűen bunkóság. Bocsánat, de nincs rá jobb kifejezésem.

3. A vitában érvek ütköznek érvekkel, az érvek mögött pedig elvek állnak. Nem szerencsés a saját álláspontomat anekdotákra építeni - azaz a vita folyamán sehogyan sem ellenőrizhető, lenyomozhatatlan, kideríthetetlen csodás történetekre. Persze illusztrációként jó dolog felhasználni egy-egy narratívát, de ezek nem képezhetik egy teológiai diskurzus gerincét.

Sajnos a fenti három pont egyikét sem sikerült megvalósítania a kisegyházi oldal résztvevőinek, sőt Nagy József és Gere József mindhárom tekintetben többször is belecsúszott újra meg újra ugyanabba a hibába. Bár meglátásom szerint a bővölködésteológiához csak közvetve kapcsolódik a szesszacionista-kontinuacionista vita anyaga a csodás karizmákról (az egész diskurzus egy ponton meglehetősen elcsúszott ebbe az irányba), az egész este sodrásában mégis előkerült a nyelveken szólás és a gyógyítás kérdése - és ami a legborzasztóbb, hogy még ezekben a témákban is az asztal nagyegyházi fele hozta az értelmezhető érveket, noha az ember arra számítana, a kisegyházi fél járatosabb az ilyen kérdésekben.

A vitaest élesen rávilágított arra, hogy borzasztóan kevés élményekkel, sztorikkal, dramatizált narratívákkal rendelkezni - ha nincs ezek mögött egy valamennyire átgondolt és összerakott teológia. És ahogy a bevezetőben említettem, az is kevés, ha mi pünkösdi-karizmatikusok mindig a "saját közönségünk előtt játszunk": mert amikor kilépünk a kényelmes közegünkből és mérlegre tesznek minket, láthatóan könnyűnek találtatunk. Vajon a pünkösdi-karizmatikus mozgalom számára mikor érkezik el az a pillanat, amikor pénzt, időt, energiát lesz hajlandó fordítani egy szisztematikus és sajátosan kisegyházi dogmatikai rendszer felépítésére? Angolszász nyelvterületen vannak már ilyen kezdeményezések, de jó lenne ha nem maradnánk le teljesen ezügyben Magyarországon sem. 

A jó hosszú vitaest teljes felvételét itt tudjátok megnézni! Csak erős idegzetűek számára ajánlom! :-)

Tovább