2021. november 28., vasárnap

Emberek, vagyis mesemondó állatok

Szegény Yuval Noah Harari: rövid időn belül másodjára veszem őt elő, de azért teszek így, mert a huszonegy leckét bemutató könyvének végén érzésem szerint olyan témát torzít el igen hatásos retorikával, amely perdöntőnek bizonyult az emberi faj, és benne a vallások szempontjából. Harari szerint az ember történetekre való fogékonysága ugyanis illúzió, ami hamis keretrendszerekbe kényszerít bennünket. Valójában az élet nem egy történet, azt gondolni pedig, hogy az egyén egy nagyobb narratíva része, szerinte igencsak félrevezető.

Szerintem viszont maga Harari a félrevezető, és igyekszem is világossá tenni, miért gondolom így. Előbb azonban őszinte megdöbbenésemnek adok hangot vele kapcsolatban: nyilvánvaló, hogy keresztényként alapvető ellentét van köztem és Harari között, ez azonban olyan szempontból nem probléma, hogy nagyon inspiratívnak, sok helyen velejéig szókimondónak és őszintének érzem az írásait. Remekül fogalmaz, érthetően és világosan beszél, sok felvetése pedig olyan, amivel egyébként érdemes foglalkozni, sőt még keresztényként is csak egyetérteni lehet vele. A blogban jellemzően a vitára okot adó nézeteit tálalom, de lehet hogy bemutatok majd olyan elképzeléseket is, melyekben álláspontom szerint igencsak jogos gondolatok sorjáznak.

Nos, Harari narratívák szerepéről szóló okfejtése viszont érzésem szerint valami olyasmi, amiben erősen keveredik az igazság és a félrevezetés. Nehéz összefoglaló módon visszaadni, mit is gondol pontosan a narratívákról, de az bizonyos, hogy kártékonynak tartja őket - miközben előnyös oldalukat is elismeri. Harari szerint a társadalom mítoszokra és történetekre épül, egyszerűen azért, mert a homo sapiens történeteket szerető lény. Sokkal inkább vagyunk képesek magunkévá tenni narratívákat, mintsem absztrakt dolgokat, ábrákat, számokat, tudományos magyarázatokat. Ahogy Walter Fisher írta, az ember "mesemondó állat" - gyakorlatilag lényegünkhöz tartozik a történetmesélés. Ezért aztán amikor az élet értelmének kérdésére választ akarunk adni magunknak, történetek segítenek nekünk ebben. Például a kereszténység maga is egy történet, sőt a megtérő és csatlakozó új tagoknak azzal nyújt olyan érzést, mintha megadná a választ az élet értelmére, hogy beleágyazza őket egy hatalmas, globális átfogású sztoriba - ez az, amit hagyományosan üdvtörténetnek nevezünk. De "üdvtörténete" van az iszlámnak, a körbenforgó hinduizmusnak vagy éppen a kommunizmusnak, nácizmusnak és még a szekularizmusnak is. Mitöbb, a nemzetek ölre mennek egymással a saját mítoszaik kedvéért: harcolnak, kivégeznek, megölnek százezreket a "nemzeti zászló" és a nemzet köré font mitológia érdekében. Mindenki a maga történetét tartja a legmagasztosabbnak, ami Harari szerint nyilvánvaló hazugság, mert minden történet hazugság és színtiszta kitaláció. Csak egyszerűen az ember a természete miatt magától értetődően hajlik egyik vagy másik történet elfogadása felé, különben értelmetlennek érzi az életét. Ahogy a szerző fogalmaz:

"... legjobb tudásunk szerint a történelem során a különféle vallások, kultúrák és törzsek által kitalált sokezernyi történet egyike sem igaz. Csupán emberi kitalációk. Aki tehát az élet értelmét keresi, és egy történetet kap válaszul, az jobb, ha tudja, hogy az egy rossz válasz. A pontos részletek nem is érdekesek. Minden történet téves, eleve azért, mert történet. Az univerzum ugyanis nem történetként működik."

Röviden talán így lehetne összegezni Yuval Noah Harari látásmódját a megtévesztett homo sapiensekről, aki bárgyú módon követnek valamilyen narratívát, holott az összes történet hamis. Mert az univerzum maga nem egy történet - itt nyilván a valóság természetére utal a szöveg.

Hagyjuk most figyelmen kívül az olyan részleteket, hogy Harari szigorú és kissé lesajnáló véleménye valami olyasmiért mószerolja az emberi fajt, ami épp az ő állítása szerint elválaszthatatlanul, szinte létezésénél fogva hozzá tartozik, mondhatni természetes része az életének. Azt sem akarom most különösebben felemlegetni, hogy a könyv következő fejezetében Harari a saját történetét meséli el az olvasónak - milyen érdekes, hogy nem jegyzőkönyv-szerű felsorolásként vagy valamilyen adathalmazként tárja fel az életét, hanem narratív módon teszi ezt, mivel maga is homo sapiens, tehát történetekben gondolkodik... Végül azt sem kívánom különösebben kikezdeni, hogy miközben többször is becsmérlő megjegyzéssel illeti a vallásokat és az isteneket, maga is istenként kíván kinyilatkoztatni: hiszen ahogy a fenti idézet is mutatja, egyszerűen csak kijelenti, hogy minden történet hamis és emberi kitaláció, a részletek pedig nem is érdekesek.

Az biztosan igaz, hogy maga az Univerzum nem történetként működik. De van bárki is, aki ezt állította volna? Abszurdum volna, ha én itt most egy rövid blogbejegyzésben az összes vallás nevében megszólalnék, ezért többnyire a saját véleményemet fogalmazom meg keresztényként. A keresztény meggyőződés nem az, hogy az Univerzum történet, hanem az, hogy az Univerzumnak van története: és ha ezt a történetet jól értjük, akkor az értelmet adhat az Univerzumon belül zajló eseményeknek is.  Harari szerint egy jó történetnek két jellemzővel kell bírnia: (1) tartogatnia kell egy szerepet az egyén számára, és (2) túl kell nyúlnia az egyénen, az egyén életén és lehetőségein. Viszont nem kell igaznak is lennie.

Ezzel teljesen egyetértek, habár számomra kétséges "jónak" nevezni egy hamis történetet még akkor is, ha nagyobb az egyénnél és szerepet is oszt neki a színpadon. Én az ilyen történetet működőnek nevezném, de jónak semmiképpen. Harari látásmódja meglehetősen radikális, amikor kijelenti, hogy minden narratíva hamis pusztán azért, mert narratíva. Az nyilvánvaló szerintem, hogy minden narratíva és mítosz nem lehet egyszerre igaz, de rejtély számomra, hogy ebből miért kellene arra következtetni, hogy akkor mindegyik hazugság? Márpedig Harari gondolkodásában nem létezik finomabb árnyalat ebben a kérdésben. Egyszerűen nem képes elgondolkozni olyan lehetőségeken, hogy esetleg vannak jó és rossz narratívák, vannak amelyek részigazságokat hordoznak, vannak flexibilisek (sokféleképpen értelmezhetők) és rendíthetetlenek. Ahogy azzal sem törődik, hogy egyes narratívákat esetleg eltorzítottak az idők során, ez viszont nem azok igazságtartalmáról, hanem inkább olyanok felelősségéről szól, akik rosszul kezelték őket. Mindez a kissé árnyaltabb megközelítés teljesen hiányzik Harari gondolatmenetéből, ami azért is furcsa, mert a kötet más fejezeteiben egyébként nagyon is megjelenik. Mintha inkább azt sejtené itt meg az ember, hogy Harari materialista-ateista ideológiai alapállása miatt van ez a helyzet: egyszerűen "történetellenesnek" kell maradnia, ha következetesen ragaszkodni kíván a saját életfilozófiájához. Ha ugyanis csak egyetlen történet esetében engedékenynek bizonyulna, onnantól kezdve indokolnia kellene miért pont azt a narratívát engedte be az ajtón - s ha erre nem képes, akkor bizony az összes történet és mítosz máris visszakívánkozik majd. Így tehát nem marad más opció a számára: vagy megengedjük, hogy az emberiség történeteket kövessen és ezt normálisnak, sőt egészségesnek tartjuk (még akkor is, ha vannak megbetegítő és felszabadító, jobb és rosszabb globális narratívák), vagy az összes történetet kitessékeljük az ajtón és azt mondjuk, végső soron hülyeség a homo sapiens azon valóságot torzító tulajdonsága, hogy rajong a történetekért.

Habár sok más probléma is van Harari észjárásával, van itt még valami ami a következetesség hiányára utal számomra. Ha abból indulunk ki, hogy egy olyan Univerzumban élünk, amely mögött semmilyen elképzelhető és igaz narratíva nincs és nem is lehet, akkor gyakorlatilag az egész valóságot értelmetlennek és céltalannak kell nevezni. (A következetes ateizmus pontosan ide jut el a gondolkodásban.) Ugyanakkor érdekes filozófiai kérdésként merül fel, hogyan tudott a teljesen értelmetlen, "történetmentes" és céltalan Univerzum olyan lényeket létrehozni, melyek állandóan célokat és értelmet keresnek, valamint folyamatosan történetekben gondolkodnak? Ebben az esetben strukturális és alapvető ellentmondás van az ember és az őt létrehozó világ között - mintha csak egy édesanyáról kiderülne szülés után, hogy az általa világra hozott gyermekkel semmiféle genetikai kapcsolatba nem hozható, ami nyilvánvaló képtelenség. Ha mi homo sapiensek az Univerzum gyermekei vagyunk, akkor logikusnak tetszik arra következtetni, hogy hasonlítunk az Univerzumra. Ebben az esetben viszont talán mégsem olyan égbe kiáltó butaság felvetni az ötletet, hogy az állandó történetmesélési és történetekben látó gondolkodásunk hátterében egy olyan Univerzum képe sejlik fel, amely maga is egy történetbe ágyazódik. Ha ez igaz, akkor amit Harari mond, tévedés.

2021. november 26., péntek

Rossz gyümölcshöz idő kell

Kertes házban élek, vannak gyümölcsfáim. Nemcsak elméletben tudom, hanem sok munka révén is, hogy mennyit kell küzdeni a jó termésért. Sajnos pont ugyanannyit, mint a rosszért. A végül satnya termést hozó fát is ugyanúgy permetezem és kigazolom, ugyanúgy óvom és gondozom, akár a jókat. Ez jutott eszembe a legújabb "pokolban jártam-mennyben voltam" történetről, melyet egy fiatal lány mesélt el saját tapasztalatait ecsetelve, s melyet százezrek néztek meg a közelmúltban az interneten.

Talán lesznek olyanok, akik most arra számítanak: kíméletlen kritikával nekifogok és "szétcsavarozom" a sztorit, rámutatok a gyenge pontjaira, aztán a végén elégedett-cinikus mosollyal kijelentem, micsoda tévedés volt ez az egész túlvilági túra dömping, ami a karizmatikus hívők köreiben ennyire népszerű. Nem szeretném ezt tenni, noha úgy gondolom, a szóban forgó történet tele van lyukakkal és furcsa, hihetetlen, bibliátlan kijelentésekkel, de őszintén szólva épp csak annyira, mint az összes többi hasonló narratíva. Most sokkal izgalmasabb téma ennél számomra annak a lelki mechanizmusnak a feltárása, ami a befogadó-oldalon zajlik, s amiről csak hosszú távon derülhet ki, mennyire rossz gyümölcsökhöz vezethet. Tisztában vagyok vele, hogy ez a gondolat sokakat felháboríthat. Elvégre mi a rossz abban, ha valaki olyan történeteket hallgat, hogy valaki a mennyben járt? Első pillantásra: semmi. Ha az ember sok ilyen sztorit fogyaszt, az első hajtások inkább jónak és biztatónak tűnnek majd - akárcsak egy csodás, kerek, reményteljesen zöld paradicsom esetében, amiről csak később derül ki, sosem válik majd pirossá, mert alul a tövénél már pondrók rágják a gyökeret.

Visszatekerve az idő kerekét, amikor fiatalabb voltam, magam is olvasgattam és ámulattal hallgattam ehhez hasonló elbeszéléseket. Lelkileg feltöltöttek, csodálatot és izgalmat okoztak. Úgy éreztem valami olyan titokba nyertem beavatást, amelyhez az átlagos embereknek esélyük sincs hozzáférni, de íme, előttem most megnyílt az ajtó és láthatom a láthatatlant. Kérdéseket viszont sosem tettem fel, részben azért sem, mert úgy láttam, körülöttem senki sem kérdez - az kimondatlanul a hitetlenség és a rosszindulat jelének számított. Ha pusztán a közvetlen lelki hatást nézzük, rövid távon tulajdonképpen jól is jártam a naivitásommal, mert ezek a történetek akkor és ott valóban megerősítettek. Szellemibbnek, jobbnak, kerekebbnek éreztem magam tőlük. Ilyen értelemben tényleg mindegy, hogy igazak-e a hasonló beszámolók, mert elérik a kívánt buzdító és feltöltő hatást - a lelkes gyülekezeti tagok kiszívhatják a velejüket, igazi lelki potencianövelőként hasznosíthatják őket.

A tanulópénzt viszont hosszú távon meg kell fizetni, és az már lehet, hogy fájni fog. Akkor kezdődik, amikor ráébredünk arra, hogy túl sok az ilyen sztorikban a "talán igaz", "részben igaz" vagy "ki tudja mi igaz belőle?" típusú bizonytalanság. Némi bizonytalanság persze nem okoz gondot, de amikor ezek komolyabb számban felhalmozódnak, az elme ösztönösen hátramenetbe kapcsol. Az ember megérzi a bizonytalanság rossz vibrálását, s az emiatt születő lelki viharok elkezdik feldúlni a nyugalmát. A történetekben lévő furcsa ellentmondások, bizzar elemek és bibliátlan vagy legalábbis groteszk dolgok idővel meghozzák a maguk gyümölcsét, ha ezeket valaki nagy kortyokban lenyeli. Kognitív disszonanciát teremtenek, és így nem maradnak szellemi következmények nélkül. Lehet, hogy az illető először még maga sem tudja megokolni mi bántja pontosan (sőt, egy darabig még elevickélhet azzal, hogy a Sátánra keni a dolgot), de érzékeli, hogy valami nem stimmel az ilyen "túlvilági beszámolókkal". Belül kezdik zavarni, amiért elsőként talán még magát is hibáztatja.

Pontosan ezt láttam meg később a körülöttem lévő, karizmatikus jelenségekért rajongó emberek lelkében is. Nem rossz vagy gonosz emberekről beszélek, sokuk példamutató életet él, végtelenül aranyosak és lelkesek, mélyen és őszintén istenhívők, semmiféle bántó gondolatom nincs velük kapcsolatban. Ám mivel kritika és visszakérdezés nélkül mindent elhisznek, a fejükben valójában egy halom katyvasz és káosz van a saját hitükről, átszőve az ehhez hasonló ellentmondásos történetekkel, ami vastagon kiütközik a gondolkodásmódjukban és szavaikban. Megszámolni nem vagyok képes hány ilyen embert ismerek. 

A lényeg, amire itt most fel akartam hívni a figyelmet, hogy amikor egy dolog hatásait (gyümölcseit) vizsgáljuk, nem csupán a rövid távú eredményekre kellene koncentrálnunk. A gyümölcsterméshez idő kell, a gyümölcsöket pedig hosszú távon lehet igazán megítélni. A pillanatnyi csodálatos hatások és izgalmak jónak tűnnek, felpörgetnek és feltöltenek, de ezek szerintem még nem feltétlenül a gyümölcsök. Az évek során elillannak, a jó gyümölcsnek tűnő hajtások hosszú távon pedig gyümölcsmúmiákká fonnyadnak. A bizarr sztorik ellentmondásai felhalmozódnak az ember "szellemi szervezetében", összekavarnak, zűrzavart okoznak. Erre senki nem gondol a pillanat hevében, amikor az ilyen lelkesítő történeteket hallgatja - mert a józanság ekkor hitetlenségnek és ünneprontásnak tűnik. Pedig az a helyzet, hogy az igazsággal keveredő furcsa ellentmondások és bibliátlanságok a legmérgezőbb koktél biztos receptjét jelentik. Egyetlen előnye azért mégis lehet mindennek: ha az ember egy idő után felismeri az ellentmondásokat, melyek kibillentik a megszokott egyensúlyából, nos akkor van esélye, hogy kilépjen a körből. Irtó fontos ilyenkor, hogy milyen egyházi közeg veszi körbe, mert szép számmal jellemző az is, hogy sokan inkább visszahúzzák.

Az ilyesféle mentális "szabadulás" azonban nem egy teljes megoldás felé vezet, hanem egy másik problémához közelít: könnyű átbillenni egy olyasféle szkepszis irányába, ami innentől kezdve mindenre csak gyanakvással tekint. Mit lehet ezzel csinálni? Analogikus képet használva úgy látom, a keresztény élet előrehaladása valami olyasmi, mint amikor az ember az utcán sétál, és a bal lába után teszi a jobbat. Nem kell erre figyelni, ösztönösen csináljuk. Vannak kérdéseink a hitünk kapcsán, melyek kételkedéshez vezetnek - a kételkedés pedig jó esetben kutatásra ösztönöz. A kutatás során válaszokat találunk, melyeket bizalommal elfogadunk (nevezzük ezt hitnek), de ezek a válaszok új kérdésekhez vezetnek, és az egész kör kezdődik az elején. A bal láb után tesszük a jobb lábat: a kételkedés és a hit valamiféle szimbiózisban működik együtt az előrehaladásban. Féllábú hívőként viszont nem lehet haladni. "A hit kételkedés nélkül halott, a kételkedés hit nélkül maga a halál" - mondja Hartshorne. Ha szabad ilyen hasonlatot használni, a veszélyes hívő emberek mindig féllábúak, és vagy mindenre gyanakvással tekintetnek, vagy mindent fanatikusan elhisznek. Mindkettő a maga módján toporog egyhelyben. De ez állapot szerintem elkerülhető, ha ezt a két komponenst hasznosan vegyítjük és nem egymással szembenálló, egymást kioltó erőhatásként, hanem egymást kiegészítőként szemléljük. Nem magától értetődő ez, különösen ami a kételkedés lélektani használt jelenti.

2021. november 23., kedd

A hívők és a két vírus

Veszélyes vírus terjed és a hívőket is fertőzi: úgy hívják, hogy konteo. Nem kellene, hogy megdöbbentsen, mégsem tudok hozzászokni, hogy keresztény emberek hülyeségeket terjesztenek a koronavírus és az oltás kapcsán, adott esetben pedig még a hitüket is hozzáteszik az összeesküvés-elmélet szintű mondanivalójukhoz. Ugyanakkor azt gondolom, nem egészen az ő hibájuk, hogy a konteo-vírust elkapták. Legalább annyira felelősök azok is, akik lehetővé teszik a terjedését.

Egyszerű, mégis megkapó írásban próbálja megragadni dr. Köles László egyetemi tanár és kutatóorvos azt a problémát, hogy vajon a hívő keresztények miért nem veszik komolyan a jelenleg zajló koronavírus járványt. Köles megfogalmaz olyan fontos gondolatokat, miszerint Istentől nem a képességeit kaptuk, hanem eszközöket a küzdelmeinkhez, vagy éppen egy járványhelyzetben nincs magánügy - amit az egyén tesz, az bizony a közösség életét is befolyásolja. Érzékeny füleknek talán erősen hangzik a kritika, mindazonáltal szerintem teljesen igaza van, amikor ezt mondja:
"Az önjelölt virológusok, a karosszékből tájékozódó járványügyi szakemberek véleményén csak mosolyognék, ha nem terhelné őket súlyos felelősség mások egészségét illetően. Ettől még nyilván mindenkinek szíve-joga, hogy bármiről véleményt alkosson, de azért furcsának találom, hogy éppen élet-halál, betegség-egészség kérdésben hisz a közösség egy része a legkevésbé a szakembereknek, akik éveken keresztül az orvosi szakmát tanulták, és helyettük az ilyen-olyan mendemondák alapján véleményt formáló, hozzá nem értő embertársaik véleményét tekintik igazodási pontnak."
Őszintén szólva nem keresem kifejezetten az oltásszkeptikus vagy vírustagadó emberek társaságát, de a napokban pont belefutottam több helyen is a véleményükbe. Elkeserítő volt a felszínes butaság, amivel találkoztam, az összeesküvés-szintű igénytelenség, ahogyan próbálták védeni a védhetetlent, magyarázni a magyarázhatatlant. Az érvek alapját ellenőrizhetetlen anekdotikus sztorik ("ismerek olyan orvost, aki szerint...") vagy rosszul beidézett, el se olvasott cikkek jelentették. Természetesen ezek az emberek emellett azt is erősítgették, hogy én vagyok az, aki felült a propagandának, a mainstream butításnak, a világban terjedő megtévesztésnek.

Nos, ha valaki ismeri a konteo-elméletek terjedésének lélektanát, gyakorlatilag annak minden szimptómáját felfedezheti az oltásszkeptikusok szavaiban. Van itt gonosz-zsarnoki hatalom, agymosó hírforrások (természetesen az összes hírek manipulált baloldaltól-jobboldalig), meghamisított statisztikák, csúnyán elhallgatott hősök, akik pedig az igazat mondják, no és persze a statisztikailag abszolút törpe kisebbségből merített példák, amikor valaki az oltástól lett rosszul és oltottként veszítette az életét. (Utóbbit hívja Pratkanis és Aronson a szociálpszichológiában "fehér egérnek", amikor az egyedi esetek, a kiragadott példák erős megjelenítése azt a hatást kelti, mintha itt tendenciákról és általános igazságról lenne szó.) Emellé társul még a jólértesültség hamis tudata, ami azt súgja, hogy csak a konteo-hívő tudja az igazságot, ő leleplezi a gonosz hatalmi mechanizmusokat és trükköket, s természetesen képes belátni a színfalak mögé - míg a becsapott beoltottak a "birkák" közé tartoznak.

A helyzet tehát az, hogy a konteo-hívők egyszerre két vírustól szenvedhetnek. A koronavírust is könnyebben kaphatják meg oltatlanként, az összeesküvés-elmélet pusztító fertőzése pedig máris gyötri őket, amit terjesztenek is. Sajnos azt kell mondjam, a keresztényekre mindez pontosan úgy igaz, mint a nem hívőkre, az ő felelősségük azonban szerintem sokkal nagyobb. Ismerek keresztény lelkipásztort, aki összehord mindenféle zöldséget és salátabárt az oltás veszélyességéről - gyülekezete tagjai pedig valószínűleg hallgatnak rá, s emiatt sokan nem is oltatják be magukat. A felelősséget az esetleges következményekért "természetesen" nem fogja vállalni, hiszen ő nem mondta konkrétan ugye senkinek, hogy ne oltakozzon... Szerintem viszont az ilyen lelkész komoly bűnt követ el már azzal is, hogy azt a bizonyos bogarat a fülekbe ülteti és a rá tekintélyszemélyként figyelőket pozíciójánál fogva lebeszéli a védekezésről.

Ugyanakkor azt kell mondjam, nem teljesen tehetők felelőssé a konteo-hívők a saját fertőzöttségükért. A kristálytiszta igazság az, hogy a kormány sem tesz közé konkrét számokat és adatokat, melyek világossá tennének mennyire megbízhatók / nem megbízhatók az oltások, milyen arányban kerülnek kórházba és intenzív osztályra oltottak és nem oltottak. Vannak ugyan erről hírek (például ez is ilyen),  de ebben a helyzetben borzasztó felelőtlenség a nép kíváncsi természetére bízni, hogy a központi tájékoztatás hiányában majd magának összekanalazza a tényeket. Ugyancsak felelősnek tartom a tudomány embereit, akik képtelenek a közember nyelvezetét és tudásszintjét figyelembe venni és széles körben elmagyarázni hogyan működik ez a vírus, miért jobb megoldás az oltás a semminél, és miért vannak kérdések még mindig a vakcinák fejlesztései és hatékonysági mutatói körül. Nem várható el az átlagemberektől, hogy ilyen kérdésekben maguktól tájékozódjanak és egy részük természetszerűen gyanakodni kezd majd...

A helyzet az, ha nincs értelmes kommunikáció és nem szólalnak meg erős, tiszta hangok, akkor  ez a hozzáállás bőségesen elég hozzá, hogy rászabadítsuk az összeesküvés-vírust a népre. Az információhiányt az emberek tipikusan saját megoldásokkal töltik ki, mégpedig szakértelem hiányában, sztorikra, egyéni példákra, egy-egy orvos mondatára és ezek kutyulékára alapozva. Vannak esetek, amikor ez nem feltétlen vezet problémákhoz - sőt, még mulattatja is az embert -, de egy világjárvány kérdésében nem kellene ezzel szórakozni. Elég nekünk maga a koronavírus, kinek hiányzik hogy a konteo-verziója is tovább fertőzzön?

2021. november 19., péntek

A járvány kétféle potencialitása - keresztény szemmel

Megérkezett a negyedik hullám, s ahogy egy virológus mondta, máris kaptunk egy nagy pofont a koronavírustól. A fokozódóan rossz helyzetben az egyháznak is lenne néhány teendője azon kívül, hogy bezárja a templomok és gyülekezetek ajtaját és imádkozik a betegekért. Sajnos azonban a vírushelyzet okozta potenciális lehetőségek közül gyakran a rosszabbakat választjuk ki, pedig vannak jók is.

A koronavírus most is potenciálisan veszélyes, főként azokra, akik nem oltatták be magukat ellene. A potencialitást azonban én most elsősorban nem biológiai, hanem spirituális értelemben fogom szemlélni. Ugyanis ez a helyzet, amibe sajnos egyre jobban nyakig merülünk, kétféle módon is lehetőséget kínálhat az egyház számára, mégpedig pozitív és negatív értelemben.

Essünk túl a potenciális lehetőségek sötét oldalán! Ha belegondolok, az ismerősi körömben számomra elérhető hívő emberek reakciói igen változatosak, de sajnos még mindig jellemző rájuk sokszor az ostobaság. Állandóan találkozom vírustagadó lelkipásztorral vagy olyan kereszténnyel, akire a többi keresztény tekintélyként figyel és követi a szavait. Nem akarok a kelleténél erősebb szavakat használni, de szerintem az ilyen hívőknek egyszerűen nincs mentségük! Miattuk, az ő meggyőző erejüknek köszönhetően meg is halhatnak emberek, akik nagy kortyokban benyelik a konteo-elméleteket vagy akár arra hivatkoznak, hogy "nekem van hitem, hogy Isten oltás nélkül is megment a fertőzéstől". Utóbbit többször is hallottam a saját fülemmel és sajnos nem voltam olyan helyzetben, hogy visszakérdezzek: vajon a te nagy hited kiterjed az összes emberre is, akivel a mindennapjaid során érintkezel? Vállalod a felelősséget, ha mégis megfertőződsz és továbbadod ezt másnak is? Nekik is van ilyen hitük?

Az egyik potenciális lehetőség tehát, amit ez az egész nyomorult helyzet az egyház számára kínál, hogy elkezdünk azzal kísérletezni, hogyan tudjuk "hitből" megoldani a problémát. Elkezdjük terjeszteni, hogy az oltás veszélyes, mert mikrochipet nyomnak belénk vagy mert kísérleteznek rajtunk - Isten pedig természetesen megvéd minket majd a fertőződéstől, hiszen ez Neki valamiféle szent kötelessége. Vannak olyan keresztények, akik ezt az utat választják és az ebben rejlő potencialitást alkalmazva terjesztik a sűrű, sötét ostobaságokat, amihez a hitüket is eszközként használják.

Pedig a járványhelyzetnek van egy másfajta, pozitív potencialitása is a számunkra. Erről Tapolyai Emőke remek és gondolatébresztő felvetéseket fogalmazott meg egyik előadásában. Fontos kiindulópont, hogy a járvány globalitása olyan kihívás elé állít mindenkit, amit ritkán élünk át így kollektíven. Így például egyetemes tapasztalat lett a közösségek elveszítésének élménye - ami egy olyan lelki következménye a koronavírus miatti korlátozásoknak, mely nagyon is az egyház felségterületéhez tartozik. Potenciálisan pozitív opció a keresztények előtt, hogy az egyedül maradtakat, a vírus miatt szorongókat és a korlátozások miatt lelkileg is bezárt embereket invitálják a gyülekezetekbe - ha kell az online térbe is. A kapcsolatvesztés szerintem lelki tünete a Covid-helyzetnek, az egyház pedig részben a kapcsolatokról szól. Ebben az értelemben mi lehetünk a gyógyír a járványhelyzet egyik tünetére.

A másik, amivel ugyancsak szoktam találkozni és egyáltalán nem meglepő fejlemény, hogy az emberek egy ilyen félelmetesnek kinéző és egyelőre leküzdhetetlennek tűnő szituációban mintegy automatikusan elkezdenek az "istentémával" foglalkozni. Hol van az Isten? Miért engedi ezt meg? Meddig fog ez még tartani? Persze az egyháznak nincs oka arra, hogy az észosztó szerepében feltűnjön, nem is erre akarok senkit ösztönözni, de mégis szóba állhatunk az emberekkel ilyen kérdésekben. És talán abban is segíthetnénk, hogyan fogadják el könnyebben az emberek ezt a helyzetet. Elfogadás alatt nem egy beletörődő magatartást értek ("mindegy, ez van, nem lehet ezen változtatni"), hanem egyfajta egyetértő elfogadást, ami arra motivál, hogy bár küzdünk a vírushelyzet megoldásáért, de együtt is tudunk élni az adott pillanattal és megmaradunk aktívnak.

Nyilvánvaló, hogy a fentiek pusztán kiemelések és kettőnél sokkal több pozitív lehetőség kínálkozik számunkra. Mindez pusztán illusztráció arra, hogy a fokozódó járványhelyzet potenciálisan kétféle utat jelenthet az egyháznak: az egyiken önmagunkat hiteltelenítjük, a másikkal pedig hitelesítjük a szélesebb társadalomban. Mindezt egy olyan helyzetben, ahol nem lesz nehéz empatikusnak mutatkozni, hiszen mi magunk is szenvedünk a koronavírustól. Ugyanazt a levegőt szívjuk, mint a többiek.

2021. november 17., szerda

A tudomány: emberi dolog

"Vallást nem, vagy csak vallással lehet helyettesíteni" - ezt a mondatot már többször is leírtam itt a blogban, de vannak olyan kijelentések, melyeket néha újra és újra elő kell szedni. Például akkor, ha az emberrel történik valami amiből megérti, hogy a valláspótléknak használt dolgok sosem lesznek olyan jók, mintha inkább őszintén hinnénk.

A tudomány sosem akart vallás lenni, de sokak számára mégis az lett. Vagy inkább: valláspótlék. Ez azért is meglehetősen furcsa paradoxon, mert a szcientista-ateisták előszeretettel szokták kiemelni, hogy a tudomány és a vallás egymást kizáró tényezők - miközben ők maguk szinte vallásos módon fordulnak a tudományhoz. Nos, én kifejezetten szeretem a tudományokat, noha csupán a laikus műkedvelő lelkesedésével vagyok képes a legtöbb tudomány felé fordulni. Csodálom és bámulom a nagy koponyák briliáns képességeit és elbűvölve olvasok tudományos-ismeretterjesztő könyveket. Semmi bajom a tudománnyal, még azt is valamennyire meg tudom érteni, ha valaki rajongva szereti valamelyik szegmensét, a tudománynak biztosított autoritás a társadalomban pedig jól mutatja a teljesítőképességét.

De ha a tudománynak olyan dimenzióban is tekintélyt adunk, ahol azt nem igényli magának, az akkor sem fog működni, ha egyébként semmi bajunk vele. A tudomány, mint valláspótlék pontosan ezt teszi: felemeli a tudományt a mindenhatóság misztikájába, az isteni szférába, ahol egyébként nem lenne keresnivalója. Ezt a hamis képzetet olyanok is előszeretettel erősítik az emberekben, mint az előző bejegyzésben említett Harari. Pedig a tudomány "csak" roppant hatékony, de nem mindenható.

Ezzel az ember például akkor kezd el igazán szembesülni, amikor egy-egy terület szakemberével találkozik és annak szavaiból tulajdonképpen az adott terület "hangja" szól hozzá. Konkrétabban szólva: az elmúlt időszakban (és még most is) sajnos sokat járok orvosokhoz különféle egészséggel kapcsolatos panaszaim miatt. Az orvostudomány, mint alkalmazott diszciplína rengeteget fejlődött és van sok terület, ahol bámulatos eredményeket képes felmutatni. Mégis, állandóan és makacsul visszatérő benyomásom volt, hogy az állandó orvosi vizsgálatok, konzultációk során az engem tudásban messze meghaladó orvosok hétköznapi szimptómákkal sem tudnak mit kezdeni. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, az elmúlt másfél évemben egy olyan problémától szenvedtem, amiről utólag kiderült: hétköznapi, jól ismert és jól kezelhető betegségről van szó. Mégis, négyféle orvoshoz mentem el számos alkalommal mire a történet lezárult, és négyféle választ kaptam - ezek közül az egyik bizonyult helyesnek. Az orvosok mind ugyanazokat a leleteket és eredményeket látták, és persze ugyanahhoz a szakterülethez tartoztak. Egyikük azt mondta, hogy nekem "A" típusú betegségem van, egy másik erre kijelentette, hogy dehogyis, ez egy "B" betegség lesz. Olyan is volt, aki azt mondta, még sosem látott ilyet (ismétlem, valójában egy hétköznapi dologról volt szó...), végül az utolsónak fogalma sem volt mi a helyzet és mindenféle technikákkal "kísérletezett" rajtam. Négy hónap tömény szenvedésbe került részemről ez a véleménydiverzitás. Lehet az is, hogy rossz orvosokkal találkoztam, de ahogy időközben ismerőseimmel beszélgettem a témáról, korántsem tűnik ez jó magyarázatnak.

Nem szeretném a tudományt leszólni, mert igazán nem szolgált rá. Végülis legalább az egyik út járhatónak bizonyult a négyből... De a tudomány arra a mítoszra sem szolgált, ami érinthetetlen szent tehénként tekint magára a tudományos vállalkozásra. Míg filozófiai viták zajlanak az asztalok körül annak kapcsán, micsoda hülyeség a hit és mennyire hatékony segítséget nyújt a tudomány, én ennek mindkét oldalról egy ennél árnyaltabb valóságát voltam kénytelen megtapasztalni. Saját szenvedéseim kapcsán éltem át: a tudományt képviselő kutatók, orvosok, szakemberek sokszor csak találgatnak. Nem azt mondom, hogy pontosan úgy, mint a kristálygömbjükbe révedő ezoterikus szerencsétlenek, de a gyakorlati élethelyzetek szempontjából mégsem olyan nagy hatékonyságot él meg az ember, mint ahogy a szcientista rajongás azt beállítja. A tudomány a társadalom felé egy autoritatív, tekintélyes, súlyosan komolyan veendő képet sugároz, miközben belül viták, eszmecserék, bizonytalanságok jellemzik - hiszen ezek révén lép előre. Mindkét kép megfelel a valóságnak, de olyan korban élünk, amikor előbbit túlhangsúlyozzák, miközben utóbbiról szót sem ejtenek.

A tudomány nem egy vallás, hanem egy nagyszerű vívmány. Ne adjunk rá papi ruhát. Lássuk a lehetőségeit, a távlatait, de a korlátait is. Vagyis a reális képet, amire egyébként szerintem maga a tudományos gondolkodásmód is törekszik.

2021. november 12., péntek

Harari és a hit

Már a harmadik könyvet olvasom az izraeli meleg történész-futurológus Yuval Noah Hararitól, melyben tulajdonképpen vízióit osztja meg múltról, jelenről, jövőről - mégpedig globális kontextusban, az egész emberiségre vetítve. Két dolgot biztosan kijelenthetünk Harari kapcsán: az egyik, hogy igen olvasmányosan és nagyon provokatívan, gondolatébresztő módon fejti ki a mondanivalóját, a másik pedig, hogy láthatóan ki nem állhatja a vallásokat. Ennek fő oka pedig talán az, hogy nem érti igazán a szerepüket.

Vajon mennyire lesznek relevánsak a 21. században a "klasszikus" világvallások, mint amilyen a kereszténység, az iszlám vagy a hinduizmus? Segítenek az emberiség problémáinak megoldásaiban vagy nem? Nos, Harari alapvetően három csoportra bontja a lehetséges problémákat. Az első csoportba a technikai problémák tartoznak (például olyan kérdések, hogy mit kezdjünk a globális felmelegedés okozta aszályokkal). A második csoport az eljárásbeli problémáké - mint amilyen az a kérdés, hogy milyen intézkedéseket hozzunk a globális felmelegedés megelőzése érdekében. Végül a harmadik csoport az identitásproblémák területe (erre példa lehet az olyan dilemma, miszerint foglalkozzam-e egyáltalán más nemzetek kérdéseivel vagy csak a saját "törzsemmel" törődjek?).

Nem nehéz belátni, hogy régen mindhárom terület a vallás fennhatósága alá tartozott. A technikai problémákban, mint a mezőgazdaság, a gyógyászat és ehhez hasonlók, a sámánok, papok, szent személyek mondták meg mit kell csinálni. Ha aszály fenyegetett, az emberek a papokhoz fordultak, hogy azok rimánkodjanak az istenekhez segítségért vagy éppen áldást kérjenek a termésre. Ha beteg lett valaki, a sámán, a gyógyító ember, a guru vagy a pap feladata volt gyógyítani. Ma már ezeket a funkciókat átvették a biológusok, a sebészek, a szakemberek. A vallás tehát kiszorult a technikai problémák régiójából. Ugyanez történt az eljárásbeli problémák esetében. A múltban például a gazdaságpolitikai kérdésekben az egyház beleszólt az állam pénzpolitikájába, ma viszont inkább már a pénzügyi szakemberek hangjára van szükség, ha gazdasági kérdések merülnek fel - az egyház csak téblábolna ezen a vidéken.

Az egyetlen terület Harari szerint, ahol a vallásnak a jövőben is valószínűleg erős szerepe lesz, az identitáskérdések szegmense - csakhogy úgy véli, itt sem a megoldás, hanem a probléma részét képezi majd. A vallások a 21. században így nem hoznak esőt, nem gyógyítanak betegségeket, nem építenek bombákat - de továbbra is megmondják kik vagyunk "mi" és kicsodák "ők", mit kell meggyógyítani és kit kell lebombázni. Harari szerint a vallások azért is maradnak meg fontos entitásként a társadalomban, mert az emberiség ereje a tömeges együttműködésen alapszik, a tömeges együttműködés pedig a közös fikciókba vetett hiten áll meg. Legnagyobb sajnálatára - teszem hozzá.

Dióhéjban ez az a nem túl lelkesítő szerep, amit Harari a vallásoknak szán egy általa elképzelt jövőben - ahol nem mellesleg a homo deus, vagyis az "isteni ember" él majd, vagyis egy tökéletesített, optimalizált, szinte isteni képességekkel rendelkező lény.

Ám ne felejtsük el, itt nem a jövőt, hanem a Harari által elképzelt, sőt talán favorizált jövőt látjuk. Ebben a fiktív jövőben pedig maga Harari az isten, aki sajátos logikája és tulajdonképpen ízlése szerint tologatja az építőkockákat, teszi helyre az elemeket és legózza össze a társadalmat felépítő komponenseket. Nem mondhatjuk azt, hogy Harari minden elképzelése valóságtól elrugaszkodott, sőt könyveiben szerintem többször is nagyon szellemesen és kreatívan mutat rá dolgokra, vet fel plauzibilisnek is nevezhető ötleteket, vázol fel lehetséges forgatókönyveket. De a vallás igazi szerepét szerintem nem látja át, ezért aztán nem is a jó szerepet adja neki a színpadon.

Tény és való, hogy a vallások - és most én maradok a kereszténységnél - ma nem diktálnak közvetlenül a gazdaságnak vagy nem gyógyítanak meg senkit. De ehhez máris hozzátenném: ha helyes képet látunk a kereszténység eredetéről és alapelveiről, akkor a múltban sem látjuk azt, hogy a hívők direkt módon a gazdasági kérdésekkel vagy a gyógyítással foglalkoztak volna. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem voltak alapelveik a gazdálkodásról vagy a gyógyításról, de nem ezekről szólt és nem ezekkel foglalkozott a hit. Sőt, maga Jézus sem elsősorban a gyógyítás kedvéért gyógyított és nem is csak azért, mert akkoriban a rabbik művelték ezt a tevékenységet. Jézus gyógyításai messiási jelek voltak, melyek a személyét hitelesítették - de sosem volt kitűzött cél a missziójában, hogy az kifejezetten a gyógyításról szóljon, betegek köré épüljön vagy akár pénzügyi kérdésekben megjobbítsa a társadalmat. Ismétlem: nyilvánvaló, hogy a keresztény értékek követése javára lehet egy társadalomnak, akár anyagi, akár egészségügyi területen is, de nem ez a deklarált célja a kereszténységnek. Egy társadalom érezheti úgy is (ahogy az egyháztörténelemben ez többször előfordult), hogy a kereszténység nincs a javára, sőt akadályt képez, vallási feszültséget okoz - de ettől még a kereszténység a helyén van és végzi azt a feladatot, amire rendeltetett a társadalomban: az evangélium hirdetését. Igen, az ókori kontextusban a kereszténység jobban beleszólhatott a gazdasági kérdésekbe és markánsabb szerepe lehetett a gyógyító tevékenységekben - azonban az a tény, hogy ma nem így van, nem jelent semmit. Vannak korszakok vagy társadalmak, ahol kisebb vagy nagyobb szerep juthat az egyháznak gazdasági vagy egészségügyi kérdésekben - de akár kisebb, akár nagyobb a lehetőség, a kereszténység puszta létezése szempontjából ez sokadlagos kérdés.

A húr, amit Harari láthatóan nem pendít meg, valahogy így muzsikál: a kereszténység lényege szerint nem akar gazdasági tanácsokat osztogatni, de ott akar állni az evangéliumi értékrenddel a pénzkérdések mögött. Ehhez hasonlóan a kereszténység maga nem akar gyógyítani, de motivációs erőt ad a gyógyulásban és akár az orvost is ösztönözheti, hogy a munkáját jobban végezze. (No és persze azért ne zárjuk ki, hogy Isten gyógyíthat is ugye...) A kereszténység tehát nem úgy működik, ahogy Harari lapot oszt neki - és akkor így szépen megmarad az identitásproblémák szűk kategóriájában. A kereszténység igazi értelmében életforma, ami mindent áthat annak a sorsában, aki követi. Láthatóan ez az, amit Harari nem ért meg. Egy igazi hívő ember számára a hit nem egy komponens a sorban, hanem az élete minden területe mögött ott áll. 

Mindig kiver a víz, amikor hívők szájából hallok valami ehhez hasonló kérdést: "szerinted mi a helyes fontossági sorrend: ugye előbb Isten legyen, aztán a család, aztán a gyülekezet és csak utána a karrier meg a többi?" A válaszom az ilyesmire mindig az, hogy ez egy ostoba kérdés. Nemcsak azért, mert a fontossági sorrend mindig dinamikusan változik az adott élethelyzet és periódus függvényében, hanem azért is, mert Isten nem lehet egy elem a sok között a listában. A helyes logika inkább ahhoz van közel, hogy Isten ott áll a listaelemek mindegyikének a hátterében - mert a kereszténység erről szól. Harari és a transzhumanista logika a vallás működését valahogy úgy képzeli, hogy az egy fogaskerék a többi között, de ez alapvető tévedés. Kíváncsi lennék arra, ha Harari megértené a vallások mindent átfogó szerepét az egyén életében, akkor ez a megértés hogyan és mennyiben alakítaná át jelenlegi barátságtalan hozzáállását a kérdéshez...

2021. november 7., vasárnap

A melegektől a melegig

Míg az egyház most éppen azzal van elfoglalva, mit csinálnak a melegek, közben az egész világon szép lassan egyre melegebb lesz. S bár létezik ökoteológia, a kereszténység még messze nem veszi komolyan a természeti környezet válságát, hanem itt is többnyire a politikai befolyásra összpontosít - miközben szép lassan átlépjük az eseményhorizontot és visszafordíthatatlan károkat okozunk saját magunknak. A most következő bejegyzés azonban többre akar rámutatni annál, hogy baj van "odakint" a világban - de hogy mi köze mindennek a kereszténységhez, azt a végére tartogatom...

A politikával nem az a baj, hogy létezik, hanem az, hogy olyan kérdések mögött is permanens a jelenléte, amelyek pont miatta megtárgyalhatatlanokká válnak. Egyszerűbben kifejezve, ma minden átpolitizált, ezért csaknem lehetetlen bizonyos dolgokról a politika kihagyásával tárgyalni. Futó példaként: ha szombat este elmegyek egy Ákos koncertre, akkor én leszek a fideszbérenc és kormánybarát orbánista, ha vasárnap Bródyt nézem meg a színpadon, akkor onnantól kezdve gyurcsányista-hazaáruló libsi vagyok. Csak az a konstelláció nem létezik, hogy azért megyek el Ákost és Bródyt hallgatni, mert egyszerűen szeretem a zenéjüket. Ma már ez lehetetlennek tűnik, koncertre járni ugye politikai állásfoglalás is lehet.

Nos, valami hasonló a helyzet a klímaproblémával és úgy általában a környezetvédelemmel is. Aki ezt a témát felveti, percek alatt egy olyan beszélgetésbe sodródik, ahol politikai kérdések merülnek fel arról, hogyan használja a baloldali propaganda ezt a kérdést és különben is az egész a befolyásolásról, hatalomtechnikai megoldásokról, túlzásokról szól. Lobbicsoportok nyomulnak, tematizálják a közbeszédet, cégek próbálnak odakönyökölni az asztalhoz - hát erről van itt szó, igazából innen fúj a szél. A természetben persze vannak problémák, akár komolyabbak is, de ahogy eddig, majd most is szépen helyreállítja önmagát. Felfújt dolog ez az egész klímaprobléma...

Hát valami ilyesmit lehet sokszor hallani. Nem az a gond, hogy ebben a megközelítésben nincs igazság, hanem hogy egyszerűen elveszi a fókuszt az igazi problémáról: mert tényleg baj van körülöttünk, mégpedig egyre komolyabb, és ez akkor sem politikai kérdés, ha a politika is beleteszi a kezét. A környezeti összeomlás nem a baloldal vagy jobboldal csinálmánya és az alapvető gond akkor sincs túllihegve, ha túlzó kijelentések és pánikkeltő reakciók is kavarognak a levegőben. Az egész szituáció valahogy úgy fest számomra, hogy miközben egyik oldal veszekszik a másikkal, a világ szép lassan eszkatologikus katasztrófába süllyed a két táborral együtt. Aztán eljuthatunk majd arra a pontra, hogy már nem lesz, aki veszekedjen.

Azt hiszem David Attenborough személyét nem kell nagyon bemutatni. Attenborough nem politikus, nem politikával házal, viszont szinte egész életét kint töltötte a természetben. Már majdnem leélt egy egész évszázadot, és bár az történelmi léptékben nem túl sok idő, mégis végignézhette hogyan tűnnek el komplett fajok, csordák, populációk a Föld színéről. Saját bevallása szerint fokozatosan tűnt fel neki, amikor forgatni ment a stábjával, hogy egyszerűen már nem találja meg azokat az állatokat, melyek életét rögzíteni szerette volna. Nos, Attenborough könyvében "a szemtanú beszámolóját" adja világunkról, és többek között a következőket írja:
"Az összeomlás valójában már meg is kezdődött, minden jel szerint növekvő sebességgel folytatódni fog, és megnyilvánulásai egyre nagyobb arányokban és mind pusztítóbb jelenségek kíséretében követik egymást. (...) Ha azonban továbbra is itt akarunk élni, a puszta intelligenciánál többre lesz szükségünk. Most már bölcsnek is kell lennünk."
A könyv és a belőle készült film a mai Csernobil és Pripjaty körzetével zárul: egy olyan hely látképével, amit mi emberek tettünk tönkre, és amit a természet visszavett tőlünk, hogy nélkülünk folytassa tovább.

De miért írok ilyen témáról egy alapvetően teológiai jellegű blogban? Mi köze mindennek a teológiához, a hitünkhöz, az egyházhoz, a kereszténységhez? Nos, a helyzet az, hogy egyelőre nem túl sok. A fenti fejtegetést részben annak illusztrálására szántam, hogy érzékeltessem: vannak olyan sürgető és nagyon súlyos kérdések, melyekkel szinte alig foglalkozunk hívőként, vagy legalábbis a retorikánk cérnavékonyan szól - miközben egyébként fontos, de horderejében kevésbé súlyos problémákat újra és újra előszedünk. Természetesen mondhatja erre valaki, hogy a világ mindenképpen a pusztulás felé halad - bármit is teszünk, a Szentírás előre megjövendölte, hogy minden amit magunk körül látunk, az enyészetnek van fenntartva. Ez a logika azonban legalább két okból is hibás. Egyrészt keresztényként isteni megbízásunk van a Kert (vagyis a teremtett valóság) megőrzésére - és én nem látom a Szentírásban, hogy ez a feladat az utolsó idők periódusára már nem vonatkozik. Másrészt, ha minden az enyészeté lesz, akkor a többi probléma sem érdemel túl sok figyelmet - azok sem, melyekre nagyon is figyelni szoktunk.

Az éppen mesterséges izzásban tartott melegkérdést, melyre az egyház folyamatosan reagál, súlyos hiba lenne elbagatelizálni. Tény és való, hogy nagy kihívást jelent a kereszténységnek, de nem értek egyet azzal a trenddel, hogy ez most az egyház legnagyobb kérdése. Nem kell perifériára szorítani, de ha egy-ügyű lesz az egyház és csakis ezzel foglalkozik, félő hogy az unokáinknak már nem a melegekkel, hanem a meleggel és beláthatatlan katasztrófákkal kell majd szembenéznie. Miközben ideológiai vitacunamikban kavargunk és próbáljuk védeni magunkat, az egész világ darabokra hullhat körülöttünk - és ehhez a trendhez láthatóan nem sok szavunk van. A probléma sokkal többről szól és jóval összetettebb annál, minthogy ne szemeteljünk olyan sokat vagy vegyünk elektromos autót. A nyugati kultúra életszemlélete, féktelen fogyasztómániája, a megszokott komforthoz való ragaszkodása épp úgy spirituális kérdés, mint az, hogy ki kivel házasodjon. Senkit nem ijesztgetni akarok, csak figyelmeztetni: ne hagyjuk, hogy ez a téma a politikai befolyás erőterében maradjon, és ne higgyük el azt sem, hogy keresztényként mi ehhez nem szólhatunk hozzá. Nagyon is kellene, hogy legyen mondanivalónk, hangosabb és erősebb, mint ahogy most hallatszik.

2021. november 3., szerda

Egyre bűntelenebb vagyok...

Ez most egy olyan bejegyzés lesz, ami talán az átlagosnál is személyesebb. A blog nem rólam szól, nem konkrétan az én személyem a téma, de az én személyiségemen szűrődnek át a sorok, az én nézeteim és hangvételem, az én stílusom, íráskészségem, műveltségem (műveletlenségem) óhatatlanul áthatja, amiket ide leírok. Néha azonban úgy érzem, jobb megoldás kicsit konkrétabban is előlépnem a háttérből - ki tudja, talán terápiás haszna is lesz, vagy éppen kritikusan nekem esik majd a publikum.

A cím szándékosan provokatív. A provokáció tudatos vonása online-énemnek, de sosem a feszültségkeltés, hanem kifejezetten a gondolkodásra ösztönzés a célom. Fejlődés csak akkor lehetséges, ha az ember kibillen a kényelmes egyensúlyából és ezt nem tragédiaként értelmezi, hanem szükséges lehetőségként, mely a cél felé vezet. Nos, én egy kibillentő vagyok. Megértem, ha egyesek utálnak ezért, örülök ha mások ezt értékelni képesek. Ez azonban mindegy is, mert a reakcióktól függetlenül vagyok ilyen. No de mi történik akkor, ha egy kibillentő ember maga is kibillen? Ez történik most velem, erről akarok röviden írni nektek.

Szóval, a cím provokáció. Mostanában egyre bűntelenebb vagyok, hiszen aki testileg szenved, az elszakad a bűntől. Ez természetesen erőtlen tréfa részemről, mert ez a vers Krisztus testi szenvedéséről szól. Az viszont sajnos nem tréfa, hogy lassan két éve egymásnak adják át a kilincset nálam a betegségek. Még fel sem épülök egy műtét után, már jön is a következő gond, az orvosi vizsgálatok, a gyógyszerek, a nemalvás, a tünetek - vagyis így együtt: a szenvedés. Most erről szól az életem, hogy újra és újra ráébredek, végtelenül törékeny ember vagyok, gyenge, sebezhető, aki néha nem bírja a pofonokat állva.

Nem azért fedtem ezt fel, hogy sajnáltassam magam és lekaszáljam a Nagy Lájkmezőt, begyűjtve együttérző megjegyzéseket. Lényegesebb ennél a tény, ha az ember testileg szenved, megért dolgokat. Például azt, hogy van, amit csak így érthet meg. Van olyan tudás és tapasztalat, amihez egyszerűen nem vezet el másik ösvény, nincs másik út arrafelé, és bár gyötrelmes rálépni, de a végén gazdagabban jön ki az ember. Egy kereszténynek ezt talán magyarázni sem szükséges: hiszen egész hitünk azon áll meg, hogy Valaki a szenvedés útját választotta, hogy célhoz érjen értünk.

Az ilyen tapasztalat erőteljesen kontrasztossá teszi például, hogy az ember feladjon bizonyos harcokat - az egyik legnehezebb azt feladni, hogy nem baj, ha tévedek és nincs igazam. Az sem baj, ha mások nem értenek egyet velem - az egész világnak Krisztus előtt kell majd egykor térdet hajtania, nem előttem. Mindezt persze az ember ésszel felfogja, de nagyon szépen kiemeli a szenvedés, hogy ésszel felfogni valamit, az bizony milyen rettentő kevés. Kicsit olyan ez, mintha kognitívan tanulnék biciklizni: könyvet olvasnék arról mikor hova tegyem a lábam, hogyan próbáljak egyensúlyozni és mihez kezdjek azzal, ha eltaknyolok. De az agyamnak nem az a része tanul biciklizni ilyenkor, mint amelyik éles helyzetben áll a feladat előtt, érzi a félelmet, amit az egyensúlyvesztés bizonytalansága okoz, pumpálja az adrenalint az örömtől, amikor sikerül megtenni néhány métert.

A szenvedésben nem olvasgatunk a biciklizésről, hanem éppen kint vagyunk a terepen és izzadva próbáljuk megőrizni az egyensúlyunkat. Ez teljesen normális és gazdag tanuláshoz vezet. Képmutató lennék, ha most érzelmesen kifakadnék milyen nagyra is értékelem az egészségi problémáimat. Az őszinte igazság az, hogy utálom mindet és meg akarok tőlük szabadulni - meg is fogok! Közben viszont aratni szeretnék a tapasztalatok között és amikor kijöttem az egészből, átgondolni mindent, másoknak támaszt adni, másokat is biciklizni tanítani. Ez a tervem nekem, a kibillentőnek.

2021. október 29., péntek

A veszélyes kereszténység?

Vajon miért veszélyes a kereszténység? - teszi fel a kérdést Harmati Dóra, a 777blog egyik szimpatikus szerzője. Talán furcsán hangzik, hogy pontosan mire is gondol a cikk, vagy legalábbis nem tűnik egyértelműnek. Hiszen nem igazán gondoljuk a kereszténységet veszélyesnek, sőt manapság inkább arról hallani, hogy a kereszténységre nézve veszélyesek a világban zajló trendek és tendenciák, például az iszlám erősödése vagy a szekularizmus térnyerése. Miről van szó tehát?

Nos, Harmati Dóra gondolatmenete röviden azt az üzenetet próbálja tolmácsolni, hogy a kereszténység ideológiailag komoly veszélyt jelentett és jelent ma is sokak számára. A kommunizmus például megpróbálta felszámolni, de a világ számos országában most is milliószámra üldözik a keresztény hívőket. A Biblia sok helyen tiltott könyvnek számít, a hitet terjeszteni pedig minimum kockázatos. Harmati szerint az igazi magyarázat arra, hogy miért félnek ilyen sokan a kereszténységről, végső soron annak igazságában keresendő: az igazi világosságban ugyanis nyilvánvalóvá válik a sötétség. A kereszténység azért félelmetes, mert igaz - és hogy igaz, annak bizonyítéka természetesen, hogy tartanak tőle.

Ezt az érvet magam is sokszor hallottam már egyfajta apologetikus célzatú bizonyítékként a kereszténység igazsága mellett. Sajnos azonban egy érv attól nem lesz jó, mert a mi szívünknek kedves. Nagyon fontos alapelv és hihetetlenül nehéz megtanulnunk, hogy elengedjünk érveket ha azok nem megfelelőek - akkor is, ha nehezünkre esik. Mármint, ha tényleg az igazság számít. Az apologetika környékén manapság amúgy is sok problémát látok, ami az érvek minőségét és úgy egyáltalán az apologetika művelésének céljait illeti, sepregetni tehát abszolút időszerű és indokolt foglalatosság.

Mindenekelőtt tegyük tisztába a tényeket: senki nem fél a kereszténységtől, ahol pedig üldözik, ott sem a kereszténységtől félnek. A fejlett nyugati társadalmakban manapság már a kérdés felvetése is nonszensz. A kereszténység nincs olyan állapotban, hogy bárkinek félni kelljen tőle. Az egyház a maga problémáival küzd, próbál a víz színén maradni, de semmiféle komoly veszélyt nem jelent senkire, mármint társadalmi léptékben. Ha valami félelmetes, az ugyanis erőt képvisel, a helyzet viszont az, hogy sajnos a kereszténység nem képvisel nyugaton túl sok erőt, így nem is félelmetes. Azokban az országokban pedig, ahol abszolút elítélendő és keserű módon valódi keresztényüldözés zajlik, ahol tényleg megverik és megölik a hívőket, nem feltétlenül csak a kereszténységet üldözik - hanem mindent, ami az adott társadalom zsarnoki rendszerére veszélyes lehet. Harmati Dóra nem írt egy mondatot sem a cikkében arról, hogy például az iszlám régiókban sokkal többet szenvednek a muszlimok a saját muszlim társaik gyilkos erőszakjától, mint a keresztények. Észak-Koreában bárkit munkatáborba küldenek vagy kivégeznek - köztük a keresztényeket is -, aki a hivatalos állami narratívával és mitológiával szembekerül. A helyzet az, hogy keresztényként lefoglal bennünket a saját belső világunk, így nem látunk bele egy egészen más világ belső mechanizmusaiba, problémáiba, szenvedéseibe.

Tehát jelentsük ki: semmit nem jelent egy hit igazsága kapcsán az, hogy más hitek mennyire érzik magukat fenyegetve tőle. Amúgy is érdemes észrevenni, hogy a vallások, ideológiák, filozófiák egymásra mindig agresszíven reagálnak, ha úgy érzik, hogy a másik fenyegeti a határaikat. Még a világ legbékésebb vallásaként számon tartott buddhizmus is képes véres módon fellépni, ha azzal szembesül, hogy egy másik hitrendszer a felségterületére lép. Gondolhatunk itt példaként a jezsuita hittérítők Japánból való kiüldözésére vagy megölésére (erről szólt a Némaság című regény és film), amikor a fő problémát nem maga a katolicizmus jelenléte okozta, hanem az, hogy a buddhizmus konkurenciát látott az országban megjelenő új vallásban. Éppen úgy, ahogy a középkori keresztény egyház üldözte a boszorkányságot és minden más, a kereszténységtől eltérő nézetet, vagy éppen ahogyan - bár nyilván a demokrácia játékszabályai között - mi is állandóan harcolunk a saját kultúránk bizonyos jelenségei ellen. Tudomásul kell venni, hogy ideológiailag telített világban élünk, mindenki a lelkekért harcol és a saját érvényesülésének útját igyekszik kitaposni. Ebben a közegben jellegzetesek és mindennaposak az ütközések, kisebb-nagyobb konfrontációk. 

A kereszténység jelenleg azért nem üldöz senkit a fizikai erőszak szintjén, mert a rákényszerített szekularizmus kontextusában egyrészt elveszítette a politikai-hatalmi befolyását ehhez, másrészt megtanult együtt élni a demokráciával - még akkor is, ha ez az együttélés nem száz százalékban harmonikus. Ennek azonban nincs köze ahhoz a kérdéshez, hogy melyik vallás az igaz és melyik nem - ezek a történelemhez, a társadalmi fejlődéshez és tendenciákhoz kapcsolódnak.

A kereszténység utoljára talán Jézus feltámadása után volt olyan értelemben "félelmetes", ahogy Harmati Dóra írja. Az akkori hatóságok, politikai-vallási rendszerek, a farizeusi és szadduceusi ideológia tehetetlenül nézték, ahogy a frissen indult új hit futótűzként nyer teret magának. Erőszak és kényszerítő eszközök nélkül megy előre, noha komoly társadalmi támogatás és erőforrások nincsenek mögötte. Őszinte meggyőződés és forradalmi hevület hajtja, az emberek pedig akár az életük kockáztatásával is csatlakoznak hozzá. Azt hiszem, ha egy ilyen kereszténység lenne a mai, azt mindannyian észrevennénk - és erre a "félelmetességre" magam is vágyom. Csak hát úgy tűnik, nagyon messze vagyunk tőle. 

2021. október 22., péntek

Nem is lesz elragadtatás?

Ez a hét számomra az eszkatológia jegyében telt el: az apokaliptikával kellett foglalkoznom, a Jelenések Könyve értelmezéseivel, illetve kezembe akadt N.T. Wright "Surprised by Hope" című kötete is, amit már évek óta el akarok olvasni. Utóbbi különös indoka az, hogy egy kedves keresztény ismerősömről megtudtam, hívőként sem hisz az elragadtatásban - nemhitének egyik magyarázata pedig Wright teológiai látásmódjában gyökerezik.

Nem vagyok az a "világvégés" típusú keresztény, aki élvezettel habzsolja az utolsó idők tárgykörébe tartozó teológiai tartalmakat. Mai napig szilárd meggyőződésem, hogy az eszkatológia a modern kereszténység bulvár területének egyik jól jövedelmező ága lett, holott a Szentírásban ez egy igencsak fontos réteg, mely nem érdemelt volna ilyesféle bánásmódot. Az eszkatológiában ugyanis nem a parázna egyház, a zubogó vér, a vágtató lovak és a hatszázhatvanhatos számtól való gyermeteg rettegés a fontos, hanem a történelem teleologikus szemlélete, mely bizonyos események sodrásában elvezet az egész csúcspontjáig: Krisztus visszajöveteléig.

Nos, ha valaki nem tudja mi is pontosan az elragadtatás, akkor nagyjából a fenti keretbe próbáljon elhelyezni egy sokkolóan váratlan pillanatot, amikor a Jézust követő, valóban keresztény emberek egy szempillantás alatt eltűnnek a Földről. A keresztények elragadtatása persze katasztrófasorozatokhoz vezet, amit az erre építő, szerintem borzasztó nívótlan amerikai filmekben látványos módon próbáltak megjeleníteni: zuhanó repülőgépek, karambolozó autók és vonatok, sikoltozó és vérző emberek. Tanulság: ateistaként soha ne utazz keresztény pilótákkal, mert ha egyszercsak tényleg eltűnnek, már neked is késő lesz megtérni zuhanás közben. Bár az elragadtatás eseménye potenciális alapanyaga számos filmnek, regénynek, rádiójátéknak, az egész mögött egy masszív teológiai látásmód áll. Jézus elragadja az övéit, akikkel találkozik a levegőégben - ez az eljövetel (idegen szóval parúzia) egyik kulcsmozzanata. A hívők távoznak ebből a világból, a nem hívők itt maradnak, vegetálnak, szenvednek, elviselik az előre megjövendölt csapásokat. Röviden utóbbit takarja a Nagy Nyomorúság kifejezés a bibliai eszkatológiában. A korrektség kedvéért tegyük hozzá, hogy a kettő kapcsolatáról is alaphangon háromféle látásmód érvényesült az idők során. Egyesek szerint az elragadtatás a Nagy Nyomorúság előtt fog bekövetkezni, így a keresztények mentesülnek a szenvedések alól, melyek Isten csapásaként érik a világot (ezt hívják pretribulacionizmusnak). Mások úgy vélik, a hívők is végigszenvedik a Nagy Nyomorúságot és csak utána távoznak - számukra a küzdelmek isteni próbák (ez a poszttribulacionizmus). Végül van olyan látásmód, hogy a keresztényeket Isten a Nagy Nyomorúság közben fogja elragadni, ami a midtribulacionizmus logikája.

Őszintén szólva, ahol hívőként én szocializálódtam, ott is ezek voltak az általánosan elfogadott forgatókönyvek. Mivel a téma soha nem foglalkoztatott túlságosan intenzíven (a teológia más területei jobban érdekeltek), soha nem is igyekeztem felülvizsgálni a saját nézőpontomat. Az ismert teológus-szerző N.T. Wright azonban most erre késztetett - hogy legalábbis tegyem mérlegre, amit erről gondolok.

Akár egyetértünk Wright-tal, akár nem, az biztos, hogy kimond jó néhány fontos dolgot. Például azt, hogy az első keresztények nem az elragadtatást várták, hanem Krisztus visszajövetelét. Ma mintha megfordult volna ez a trend és alapvetően abban gondolkodnánk, mikor repülhetünk el végre ebből a nyomorult valóságból. Aztán abban is egyetérthetünk, hogy az eszkatológiában sorjáznak a szimbólumok és képek - még Pál írásaiban is, aki az elragadtatás-teológia kulcsfigurájának számít a mai teológusok között. Az igazi kérdés persze az, hogy mihez kezdjünk az olyan igeversekkel, melyek meglehetősen világosnak tűnnek az elragadtatás kapcsán, illetve a parúzia (eljövetel) kifejezés értelmezésével, ami sokak szerint egy ilyesféle visszajövetelre utal. Kezdjük az utóbbival!

Wright úgy érvel, hogy az első keresztények világosan értették ennek a kifejezésnek a lényegét, ám manapság a legtöbb hívő egyszerűen arra gondol, hogy az szimplán "Jézus második eljövetelét" jelenti. Ugyanakkor a parúzia szónak legalább kétféle jelentése volt az akkori, nemkeresztény környezetben. Az egyik egy istenségnek a misztikus jelenlétét hordozza, például akkor, amikor ez az istenség megmutatja-felfedi magát egy csodálatos gyógyítás kapcsán. Ha ilyen transzcendens beavatkozás történik, akkor az emberek hirtelen mintegy tudatába kerülnek az isteni jelenlét valóságának - és az ilyesfajta találkozást, ráébredést, megérzést nevezték akkoriban parúziának. A kifejezés második jelentése arra utal, amikor egy magas rangú személy meglátogatja az alattvalóit, például egy király látogatást tesz egy kolóniában vagy provinciában. Nos, ez a fajta "királyi jelenlét" az, amit a parúzia szóval jelöltek - és természetesen egyik esetben sincs szó repülésről a felhők között.

Ha az első egyház alkalmazta a parúzia kifejezést Krisztusra, akkor valami hasonló gondolatmenetet követhetett. Az egész mögött ott áll a zsidóság történelemszemlélete arról, hogy amikor az igazi Messiás eljön, akkor igazi királyként fogja gyakorolni hatalmát az "alattvalói" között - beleértve az éppen akkor regnáló Római Birodalmat is. Merthogy Jézus valóban úr, míg a Cézár nem lehet az. Ahogyan Pál használja a parúziát, az alkalmas annak kifejezésére, hogy számára Krisztus a valóságos uralkodó, akinek a római Cézár csak egyfajta paródiája. De mi a helyzet például az 1Thessz 4,16-17-el, ahol elég egyértelműnek tűnhet az elragadtatás valósága? A pontosság kedvéért most idézem ezt a két verset:

"A parancsszóra, a főangyal szólítására, Isten harsonájának zengésére az Úr maga száll le a mennyből. Először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, akik életben maradtunk. A felhőkön velük együtt elragadtatunk a magasba Krisztus elé, és így örökké az Úrral leszünk."

Wright szerint a fenti versekben megjelenített képeket nem szabad szó szerint értelmezni. Amire Pál utalni kíván az ugyanaz az eseménysor, amit az 1Kor 15,23-27-ben és a Fil 3,20-21-ben fejteget, csak ott más szimbólumokat és képeket használ. (Egyébként éppen egy fejezettel később megint egy képi hasonlatot alkalmaz, amikor az éjszaka besurranó tolvajhoz és várandós asszonyhoz hasonlítja Krisztus eljövetelének napját.) A zengő harsonák, felhőkön szállás, tolvaj és szülő nő képzeteit Wright szerint nem szabad egyfajta előre elkészített, stabil fényképeknek látni, mint amelyek pontosan dokumentálják a világvége eseményeit - ezek sokkal inkább útjelző táblák, melyek arra utalnak, a megfelelő irányba haladunk. Emellett Wright azt is írja, hogy amikor Pál arról beszél, hogy a levegőben találkozik az Úrral, nem az a lényeg - mint a népszerű elragadtatási teológiában -, hogy a megmentett hívők valahol "fennmaradnak" a levegőben. A lényeg az, hogy miután kimentek visszatérő Urukkal találkozni, királyi úton elkísérik a tartományába, vagyis vissza arra a helyre, ahonnan jöttek. 

Igazság szerint túl hosszú lenne a bejegyzés, ha most elkezdeném még jobban részletezni Wright meglátásait, aki más műveiben is bővebben magyaráz más textusokat, melyek a hirtelen bekövetkező elragadtatás teológiájának alapjait jelentik. Ezek a sokak számára provokatív meglátások inkább csak vitaindító felvetések voltak részemről, mert azt gondolom Wright szemléletmódja tényleg megéri a vitát. Néhány apróságot hadd mondjak el befejezésül!

A legfontosabb talán az, hogy a Biblia utolsó időkkel kapcsolatos látképéből tényleg nem egyszerű és nem is lehet tiszta képet felrajzolni az események sorrendjéről. Ilyen értelemben talán még azt sem szemtelenség kijelenteni, hogy az apokaliptikus műfaj szándéka nem is történelmi kronológia, hanem teológiai látkép nyújtása lehetett. Egyszerűbben megfogalmazva a súlypont nem az volt, pontosan mikor mi fog történni, hanem mi a jelentősége mindannak, ami történni fog. A szimbólumok és képek többletjelentése is ezt húzza alá számomra: mintha csak két világ érintkezését látnánk, a fizikai valóságét és a transzcendens dimenzióét, ahogy a kettő mintegy összeolvad a történelem végéhez érve.  Ennek az "összeolvadásnak" a következményei azok, melyekről az eszkatológia szólni kíván. Viszont ez szerintem nem zárja ki, hogy olyan dolgok is megtörténhetnek, melyek nem e világ logikája szerint működnek. Repülni a felhőkön teljes badarságnak tűnik - a mi realitásunk szintjén. De mennyivel nagyobb képtelenség ez, mint vízen járni vagy feltámadni a halálból? Ha létezik természetfeletti sík és az valamiképpen összeér majd a mi világunkkal, ki meri kijelenteni előre mi az, ami bekövetkezhet és mi az, ami nem? Magától értetődő, hogy az ilyen kérdésekben a gazdag fantáziálásé lehet csak a főszerep, mely részben persze a bibliai képek, kifejezések értelmezésén, a történelmi-politikai beágyazottságon és kutatáson is alapszik. Egyszóval, számomra ezek a teológiai spekulációk továbbra sem jelentenek meghatározó élményt, mert egyszerűen túl keveset tudunk a túl sokról.

Egyszer egy vonaton utazva hallottam, hogy két srác mellettem az Armageddon című filmről beszélget. "Hé, te láttad már a filmet?" - kérdi az egyik. Erre a másik unott fejjel ezt válaszolta: "Nem, de majd megnézem élőben." 

Na, valahogy így vagyok ezekkel a dolgokkal én is.

2021. október 17., vasárnap

Búvópatak helyett Élő Víz

A közelmúltban nagyon érdekes "vallási tárlatvezetésben" volt részem, amikor életemben először meglátogattam a Dohány utcai zsinagógát - ráadásul az egyik intézményvezető zsidó hölgy volt az idegenvezető, aki részletekbe menően mesélt az épület kialakításáról, keletkezéséről és a zsidóságról magáról. Az igencsak kvalifikált tudással bíró hölgy egyik állítását azonban sehogy sem tudtam elfogadni - és most jön a groteszk fordulat: Vona Gábor halálfélelemről szóló könyve jutott róla eszembe, amit idén olvastam. De mi köze is van egyiknek a másikhoz?

Mindenekelőtt arra vetemedem, hogy tegyek egy határozott állítást: az igazi kereszténység nem szívesen bújik meg a dolgok hátterében. Az igazi kereszténység nem búvópatak, hanem felszínre törő Élő Víz. Nem olyan, mint valamiféle háttérzene, amit krumplipucolás közben hallgat az ember, vagy a fitness-teremben szól a tornagyakorlatok aláfestéseként. Nem valamilyen csendes jelenség, ami meghúzódik a lét forgatagában, az emberi tudat mélyén és csak ünnepnapokon kerül kicsit előtérbe egy giccses keretben. 

Ez ellenkezik az igazi kereszténység természetével, ami dominálni akar az ember életében, és folyamatosan arra törekszik, hogy átitassa a mindennapjaink minden szegmensét, az életfilozófiánktól az általunk használt szavakon át a megélt gyakorlatig. Itt és ebben volt az a pont, ahol a nagyon kedves tárlatvezető hölgy és én vitába kerültünk egymással. A hölgy ugyanis azt állította, hogy ma egy zsidó ember egyenesen sértőnek tartaná, ha a zsidóságára vallásként tekintenének: zsidónak lenni ugyanis alapvetően nem vallási, hanem nemzeti kérdés. Állítása szerint egy zsidó számára az, hogy ő zsidó, leginkább életgyakorlatot takar. Tudja hogyan kell öltözködni, enni és inni, milyen munkát vállalhat és milyet nem, mit tehet meg és mit nem - és mindemellett persze ott van a vallási dimenzió is, mint egy részlete az életének a sok között. Nos, én elfogadom egy okos zsidó hölgy szájából mindezt - hogyan is vitatkoznék kívülállóként? -, elhiszem neki, hogy ma a zsidóság így értelmezi önmagát. Mégis azt hiszem, nem erről szólt a zsidó lét az Ószövetségben, nem lehet igaz, hogy így tekintettek magukra eredetileg a zsidó emberek. Hiszen a mindennapi életgyakorlat, az öltözködés, evés-ivás, a munka és egyebek is a vallási meggyőződésből táplálkoztak. Vagyis előbb volt a vallás, ami irányította és meghatározta hogyan kell folytatni az életgyakorlatot, és csak ezután következett maga a gyakorlat - számomra félreérthetetlen ez a logika. Sajnálatos, hogy amennyiben igaza van a hölgynek, a mai zsidóság szemében a hit már csak egy háttérszerepet kapott entitás, ami valahol "ott van" a messzeségben, de nincs meghatározó szerepe.

Vona Gábor zseniális könyve valami ehhez hasonló logikát követ, amikor a halálfélelemről, mint az emberi létet lényegileg átjáró ösztönről ír. Vona szerint az ember egész életében érzi a halálszorongást, amitől teljesen szabadulni nem tud, viszont tompítani és kézben tartani valamennyire képes. A halálszorongásra adott kollektív válasz a kultúra, ami egyfajta "közösségi halhatatlanságélményt" nyújt nekünk, mint ami túléli az egyént és olyan válaszokat fogalmaz meg, melyek nagyobbak is az egyénnél. A kultúra egyik eleme pedig Vona szerint a vallás: nélkülözhetetlen, megkerülhetetlen, szükségszerű. A könyv ennél sokkal alaposabb és nagyon elgondolkodtató teóriákat vet fel, most azonban csak ezt az apróságot akartam belőle kiemelni. Itt is úgy jelenik meg a vallás és a hit, mint az előbb említett zsidó értelmezés esetében - pusztán egy dolog a többi között a sorban.

A helyzet azonban az, hogy a hit nem tud úgy igazán működni, ha nem kapja meg magának a főszerepet. Az olyan hit, ami búvópatakként csörgedezik a háttérben, része lehet valamiféle nemzeti-kulturális identitásnak, de nem lehet igazán része az ember életének. A hit ennél többet akar, vagy keresztényként írhatom azt is, maga Jézus ennél többet akar: az egész életünket. Sehol nincs olyasféle szemléletmód az evangéliumokban, hogy éljük az életünket úgy általában és valamiféle toldalékként ehhez tegyük hozzá a hitet is. Az Istenbe vetett bizalom mindig és mindenhol mint alap jelenik meg, mert csakis így képes érvényesülni és kifejteni a benne rejlő potenciált. A búvópataknak felszínre kell törnie - különben semmi értéke és értelme sincs.

2021. október 12., kedd

A szelektív toll és az erkölcsi tartás - válasz-szilánk Márkus Tamásnak

Nagyon hosszú cikket írt Márkus Tamás András az éppen zajló politika-közélet-kereszténység témakör kapcsán, melyben többek között engem is megemlít. Alapvetően nem velem vitatkozik, így én sem kívánom most ezt tenni, ám egyetlen ponton mégis jogosan tesz fel egy rólam szóló kérdést: miért fog szelektíven a tollam, amikor közéleti jelenségeket bírálok itt a blogban? Erre szeretnék most válaszolni elsősorban.

Tamás kérdését kissé precízebben megfogalmazva arról van szó, hogy láthatóan "megered" a billentyűzet a kezemben, amikor például a rasszizmusról vagy rendszerszintű korrupcióról kell írni, viszont az LMBTQ ideológiai hátterének folytonos taglalását és úgy általában a melegkérdés állandó porondon tartását fájlalom a keresztények részéről. Hát nem következetlenség ez? Ha egyik téma kapcsán kifejtek bizonyos kritikát, akkor úgy lenne tisztességes, ha a másik témát is hasonló arányban tenném nagyító alá - szól a logika, ami az én bizonyos tendenciózus hozzáállásomra kíván kicsikét rávilágítani.

Pedig a helyzet szerintem rém egyszerű és világos. Remélem a mostani bejegyzés végére kiderül, mi is ez pontosan. Lehet, hogy most merészebb leszek, de őszinte - néha eljön az a pont, hogy nem szabad másként tenni.

Nem szeretnék köntörfalazni, ezért egyenesen fogalmazok. Most Magyarországon olyan időket élünk, hogy a kereszténység divatszó lett az államnak köszönhetően. Viszont nem a keresztények kezdtek el jobban politizálni - habár részben ebben is lehet igazság -, hanem a politikusok kezdtek el jobban "kereszténykedni". Ha itt biblikus értelmű folyamatról, megtérésről és újjászületésről lenne szó, akkor még örülhetnénk is, de mindenki tudja hogy közel sem ez a helyzet. Nem reformációról, hanem inkább deformációról kell beszélnünk. Az istenhit a politikai befolyásnak köszönhetően láthatóan nem vált kívánatosabbá, mert olyan politikai attitűd társul mellé, ami inkább hitelteleníti a kereszténységet. Még mielőtt valaki félreérti, itt nem feltétlenül csak a Fideszre gondolok (habár regnáló hatalomként őket érzem a leginkább felelősnek), hanem akár baloldali ellenzéki, vagy jobboldali ellenzéki politikusokra is. Mondhatni, a politikai elit szívesen használja fel a kereszténységet arra, hogy bizonyos üzeneteket kommunikáljon vele vagy adott döntéseket alátámasszon a segítségével, miközben a legtöbbüknek fogalmuk sincs róla, egyáltalán mit jelent kereszténynek lenni. Ahogy a Szentírás mondja, a "kegyesség látszatát megőrzik, de annak az erejét megtagadják." (2Tim 3,5)

A probléma persze az, hogy miközben gyakran hallunk felszólítást a "keresztény értékek" megvédéséről, egyrészt nem világos konkrétan milyen értékeket ért ezalatt a politika, másrészt ha van is egy általános képzetünk ezekről az értékekről (például a Hegyi Beszéd kapcsán), az ilyen értékeket láthatóan két lábbal tiporja a hatalom, vagyis a legkisebb mértékben sem gondolja valóban fontosnak. A kereszténység itt inkább a nemzeti identitással együtt járó adalékot jelenti, illetve sokak fejében a pártszimpátia kötelező melléktünete - utóbbi nagyjából azt takarja, hogy "ha te keresztény vagy, akkor ehhez a párthoz kell tartoznod". A kereszténység emellett olyan, mint egy matrica, ami az egész politikai kultúra felszínére van ragasztva, mert lényeges hogy jól látható legyen, mi ugye keresztények vagyunk.

Összegezve tehát az a kép tárul az ember szemei elé, hogy Magyarországon a kereszténység "matricája" alatt történnek a dolgok a politikai-közéleti térben. A kereszténységre hivatkozó állam működtet például egy olyan "közszolgálati" médiát, ami minden nap emberek százezreinek (vagy akár millióinak) az agyát mossa a központi propagandával. A kereszténységre hivatkozó állam küldi ki háztartások millióiba azokat a konzultációs íveket, melyek valójában direkt üzeneteket sulykolnak az állampolgárok fejébe, és persze egy óvodás gyermek is tudja, hogy semmi közük a valódi párbeszédhez. A kereszténység nevében zajlanak szinte felfoghatatlan pénzösszegekért sportberuházások, ingatlanfejlesztések, pályázati keretek között megvalósuló programok - baráti alapon, sokszor egyéni(!) kívánságokat is teljesítve. A példákat csaknem a végtelenségig lehetne sorolni. És nem, bizony itt nem arról van szó, hogy "egyik oldal sem jobb, mint a másik". Itt arról beszélünk, hogy az erkölcstelen és még a nem keresztény mércével mérve is elfogadhatatlan tettek folyton az én hitemre hivatkozva zajlanak, ezzel pedig állandóan rombolják a kereszténység amúgy is gyengülő tekintélyét.

Nos, egy ilyen politikai-spirituális helyzetképet látva az ember arra számítana, hogy azért akadnak itt-ott olyan egyházi portálok, blogok, források, melyeket azért zavar mindez a szentesített hitelrontás. Talán mégis léteznek olyanok, akik egyszerre élnek meg elkeseredést és felháborodást a történtek miatt. Végülis nem jó az nekünk hívőknek, ha a hitünket folyamatosan összekapcsolják a széles társadalmi nyilvánosság előtt ezekkel a dolgokkal. Ha valóban bibliai hitünk van, ha valóban fontosak nekünk a krisztusi normák, csak érzünk némi késztetést arra, hogy udvarias, de világos és félreérthetetlen kritikát fogalmazzunk meg... Vagy mégsem?

Hát nem! Egyáltalán nem ez a helyzet. Azt látom, a keresztények jó részének tökmindegy, hogy ipari méretben, napi szinten zajlik a hitük erodálása. Ehelyett a tűzerőt olyan célpontok felé fordítjuk, melyek erre bizonyos értelemben alig várnak: ilyenek például a melegek. Újra és újra és újra és újra leírjuk, elmondjuk, kinyilvánítjuk mennyire nem értünk egyet az LMBTQ-propagandával, a mesekönyvvel, a vonulással, a nemváltó műtétekkel - s ezzel jelentősen felerősítjük ennek a kisebbségnek a hangját, eladjuk a könyveiket, bebetonozzuk a társadalmi pozícióikat. Nem elég hangosak ők önmagukban itt és Európa minden táján, még hangszórót is tartunk eléjük - miközben az általam előbb említett ügyek sokkal szélesebb társadalmi kört érintenek közvetlenül, ráadásul napi szinten. Hogy érthetőbb legyek: elhitették Mari nénivel, aki Keserűszalmáson lakik a Petőfi utcában, hogy neki a nemváltó műtétektől félnie kell - miközben minden nap ömlik rá az állami propaganda, amikor nézi a tévét és hallgatja a rádiót. Mari néni pedig retteg az LMBTQ propagandától, ami sem eddig, s jó eséllyel soha az életben nem jelent majd neki közvetlenül semmit, az őt direkt módon érintő propagandát viszont észre sem veszi.

De miért is vagyunk keresztényként ennyire szelektívek? Miért zavar minket, hogy a bűneiben veszteglő világ bűnös dolgokat tesz, miközben az nem zavar igazán, hogy a mi nevünkben sokkal nagyobb léptékben még súlyosabb dolgokat követnek el? Erre szerintem alapvetően két magyarázat van. Az egyik az, hogy valaki hívőként annyira szimpatizál a kereszténység hitelét rontó politikai formációkkal, hogy egyszerűen nem vesz tudomást minderről. Esetleg úgy gondolja, még az ilyen állandó hitelrontással együtt is jobb választás ez a csomag, mint egy másik a politikai palettán. A másik válasz nem az egyéni döntéseket, hanem a szervezeteket, intézményeket, társaságokat érinti, ez pedig a nem meglepően felmerülő szervilizmus. Ha valaki - főként anyagilag - függ bizonyos forrásoktól, nagyon nagy bátorság és lélekjelenlét kell ahhoz, hogy őszinte kritikai reflexiókat fogalmazzon meg az őt tápláló fenntartói felé. Nyilvánvaló, hogy ezzel önnön fennmaradását kockáztatja. A szervilizmus egyfajta kikényszerített szimbiózis, ahol az egyik fél mindig küldi a pénzt, a másik fél cserében csendben marad és befogja a száját. Ugyanakkor keresztényként itt kell kitenni szerintem egy nagy felkiáltójelet: mert sokkal erőteljesebb erkölcsi kérdés, hogy egy hívő alárendeli-e magát, az életét, a gerincét ennek a helyzetnek, minthogy mihez kezdjen a nyugati miliő általános dekadenciájával.

Összefoglalva ezt a szabad gondolatsort, azt mondom neked kedves Márkus Tamás, hogy a tollam valóban szelektív. Érzékenyebben érint engem, amikor az én hitemmel játszanak a nyilvánosság előtt, mint amikor nem hívő emberek vagy csoportok nem hívő dolgokért lobbiznak és nem hívő módon élnek. Erkölcsileg nagyobb dilemmaként élem meg, hogy az én kereszténységemre hivatkozva sorozatos visszaélések, és a keresztény értékrend torzítása zajlik, minthogy a nem keresztény értékrendet követők éppen mit csinálnak. Ezért fog így a toll a kezemben. Mi a helyzet a te tolladdal?

2021. október 7., csütörtök

Kritika és vonalhúzás - Baji Péter a közéletről és a keresztényekről

Mitagadás, nem sűrűn fordul elő nálam, hogy az Evangelikál Csoport oldaláról ajánlok olvasnivalót, de most ennek  a ritka jelenségnek lehet tanúja, aki a blogomat követi: Baji Péter friss írásában ugyanis remekül fogalmazott meg számos problémát, attitűdöt, felvetést, melyek a keresztények politikához és közélethez való viszonyának kérdését szerintem korrekt vizekre vezetik, és amiért nagyon is szeretném felhívni a figyelmet a cikkre.

Mindenekelőtt és elsősorban: olvassuk végig Péter gondolatait. Nyilván lesznek pontok útközben, ahol majd vitatkozni támad kedvünk, de lesznek olyan meglátások is, amelyek kapcsán egyetértően bólogatunk. Akárhogy is, ez egy fontos meglátásokkal tűzdelt alkotás. Az egészet áthatja egyfajta életbölcsesség, miszerint a keresztény lelkészeknek talán érdemesebb kimaradniuk a közéleti-politikai vitákból és állásfoglalásokból, mert ha mégsem, a tapasztalat tipikusan az, hogy csak vesztesként jöhetnek ki belőle. Ha a gyülekezeti kommunikációban - különösen a szószéken - megjelenik a pártpolitizálás, az hamar megbosszulja magát. Nos, ezzel teljesen egyetértek: hiszen tudjuk jól mindannyian, mennyire így van ez.

Az eszmecsere és a részletek finomítása azonban mégis szükséges, ezért magam is hozzászólnék picikét a témához. Péter egy ponton így fogalmaz:

"Ezért a Bibliától teljesen idegen gondolatnak tartom, hogy az egyháznak Istentől való felhatalmazása lenne az államot erkölcsi értelemben bírálni, vagy ellenőrizni." 

Bevallom, ez volt az első olyan mondata, ahol azért egy pillanatra megálltam a szöveg olvasásában, és azonnal Bonhoeffer szavai jutottak az eszembe. Tudvalevő, hogy a Hitler rémuralma alatt mártírhalált halt német teológus sokat dilemmázott azon a kérdésen, hogy bármilyen formában is a nevét adja egy Führer-ellenes összeesküvéshez, míg végülis csatlakozott egy ellenállási mozgalomhoz, ami miatt letartóztatták és aztán kivégezték. Bonhoeffer nem riadt vissza attól, hogy az államot erkölcsi értelemben kritizálja. Egy művében úgy fogalmazott, ha az állam gépezete "túlnyúlik" a hatáskörén és súlyos károkat okoz az embereknek, az egyháznak kötelessége küllőt tenni a kerekek közé, sőt más fordítás szerint önmagát odavetni a kerekek alá. Nem kell persze Bonhoeffernek igazat adni, mindazonáltal érdemes kicsit megpróbálni beleélni magunkat a helyzetébe, és jól felismerni, pontosan hol is van ennek a kijelentésnek a fókuszpontja. Az állam bírálata ugyanis az ő felfogásában nem az állam ellen, hanem az állampolgárokért történik. Kicsit analóg ezzel, amikor Luther Márton bírálóinak (a legenda szerint) azt mondta: "Itt állok, mást nem tehetek." Luther nem a katolicizmus ellen kívánt lázadni, hanem egy nagyobb tekintély (a Szentírás) súlya előtt meghajolni - aminek egyfajta mellékterméke lett, hogy összetűzésbe került a pápasággal. Azt hiszem értem, amit Baji Péter ír, mégis nehezen veszem rá magam, hogy ne tétovázzak ebben a kérdésben. Mert ha egy keresztény kritikát fogalmaz meg az államhatalommal szemben, azt nem feltétlenül azért teszi, mert nem ismeri el annak tekintélyét maga felett. A kritika sokszor az Istentől kapott lelkiismeret ösztökélésére születik.

Sőt, a helyzet az, hogy sokszor nem feltétlenül a keresztények akarnak politizálni, hanem az állam hívja táncba őket azzal, hogy a kereszténységet beemeli a politikába. Legyünk egy kicsit életszerűek: ha a keresztény ember azt látja, hogy az állam lépten-nyomon használja a keresztény jelzőt, és politikusaink önmagukat annak is nevezik, ám - legyünk most akkor kevésbé élesek a megfogalmazást tekintve - nem igazán az ebből következően elvárható erkölcsiséggel forgolódnak, szinte cinkosnak érzi magát a hívő, ha befogja a száját. Az az igazságérzet, ami ilyenkor felszakad az emberből, részben a Jézustól tanult etikán alapszik. Ha valaki állandóan az én hitemre hivatkozik, Isten nevét használja, miközben korrupt, hazug, erkölcstelen életmódot valósít meg és ennek egy része ráadásul átszivárog a köznyilvánosságba, az rólam és a hitemről is súlyosan negatív képet fest a széles társadalom előtt. Mi akkor a megoldás? Tényleg csak annyi, hogy maradjunk ki mindebből és ne szólaljunk meg, mert az államot nem szabad keresztényként kritizálni? 

A gondolkodást talán ott lehetne elkezdeni, hogy megpróbálunk egy halovány vonalat húzni a nagypolitika és a társadalmi kérdések és értékek dolgai között. Tudom persze, hogy ez csak egy ötlet, de irányt mutathat ahhoz, hogyan ragadjuk meg az állam és az egyház feladatait. Ahogy fentebb már említettem, nem tartom szerencsésnek, amikor hívők a nagypolitika jellegzetes ügyeire nyilvánosan reflektálnak (noha néha magam is ezt teszem - irgalom szegény fejemnek!): például nyíltan népszerűsítenek egy-egy pártot, vagy résztvevői lesznek egy választási kampánynak, politikai rendezvényeken jelennek meg vagy éppen a politikusokkal együtt olyan projektekben vesznek részt, melyek a szavazók meggyőzéséért zajlanak. Ezekből talán tényleg jobb kimaradni. Azt azonban sehogy sem tartom járható útnak, hogy olyan kérdésekben, melyek társadalmi jellegűek és nem közvetlenül a politizálásról, hanem mondjuk az értékekről és az erkölcsi kérdésekről szólnak, az egyház hátralépjen: mert akkor a világból kellene kivonulnia. A kötéltánc egyensúlyi pontja tehát valahol ott keresendő, hogy az egyház a nagypolitikában és a közvetlen, tisztán politikai jellegű akciókban ne vegyen részt, míg a társadalmi-erkölcsi dilemmák megbeszélésében aktív szerepet vállaljon. Tudom persze, hogy a kettő átfedésbe is képes kerülni egymással, és nem mindig egyszerű meghúzni az előbb emlegetett vonalat - de a törekvésnek ebbe az irányba kellene mutatni.

Péter gondolatával viszont teljesen egyetértek, amikor ezt írja az evangéliumi gyülekezetekről és vezetőikről:

"...mintha az lenne a szívük vágya, hogy az állam alkotmánya és büntető törvényei teljes mértékben vegyék át a Biblia igen magas erkölcsi mércéjét. Tiltsuk be a meleg párok örökbefogadását, az abortuszt, de akkor ha következetesek vagyunk, akkor a hazugságot is tiltsuk be jogszabályi szinten, meg a szülőknek való engedetlenséget is, meg a túlzott alkoholfogyasztást is, meg a gyülekezetek vasárnapi nem látogatását is."

Ez már egy múlhatatlan problémakörhöz viszi az embert, amiről én is írtam a közelmúltban. Az egyház nagyjából másfél évezredig ahhoz volt szokva, hogy nemcsak elbeszéli a keresztény hit erkölcsiségét a társadalom számára, hanem érvényre is juttatja a világi hatalom keze által. Ettől a pozíciótól ugyan a felvilágosodás és a szekularizáció megfosztotta, ám a vágyat ez nem szüntette meg. Péter azt írja, a liberális emberek attól félnek, ha az egyház valahogyan megint komolyabb hatalmat kapna, jogszabályi keretek között ismét megpróbálná keresztülverni saját erkölcsiségét a társadalmon - ám ez szerinte alaptalan félelem. Sajnos hívő emberként is le kell írnom: szerintem viszont nem az. Lennének szép számmal olyan hangadó, prominens és karizmatikus személyiségek, akik azonnal feltűrnék az ingujjukat és nekilátnának a feladatnak. Nem a rosszindulat mondatja ezt velem, ha nem az a tény, hogy az emberi lélek állandó és leküzdhetetlen sóvárgással terhelt a hatalom felé. És bizony szép számmal látunk példákat arra is az evangéliumi megagyülekezetek kontextusában, ha egy kis hatalom koncentrálódik emberek kezében, az már az ilyen kis mikrovilágok határain belül is irtózatos módon képes kibontakozni. Mi lenne akkor, ha a játszótér nem csupán a saját közösség, hanem a szélesebb társadalom volna?

2021. október 1., péntek

Josh McDowell rasszista szövege meg a túlérzékenység

Amikor még fiatal voltam és fundamentalista, kifejezetten szerettem olvasni Josh McDowell könyveit. Magyarul a legismertebb műve az enciklopédikus átfogású "Bizonyítékok", mely tulajdonképpen egy viszonylag rámenős apologetikai munka, ami a Biblia hitelességétől a feltámadáson át a mindenféle filozófiai nézetek kritikájáig próbálja igazolni a keresztény hit érvényességét. Meglepetésként ért a hír, hogy McDowell visszalépett minden szolgálatától és egy botrányos kijelentése miatt bocsánatkérésre kényszerült. A helyzet egy másik kérdést is felvetett számomra, amit az ügy kapcsán relevánsnak érzek.

Sajnos azt kell mondjam, lassan már megszokhatjuk, hogy egyre-másra derül ki az evangelikál-pünkösdi mozgalom bizonyos képviselőiről, hogy csontvázak vannak a szekrényeikben. A legutóbbi években ilyen botrányhősökké váltak például az ismert tanító-szerző Bill Hybels vagy éppen az apologéta Ravi Zacharias, akik szexuális jellegű bukásokat könyvelhetnek el maguknak. Most pedig Josh McDowell is beállhat a sorba: ám az is igaz, méltatlan lenne ehhez a két emberhez hasonlítani az ő esetét, hiszen nem rejtegetett semmit, hanem éppen ellenkezőleg: nyilvánosság előtt beszélt butaságokat. Azért tegyük hozzá, hogy volumenében jóval kisebb dologról van szó, mint az előbb említettek esetében, ráadásul őszinte megbánás is követte az elhangzottakat.

Röviden annyi az egész, hogy McDowell rasszista kijelentésekre ragadtatta magát, amikor azt mondta, hogy a feketéket nem úgy nevelték, hogy az oktatást és a kemény munkát képesek legyenek értékelni. Emellett kijelentette, hogy a tengerentúlon ismert "Critical Race Theory" egy járvány az amerikai fiatalokkal szemben. Utóbbi megközelítés a jog világának egy homályosabb területe, mely azt vizsgálja, hogy a rasszizmus milyen szerepet játszott az amerikai jog és társadalom kialakítása során. Magyarul és röviden tehát arról van szó, hogy McDowell beszólt a feketéknek, akiket genetikusan alacsonyabbrendűeknek nevezett és elvitatta egy rasszizmust megérteni kívánó elmélet jogosultságát. Fontos ismét kiemelni, hogy utólag bocsánatot kért azoktól, akiket láthatóan érzékenyen érintett ez a kijelentés - úgy fogalmazott, az ő szívét is összetörte amikor azzal szembesült, milyen mély fájdalmat okozott ezzel sokaknak. McDowell minden szolgálatától visszalépett és most hallgatni szeretne - valamint arra törekedni, hogy valahogyan helyretegye ezt a dolgot.

A témát nemcsak azért vetettem fel, mert meglepődtem az amerikai hírfolyamot böngészve, amikor megláttam hogy fiatalkorom egyik kedvenc keresztény szerzőjével ez a helyzet, hanem a történtekről eszembe jutott a túlérzékenység problémája is. Mielőtt valaki félreért: maximálisan elítélek mindenféle rasszista álláspontot, tekintet nélkül arra milyen nemzetiségű, származású, hovatartozású emberre vonatkozik. McDowell kijelentése a feketékről kimeríti ezt a kategóriát és helyes az igyekezete, hogy most próbálja helyretenni az általa okozott károkat. Elítélem az abúzus minden durva formáját, a nők bántalmazását és bármilyen ehhez hasonló visszaélést, amit emberek vagy társadalmi csoportok ellen tesznek egyesek.

Ezzel együtt azt gondolom, hogy mégiscsak hiperszenzitív korban élünk, amikor egy kissé sarkos megfogalmazás, néhol kilógó lóláb vagy rosszul elsült mondat emberek teljes karrierjébe és életpályájába kerülhet. Tanárként erre állandóan ügyelnem kell. Nem mondhatom el mindig, amit valójában mondani szeretnék, sőt ha csak a vállát megérintem egy diáklánynak, akár fel is jelenthet engem molesztálásért. Őszintén, valahol ezt is problémának látom, sőt szőnyeg alá sepert problémának. Én ugyan nem szoktam rasszista mondatokat mondani, és mélyen tisztelem a gyengébbik nemet is, de sokszor keveredtem olyan szituációba, hogy szinte "agyonpárnáztam" a mondanivalómat, hogy valahogy kommunikálni tudjam. Egyszerűbben fogalmazva, lassan az a benyomásom, hogy senkivel nem lehet már őszintén beszélni, hanem csak rébuszokban, finomkodva, puhatolózva, tapogatózva - különben iszonyú sértődés, kapcsolatok megszakadása, gorombaság lesz a válasz. Ez az egyházon belülre is vonatkozik, ahol az őszinte és egyenes beszédet ugyancsak hajlamosak vagyunk összekeverni a bunkósággal. 

Néha bénító a túlérzékenység jelenléte. Ha valaki ígér valamit a gyülekezetben és nem teljesíti, nem merünk szólni neki, mert attól félünk, megsértődik és elmegy. Ha egy diák lusta és nemtörődőm, ezt nem lehet megmondani neki, mert összeomlik lelkileg az igazság súlya alatt. A kapcsolatok megóvása ma már az igazmondásnál többet ér, tehát az őszinteség helyett nyeljük a békákat, vagy magyarázkodva és túlóvatoskodva kommunikálunk egymással. Ez szerintem már több a tapintatnál, és ha hosszú távon így marad, egy képmutató és hipokrata egyházhoz fog vezetni.

No persze McDowell kijelentése a feketékről egy ténylegesen rasszista duma, amit el kell ítélni. Ám ne játsszuk meg magunkat: mindenkinek lehetnek ilyen botlásai, rossz pillanatai, a száján kicsúszott, utólag általa is megbánt ostobaságai - ami persze még nem menti fel őt a felelősség alól. Az életünk tele van olyan mondatokkal, melyekről később felismertük, hogy bárcsak soha el nem hangzottak volna. Ez egyszerűen azért van, mert egytől-egyig romlott természetű lények vagyunk. S miközben jogosan horkanunk fel a szerencsétlen kijelentések hallatán, a hiperérzékenységnek nem szokásunk tudatában lenni. Olyanok vagyunk, mint egy bárányhimlős beteg, aki mindenhol tele van pöttyökkel, ezért bármi és bárhol hozzáér, egész teste összerándul a fájdalomtól. A túlérzékenység épp olyan betegség, mint a tapintatlanság, csak a skála másik oldalán tanyázik. És ha betegség, ugyanúgy gyógyításra és kezelésre szorul, mint ellentétpárja - a kérdés csak az, mennyire vagyunk hajlandók foglalkozni vele.