Jó bor is megárt a sok!

Jézusra a legtöbben úgy tekintünk, mint aki megszabadítja az embereket a függőségeiktől - például az alkoholtól -, nem pedig hozzájárul a további ivászatukhoz. Ezek után nem is meglepő, hogy a kánai mennyegzőről szóló kis epizód többeknél kiverte a biztosítékot, hiszen Krisztustól nem egészen azt várnánk el, ami a nevezetes lakodalmon történt.

Jézus csodatételeiben van valami közös. Amit művel, az valahogyan Isten Országának közeledését hirdeti és az emberek boldogulását, előrelépését segíti. No persze a kánai menyegzőben is elkellett a segítség, hiszen borra volt szükség. Ámde valahogy az ember azt képzelné, az isteni beavatkozás mégsem ilyesféle szituációk megoldására való. Ha már csoda történik, valami komolyabb indokra számítanánk. Itt nem betegekről, megszállottakról, halottakról, komoly krízisbe jutott emberekről lehet olvasni, akik epekedve várják az isteni kéz érintését, hanem egy csoport bulizó emberről, akik minden bizonnyal már a víz borrá válása előtt sem lehettek túlságosan józan állapotban... Szerintem sokan úgy vélik, Jézushoz valahogy a "komoly csodák" illenek (bármit is értsünk ezalatt), a vízből bort csinálni pedig mintha nem alkalmazkodna ehhez a megszokott forgatókönyvhöz.

Szóval akkor mit is lehet kezdeni ezzel a csak János evangéliumában lejegyzett sztorival, amibe egyébként antialkoholista irányzatok képviselői is belekötöttek, miközben nem mellesleg a szövegkritikai kutatás ugyancsak megpróbált fogást találni rajta? Miért történt, ami történt?

Már ha történt egyáltalán, mert nem meglepő módon vannak, akik ezt is kétségesnek tartják. A kutatók ugyanis előszeretettel hivatkoznak a narratíva "dionysosi" jellegére. Az antik görög világban Dionysos istenség az öröm megszemélyesítője, az ő kultuszában pedig frekventált helye van a bornak. Ráadásul, többször is lehet olvasni vele kapcsolatban borcsodákról. Például Elisben az istenség ünnepén három üres korsó egyszercsak megtelt borral, Andros szigetén pedig Plinius elbeszélése szerint a Dionysos-templomban az egyik forrásból víz helyett bor folyt. Talán mondani sem kell, hogy egyes kutatók szerint az ilyesféle legendák hatottak úgy az evangéliumi szerzőre, hogy Jézus személyéhez is hozzákapcsoljon egy "borozgatós" csodatételt. Ugyanakkor, ha részletesen átrágnánk magunkat ezeken a narratívákon, kiderülne, hogy valójában nem sok közük van a kánai mennyegzőhöz (mármint a boron kívül). Ezen felül János szemtanúként volt jelen Jézus életében, aki simán ott is lehetett a lakodalmon, és a szándéka sem az volt az evangéliummal, hogy legendákat rögzítsen Krisztusról.

A nagyobb kérdés ezért az, hogy egyáltalán mihez lehet kezdeni a sztoriban leírtakkal? Hogyan férhet bele a jézusi-messiási keretbe, hogy Krisztus - egyesek szerint anyja unszolásának engedve, ami újabb furcsaság - egy ilyesféle csodatétellel "mutatkozik be" pályafutása kezdetén?

Nos, ami biztos, hogy maga a szöveg jelnek (szémeion) nevezi a Kánában történteket. A jel pedig a klasszikus megközelítés szerint mindig több egy csodánál: valamire mutatni kíván, vagyis nem tekinthető és nem érthető meg önmagában, hanem egyfajta szimbólumként szükséges értelmezni. A jelek a látható dolgoknál mélyebb tartalmakra utalnak, és ez talán kulcsa lehet Jézus "borcsináló" tettének is. Tetszik, amit Karner ír erről - hogy Jézus borkészítésében ragyogott fel a tanítványok számára, hogy beköszöntött a messiási kor. A menyegző és a bor ugyanis közismert szimbólumok, melyek össze vannak kapcsolva a messiási üdvkorszakkal. (Utóbbi például a Gen 49,11-12-ben is előfordul). Persze maga János, az evangélium szerzője explicit nem így magyarázza a történetet, de számomra mégsem tűnik rossz interpretációnak a kánai események messiási típusú megközelítése. Eszerint tehát a kánai csodatétel mintegy nyitányát képezi és kifejezi az örömteli valóságot, hogy a Messiás megkezdte ténykedését közöttünk. Mindehhez még talán hozzá lehet tenni mindenki "Bandi bácsijának", azaz Gyökössy Endrének azt a megfigyelését, hogy amikor Jézus éppen bort csinál, akkor kifejez és megjelenít egyfajta örömpárti és életigenlő hozzáállást (a bor sokszor az öröm szimbóluma) - ellentétben az őt megelőző, minden bizonnyal szigorúbb Keresztelő János-féle vonallal, amelyről inkább a lemondás juthat eszünkbe.

Mindez talán rossz hír azoknak, akik félnek az élet normális élvezetétől, és egyfajta állandó bűntudatban, esetleg aszkézisben számlálják hitéletük napjait. A borivás, az öröm, és úgy általában az élet élvezete azonban markáns sajátossága a zsidó kultúrának, így a Bibliának is. És egyébként, ha már bornál tartunk: nemcsak hinni, de inni is jó! :-)

Tovább

Eltenni Mózest láb alól?

Vannak a Bibliában nehezen érthető szakaszok, és vannak egyenesen furcsának nevezhetőek is. Az Exodus könyvében szereplő kicsi epizód, amelyben Jahve egyszercsak rátámad legjobb szolgájára, az éppen akkor frissen misszióba küldött Mózesre, hogy megölje őt, egyszerre kimeríti mindkét kategóriát: csaknem érthetetlen és furcsa. Ráadásul mintha lenne benne egy kis felszabadításteológiai üzenet is...

Az elmúlt egy évben hárman botlottak belém, és többnyire ehhez hasonlóan szegezték nekem a kérdést: "te teológus vagy, akkor mond meg nekem, minek akarta Isten legyilkolni Mózest?". Szégyen és gyalázat, de az első pillanatokban azt sem tudtam mire gondolnak ezek a nagyon kedves testvérek. Ez mindazonáltal annyit elárulhat, hogy egy egyébként nem eget-földet rengetően fontos szakaszról van szó. Ugyan minek akarná Jahve likvidálni az egész zsidó nép nagy, ószövetségi szabadítóját? Hol ír ilyesmiről a Szentírás? Aztán persze beugrott ez a furcsa perikópa, ami az Exodus könyve elején olvasható mindössze három versben (dőlt betű és kérdőjel tőlem):

Útközben történt, az éjjeli szálláson, hogy rátámadt az Úr (Mózesre), és meg akarta ölni. De Cippóra fogott egy éles követ, levágta fiának(?) az előbőrét, Mózes combjához érintette, és így szólt: Véren szerzett vőlegényem vagy! Akkor eltávozott tőle az Úr. Cippóra akkor a körülmetélés miatt nevezte így Mózest: Véren szerzett vőlegény. (Ex 4,24-26)

A textust számos rejtély övezi. Sok kommentár magával a szöveggel sem tud mihez kezdeni, és egyes fordításokból - sőt, állítólag magából a héber szövegből sem - világos, hogy kit metéltek körül: Mózest vagy a fiát? Sőt, Coats arra is felhívja a figyelmet, hogy a maszoréta szövegben se konkrét név, se utalás nincs a hímnemű támadási célpont azonosítására. Mindenesetre a szír fordítás Mózes nevét is beillesztette a szöveg elejére, hogy legalább az legyen egyértelmű, Isten őt támadta meg és kívánta megölni, amiben egyébként a legtöbb teoretikus egyetért.

Ez persze még nem magyaráz meg semmit. A legnagyobb zavart ugyanis mind közül maga a támadás ténye okozza, különösen a kontextus értelmében. Csaknem megrendíthetetlen írásmagyarázati alapelv, hogy egy történet exegézisekor a tágabb szövegösszefüggést is meg kell nézni a jobb megértés érdekében, ám itt a közvetlen szövegkörnyezet átgondolása inkább csak növelheti az értetlenséget. Eszerint azt olvassuk, hogy Jahve kiválasztotta magának Mózest, ráadásul mindez nagy nehezen és hosszas rábeszélés során történt (amelyben Istent nem zavarta, hogy Mózes vitatkozik vele!) végül pedig sikeresen megegyeztek a nagy küldetésben. És akkor a tárgyalások után Jahve hirtelen rátámad frissen kijelölt szolgájára, hogy legyilkolja a neki adott küldetés megkezdése előtt.

Nehezen érthető fordulat ez, amely egyébként a fenti három vers utáni történésekbe is csak erősebb magyarázkodással illeszthető. (Természetesen erről is olvastam próbálkozásokat.) Egyesek szerint Mózes elmulasztotta körülmetélni a saját fiát, a történet pedig a körülmetélkedés halálos komolyságának aláhúzása miatt került a Bibliába, mutatva hogy még a legnagyobb ószövetségi figurával sem kivételezett ebben a dologban Isten. Mások szerint maga Mózes nem volt körülmetélve (lévén Egyiptomban nőtt fel), márpedig nagy küldetését nem kezdhette úgy el a zsidó nép körében, hogy éppen a szövetség jele hiányzott a testéről. Fia helyettes körülmetélése azonban lecsillapította Jahve haragját - mondja Wellhausen. 

Ezeket a többnyire keresztény exegétáktól származó teóriákat a zsidó írásmagyarázók nem igazán preferálják, mitöbb kicsit sértőnek is érzik azt feltételezni, hogy éppen Mózes, a valaha élt talán legnagyobb figura a judaizmusban ne járt volna el szabályosan önmaga körülmetélése ügyében. Hertz főrabbi szerint Mózes megtámadását úgy kell helyesen érteni, hogy valamiféle súlyos betegségbe esett, ami fia körülmetélésének elhalasztása miatt érte utol. S mivel az archaikus zsidó felfogás szerint mind a jó, mind a rossz dolgok Istentől származnak, így ezt a betegséget is "Isten nyakába varrta" a szerző.

Nos, az ószövetségesek többségi véleménye szerint itt valóban egy igen régi történetről lehet szó, amit egyébként talán az olyan apróságok is mutathatnak, hogy Cipóra egy kovakövet (cór) használ eszközként a körülmetélés elvégzéséhez, valamint a vérjegyes kifejezés is, ami egy ősi midiánita szófordulatnak tűnik. Mindenesetre a kontextustól elég idegen történet az ősi elemeken túl arra utalhat, hogy később ideszerkesztett perikópával van dolgunk, ami azonban határozottan része a kánonnak. Ez a tény legalábbis kérdésként állhat előttünk: miért beszéli el a Biblia ezt a kis epizódot? Ahogy egy ismerősöm fogalmazott: ez is egyike azon történeteknek, amelyek nélkül a Szentírás jól meglenne magában. Ám mégis benne maradt. Miért? Ha nem is értjük pontosan a narratívát, kiolvashatunk-e belőle azért valamiféle üzenetet?

Nos, erre van egy felelet, vagy inkább egy ötlet, ha úgy tetszik. Ezt persze óvatosan tárom fel, miközben ismét szeretném nyomatékosítani: nincs biztos és végleges válasz erre az egészre. Ám nagyon érdekesnek találom Dr. Thomas Römer meglátását (amihez hasonlót fogalmazott meg Exodus-kommentárjában Carol Meyers is), miszerint az igazán biztos és világosan érthető tény a narratívában az, hogy a krízishelyzetet egy nő oldotta meg. Természetesen Cipóráról van szó. Ezt a gondolatot csak aláhúzza és tovább fokozza az a tény, hogy az Exodus könyve elejétől számolva ez már a harmadik eset, amikor egy nő menti meg Mózes életét az őt fenyegető veszélytől. Először a Mózes születésénél bábáskodó bábák segítenek rajta, majd a Fáraó leánya veszi gondjaiba a vízen úszó csecsemőt, most pedig Cipóra a megmenekülés kulcsa. Úgy tűnik tehát, hogy Izrael nagy szabadítójának puszta életét három ízben is hölgyek oltalmazzák a természeti erők (a Nílus vize), a Fáraó gonoszsága és még Jahve támadása ellenében is. Hogy ez most tudatos, búvópatakként meghúzódó koncepció a szövegben, ami a hölgyek fontosságára kíván egyfajta látens teológiai rétegként rámutatni, vagy csak egy ötletes spekulációja néhány írásmagyarázónak, azt döntse el az olvasó. Mindenesetre én érdekesnek találom.

És persze újfent kapunk egy ősi megerősítést arról, hogy mindig a nők állnak a dolgok hátterében. :-)

Tovább