2023. augusztus 31., csütörtök
2023. augusztus 24., csütörtök
Történetek nélkül semmik vagyunk!
Jobb későn, mint soha! Elkezdtem nézni a "The Chosen"-t, ami valahogy mindig is ott volt számomra a tudatom hátterében, de csak most jött el a pillanat, hogy belevágjak a hét évad hosszúságúra tervezett alkotás megtekintésébe. Még csak az első évad végére értem, de azt kell mondjam, a The Chosen igazán különleges film a maga nemében. És bizony nemcsak azért, mert végre feltűnt a láthatáron egy értelmezhető, nem didaktikus, hitelesen megformált, mégis felvállaltan keresztény produkció - hanem sokféle más okból is. Mondok ezekből kettőt!
A filmtörténet jézusai megérnének egy hosszas elemzést. Nem vagyok esztéta, csak a laikus beszél belőlem. Voltak köztük jobbak és rosszabbak, olyanok, amelyek igyekeztek a szöveghűséget szem előtt tartva bemutatni az evangélium által ábrázolt Jézust, és amelyek valamiféle jobban vagy rosszabban felfogott művészi szabadság értelmében inkább egy értelmezett Krisztus-képet hordoztak. Utóbbival önmagában nincs is gond. Mert az ugye biztosan tudható, hogy az evangéliumok nem Jézus-életrajznak készültek: voltak ugyan egyházi próbálkozások, hogy Máté, Márk, Lukács és János szövegét valamiképpen szintetizálva ún. evangéliumi harmóniát állítsanak elő, de hát bárhogyan is igyekszik az ember, a tények azok makacs dolgok. Az igazság az, hogy Jézus életének nagy részéről semmit sem tudunk.
Így tehát logikus a következtetés, ha filmre álmodjuk Jézus figuráját, elkerülhetetlen lesz valamiféle művészi toldalék, kiegészítés, értelmező munka is, mert teljes élményt nyújtó alkotást hézagos anyagból nem lehet összeállítani. A kérdés ezért nem az, hogy szabad-e olyan dolgokat beletenni egy Jézusról szóló filmbe, melyek nincsenek leírva az evangéliumokban, hanem az, milyen szándékok vezérlik azt, aki ilyesmire adja a fejét?
Nos, a The Chosen alkotóinak szándéka a sorozat elejétől fogva világos: bőségesen használták a fantáziájukat, de ezt a fantáziát végig alárendelték két erőteljes szándéknak.
Az egyik - és ez a fontosabb - a Jézus személye iránt érzett tisztelet, ami végig belengi a képsorokat. Számomra nem attól különleges sorozat a The Chosen, hogy szépen megépíti azt a korszakot és az egyes szereplők élethelyzeteit, ahogyan jó eséllyel a valóságos első századi világban is történhettek az események. Igazából gőzünk sincs arról, milyen srác lehetett a balhésnak tűnő Péter apostol, hogyan és mivel ügyeskedett, ahogy azt sem tudjuk, Máté rendelkezett-e autisztikus vonásokkal, vagy hogy Jézus ácsmesterként játékot faragott-e valamelyik szerencsétlen sorsú kisgyermeknek (ezek mind benne vannak a filmben). A film eljátszik ezekkel a lehetőségekkel, de mindig úgy teszi ezt, hogy közben nézőként nincs olyan benyomásunk, mintha direkt szembe akarna menni az evangéliumi szöveggel. A kreatív toldalékok nem felülírják, hanem belesimulnak az egyház Jézus-hagyományába, és mégis izgalmasak, gondolatébresztők, működőképesek maradnak. Lám-lám, itt van a jó példa arra hogyan lehet szépen integrálni és együttesen felhasználni a konzervatív és a progresszív gondolkodást, a múlt felé mutatott tiszteletet az újszerűségre törekvő szemlélettel!
A másik, hogy teológusként nézve is nehezen találok bődületes hibákat és elcsúszásokat a filmben. Kötekedni azt persze tudnék - de mivel működik, amit látok, nem vesz rá a lélek. Nagyon is érzékelhető, hogy az alkotók törekedtek a szakmaiságra, a hiteles kortörténeti háttér megteremtésére. Jézus nem egy láthatóan jó karban lévő amerikai sztár (a főszerepet játszó Jonathan Roumie szülei egyiptomi-szíriai és ír származásúak), hanem ránézésből más, mint a Jézus-produkciók tipikusan nyugat-európai Krisztusai. A porfészek városok, a szakadt emberek, a díszletek néhol olyanok, hogy az ember szinte érzi a bűzt és a lábszagot, harapja a port és megcsapja a sivatagi hőség. A zsidó és római kontextus, a két etnikum közötti feszültség és a társadalmi-politikai-vallási helyzet is jól adagoltan keveredik elő, vagyis pontosan úgy, ahogy azt a korszakról származó ismereteinkből tudhatjuk. Ráadásul komoly erényként az is előfordul, hogy a sorozat egy-egy kulcsepizód kedvéért visszarepül az Ószövetség világába - ezáltal megtesz olyasféle tipologikus összekapcsolásokat, melyek nélkül Jézus missziója és története nehezen érthető lenne.
A The Chosen tehát működik úgy, ahogyan van. Ráadásul fontos film is, mert a világ legjobb sztoriját meséli el nekünk, ami már csak azért is fontos, mert történetek nélkül mi emberek semmik vagyunk, no meg a Jézus narratíva sokkal több egy történetnél: az üdvtörténet fordulópontja. És döbbenet, de ha van hitünk, ebben a történetben bizony nekünk is osztottak lapot.
2023. augusztus 19., szombat
Fel Felé
2023. augusztus 16., szerda
Haladni és maradni: a Hillsong bukása körüli félreértésről
Alaposan megkésve, de csak most nézem a Disney-n elérhető "A Hillsong titkai" dokusorozatot, amelyben az ismert szupersztár-lelkipásztor Carl Lentz erkölcsi bukása áll a feltáró elemzés fókuszpontjában. Mint közismert, a fiatalos és sármos Lentz, aki a Hillsong NYC közösség vezetője volt, többször is megcsalta a feleségét és más vezetői hibákat vétett, így végül kirúgták pozíciójából. Én azonban nem az évekkel ezelőtt kirobbant botrányt szeretném felmelegíteni, hanem inkább a dokumentumfilm egyik gondolatszálát akarom megragadni - mert érzésem szerint félreérti az evangelikál mozgalom egyik fontos jellegzetességét, és ezáltal félre is magyarázza a nézők számára.
Amiért azonban a Disney filmjét most témaként idehozom, az inkább a Hillsong és a hozzá hasonló keresztény közösségek koncepciója körüli félreértés. A film többször is próbálja sugallni azt a gondolatot, miszerint a Hillsong lelkisége egy bújtatott módon jelen lévő konzervativizmus - miközben kifelé nagyon progresszívnek mutatja magát. Vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Hillsong valamiféle "pszeudo-fundamentalista" pünkösdi gyülekezet. Ha egy avatatlan ember belép, akkor hipermodern design-t és színpadképet, trendi ruhákba bújt embereket, a mai divatnak megfelelő zenét és igehirdetést fog kapni a csomagban. Közben azonban a közösség teológiai látásmódja meglehetősen konzervatív: nem preferálja a házasság előtti szexualitást, végső soron tiltja a melegházasságot, nem igazán szívleki a (fekete) női gyülekezetvezetőket, és úgy általában konzervatív szemlélettel áll az élet sok más kérdéséhez is.
Tehát akkor: progresszív vagy konzervatív?
A film rátelepszik erre a kettősségre és mindezt valamiféle súlyos ellentmondásként igyekszik tálalni. Azt a képet próbálja lefesteni, hogy a Hillsong becsapja az oda érkezőket. A felszínen progresszív, a mélyében konzervatív. A felszín szippantja be az embereket - főleg a zene, ami egyfajta "kapudrogként" funkcionál -, aztán már csak későn szembesülnek azzal, hogy a gyülekezet teológiája konzervatív, azaz igencsak maradi és egyáltalán nem felel meg a huszonegyedik századi haladó nyugat szellemiségének.
Bennem azonban az a gondolat erősödött a film alapján, hogy nem a Hillsong csapja be az embereket a gyülekezet milyenségéről, hanem a Disney csapja be az embereket a Hillsongról.
Próbálok tisztán fogalmazni. Szerintem egy mai keresztény gyülekezet - mármint ha szeretne a saját korához szólni - nem is tehet annál jobbat, minthogy megjelenésében és kommunikációjában olyan módon nyilvánul meg, ami megfelel a saját kontextusának, miközben tartalmában és teológiájában nem köt kompromisszumot és a Jézus által az egyházra hagyományozott értékek mentén próbál tanítani. Már bocsánat, de egy New Yorkban működő közösség, ami a világ egyik legszabadabb országának egyik centrumában van, mégis milyen legyen? Számomra teljesen világos, hogy a Hillsong részéről ez tudatos koncepció volt: úgy akartak kinézni, zenélni, megjelenni, ahogy egy modern nagyvárosi közegben az megszokott. Ezzel párhuzamosan azonban nem kívánták módosítani a Szentírás tartalmát. Ezt egyébként el is mondták a nyilvánosság előtt, emiatt pedig még inkább érthetetlen a leleplező szándék, ami gyakorlatilag egy nem létező "titkos kettősségre" akar rámutatni.
Ennyi a megfejtés és nem több. Az egyháznak egyszerre kell haladnia és maradnia - vagyis követnie és kommunikációjában alkalmazkodnia a trendekhez, közben megmaradni a biblikusság mellett és nem módosítani az üzenetet. Inkább az a furcsa, hogy a Hillsong körül dolgozó, tényfeltáró újságírók, akik minden kis részletnek próbálnak utánajárni, miért nem vetik fel ezt a lehetőséget? Nem akarom semmiben mentegetni Carl Lentz közösségét. Ízlés dolga, kinek tetszik amit ők csináltak és kinek nem. A tetkóról, popslágerekről, színpadiasságról, rámenős beszédekről lehet diskurálni, és teljesen rendben van, ha valaki úgy vélekedik, ez számára nagyon nem szimpatikus. Mindazonáltal nem fair félreérteni egy meglehetősen világos stratégiát, és aztán gyanakvást keltő módon tálalni a médiában. Nem tisztességes olyan fénytörésben bemutatni a Hillsong egyszerre progresszív és konzervatív látásmódját, mintha valamiféle sumákolós és bújtatott agymosásról lenne szó. A kérdés ezért inkább az, miért érdekeltek a streaming szolgáltatók abban, hogy mindig ilyen képet fessenek a kereszténységről?
2023. augusztus 11., péntek
Bukott szolgálók - és mégis áldottak?
Nagy rejtélynek tűnik sokak számára, hogyan lehet "áldott" (vagy kevésbé keresztényi szóhasználattal élve szokták mondani, hogy "sikeres") egy olyan prédikátor, énekes, szolgáló, aki adott esetben súlyos erkölcsi vétséget követett el. Talán Isten megvakult vagy csak nem érdekli, hogy az illető mit művelt? Hogyan tudja előrevinni egy komoly vétséget elkövetett ember egyházi karrierjét?
Felteszem, olvasóim egyetértenek velem abban, hogy Luther szavaira még akkor is nehéz bármiféle mentséget találni, ha belenyugszunk a ténybe, miszerint a reformáció korabeli egyház antiszemitizmusa viszonylag jellemző vonás volt. Amiben feltehetőleg ugyancsak egyetért velem az olvasó, hogy Luther Márton megkerülhetetlen és alapvető figurája a reformációnak. Emblematikus személyiség, akiről alapvetően pozitív, sőt talán túl pozitív és idealizált kép él a fejünkben - persze ténylegesen mondhatjuk, minden ostoba zsidógyűlölő kirohanása ellenére hiba volna elvitatni Luther valós érdemeit.
Azaz: miközben taszít bennünket, amiket Luther a zsidókról mond, tiszteljük és értékeljük a reformátor eredményeit. Aligha találnánk olyan protestáns hívőt, aki közönyösen azt mondaná, Isten nem használta fel Luthert a reformáció folyamatában. De hogyan volt képes egy ilyen embert Isten használni? Talán szemet hunyt a durva antiszemitizmus felett? Lehet persze azzal érvelni, hogy Luthernek ez egy kései írása, amit akkor alkotott meg, amikor a reformációt érintő tevékenységének nagy részét már letudta - ha valaki szeretné, szívesen mesélek még róla mást is... Nem ez a lényeg ugyanis.
Szóval akkor, mit mondjunk?
Luthertől elszakadva, sokszor rejtélyesnek tűnhet, hogyan lehetséges az, hogy súlyosan ferde gondolkodású, sőt komoly erkölcsi bukásokat produkáló keresztények "vidáman" szolgálnak tovább - és kívülről is úgy néz ki, mintha Isten "megáldaná" őket, mintha csak Őt magát sem zavarná ez a helyzet. Házasságtörés, sikkasztás, lelki erőszak színpadon kívül, közben öblös prédikációk, áramló tömeg, sikeres szereplések a rivaldafényben... Az egy dolog, hogy az egyház adott esetben nem tudva a nyilvánosan fellépő szolgáló bűneiről tolja előre az illető szekerét, de maga Isten miért nem állítja le az egészet? Miért nem szór le egy-két villámot, miért nem nyitja meg a földet a talpa alatt vagy vasaltatja ki az ilyen embert a 6-os villamossal? Nos, nem akarok olyan színben tetszelegni, mint aki tud egy bombabiztos választ, mert ilyen valószínűleg nem létezik. Több dolog összecsengése áll az ilyesmi hátterében, de van azért néhány olyan tanulság, amit ilyenkor szerintem érdemes levonni.
Az egyik, amit úgy gondolom fontos megérteni, hogy a "sikeres" és az "áldott" kifejezések nincsenek minden inerciarendszerben fedésben egymással. Lehet valaki áldott, miközben emberi mércével mérve egyáltalán nem nevezhető sikeresnek. Állítom, sok olyan keresztény van az egyházban, akik soha nem állnak nagy színpadokon, hanem csendesen szolgálnak a háttérben - őszintén szólva őket sokszor inkább képzelem el áldottnak, mintsem sikeresnek. Természetesen megfordítva is igaz: aki sikeres, közel sem biztos, hogy szellemi értelemben áldottnak nevezhető. Válasszuk tehát külön a sikert és az áldást, vagy legalábbis ne feltételezzük, hogy a kettő mindig ugyanazt jelenti!
A másik, és szerintem itt van egy kutya elásva, hogy keresztényként meglehetősen alulbecsüljük az emberi képességek és tehetség erejét. Hívő emberek gyakran beszélnek erről valamiféle dualista szóhasználattal, arra utalva, hogy egy adott dolog, tevékenység, szolgálat "csupán emberi" vagy "az Úrtól van". Ha Istentől való, akkor működik, ha pusztán emberi, akkor nem működik. Tehát a jelenségeknek két köre létezik, az emberi és az isteni erőfeszítés - és ha így nézzük, az isteni tartalmak az életképesek, ebből következően az emberi erőfeszítés hiábavaló és gyenge. Ez a gondolat szerintem - ha kellően eltúlozzák, ahogy szokták is - hamis szembeállításokhoz vezet és ahhoz a konklúzióhoz, ha valamiben nincs jelen Isten támogató jelenléte, az a dolog automatikusan megáll, elhal, lezárul. Ebbe a logikai hibába esett bele Gamáliel is az Apostolok Cselekedeteiben, aki azt mondta, ha az apostolok igehirdetése nem Istentől van, az egész kereszténység úgy is eltűnik magától, felesleges tehát üldözni és presszionálni az apostolokat. Én persze az apostolok igehirdetését Istentől valónak tartom, de ettől még Gamáliel tévedett. Tobzódunk ugyanis az ellenpéldákban. Kismillió dolog van, aminek nem sok köze van direkt módon Istenhez, mégis virágzik akár ezer éveken át. Ez a hamis logika fordítva is működik: ha valami pörög, megy előre, dinamikusnak tűnik, abban eleve azt feltételezzük, hogy Isten munkálkodik... A valóság viszont az, hogy az emberi elme és tenni akarás elég találékony és produktív ahhoz, hogy halott dolgokat is hosszú időn át mozgásban tartson az egyházban. Emiatt fordulhat elő, hogy számos projekt már régen túl van a zenitjén, és be kellene fejezni, de még egyfajta önhordó képesség miatt hosszú időn keresztül vánszorog előre.
Csak megjegyzem, számomra az is kissé naiv gondolat, hogy Isten aktívan sertepertél minden egyházi tevékenység körül, és lépten-nyomon beavatkozva segíti az előmenetelét. Nem tagadom, a Biblia sokféle képet mutat arról, hogyan vesz részt Isten a dolgok menetében - a fantázia termékeny lehet ebben a kérdésben. De éppen a bibliai megközelítések diverzitása miatt is indokolatlan a puszta dualista gondolat, miszerint vagy Isten csinál valamit, vagy az ember. Jómagam úgy képzelem, Isten a legtöbb esetben megadja a szükséges képességeket (tálentumokat) és lehetőségeket az egyháznak, de nem szól bele minden pillanatban a dolgok menetébe. Az elszámolás a projektekről nem azonnali, és ha komoly erkölcsi dilemmák is merülnek fel adott esetben, az emberi erőfeszítések ettől még lendületben tartják a dolgokat.
A harmadik pedig, és ez talán a legfontosabb gondolatom, hogy szerintem Istennek nem feltétlenül a színpadokon álló szolgálók a legfontosabbak - hanem azok az emberek vagy adott esetben tömegek, akikhez a szolgálók eljutnak. Egyáltalán nem támogatom és erkölcsi szempontból sehogyan sem értek egyet azzal, hogy súlyos bűnt elkövető hívők eltitkolva a bukásukat nagy színpadokra kiállva szónokoljanak vagy énekeljenek. De el tudom képzelni, hogy Isten ezeket a helyzeteket és az adott ember tehetségét fel tudja használni, hogy a nézőtereken ülőket megszólítsa, akik nem tehetnek az adott szolgáló erkölcsi bukásáról. Másként fogalmazva, a kegyelem ebben a helyzetben nem a szolgálóra, hanem azokra vonatkozik, akik felé szolgál - és nem győzöm újra hangsúlyozni, ez nem jelenthet semmiféle mentséget a bűnre. Ebből azonban kiemelkedik számomra még egy fontos tanulság, mint aki többnyire a nézőtáborokba tartozik: azért, mert egy szolgáló sikeres, tömegek rajzanak körülötte, kedvelik az emberek, az nem csalhatatlan jele annak, hogy erkölcsileg minden a helyén van. Ilyen garanciát senki nem adhat és senki nem is vállalhat. Tudom, ez trivialitás a legtöbbünknek, de éppen ezért vagyunk hajlamosak szem elől téveszteni. Nem gyanakvást akarok ébreszteni minden színpadon álló és kétségkívül sokszor nagyon tehetséges keresztény szolgálóval szemben - de tudatosítani szeretném, hogy a sikerességet vagy "áldottságot" nem mérhetjük le megbízhatóan amikor ezeket az embereket szemléljük.
Összegezve tehát csak annyit akartam mondani, hogy a komoly erkölcsi bukások nem vezetnek automatikusan látható következményekhez és egy-egy egyházi karrier megbicsaklásához. Nem minden csontváz dől ki a szekrényből, ezen nem is kell meglepődni. Mindazonáltal ez a tény nem lehet kibúvó és felmentő lehetőség a bukásra, ahogy soha nem is volt az.