Amivel elmolyoltam az évet...

Lassan már sajátos tradíciómmá válik, hogy a blog évzáró bejegyzését az év közben általam olvasott legjobb olvasmányélményeimről írom. Szerencsére idén is van miből válogatnom, még akkor is, ha a legtöbb általam olvasott könyv átlagos vagy annál kicsit jobb színvonalú volt, de mégis akadt, ami jelentősen meghaladta a közepes szintet. Szubjektív ajánlás következik, melyben a regényektől az ismeretterjesztésen át a teológiáig mindenféle terítékre kerül, aminek köze van a hithez.

Az év kifejezetten erősen indult számomra, amikor belekezdtem az egyre népszerűbb kanadai sci-fi író, Robert W. Sawyer vallásos témát feszegető alkotásába. A Kifürkészhetetlen remek stílusban megírt, filozofikus hangvételű regény, melyben egy Hollus nevű földönkívüli pontosan azért látogat meg bennünket, hogy Istenről beszélgessen velünk. Ám pechjére egy elkötelezett ateistával veszi fel a kapcsolatot, aki ráadásul halálos betegségben szenved. Az abszurdnak tűnő találkozás igencsak felcsigázó disputákhoz vezet a két faj között, s aki a sci-fit nem "űrhajós lövöldözésként" tudja csak elképzelni, az remekül fog szórakozni rajta. A regényről itt már írtam egy rövid ajánlást.

A blog rendszeres olvasói hónapok óta figyelemmel kísérhették azt a teodíceát is érintő sorozatomat, amelynek még mindig nem tettem pontot a végére, s valószínűleg nem is fogok. Isten könyörtelenségéről, a kánaáni népirtásokról, az Ószövetség és az Újszövetség istenképe közötti különbségekről szól a polemikus hangvételű elmélkedés, melynek kiindulópontját egy remek vitakönyv, a Show Them No Mercy adta. A kötetben négy teológus esik egymásnak, hogy ezekről a kérdésekről élénk eszmecserét folytassanak. Aki szereti az ilyesmit és tud angolul, szerintem nem fog csalódni a kötetben!

Ha már a vitáknál járunk, a blogban is emlegetett Bart Ehrman munkássága - aki elfordulva a hitétől agnosztikus lett - egyes újszövetséges kutatók zsebében kinyitotta azt a bizonyos bicskát. Ehrman botránykönyvet is írt Misquoting Jesus címmel, melyben saját lelki vergődésétől kezdve az evangéliummal szembeni fenntartásaiig sokféle dolgot fogalmazott meg. Erre válaszul Timothy Paul Jones egy meglehetősen jól forgatható és jó érvekkel operáló válaszkötetet írt Ehrmannak Misquoting Truth címmel, ahol sorra veszi a Jézussal és az Újszövetség megbízhatóságával szemben megfogalmazott szkeptikus állításokat. Nekem az volt a benyomásom, hogy bár az ilyen viták tipikusan soha nem érnek véget, Paul Jones érvei megállják a helyüket és feldobják a labdát Ehrmannak - bár nem tudom hogyan reagált ő erre a kötetre.

Kétségkívül mondhatom, hogy számomra ebben az évben a legjobb könyv díját John H. Walton teremtésteológiával foglalkozó műve vitte el, amit nemcsak elolvastam, de alaposan ki is jegyzeteltem magamnak. A The Lost World of Adam and Eve a laikusoknak és mélyebben érdeklődőknek egyaránt egy jól tagolt, könnyen követhető olvasmány, ami azzal a meghökkentő állítással kezdődik, hogy a teremtéstörténet elsősorban nem is az anyagi világ megteremtéséről akar szólni. Az idétlennek tűnő állítás mögött jól megalapozott érvelés húzódik, amit annyira izgalmasnak találtam, hogy egész sorozatot írtam róla itt a blogban (ennek első része itt olvasható). A könyvet azoknak is ajánlom, akik mostanság kezdtek el angol nyelven olvasni: Walton egyszerűen, letisztultan, érthetően ír, ahogy az egy rendes szerzőhöz illik is.

Szorosan Walton munkája mögött az év legfelcsigázóbb könyve számomra Derek Flood nem eléggé közismert írása, a Disarming Scripture volt. A könyv, melynek címe magyarul talán a "Szentírás lefegyverzése" lehetne, a fentebb már említett dilemmáról szól: az Ószövetség erőszakosságáról, a rengeteg vérontásról, az isteni haragról, melyek mellett ott áll a kegyelem is. Flood provokatív írásának kiindulópontja, hogy kétféle megközelítést vázol fel: az egyiket az unquestionable obedience ("megkérdőjelezhetetlen engedelmesség"), míg a másikat a faithful questioning ("hithű kérdésfeltevés") nevekkel látja el. Természetesen utóbbi ajánlja, mint amelynek mentén úgy lehet válaszokat keresni, hogy az ember közben nem fordul szembe a hitével, de nem is tesz úgy, mintha ezek a dilemmák nem feszítenének belülről. A válaszkeresés alapja pedig, hogy érdemes lehet megtanulni úgy olvasni és alkalmazni az Ószövetséget, ahogyan Krisztus és Pál tette azt: egyfajta demilitarizáló szándékkal, mely az erőszakot nem, de a lényegi mondanivalót átemeli és aktualizálja saját jelenében. A kötetről itt már írtam egy rövid értékelést.

Gondolom nem árulok el nagy titkot, hogy kifejezetten szeretem a provokatív könyveket, és külön csemegének számít, ha ilyesmi nemcsak angol, hanem magyar nyelven is elérhetővé válik. Nos, Szilvay Gergely melegházasságról szóló vaskos munkája a szó legjobb értelmében kritikus a homoszexualitással anélkül, hogy fröcsögne a gyűlölettől és hangzatos jelszavakkal akarná inzultálni a melegeket. A helyzet az, hogy Szilvay "A melegházasságról" című munkájában indulatok helyett érvekkel hozakodik elő, forrásokra hivatkozik, konkrét felmérésekkel foglalkozik és meglehetősen tág kontextusban járja körbe ezt a rendkívül kényes témát. Elfogadni persze nem kötelező mindazt, amit a könyvben ír, de elolvasni olyanoknak is érdemes, akik az ellenkező oldalon állnak és hajlanak a kulturált vitára.

Kedvenc konzervatív szerzőm, John C. Lennox rövid és csattanós apologetikai könyvecskét írt, melyben nem kisebb személy érveinek vizsgálatára fordítja figyelmét, mint az ismert "tudóssztár" Stephen Hawking. Az Isten és Stephen Hawking című műben Lennox szórakoztató, közérthető és remek stílusban csavarozza szét Hawking érveit, melyek a magától keletkező Univerzum és a filozófia, mint a világeredetre választ kínáló opció kizárása mellett szólnak. "Így kell ezt csinálni" - mondja magában az elégedett olvasó, aki szereti ha hosszas mellébeszélés helyett valaki értelmesen és röviden képes mondanivalóját kifejteni. Lennox könyvecskéjének nemcsak a jól felépített érvelés az erőssége, hanem az is, hogy képes emészthetővé tenni a tudományt, a filozófiát és a teológiát. Mindamellett nem válik lekezelővé és bunkóvá ideológiai ellenfelével - ami a másik oldalról sajnos már nem minden esetben mondható el.

Végül szeretnék még említést tenni egy könyvről, amit bár nem sikerült még végigolvasnom, sőt szerzőjével rendesen tudnék vitatkozni sok állítását tekintve, mégis nagyon gondolatébresztőnek tartom. John N. Oswalt The Bible Among the Myths című munkája a Szentírás és a mítoszok viszonyáról akar igazi panorámaképet nyújtani. Alaposságát jól mutatja, hogy csupán a mítosz definíciója egy egész fejezet a könyvben, melyet követően igen mélyen taglalja a mítoszok anatómiáját, történelemhez való viszonyát, és igyekszik rámutatni arra, hogy a bibliai szemléletmód gyökeresen különbözik ezektől. Nos, ez az a pont, ahol elkezdeném Oswalttal a vitát, s néhány bejegyzést már írtam is a téma kapcsán (például itt és itt). Mindazonáltal minden kritikám ellenére el kell ismernem, hogy nagyon frappáns összefoglaló műről van szó, amit egyetértőknek és vitatkozóknak jó szívvel ajánlok.

Ezzel a bejegyzéssel pedig minden olvasómnak boldog karácsonyt és új évet kívánok! Pihenjetek, egyetek és igyatok sokat! A blog legközelebb év elején fog frissülni. Köszönöm, hogy idén is figyelemmel kísértetek!

Tovább

Szívvel és lélekkel

Régen bűnnek számított, de ma már a keresztények is csinálnak vállalható színházat, és nem is a világ túlfelén, hanem itt és most Magyarországon. A Jákim Stúdió Színházi Társaság óriási érdeme, hogy ellenállt az ördög kísértésének: színdarabnak álcázott, burkolt hittérítés helyett komolyabb feladatot vállalt, és színpadra vitte Dosztojevszkij klasszikusát, azaz a Karamazov testvéreket. Néznivaló volt.

Fotó innen

Az amatőr szónak mindig volt és lesz is egyfajta rossz csengése, különösen a professzionalizmussal csaknem túlterhelt világunkban, ahol egy asztalon fekvő tollat is csak akkor lehet arrébb tenni, ha az ember szakképesítéssel rendelkezik az ilyesféle tevékenység végzéséhez. A köztudat az amatőrséget a dadogva próbálkozókra, a csetlőbotlókra és a gyengébben teljesítőkre vonatkoztatja, akik reménytelen messzeségben vegetálnak a profik elérhetetlennek tűnő világától. Mindez azonban téveszme, ostoba kortünete a mai világnak. Szem elől tévesztettük, hogy az amatőrségnek rejtett ereje van: mégpedig a kendőzetlen lelkesedés, ami önerőből igyekszik leküzdeni minden nívótlanságot, a szívben gyökerező tenni akarás, hogy amennyire lehetséges, a publikum ne vegye észre, hogy itt és most műkedvelőket lát a sokszor túlértékelt hivatásosak helyett. Ez a lendületvágy kiváltja az egyszeri néző bizalmát, és még akkor is pártfogója marad az amatőröknek, ha néha kikandikál az a bizonyos lóláb. A gyengébb pillanatokban előforduló nyelvbotlások és szótévesztések, a hangosítási problémák a semmibe vesznek, ha közben azzal szembesülünk, hogy mindenki kiteszi a lelkét, aki a színpadon áll. A Jákim Stúdiósokkal pontosan ez a helyzet: kitettek a nézők elé mindent, ami bennük volt.

Szó mi szó, nagy terhet vettek a vállukra, amikor az orosz irodalom egyik klasszikusát vitték színpadra. A Karamazov testvérek, az apagyilkosság és a köré fonódó vallási-hitelvi kérdések nem a könnyen emészthető szirupos szórakozás világához tartoznak, sem a színészeknek, sem a színházba járóknak. Magam rendszeresen járok színházba, s persze ettől még laikus vagyok: mégis azt hiszem, színészembert próbáló feladat lehet a hivatásosak számára is, hogy egy ötfelvonásos, csaknem hat óra hosszúságú darabot mély hitelességgel előadjanak. Mire lehet akkor elég a puszta lelkesedés? Nos, a Jákim Stúdió választ adott erre a kérdésre, és azt hiszem meg is tette, ami tőle tellett. Nekem sok volt és túl hosszú, de mégis magával ragadó és figyelmet követelő. A valószínűleg nem túl bő költségkeret jótékony hatása, hogy a rendelkezésre álló színpadtechnikából és kellékanyagból a lehető legkreatívabb megoldásokat kellett kihozni - ami a "jákimosoknak" remekül sikerült. Némely alakítás pedig olyan színvonalúnak tűnt, hogy az ország bármely színpadán megállná a helyét. Akadtak hosszú percek és negyedórák, amikor úgy éreztem, vérbeli profikat látok a színpadon, akik eltűnnek saját karaktereik mögött. Nem is színészek már, hanem életre kelt figurák, hús-vér karakterek, ahogyan Dosztojevszkij megálmodhatta őket. Ezek azok a dolgok, amikor igazi energiacsere történik a színpad és a nézőtér között. Ilyenkor az emberekben belül kezd el dolgozni az eljátszott történet és annak magvas mondanivalója. Amikor mindez a vibrálás előadók és nézők között megvalósul, amikor kiépül ez a fajta kognitív-lelki híd, akkor és csak akkor lehet hitelesen üzeneteket tolmácsolni. Ez a több, mint ötórás játékidő alatt érzésem szerint nem egyszer sikerült, s akinek volt füle, hallotta mindazt, amit a társulat üzenni kívánt.

Kép innen

Jó dolog az, hogy van itt Magyarországon egy keresztény színtársulat. Végre van valami nívós, amit kirakatba tehetünk anélkül, hogy direkten nyomulósnak, szájbarágósan didaktikusnak és élvezhetetlenül ócskának kellene neveznünk, s csak az illendőség kedvéért, barátságosan mosolyogva rámondanánk azután, hogy Isten még az ilyet is tudja használni. Szerencsére nem ez a helyzet. Isten nem szorult rá arra, hogy megmentse a produkciót a lebőgéstől. A Jákim Stúdiós fiúk és lányok, nők és férfiak szerethető és hiteles módon beszélnek a hitről, ami köré a társulat egészének mondanivalója fonódik. Nyugodt szívvel és feszengés nélkül rájuk aggathatjuk a sokszor elcsépeltnek tűnő megjegyzést, hogy Isten áldása kíséri őket. Mert ez az igazság.

Tovább

A lehetséges és a valószínű

Az előző, önmagában megfontolásra érdemes témafelvetés a placebo-effektusról nem pusztán az Isten által teremtett biológiai felépítésünk öngyógyító mechanizmusairól szólt. Ennél többről van szó: arról, hogyan “működik” a hitünk, és hogy mennyire képesek vagyunk összekeverni egymással két olyan fogalmat, amiket tudnunk kellene szétválasztani.

















Azt hiszem minden hívő ember tucatszámra képes történeteket mesélni fantasztikus vagy kevésbé fantasztikus átélésekről, melyeket valaki mástól hallott. Csaknem megszámlálhatatlan elbeszélés és csodás sztori cirkulál az egyházban, ezek hihetősége pedig rendkívül ingadozó a bennük lévő megmagyarázhatatlan elemek mennyiségének függvényében. A történetek jellemzően csak egyetlen közös jellegzetességgel bírnak, mégpedig hogy soha nem lehet eljutni az eredeti forrásukig. Mindig csupán a narratívákban megörökített események után, és a kellő távolságból értesül az ember róluk, többnyire olyanoktól, akik személyesen nem voltak jelen.

Sokan, akik szembesülnek ezekkel a történetekkel, és igyekeznek eldönteni, hogy megbízzanak bennük vagy sem, megpróbálnak egyfajta jól értelmezett agnosztikusságba menekülni. A klasszikus reakció ilyenkor tipikusan az ehhez hasonló mondatokat szüli:

“Nem tudom ez igaz vagy sem, de Istennek minden lehetséges. Miért ne tehette volna meg a dolgokat pont úgy, ahogyan azt elmesélték nekem?”
“Nem voltam persze ott, de ki vagyok én, hogy azt mondjam, ez hülyeség?”
“Nem a mi dolgunk ítélkezni, majd Isten eldönti a megfelelő Napon, hogy ebből mi volt igaz és mi nem”

Ez a fajta óvatos agnoszticizmus, amely egyrészt lerázza magáról a döntéskényszert vagy éppen áttolja a felelősséget magára Istenre, bizonyos értelemben vállalható kompromisszumnak tűnik. Természetesen senki sincs abban a helyzetben, hogy megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal lesöpörjön valamit, amiről nincsenek bombabiztos információi. Hát ki vagyok én, hogy más istenélményét kétségbe vonjam? Ha nem tudjuk kideríteni egy-egy csodás történet pontos körülményeit és hátterét, még mindig tisztességesebbnek tűnik nem dönteni róla, mintsem lelkesen terjeszteni azt. Vagy ami még rosszabb: a dolog ellenében állást foglalni, ezzel adott esetben megsértve legjobb barátainkat és testvéreinket. Erre keveseket vesz rá a lélek. Az agnoszticizmus azzal a komfortérzettel kecsegtet, hogy kimaradunk az összes lehetséges konfliktusból, miközben nem kell a hihetetlennek tűnő sztorikat elfogadnunk és az azokat elmesélők pártját sem fognunk. Nevezhető ez elvtelenségnek is, de úgy vélem, valamikor igenis bölcs dolog ezt az utat választani.

Ennek ellenére, még a helyesen felvállalt és becsületes agnosztikusságnak is megvan az a hátulütője, hogy hagyja tovább virágozni az egyházban cirkuláló, emberek gondolkodását erősen befolyásoló történeteket, melyek sokak meggyőzésében komoly szerepet játszanak. Az agnosztikusság távolságtartása önmagában támogatást jelent: ha semmit sem kezdünk a köreinkben zajló, embereket befolyásoló közbeszéddel, akkor azzal hallgatólagosan helybenhagyjuk azt.

Az ítéletalkotás hiányának egyik oka pedig szerintem nem más, minthogy nem teszünk különbséget két dolog, a lehetségesség és a valószínűség között.

Teljesen egyszerű példával élve, nyilvánvalóan lehetséges, hogy az új amerikai elnök, Donald Trump egyszercsak benyit a nappalimba. Ennek elviekben semmiféle fizikai akadálya nincs, sőt minden természetfeletti beavatkozás nélkül is megtörténhet. Ha mesélnék arról egy történetet valakinek, hogy tegnap Trump leült a dolgozószobámban és beszélgettem vele, a fenti agnosztikus példamondatok közül bármelyik korrekt reakció lehetne a történetemre. Persze lehetséges, hogy Trump tényleg nálam volt. De vajon valószínű is, hogy ez történt? A lehetségesség és a valószínűség nem egy szinten álló opciók. Azért, mert valaminek megvan a lehetősége, korántsem jelenti, hogy megvan a valószínűsége is. Nyilvánvalóan minden lehetséges, de egyáltalán nem minden valószínű.

Ez egyébként Jézus csodáira is igaz. Ha Jézus tényleg az volt, akinek mondta magát (meggyőződésem szerint ez így van - ennek okaiba most nem kívánok belemászni, mert szétszakítaná a bejegyzés kereteit), akkor az Ő esetében nemcsak lehetséges, de valószínű is, hogy feltámadt a halálból. Másként fogalmazva, egy Jézus-kaliberű személyiség esetében pontosan azt várjuk, hogy vele ilyen dolgok történjenek. Jézus története nem azért váltja ki az ember bizalmát, mert lehetséges, hogy talán igaz, hanem mert valószínű, hogy az. A lehetségesség és a valószínűség közötti egyik különbség, hogy csak az utóbbi érdemli meg a bizalmat, az előbbi legjobb esetben is csak a figyelmet, vagy még azt sem.

Ahhoz, hogy valami a lehetségesség szintjéről felemelkedjen a valószínűség szintjére, nyilván valamiféle bizonyítás, igazolás, vagy érvelés szükséges, ami ezt elősegíti. Nos, mivel az egyházban keringő történetek háttere az esetek elsöprő többségében kideríthetetlen és tisztázhatatlan, ezért ezek a narratívák sosem emelkednek fel a valószínűség szintjére. Ám a feléjük tanúsított nyílt elfogadás vagy a távolságtartó agnoszticizmus támogató hatásai hosszú távon is versenyképessé teszik őket. Mégis kár lenne elfelejteni, hogy ezek  csak lehetséges történetek, s ha ez igaz, akkor az ennek megfelelő bizalmat is kellene mutatni feléjük!

A probléma pontosan ott kezdődik, hogy nem ez a jellemző. A lehetséges, minimális valószínűségű történetek százai úgy keringenek az emberek között, hogy maximális bizalmat élveznek. Ráadásul, ha ez a bizalom kellő mértéket ölt, akkor egy idő után azokra fognak furcsán nézni, akik ezt nem hajlandók megadni, hanem inkább kérdéseik támadnak. A puha agnosztikussággal kapcsolatban én is egyre inkább így vagyok. Régen még sokszor helyezkedtem erre az álláspontra, pusztán a tisztelet jegyében, ma már azonban sok esetben szkeptikus vagyok. Ugyanis túl sokan várják el tőlem, hogy a hihetetlen történeteiket “bemondásra” elhiggyem nekik anélkül, hogy bármiféle bizonyítékot vagy jó érveket helyeznének melléjük. Félreértés ne essék: nem “bebizonyításra” van szükségem, hanem arra, hogy a keringő történetek esetében a lehetségességről a valószínűség szintjére mozduljunk. Addig azonban, míg ez nem történik meg, nem tudok automatikusan lelkesedni, főként ha egy történetre több magyarázat is létezik, és a csodás verziónál valószínűbbek a más értelmezések. Jogos megjegyzés lehet, hogy ezzel a szigorú metodikával elhibázok dolgokat, és veszni hagyok olyan történeteket is, melyek valóságosak. Ez kétségkívül igaz lehet. Az arányokat tekintve viszont úgy látom, többet nyerek így, mint amennyit veszítek a másik oldalon. Persze lehetséges, hogy ebben tévedek… :-)

Tovább

A hazugság gyógyító ereje...

Mindenki hallott már vagy akár ismer is olyan embert, akit Isten valamilyen durva betegségből gyógyított meg. Az ilyen eseteket magától értetődő módon csodáknak nevezzük, ám a National Geographic legfrissebb számának placeboról szóló cikke komoly kérdéseket vet fel az ilyesféle csodás gyógyulásokkal kapcsolatban. Mégpedig olyanokat, amelyek alapjaiban tehetik szükségessé a csodákról eddig alkotott fogalmunk újragondolását.

A placebo kifejezésről jórészt egy tabletta juthat eszünkbe - egy olyan tabletta, amelyben nincs semmiféle hatóanyag, ám erről a tényről sokszor sem az orvosnak, sem a betegnek nincs tudomása. A beteg beveszi a tablettát, amit hatékony orvosságnak hisz, és pontosan a tablettába vetett bizalma vezet el ahhoz, hogy végül elkezdi jobban érezni magát. Végtelenül leegyszerűsítve ez a placebo-hatás lényege, mely tulajdonképpen a hit alapú gyógyulás emberi dimenziójának kiindulópontját képezi.

Természetesen eddig a pontig semmiféle újdonságról nem lehet beszámolni, hiszen mindezt eddig is tudtuk. Egyre nyilvánvalóbbnak látszik, hogy a gyógyulás lényege nemcsak a hatóanyagban, hanem az emberi lélekben is lakozik. Ha valakinek erős hite van önmaga felépülésében, sokkal jobb esélyekkel gyógyulhat meg, mintha ilyen hite nem volna. Amiért mégis megragadott engem a National Geographic összeállítása, az egy olyan esetleírás, amiről nem gondoltam volna, hogy pusztán a placebo effektus segítségével megtörténhet. A cikk eleje egy Parkinson-kóros férfiról szól, akit agyműtétnek vetettek alá. A műtét során lyukat fúrtak a férfi koponyáján és a megfelelő agyterületre egy neurturin nevű kísérleti szert juttattak, mely elvileg a Parkinson-kór ellenében képes hatni. (A részleteket lásd a magazin e havi számában!) A műtét igencsak sikeres volt: ma már ezen a férfin alig látni, hogy beteg. Még kezelőorvosa sem akart hinni a szemének, hiszen a Parkinson-kór súlyosbodását szigorú értelemben eddig senkinek sem sikerült sem megállítania, sem visszafordítania, de már az is ritka dolognak számít, ha a betegség lefolyása legalább lelassul. Összefoglalva tehát, mint az köztudott, a Parkinson-kór egy igen súlyos és végzetes betegség, melyre nem létezik hatásos gyógymód.

A lényeg azonban most következik. A férfi orvosa, átnézve tüzetesebben a kísérleti gyógyszer dokumentációját, észrevett valamit, amitől - ahogyan a cikk fogalmaz - "meghűlt ereiben a vér". Mégpedig azt, hogy a gyógyszerben semmiféle hatóanyag nem volt! A Parkinson-kóros fickó tehát placebokezelést kapott! Az "agyműtét", amin keresztülment, semmi másról nem szólt, minthogy felnyitották és összevarrták, ám tényleges beavatkozás nem történt. Erről sem az orvosok, sem a páciens nem tudott. Mindenki abban a hitben végezte a munkáját, hogy itt egy hatékony beavatkozásról van szó - és ezen a hiten kívül semmi más nem járult hozzá a beteg felépüléséhez.

A placebo nem pusztán egy hatóanyag nélküli tabletta. Mindaz, ami ebben a kísérletben résztvevő beteg férfivel történt, maga volt egy hatalmas, jól megkoreografált placebo. Ahogy a cikk írja, a férfi egy "színpadi produkció" részese lett, melyben minden kis apróság, az orvosok fehér köpenyétől kezdve, a műtét előtti kontrollvizsgálatokon át a tényleges "beavatkozásig" folyamatosan azzal a reménnyel és hittel töltötte el a pácienst, hogy őt itt meg fogják gyógyítani. Csúnyán kifejezve minden ember és az összes körülmény hitelesen játszotta el a komoly orvosi teljesítmény színdarabját. A kutatások pedig egyértelműen bizonyítják, hogy az ilyesféle "gyógyszínház", mely a hitre és reményre épít, bizonyos embereknél a kondicionálás segítségével képes olyan agyi és fiziológiai folyamatokat beindítani, melyek különféle gyógyító hatásokat okoznak.  A lap lehoz még ehhez hasonló eseteket és kísérleti eredményeket, s persze nem mindegyik olyan drasztikus, mint a példámban említett Parkinson-kóros férfi. Van, ahol a placebo-kondicionálás fájdalomcsillapításként működik, ebben az esetben az agy elkezd az ópiumhoz hasonló módon endorfinokat termelni, és a beteg fájdalma ténylegesen csökken, a panaszai el is múlhatnak. Még egyszer: mindez pusztán hit alapon történik, de jól kitalált, minden kis részletében koreografált díszletek és "rítusok" között.

Ezek után persze nem nehéz mindebben napjaink karizmatikus csodagyógyulásainak (vagy legalábbis azok egy jó részének) természetes magyarázatára bukkanni. Hiszen hajszálpontosan ugyanezeket a jelenségeket látjuk: profi körítést, profi prédikációval és zenével, szerető emberekkel, lelkesítéssel, melyek sokakban felerősítik azt a hitet, hogy igenis meg fognak gyógyulni. Az a "színpadkép" és kondicionálás, mely a gigantikus stadionalkalmakon zajlik, könnyedén lehet olyan placebo, mely aktiválni képes az emberi szervezet képességeit. És akkor tényleg előfordulhat, hogy ez a gyógyulás valóban be is következik, ahogyan a fenti Parkinson-kóros férfinál az megtörtént.

Mindez persze súlyos kérdések feltevéséhez vezet. Ahogy a National Geographic írja, ma már kutatások bizonyítják, hogy jobb egészségnek örvend, aki rendszeresen jár vallási szertartásokra. Csakhogy itt nem a kereszténységről és Jézus Krisztusról van szó, hanem tulajdonképpen bármelyik világvallás, vallási irányzat vagy akár vallás nélküli, placebo hatást megteremteni képes szellemi irányzat szóba jöhet az ilyesféle gyógyulások tekintetében. Lehet az egy csukcs sámán, egy muzulmán dervis, egy buddhista bölcs vagy éppen egy keresztény, karizmatikus gyógyító: ha hatásos a "színpadkép", ha hihető a rituálé, amit ezek az emberek teremtenek, ha minden kis részlet a helyére kerül, és az ember nyitott is arra, ami vele fog történni, akkor mindez a "placebohatás" így együtt aktiválhatja a gyógyulás és felépülés folyamatait az emberben. 

Ám ha mindez igaz, mit szólhatunk ehhez keresztényként? Természetesen mondhatjuk azt, hogy Isten olyannak teremtett bennünket, hogy rendelkezzünk egyfajta öngyógyító képességgel, és az egyház pedig bizonyos értelemben az a közeg kellene legyen, amely a hatásos megoldásaival adott esetben aktiválni képes bennünk ezt az isteni adományt. Viszont ha a teremtettségünk, a szervezetünk része ez a képesség, melyet a kereszténységtől teljesen idegen megoldások, más vallások és kontextusok hatásai is beindíthatnak, akkor a gyógyuláshoz nem feltétlenül van szükség sem az egyházra, sem az istenhitre. Akkor elég abban hinni, hogy meg fogunk gyógyulni. Mindez azt is megmagyarázná, miért hallunk a kereszténységen kívülről érkező esetekről, melyekben halálos betegségekből épülnek fel emberek. A kérdés tehát, hogy Isten gyógyít vagy a placebo hatás révén mi gyógyítjuk saját magunkat, hit által? Ugyancsak felvethető, hogy mennyire igazodik mindez a Szentírásban rögzített csodákhoz. Azért a vízen járáshoz, egy vihar lecsendesítéséhez, a halálból való feltámadáshoz meglehetősen tréfás dolog lenne a placebo-effektusra hivatkozni. Több van tehát a Bibliában, mint a hatóanyag nélküli placebo megoldásokban, de akár az is benne lehet.

Érdekes, provokatív és elgondolkodásra méltó téma ez, melyet a National Geographic felvetett, ráadásul nem pusztán filozofálgatás, hiszen konkrét kísérleti adatok is a rendelkezésünkre állnak.

Tovább

Vallásszabadság ásotthalmi módra

Pár nappal ezelőtt - utólag azt mondom nem kellett volna - megnéztem egy interjút, mely Ásotthalom polgármesterével, Toroczkai Lászlóval készült. A beszélgetés politikai kérdéseit nem szeretném előszedni ebben a bejegyzésben, de mint köztudott, a polgármester úr finoman szólva is diszkriminatív intézkedéseket hozott saját településén, melyek tulajdonképpen meggátolják egy nem létező helyi vallás, az iszlám jelenlétét a faluban.

Szakállas a vicc, de olyan sok szituáció adódik az életben, amikor bedobható, hogy most is előszedem: szóval két tag üldögél a kocsmában, a bárpultnál. Egyszer csak az egyik fog egy hatalmas kést, és belevágja a másik hátába. Utóbbi unottan leteszi a söröskorsót és azt kérdezi: "Ez most vicc volt vagy komoly?" A másik ránéz: "Ez komoly volt." Mire az előbbi: "Akkor jó. Viccnek ugyanis durva lett volna."

Nagyjából ez jutott eszembe elsőként Ásotthalom polgármesterének nyilatkozatát hallgatva, mely egy igazi interjúra jellemző nívós beszélgetés helyett inkább egy furcsa ember kínos vergődésére emlékeztetett. Toroczkai tehát megtiltotta, hogy az általa felügyelt településen valaki is mecsetet építsen, közterületen hallassa a müezzin hangját vagy burkát, csadort, nikábot vagy burkinit viseljen. Nyilván ez a rendelet tényszerűen és gyakorlatilag annyi helyi muzulmánt érint, mint amennyi magyar népviseletbe öltözött táltos kolbászol most Dubai utcáin.

Mondanám erre az egészre, hogy haladjunk emberek, nincs itt semmi látnivaló, pusztán egy politikai flashmobba, erőltetett polgárpukkasztó tréfába botlottunk, mely éppen egy világvallás követőit diszkriminálja. Rosszindulatú verebek még azt is csiripelik, hogy médiaesemény akart lenni a polgármester úr, azt kívánta látni, hogy Ásotthalom ott van a tévében és a hírportálok, újságok hasábjain, ezért bedobott egy gorombán elsült jópofaságot. De bármilyen nehéz is elhinni, bármennyire is lehetetlennek tűnik a dolog sokak szemében, a polgármester úr bizony tényleg komolyan gondolja az általa hozott rendeleteket. Ettől persze még tovább mosolyoghatunk ezen az egészen, vagy éppen hallgatással és közömbösséggel büntethetjük, hogy minél kevesebb szó essen a dologról, de a puszta tény, hogy ilyen előfordul mifelénk, az annyira abszurdnak tűnt számomra, hogy nehezen tudok elmenni mellette szó nélkül.

Tudvalevő, mert a polgármester úr ezt is elmondta, hogy a nonszensznek tűnő intézkedések, melyek egy gyakorlatilag nem létező kisebbséget sújtanak a néhány ezres lélekszámú apró kis faluban, üzenetértékűek kívántak lenni az ország többi része számára: nevezetesen ezek a szabályozások preventív és példamutató jelleggel akarták megelőzni Európa iszlamizálódását és fenntartani a "veszélyben lévő" magyar hagyományokat. Ha tehát jön a sok muzulmán és beleszeret az ásotthalmi levegőbe, ha pontosan Ásotthalom válik letelepedési célponttá számukra, és esetleg kiszúrják ott a sokféle magyar hagyományt is, akkor egyrészt tisztán kell majd látniuk, hogy itt ugyan nem gyakorolhatják a hitüket, másrészt jó lesz tudniuk azt is, hogy mi nem adjuk oda csak úgy a kultúránkat nekik. Egészen biztos ugyanis, hogy ők éppen azért jönnek mifelénk, hogy attól megfosszák az ásotthalmi polgárokat. Ahogy a polgármester úr fogalmazott:

"Ásotthalom magyar marad, disznót vágunk, hagymás vért eszünk, pálinkát iszunk, a település meghatározó épülete pedig a katolikus templom marad."

Ez a tiszta beszéd, mondom én, ráadásul valódi prevenció is, amit itt meglobogtatott a polgármester úr. Mert nem nehéz belátni, hogy az Ásotthalomra bevezető utakon toporgó muszlim hadak a szélrózsa minden irányába elfutnak majd, amikor meglátják azt, hogy a helyi lakosok vágják a disznót és isszák a hagymás vért meg a pálinkát, miközben a háttérben ott csúcsosodik hátuk mögött a katolikus templom. A megelőzés tehát jó dolog, és meglehet fontolóra kellene venni azt is, hogy más "hódítókkal" szemben is idejekorán fellépjen a település. Lehetne például a cigánysággal szemben is intézkedéseket hozni, mert ki tudja, hátha egyszer túl sokan lesznek ők is, jobb erre most felkészülni, és teszem azt szigorúan betiltani a cigányzenét a helyi éttermekben, valamint az átlagosnál barnább bőrszín viselését. Azután jöhetnének ezek a minden lében kanál zsidók is, akik állandóan ott lapulnak a háttérben és a világ összes fontos szála az ő kezeikben fut össze. Ásotthalom már most felléphetne ellenük preventív intézkedésekkel, a pajesz hosszának törvényi szabályozásával, a körülmetélést tiltó rendeletekkel, és a zsinagógaépítést ellehetetlenítő intézkedések sorával. Így aztán derekasan megőrizzük Európát a csőcseléktől, igazi európai szellemben, európai gondolkodásmóddal, a vallásszabadság abszolút tiszteletben tartásával.

Talán vannak az olvasók között, akik azt hiszik, én most vicceltem ezzel a bejegyzéssel, pedig nem erről van szó, ez bizony teljesen komoly volt, és sem pálinkát nem ittam, sem hagymás vért nem ettem közben. De hát gondoljunk is bele: viccnek ugyanis mindez durva is lenne.

Kissé off, de illendőnek tartom megjegyezni: megújult blogom külsejét egy nagyon kedves testvéremnek, Sinka Csabának köszönhetem, aki születésnapomra ezt adta ajándékba az olvasóknak és nekem. Ezúton is szeretném kifejezni hálámat a kedvességéért és rámutatni arra, hogy vannak még ilyen emberek közöttünk, akik minden méltató szót és elismerést megérdemelnek.

Tovább

Helyet találni a sötétségben

Robert Wennberg kételkedők számára írott könyvét nem nevezném korszakalkotó műnek, ám egyik fejezete, mely Teréz anya lelki vívódásairól íródott, mélyen megragadta a fantáziám. A világ talán legelhivatottabb és legkaritatívabb személyisége ugyanis brutális őszinteséggel fogalmazta meg, hogy Isten mennyire magára hagyta őt éppen az Érte végzett munkájában - és hogy sötét kétségei közepén hogyan találta meg a maga válaszát erre az istenhiányra.

A nagy embereknek nagy gondolataik vannak, de ami ennél fontosabb, nagy tetteik is. Teréz anyáról mindez kétségkívül elmondható. Elmerülhetnék annak részleteiben micsoda munkát végzett Kalkutta szegénynegyedeiben, vagy miként alapította meg a Szeretet Misszionáriusai rendjét. Mindez ráadásul abban a szent meggyőződésben történt, hogy állítása szerint Jézus hangját hallotta, aki ezzel a feladattal megbízta őt. Felesleges munkássága részleteibe most belefeledkeznem, mert minden vele kapcsolatos dolog annyira nyilvánvaló, hogy önmagáért beszél.

Azt hiszem kevesen vannak, akik berzenkednek a gondolattól: ha valaki árvákon, haldoklókon, szegényeken segít - mintha csak Jézussal tenné meg, amit megtesz. Az ember, ha körülnéz az egyházban, sokféle szolgálatra kimondhatná, hogy nem sok értelmét látja (ez a csúnya kijelentés sokszor valószínűleg megállná a helyét), de az ilyen jellegű munka azért nem szokott ezek közé tartozni. Sőt, hívőnek sem kell lenni ahhoz, hogy lássuk az elesettek felemelésére tett erőfeszítések elismerésre méltó értékét. 

Nos, ezek után az is meglehetősen egyértelműnek tűnhet, hogy egy Teréz anya formátumú személyiség csak úgy képes ezt az embertpróbáló missziót végezni, hogy Odafentről állandó támogatást kap. Hát gondolná akkor valaki, hogy a következő kijelentések éppen Teréz anya szájából származnak? Csupán néhány részlet:

"'49 vagy '50 óta tölt el az elveszettségnek ez a borzalmas érzése - ez a mondhatatlan sötétség - egyedüllét - Isten utáni folyamatos vágyódás... Olyan nagy a sötétség, hogy semmit sem látok - sem érzésemmel, sem eszemmel... Isten helye üres a lelkemben. Isten nincs bennem... Ő nem akar engem... Mennyország, lelkek - ezek mind csak szavak - amik semmit sem jelentenek nekem. Úgy látszik, hogy valódi életem ellentmondásos... Néha hallom, hogy szívem felkiált - "Istenem" - és nincs válasz. Nem tudom kifejezni a kínt és fájdalmat."

Persze könnyű lenne a fentieket olvasva egyszerűen kijelenteni, hogy Teréz anya letért a hit útjáról és kész, de korántsem ez a helyzet. Írásait olvasva nehéz ugyanis más következtetésre jutni, mint arra, hogy Teréz anya a sűrű sötétség jelenléte ellenére is szerette Istent. Épp ezért okozott neki fájdalmat a távolléte. Érdekes, hogy vallomásai szerint ez az egész sötétség akkor telepedett rá, amikor elkezdte a szolgálatát. A gyötrelmeit megosztotta a lelki vezetőivel, de a nyilvánossággal nem. Azok sem tudtak róla, akikkel minden nap együtt dolgozott. A fenti sorok csak később lettek közzétéve és vegyes fogadtatásra találtak. Egyesek szemében ettől a pillanattól kezdve csökkent Teréz anya tekintélye, mások erősebb véleményt formálva egyenesen képmutatónak nevezték, aki kifelé a rendíthetetlen szolgáló képét mutatja, holott belül tele van küszködéssel.

Szerintem az emberek jó része nem értette meg a helyzetet. A kritikusok valahogy csak azt nem vették észre, hogy minden brutális lelki sötétség ellenére Teréz anya kitartott a hite mellett. Ezt is ő írta:

"Ezen évek alatt csak egy kívánságom volt, hogy Isten akaratát megismerjem, és aszerint cselekedjek. Most is, ebben a nehéz és nagy sötétségben - továbbra is ezt szeretném. Az egyetlen, ami engem a felszínen megtart - az engedelmesség."

Teréz anya persze sokat töprengett azon, hogy miért történik vele mindez, mígnem arra jutott, hogy ez a "lelki sötét éjszaka" egyenesen Isten szándéka! Erre a válaszra egy lelki tanítója, a jezsuita teológus Joseph Neuner szavai ébresztették rá: ez volt az a pillanat, amikor Teréz anya nemcsak hogy elfogadta, de egyenesen megszerette a sötétséget. Mindez persze borzasztó idegenül hangzik az átlagos keresztény füleknek, hiszen egész életünkben azt halljuk, hogy a sötétséget nem elfogadni szükséges, hanem valamiképpen harcolni kell vele szemben. Nem vitatom ennek a jogosságát, s mégis - legyen bármekkora paradoxon - a sötétséget tudnunk kell elfogadni, pontosabban tudomásul venni, hogy része a valóságnak, amiben élünk. Nem jóváhagyásról van tehát szó, hanem a jelenlét elismeréséről. 

Ám Teréz anya számára a világban való sötétség elfogadása annak megértését jelentette, hogy ez a nyomasztó sötét elhívásának részét képezi. A szegények és szükséget szenvedők ebben a sötétségben élik le az egész életüket. Pontosan úgy néznek ki, mint akiket elhagyott az Isten. Úgy is érzik magukat. Teréz anya velük azonosult saját elhagyatottságában, kicsit ahhoz hasonlóan, ahogy Jézus is tette, amikor felkiáltott: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" Ez a gondolat felszabadítóan hatott rá és egész hátralévő szolgálatát meghatározta.

Nem mondom, hogy a magam számára vagy bárki másnak ezt kívánom. Azért mindaz, amit ő átélt, meglehetősen speciális mind a szolgálat, mind az eredmények, mind pedig az ezért kifizetendő (lelki) ár értelmében. Mégis feltettem magamnak a kérdést, hogy képes lennék-e, ha az életem bizonyos szakaszaiban rám borulna egy ehhez hasonló eltávolíthatatlan sötétség, kitapogatni a helyem és megragadni a történtek értelmét?

Tovább

Befejezetlen ember

Szóval, ma negyven éves lettem. Ilyenkor mit kell írni, mármint ezen a tényen kívül? Talán egy villáminterjút, melyet saját magammal készítettem - ez már a tudathasadás, a pimasz magamutogatás és öregkori elbutulás keverékének első ijesztő jele lehet ebben a korban. Remélem örülni fogok neki, ha már ilyen jól összejöttem. Fogadjam szeretettel. :-)

- Először is szeretnék gratulálni. Negyven év, az már nem semmi. Igazán boldog születésnapot!

Sytka: Köszönöm, tényleg, és nem kívánok faragatlannak tűnni, de azért nem kell beájulni ettől. Pont olyan most, mint a harminckilencedik születésnapomon, és amilyen - remélhetőleg - a negyvenegyediken lesz. Az egyetlen különbség, hogy most keményen meg vagyok fázva a hideg időjárásnak köszönhetően.

- Ebben a korban már vigyázni kell...

Sytka: Nem tudom ez mennyire csak a negyven évesekre vonatkozik. Az élet azelőtt is veszélyes, csak akkor még sokan nem tudunk róla.

- És mi az, amiről az ember negyven körül kezd tudni igazán?

Sytka: Erre a kérdésre csak meglehetősen szubjektív választ lehet adni. Magamról azt mondanám, hogy befejezetlen ember vagyok, és erre a tényre egyre növekvőbb intenzitással szoktam ráébredni. Érzem azt, hogy számos elvarratlan szál van a gondolkodásomban, a korábban biztosnak hitt válaszokat kinőttem, ma már nem bizonyulnak elégnek. Viszont újabb és használhatóbb feleletek nem mindig vannak a birtokomban. Talán ez az átmeneti kor, ami a tinédzser és fiatal felnőtt világból az öregség felé vezet. Egyszerre izgalmas és felőrlő ebben élni. Olvasok, kutatok, gondolkodok, néha meg is értek valamit, amit korábban még nem értettem - ez a feltöltődésem módja, de gyakran érzem azt, hogy az arra szánt energia, amit az igazság keresésébe fektetek, nagyrészt le is meríti a szellemi akkumulátoraimat. A feltöltődés-lemerülés-újratöltődés periódusában élek, ahogy valószínűleg mindenki, aki az aktív negyvenesek hullámzó életmódját éli.

- Nem hangzik jól.

Sytka: Hangozhatna rosszabbul is. Ez a hozzám hasonló átlagemberek sorsa.

- Te átlagembernek tartod magad?

Sytka: Abszolút! A keresztény élet során számosan igyekeznek elhitetni velünk, hogy nem vagyunk átlagosak, hogy Isten szemében valami fenemód különlegesnek számítunk és mi fogjuk a szellemi klímát megváltoztatni Magyarországon. Nem mondom, fiatalabbként nekem is jól esett, amikor rám ezt mondták: a lelki balzsam, hogy belőlem lesz Pál apostol utódja. A nagy szavakat aztán elviszi a szél, és marad a valóság. Én rájöttem arra, hogy néhány ember szemében számítok csak különlegesnek, egyébként pedig a realitás az, hogy teljesen átlagos vagyok. Jól van ez így, nem is szeretnék más lenni. Csak így tudok szólni azokhoz, akik hozzám hasonlóan átlagosnak érzik magukat, és szívesen meghallgatnak.

- A te liberális mondanivalódat legalább annyian nem hallgatják szívesen, mint amennyien igen.

Sytka: Senki mondandóját nem hallgatja mindenki szívesen - ebben sem ütök el az átlagtól. Így negyvenig eljutva pedig őszintén szólva egyre jobban lemondok arról, hogy bizonyos emberekbe túl sok energiát fektessek. Megtettem, nem volt sok értelme. Lyukas zsákba nem jó búzát önteni. Egyébként pedig nem vagyok liberális. Az ma egy káromkodás, ahogy a konzervatív jelző is. De kétségtelen, hogy komoly értéknek tartom a szabadságot, melyben számomra főként a szabad gondolkodás, szabad kérdezés és szabad véleménynyilvánítás a kulcspontok.

- Mindent szabad nekem, de nem minden használ!

Sytka: Szinte hihetetlen, hogy ebből a bibliai megjegyzésből majdnem mindenki csakis a kijelentés második felére koncentrál, és észre sem veszi azt a hatalmas lehetőségteret, amelyben ez az egyébként jogos figyelmeztetés működik. Tény, hogy nem minden használ az embernek, de az a lehetőségskála, hogy mindent szabad, meg kellene szédítsen bennünket, mint a jó bor. Az Édenkertben csupán egyetlen egy fa volt, amihez nem kellett volna hozzányúlni, de az eredeti terv szerint Isten tág teret adott az embernek. Nekem sokszor úgy tűnik, nem vagyunk erre felkészülve. Isten egy káprázatos világ terített svédasztalához helyezett bennünket, ám az egyház pálcával csap az ember körmére, ha néhány ételnél többet akar megkóstolni.

- Ez már majdnem olyan, mint egy prédikáció.

Sytka: Szoktam is prédikálni a saját gyülekezetemben. Nem mondom, hogy hétről-hétre, annál ritkábban, mert megszenvedek minden igehirdetésemmel, hogy a hallgatóimnak ne okozzak szenvedést. Különbség van az igahirdetés és az igehirdetés között.

- Mi a legnehezebb egy prédikációval kapcsolatban?

Sytka: Nekem az, hogy megtaláljam a textust. Az kemény szülés. Van, hogy napokig egyetlen igét nem fedezek fel a Bibliában. Verekszem Istennel, mint Jákob azon a bizonyos éjszakán, de ez nekem máshogy nem megy. Ám eddig mindig jól jöttem ki a kézitusákból, és megszülettek az igehirdetések.

- Nem vagy egy spontán ember, ha ennyire felkészülsz előre.

Sytka: Ezzel kapcsolatban rosszak a tapasztalataim. A spontaneitás keret nélkül könnyedén csap át káoszba. Túl sok spontán igehirdetést és tanítást hallottam már, amelyeknek nagyon szellemieknek kellett volna lenniük, de többnyire csak kongó filozofálgatások vagy történelemórák voltak, melyek gyakran a prédikátorról szóltak. Szerintem az igehirdetés ennél többet ért a Bibliában is. És amúgy sem kell sokat beszélni, nem jó az. Ahogy Spurgeon mondta egyszer, ha a szívet akarod megnyerni, nem a fejet kell fárasztani.

- Nehéz elhinni, hogy teológusként, tanárként, igehirdetőként nem beszélsz sokat.

Sytka: Javultam már, törekszem, és ezt a dolgot tényleg egyre komolyabban veszem. Ahogy öregszem, egyre introvertáltabb leszek - ahogy az átlagemberekkel az előfordul -, egyre jobban esik a csend, leülni egy jó könyvvel, nyugton lenni, vagy hallgatni egy másik embert. Aki önti a szót, sokszor valójában nem mond semmit. A keresztényekkel az is a baj, hogy a gondolatokból gyakran kifogynak, de a szavakból soha.

- Ha már a könyvet szóba hoztad: hogyan vagy képes ennyit olvasni?

Sytka: Szinte hihetetlen mennyi időt spórol az ember, ha lemond a napi több órás tévénézésről. Az olvasás számomra persze nemcsak hobbi, mert a teológusnak a könyv munkaeszköz. Könyvek nélkül sokféle hivatás elképzelhető, de a teológus az biztosan nincs közöttük. Lehetetlen egy alapvetően spiritualitáshoz kötődő tevékenységet irodalom nélkül művelni.

- Jó dolog teológusnak lenni?

Sytka: Milyen szempontból? Anyagilag: nem. Minden más szempontból általában igen. Én szeretek ezzel foglalkozni, ezt nem is lehet másként csinálni. Ha van valami, amit az emberek nem a zsíros állás kedvéért művelnek, az biztosan a teológia. Régen ez nem volt kérdés, mert teológusnak lenni nem végzettséget, hanem elhivatottságot jelentett. Szerintem ezt ma is meg lehet találni, csak ahogy látom, nem mindenki akarja. A teológusképzés úgy adhat valamit a kezedbe, hogy közben igazán nem válsz teológussá. De ez persze minden más területre is igaz.

- A teológia sokak hitét megrendítette...

Sytka: Ez pontosan így van, ez is az egyik dolga. Az a teológia, ami cseppet sem dúlja fel az ember hitvilágát, szerintem rossz teológia. Az érzések szintjén persze kellemetlen tud lenni, hogy óriási rumlit okozhat az ember lelkében néhány dolog felismerése, és a leborogatott polcok tartalmát szép rendben vissza kell tenni a helyére - de erre való a jó teológia, hogy miután mindent szétkapott, segítsen a rendezésben.  Istenről is azt olvassuk, hogy megsebez, de be is kötöz. Az a teológia, ami nem vág a földhöz, csak unalmas vasárnapi iskola, aranymondásokkal és pamutfigurákkal egy mágnestáblán. Nem kell félni a teológia okozta kihívásoktól, hanem nekik kell rontani, felvállalva a kétségeket, amiket előhoz az emberből.

- Akkor azt mondod, hogy kételkedjünk?

Sytka: Mindegy, hogy én mit mondok, mert kételkedünk. A hit ezzel jár, kétségekkel. Csak az a nem mindegy - ahogy Wennberg éleslátóan fogalmaz -, hogy válaszokat keresünk vagy kötözködünk: azaz a keresztény hagyományon belül állva gyötörnek a kétségek, vagy azon kívül vagyunk. Aki nem kérdőjelezett meg még semmit a hitében, az valahol elrontja és meggyőződésem szerint nem él egészséges hitéletet.

- Miért, milyen az egészséges hitélet?

Sytka: Erre a kérdésre nem lehet abszolút választ adni, de ha mindenképpen mondanom kellene valamit, akkor talán a kiegyensúlyozottságot választanám. Számomra az egészséges hit egy keskeny sávon történő haladás, amely megtalálni igyekszik a maga útját a szélsőértékek között. Ez roppant nehéz feladat, és nekem sem sikerül mindig, csak azt tudom, hogy törekszem rá.

- A blogod tartalmán ez nem mindig látszik... 

Sytka: Itt térnék vissza ahhoz, amit az egész beszélgetésünk elején mondtam, hogy befejezetlen ember vagyok. Valószínűleg az is maradok: Isten mint a fazekasmester alakítgat, én meg igyekszem hagyni magam, megőrizve a rugalmasságomat, mert ami nem hajlik, az törik. A hajlékonyságommal pedig együtt jár az, hogy időként melléfogok, átlépek határokat, például azért is, hogy megnézzem mit találok ott és eldöntsem, visszahúzódok-e vagy sem. Mintha nem is tudnék, nem is akarnék és nem is lehetne másként tenni ebben az életben.

- Köszönöm a beszélgetést.

Sytka: Magadnak köszönheted. :-)

Tovább