Ellentmondások a Bibliában: pánik helyett...

Mivel sok bibliaolvasó embert ismerek, többször is volt lehetőségem megfigyelni a jelenséget. Ha valaki a Biblia szövegét olvasva ellentmondásosnak tűnő részletekre bukkant, az esetek többségében tipikus utat járt be: először kényszeredetten és fogcsikorgatva keresett magyarázatokat, melyekkel feloldhatja az ellentmondásos szakaszt, majd néhány felesleges kör után azzal zárta a kérdést, hogy rámutatott, itt az emberi észt meghaladó dolgokról van szó. Pedig van más lehetőség is.

William Lane Craig

Lee Strobel szerintem elképesztően jó könyvet írt A Jézus dosszié megalkotásával. Módszeresen végigjárta a különféle szakterületek prominens képviselőit, hogy Krisztus személyének és megváltásának témája kapcsán alapvető problémákra válaszokat keressen. Bár a szerző hangvétele - saját állítása ellenére is - szerintem inkább elfogadó volt, mintsem velejéig kitartóan szkeptikus, a könyvből mégis rengeteget lehetett tanulni. Strobel az egyik fejezetben a Jézus sírjáról és feltámadásáról szóló bibliai beszámolókkal foglalkozott. A témáról William Lane Craig-et kérdezte, aki egyébként a filozófia és teológia doktora is - leginkább azonban különféle apologetikai témájú írásokból és előadásokból lehet ismerős a számunkra.

Craig a vele készült érdekfeszítő beszélgetésben többféle apróságra is felhívta a figyelmet, ám engem leginkább a feltámadással és az üres sírral kapcsolatos ellentmondásosságra utaló megjegyzései ragadtak magukkal. A négy evangélium ugyanis bizonyos mértékben négyféle szemszögből számol be az eseményekről, melyek részleteikben csak kényszeredett magyarázkodásokkal hozhatók szinkronba egymással. A kérdés tehát úgy tűnik, adja magát: hogyan bízhatunk meg a biblia szövegében, sőt ezáltal az egész Bibliában, ha az a legapróbb részletekig nem mutat pontosságot?

Craig azonban, és egyébként jómagam sem vagyunk meggyőződve arról, hogy tényleg ez lenne a helyes kérdés. Vajon egy történelmi eseményhez - amilyen Jézus halála és feltámadása - a történésznek milyen módon kell viszonyulnia? Valóban az egyetlen értelmes reakció az, ha egy leírás másodlagos részletei közötti látszólagos ellentmondások miatt az egész leírást kidobjuk az ablakon? A válasz minden értelmes történész szerint azt hiszem egyértelműen a nem lenne. Még az egyébként szkeptikus Michael Grant is így fogalmaz: "Bár a négy evangélium eltérő módon adja elő az üres sír felfedezésének történetét, ha a többi ókori iratra alkalmazott kritériumok alapján vizsgáljuk őket, hiteles és megbízható forrásoknak bizonyulnak, és valószínűsítik azt a következtetést, hogy a sírt valóban üresen találták".

Craig ezen felül helyesen mutat rá, ha a négy evangélium minden részletre kiterjedő egyezést mutatna, az jogosan vetné fel a plágium gyanúját, azt a feltételezést erősítve, hogy a tanúk összejátszottak. Az elbeszélésben jelentkező egyenetlenségek éppen azt támasztják alá, hogy több, egymástól független tanúról beszélhetünk, akik lényegét tekintve ugyanarról az eseményről tudósítanak. Egy világi forrást említve, két elbeszélés maradt fenn arról, hogy Hannibál átkelt az Alpokon és megtámadta Rómát. A két beszámoló bizonyos pontokon összeférhetetlen egymással, mert kibékíthetetlen ellentmondásokat tartalmaz. Ettől függetlenül nincs olyan ókorkutató történész, aki kételkedne Hannibál hadjáratának történetiségében. A következetlenségek nem teszik semmissé az alapvető tényeket.

Nem Craig munkásságáról és Jézus üres sírjáról akartam írni, mindezt csupán példaként vetettem fel a bibliai ellentmondásoknak nevezett jelenséggel kapcsolatban. Tapasztalatom szerint az esetek többségében a felvetett nehézségek jól megmagyarázhatók, de valóban akadnak olyan textusok, melyek ellentmondásosnak tűnnek. Nem tartom megfelelőnek az ilyenkor bevetett erőltetett magyarázkodást. Szerintem a Biblia nem szorul ilyesféle kegyes védelemre.

A fontosabb üzenet azonban mindebből az, hogy az "ellentmondások" furcsa módon nem feltétlenül csökkentik, hanem akár növelhetik is egy irat megbízhatóságát. Egy kedves ismerősömmel, Jorsits Attilával beszélgettem ezekről a kérdésekről a közelmúltban. (Egyébként Attila blogját igencsak ajánlom azoknak, akik szeretik az exegézist!) A Lukács által írt Apostolok Cselekedetiben többször is olvashatjuk Pál apostol megtérésének és elhívásának történetét. A leírások nem egyeznek meg minden részletükben, ez már sokaknak feltűnt. De miért is gondoljuk, hogy ez csak nekünk szúrt szemet, ám egy olyan korrekt történész számára, mint Lukács, teljesen észrevétlen maradt? Lukács biztosan tudott róla, hogy a Pál megtéréstörténetét tartalmazó szakaszok nem fedik egymást száz százalékban. Ez a tény azonban láthatóan nem zavarta különösebben, noha ezzel mintegy tálcán kínálta fel a leírtakat a szkeptikusok kérdéseinek. Lukács megtehette volna, mégsem javította ki a szöveget, hanem meghagyta olyannak, ahogyan hozzá is eljutott. És éppen ez a korrektség az, amit egy hiteles szerzőtől és egy hiteles irattól elvárunk: egy olyan szövegtől, melynek tekintélyét nem feltétlenül a legapróbb részletekbe menő precizitás, hanem a szöveg tartalma és üzenete biztosítja. A hazugság éppen az lett volna, ha Lukács megmásítja a felhasznált forrásokat és más üzenetet hoz ki belőle, mint amiről az eredetileg szólni akart.

A "bibliai ellentmondások" gyakran félelmetesebb színben vannak feltüntetve, mint amilyenek valójában. Jelenlétük számomra egyértelműen utal a Szentírás emberi dimenziójára, mely akkor sem vált tökéletessé, ha Isten ihletését látom annak hátterében.

Tovább

A mítosz rehabilitációja és Isten küzdelme a szörnyekkel

Mircea Eliade

A néhány évtizeddel ezelőtt elhunyt Mircea Eliade meghatározó személyisége volt a vallástudománynak. Egyik művében azt írta: "a mítosz megértése egy szép napon majd a 20. század leghasznosabb felfedezései közé fog tartozni." . Úgy gondolom, Eliade tévedett, de nem kellett volna tévednie. A mítosz műfaja továbbra is vár saját újrafelfedezésére. Keresztényként persze felhördülünk és a fejünket csóváljuk, ha meghalljuk ezt a kifejezést: a mi hitünknek semmi köze a kitalált mesékhez! Vajon jogosak az érzelmeink?

Ha megfelelő definíciót keresnénk arra, hogy egyáltalán mit jelent a mítosz, válaszaink nagyban függnének attól, kiket kérdezünk. Az emberek többsége ugyanakkor már a kérdést sem teszi fel. A posztmodern kor jellegzetes bizalmatlanságával fordulunk minden premodern dolog felé, így a mítosz legtöbbünk fejében a valótlanság, a hazugság, és a kitaláció jelentésköreivel van összekapcsolva. (Egyébként az ókorban is lehetett ilyen jelentése: amikor Pál levelet ír Timóteusnak, megemlíti, hogy vannak olyan emberek, akik a mesékhez odafordulnak. Itt pedig a görög müthosz kifejezés szerepel).

A mítosz azonban sokkal több volt mesénél. Értelmezési keret volt, melyben elbeszéléseket helyeztek el, többek között azért, hogy az írásbeliség kora előtti kultúrák kincsei fennmaradjanak. Ezek a narratívák tehát üzeneteket közvetítettek, mondhatni egyfajta módon ókori adathordozónak bizonyultak, melyek képekkel feldúsított módon fontos tanításokat, népekre, kultúrákra, hitekre, vagy éppen az eredetre vonatkozó közléseket őriztek meg. Mivel a mítoszoknak funkciójuk szerint bizonyos igazságok áthagyományozása volt a feladatuk, nem volt elsőrendű szempont, hogy minden apró részletükben pontosak legyenek.

Rengeteget tudnék írni a mítoszok milyenségéről, működéséről és hogyanjáról, a kérdés azonban, hogy bennünket itt és most, a huszonegyedik században milyen érzésekkel tölt el, ha a mítoszokra gondolunk.

A válasz - az irodalom- és vallástudósokat, valamint a teológusok egy részét leszámítva - alapvetően lehangoló. Amellett, hogy a felvilágosult ember csak mosolyog a mitikus történeteken, azokat az emberiség gyermekkorába száműzi. Noha a 18. század második felében a mitikus iskolának nevezett teológusok (Eichhorn, Gabler és mások) minden racionalizmusuk ellenére pozitívan próbálták a mítoszt és annak a Bibliához való viszonyát meghatározni, a 19. században mégiscsak meghidegült a hozzá való viszony. Hugo Gressmann szerint a mítosz valami olyan dolog, amiben istenek szerepelnek, színhelye lényegtelen, költői gondolatvilágának pedig nem szabad nagy jelentőséget tulajdonítani.Gressmann azt mondta, a mítosz valójában kezdetleges tudomány, mert ugyanazzal foglalkozik mint a tudományok: betegség, halál, eredet, a világ keletkezése, természeti jelenségek - tele sok rejtélyesnek tűnő dologgal. A tudomány azonban jobb nála, mert kritikus és értékelő, precíz és pontos.

Hosszú távon a tudomány tehát legyőzte a mítoszt - leszámítva a gyerekeket és néhány butácska embert, akik képzetlenek és nem tudják megmagyarázni a villámlást. Ez az elég pökhendi hozzáállás erősen formálta azt a gondolkodásmódot, amiben én magam és azt hiszem talán mondhatom, hogy többségünk szocializálódott. A mítosz elleni "hadviselésben" olyan egyébként kitűnő teológusok is részt vettek, mint Von Rad vagy Karl Barth - utóbbi tudomást sem véve a vallástörténet eredményeiről lesöpörte a műfajt az asztalról.

Mára úgy tűnik azonban, bizonyos változások ezen a területen is elindultak. A vallástörténeti kutatások, a kulturális antropológia eredményei, filozófusok és teológusok egyaránt megmozdultak. Ahogy Czövek Tamás írja kiváló könyvében: "amíg vallás nélküli mítosz lehetséges, mítosz nélkül a vallás elképzelhetetlen". Ha keresztényként el tudunk szakadni attól a leegyszerűsítő hozzáállástól, hogy a mítosz a buta emberek meséje, aminek semmi köze a valósághoz, akkor azt hiszem megláthatunk bizonyos tényeket. Az egyik ilyen tény, hogy a bibliai időkben mindenki a mítoszok nyelvén beszélt. Ez alól a zsidóság sem volt kivétel. És bizony, ha undorodva is gondolunk erre a lehetőségre, a mítoszok nyelvezete, sőt gondolat- és képzeletvilága ott van a Bibliában. Mivel nem szeretném ezt a bejegyzést végtelenül hosszúra nyújtani, ezért csak egy rövid idézetet említenék a 74. zsoltárból, mely egyébként a heves vitákat kiváltó teremtés témakörét érinti. A zsoltáros egy ponton ezt írja Jahvéról:

"Hatalmaddal a tengert megnyitottad, a vizekben összezúztad a sárkányok fejét. A leviatánnak szétverted a fejét, s prédául adtad a tenger szörnyeinek." (Zsolt 74,13-14)

A zsoltár erőteljesen mitikus, szóhasználata, képi világa, gondolatvezetése egy az egyben mítosz. A babiloni narratívában Marduk, az Úr viharszekéren elindul Tiámat, a tenger ellen és legyűri azt. Az ugariti mitológiában Baál (a babiloni Marduk-Bél) a viharisten egy kegyetlen párviadalban legyőzi Jammot, a lázadó tengeristent. (Az ugariti szöveg egyébként utal a Leviatánra is, akit Anat, a hadistennő győzött le). A bibliai zsoltár szerzője ehhez nagyon hasonló megoldást használ: Isten a "tengeri anomáliák" felszámolásával bizonyította hatalmát, egyértelművé tette, hogy minden felett uralkodik. A mítosz nem egy színes mesét akar elénk tárni, melyben Jahve egyfajta szuperhősként sárkányokkal és szörnyekkel birkózik. Ez nem képregény. A zsoltár üzenetet közvetít, mely szerint Istenhez saját szövetségesei bizalommal fordulhatnak, mert a félelmetesnek tűnő elemek felett is uralmat gyakorol és képes segíteni. Nincs ebben az üzenetben semmi botrány, a mitikus forma ráadásul kiválóan közvetíti.

Lehet, hogy végül mégis igaza lesz Eliade-nek és a mítosz előbb-utóbb elnyeri méltó helyét az irodalmi műfajok között?

Tovább

Ember küzdj és bízva bízzál... vallás és coping

Az előző bejegyzésben úgy gondolom sikerült egy alapvetően örömteli tényre rámutatnom: a pszichológia átesett egy bizonyos léptékű paradigmaváltáson, melynek köszönhetően jóval pozitívabb módon viszonyul a vallásokhoz. Ennek ellenére még tartja magát az a makacs képzet, hogy a vallás csak a gyengéknek szolgáló mankó, amely a túlélést segítő egyik hatékony eszköz az élet viharaiban. Ennyi és nem több?

Orbitális közhely: az élet nehéz. A problémák és kihívások ráadásul nagyon változatos formákban érnek utol bennünket: balesetet szenvedünk, betegségek gyötörnek, stresszes helyzetekben kell helytállnunk, veszekedünk egymással, esetleg hozzánk közelállók szenvedései okoznak fájdalmat. Minden nehézségen túl ráadásul folyamatosan nyomaszt minket a tény, hogy egyszer meg fogunk halni, hátrahagyva mindent, amit felépítettünk. Ha az életet ilyen perspektívából szemléljük, mi sem természetesebb annál, hogy az ember állandóan törekszik olyan erőforrásokat találni, melyek az elviselhetetlenségben erőt nyújtanak számára. A fiatal felnőttkor és a középkor idején különösen hangsúlyos az életközépi krízis megjelenése, amikor a felnőtt sokat foglalkozik a halál gondolatával: egyrészt állandóan szembesül az idő gyors múlásával, idősebb ismerősei temetésére jár, egyre több betegség gyötri, másrészt tudatosodik benne, hogy saját életében valószínűleg utoljára érkezett el egy olyan ponthoz, amikor még van ereje dolgokon változtatni, esetleg valami hosszabb távú, nagyobb tervekbe belefogni.

Az életközépi krízis folyamatai külön bejegyzést érdemelnének - itt és most csak az életünkben zajló állandó küzdelem zaját akartam illusztrálni vele. Az ember tehát harcol magáért. A pszichológia pedig azt állítja, ennek a coping jelenségnek (vagyis megküzdésnek) számos stratégiáját dolgoztuk ki fejlődésünk során. A megküzdés egyik legklasszikusabb és legsikeresebb formája természetesen nem más, mint maga a vallás.

Kétségtelen, hogy a vallásos ember hite nagyon hasznos erőforrás a krízishelyzetekben. A hit, mint a megküzdés egyik stratégiája ráadásul rendkívül sokféle formában jelentkezik: vigaszt nyújt, személyes fejlődésre sarkall, elősegíti a másokhoz való kötődést, értelmet ad a szenvedésnek. A coping vizsgálata összetett és bonyolult jelenségeket tárt fel, ami az emberi magatartást illeti. Pargament kutatásai alapján három megküzdési modellt különített el: az egyik az önirányító, melyben az ember inkább magára, mintsem Istenre támaszkodik, a másik a halogató, amikor passzívan Istenre hárítja a felelősséget, míg a harmadik az együttműködő stratégia, melyben mindkét fél (Isten és ember) egyaránt megteszi a magáét. Utóbbit nevezhetjük a leghatékonyabb változatnak, mely ráadásul hosszú távon is gyümölcsöző. A problémában együttműködő ember a kontrollt Istennel megosztva küzd, így nem csak ura saját helyzetének, de nem érzi egyedül magát, mitöbb rádöbben arra is, hogy az életben vannak fontosabb dolgok, mint a saját jólétére irányuló törekvései. Az együttműködő megküzdési stílusnak tehát markáns személyiségformáló hatása van.

Mentálhigiénés szakemberek a fentiek alapos tanulmányozásakor alapos túlzásba estek, és elkezdték hangoztatni, hogy a vallás ezek után nem más, mint csupán a coping egy formája. Elképzelhető, hogy ennek hatására alakult ki az a közvélekedés, hogy hívő ember abból válik, aki gyenge és erőtlen, nem képes saját sorsa nehézségeivel megbirkózni, ezért egy spirituális álomvilágba menekül. Tudni kell azonban, hogy ezt az elképesztően szűklátókörű vélekedést ma már a pszichológia nem osztja! Ahogy Szenes Márta nagyon érdekes könyvében írja, a vallás leegyszerűsítése megküzdési folyamatra szerencsétlen és egyoldalú következtetés, mely figyelmen kívül hagy számos más paramétert. Természetesen a vallás hasznos mankó a megküzdéshez. Ezzel alapvetően semmi probléma nincs - gondolom senki nem menne oda egy mankót használó emberhez rápirítani, hogy milyen gyenge és ostoba, hogy ilyen segédeszközre van szüksége. Különösen annak fényében, hogy bizonyos értelemben mindannyian mankóra szoruló emberek vagyunk...

A vallás azonban jóval több megküzdési jelenségnél. A megküzdés ugyanis stresszes helyzetekre koncentrálódó folyamat, de szerencsére az élet nem pusztán ilyen helyzetekből áll. Egyértelmű tény, hogy a mélyen hívő ember a hitét nem csak szorultságában, hanem minden helyzettől függetlenül gyakorolja. A hit komplex jelenség, mely mankóként támaszt nyújt a bajban, de helyet keres magának a boldog pillanatokban, a pihenésben és ünnepekben, a családi nyaralásban és esküvőkön, vagy éppen a hétköznapok pergő szürkeségében is. Ha valaki szeretné kicsit közelebbről szemlélni működés közben az Istent megszólító és elkötelezett hit erejét, javaslom olvassa végig a zsoltárok könyvét! A százötvenedik forduló után széles panorámakép tárul majd elé örömről és bánatról, harcról és diadalról, bukásról és felemelkedésről, az érzelmek teljes skálájával! Azt hiszem érzékelni fogja, hogy a hit minden időpillanatban jelen lévő hatás az ember életében.

Egyet biztosan kijelenthetünk: tarthatatlannak nevezhető az a nézet, hogy hinni csak a gyengeség jele, a túlélés eszköze. Sokkal több annál.

Tovább

Ahogy a pszichológia látja a vallást...

Sigmund Freud

Régen ellenségek voltak, ma már közös irányzatuk is létezik pasztorálpszichológia néven. Nagyot fordult a világ a pszichológia és a vallások kapcsolatában, ez a fordulat pedig alapvetően biztatónak nevezhető. Háború és béke röviden: szerintem érdemes átgondolni mi is történt, és mihez lehetne kezdeni ezzel a pozitív helyzettel.

A pszichológia talán legnagyobb alakja, Sigmund Freud nagy fordulatszámmal forogna a sírjában, ha olyasmit írnék, hogy a kereszténység és a pszichológia közti elmérgesedett viszonyért csakis az általa képviselt pszichoanalitikus iskola a felelős. A helyzet nem ilyen egyszerű. A felvilágosodás korában meglódult tudományos fejlődés minden irányban kibontakozó tendenciát mutatott: mivel a tudomány semmit nem szívesen hagy ki vizsgálódásaiból, természetesen jelentkezett az igény, hogy ne csak a bennünket körülvevő világot, hanem magát az embert is elkezdje megfigyelni. Az 1860-as évek végén egy lipcsei orvos, Wilhelm Wundt írta ki először a világon élettani vizsgálatokra szánt laboratóriuma ajtajára a "pszichológiai labor" feliratot. Wundt tudományosan akarta kutatni (amennyire ez lehetséges) az emberi lélek megnyilvánulásait, hogy szükség esetén a "hibás működést" gyógyítani tudja.

Visszatérve Freudra, azért őt sem kell hagyni békében nyugodni, ha a vallás és hit kérdése előkerül. Az általa bevezetett tudattalan fogalma keretében a vallást a neurózis egy formájaként írta le, amivel érthetően nem aratott túl nagy sikert a keresztények köreiben. A bűn és bűntudat fogalmait az "ösztönkésztetések energiájának elfojtásaként" értékelte, ami komoly felháborodást váltott ki a keresztényekből. A pszichológiának ez a XX. századi periódusa a hitet egyébként is károsnak nevezte: a pszichológusok kifogásolták, hogy egy hívő az "Isten akaratára" való hivatkozással beletörődik a különféle problémákba, ahelyett hogy tenne ellenük valamit. A vallás és az egészség összefüggéseiről szóló kutatásokat elfogultsággal vádolták, kiemelve hogy a valamilyen hit felé elkötelezettek sokszor maguk előtt is titkolják pszichés problémáikat.

Gyökössy Endre

Az utóbbi évtizedekben azonban kifejezetten enyhült a viszony és a pszichológusok egyre több vizsgálat alapján arról győződtek meg, hogy az őszintén hívő emberek egészében véve egészségesebbek és mentálisan kiegyensúlyozottabbak a nem hívőknél. A hitüket gyakorlók esetében a halálozási arány sok betegségcsoportnál kisebb és általában is jobb fizikai állapotban vannak - részben ez a hitük által népszerűsített életmódnak köszönhető (például a mértéktelen ivás, a drogozás, és a dohányázás nem örvendenek nagy népszerűségnek a keresztények táborában). A hívők egyértelműen gyorsabban és sikeresebben heverik ki az élet nagyobb traumáit, amiben jó esetben egy egész közösség is segíti őket. Mindezek a példák természetesen csak az életmód és a testi-lelki egészség szegmensét érintik, de azt jól mutatják, hogy a pszichológia begyöpösödött véleménye a hit kártékonyságáról mára a szakmán belül kinőtt ruha lett, és sok pszichológus alapvető hozzáállását megváltoztatta.

A másik oldalról nézve, sok keresztény lelkész tudott hasznos dolgokat meríteni például a Carl Rogers-féle pszichoterápiából, ami az emberekkel való bánásmódot illeti. (Azt hiszem ez megérne egy külön bejegyzést is!). Kiderült, hogy a pszichológiára - bár lehet benne spekulatív elméleteket, rossz elgondolásokat, és téves megállapításokat találni - mégsem érdemes egy az egyben ördögöt kiáltani. A két terület - vagyis a pasztoráció és a pszichológia - egyfajta szintetizálásaként született meg a pasztorálpszichológia, melynek mifelénk talán legismertebb képviselője a már elhunyt Gyökössy Endre bácsi volt.

Személyes megjegyzésként mindehhez érdemesnek tartom hozzátenni, hogy az én véleményem is sokat változott a pszichológiáról. Noha továbbra is simán találok olyan témákat és területeket, melyek hallatán felszalad a szemöldököm, azt kell mondjam, van perspektíva ezen a területen. Ennek egyik alapja pedig az a tény, hogy bármennyire is utáljuk elfogadni, mi emberek úgy különbözünk egymástól, hogy közben rengeteg dologban nagyon is egyformák vagyunk: azonos helyzetekre legtöbben ugyanúgy reagálunk, azonos problémákat hasonlóan akarunk megragadni, és bizony azonos kérdések gyötörnek közel azonos életkorban bennünket. Egy olyan valaki, aki tisztában van ezekkel az azonosságokkal, és szereti a másik embert, közvetlen tapasztalatom szerint tényleg fel tud használni motívumokat és elveket a pasztorálpszichológia rendszeréből, hogy segítsen a lelkében tipródónak. A következő bejegyzésben szeretnék egy nagyon konkrét példát mondani erre, mely a hitünkkel foglalkozik!

Tovább

Becsippentünk?

Magam sem terveztem, hogy a bi-fi rovatot ilyen gyakorisággal frissítsem, de az elmúlt két hétben két külön csatornán is eljutott hozzám egy utolsó időkkel kapcsolatos állítás, mely ráadásul olyan dologgal fenyeget, ami a közeljövőben fog megvalósulni. Vagy inkább mégsem.

Májustól kezdve minden EU tagországon belül született csecsemőbe RFID mikrochipet fognak ültetni. Ez már nyilvánvalóan a közelgő antikrisztusi események előszele. Természetesen a most bevezetésre kerülő és  ártalmatlannak feltüntetett intézkedés mögött pokoli szellemiség irányítja a szálakat. A keresztények köreiben terjedő híresztelés egy honlapra hivatkozik, mely erről a májusi eseményről tudósít. Mihez lehet kezdeni egy ilyen elkerülhetetlenül közeledő fenyegetéssel?

Olvasni tudni kell - vagy tudni kellene...

Ne kerülgessük a forró kását: a pletyka nyilvánvaló butasága, miszerint egy egész Európát és emberek millióit érintő általános rendelkezésről csak egy eldugott vagy éppen néhány, finoman szólva is tendenciózus keresztény honlapon, illetve lánclevélben lehet értesülni, önmagában komolytalanná teszi az egész felvetést. A dolog pikantériája azonban mégiscsak a fenti képen általam piros nyíllal jelzett felirat, miszerint maguk a honlap készítői is a hoax kategóriába, azaz a valótlanságok közé sorolták a cikket. Ez pedig azt jelenti, hogy a testvérek egy része vagy figyelmetlenül olvas, vagy nem tudja mit jelent a hoax kifejezés. A tudatlanság és figyelmetlenség egyike is bőven elég a károkozáshoz.

A mikrochip beültetése sok más motívumhoz hasonlóan állandó és makacsul visszatérő elem a világvége hisztérikus várásához kapcsolódó keresztény retorikában. Se vége, se hossza a különféle brossúráknak, könyveknek és internetes anyagoknak, melyek arra figyelmeztetnek, hogy az antikrisztusi pecsétet oltással vagy más fondorlatos módon szeretnének bejuttatni az emberek testébe. Ezáltal a mikrochip, mint valami titokzatos, apró és ezért veszélyesnek tűnő szerkezet a modern technológiára épülő társadalom egyfajta szimbólumává emelkedett az egyházban. Természetesen azt, hogy egyáltalán mi az a mikrochip, hogyan működik és egyáltalán milyen következményekkel járna, ha valaki újszülöttekbe szeretné beültetni (különösképpen gondolva itt a garantálható hatalmas mértékű társadalmi felzúdulásra), már senki nem gondolja végig. Marad inkább az ismeretlentől - és nem létezőtől - való félelem.

Tovább

A kreacionizmus lélektana

A fundamentalista teremtésértelmezés továbbra is erősen tartja magát a neoprotestáns közösségekben. Mindez természetesen nem ok nélkül történik: a kreacionizmus egyfajta válaszreakció a liberális teológia és a modern tudomány felvetéseire. Miért fogadnak el tömegek egy olyan gondolati konstrukciót, mely természettudományos értelemben terméketlen és teológiai síkon is erősen megkérdőjelezhető?

A vitát mindannyian ismerjük. A vitához köthető indulatokkal is éppen eleget találkozunk. Elkeseredek, amikor a „két tábor” egyébként többre érdemes tagjai „agymosott kreacionistának” és „megalkuvó teista evolucionistának” nevezik egymást. Én egyik oldalt sem így látom, úgy gondolom mindenkinek megvan a maga története és személyes indokai, melyek saját álláspontjáig elvezették. Mivel olyan kegyességi irányzathoz tartozom, ahol a kreacionizmus elsöprő többségben van, azon a kérdésen próbáltam elgondolkodni, mi lehet a magyarázata annak, hogy valaki ezt az elképzelést követi? Valóban leegyszerűsíthetjük a dolgot annyival, hogy fanatikus agymosottnak nevezünk olyan keresztényeket, akik láthatóan őszintén ragaszkodnak a kreacionista elveikhez? A magam részéről elvetem ezt a lehetőséget, és nem csupán a méltatlan megfogalmazás miatt, hanem mert ostobának és szűklátókörűnek tartom az okokat illetően. Nem kell ahhoz agymosáson átesni, hogy valaki kreacionista legyen.

Elhiszem, hogy vannak olyanok, akik őszintén követik a kreacionista elképzeléseket. Azokról beszélek, akik nem tartják meggyőzőnek a természettudományos paradigmák válaszait és olyan kérdéseket akarnak megfogalmazni, amelyek a gyenge pontokra mutatnak. A legtöbb kreacionista elveket valló, a bibliai teremtéstörténetet szó szerinti történelmi beszámolóként értelmező hívő azonban tapasztalatom szerint nem ebbe a kategóriába tartozik. A többség nem gondolja végig az érveket és ellenérveket, mivel nem is találkozik azokkal. Még akkor sem, ha karnyújtásnyira vannak tőle: az érdektelenségen túl ettől a mozdulattól visszatartja egy olyan érzés is, ami lelkivilágára bénítólag hat. Ez az érzés a félelem.

A kreacionizmust elkötelezetten követők egy része félelemből áll saját álláspontján. Tudom miről beszélek, mert ezt a félelmet magam is tapasztaltam. Miközben kreacionistaként átitatódtam egy olyasfajta magabiztossággal, miszerint a válaszok a zsebemben vannak, óvakodtam attól, hogy bármikor is nem hívő kutatók (különösen biológusok), esetleg a konzervatív-fundamentalista iránytól eltérő látásmódot képviselő teológusok munkáit kézbe vegyem. Úgy éreztem, erre két okból sincs szükségem: egyrészt ezek az emberek istentelenek, tehát eleve nem férkőzhetnek az igazi válaszok közelébe, másrészt ezeket a válaszokat a kreacionista tudósok már megadták. Ahol pedig az alapvető válaszok megvannak, kérdések sem nagyon lesznek.

A kreacionizmust követő tömegek legnagyobb része véleményem szerint tájékozatlanságból tart ki saját álláspontja mellett. Ez a tájékozatlanság egyszerre foglalja magában a bibliai textusok naiv olvasatát, és a természettudományok általános ismeretének hiányát. Természetesen ebben semmi meglepő nincs. A természettudomány alapvetően bonyolult és nehezen megérthető elméletekkel operál, ezek puszta áttekintése is rengeteg időt, bizonyos ismeretek meglétét előfeltételezi. Tegyük hozzá, a magyarországi oktatási rendszer sem túlságosan sikeres abban, hogy kedvet csináljon a természettudományos tárgyak felfedezéséhez: sokszor inkább száraz lexikális ismeretekkel terheli a diákokat. Az emberek legtöbbje éppen ezért alapvetően tájékozatlan, a tájékozatlanság pedig veszélyes abban az értelemben, hogy kiszolgáltatottá tesz. Mivel a kreacionizmus érveit általában olyan személyek mondják, akik referenciapontként állnak a hívők előtt, tudományos ismeretek híján pedig nem képesek ezeket az érveket mérlegre tenni, természetes következmény lesz a kreacionizmus elfogadása. Ehhez még hozzájárul az is, hogy a bibliai szöveg alapos megértése kemény dió a laikusok számára, mert ahhoz a kortörténetet, a műfajokat és a teológiai szándékot egyaránt kutatni kellene. Ilyen szellemi befektetésre a legtöbben nem képesek és szükségét sem érzik, hogy megtegyék, ami valahol természetesen érthető.

Ugyancsak szempont lehet a kreacionizmus egyszerűsége, hiszen a sokféleképpen tálalt megközelítések mondanivalója akár egyetlen mondatban is összegezhető: „mindez olyan bonyolult, hogy magától nem jöhetett létre”. Ezt az elgondolást könnyű megérteni, könnyű elfogadni és nem igényel semmiféle komolyabb szellemi erőfeszítést. Ehhez képest minden más konstrukció fejfájdítóan bonyolult, és több szakterület ismeretét igényli. Az emberek utálják, amit nem értenek: a komplex magyarázatok eleve gyanúsak és kerülendők („minek ezt ennyire bonyolítani?”), ráadásul éppen összetettségük miatt kínálnak sok támadási pontot az arra fogékonyaknak. Az egyszerűség vonzó, a bonyolultság inkább taszít, de legalábbis nem szimpatikus. Én sem vagyok jobb, és sok kérdésben hajlok arra, hogy bizonyos utakat lezárva gyors és rövid válaszokat adjak.

A kreacionizmus térnyerését sokféle más indokkal is lehet magyarázni (hagyománytisztelet, neveltetés, érzelmi aspektusok), de a lényeg szerintem ennyiből is látszik. Van azonban egy fontos kérdés, amit a jelenség vizsgálata kapcsán fel kell tennünk: vajon etikus dolog „megzavarni” bárki hitét, aki a maga egyszerűségében követi a kreacionista állításokat? Ha a neoprotestáns közösségekben elindulna egy paradigmaváltás, mely kibillentené az addig stabilnak hitt kreacionista-fundamentalista elképzelésekből az embereket, a kapaszkodópontok hirtelen megszűnése vajon olyan irányú változást generálna, ami kívánatos az egyház számára? Ebben a magam részéről nem vagyok biztos. Abban azonban igen, hogy a kreacionistákat testvérként kezelem, és éppen ezért egy lehetséges szemléletmód változásnál fontosabb számomra, hogy velük mi lesz, mint hogy mit hisznek a bibliai teremtéstörténetről, valamint a világ eredetéről.

Tovább

Evolúció és metafizika - kő a tóban

Nem tudom, hogy paradigmaváltás előtt állunk vagy csak egy kiadós veszekedés epicentruma felé sodródik az evangéliumi kereszténység, de egyre több és több esetben kerülök bele olyan eszmecserék közepébe, melyek az evolúcióelmélet elfogadásáról szólnak. A közelmúltban ki is zártak egy kreacionista oldalról, miután néhány kérdést megfogalmaztam, legutóbb pedig Szabados Ádám blogjában alakult ki egy kis eszmecsere az evolúció filozófiai-teológiai következményeiről. Én is írtam két ízben az evolúció témájáról, a konfliktus természetesen akkor sem maradt el.

Az evolúcióelmélet elképesztően komplex, számos külön szakterületre bomló természettudományos elmélet. Bonyolultsága ellenére az elmélet magja nagyon leegyszerűsítve három pontban összefoglalható:

1. Az élőlények szaporodnak, tulajdonságaikat pedig utódaikra örökítik. Ez az öröklődés, amikor az élőlények genomjában ott van a felépítésüket leíró adathalmaz.
2. Az örökítés folyamatában időnként hibák történnek. Ez a mutáció, amikor az örökítő anyag időnként véletlenszerűen megváltozik.
3. A különféle egyedek különböző eséllyel tudnak szaporodni annak függvényében, milyen tulajdonságokat örököltek. Ez a szelekció, amely szerint a viszonylag előnyösebb tulajdonsággal bíró egyed több utódot hoz létre, míg a viszonylag hátrányosabb tulajdonsággal bíró kevesebbet.

Némi túlzással élve azt mondhatnám, ennyi és nem több az evolúcióelmélet, mert minden egyéb szerteágazó következmény ezen a három jól megfigyelt, bizonyított, tényként kezelhető jelenségen alapul.

Ám most nem az evolúció biológiai vonatkozásaival akarok foglalkozni, hanem egy szubjektív és makacsul visszatérő élményemről írok. Állandóan kénytelen vagyok azzal szembesülni, ha keresztény testvérekkel erről a témáról beszélgetek, hogy a klasszikusnak nevezhető kreacionista érvek lepergése után pillanatok alatt metafizikai síkra kerül a kommunikáció. Természetesen nem akarom elkerülni az evolúcióelmélet filozófiai és teológiai következményeinek átgondolását, csak az időzítést érzem elhibázottnak.

Meggyőződésem szerint nem érdemes addig a metafizika területére keveredni, míg az alapokkal sem vagyunk tisztában. A fent leírt három egyszerű pont az evolúció magjáról teljesen ismeretlen az evangéliumi keresztény hívők többségének. Ez részben egyszerűen abból fakad, hogy nem érdekli őket a biológia, részben abból a hamis biztonságérzetből, hogy ezt a kérdést a kreacionizmus már régen lezárta, az evolúció csak egy ötlet, amiben nem kell hinni, és amúgy is istentelen. S mivel az elmélet alapvető mechanizmusaival, a kutatás által feltárt tények kényszerítő jelenlétével, és egyáltalán a szakterületeken zajló változásokkal a többség nincs tisztában, így marad a metafizikai okoskodás, bibliaversek egymásra dobálása, egymásnak ellentmondó filozófusok idézgetése, Darwin személyének támadása, az ateizmus rémképével való ijesztgetés. Kétségtelen, hogy az evolúciót megérteni nem könnyű: én sem vagyok biológus, nem vagyok szakember, de azt hiszem olyan bőséges mennyiségű forrás áll mindannyiunk rendelkezésére, hogy aki ezzel a kérdéssel minőségi módon szeretne foglalkozni, megteheti. Számomra nem az okoz nehézséget, hogy az evolúcióelmélet metafizikai következményeiről beszélni kell - ez teljesen természetes! A problémát ott látom, ha valaki az elmélet alapos megértése előtt veti fel ezeket a filozófiai kérdéseket: nem vagyok benne biztos, hogy a megértés után is feltenné őket, illetve valószínűnek tartom, hogy más kérdésekkel foglalkozna.

Mindez olyan, mint amikor ott állsz egy tó partján, és az áttetsző, alig hullámzó felszín tükrén keresztül próbálod kivenni a tófenék apró részleteit. Hirtelen megjelenik valaki és az orrod előtt bedob egy hatalmas követ a tóba. A csobbanás vad hullámokat kelt és az egész kép zavarossá, nehezen kivehetővé, áttekinthetetlenné válik. Nos, valami hasonlót élek meg, amikor olyanokkal kerülök párbeszédbe, akikről néhány perc alatt kiderül, még az evolúcióelmélet alapjaival sincsenek tisztában, de máris metafizikai síkon akarják a vitát eldönteni. Ez így nem megy: az érdemi beszélgetés megkövetel bizonyos ismeretszintet, az ismeret pedig ezúttal egy alapvetően biológiáról szóló, természettudományos elmélet áttekintését jelenti. Meggyőződésem szerint a sokszor tiszteletlen hangnemben zajló veszekedések egészen más szintre kerülnének pusztán ennek köszönhetően.

Tovább