2011. december 22., csütörtök

Ajándéktippek karácsonyra :-)

Minden kedves blogolvasómnak nagyon szépen köszönöm, hogy velem tartott ebben az évben. Amellett, hogy boldog karácsonyt és új esztendőt kívánok nektek, gondoskodó szeretettel is fordulok hozzátok: aki még mindig nem vett ajándékot, annak felhívom a figyelmét a most következő lehetőségekre. :-) Az esztétikus, igen fejlett ízlésvilágról árulkodó és praktikus termékek után még egy videot is belinkelek nektek, melyben kiderül, hogy a Vodafone milyen titokzatos és apokaliptikus üzenetet akar suttyomban átadni nekünk. Ez az én ajándékom! Köszönöm a figyelmet, legközelebb januárban folytatjuk....!

Nincs is szebb egy rózsaszín,
Hello Kitty-s keresztnél...
... kivéve, ha maga Jézus néz ránk
egy hátitáskáról.
A pápamacit katolikus olvasóknak ajánlom
Hölgyeknek egy igazi magassarkú

























Végezetül pedig tanulmányozzuk át együtt mi köze lehet a Vodafone-nak és Balázsnak az utolsó időkhöz:


2011. december 18., vasárnap

Az ember vallásos képességei és a harcos ateizmus

Világszerte egyre erősödőben van a harcos ateizmus, azaz az istentagadás egy olyan változata, mely nem merül ki a passzív ellenkezésben, hanem propagandaszerűen száll szembe a teizmus minden formájával. Mivel a nyílt konfrontáció sokakban ellenérzéseket kelthet, ezért az ilyen próbálkozások a higgadt, tudományos alapú szkepticizmus álarcában zajlanak. Vajon jó dolog a vallástagadás?

Valaki egyszer - legalább annyira szellemesen, mint igazi komolysággal - azt mondta, hogy a szexen és Istenen kívül nincs is igazán téma, amiről beszélni érdemes. Valóban azt látjuk, hogy ez a két terület alapvetően kitölti az emberek gondolatvilágát, a harcos ateizmus azonban abból indul ki, hogy az "istenkérdés" felesleges és destruktív módon hátráltatja az emberiség fejlődését. A harcos ateizmushoz hol nyíltan cinikus és rágalmazó, hol akadémikus köpenybe bújtatott diplomatikus hangvétel társul - attól is függően, milyen vérmérsékletű ember áll a hátterében. (Szabados Ádám kiváló blogjában zajlik is egy ateista-teista jellegű vita az ismert ateista, Christopher Hitchens halála kapcsán.)

Vajon tényleg felesleges a vallás? Olyan dolog, amitől meg kell szabadulni vagy inkább az emberi léthez elengedhetetlenül hozzátartozó elem?

Az ateisták szeretik úgy beállítani ezt a kérdést, hogy a tudományos szemléletmódból egyenesen következik a vallások háttérbe szorulása és elértéktelenedése. Nos, ha a tudomány területén maradunk, véleményem szerint a vallások kutatásának egyik legjobb tudományos eszköze a vallástudomány. Egyik legismertebb kutatója John Bowker, aki a Lancaster University vallástudományi tanszékének professzora volt, jelenleg pedig a Gresham College kutatója. Számtalan vallástudományi művet írt, amiért HarperCollins díjat is kapott. Világvallásokkal foglalkozó egyik könyvében a következőt írja:
"A vallások sohasem fognak eltűnni, hiszen alapjában véve mindannyian vallásosak vagyunk: a vallásosságra való hajlam ugyanúgy veleszületett része az embernek, mint sok más alapvető képesség, legyen szó a nyelvhasználatról, a táplálkozásról vagy a nemi fejlődésről. Rendelkezünk az összes olyan képességgel, melyeket együttesen vallásos képességeknek nevezünk"

Carl Gustav Jung
Bowker állítását még kiegészíthetnénk a világhírű pszichiáter, Carl Gustav Jung meglátásaival, aki egyébként az analitikus lélektan megteremtője volt, ráadásul Freud tanítványa, akit finoman szólva nem nevezhetünk hívőnek. Meglepő módon Jung bár a freudi pszichoanalízis alapjairól indult, mégis egész más utakra talált. Hozzá kell tenni, hogy Jung a vallással mint pszichiáter csak úgy foglalkozott, mint a pszichében jelentkező jelenséggel, bár küssnachti házának homlokzatára ezt véste: "Vocatus atque non vocatus Deus aderit", azaz híva vagy hívatlanul, Isten mindig jelen van. Úgy vélte, hogy az ember "gyógyíthatatlanul vallásos lény", akihez alapvetően hozzátartozik a vallásos gondolkodás. Fokozandó ezt a gondolatot, ezt mondta egy lelkészeknek tartott előadásában:
"Az élet derekán túl lévő betegeim közül nem volt egy sem, akinek végső problémája ne a vallásos beállítottsága lett volna. Bizony, végső fokon mindegyikük azért beteg, mert elvesztette azt, amit az élő vallás minden idők hívőjének adott, és egyikük sem gyógyult meg addig, amíg hitét vissza nem nyerte."
Úgy tűnik tehát, hogy az ember vallásos képességei alapvető tartozéknak számítanak ebben az életben, melytől ha megfosztják - legalábbis Jung szerint - az beteg tudatállapothoz vezet. Innen szemlélve a kérdést, a harcos ateizmus nem más, mint harsány kísérlet arra, hogy az embert egy eredendően hozzá tartozó dologtól elvágja. Tényleg ez lenne a fejlődés és haladás útja? És egy másik kérdés: ha a világ kisebbik része elkötelezett ateista, míg a "másik oldalon" az emberek többsége hisz valamilyen természetfeletti létezésben, akkor vajon kinek kell magyarázkodnia? (Ezt a kérdést persze azért óvatosan teszem fel, mert úgy gondolom, az emberiség legnagyobb részének nincs semmiféle kialakult meggyőződése, hanem a maga módján hisz. Tehát valóban nem meggyőződéses ateista, de nem is rendelkezik jól kialakult vallásos világképpel).

Alister McGrath, az oxfordi egyetem teológiaprofesszora sokat foglalkozott ezekkel a kérdésekkel és az elmúlt évszázadok történelmének alapján a megvalósult ateista társadalmakkal kapcsolatban - mint amilyen például a kommunizmus volt - azt mondja:
"Az ateizmus vonzerejét nemzedékek számára az jelentette, hogy szabadítás kínált. Azt ígérte, hogy a leigázott és kizsákmányolt tömegeket megszabadítja az állam és az egyház kegyetlen elnyomásától. De az ateizmus, ahol csak hatalomra jutott, mindenütt könyörtelennek és türelmetlennek mutatkozott, s ezzel szertefoszlott a felszabadító voltába vetett bizalom. A prométheuszi szabadítótól megundorodtak."
Bevallom őszintén, pontosan ezt a fajta arroganciát és könyörtelenséget vélem kihallani némely ateista hangjából. Elgondolkodtató, hogy vajon mennyire élhető világ lenne a miénk, ha a vallás és a hit, mint tényező teljesen kiveszne belőle?

2011. december 15., csütörtök

Bolygótisztítók

Nem csinálok titkot belőle, hogy teológusként érdekelnek más vallások is, ám a szcientológia mindeddig teljes homály volt számomra. Tudomásom szerint ezzel nem vagyok egyedül: a valláskutatók sem írtak túl sok tanulmányt az L. Ron Hubbard sci-fi író által létrehozott filozófiai áramlatról, lévén maga az egyház igen zárt, még saját tagjai előtt is. Most azonban egy könyv kapcsán lehetőségem volt kicsit a kulisszák mögé nézni: olyasfajta izgatottsággal olvastam el Bonyai Péter írását, mint amikor egy biológus új fajt fedez fel, ráfekteti a vizsgálóasztalra, kézbe veszi a szikét és nekiáll a munkának.

Mindenekelőtt megtudtam, hogy én egy wog vagyok. Ezzel a negatív jelzővel illetik a szcientológiában azokat, akik nem tagjai az egyháznak (mint a kereszténységben a "világiak"), mely természetesen az egyedüli igaz felismerésre jutott. A wogok nem tudnak arról, amiről a szcientológia tagjai igen: nevezetesen, hogy az ember szellemi valóság, mely három alkotórészből áll. Ez pedig a test, az elme és a thetán. Utóbbi tulajdonképpen maga az igazi személyiségünk, mely csupán magára vette és használja a fizikai valónkat. A szcientológia szerint ebben a világban rengeteg elnyomással, bűnnel, problémával kell szembesülnünk, a célunk pedig az, hogy ezektől megszabadulva elérhessük a clear, azaz megtisztult szintet, majd eljussunk a teljes szabadság állapotába. Ezt a folyamatot a szcientológia egy hídon való átkeléshez hasonlítja, melynek egyik pillérétől indulunk és szépen lassan átballagunk a másik oldalra. A hídon elindulva először jön mindenféle méregtelenítési folyamat (melyekben auditorok segítenek az egyszerű szcientológus hívőnek), majd ha eljutottunk a clear állapotba, kezdődhet a nehezebb szakasz: az úgynevezett OT-szintek elérése, melyek már állítólagos természetfeletti képességek megszerzését jelentik. Ezekből összesen tizenöt van: OT I, OT II... OT XV - utóbbi tulajdonképpen egyfajta isteni képességet jelent, amikor az egyszeri ember puszta szavával teremt vagy rombol - ahogy a Bibliában Isten teszi. A szcientológia titokzatosságához nagyban hozzájárul, hogy maguk a hívek sem tudják pontosan, hogy a clear állapot utáni OT-szinteken mi is található - annyi kiszivárgott, hogy itt kerül szóba Xenu, akit a galaktika urának tekintenek a vallásban.

Nos, így lehetne röviden összefoglalni a szcientológia szakrális oldalának lényegét, a többi már az esetleges szakirodalomban olvasható mindazok számára, akik hajlandóak időt áldozni ennek a nem túl régi vallásnak a tanulmányozására. Azért is érdemes így tenni, mert a Szcientológus voltam nem mélyed el túlságosan a részletekben. Bevallom őszintén, ez az oka annak, hogy Bonyai Péter könyve elsőre csalódást okozott: arra számítottam, hogy a személyes élettörténet keretében a szcientológia, mint vallás egyfajta szerkezeti áttekintését kapom kézhez, ám nem ez történt. Ahogy a könyvben haladtam előre, inkább úgy éreztem magam, mintha egy multicég taposómalmának mechanizmusát tanulmányoznám. Értekezletek, pénzügyi beszámolók, szervezetei kérdések, fizetési határidők, PR-rendezvények és persze az ezeket mozgató temérdek pénz került terítékre a kötet lapjain. Kiderült, hogy a Sea Org elnevezésű "szerzetesrend" tulajdonképpen a szcientológia legelkötelezettebb tagjaiból álló gépezet, melynek feladata az értékesítés és a pénz hatékony kezelése. Néha már nem tudtam követni sem azt a bonyolult hierarchiát, melynek alapján az egész szervezet felépül. Ami világos volt, hogy itt rengeteg pénzről van szó, melyet akár válogatott manipulatív technikákkal is be kell hajtani a rendszerben lévőktől - mindezt persze azért az ideológiailag jól megfogalmazott célért, hogy ne csak a szcientológia tagjai, hanem az egész bolygó végül clear legyen.

Aztán rájöttem, a hiba az én elvárásaimban keresendő: Bonyai Péter könyve nem hallgat el semmit és nem beszél félre a vallással kapcsolatban: maga az üzlet a vallás. A könyvet olvasva úgy tűnt, az egész thetán-clear-wog beállítás és az OT-szintek is pusztán azért kellenek, hogy kellő ideológiai muníciót adjanak a gépezet olajozott működéséhez. Normális üzemmenetben persze egy átlagos embernek nehéz lenne eladni a szcientológia irracionális állításait Xenu-ról, thetánról és a Föld bolygó tisztává tételéről: ezért az egész folyamat egy személyiségteszttel, egy kérdőívvel kezdődik. Ha valaki egy ilyen papírt kitölt, azt az eredményt kapja majd, hogy súlyos gondok vannak a személyiségével. Persze nem meglepő módon, a megoldás is azonnal kínálkozik: az elmét méregteleníteni kell, melyet egy bizonyos összeg befizetése után egy tanfolyam keretében meg is tehet az ember... Így kerül be a szcientológiába mindaz, aki valójában csak önmaga életének feljavításával szeretne próbálkozni. A rendszerből kiszállni pedig - legalábbis a hírek szerint - kockázatos: ebből a szempontból nem is értettem, hogyan adhatta Bonyai Péter saját nevét a kötethez. Talán a nyilvánosság leleplező erejében bízik? Mindenesetre társadalmi szinten is érdemes elgondolkodni azon, mihez kellene kezdeni egy olyan egyházzal és vallási mozgalommal, ami önmagába bezárva működtet egy mikrovilágot és fenyegető módon viszonyul azokhoz, akik saját tagjai közül a kilépés mellett döntenek.

(Bonyai Péter: Szcientológus voltam, Heti Válasz kiadó,  212 oldal)

2011. december 13., kedd

Töréspont közeleg

A tények, még ha zavarosak is, legtöbbünk előtt közismertek. Január elsejétől megváltozik Magyarországon az, amit a mai nap még egyháznak nevezünk. Persze marad 14 érintetlen rész, a kisebbek, a kevésbé szem előtt lévő gyülekezetek és felekezetek azonban kiesnek a nagy kosárból. Két lelkész már egy hónapja böjtöl (illetve inkább éhségsztrájkol) Strasbourg-ban, de a helyzet egyelőre változatlan.
Izsák-Bács Jeremiás és Soós Péter

Izsák-Bács Jeremiás anabaptista, és Soós Péter evangéliumi lelkész közösen böjtöl Strasbourg-ban, az EU Parlament előtt, mely december 12-15 között ülésezik utoljára ebben az évben. Éhségsztrájkjuk mögött sok ember áll, céljuk pedig az, hogy felhívják a figyelmet arra a tényre, hogy az egyik EU tagállamban éppen közös értékek - szabadság, jogállamiság, demokrácia - súlyos megsértése zajlik. A böjt során tudomásom szerint Jeremiás már legalább 20 kilót fogyott, Péter pedig szükség esetén váltani is szeretné. A hírek szerint Thomas Hammarberg, az Európai Tanács Emberjogi Bizottságának Elnöke fogadta is irodájában Izsák-Bács Jeremiást, támogatásáról biztosította, valamint ígéretet tett, hogy az átadott dokumentumokat eljuttatja az Európai Tanácsban résztvevő 47 tagállam képviseletéhez. A magyar kormány semmit nem reagált a tiltakozásokra, s tulajdonképpen az egész "egyházügyi kérdéssel" nem foglalkozik.

Január elseje mindenképpen töréspont lehet számos kisegyház életében. Az egyháztörvény változására emlékezetem szerint azért volt szükség, hogy az ún. bizniszegyházakat korlátozzák és kizárják a valós hitéleti tevékenységet folytató közösségek köréből. Nevezzük ezt a hivatalos magyarázatnak. A dolog rosszul sült el: számtalan ténylegesen vallási alapon szerveződő, igazi hitéleti tevékenységet folytató, sőt karitatív-szociális munkát is ellátó gyülekezetet ért övön aluli ütésként, hogy a kormány gyakorlatilag kiírta őket az elismert közösségek közül. Egyedül a Hit Gyülekezete maradt mutatóban a pünkösdi-karizmatikus irányzatból, akik egyébként szolidaritási nyilatkozatot is kiadtak a minap, melyben felszólítják a kormányt, hogy gondolják újra az egész egyházügyi törvényt és hozzák meg azokat a rendelkezéseket, melyek a kimaradt felekezeteket is beemelik az elfogadottak jelenleg 14 tagú listájára.

Az egyházügyi helyzet ilyen gyökeres átalakulása szinte minden területen érinti a gyülekezeteket. Nem csak lelkészeik kerülhetnek anyagilag hátrányos helyzetbe, de sokuknak - például a Magyar Pünkösdi Egyháznak vagy a Biblia Szól közösségnek - intézményeik, iskoláik, karitatív szervezeteik is vannak. Nyilván ezek tulajdonlása is kérdésként merül fel, amennyiben a jogfolytonosság (például az egyesületi működés) nem lesz megoldva. A másik oldal a szellemi-társadalmi kérdéseket is érinti: a vallási egyesület, mint kategória sokak szemében a szektássággal, az "igazi egyházakból" való kimaradással lehet egyenlő, ami csökkenteni fogja a bizalmat az ilyen gyülekezetek felé. Tudom, hogy sok szempontból jogosan felvethető kérdés, hogy milyen (szellemi) állapotban vannak a magyar keresztény kisegyházi gyülekezetek, a megalapozatlan gyanakvást azonban nem érdemlik meg. Saját tapasztalatom az, hogy sok esetben többet tesznek azoknál, akiknek sokszorosan több erőforrás áll a rendelkezésükre a cselekvéshez.

Talán itt az idő imádkozni - az biztosan nem árt meg...

2011. december 9., péntek

Jó a prosti a háznál?

Hóseás és Gómer
És akkor Isten azt mondta az ő szent prófétájának, Hóseásnak: fogd azt a Gómer nevű csajt és vedd feleségül! A próféta nem tétovázott, legalábbis a Szentírás nem tér ki határozatlanságára, hanem pontosan így cselekedett. Azért nekem lettek volna kérdéseim Istenhez, és úgy gondolom nem vagyok teljesen egyedül ezzel.

Hóseás Izrael utolsó prófétája volt, mielőtt az északi királyságot az asszír birodalom végleg lesöpörte volna a történelem színpadáról. Kortársával, Ámósszal keményen osztották az észt és igyekeztek figyelmeztetni a népet arra, hogy az Istentől való elfordulásnak durva következményei lesznek. Ha csak önmagában nézzük Isten kérését, miszerint Hóseásnak egy prostituáltat kellett feleségül vennie, a dolog borzasztó felháborítónak tűnhet. Hogyan jön ahhoz a szent Isten, hogy erkölcsös prófétáját, aki eleve el kellett zárkózzon minden paráznaságtól, megkérjen egy ilyen dologra?

A teológusok persze - mint szinte minden másban - Hóseás sztorijában is megosztottak. Eichorn és vele együtt sokan nem történelmi eseményként, hanem puszta példázatként értelmezik a próféta könyvében leírtakat, míg például Wellhausen és társai azon a meggyőződésen vannak, hogy a parázna házasság és minden egyéb a valóságban is megtörtént. Háromféle magyarázat létezik a probléma kezeléséhez. Az első kettő tehát az allegorikus értelmezés és a szó szerinti történelmi olvasat, míg a harmadik úgy próbálja feloldani ezt a durva dolgot, hogy Gómer eredetileg nem volt parázna, csak a házasságkötés után vált azzá. Az eredeti szöveg elemzéséből azonban az derül ki, hogy a hölgy kultikus prostituált is lehetett, aki a kornak megfelelő Baal-termékenységi rítusban vett részt. Tehát nem valószínű, hogy megállná helyét az érv Gómer későbbi paráznaságával kapcsolatban. A kutatás inkább azt mutatja nekünk, Hóseás tényleg egy eleve prostituált nőt vett feleségül.

Ez persze botrányszagú. Nem is az a kérdés, hogyan tehet Isten ilyesmit - hiszen azt tehet, amit akar -, sokkal inkább a miért a megfelelő csodálkozásunk kifejezésére. A választ persze ismerjük: Hóseás egész küzdelmes házassága egy nyilvánosságnak szánt szemléltető eszköz volt. Ahogyan Izrael folyamatosan paráználkodott idegen istenekkel és elhagyta urát, Jahvét, úgy Hóseás is megjelenítette ezt a szituációt saját házasságában. A megrendítő történetből persze kiderül, hogy Hóseás irgalmas volt Gómer minden paráznasága ellenére, ahogy Isten terve is pontosan a könyörület és a szeretet az őt elhagyó nép felé.

Engem nem is annyira Isten furcsa kérése rázott meg ebben a romantikus elemeket is tartalmazó történetben, hanem inkább az az önfeláldozás, amit Hóseás bemutatott. Igazi, bevállalós próféta volt, aki ezt a rettentő nehéz feladatot végigküzdötte Isten kedvéért. Ha manapság valaki előállna olyasmivel, hogy Isten útmutatására egy prostit akar feleségül venni, az egyház részéről a legkevesebb a kiközösítés meg a közutálat, az illető komplett befeketítése lenne. Pedig a hóseási üzenet, tartalmát és Isten etikai szemléletmódját tekintve ma is megállja a helyét. Olyan szempontból is, hogy kellő szemléltető eszköz hiányában az információkkal terhelt modern világban egy egyszerű próféciára már senki nem kapja fel a fejét. A durva és provokatív megmozdulások azonban kibillenthetnek az egyensúlyunkból - talán éppen ezért kellett Hóseásnak is azt tennie, amit tett. Bármennyire is furcsálljuk az egészet.

2011. december 6., kedd

Amikor az egyszerűség nagyszerűség

Egyháztűznéző körutam első állomása a Golgota Gyülekezet központjába vezetett. Nagyon régóta szerettem volna elmenni és jól megnézni magamnak Magyarország egyik legnépszerűbb kisegyházi közösségének istentiszteletét, és nem is kellett semmiben csalódnom. Ha egyetlen szóban lehetséges összefoglalni, amit ez a gyülekezet nyújtott számomra, az az egyszerűség lehetne, a kifejezés legnemesebb értelmében.

Tizenkét éves kislányom a hónom alá csapva tehát nekivágtam, hogy felmásszam a Golgota hegyére. A Budapest belvárosában, igen forgalmas helyen szerveződő gyülekezet idén ünnepelte huszadik életévét, a fejlődés pedig szó szerint meglátszik rajtuk: az épület bejáratánál fiatalos design csalogatja a népeket. Mint kiderült, vadiúj kávézót nyitottak "Híradó" néven, ahova hétköznap is várják az utca emberét egy jó kávéra, süteményre vagy szendvicsre. Fizetni persze kell, mégis "térítésmentes" a szolgáltatás, mármint abban az értelemben hogy senkire nem kívánják rátukmálni az evangéliumot, aki csak azért tér be, hogy egy kicsit megpihenjen.

Az ajtón belépve jelentős tömeg fogadott, nomeg egy idősebb bácsi, aki koordinálatlan mozgásunkból valószínűleg egyből kiszúrta, hogy még sosem jártunk feléjük. Mindjárt elmagyarázta mit hol találunk, kislányomnak javasolt egy tiniprogramot, aztán a ruhatárhoz navigált bennünket. Az ajtónálló szolgálat tehát hibátlanul működik, külön jó pont, hogy ekkora tömegben is van szemük észrevenni a vendégeket!

A Golgota egyébként az egykor dicsőséges Horizont mozi termét használja, jó pár székkel jelentősen kibővítve. Három istentiszteletet is tartanak vasárnaponként, mert akkora az érdeklődés, de ahogy körbesétáltam, gyerekszolgálat, büfé, a pincében pedig még csocsóasztal is van a Golgota Rádió stúdiója mellett. A több száz fős tömeg nagy része középkorúakból és fiatalabbakból állt: úgy tűnik az aktív dolgozó réteg alkothatja a közösség kemény magját, köztük fiatal családokkal.

A délelőtt tíz órára hirdetett istentisztelet szinte percre pontosan kezdődött. Ahogy kisegyházi körökben megszokott, egy jó félórás dicsőítés nyitotta meg az alkalmat a szokásos dob-gitár-ének felállással kísérve. Talán a reggeli fáradtság okozta vagy éppen rossz napot fogtam ki, de a gyülekezet nagy része nem igazán volt aktív, inkább csak tudomásul vette a zenészek motiválását, érdemben azonban nem reagált rá. A zenebona után rövid hirdetések következtek, majd mikrofon mögé állt a Golgota pásztora, Phil Metzger, hogy hintse a szót. Tudni kell, hogy a "golgisoknál" határozott koncepció mentén forgatják a Szentírást, azaz fejezetről-fejezetre veszik végig az egyes szakaszokat. Felcsigázott, hogy pont egy provokatív és igen kemény vitákra alapot adó igerészről hallhattam prédikációt. A téma az első korinthusi levél alapján az a férfiszívet megdobogtató(?) kijelentés volt, hogy a nőknek hallgatni kell a gyülekezetben. :-) Phil láthatóan lubickolt a helyzetében és a legkisebb idegesség nélkül, a lehető legegyszerűbben tanított. Nem tudni, hogy a hölgyek bekészítettek-e pár krumplit, tojást vagy téglát arra az eshetőségre, ha a pásztor rájuk nézve sértő kiszólásokat tenne, ám elnézve az igen kiegyensúlyozott hangvételt, a muníciót mindenki vihette haza. A prédikáció tartalmáról nem kívánok írni, hiszen az visszahallgatható a gyülekezet weblapján, azonban meg kell említenem, hogy Metzger az egyik legletisztultabban és legkövethetőbben beszélő szpíker, aki valaha elém került. Kellő mértékben humoros és közvetlen, ugyanakkor szókimondó és határozott is. Mellettem ülő kislányom csak néha-néha kalandozott el az igehirdetés alatt, többnyire azonban lelkesen figyelte az üzenetet. Apaként mondom, hogy nagy szó ez. Tizenkét éves tinilányok általában nem éppen a filozofálgatós réteghez tartoznak és minden képes fárasztani őket, ami nem zajos, színes és rózsaszín. Ha már a gyerek is lélekben jelen van, az egy igencsak reménykeltő prédikációt sejtet!

Az igehirdetés után jött számomra a legnagyobb meglepetés: Phil Metzger imádkozott az istenadta népért, majd annyit mondott, hogy mindenkinek legyen egy áldott hete és ezzel nagy hirtelenséggel lezárta az istentiszteletet. Kész, filmszakadás, függöny zárul. Az egész alkalom pontosan 1 óra 20 percig tartott, és őszintén szólva nekem semmiféle hiányérzetem nem támadt! Az emberek felálltak a moziszékekből, nyüzsögni kezdtek, beszélgettek egymással, láthatóan senki nem rohant sehova. Ezt hívják közösségnek.

Summa: A Golgota gyülekezet jelen népszerűségének kulcsa úgy vélem az egyszerűségben rejlik. Minden olajozottan működik, a dicsőítés kockázatmentes, a Szentírást részről-részre haladva veszik, a prédikáció tiszta és világos, az alkalom maga pedig minden sallangot és szellemi mócsingot nélkülöz. Ráadásul rövid és határozott, mint Usztics Mátyás nyilatkozatai. Ez az, amikor az egyszerűség nem megy a tartalom rovására, hanem gatyába rázza a terjengősséget. Élmény volt, menjetek el ti is!

2011. december 1., csütörtök

A szerző és szándéka

A Biblia elbeszélő részeit általában úgy olvassuk, hogy szikár és száraz történelmi tudósítást veszünk kézhez. Dávid megfogta a parittyát, STOP. Jó alaposan megpörgette, STOP. A kő elrepült és fejen találta a nagy mamlasz Góliátot, STOP. Általában azonban nem gondolunk arra, hogy minden egyes leírt mű mögött, törekedjen bármennyire csak a tények átadására, ott lapul a szerzői szándék.

A világban egyetlen nap leforgása alatt is felfoghatatlanul sok esemény történik. Természetesen nincs senki, aki képtelen lenne csak vázlatosan átlátni, hát még átgondolni is huszonnégy óra eseményeit. Trivialitás, hogy amit az esti híradóban elénk tálalnak, az csak körömfeketényi része a világban zajlott friss történéseknek. Lehet, hogy objektív híreket kapunk (jó esetben), de az már szubjektív, hogy a hírforrásokhoz eljutó dömpingből milyen híreket tesznek a tévénéző, rádióhallgató, újságolvasó elé. A megszűrt tartalom az adott hírcsatorna műsorpolitikáján, a nézők összetételén, a szerkesztők elhatározásán és nyilván még más egyéb paramétereken múlik. Mindenesetre az egész mögött egyértelműen egyfajta szándékosság áll, mely meghatározza hogy "mi történt aznap" a nagyvilágban.

Gerhard Lohfink
Akkor most váltsunk témát és ezt az elvet alkalmazzuk a bibliai sztorikra! Ha például az Evangélium leírt verzióit - azaz Máté, Márk, Lukács és János munkáját - nézzük, akkor általában nem gondolunk ilyesmire. Egyszerűen úgy állunk hozzá, hogy a négy szerző mindenféle forrásból, esetleg saját szemtanúként fogta és simán leírta, ami történt. Tényeknek, a lezajlott események szikár riportjának szeretnénk látni a szövegek tartalmát. Ha most eljátszunk a gondolattal, hogy mondjuk a passiótörténetet kamerák rögzítenék és utána mindenféle kommentár nélkül visszanéznénk a felvételt, akkor nyilván sok dolgot megtudnánk - írja Gerhard Lohfink katolikus teológus Jézus utolsó napjáról szóló könyvében. Látnánk a per részleteit, a borzalmas kínzásokat, a kivégzést... De sok dolog, melyek nem láthatók és a "felszín alatt vannak", rejtve maradnának. Ha Jézus egész életét lehetne ilyen módon rögzíteni, nem valószínű, hogy három év teljes történetét valós időben bárki is képes lenne végignézni. Ha mégis megteszi, hogyan érthetné meg az egész megváltás lényegét mindebből? Ha csak ezt a filmet látná és nem ismerné az ószövetségi előzményeket, megértené mit jelent a váltsághalál? Aligha.

És ezen a ponton lép be az értelmező közösség és a szerzői szándék szerepe. Bizony, Jézus története nem egyszerűen történelmi tények sorozata az evangéliumban: hanem történelmi események megszűrt, adott értelmezés szerinti elmesélése, melyet az adott szerző szándéka is befolyásolt. Négyféle leírása ugyanannak az eseménysorozatnak, mintha négy híradót néznénk meg egymás után, kapcsolgatva a csatornák között. A szerzői szándék nem csak a leírt történet eseményeiben (illetve némely kihagyott epizódban), hanem leginkább a hangsúlyváltásokban nyilvánul meg. Például - írja Lohfink - Márk evangéliumában Júdás kezdeményez: hirtelen fölbukkan egy kommandóval, majd odalép Jézushoz, megcsókolja, Jézust megragadják, elviszik. A cselekmény szálait Júdás és a felfegyverzett csapat tartja kézben. A következő jelenetben Jézus kísérőire "irányul a kamera": egyikük levágja a főpap szolgájának fülét. Csak a harmadik jelenetben szólal meg Jézus maga. A pergő történések kicsit máshogyan jelennek meg János evangéliumában: itt is van utalás Júdásra, de az áruló csók elbeszélése kimarad, helyette azonnal Jézus kerül a sztori középpontjába. Itt most Ő irányít, elébe megy a fegyvereseknek. Ráadásul János még fokozza is Jézus "főszerepét" azzal, hogy leírja: a katonák kétszer is a földre esnek előtte. Úgy tűnik, Jézus uralja saját letartóztatását is, ő maga dönti el kinek a kezébe adja a kezdeményezést. János szerzői szándékának ez tökéletesen megfelel.

A tanulság persze nem nehéz: együtt kell olvasni minél több forrást, hogy a teljesebb képhez eljussunk. Az egyes szerzők ugyanis válogattak a számtalan kis esemény, epizód között és a szándékuknak leginkább megfelelőket írták le. Az evangélium és a bibliai elbeszélések szelektívek és nem az egyszerű tényközlésre szorítkoztak, hanem azt tartották szem előtt, hogy üzeneteket adjanak át. Hát nem ez zajlik akkor is, amikor valaki prédikál, tanít vagy bizonyságot tesz? Nem egyszerűen "mond valamit" vagy "felolvas egy részt" a Bibliából, hanem értelmez, kivág, beilleszt, magyaráz. És ha ezt természetesnek vesszük, akkor miért is meglepő egyesek számára, hogy például az evangéliumok szerzői nem csak tényeket írtak le, hanem ugyanígy tettek Jézus sztorijával?

2011. november 29., kedd

Több, mint tanuló...

Ha utánaszámolok, egy év leforgása alatt rengeteg tanítást hallgatok végig, olvasok el, sőt esetenként magam is dolgozok ki ilyeneket. Néha úgy érzem, hogy a kereszténység körülöttem egyfajta szakrális iskolapad, ahol a fejtágítás és az ismeretszerzés a legfontosabb teendő. Jézus azonban arra kért bennünket, hogy tanítvánnyá tegyük az embereket, nem tanulóvá. Mi a különbség a kettő között?

A híres "missziós parancsot" Máté evangéliuma utolsó fejezetéből mindannyian ismerjük, de kevesebben gondolunk bele mélyebben, mit is jelenthetett ez a felszólítás az eredeti környezetében. Sokan reflexszerűen úgy gondolják, a tanítvány dolga az, hogy tanuljon: ismerje meg a Bibliát, magoljon minél több igeverset, legyen tisztában az alapismeretekkel. Semmi bajom a tanulással, sőt kifejezetten szeretek tanulni: talán eddigi írásaimból is kiderült, hogy igencsak örömömet lelem a Szentírás boncolgatásában. De mégis azt hiszem, elsősorban nem a tanulás meg a sok ismeret teszi a tanítványt tanítvánnyá. Ma nagyon sok tanuló ül a padokban, de szerintem jóval kevesebb kevesebb tanítvány.

Máté evangéliumában a tanítványság határozottan kiemelt téma a másik két szinoptikushoz képest: Márknál 46-szor, Lukácsnál 37-szer, Máté esetében viszont 73 alkalommal kerül elő a téma. A görög mathétész, azaz tanítvány kifejezés csak itt szerepel felszólító módban és az esetek többségében az akoloutheó (követni) igével van összekötve. Máté tehát úgy vélekedik, a tanítványság és a követés összetartozó fogalmak. De kit követ a tanítvány és miben különbözik a tanulótól?

Tudjuk, hogy Jézus korában tanítványnak az számított, aki egy írástudóhoz ment el tanulni. Míg egy mai tanuló arra törekszik, hogy ismeretet szerezzen egy bizonyos tárgykörben, a tanítvány olyan valaki, aki egy személy behatása előtt nyitja meg magát. Nem egy intézettel, hanem egy tanítómesterrel van dolga, aki számára feltétlen tekintély. A tanuló futólagosan érintkezik saját tanítójával vagy a vele foglalkozó intézménnyel, a tanítvány viszont sorsközösségben él mesterével, ráadásul arra törekszik, hogy egyre jobban hasonlítson rá. A tanuló tehát elsősorban tudni akar, a tanítvány pedig hasonlítani.

Valami ilyesmi lehetett Pál és Timóteus kapcsolata. Az öreg Pál maga mellé vette a fiatalembert, akivel számtalan misszióban és szolgálatban együtt voltak. Kezdetben "testvérünk és Isten szolgája" (1Thessz 3:2) számára Timóteus, aztán már "hű gyermekem az Úrban" (1Kor 4:17), később pedig azt írja róla, hogy úgy volt vele, "mint atyjával a gyermek" (Fil 2:19-22). Ebből nekem az látszik, hogy a fokozatosan mélyülő bizalmi légkör, a kölcsönös és tartós együttműködés, a gyakorlati teendők végzése és a mély, személyes kapcsolat igazán jellemezik a tanítványságot.

Ehhez képest én sokszor azt látom, az emberek egyfajta "szent képzést", bibliai tanfolyamot kapnak, amitől sokat fognak tudni (vagy éppen ellenkezőleg: rendszerezetlenül összekavarodnak bennük a dolgok), idézni képesek a Bibliából, de pusztán ettől nem válnak tanítványokká. A nagy kérdés persze az, milyen körülmények tehetnék lehetővé a mai világban, hogy egy érett, tapasztalt keresztény egyfajta mentorlás keretében szoros életközösségben éljen egy kezdő tanítvány-jelölttel? Kézenfekvőnek látszik, hogy azok a területek tartozhatnak ide, ahol az emberek eleve sok időt töltenek együtt.

Mi a véleményetek erről? Van-e jelene és jövője annak, hogy a szó biblikus értelmében mathétészeket képezzünk tanulók helyett?

2011. november 26., szombat

Mennyország tourist

Szeretem a Mennyországot, de haragban vagyok azokkal a könyvekkel, melyek keresztény szlengnyelven fogalmazva akarják a képembe tolni, milyennek is kell látni az odafelvalókat. Todd Burpo vékonyka műve azonban mást ígér: az elmúlt évek legnagyobb könyvsikereként beharangozott soványka kötet egy kisfiú történetéről szól és a konkurens írásokhoz képest nagyon is földhözragadt.

A szituáció drámai: egy négyéves amerikai kisfiúnak műtét közben leáll a szíve, de az orvosoknak végül sikerül újraéleszteniük. Magához térve Colton Burpo csupa olyasmiről kezd mesélni, amiről nem tudhatott. Nem csak mély bibliaismeretről tesz tanúbizonyságot, de születése előtt meghalt családtagjairól mesél, akikkel állítása szerint a túlvilágon találkozott. A minimum az, hogy a főállásban garázskapuk forgalmazásával foglalkozó, szabadidős lelkipásztor apuka és a tanárnő anyuka torkában megáll az almacsutka: mi történt a gyerekkel? A vasárnapi iskolában a szokottnál is erősebb a tananyag, esetleg a kis lurkó túl nagy dózist kapott az X-Aktákból a szülői hanyagság okán, vagy még az is lehet, hogy tényleg ott járt, ahol sztenderd üzemmenetben nem lehet?

A könyv válasza egyértelmű. Colton a Mennyben volt. Ha mégsem, akkor miért kezd el olyanokat mondani, hogy odafent találkozott a "másik nővérével", noha négyéves kissrácként fogalma sem volt róla, hogy édesanyja korábban elvetélt? Honnan szedte, hogy édesapja elvonult a kórház egyik kis szobájába érte imádkozni, míg az életmentő műtét zajlott? És legfőképp az óvodás gyerekeknek szervezett vasárnapi iskolai tananyag helyett miért idéz mélyebb összefüggéseket az Újszövetségből? A kérdésekre a szerzők szerint csak túlvilági válaszok adhatók, szimpla feleletek aligha. Itt van tehát egy 180 oldalas bizonyíték a túlvilág létezésére? Valóban egy klinikai halálból visszatért helyes kis szőke gyerek tesz majd pontot számtalan teológiai-filozófiai, sőt tudományos területeket érintő vitákra?

Élénk fantáziánkkal képzeljünk el egy mérleget, melynek az egyik serpenyőjébe a könyv valós tartalmát alátámasztó, a másikba pedig az azt cáfoló érveket rakosgatjuk. Colton egy egyszerű, aranyos kisfiúnak tűnik, szavai hitelesen csengenek, a ravasz marketingmenedzser imidzse pedig sehogy sem illik rá: rakjunk egy súlyt a pozitív serpenyőbe, értékelve hogy a gyermeki őszinteség egy ilyen kérdésben különösen nagy erény. Ott van aztán az a tény, hogy egy ilyen témájú könyv feltétlenül valós igényeket elégít ki, elvégre mi lehet izgalmasabb, mint egy pillanatra benézni a függöny mögé és megsejteni valamit az örökkévalóságból? Sajnos a könyvön abszolút érződik, hogy piaci rés tömködésére készült. Számtalan gondolat ismétlődik, bizonyos panelek újra és újra visszaköszönnek, néhol teljesen olyan benyomásom alakult ki, hogy a kötet írói az előre meghatározott terjedelmi kereteket kívánják kitölteni. Bumm, egy súly a negatív serpenyőbe.

Colton olyan dolgokat mond, amiket nem tudhatott. Bevethetjük itt a kollektív tudattalant, az agyműködés leállásának fokozatos fiziológiáját, melyek a klinikai halál különféle eseményeit magyarázzák: nyilván lesz ezekben igazság, de hogyan beszélhet valaki sírdogálva a halott nővéréről, akinek a létezéséről sem tudott? Nem barátaim, legyen ez egy újabb súly a pozitív serpenyőben! Az viszont több, mint baki, amikor hősünk azt mondja, Jézus tenyerében "jelöléseket" látott a Mennyben: hiszen minden műkedvelő teológus rendíthetetlen magabiztossággal integet, hogy Jézusnak nem a tenyerébe ütötték azokat a bizonyos szögeket és ezt már kismilliószor bizonyította a történelem. De ha apuka ezt a figyelemre méltó részletet rosszul írta le, mi a biztosíték hogy a többi apróságban alaposan járt el? Semmi. Puff neki, újabb súly került a negatív serpenyőbe.

A könyv jelentősen eltér az eddigi, hasonló témát boncolgató kötetektől. Nincs semmi olyan benne, ami a mennyei látomásos irodalom zagyvaságait jellemezte és ez igencsak megnyugtató az ezektől meggyűrt olvasók számára. Megadjuk a pontot a pozitív oldalnak, pláne hogy a magyar kiadást nem is keresztény kiadó vállalta fel - az ideológiai elfogultság ezzel legalábbis kizárva. Ugyanakkor óriási tartalmi baki, hogy klinikai halálról semmiféle szó nincs a történetben: ezt csak a könyv hátoldalán szereplő ajánlásban olvashatjuk. Akkor most mi is történt valójában a súlyos műtét közben? A klinikai halál, mint hívószó, kiadói fogás csupán? Negatív pont a másik serpenyőbe!

Egyik szemem sír, a másik nevet. Többet kaptam annál, mint amire kezdetben számítottam, de kevesebbet, mint amit végül szerettem volna. Mintha egy farkaséhes ember kezéből három harapás után kiütnénk a hamburgert: evett is meg nem is, a gyomra már nem korog, de azért éhes maradt.

Az igazság tehát továbbra is odaát van és nem hagyja, hogy egy sovány kiadvány lapjaira beszorítsák. Mindenesetre üdvözlendő, hogy ezzel a könyvvel megtört a megszokott "mennyben járós" könyvek szürke egyhangúsága, ahogy különösen jó érzés volt bepillantani abba, milyen szeretetben és békében szervezi életét a Burpo család a messzi Amerikában. Ha mást nem, ez utóbbit remélhetőleg sokan megirigylik tőlük...

(Todd Burpo - Lynn Vincent: Igazából Mennyország, XXI. század kiadó, 189 oldal)

2011. november 22., kedd

Egyháztűznéző - új rovat!

Új rovatot indítok a blogban "egyháztűznéző" címmel, melynek során személyes élményeimet szeretném leírni mindenféle - többnyire protestáns - gyülekezettel kapcsolatban. Elmondom mire gondoltam és azt is leírom, milyen közösségeket szeretnék meglátogatni - így mindenki tisztában lehet azzal kik forognak veszélyben a közeljövőt tekintve. :-)

Az egyház állapotáról többnyire jó sokat kesergünk, de ezt leginkább saját gyülekezetünk biztonságos (vagy annak hitt) falai között tesszük. Valahol persze, mélyen eltemetve a tudatalatti alsóbb rétegeiben, tisztában vagyunk azzal, hogy a Gyülekezet fogalma nem kizárólag saját csoportunkat és annak holdudvarát jelenti. Ez az alapvető tény néha-néha megpróbál kitüremkedni a felszínre, amikor az egyes felekezetek valamiért találkoznak, de alapvetően mindenki a saját kis belső világában éli meg a hitét.

Rájöttem, hogy ebben a tekintetben én sem vagyok más. Csak a szám jár, de nem tudom pontosan ki mit művel a honi ekklézsiában. Azt látom, még a legbátrabb pásztorok is többnyire annyit tesznek, hogy néha meglátogatnak egy másik gyülekezetet, figyelve arra, hogy az az általuk favorizált kegyességi stílusnak megfelelő legyen! Pünkösdi csak pünkösdihez, baptista csak baptistához passzol. A többiek meg valahol messze vannak, a láthatáron túl.

Elhatároztam, változtatok a dolgon: időt szánok arra, hogy legalább Budapesten átfésüljem a terepet, és lehetőségeim szerint néha-néha megnézzek egy gyülekezetet, milyen is az élet máshol. Szeretnék olyan helyekre is elmenni, melyek egyáltalán nem hasonlítanak saját, szabadkeresztény jellegű közösségem stílusához. Nem az a célom, hogy összeszedjem az összes hibát a különféle gyülekezetekben, hanem csupán annyi, hogy beleszagoljak a levegőjükbe és leírjam ide a blogba mit tapasztaltam.

Egyelőre a következő "étlapot" állítottam össze, melyhez szívesen veszem olvasóim megjegyzéseit, kiegészítéseit, tanácsait:

Csepeli Evangélikus Templom
Élő Ige gyülekezet
Pasaréti Református Templom (Cseri Kálmán)
Hit Gyülekezete
Golgota Gyülekezet
Hegyen Épült Város Gyülekezet
Rózsakert Baptista Közösség
Péceli Pünkösdi Gyülekezet
Új Jeruzsálem Katolikus Karizmatikus Közösség

Eltökélt szándékom, hogy ezeket a közösségeket a "leghétköznapibb hétvégi" istentiszteletük keretében látogassam meg: azt szeretném látni, milyen egy "átlagos" alkalom náluk, ezért az ünnepi eseményeket kerülni fogom. Nem tudom pontosan milyen intenzitással zajlanak majd a látogatásaim, ugyanakkor szívesen megyek többedmagammal: ha szeretnél társulni egy-egy ilyen alkalomra, jelezd és te is gyere velem!
Több szem többet lát, több fül többet hall, több blogger többet post-ol! Nézzük meg együtt mi az ábra Budapesten!

2011. november 18., péntek

Nyáladdal szolgáld az Urat!

A minap hallottam a sztorit: egy keresztény üzletembert utolért a derék adóhatóság. Ez a tény már önmagában boldogtalanná teheti az embert, hát még akkor ha vaj van a füle mögött... Nos, hívő emberként olyan megoldást választott, amihez indokot a Bibliában keresett: megjátszotta az ostobát, hogy a hatóság ne büntesse meg - mondván, hogy Dávid király is hülyét csinált magából, ezzel mentve az életét. Jó indok a kamuzásra, ha a Szentírás mögé bújunk?


Dávid kétségtelenül az egyik legkedveltebb hős a Könyv szereplői közül, akár zsidó, akár keresztény olvasóról van szó. A Biblia "Isten szíve szerint való" embernek nevezi, ami persze nem jelenti azt, hogy Dávid abszolút értelemben tökéletes életet élt volna. Így például egyik alkalommal az őt üldöző Saul király elől egészen a zsidók ellenségeinek számító Ákishoz, Gát királyához menekült. Ott persze azonnal felismerték, sőt királynak nevezték (noha hivatalosan még az őt üldöző Saul volt a király), Dávid azonban megrémülve a helyzettől eldöntötte, hogy megjátssza a hülyét. A bibliai szöveg egész pontosan így ír:

"És félkegyelműnek tettette magát előttük, eszelősként viselkedett köztük, firkált az ajtószárnyakra, nyálát pedig a szakállára csurgatta. Akkor ezt mondta Ákis az udvari embereknek: Hát nem látjátok, hogy ez az ember bolond? Minek hoztátok ide? Nincs itt elég bolond, idehoztátok még ezt is, hogy a bolondját járja előttem? Egy ilyen kerüljön a házamba?" (1Sám 21:14-16)

Mondhatni, Dávidnak nem sok lehetősége volt: ha Saul elfogja, kivégzi. Arra számított, ha Izrael ellenségeihez menekül, oda talán nem mennek utána - viszont ha felismerik, akkor ott is meghal. Ezért adta az idiótát, amit olyan hitelesen játszott el, hogy Ákis és brigádja bevette a dolgot. Dávid megúszta a kalandot és két zsoltárt is írt: a 34. és 56. zsoltárokban Istennek ad hálát, aki átsegítette ezen a helyzeten.

Vajon ez a bibliai történet feljogosít bennünket arra, hogy adott szituációban színészkedjünk és például az adóhatóság felé eljátsszuk az ostobát?

Utánanéztem többféle kommentárban, hogy az igemagyarázók hogyan értékelik a fenti történetet. Többségük elfogadhatatlannak érezte Dávid viselkedését, még akkor is, ha azt ravaszságnak és a szorult helyzetből való frappáns kimenekülésnek mondanánk. H. Rossier szerint emberünk "természetes bölcsességének" engedett, és amikor azt gondolta, megmenekülhet Saul elől, csak az egyik ellenségét cserélte fel egy másikra. Ahogy DeRothschild megjegyzi, Dávid valószínűleg tisztában volt azzal, hogy az elmebetegeket akkoriban sérthetetlennek tekintették: úgy gondolták, ha már Isten lesújtott rájuk egy ilyen komoly betegséggel, akkor védelmet kell élvezzenek. Ezzel szemben egy kommentár úgy vélekedik, hogy bár a fenti sztori Dávid életének legmélyebb pontja, Isten adta neki az ötletet, hogy az őrülteknek kijáró védelem alá helyezze magát. Sőt ellenségei még azt is hirdették, hogy ő a király...

A kérdés természetesen etikai problémákat vet fel. Szabad hülyét csinálni magunkból, ha elég szorult a helyzet? Csorgassuk mi is a nyálunkat, firkálgassunk, színleljük a tompát? De mi számít "szorult helyzet"-nek? Amikor a zsidókat bújtatók ártatlan képpel hazudtak az őket faggató náci katonáknak, azt valószínűleg legtöbbünk valóban durva szituációnak tartja. De mi legyen az adóhatósággal? :-)

2011. november 15., kedd

Mi zavar a próféciákban?

"Ez az év a változások ideje lesz. A legjobb és a legrosszabb idő. 2011 valakinek aratásidő lesz, másnak pedig ítéletidő." - olvasom az egyik próféciában, melyet valaki erre az esztendőre mondott. És megint az jut eszembe, mint a legtöbb ehhez hasonló kijelentéssel kapcsolatban: nem tudok mihez kezdeni vele. Ez a "se veled - se nélküled" állapot, ami a leginkább zavar az ilyesféle jövendölések kapcsán. De mit mond a Biblia?

Tudjuk mindannyian, hogy a próféta dolga nem elsősorban a jövő kijelentése. Maga a próféta elnevezés kétféle formában fordul elő a héber szövegben: a nabi kifejezés azt jelenti, hogy "(ki)hirdetni, közölni", míg a róeh fordítása "látó". A próféta tehát lát valamit, amit Isten mutat neki és azt kihirdeti - ez pedig nem csak a jövőre vonatkozhat. Most azonban kifejezetten a jövőre vonatkozó próféciákkal szeretnék foglalkozni.

A problémám ezekkel a kijelentésekkel nem az, hogy egyértelműen hamisak lennének. A baj inkább ott kezdődik, hogy egyértelműen igaznak se tudom mondani őket. Nem tudok velük semmihez kezdeni. Éppen ezért gyanúsak. Most mire véljek egy olyan próféciát, miszerint a 2011-es év a legjobb lesz, ugyanakkor a legrosszabb is? Valakinek jó alkalom lesz az aratásra (azaz megtérnek emberek, beérnek folyamatok), másnak pedig éppen az ellenkezőjére.

A dolog pont olyan, mintha a 2010-es, a 2009-es vagy tetszőlegesen bármely más évről beszélnénk a legnagyobb általánosságokban. Mit szólnátok például, ha a következő esztendőre a következőket mondanám:
- nehéz év lesz, egyeseknek jobban, másoknak kevésbé
- lesznek keresztények, akik többet imádkoznak majd, mások kevesebbet
- előfordul majd, hogy emberek tüntetnek kormányuk ellen és olyan helyek is lesznek, ahol ez kevésbé lesz jellemző.

Nos, az ilyen üzeneteket terjesztő prófétáról milyen kritériumok alapján lehet eldönteni, hogy Isten szavait tolmácsolja vagy sem? Az ehhez hasonló kijelentések számomra teljességgel megfoghatatlanok és kezelhetetlenek. És azt látom, minél több van forgalomban belőlük, annál jobban növekedik a zűrzavar és értetlenség, a sok, egymásnak ellentmondó magyarázkodás. Persze a bibliai próféták körül is állt a bál, ezt azonban nem az üzenetük többértelműsége és kezelhetetlensége, hanem éppen azok egyértelműsége váltotta ki. Utálták hallgatni Jeremiást és lehazaárulózták konkrét próféciája miatt, végül mégis neki lett igaza.

A Biblia szerintem a próféciák megítélésével kapcsolatban két hibalehetőségre figyelmeztet bennünket. Az egyik, ha figyelmen kívül hagyunk egy próféciát, melyet valóban Isten mondott:
"Prófétát támasztok nekik atyjukfiai közül, olyant, mint te. Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok. És ha valaki nem hallgat igéimre, amelyeket az én nevemben mond, azt én felelősségre vonom." (5Móz 18:18-19)
Ez a kijelentés nem csupán az előbb említett hibás szemléletről beszél, hanem önmagában is prófécia, ami Jézus Krisztusban beteljesedett. Az Újszövetség utal is erre az igére:
"Maga Mózes mondta: Prófétát támaszt nektek testvéreitek közül az Úr, a ti Istenetek, olyat, mint én: őt hallgassátok mindenben, amit csak mond nektek." (ApCsel 3:22)
A másik hiba a próféciákkal szemben, ha tekintélyt adunk nekik, noha semmi közük Istenhez. A két eset közül itt valamivel nyersebb szavak hangzanak el, mint az előzőekben:
"Ha pedig egy próféta elbizakodottan olyan igét mond az én nevemben, amelyet nem parancsoltam neki, vagy ha más istenek nevében szól, az a próféta haljon meg! De gondolhatnád magadban: Miről ismerjük meg, hogy nem az ÚR mondott egy igét? Ha egy próféta az ÚR nevében mond egy igét, de az nem történik meg, nem teljesedik be: azt az igét nem az ÚR mondotta, hanem a próféta mondta elbizakodottságában; ne félj tőle!" (5Móz 18:20-22)
Egyértelmű tehát, ha valaki olyasmit állít Isten nevében, amit Isten nem mondott neki, esetleg idegen istenek nevében beszél, az hamis próféta. A kitétel pedig az, hogy egyszerűen nem történnek meg azok az események, melyeket a jövőről szóló prófécia beígért. Az ilyen próféta egyszer hibázhatott, aztán vehette fel a kőálló ruháját...

Manapság azonban rafinált módszerrel úgy fogalmazzák meg a kijelentéseket, hogy nem beszélnek egyértelműen, hiszen csak az egyértelmű beszédet lehet megítélni. A Szentírás kétségtelenül arra kér bennünket, hogy az elhangzott próféciákat ítéljük meg. Ez a puszta felszólítás több dolgot elmond számomra a fent emlegetett értelmezhetetlen üzenetekkel kapcsolatban:

(1) A "megfoghatatlan" próféciákkal szemben sem lehetünk közömbösek, hiszen minden próféciára vonatkozik a megítélés parancsa. A "mittudomén" tehát nem válasz.
(2) A próféciák nem "vegytisztán" szállnak le a mennyből: nem fordulhatunk azzal a bizalommal feléjük, hogy azok alapértelmezetten mind Istentől származnak. Ha így lenne, beszélni sem kellene a megítélésükről.
(3) Az, hogy meg kell ítélni a próféciákat, előfeltételezi, hogy az adott prófécia megítélhető. A Biblia tehát abból indul ki, hogy egyenesen, konkrétan beszél a próféta és kész arra, hogy üzenetét mérlegre tegyék. Nem kérné senki, hogy megítéljük a prófétai kijelentéseket, ha azok nem lennének megítélhetőek.

Mindebből számomra az következik, ha egy próféciáról nem lehet sehogy eldönteni, hogy Istentől származik vagy sem, vagyis a megítélhetőség kritériumának sem felel meg, akkor vagy nem nevezhető próféciának, vagy hamis prófécia. Ez persze csak a szubjektív véleményem, amit megfelelő érvek súlya alatt bármikor hajlandó vagyok korrigálni. :-)

Befejezésül figyelmetekbe ajánlok egy próféciát, mely széles nyilvánosság előtt hangzott el Stefan Driess-től egy gyülekezetben, idén áprilisban. Az egész szöveget nem szeretném idézni, csupán egyetlen gondolatot belőle: "A következő öt évben meg fogjátok látni, hogy Isten megrázza ezt a nemzetet úgy, hogy az emberek azt fogják mondani, semmi sem olyan már, mint amilyen régen volt. Soha nem gondoltuk volna, hogy ez megtörténhet. Egy ember a nemzetetekben, akiben nagyon-nagyon bíztak le fog esni arról a trónról, amit magának épített. És sokakra rászáll az Úr félelme. Az ő családjában baleset történik, egy fiú elvétetik. Ez egy autóbaleset lesz és az újságok írni fognak erről. Majdnem olyan, mint amikor Diana meghalt egy autóbalesetben".

Ezt nevezem én konkrét beszédnek, melyhez ráadásul konkrét dátum is kötődik. Óra indul, a hátralévő 4 és fél évet figyelemmel kísérjük!

2011. november 14., hétfő

Az újdonság erejével

Hát akkor kezdem tiszta lappal - úgy, hogy közben nem akarom elfelejteni régi blogomat sem. Lassan öt éve annak, hogy blogírásra adtam a fejem. Jó időszak volt, sok jó vitával, néha felesleges beszólásokkal, és néhol igencsak elgondolkodtató beszélgetéssel. :-) Hála Istennek, nomeg nektek, kedves blogtársaim, rengeteg témában írogathattam mindenfélét - amire szép számmal érkeztek a ti kommentjeitek is.

Szóval, kár lett volna abbahagyni, még ha kicsit el is ment a kedvem az egésztől. Régi blogom üzemeltetőjének kapitális hibáját ugyanis egyfajta virtuális arculcsapásként éltem meg. A technika ördögével találkozhattam, aki szerverhiba címszóval felzabálta mintegy három hónapi bejegyzésemet, a hozzájuk tartozó kommentekkel együtt. Alapvetően szeretem gyakorolni a megbocsátást, de még ez sem gátolt meg a váltásban :-) - így kerültem ide, egy új szolgáltató egyelőre biztonságosabbnak hitt keretei közé.

Bízva a remek folytatásban, invitálok mindenkit hogy maradjon velem - mármint ha továbbra is igényt tart a szokásosan alacsony színvonalú, tudományoskodó, feleslegesen kritikus és ömlengősen szószátyár tartalomra. Természetesen - ahogy eddig - főként a Szentírásról, a kereszténységről, illetve más vallásokat érintő témákról szeretnék firkálgatni, de tervezek néhány új rovatot is az eddigiek mellett.

Frissítsétek könyvjelzőiteket és olvassatok, ha van kedvetek! :-)