2018. április 30., hétfő

Kupánvág, hogy élhessünk... - út a Tóra lelkéhez (4)

Remélem annyi már kiderült a sorozatomat olvasók számára, hogy a törvény célja alaphangon nem a parancsolgatás. A törvény leginkább a Törvényadót mutatja meg, azaz tulajdonképpen egyfajta istenismeret. Ám ez nem zárja ki, hogy közben arra is rámutasson, mennyire képtelenek vagyunk az egyes szabályokat betartani - ami bizony büntetésekkel jár együtt...

Köztudott tény, hogy a Tórában 613 törvényt találunk, amiből 248 előírásokat, 365 pedig tiltásokat fogalmaz meg. Az előző írásomban kiragadtam egy közismert példát ezek közül (a kétféle szövésű ruha kapcsán), amivel azt kívántam bemutatni, ha az egyes parancsolatok mélyére nézünk, felfedezhetünk bennük egyfajta életbölcsességet. Mégpedig olyat, ami akár a huszonegyedik században is hasznos lehet a számunkra. 

A Tóra mélyéről kiolvasható általános életbölcsesség önmagában is jó oka annak, miért érdemes ezekkel a szövegekkel foglalkozni. Ez azonban nem az egyetlen válasz arra a kérdésre, miért érdemes egy kereszténynek ezeket a textusokat bújnia. A Tóra olvasásának van egy kellemetlen hatása is, amit azonban nem lehet elkerülni, és nem is kell elkerülnünk:  képes megmutatni nekünk, milyen gyengék vagyunk, és mennyire messze állunk az egész törvény megtartásától. Azt hiszem sok keresztény tette már fel a kérdést, ugyan ki képes ezt a rengeteg parancsot igazán megtartani - és adta rá azt a valószínűleg helyes választ, hogy "én biztosan nem".

Teológusok és messiásihívő zsidó szerzők is felhívják a figyelmet arra a tényre, hogy Isten nem egyszerre adta oda a fentebb említett 613 parancsolatot a saját népének. A Sínai szövetségkötés történelmi pillanata nem azt jelentette, hogy Izrael kapott egy "Tóra-egységcsomagot", amely az összes parancsolatot tartalmazta. Bizonyos törvények megszületését ugyanis csak a szövetségkötés utáni események váltották ki. Például a ruhán lévő bojtokkal kapcsolatos törvénykezés csak akkor keveredik elő, amikor Izrael az Ígéret Földjéről visszatérő kémek beszámolóit hallgatva lázadozni és zúgolódni kezd. A ruhabojtok megléte a törvények megtartására akarta emlékeztetni az elégedetlenkedő zsidókat (Num 15,39). Másként fogalmazva, ez a "ruhaszabály" egy válaszreakció volt arra a bűnre, amit Izrael csaknem kollektívan elkövetett. Ha nem vétkezik a nép, akkor valószínűleg ez a törvény is szükségtelen  lett volna.

Mitöbb, tágabb értelemben magára a törvényre, mint olyanra se volna szükség, ha az ember egyébként bűntelen lenne. Így aztán a törvény elkerülhetetlenül össze van kötve a bűnnel, a bűn ténye váltja ki a puszta létezését, és az időben fokozatosan nyerte el végső formáját Izrael számára. Törvény és bűn, bűn és törvény - két olyan fogalom, amely nem áll messze egymástól.

Az én véleményem szerint ennek az az egyik tanulsága, hogy a törvények az Istennel való kapcsolat dinamikájából bontakoztak ki, és legalábbis részben az szülte őket, amit Isten gyermekei helytelenül tettek. Egy hasonlattal élve olyan lehet ez, mint amikor egy szülő szobafogságot ad a gyerekének, ha az valami rosszat követ el - vagyis reflektál valamire, amit a gyerek csinált. És bizony ki kell mondani, hogy a törvény ilyen értelemben bünteti azt, aki megszegi, sőt maga a törvény akár a bűnre érkezett konkrét reakcióként is felfogható.

Ugyanakkor nevetséges és tragikus volna, ha egy apa a felnőtt gyerekét is szobafogságra kötelezné.  Egy felnőttel már nem úgy bánunk, mint egy gyerekkel, még akkor sem, ha hibát követ el. Pál apostol logikája a Galata levélben is valami ehhez hasonló. A törvény alaphangon jó és szükséges, de leginkább addig volt ilyesféle büntető-szabályozó szerepe, ameddig el nem jött maga a Messiás. A Gal 3,24-ben Pál a törvényt egy nevelőhöz, azaz pedagógushoz hasonlítja. Tudvalevő, hogy a pedagógus Pál korában egy erőskezű rabszolga volt, aki a kiskorú gyereket az "iskolába" kísérte. A törvény pontosan ezt teszi Pál szerint: erősen megragad bennünket, rámutat arra miben hibáztunk és elvisz bennünket a célállomáshoz, azaz Krisztushoz. Erre mondják a latin usus legis paedagogicus kifejezést is, vagyis hogy a törvény egyfajta pedagógusként Jézusig viszi a lábainkat - lerombolja az ember önigazságát és rámutat arra, hogy szabadítóra van szüksége.

Összefoglalva tehát, ha olvassuk az ószövetségi törvényeket, talán világosabban megértjük azt is, hogy milyen messze vagyunk az igazságtól. Nem tudjuk megtartani a törvényeket, bűnös emberek vagyunk, és pont ezért igazán rászorulunk a Messiással való kapcsolatra, aki viszont betöltötte a törvényeket. Erre csak az az ember tud rádöbbenni, aki hagyja hogy a törvény "kupánvágja", bűnismerethez juttassa és ezáltal elvezesse az így szerzett "sebesüléseivel" Krisztusig. Ez persze nem hangzik túl bizalomgerjesztően, de a megtéréshez és megváltozáshoz valószínűleg elkerülhetetlenül szükséges. Hadd foglaljam tehát össze a negyedik konklúziónkat ebben a mondatban:

(4) a törvény rámutat a bűnösségünkre, és ezáltal elvezeti a lábunkat a Messiásig.

A következő lépés azt hiszem sokkal kellemesebb lesz, amit a Tóra lelke felé teszünk majd...

2018. április 25., szerda

Arisztotelész középelmélete, és a mi hitünk

Olyan világban és talán mondhatni azt is, olyan Magyarországon élünk, ahol nem túlságosan nehéz az embernek szélsőségekkel találkoznia. Igaz ez a politikai, etikai, de akár teológiai síkra egyaránt. Jönnek a migránsok és megölnek minket: szélsőség. A biológiai nemünk nem adottság, hanem választás kérdése: szélsőség. Minden katolikus pap pedofil: szélsőség. És akkor hadd kapjon most szót egy rég halott, mégis élő filozófus: Arisztotelész, akinek van némi mondanivalója ebben a kérdésben.
Szándékosan középre zárt a kép :-)

Ha sok a szélsőség, akkor a középre húzás a gyávaság jelének tűnhet, avagy megfordítva a gondolatot: vajon nem azért tűnik a gyávaság jelének, ha valaki az egyensúlyi pontot keresi, mert a szélsőségek világában minden ilyen tevékenység gyanús? A válasz jó eséllyel igenlő. Szerintem ha egy társadalom az őt érintő kérdésekben hajlamos a polarizálódásra, akkor mindenre ferde szemmel néz, ami nem polarizált. És minél több tagja gondolja ezt az adott társadalomnak, annál nehezebbé válik járni az "arany középúton". Azt már Ovidius is megmondta: medio tutissimus ibis, azaz "középütt jársz a legbiztonságosabban."

Arisztotelész, aki már jóval Krisztus előtt is olyan filozófiai gondolatokat fogalmazott meg, melyek hozzájárultak a modern tudomány alapjainak lefektetéséhez, legalább megpróbálta végiggondolni a dolgot az etika és erények szemszögéből. A nevéhez köthető középelmélet persze korántsem tökéletes, számos ponton (jogosan) kritizálható - de mégis pragmatikusnak tűnik az általános hétköznapokban, és valahol ez fontos fegyvertény vele kapcsolatban.

Mit is mond dióhéjban Arisztotelész?

Nagyon-nagyon röviden azt, ha az ember erényes kíván lenni, szükséges egyfajta okossággal bírnia, vagy legalább egy ilyen személy útmutatásait követnie. Ennek az okosságnak egyik legfontosabb eleme pedig a közép fogalma, amely a tetteket és ösztönöket is igyekszik távol tartani a szélsőségektől. Arisztotelész szerint önmagában egyik ösztönünk sem jó vagy rossz - mindegyikükből létezik olyan mennyiség, amely korrekt és amely már valamely irányban túllépi az egészségesség határát. Ahhoz persze, hogy meghatározzuk ezt az egészséges intervallumot és annak közepét, először a szélsőségeket kell megismernünk, mert csak azok tudatában lehet következtetni a  közép koordinátáira. Például ha valaki szeretne helyesen adakozni egy jótékonysági rendezvényen, akkor nyilván felméri, hogy az általa elsőre kigondolt összeg mennyire felel meg a saját lehetőségeinek. Ha túl sokat ad, akkor kilép a saját pénzügyi kereteiből, ha túl keveset, az zsugoriság volna. Valószínű, hogy a sebtében felállított két szélsőértéktől kis lépésekben befelé haladva állapodunk majd meg egy konkrét összegnél. (Még ha mindez akár pillanatok alatt is játszódik le mentális folyamatainkban.)

Persze az elv nem tökéletes és nem is használható mindig, ha másért nem, mert nem tudunk mindent matematizálni. Ám a szándék így is világos: jól teszi az ember, ha egyfajta rendszert - Arisztotelész szerint szimmetriát - igyekszik belevinni a dolgokba, ami a gondolkodását és erkölcseit illeti. Arisztotelész erre példákat is mond, melyeket ismét két csoporthoz rendel, mégpedig a túlzás és a hiány kategóriáiba. Alaphangon mindkettő kerülendő, azaz sem a túlzás, sem a hiány nem olyan állapot, amire törekedni kellene. Ahogyan a táplálkozás esetében a hiány és a túlzás káros tünetekhez vezethet (vagy koplalok, vagy halálra zabálom magam), a jellem terén ugyanez lehet a helyzet: ha például valaki mindentől fél, akkor gyáva lesz, ha semmitől sem fél, akkor vakmerő. A bátorság a kettő középértéke, de akár a gyávaság, akár a vakmerőség szélsőségéhez állunk közelebb, mindkettő ugyanúgy gátolja magának a bátorságnak a kifejlődését. 

Az arisztotelészi középelméletből tehát az is következik, hogy a szélsőség nemcsak azért káros, mert önmagában az, hanem mert fékezi az erények kibontakozását az emberben. Ez eddig szerintem szépen hangzik, de azért kár lenne elhallgatni az elv hiányosságait - stílszerűen szólva éppen a kiegyensúlyozottság érdekében kell szólni róluk. 

Egyrészt maga Arisztotelész is elismeri, hogy nem minden tettben vagy érzelemben van megfelelő közép. A szemérmetlenség vagy irigység (ha ezt tesszük középre) már önmagukban vagy valaminek az eltúlzottságát vagy hiányállapotát jelölik. Másrészt az sem mindig igaz, hogy a helyes cselekvés középen található. Vannak esetek, amikor igenis el kell nyomni magunkban bizonyos érzéseket vagy éppen fel kell fokoznunk őket. Nyilván, ezek a kivételesebb helyzetek, de azért mégis léteznek. Harmadrészt viszont ha az arisztotelészi skálát úgy nézzük, hogy az egyik végén a hiány, a másik végén a túlzás pontjai vannak, akkor azért némely erény nem pontosan középen, hanem olykor egyik vagy másik végponthoz áll kissé közelebb. Maradva a példánál, a bátorság erénye éppen természeténél fogva inkább áll szemben a gyávasággal, mintsem a vakmerőséggel. Megfigyelések szerint egy erényt azzal a szélsőértékkel szeretünk inkább szembeállítani, amelyikre fokozottabb mértékben vagyunk hajlamosak. A mértékletesség például legtöbbünknek inkább a kicsapongás ellentéte, mintsem az érzéketlenségé. Éppen ezért tanácsos jobban óvakodni attól a szélsőségtől, ami kissé fokozottabb mértékben áll szemben az erénnyel.

Arisztotelész középelmélete minden hibája ellenére nekem szimpatikus. Keresztényként is az. Túlságosan gyakori, hogy a szélsőségeket azzal igyekszünk kezelni, hogy a vele ellentétes póluson található erényekkel és technikákkal akarjuk "szőnyegbombázni". Erre talán ösztönösen hajlunk. Ha megcsappan az imádkozó-kedv, akkor mostantól mindenki keljen fel hajnali négykor minden nap a gyülekezetben imádkozni! Ha kevés az adakozás összege, bűnbánattal megtérve dobjuk be az összes pénzt. Ha eddig túl hangos volt a zene az istentiszteleten, akkor mostantól csak az akusztikus verziót áldja meg az Úr.

De egy szélsőséget nem lehet gyógyítani egy másikkal. Arisztotelész sok szempontból jogosan kritika alá vonható, de a középelmélet mégis olyan dologra irányíthatja a figyelmünket, amire szerintem újra és újra jó emlékeztetni magunkat.

2018. április 20., péntek

A kedves, de igazságtalan pápa?

Két szimpatikus ember párbeszéde járta be minap az internetet: az egyik egy aranyos kisgyerek, a másik Ferenc pápa. Előbbi sírva kérdezte utóbbitól: vajon a már elhunyt ateista édesapja ott van-e a mennyországban? A pápa válasza sokakat kiborított.

Ez egy olyan világ, ami sokszor szereti a kést mártogatni a kedves emberekben. Azt hiszem Ferenc pápa egy kedves ember, és nemcsak az egyházának az, hanem úgy általában szimpatikus - még azoknak is, akiknek nem sok közük van a hithez. Egy ilyen kedves embert kritizálni mindig nehéz - különösen ha ez a kedves ember éppen egy gyámolításra szoruló kisfiút ölel magához, hogy vigaszt nyújtson számára bánatában. Ha létezik szituáció, amikor tanácsosabb letenni a fegyvert és elhallgatni az esetlegesen egyet nem értő véleményt, akkor ez biztosan ilyen.

Mégis, a pápa kedves gesztusa többeknél kiverte a biztosítékot és azonnal felhörültek. A hír úgy terjed, hogy Ferenc megnyugtatta a kisfiút: mivel ateista édesapja jó ember volt, így biztosan a mennyországba került. Természetesen sokan az asztalra csaptak. Hogyan mondhat ilyet valaki, hogy istentagadóként egy ember üdvözülhet? 

A kérdés persze jogos, különösen ha olyasvalakiről van szó, akinek minden szavát tömegek hallgatják. Azt azért tegyük hozzá, hogy katolikus források szerint a pápa nem egészen így fogalmazott, mégis úgy tűnik, az eredetileg elhangzottak sem hagynak igazán sok mozgásteret az értelmezés tekintetében, hiszen Ferenc szerint Isten egy ilyen derék apát (aki megkereszteltette a gyerekeit) sosem hagyna el. Még azt is kérte a kisfiútól, hogy imádkozzon az elhunythoz! Ebből azért nehéz azt a következtetést levonni, hogy az édesapa Ferenc szerint ne a mennybe került volna. 

Valahol érthető, hogy mindez sokaknak nem tetszik. Mit szóljunk tehát a pápa szavaihoz?

Nos, én nem vagyok Ferenc védőügyvédje. Nem értek egyet azzal, amit mondott. Őszintén szólva ki nem állhatom, ha valakit a pokolba vagy a mennybe prédikálnak (például egy temetésen), vagy akárcsak megpróbálják kicsavarni Isten kezéből a pálcát és helyette dönteni valaki örök sorsáról. Ezt a jogot nem hagyta meg nekünk Isten, és nagyon jól tette, hiszen így is remekül tudunk ítélkezni mindenkiről. 

Szóval más véleményen vagyunk a pápa és én, de mégis próbálom megérteni őt. Ahogy fentebb írtam, Ferenc egy kedves ember. Nem egy gonosz eretnekről beszélünk, aki fondorlatos módon igyekezett egy gyereket becsapni. Amit tett, azt egy szorult helyzetben tette, ami természetesen még nem ad felmentést semmire - de talán átélhetőbbé teszi a történteket a mi számunkra is. A helyzet az, hogy elképesztően nehéz egy ilyen szituációban bármit is jól mondani. Ezt magam is átéltem egyszer. Egy evangélizáción egy gyásztól és fájdalomtól lesújtott, ordibáló férfi közeledett felém, miközben azt követelte, magyarázzam meg neki, Isten miért engedte meghalni a kisfiát. Elővehettem volna egy "apologetikai egységcsomagot", melyben szépen levezetem neki, hogyan jött be a bűn és a halál a világba és mindez miként fejtette ki végül hatását a kisfia életében - igazán ostoba dolog lett volna. Inkább csak azt mondtam, nem tudom miért engedte meg Isten, de szívesen végighallgatom, ha valamit mondani akar. Minden más választ akkor és ott tisztességtelen mellébeszélésnek gondoltam volna. 

Mit tehetett a pápa? Ha egy síró, gyászoló, különösen is egy vigaszra szoruló kisgyermek áll szemben egy jóérzésű felnőttel, a legkevesebb amit nyújtania kötelező, az a vigasz. Borzasztó még a gondolata is annak, ha ilyenkor valakiből előbújik a dogmatikus, és elkezdi az arcába tolni a másiknak az "igei igazságokat" az örök pokolról. És itt nem az igei igazságokkal, hanem a rossz időzítéssel és a szeretethiánnyal van a baj. Csak a helyén mondott ige hasít mélyen az emberi szívben, ami jól megválasztott időben hangzik el, míg a furkósbotként használt és odamondott igazságok javíthatatlan károkat tudnak okozni. A legjobb megoldás talán az, ha az ember úgy viselkedik ilyenkor, mint Jób barátai tették, látva Jób fájdalmát: csendben marad. Nem tudom, ez járható út lett volna-e a pápa számára ebben a helyzetben? Nem tudom megtehette-e, hogy egy egyenes gyermeki kérdésre nem válaszol semmit vagy kitérő választ ad?

Talán Ferenc hibázott azzal, amit mondott, talán elég lett volna csak megölelnie a gyermeket. Talán arra volt szükség, hogy megpendítse benne a remény húrját - nem tudom. Az eset mégis jó alkalom arra, hogy észrevegyük, a szeretet bizonyos helyzetekben bizony megelőzi az igazságot - ami nyilván nem azt jelenti, hogy az igazság akkor innentől kezdve egyáltalán nem számít. Csak van, ami még annál is nagyobb. No és azt se felejtsük el, hogy Isten igazságtalanul bánt velünk, hiszen nem a bűneink szerint cselekedett - de érdekes módon, mi éppen ezt szeretjük Benne a legjobban.

2018. április 15., vasárnap

A törvény mélye - út a Tóra lelkéhez (3)

"Ne vegyek fel kétféle szövésű ruhát? Ez valami vicc? Már hogyne vennék! Nehogy már a huszonegyedik században ilyesmiket kérjen tőlünk az Isten!" Azt hiszem mindannyian hallottunk már ehhez hasonló mondatokat, melyek az ószövetségi törvények illetéktelenségére és ódivatúságára kívánják felhívni a figyelmet. Ne tagadjuk, első és második olvasatra is számos parancsolat merőben idegenül hat, jobb esetben furcsa, rosszabb esetben taszító. Világos, hogy nehezen értjük meg azt a logikát és helyzetet, amely a szöveg mélyén rejtőzik.

Az előző részekben megkíséreltem a Tóra kapcsán két egyszerű dologra felhívni a figyelmet. A tisztánlátás végett ismét megemlítem őket, mert fontos kiindulópontot képeznek a Tóra lelkéhez való utunk során:

(1) a Tóra elsősorban nem törvényeket, hanem a Törvényadót (azaz Jahvét) jelenti ki
(2) a Tóra olyan, mint egy árnyék: körvonalazza az igazság formáját, mely végül reálisan megjelent a Messiásban (azaz Jézusban)

Azért hangsúlyozom ezeket az alapelveket, mert véleményem szerint csakis ezek észbentartása segíthet abban, hogy értelmesen viszonyuljunk a Biblia első öt könyvéhez. Nem mondok semmi újat, de a teljesség kedvéért leírom, hogy keresztényként nyilván nem az ősrégi szabályok betartására kell törekednünk, hanem inkább arra, hogy megértsük a szöveg szándékolt jelentését. Magyarul: nem az a lényeg számunkra, hogy szó szerint mit olvasunk a különféle szabályokban, hanem inkább az, mi volt a szándék, a cél, amely miatt ezeket a sokszor furcsa rendelkezéseket leírták. Ha közelebb tudunk férkőzni az egyes parancsolatok belsejéhez és kihámozzuk belőlük a bennük rejlő meggondolásokat, akár hasznosítható ismeretekhez is juthatunk. (Mindez persze nem mindig sikerül és nem is mindig lehetséges.) Így az előző két ponthoz én bátorkodok hozzátenni egy újabbat:

(3) a Tóra parancsolatainak szándéka az igazán lényeges, és nem a formája

Mivel elég közismert, és egy posztmodern európai olvasó számára megfelelően bizarrnak is tűnhet, így példaként maradjunk a kétféle szövésű ruhánál. Ki a fene figyel arra, amikor kora reggel munkába menet álmosan felébred és a ruhásszekrényében turkál, hogy hányféle szövésű ruhát vesz fel magára? Valószínűleg az ortodox zsidókon kívül senki. Ráadásul ez abban a tekintetben is szemléletes példa, hogy még a zsidók számára is viszonylagos rejtély övezi: a parancsolatot (melyről egyébként a 3Móz 19,19-ben és az 5Móz 22,11-ben lehet olvasni) a chuqqim csoportba sorolják, azaz olyan rendelkezések közé, melyeknek okát nem ismerik pontosan. Mondani sem kell, egy hithű zsidó azért a mai napig megtartja, bár nem tudja miért, a puszta engedelmességen kívül...

A fenti alapelvek szerint viszont számunkra nem az a lényeges, hogy öltözködési tanácsokat kapjunk a Tórából. Ami bennünket érdekel, az a parancsolat mögötti elv. Mi lehet ez? Teszek egy kísérletet, melynek megértéséhez szerintem érdemes előbb elolvasni ezt a bejegyzést, melyben a Biblia és a mitikus világszemlélet különbségeiről írok. Röviden, a korabeli elképzelés szerint a valóság három nagy szelete (az istenek szférája, az emberek szférája és a természet) a mitikus világképben egymásba folyik. A dolgok között nincs éles határvonal. Emberek istenekké válhatnak, az istenek pedig emberszerűek. A természetben is ott vannak fűben-fában az istenek, illetve az isteni kreatúrák sokszor természeti dolgok ötvözetei (gondoljunk itt az ember- és állatszerű bálványszobrokra, melyek fából és kőből készülnek). Magyarul, a szent és a profán dolgok szférái állandó átmenetben vannak és keverednek egymással - ez a mitikus látásmód lényege. Tudjuk, hogy a Biblia polemizál ezzel a látásmóddal, és ha nem is átléphetetlen szakadékot, de sokkal élesebb határvonalakat húz a dolgok között. Szerintem ez magyarázza az ilyen törvények értelmét is.

Egyszerűen fogalmazva itt nem egyszerűen a divatos öltözködés törvényéről van szó, hanem a dolgok keverésének tilalmáról. A kétféle szövésű ruha mai üzenete talán az lehet számunkra, hogy nem ajánlatos átvenni a "pogány szokást" és felszámolni a dolgok között létező határvonalakat. Ne keverjünk össze egymással olyasmiket, melyek egyébként különbözőek. Élesebb üzenetként azt is hozzátehetjük, hogy kétféle szövésű ruhát a papok hordtak "miseöltözetként" magukon, amikor kultikus cselekedetet hajtottak végre. Ám nem tanácsos az isteni dolgokat belekeverni a profán, hétköznapi dolgokba. Ahogy Josephus írta:

"A természet nem örül az olyan dolgok egyesülésének, amelyek természetükben nem hasonlítanak egymáshoz."

Nagyobb keretben szemlélve ezek a törvények - köztük az itt bemutatott öltözködési is - arra szólították fel a zsidókat, hogy legyenek mások, mint a körülöttük élők. Persze ezzel az értelmezéssel lehet vitatkozni, de ami számunkra most lényeges, ha így olvassuk a törvényt, akkor mondanivalót találunk a sorok között... Jelen esetben ez a mondanivaló éppen ennél a konkrét törvénynél még különösen aktuális is, hiszen a relativizálás korát éljük, amikor mindent össze akarnak mosni mindennel, ami éppen olyan rossz, mint a kényszeres szétválasztás.

2018. április 11., szerda

Politizálj, tesó!

Keresztényként politizálni ugyanaz, mint keresztényként vízen járni. Elvileg lehet, gyakorlatilag senki nem tudja hogyan kell. Főleg ebben az országban. Persze nem pártpolitikára gondolok, hanem értékek melletti kiállásra, társadalmi problémákról való eszmecserére.

Kétségtelen: a Fidesz megnyerte a választásokat. Ám legalább ilyen biztos, hogy amit tesz, mostantól egy még inkább megosztott országban fogja tenni. Ha nem is beszélhetünk sebészi pontosságról, a tendencia azért markánsan kirajzolódott a közismert adatok fényében. Röviden úgy összegezhetjük, nagyjából ugyanannyian kívánták a kormányt látni a következő évek folytatásához, mint amennyien nem. 

Ez azonban nem a kiegyensúlyozottság, hanem a kiélezettség jele. 

Magyarország nincs jó formában, tökéletesen megosztott. Két, egymással szembenálló erő tere, amely többé-kevésbé leegyszerűsített módon még földrajzilag is leírható fővárosként és vidékként. Az egyik tény tehát az, hogy az emberek megosztottak. Ugyanakkor a politikai elit, a törvényhozás, a hatalomgyakorlás egyáltalán nem megosztott, hanem világosan és egyértelműen jobbra billen. Teszi ezt kétharmados többséggel, elenyésző kontroll mellett. A másik tény tehát a döntéshozó hatalom egységessége. 

Nos, Magyarország pillanatnyilag ennek a két ténynek az ellentmondásában létezik. Míg a társadalom kettészakadt, a Parlament többnyire egy nagy, kétharmadosan egységes tömb lesz. Vagyis az ország vezetésének arányai nem tükrözik vissza azt a társadalmat, amit elvileg politikusaink a mi nevünkben képviselnek. Olyan Magyarország, mint egy ebihal, ami nagy fejjel és kis testtel úszik egy zavaros vízben. Ez persze részben a jelen választási rendszerünk miatt mutatott torz valóság, ami természetesen az aktuális hatalomnak kedvez.

A fenti ellentmondásos helyzet miatt - nyilván ez egy magánvélemény csupán - se normális kormánya, se normális ellenzéke nincs most ennek az országnak. Ezzel kell éppen együtt élnünk, de a kérdés az, mit tehet ilyen helyzetben egy keresztény?

Ahogy körbenézek, én azt látom, hogy a keresztények hagyományos hozzáállása a politikához többnyire szélsőségekben mutatkozik meg. Egyfelől szembesülök vele, hogy a hívők még a látszatát is kerülni igyekeznek annak, hogy politikáról szó essen a testvérek között. Félnek tőle, ha elkezdünk politikáról beszélni a gyülekezetben (nyilván nem feltétlenül istentisztelet alatt), az megosztja majd az embereket, szakadásokhoz, haraghoz vezet. Mi tehát a konklúzió? A politika megosztó dolog, ezért kerülni kell, nem szabad foglalkozni vele, téma lezárva. Aki politizálni kíván, tegye otthon, a gyülekezet nem erre való.

Szerintem ez így, ebben a formában hülyeség. Nem a politika megosztó, hanem mi keresztények vagyunk azok. Csakis mi döntünk arról, hogyan viselkedünk. A mi kezünkben van az irányítás, hogy elveszítjük a fejünket és megengedjük a megosztást a soraink között, vagy nem. De azt azért jó észrevenni, hogy a Bibliában bizony sokan és sokféleképpen politizálnak. A Biblia hemzseg az olyan szakaszoktól, melyekben emberek beleszólnak társadalmi kérdésekbe, bírálják az ország vezetését, kiállnak a király mellett vagy éppen keményen bíráló próféciát zúdítanak a nyakába, újra és újra felhívják a figyelmet a hatalom igazságtalanságaira, vagy akár felszólítanak arra is, hogy imádkozzunk a hatalomért, mert nem ok nélkül viseli a fegyvert. Hallgathatunk tehát a politikáról a gyülekezetben, dönthetünk emellett, csak akkor csukjuk be a szemünket és ne vegyük észre a tényt, hogy a Biblia sokat foglalkozik politikával. (Természetesen nem pártpolitikára gondolok!) Márpedig ha ez igaz, akkor ennek fényében különösen szörnyű állapot, hogy egy gyülekezetben nem lehet politikai kérdésekről normálisan beszélgetni, mert pillanatok alatt repkedni kezdenek a címkék, minősítések, és olyan emberek tudják megutálni egymást fél órán belül, akik évtizedekig együtt szolgáltak.

A másik szélsőség sem jobb persze, legyen szó azért erről is. Amikor pulpitusról vagy szószékről nyílt pártpolitizálás zajlik és azt is megmondják a híveknek (burkoltan vagy egyenesen) kire kell szavazniuk, az számomra túllépi a normálisság határát. Ha a pap arról beszél, hogy a pénz már a számlán van, vagy Putyin, Trump és Orbán arcképe van lobogtatva a Hit Gyülekezete színpadán, akkor minden értelmes keresztény gyomrának forognia kell. Ez nem párbeszéd, nem eszmék cseréje, nem intelligens vita, amire én gondoltam fentebb "politizálás" alatt, hanem szentszószos propaganda, amihez a befolyásolás különféle eszközeit használják, hogy a híveket bizonyos irányokba tereljék.

Én azonban nem vagyok képes elhinni, hogy csak ez a választék, hogy nekünk hívőként döntenünk kell a teljes hallgatás és a nyílt pártpropaganda között. Egy megosztott országban óriási potenciál lenne, ha a keresztények értelmesen tudnának megjelenni a közbeszédben, beszélnének politikai témákról, foglalkoznának a politikai kérdésekkel, de konstruktív és építő módon tennék ezt. Persze tudom, ez megint az én gyermekded gondolatom, illúzióm, nünükém, hiszen ahogy az elmúlt napokban - például a Facebookon - újra és újra szembesültem vele,  a keresztények még nagyon messze vannak ettől. Egyelőre nem ők döntik el, hogyan beszéljenek, hanem rajtuk keresztül beszél az a politikai oldal, amihez közel állónak vallják magukat. Most olyan időket élünk, amikor szerintem luxus a keresztények részéről, hogy egymást marják és egymásnak üzengessenek az ellenkező politikai térfélről. Még ha naiv idealizmusnak is hangzik, mindenesetre igaz, hogy éppen egy ilyen kettészakadt társadalomban tudnánk utat mutatni egy kis összefogással és értelmes párbeszéddel, még ha ellenkező politikai oldalon állunk is. A megosztottság sötétjében mi világít jobban, mint az egység?

2018. április 6., péntek

Országgyűlési fárasztások

Ez az a nap: már csak kettőt kell aludni, és végleg eldől Magyarország sorsa. Ha ezt az ember végiggondolja, szinte alig kap levegőt. Pedig olyan egyszerűnek tűnik az egész. Csak két, egymást keresztező vonalat kell húznom egy papíron. De most balról-jobbról azt mondják, a firkámon múlik a magyar nép sorsa, maga a nagybetűs Jövő, amely politikusaink szerint brutálisan sötét lesz, ha rossz helyre teszem azt a bizonyos ikszet.

Nem csoda, ha az ember kezében vasárnap reggel megremeg majd az írószerszám! Azt pumpálják belénk egyszerre kétfelől, hogy minden rajtunk múlik.

Ha az iksz rossz helyre kerül, akkor talán kilépünk az unióból, és ahogy az eb visszatér az ő okádására, szerelmesen Putyin nyakába omlunk. Tarthatunk tőle, hogy stadionok épülnek majd a lebontott kórházak helyén, a magyar egyesen meg egész nap narancsligeteket mutogatnak, ahol közmunkások kapálnak. A Mészáros birodalom is nekifog a Halálcsillag megépítésének Felcsúton, természetesen helikopterből szétszórt közpénz segítségével.

Mindez az én ikszemen múlik, mondják a politikusok. Ha behúzom a régi rendszernek ezt az ikszet, azzal gáncsot vetek a forradalmi megújulás útjába.

Van persze más lehetőség is, ha azt az ikszet máshova húzom. Ekkor az eredmény máshogy lesz rossz. Ha az iksz ehelyett esetleg amoda kerül, akkor egy dolog holtbiztos: bejönnek a migráncsok. A kerítésen sem kell átmászniuk, hiszen mire ideérnek, addigra a velejéig romlott liberális csőcselék már leadta az egészet fémhulladéknak. A migráncsok először elveszik a munkánkat, aztán sorban megerőszakolják a lányainkat, bogarat etetnek velünk, végtelenített török popzene hallgatására kényszerítenek, és végül elfoglalják alólunk egész Európát. Kitűzik a félholdas zászlót a Parlamentre,  miközben Soros György gépe leszáll Ferihegyen. Magyarország pedig megszűnik létezni, szálem alajkum.

Mindez az én ikszemen múlik, mondják a politikusok. Ha behúzom az ellenzéknek ezt az ikszet, akkor hazaáruló vagyok, aki az egész magyar nemzet megszűnéséért munkálkodik.

Választás van, tehát választanom kell: az új kezdet szabotőre, vagy a nemzet felszámolója kívánok lenni. Leváltom a patás Orbánt, vagy beengedem a muszlim halált. Más lehetőség nem létezik. Ez az idei választások svédasztala, a politikai kínálat, a felvetett két útirány, amelyben keresztényként el kellene igazodnom. Ezt képesek elém tenni azok az emberek, akik elvileg az én országom vezetői, akiknek az a dolguk, hogy engem szolgáljanak, az én érdekeimet képviseljék, az én jövőmet egyengessék. Az ostoba és naiv választópolgár azt hinné, alapvetően az ő felelősségük merre halad az ország. A döntéseket ők hozzák, az irányokat ők szabják, a pénzemet ők költik - de mintha ezt a felelősséget, a nemzet teljes jövőjét most mégis az én nyakamba akarnák zúdítani. Azt kommunikálják, hogy most az én kezemben az összes magyar sorsa. Az én ikszemre számítanak, és a "balhét" is velem vitetnék el.

De ha ennyire enyém a felelősség, akkor miért felelősek ők?

Leginkább talán azért, hogy én most ebben a helyzetben vagyok, hogy nekem most így kell szavaznom. Mindenki gondolja el maga, mennyire jó mindez, mennyire lehet őszintén és megfontoltan dönteni, amikor mindkét oldalról azt zúdítja a média, bárhogyan is ikszelek, azzal Magyarország nagyon rosszul fog járni. Ráadásul teszi úgy mindezt, hogy közben arra is ösztönöz, mindenképpen menjek el szavazni. Mert ha nem megyek, az is rossz döntés. Ha elmegyek, és jobbra szavazok, az is. Ha balra, az is. Három rossz közül választhatok, amiket nehéz súlyozni, minta nekem szegeznének a kérdést, kötél vagy golyó általi halált szeretnék-e.

Egyre inkább úgy tűnik, a Kétfarkú Kutyapárt hírhedtté vált kotkodácsolása nem vicc volt, hanem az idei választások fárasztások legszemléletesebb illusztrációja. Ott kotkodácsolt abban nagyjából a teljes kampány retorikája, baltól jobbig széltében-hosszában. Csoda, ha valakinek nincs kedve ehhez az egészhez?

2018. április 2., hétfő

A feltámadt egyház

Jézus feltámadása nélkül nincs kereszténység, avagy másként fogalmazva: kereszténység azért van, mert Jézus feltámadt. A kérdés már csak az, szellemi értelemben mi mikor követjük a saját Mesterünk példáját? Ráférne az egyházra a feltámadás, ám azt hiszem egy feltámadt egyház sokak számára nem lenne kívánatos.

"Feltámadunk!" - ez van kiírva a legtöbb temető bejárata fölé. Lehet, hogy jó lenne, ha ezt a feliratot nemcsak a temetők, hanem a templomok, a gyülekezetek, az imaházak ajtaja fölé is kiírhatnánk, ráadásul múltidőben. Egy feltámadt Mesterhez nem egy kókadozó, hanem egy feltámadt egyház illik.  Olyan, amilyenen meglátszik, hogy nem lehet megállítani.

Egy ilyen egyház nem ácsingózna hatalomért, hiszen olyan hatalommal rendelkezik, amit egyetlen politikai erő sem képes megadni neki. Nem szorulna gyógyulásra, hanem másokat gyógyítana. Nem papolna, inkább prédikálna, és nem erkölcsi problémákkal küszködne, hanem kívánatos és vonzó lenne egy erkölcsileg szennyes világban.

Persze mindannyian tudjuk, hogy az ilyen ábrándozásból fel kell ébredni. Tény, hogy az egyház sosem volt olyan, mint Mestere. Idealizáljuk bármennyire az első keresztényeket és az első gyülekezeteket, a kristálytiszta igazság az, hogy a hívők csaknem a kezdet kezdetétől messze elmaradtak a Példaképüktől. Divatos dolog manapság vadászni a Biblián belüli ellentmondásokra, holott a legnagyobb ellentmondás nem a Bibliában, hanem Jézus és az egyház között van. Míg Jézus idejében az emberek ránéztek Jézusra és látták az Atyát, addig ma hiába néznek az egyházra, nem látják a Fiút.

De lehet ez másként? "Megjavulhat" az egyház? 

Attól függ minek tekintjük. Ha az egyház egy társadalmi erőtényező, ami a hatalommal együtt építi a saját elképzelései szerint a birodalmát, akkor az egyház akár "sikeres" is lehet. Ennek záloga, hogy minél többet fel kell adnia az elveiből, hogy az erőforrások közelében maradhasson. Volt ilyen korszak az emberiség történelmében, amikor ezt magas szinten művelte az egyház: úgy nevezték, sötét középkor. Akkor az egyház csaknem végképp eltakarta Krisztust, akihez hasonlítania kellett volna, cserébe viszont helyet kapott az irányítópultnál.

Ha az egyházat Jézus tanítványi körének, az Őt követők összességének tartjuk, akkor szerintem lehet és kell is abban reménykedni, hogy átjárja a feltámadás ereje. Ilyen dolgok történtek már sokfelé a világ különféle tájain a nagy ébredések idején. Szögezzük le persze, hogy a feltámadt egyház sem lesz tökéletes, ahogy Lázár feltámasztása sem vezetett ahhoz, hogy Lázár megistenült volna. A halandóság és esendőség itt és most kikerülhetetlenül a sajátunk marad. Noha a feltámadt egyház nem hibátlan, mégis hiteles. Hibái ellenére is látszani fog rajta, hogy a Mester arcvonásait viseli. A feltámadt egyház keresztényei egyeseket mágnesként vonzanak magukhoz, miközben mások rettenetesen utálják őket. Így volt ez mindig az igazi kereszténységgel, bármit is értsünk e fogalom mögött, és így lenne ez rendjén egy szellemi értelemben jól működő egyházban manapság. Az egyház sikere az, amikor úgy bánnak vele, ahogy a Mesterével - mert ebben is hasonlítania kell Hozzá.

Szóval, amikor az egyház feltámadására várunk, jó tudni milyen egyház lesz a feltámadt egyház, amennyiben ez egyáltalán bekövetkezik. Azt tapasztalom, a keresztények jó része ezt félreérti. Az ébredést, a feltámadt és erőre kapott egyházat valahogy úgy képzelik el, hogy tömegével áradnak bele a kiegyensúlyozott, középosztálybeli polgári családok, és hirtelen nagyobb házakat kell majd vásárolni a gyülekezeteknek. Szerintem ez mese habbal. Nem erről szól a feltámadt egyház. Nem arról szól, hogy végre emelkednek a lelkészi fizetések, mert sokkal többen adakoznak. Nem arról, hogy mostantól nem alszol el a vasárnapi prédikáció alatt, mert tehetségesebb emberek beszélnek és jobb a zene is. Arról sem, hogy evolúció helyett teremtést tanítanak a gyerekeknek biológiából, így "kiszorul az ördög", a rádióban meg dicsőítő zene szól. Szerintem ez nem egy feltámadt egyház, hanem egy fantomegyház képe.

Ha lesz feltámadt egyház, akkor az sok áldozatot és kínlódást követel majd a benne lévőktől. Igaz, ez ma is így van, ha az európai kereszténység helyzetére gondolunk. De egy feltámadt egyházért a benne lévők azt fogják érezni, megéri érte áldozatot hozni. Mert működik.