Nem mondom meg mit csinálj...

Carl Rogers

Leírhatatlan, hogy az emberek milyen gödrökbe tudnak lejutni életük során, és amikor úgy érzik, hogy kimásztak az egyikből, sok esetben máris belepottyannak egy másikba. A segítő szakmák egyik nagy kísértése, hogy a lelkész, a lelkigondozó vagy akár a pszichológus direkt módon beavatkozzon, és megmondja a bajba jutottnak hogyan kell élnie.

Még mindig tartja magát az évtizedek alatt rögzült szereposztás: a páciens elmegy a lelkigondozóhoz, hogy egy bizonyos problémájáról beszélgessen vele. Kettőjük disputájában az a lelkigondozó dolga, hogy megoldja a páciens nehézségeit, tanácsokat adjon számára, instrukciókat fogalmazzon meg arról, mit és hogyan kell tennie. Ha úgy érzi, gyenge a hite, akkor egyszerűen közölni kell vele, hogy olvasson többet Bibliát. Ha összeveszett a párjával, akkor gondoljon Jézus tanítására, és kérjen bocsánatot. Ha nem szívesen jár el házicsoportba, akkor egyszerűen térjen meg az ilyen viselkedésből és harcoljon önmagával, de mindenképpen ott legyen az összejöveteleken.

Nem csak az a baj az ilyesféle "tanácsadással", hogy szinte még a problémák felszínét sem érinti, és az azokat kiváltó okokig képtelen lejutni. A nagyobb baj inkább az, hogy egy olyan igényt szolgál ki, melyet nem biztos, hogy mindig ki kell szolgálnia. Általános tévedésnek tartom azt a képzetet, hogy a lelkigondozó egyfajta "megoldóemberként" jelenik meg a köztudatban, aki egy kis beszélgetés után irányt mutat a hozzá fordulóknak. Az ilyen felfogás elképesztő károkat képes okozni a világ legérzékenyebb műszerében, az emberi lélekben. Ahogy látom, a tanácsokat osztogatók az esetek többségében nem igazán vállalják a felelősséget sem: könnyen teszik, hiszen néhány balul sikerül tanácsadásuk hatása nem az ő hátukon csattan, hanem a hozzájuk forduló megroppant életén.

Minderre természetesen a pszichológia is ráébredt, melynek öt fő irányzatából az egyik, a humanisztikus pszichológia pontosan a fent leírtak ellenkezőjére törekszik. Carl Rogers, aki ennek az irányzatnak a megalapítója volt, elképesztően sok könyvet írt, melyben elveit és módszertanát bemutatja. Megközelítésének egyik alapvető elemét úgy lehetne összefoglalni, hogy a bajba jutott embernek nem feltétlenül kell direktben megmondani mit tegyen. Rogers arra épít, hogy egy felnőtt ember rendelkezik a változáshoz szükséges motivációval és képességekkel, és el tudja dönteni milyen irányban akar változtatni az életén. Miközben a segítséget kérő saját problémáit elemzi, az őt segítő személy - például egy lelkigondozó - ezért nem "osztja az észt" páciensének, hanem egyfajta tükörként viselkedik vele szemben. A segítségnyújtás  egy ilyen paradigmában tehát nem abból áll, hogy a lelkész megpróbálja megoldani a másik nehézségeit és felvilágosítja mit kell csinálnia, hanem segítő kezet nyújt ahhoz, hogy a megtorpant és kínlódó ember önmaga találja meg saját útját. Amennyire a gyakorlatban láttam ilyen alapokon álló beszélgetést, azt kell mondjam, hogy nagyon-nagyon hatékonyan tud működni. A párbeszédben a segítő részéről többnyire kérdések hangzanak el, illetve megkísérli összefoglalni a korábban már elhangzottakat, és abban segít a lelkileg tipródónak, hogy maga jusson le a problémáját kiváltó ok gyökeréig.

Sajnos azonban a lelkigondozást végzők jó része egészen máshogy szocializálódott. Éppen ezért a fenti alapelv nagy szigorúságot igényel azoktól, akik hozzászoktak, hogy mindig megmondják másoknak, hogyan gondolkodjanak és hogyan éljenek. Működéséhez elengedhetetlen kritérium a másik ember feltétel nélküli, pozitív elfogadása: Rogers úgy tapasztalta, az emberek akkor viselkednek a legőszintébben és törekszenek leginkább saját bajaik megoldására, ha az abszolút elfogadás légköre uralja a terápiát.

Úgy gondolom, a Rogers-féle elképzelések közül  nagyon sokat remekül át lehet emelni azoknak, akik emberekkel segítő módon foglalkoznak. Természetesen fontos kijelenteni, hogy nem valamiféle csodaszerről beszélünk: léteznek esetek, ahol a humanisztikus felfogás csődöt mond, nem igazán használható. Fontos tudatosítani, hogy a súlyos lelki válságot átélő emberek nem technikáktól gyógyulnak meg, hanem Isten kezeli őket - ami persze nem zárja ki, hogy megértsük a háttérben zajló lelki folyamatokat és egy kis tudatosságot felhasználva a segélykérő javára fordítsuk. Nem kell állandóan a másik ember navigálni ahhoz, hogy a segítségnyújtás hatékony legyen.

Tovább

Ferenc a menzáról

Határozottan a protestáns hívő hangvételével írom: nem kenyerem a pápaság rendszere, de mégis megkedveltem az új pápát, Ferencet. Őszintén meglepett, hogy egy ilyen karakterű, a jezsuita lelkiséggel és Assisi Ferenc egyszerűségével felvértezett ember kerülhetett a katolikus egyház élére. Én nem bánom, remélem ők se!

Az év embere lett tavaly

II. János Pál nagyon is hosszúnak nevezhető, majdnem 27 éves pápasága sokféle képet hagyott maga után: felvételeket, ahol a pápa síel, fiatalokkal találkozik, esetleg az ellene elkövetett merényletkísérlet után megbocsát merénylőjének, végül a megöregedő, beteg és szenvedő ember arcát. Az őt követő XVI. Benedek ezzel szemben talán leginkább meghökkentő lemondásával égett bele a köztudatba, pedig voltak értékes gondolatai. A közelmúltban alkalmam volt részt venni egy vallástudományi találkozón, ahol az előző pápa kapcsán az egyik előadó félig-meddig tréfálkozva megjegyezte: Benedek olyannyira szobatudós volt, ha mégis kimozdult dolgozószobájából, biztosan valamilyen sérülést szenvedett.

És akkor jött a meglepetés. Ferenc - vagyis Jorge Mario Bergoglio - az új pápa pontosan olyan valaki benyomását kelti, aki mintha teljesen ellentéte lenne elődjének. Nem marad a szobájában, sőt be sem költözik az Apostoli Palotába, hanem a Szent Márta házat választja, mert közel akar tartózkodni az emberekhez. A pápa az mégiscsak a pápa, aki a legméltóságosabb arca a katolikus egyháznak - gondolná az ember, ám Ferenc megnyilatkozásait, tetteit és viselkedését elnézve nekem olyan benyomásom van, hogy sokkal inkább egy egyszerű és jóindulatú bácsit látok a reverenda mögött. Bevallom, annyira meglepett Ferenc hozzáállása, hogy valami elképesztően sunyi katolikus színházra, ravasz módon kitervelt reklámtevékenységre gondoltam, mellyel a katolikus egyház megtépázott tekintélyét akarja helyrebillenteni. Ez az ember vagy remek színész, aki egy profin koreografált karaktert játszik el, vagy tényleg komolyan gondolja, amit művel.

Nos, bár az igazság többnyire odaát van, ennyi idő után egyre inkább úgy fest a dolog, hogy tényleg őszinte mindaz, amit a katolikus egyházfő csinál. Ez az ember láthatóan szereti a szegényeket, nem korholja a fiatalokat, és bizonyos értelemben fütyül a konvenciókra. A megválasztását követő percekben egyszerű fehér reverendában mutatkozott a tömeg előtt, és hiába győzködték a püspökök, hogy aranykeresztet viseljen, erre sem volt hajlandó. Bergoglio megizzasztja saját testőreit is: amikor elment egy templomba imádkozni, arra kérte őket, hogy hagyják nyitva az ajtókat, az emberek szabadon közlekedhessen ottléte alatt. (Ima után pedig elment befizetni a számláit: megnéztem volna az ügyintézők arcát, amikor a pápa belép bankkártyával vagy készpénzzel a kezében...) És egyébként is, inkább testőrök nélkül, egyszerűen gyalog vagy busszal közlekedik, menzán ebédel ott, ahol helyet talál, szereti a focit, odavan a tangóért és azt is elárulta, hogy régen volt nője. Ezek bizony nem egy végtelen magasságban trónoló egyházfő, hanem egy hétköznapi átlagember paraméterei. Ha pedig egy pápa átlagember, ezzel éppenhogy az átlagos pápák fölé emelkedik. Ferenc bizony meghaladja minden eddigi elődjét, amennyire a pápaság történetét ismerem.

"Aki közeledik az Egyházhoz nyitott ajtót kell, hogy találjon, és nem a hit ellenőrét... Szükségünk van a világban élő szentekre, a világban megszentelődő szentekre, akik nem félnek a világban élni. Szükségünk van kólát és hot-dogot fogyasztó, internetező és Ipod-ot használó szentekre. Szükségünk van olyan szentekre, akik szeretik az Eucharisztiát, és nem szégyellnek a hétvégén sört inni vagy pizzát enni barátaikkal. Szükségünk van olyan szentekre, akik szeretik a mozit, a színházat, a zenét, a táncot, a sportot. Szükségünk van társaságot kedvelő szentekre, akik nyitottak, normálisak, barátságosak, vidámak és jó barátok. Szükségünk van olyan szentekre, akik e világban élnek, és meg tudják ízlelni a világ jó és tiszta dolgait, de mégsem világiasodnak el." (részlet Ferenc egyik nyilatkozatából)

Vajon meddig és hova vezethet ez a fordulat? Megváltozik-e a katolikus egyház kommunikációs és szellemi klímája? Elegendő ehhez, ha egy nyitott gondolkodású és a szó nemes értelmében egyszerű ember áll az élen? A válaszokat szerintem senki nem tudja, mindenesetre az biztos, hogy érdemes figyelni Ferenc útját. Én szurkolok neki és kívánom, hogy teljesüljön az a vágya, hogy a katolikus egyház valóban a szegények egyháza legyen. Habemus papam!

Tovább

Ellentmondások a Bibliában: pánik helyett...

Mivel sok bibliaolvasó embert ismerek, többször is volt lehetőségem megfigyelni a jelenséget. Ha valaki a Biblia szövegét olvasva ellentmondásosnak tűnő részletekre bukkant, az esetek többségében tipikus utat járt be: először kényszeredetten és fogcsikorgatva keresett magyarázatokat, melyekkel feloldhatja az ellentmondásos szakaszt, majd néhány felesleges kör után azzal zárta a kérdést, hogy rámutatott, itt az emberi észt meghaladó dolgokról van szó. Pedig van más lehetőség is.

William Lane Craig

Lee Strobel szerintem elképesztően jó könyvet írt A Jézus dosszié megalkotásával. Módszeresen végigjárta a különféle szakterületek prominens képviselőit, hogy Krisztus személyének és megváltásának témája kapcsán alapvető problémákra válaszokat keressen. Bár a szerző hangvétele - saját állítása ellenére is - szerintem inkább elfogadó volt, mintsem velejéig kitartóan szkeptikus, a könyvből mégis rengeteget lehetett tanulni. Strobel az egyik fejezetben a Jézus sírjáról és feltámadásáról szóló bibliai beszámolókkal foglalkozott. A témáról William Lane Craig-et kérdezte, aki egyébként a filozófia és teológia doktora is - leginkább azonban különféle apologetikai témájú írásokból és előadásokból lehet ismerős a számunkra.

Craig a vele készült érdekfeszítő beszélgetésben többféle apróságra is felhívta a figyelmet, ám engem leginkább a feltámadással és az üres sírral kapcsolatos ellentmondásosságra utaló megjegyzései ragadtak magukkal. A négy evangélium ugyanis bizonyos mértékben négyféle szemszögből számol be az eseményekről, melyek részleteikben csak kényszeredett magyarázkodásokkal hozhatók szinkronba egymással. A kérdés tehát úgy tűnik, adja magát: hogyan bízhatunk meg a biblia szövegében, sőt ezáltal az egész Bibliában, ha az a legapróbb részletekig nem mutat pontosságot?

Craig azonban, és egyébként jómagam sem vagyunk meggyőződve arról, hogy tényleg ez lenne a helyes kérdés. Vajon egy történelmi eseményhez - amilyen Jézus halála és feltámadása - a történésznek milyen módon kell viszonyulnia? Valóban az egyetlen értelmes reakció az, ha egy leírás másodlagos részletei közötti látszólagos ellentmondások miatt az egész leírást kidobjuk az ablakon? A válasz minden értelmes történész szerint azt hiszem egyértelműen a nem lenne. Még az egyébként szkeptikus Michael Grant is így fogalmaz: "Bár a négy evangélium eltérő módon adja elő az üres sír felfedezésének történetét, ha a többi ókori iratra alkalmazott kritériumok alapján vizsgáljuk őket, hiteles és megbízható forrásoknak bizonyulnak, és valószínűsítik azt a következtetést, hogy a sírt valóban üresen találták".

Craig ezen felül helyesen mutat rá, ha a négy evangélium minden részletre kiterjedő egyezést mutatna, az jogosan vetné fel a plágium gyanúját, azt a feltételezést erősítve, hogy a tanúk összejátszottak. Az elbeszélésben jelentkező egyenetlenségek éppen azt támasztják alá, hogy több, egymástól független tanúról beszélhetünk, akik lényegét tekintve ugyanarról az eseményről tudósítanak. Egy világi forrást említve, két elbeszélés maradt fenn arról, hogy Hannibál átkelt az Alpokon és megtámadta Rómát. A két beszámoló bizonyos pontokon összeférhetetlen egymással, mert kibékíthetetlen ellentmondásokat tartalmaz. Ettől függetlenül nincs olyan ókorkutató történész, aki kételkedne Hannibál hadjáratának történetiségében. A következetlenségek nem teszik semmissé az alapvető tényeket.

Nem Craig munkásságáról és Jézus üres sírjáról akartam írni, mindezt csupán példaként vetettem fel a bibliai ellentmondásoknak nevezett jelenséggel kapcsolatban. Tapasztalatom szerint az esetek többségében a felvetett nehézségek jól megmagyarázhatók, de valóban akadnak olyan textusok, melyek ellentmondásosnak tűnnek. Nem tartom megfelelőnek az ilyenkor bevetett erőltetett magyarázkodást. Szerintem a Biblia nem szorul ilyesféle kegyes védelemre.

A fontosabb üzenet azonban mindebből az, hogy az "ellentmondások" furcsa módon nem feltétlenül csökkentik, hanem akár növelhetik is egy irat megbízhatóságát. Egy kedves ismerősömmel, Jorsits Attilával beszélgettem ezekről a kérdésekről a közelmúltban. (Egyébként Attila blogját igencsak ajánlom azoknak, akik szeretik az exegézist!) A Lukács által írt Apostolok Cselekedetiben többször is olvashatjuk Pál apostol megtérésének és elhívásának történetét. A leírások nem egyeznek meg minden részletükben, ez már sokaknak feltűnt. De miért is gondoljuk, hogy ez csak nekünk szúrt szemet, ám egy olyan korrekt történész számára, mint Lukács, teljesen észrevétlen maradt? Lukács biztosan tudott róla, hogy a Pál megtéréstörténetét tartalmazó szakaszok nem fedik egymást száz százalékban. Ez a tény azonban láthatóan nem zavarta különösebben, noha ezzel mintegy tálcán kínálta fel a leírtakat a szkeptikusok kérdéseinek. Lukács megtehette volna, mégsem javította ki a szöveget, hanem meghagyta olyannak, ahogyan hozzá is eljutott. És éppen ez a korrektség az, amit egy hiteles szerzőtől és egy hiteles irattól elvárunk: egy olyan szövegtől, melynek tekintélyét nem feltétlenül a legapróbb részletekbe menő precizitás, hanem a szöveg tartalma és üzenete biztosítja. A hazugság éppen az lett volna, ha Lukács megmásítja a felhasznált forrásokat és más üzenetet hoz ki belőle, mint amiről az eredetileg szólni akart.

A "bibliai ellentmondások" gyakran félelmetesebb színben vannak feltüntetve, mint amilyenek valójában. Jelenlétük számomra egyértelműen utal a Szentírás emberi dimenziójára, mely akkor sem vált tökéletessé, ha Isten ihletését látom annak hátterében.

Tovább

A mítosz rehabilitációja és Isten küzdelme a szörnyekkel

Mircea Eliade

A néhány évtizeddel ezelőtt elhunyt Mircea Eliade meghatározó személyisége volt a vallástudománynak. Egyik művében azt írta: "a mítosz megértése egy szép napon majd a 20. század leghasznosabb felfedezései közé fog tartozni." . Úgy gondolom, Eliade tévedett, de nem kellett volna tévednie. A mítosz műfaja továbbra is vár saját újrafelfedezésére. Keresztényként persze felhördülünk és a fejünket csóváljuk, ha meghalljuk ezt a kifejezést: a mi hitünknek semmi köze a kitalált mesékhez! Vajon jogosak az érzelmeink?

Ha megfelelő definíciót keresnénk arra, hogy egyáltalán mit jelent a mítosz, válaszaink nagyban függnének attól, kiket kérdezünk. Az emberek többsége ugyanakkor már a kérdést sem teszi fel. A posztmodern kor jellegzetes bizalmatlanságával fordulunk minden premodern dolog felé, így a mítosz legtöbbünk fejében a valótlanság, a hazugság, és a kitaláció jelentésköreivel van összekapcsolva. (Egyébként az ókorban is lehetett ilyen jelentése: amikor Pál levelet ír Timóteusnak, megemlíti, hogy vannak olyan emberek, akik a mesékhez odafordulnak. Itt pedig a görög müthosz kifejezés szerepel).

A mítosz azonban sokkal több volt mesénél. Értelmezési keret volt, melyben elbeszéléseket helyeztek el, többek között azért, hogy az írásbeliség kora előtti kultúrák kincsei fennmaradjanak. Ezek a narratívák tehát üzeneteket közvetítettek, mondhatni egyfajta módon ókori adathordozónak bizonyultak, melyek képekkel feldúsított módon fontos tanításokat, népekre, kultúrákra, hitekre, vagy éppen az eredetre vonatkozó közléseket őriztek meg. Mivel a mítoszoknak funkciójuk szerint bizonyos igazságok áthagyományozása volt a feladatuk, nem volt elsőrendű szempont, hogy minden apró részletükben pontosak legyenek.

Rengeteget tudnék írni a mítoszok milyenségéről, működéséről és hogyanjáról, a kérdés azonban, hogy bennünket itt és most, a huszonegyedik században milyen érzésekkel tölt el, ha a mítoszokra gondolunk.

A válasz - az irodalom- és vallástudósokat, valamint a teológusok egy részét leszámítva - alapvetően lehangoló. Amellett, hogy a felvilágosult ember csak mosolyog a mitikus történeteken, azokat az emberiség gyermekkorába száműzi. Noha a 18. század második felében a mitikus iskolának nevezett teológusok (Eichhorn, Gabler és mások) minden racionalizmusuk ellenére pozitívan próbálták a mítoszt és annak a Bibliához való viszonyát meghatározni, a 19. században mégiscsak meghidegült a hozzá való viszony. Hugo Gressmann szerint a mítosz valami olyan dolog, amiben istenek szerepelnek, színhelye lényegtelen, költői gondolatvilágának pedig nem szabad nagy jelentőséget tulajdonítani.Gressmann azt mondta, a mítosz valójában kezdetleges tudomány, mert ugyanazzal foglalkozik mint a tudományok: betegség, halál, eredet, a világ keletkezése, természeti jelenségek - tele sok rejtélyesnek tűnő dologgal. A tudomány azonban jobb nála, mert kritikus és értékelő, precíz és pontos.

Hosszú távon a tudomány tehát legyőzte a mítoszt - leszámítva a gyerekeket és néhány butácska embert, akik képzetlenek és nem tudják megmagyarázni a villámlást. Ez az elég pökhendi hozzáállás erősen formálta azt a gondolkodásmódot, amiben én magam és azt hiszem talán mondhatom, hogy többségünk szocializálódott. A mítosz elleni "hadviselésben" olyan egyébként kitűnő teológusok is részt vettek, mint Von Rad vagy Karl Barth - utóbbi tudomást sem véve a vallástörténet eredményeiről lesöpörte a műfajt az asztalról.

Mára úgy tűnik azonban, bizonyos változások ezen a területen is elindultak. A vallástörténeti kutatások, a kulturális antropológia eredményei, filozófusok és teológusok egyaránt megmozdultak. Ahogy Czövek Tamás írja kiváló könyvében: "amíg vallás nélküli mítosz lehetséges, mítosz nélkül a vallás elképzelhetetlen". Ha keresztényként el tudunk szakadni attól a leegyszerűsítő hozzáállástól, hogy a mítosz a buta emberek meséje, aminek semmi köze a valósághoz, akkor azt hiszem megláthatunk bizonyos tényeket. Az egyik ilyen tény, hogy a bibliai időkben mindenki a mítoszok nyelvén beszélt. Ez alól a zsidóság sem volt kivétel. És bizony, ha undorodva is gondolunk erre a lehetőségre, a mítoszok nyelvezete, sőt gondolat- és képzeletvilága ott van a Bibliában. Mivel nem szeretném ezt a bejegyzést végtelenül hosszúra nyújtani, ezért csak egy rövid idézetet említenék a 74. zsoltárból, mely egyébként a heves vitákat kiváltó teremtés témakörét érinti. A zsoltáros egy ponton ezt írja Jahvéról:

"Hatalmaddal a tengert megnyitottad, a vizekben összezúztad a sárkányok fejét. A leviatánnak szétverted a fejét, s prédául adtad a tenger szörnyeinek." (Zsolt 74,13-14)

A zsoltár erőteljesen mitikus, szóhasználata, képi világa, gondolatvezetése egy az egyben mítosz. A babiloni narratívában Marduk, az Úr viharszekéren elindul Tiámat, a tenger ellen és legyűri azt. Az ugariti mitológiában Baál (a babiloni Marduk-Bél) a viharisten egy kegyetlen párviadalban legyőzi Jammot, a lázadó tengeristent. (Az ugariti szöveg egyébként utal a Leviatánra is, akit Anat, a hadistennő győzött le). A bibliai zsoltár szerzője ehhez nagyon hasonló megoldást használ: Isten a "tengeri anomáliák" felszámolásával bizonyította hatalmát, egyértelművé tette, hogy minden felett uralkodik. A mítosz nem egy színes mesét akar elénk tárni, melyben Jahve egyfajta szuperhősként sárkányokkal és szörnyekkel birkózik. Ez nem képregény. A zsoltár üzenetet közvetít, mely szerint Istenhez saját szövetségesei bizalommal fordulhatnak, mert a félelmetesnek tűnő elemek felett is uralmat gyakorol és képes segíteni. Nincs ebben az üzenetben semmi botrány, a mitikus forma ráadásul kiválóan közvetíti.

Lehet, hogy végül mégis igaza lesz Eliade-nek és a mítosz előbb-utóbb elnyeri méltó helyét az irodalmi műfajok között?

Tovább

Ember küzdj és bízva bízzál... vallás és coping

Az előző bejegyzésben úgy gondolom sikerült egy alapvetően örömteli tényre rámutatnom: a pszichológia átesett egy bizonyos léptékű paradigmaváltáson, melynek köszönhetően jóval pozitívabb módon viszonyul a vallásokhoz. Ennek ellenére még tartja magát az a makacs képzet, hogy a vallás csak a gyengéknek szolgáló mankó, amely a túlélést segítő egyik hatékony eszköz az élet viharaiban. Ennyi és nem több?

Orbitális közhely: az élet nehéz. A problémák és kihívások ráadásul nagyon változatos formákban érnek utol bennünket: balesetet szenvedünk, betegségek gyötörnek, stresszes helyzetekben kell helytállnunk, veszekedünk egymással, esetleg hozzánk közelállók szenvedései okoznak fájdalmat. Minden nehézségen túl ráadásul folyamatosan nyomaszt minket a tény, hogy egyszer meg fogunk halni, hátrahagyva mindent, amit felépítettünk. Ha az életet ilyen perspektívából szemléljük, mi sem természetesebb annál, hogy az ember állandóan törekszik olyan erőforrásokat találni, melyek az elviselhetetlenségben erőt nyújtanak számára. A fiatal felnőttkor és a középkor idején különösen hangsúlyos az életközépi krízis megjelenése, amikor a felnőtt sokat foglalkozik a halál gondolatával: egyrészt állandóan szembesül az idő gyors múlásával, idősebb ismerősei temetésére jár, egyre több betegség gyötri, másrészt tudatosodik benne, hogy saját életében valószínűleg utoljára érkezett el egy olyan ponthoz, amikor még van ereje dolgokon változtatni, esetleg valami hosszabb távú, nagyobb tervekbe belefogni.

Az életközépi krízis folyamatai külön bejegyzést érdemelnének - itt és most csak az életünkben zajló állandó küzdelem zaját akartam illusztrálni vele. Az ember tehát harcol magáért. A pszichológia pedig azt állítja, ennek a coping jelenségnek (vagyis megküzdésnek) számos stratégiáját dolgoztuk ki fejlődésünk során. A megküzdés egyik legklasszikusabb és legsikeresebb formája természetesen nem más, mint maga a vallás.

Kétségtelen, hogy a vallásos ember hite nagyon hasznos erőforrás a krízishelyzetekben. A hit, mint a megküzdés egyik stratégiája ráadásul rendkívül sokféle formában jelentkezik: vigaszt nyújt, személyes fejlődésre sarkall, elősegíti a másokhoz való kötődést, értelmet ad a szenvedésnek. A coping vizsgálata összetett és bonyolult jelenségeket tárt fel, ami az emberi magatartást illeti. Pargament kutatásai alapján három megküzdési modellt különített el: az egyik az önirányító, melyben az ember inkább magára, mintsem Istenre támaszkodik, a másik a halogató, amikor passzívan Istenre hárítja a felelősséget, míg a harmadik az együttműködő stratégia, melyben mindkét fél (Isten és ember) egyaránt megteszi a magáét. Utóbbit nevezhetjük a leghatékonyabb változatnak, mely ráadásul hosszú távon is gyümölcsöző. A problémában együttműködő ember a kontrollt Istennel megosztva küzd, így nem csak ura saját helyzetének, de nem érzi egyedül magát, mitöbb rádöbben arra is, hogy az életben vannak fontosabb dolgok, mint a saját jólétére irányuló törekvései. Az együttműködő megküzdési stílusnak tehát markáns személyiségformáló hatása van.

Mentálhigiénés szakemberek a fentiek alapos tanulmányozásakor alapos túlzásba estek, és elkezdték hangoztatni, hogy a vallás ezek után nem más, mint csupán a coping egy formája. Elképzelhető, hogy ennek hatására alakult ki az a közvélekedés, hogy hívő ember abból válik, aki gyenge és erőtlen, nem képes saját sorsa nehézségeivel megbirkózni, ezért egy spirituális álomvilágba menekül. Tudni kell azonban, hogy ezt az elképesztően szűklátókörű vélekedést ma már a pszichológia nem osztja! Ahogy Szenes Márta nagyon érdekes könyvében írja, a vallás leegyszerűsítése megküzdési folyamatra szerencsétlen és egyoldalú következtetés, mely figyelmen kívül hagy számos más paramétert. Természetesen a vallás hasznos mankó a megküzdéshez. Ezzel alapvetően semmi probléma nincs - gondolom senki nem menne oda egy mankót használó emberhez rápirítani, hogy milyen gyenge és ostoba, hogy ilyen segédeszközre van szüksége. Különösen annak fényében, hogy bizonyos értelemben mindannyian mankóra szoruló emberek vagyunk...

A vallás azonban jóval több megküzdési jelenségnél. A megküzdés ugyanis stresszes helyzetekre koncentrálódó folyamat, de szerencsére az élet nem pusztán ilyen helyzetekből áll. Egyértelmű tény, hogy a mélyen hívő ember a hitét nem csak szorultságában, hanem minden helyzettől függetlenül gyakorolja. A hit komplex jelenség, mely mankóként támaszt nyújt a bajban, de helyet keres magának a boldog pillanatokban, a pihenésben és ünnepekben, a családi nyaralásban és esküvőkön, vagy éppen a hétköznapok pergő szürkeségében is. Ha valaki szeretné kicsit közelebbről szemlélni működés közben az Istent megszólító és elkötelezett hit erejét, javaslom olvassa végig a zsoltárok könyvét! A százötvenedik forduló után széles panorámakép tárul majd elé örömről és bánatról, harcról és diadalról, bukásról és felemelkedésről, az érzelmek teljes skálájával! Azt hiszem érzékelni fogja, hogy a hit minden időpillanatban jelen lévő hatás az ember életében.

Egyet biztosan kijelenthetünk: tarthatatlannak nevezhető az a nézet, hogy hinni csak a gyengeség jele, a túlélés eszköze. Sokkal több annál.

Tovább

Ahogy a pszichológia látja a vallást...

Sigmund Freud

Régen ellenségek voltak, ma már közös irányzatuk is létezik pasztorálpszichológia néven. Nagyot fordult a világ a pszichológia és a vallások kapcsolatában, ez a fordulat pedig alapvetően biztatónak nevezhető. Háború és béke röviden: szerintem érdemes átgondolni mi is történt, és mihez lehetne kezdeni ezzel a pozitív helyzettel.

A pszichológia talán legnagyobb alakja, Sigmund Freud nagy fordulatszámmal forogna a sírjában, ha olyasmit írnék, hogy a kereszténység és a pszichológia közti elmérgesedett viszonyért csakis az általa képviselt pszichoanalitikus iskola a felelős. A helyzet nem ilyen egyszerű. A felvilágosodás korában meglódult tudományos fejlődés minden irányban kibontakozó tendenciát mutatott: mivel a tudomány semmit nem szívesen hagy ki vizsgálódásaiból, természetesen jelentkezett az igény, hogy ne csak a bennünket körülvevő világot, hanem magát az embert is elkezdje megfigyelni. Az 1860-as évek végén egy lipcsei orvos, Wilhelm Wundt írta ki először a világon élettani vizsgálatokra szánt laboratóriuma ajtajára a "pszichológiai labor" feliratot. Wundt tudományosan akarta kutatni (amennyire ez lehetséges) az emberi lélek megnyilvánulásait, hogy szükség esetén a "hibás működést" gyógyítani tudja.

Visszatérve Freudra, azért őt sem kell hagyni békében nyugodni, ha a vallás és hit kérdése előkerül. Az általa bevezetett tudattalan fogalma keretében a vallást a neurózis egy formájaként írta le, amivel érthetően nem aratott túl nagy sikert a keresztények köreiben. A bűn és bűntudat fogalmait az "ösztönkésztetések energiájának elfojtásaként" értékelte, ami komoly felháborodást váltott ki a keresztényekből. A pszichológiának ez a XX. századi periódusa a hitet egyébként is károsnak nevezte: a pszichológusok kifogásolták, hogy egy hívő az "Isten akaratára" való hivatkozással beletörődik a különféle problémákba, ahelyett hogy tenne ellenük valamit. A vallás és az egészség összefüggéseiről szóló kutatásokat elfogultsággal vádolták, kiemelve hogy a valamilyen hit felé elkötelezettek sokszor maguk előtt is titkolják pszichés problémáikat.

Gyökössy Endre

Az utóbbi évtizedekben azonban kifejezetten enyhült a viszony és a pszichológusok egyre több vizsgálat alapján arról győződtek meg, hogy az őszintén hívő emberek egészében véve egészségesebbek és mentálisan kiegyensúlyozottabbak a nem hívőknél. A hitüket gyakorlók esetében a halálozási arány sok betegségcsoportnál kisebb és általában is jobb fizikai állapotban vannak - részben ez a hitük által népszerűsített életmódnak köszönhető (például a mértéktelen ivás, a drogozás, és a dohányázás nem örvendenek nagy népszerűségnek a keresztények táborában). A hívők egyértelműen gyorsabban és sikeresebben heverik ki az élet nagyobb traumáit, amiben jó esetben egy egész közösség is segíti őket. Mindezek a példák természetesen csak az életmód és a testi-lelki egészség szegmensét érintik, de azt jól mutatják, hogy a pszichológia begyöpösödött véleménye a hit kártékonyságáról mára a szakmán belül kinőtt ruha lett, és sok pszichológus alapvető hozzáállását megváltoztatta.

A másik oldalról nézve, sok keresztény lelkész tudott hasznos dolgokat meríteni például a Carl Rogers-féle pszichoterápiából, ami az emberekkel való bánásmódot illeti. (Azt hiszem ez megérne egy külön bejegyzést is!). Kiderült, hogy a pszichológiára - bár lehet benne spekulatív elméleteket, rossz elgondolásokat, és téves megállapításokat találni - mégsem érdemes egy az egyben ördögöt kiáltani. A két terület - vagyis a pasztoráció és a pszichológia - egyfajta szintetizálásaként született meg a pasztorálpszichológia, melynek mifelénk talán legismertebb képviselője a már elhunyt Gyökössy Endre bácsi volt.

Személyes megjegyzésként mindehhez érdemesnek tartom hozzátenni, hogy az én véleményem is sokat változott a pszichológiáról. Noha továbbra is simán találok olyan témákat és területeket, melyek hallatán felszalad a szemöldököm, azt kell mondjam, van perspektíva ezen a területen. Ennek egyik alapja pedig az a tény, hogy bármennyire is utáljuk elfogadni, mi emberek úgy különbözünk egymástól, hogy közben rengeteg dologban nagyon is egyformák vagyunk: azonos helyzetekre legtöbben ugyanúgy reagálunk, azonos problémákat hasonlóan akarunk megragadni, és bizony azonos kérdések gyötörnek közel azonos életkorban bennünket. Egy olyan valaki, aki tisztában van ezekkel az azonosságokkal, és szereti a másik embert, közvetlen tapasztalatom szerint tényleg fel tud használni motívumokat és elveket a pasztorálpszichológia rendszeréből, hogy segítsen a lelkében tipródónak. A következő bejegyzésben szeretnék egy nagyon konkrét példát mondani erre, mely a hitünkkel foglalkozik!

Tovább

Becsippentünk?

Magam sem terveztem, hogy a bi-fi rovatot ilyen gyakorisággal frissítsem, de az elmúlt két hétben két külön csatornán is eljutott hozzám egy utolsó időkkel kapcsolatos állítás, mely ráadásul olyan dologgal fenyeget, ami a közeljövőben fog megvalósulni. Vagy inkább mégsem.

Májustól kezdve minden EU tagországon belül született csecsemőbe RFID mikrochipet fognak ültetni. Ez már nyilvánvalóan a közelgő antikrisztusi események előszele. Természetesen a most bevezetésre kerülő és  ártalmatlannak feltüntetett intézkedés mögött pokoli szellemiség irányítja a szálakat. A keresztények köreiben terjedő híresztelés egy honlapra hivatkozik, mely erről a májusi eseményről tudósít. Mihez lehet kezdeni egy ilyen elkerülhetetlenül közeledő fenyegetéssel?

Olvasni tudni kell - vagy tudni kellene...

Ne kerülgessük a forró kását: a pletyka nyilvánvaló butasága, miszerint egy egész Európát és emberek millióit érintő általános rendelkezésről csak egy eldugott vagy éppen néhány, finoman szólva is tendenciózus keresztény honlapon, illetve lánclevélben lehet értesülni, önmagában komolytalanná teszi az egész felvetést. A dolog pikantériája azonban mégiscsak a fenti képen általam piros nyíllal jelzett felirat, miszerint maguk a honlap készítői is a hoax kategóriába, azaz a valótlanságok közé sorolták a cikket. Ez pedig azt jelenti, hogy a testvérek egy része vagy figyelmetlenül olvas, vagy nem tudja mit jelent a hoax kifejezés. A tudatlanság és figyelmetlenség egyike is bőven elég a károkozáshoz.

A mikrochip beültetése sok más motívumhoz hasonlóan állandó és makacsul visszatérő elem a világvége hisztérikus várásához kapcsolódó keresztény retorikában. Se vége, se hossza a különféle brossúráknak, könyveknek és internetes anyagoknak, melyek arra figyelmeztetnek, hogy az antikrisztusi pecsétet oltással vagy más fondorlatos módon szeretnének bejuttatni az emberek testébe. Ezáltal a mikrochip, mint valami titokzatos, apró és ezért veszélyesnek tűnő szerkezet a modern technológiára épülő társadalom egyfajta szimbólumává emelkedett az egyházban. Természetesen azt, hogy egyáltalán mi az a mikrochip, hogyan működik és egyáltalán milyen következményekkel járna, ha valaki újszülöttekbe szeretné beültetni (különösképpen gondolva itt a garantálható hatalmas mértékű társadalmi felzúdulásra), már senki nem gondolja végig. Marad inkább az ismeretlentől - és nem létezőtől - való félelem.

Tovább