Mi lesz a kereszténységgel?

Nem vagyok filozófus, nem vagyok társadalomtudós, sem jövőkutató, próféta vagy látnok. Csupán átlagember vagyok, aki az előző bejegyzés néhány kommentje alapján elgondolkodott arról, vajon a teista vagy a naturalista irányba halad a világ? Mire számíthatunk: globális ébredés vagy világméretű hanyatlás következik a kereszténység történetében?

A kérdésfeltevés persze túl nagyratörő és ezért megválaszolhatatlan. Nem is gondolom, hogy egy egyszerű és gyors igennel vagy nemmel érdemes lenne lecsapni a feldobott labdát. Hozzáteszem, szívem szerint az ébredésre szavaznék: jót tenne ennek a világnak sok hiteles, lelkes és meggyőző keresztény. Ezzel még azok is rengeteget nyernének, akik egyébként nem kívánják Jézust követni. A hegyi beszéd erkölcsiségére alapozott, a felebarát szeretetét homlokterében tartó, reménnyel és hittel teli, bizakodó, erős házasságokban szerveződő társadalmi struktúra, melynek motorja az őszinte istenkeresés és bibliai megtérés, meggyőződésem szerint fantasztikus fordulatot lenne képes elhozni. Ezt a véleményemet arra alapozom, amit személyesen tapasztaltam és látok: az igazán megtérő emberek utcahosszal járnak a hit nélkül élők előtt.

A helyzet azonban nem ilyen rózsaszín. Ha végigrohanunk a történelmi előzményeken, alapvetően három nagy korszakot találunk a nyugati civilizáció múltjában. Kezdetben ugye vala a premodernitás kora. Ez volt az az időszak, melyben az egyház domináns szerepet játszott: hatalmi pozíciójában állva meghatározta a világ arculatát, sokszor nagyon rossz módon. Az embereket butaságban, sötétségben, elnyomásban tartotta. Az igazság az volt, amit a klérus közvetített. A kisemberek és adott esetben még az uralkodók is kénytelenül meghajoltak az egyház pressziója alatt. Kérdéses persze, ennek mi köze lehetett a bevezetésben felvázolt bibliai kereszténységhez... (Véleményem szerint az evangéliumiság nem nagyon hatotta át ezt a rendszert - nem véletlenül torkolltak az események a reformációba...)

A felvilágosodás beköszöntével a helyzet drasztikusan megváltozott. Beléptünk a modern korba. A kereszténységet bizonyos értelemben száműzték, a megismerés alapja és egyetlen hiteles forrása az emberi ész lett. Meglódultak a természettudományok, szinte határtalanná nőtt a bizalom az értelemmel kapcsolatban, míg a hit és az egyház egyre inkább háttérbe szorult, az előző korszakhoz képest kis túlzással marginalizálódott. Ahogy korábban a társadalmi alap az egyház és bizonyos értelemben a keresztény narratíva volt, a modern kortól kezdve a tudományos megismerés és az észbe vetett óriási bizalom lett a kiindulópont.

Aztán persze ez sem bizonyult igaznak. A mai, posztmodern kor eljövetele megmutatta, hogy a tudomány sem volt képes azt a csodát nyújtani, amit elvártak tőle. Az emberi értelem magasztossága két világháborúhoz, népirtáshoz, pusztításhoz vezetett, melyből a tudományos fejlődés is alaposan kivette a részét. A tudomány, mint egyfajta metanarratíva pont úgy megbukott, ahogy előtte az egyház. A posztmodern világ, amiben most élünk, éppen ezért alapvetően a bizalmatlanságra épül. Elegünk van a nagy, globális magyarázatokból - teljesen mindegy, hogy azok vallási vagy tudományos alapúak. A posztmodern azt sugallja, ne bízzunk meg az ilyesféle nagy rendszerekben, mert mindegyik csődöt mondott. Az igazság valahol személyes szinten, mindenki saját éltében keresendő.

Nos, elnagyolt áttekintésemben csak arra akartam rámutatni, hogy nekem úgy tűnik, egyik oldal sem találja meg a saját hangját a mai helyzetben. Amikor valaki "keresztény országot" meg "keresztény világot" vizionál, olyan, mintha a premodern korszakot sírná vissza, amit bizony régen magunk mögött hagytunk. Ehhez hasonlóan, amikor Dawkins vagy Dennett és a naturalisták szinte már a tudomány imádatára szólítanak fel, a már letűnt modern kor utáni sóvárgásuk bukkan elő szavaik mögül. Barátaim, mindkét forgatókönyv a múlté! Ideje lenne továbblépni.

De mi lesz a posztmodernből? Hova vezet ez az általános bizalmatlanság, amire a posztmodern épül? A kereszténység nyilvánvalóan vitában áll a posztmodernnel, ugyanakkor szerintem találhat benne kapaszkodópontokat is. Van már posztmodern gyülekezet, posztmodern apologetika és posztmodern igehirdetés. Igenis meg lehet ragadni a mai kor lehetőségeit, miközben távol tartjuk magunktól a buktatóit. A kereszténység jövője részben a mi kezünkben is van: ahelyett, hogy visszasírnánk a "régi szép időket" (adott esetben az első egyház légkörét), vagy állandóan vitatkoznánk a modern kor tudományával, akár arra is fordíthatnánk energiát, hogy a posztmodern talaján állva elkezdjük alakítani a saját jövőnket. Erre szeretnék majd egy példát mutatni a következő bejegyzésben.

Tovább

Beszédes számok, hallgatag egyházak

Mint tudjuk, a statisztika objektív, de az értelmezése nem az. Nem élek a számok bűvkörében, ennek ellenére figyelemreméltónak találom a 2011-es népszámlálási adatok vallásokra vonatkozó eredményeit. A statisztikát egy véletlen folytán találtam meg az interneten, és átfutva az adatokat azt gondolom, a hazai keresztényeknek nem sok okuk lehet az örömre - mármint ha az egyházak teljesítményét számokban mérjük...

A 2011-es népszámlálási eredmények valahogy mintha kevesebb figyelmet kaptak volna a kelleténél. A népszámlálás igen nagy publicitással zajlott, de az eredményeket ehhez képest már nem visszhangozták a falak. Egyházi fronton teljes szélcsend honolt, ám egy pillantást vetve az eredményekre, azt hiszem ezen senki nem csodálkozhat. A vallási hovatartozásra vonatkozó tartalmat illetően (noha a kérdésről több száz oldalas külön tanulmány is készült) egy villámgyors áttekintés után is érzékelhetővé válik néhány tény. Ám először lássuk nagyon röviden a számokat, legalábbis az ismertebb felekezetek tekintetében. Vajon mennyi tagja lehetett 2001-ben és 2011-ben az egyházaknak?

A számok még akkor is beszédesek, ha értelmezésükben számos dologra ügyelni kell. Nyilvánvaló például, hogy a Hit Gyülekezete sem 2001-ben, sem 2011-ben nem ennyi taggal rendelkezett (különösen irreálisnak tűnik a két szám közti differencia), ahogy a Magyar Pünkösdi Egyházhoz az egyháztörvény kapcsán igen sokan csatlakoztak, mondhatni kényszerből: az "igazi" pünkösdiek tehát kevesebben vannak. A történelmi egyházak esetében azt sem tudni, hogy mekkora a hitét valóban megélő, aktív keresztények rétege a statisztika mögött, és hányan voksoltak csak azért rájuk, mert egyfajta identitástudattal rendelkeznek gyermekkeresztségük, esetleg egyházi esküvőjük okán. No és persze mi lehet azzal a tömeggel, mely nem válaszolt a feltett kérdésre? Ki az, aki igazán, biblikusan éli meg a hitét? Mennyire vehető komolyan ez a felmérés?

Konkrét és minden porcikájában hiteles feleletet adni véleményem szerint lehetetlen. Ám bizonyos tendenciák érzékeléséhez a fenti számok elégségesek - és bizony beszédesek is. Ha az átgondolás kedvéért bizalmat szavazunk ezeknek a számoknak, annyi jól látszik belőlük, hogy a történelmi egyházak tíz év alatt kemény vérveszteséget voltak kénytelenek  elkönyvelni. A kisebb felekezetek pusztán a számok alapján valamennyire tartják magukat, sőt pici növekedést is mutatnak, ami azonban valószínűleg a törvényi átrendeződésnek köszönhető. A vallási kérdésre nem válaszolok tömege ugyanakkor jelentősen megnőtt.

Összegezve a fentieket, a magukat kereszténynek nevező egyházak stagnáló, vagy romló teljesítményt mutatnak Magyarországon. Nyilvánvaló, hogy ennek számos oka lehet, kezdve a kiöregedő gyülekezetektől, folytatva az egyház korszerűtlen és érdektelen válaszaival egészen a más világvallások és mozgalmak konkurrens jelenlétéig. Egy biztos: a történelmi múltra való hivatkozás, a hideg hagyományőrzés, és a száraz, doktrinális légkör konzerválása nem segíti a nagyobb egyházak boldogulását. Szép dolog a múltat megőrizni, de ez önmagában nem tapossa ki a jövőt. Persze az eredményeket figyelembe véve a természetfeletti erő jelenlétét, a nyitott és modern paradigmákat hirdető kisebbek sem mondhatják el magukról, hogy olyan lehengerlő fejlődést mutatnának. Főleg ahhoz képest, hogy sokuk szerint ők viszik az "ébredés" ügyét Magyarországon.

Ami a számok szerint legalábbis, még el sem kezdődött.

Tovább

Mitől jó egy vita, miért rossz egy veszekedés?

Az elmúlt húsz évben nagyon kevés vitában vettem részt, de annál több veszekedésben. A kettő nagyon hasonlónak tűnik, azonban mérföldek választják el őket egymástól. Ötleteljünk arról, hol húzódik demarkációs vonal a területek között!

Alister McGrath

Alister McGrath az egyik kedvenc teológusom a maiak közül. Unalmas angol embernek tűnik, ám ez a kimértség nagyon látványos előnye, amikor tudományos vitákba bocsátkozik. McGrath nagy kritikusa Richard Dawkins-nak, aki viszont nem fogja vissza magát és retorikáját tekintve ott becsmérli ellenfeleit, ahol éppen éri. Míg McGrath tipikusan vitatkozni akar, Dawkins veszekedni is hajlandó, ha a helyzet úgy hozza. Természetesen nem arról van szó, hogy a tudományos disputákban résztvevők cukorból lennének, és elsírják magukat, ha valaki a kelleténél erősebben fogalmaz velük szemben. Ám valószínűleg jól tudják, hogy az argumentum ad hominem-nek nevezett személyeskedés, mely a vitapartnert magát és bizonyos tulajdonságait célozza, több szempontból is elfogadhatatlan egy értelmes vitában. Nem csak azt mutatja, hogy az ilyen eszközt használónak nincsenek érvei, valamint képtelen értelmes ember módjára viselkedni, hanem elvonja a figyelmet az igazi kérdésekről is. 

Egyháztörténeti fronton az ilyesféle attitűdöt jól megtestesítették az egyébként korszakalkotó munkát végző reformátorok. Felcsapva egy történelemkönyvet például kiderül, hogy Münzer Tamás, aki egyébként sem finomlelkűségéről volt híres "lélektelen wittenbergi puhány"-nak és "Doktor Hazudozónak" nevezte Luther Mártont. Persze Luther is tudott radikálisan viselkedni. Gőgös szkeptikusnak minősítette Erasmust, kicsinyhitű embernek, akiben "az emberi minőség uralkodik az isteni fölött". Edward Lee válaszában mocsoknak nevezte Luthert és bocsánatkérésre szólította fel. A reformátor dühében végül az egész kereszténység ellen kikelt: "mossátok meg kezeteket ezeknek a bíborosoknak, püspököknek, pápáknak és a római Szodoma egyéb szennyedékinek vérében". Szép megjegyzésére Louvain pápapárti teológusai arra kértek mindenkit, hogy tekerjék ki a nyakát "a Sátán e fingjának, amelynek bűze az egekbe ér".

Minderre persze jogosan mondhatjuk, hogy a legnagyobb reformátorok is pont ugyanolyan emberek voltak, mint bármelyikünk: az ilyesféle adok-kapok előfordult a viták hevében. Hát nem az a lényeg, hogy megvolt a reformáció? Akkor meg kit érdekel mi történt? Valahol persze mindez így is van. A dolgok haladhatnak előre azért, mert egyébként értelmes emberek minősíthetetlen módon beszélnek egymással. Hiszen pont erről van szó: ha Luther meg a többiek képesek is voltak magukból kivetkőzve ostobán viselkedni, a változások szekere simán továbbhaladt volna a bunkóságok nélkül is. Az igazi mozgatórugók, a korszakalkotó felismerések és tézisek nem igénylik az emberi hülyeséget, nem azok miatt, hanem azok ellenére működnek. 

Visszatérve McGrathra, a napokban elém keveredett egy régi írása, amit nem fejeztem be, pedig megérdemelte volna. McGrath helyesen mutat rá, hogy egy nézet nem egyszerűen egy csokor vélemény, ami közül ha az egyik hibásnak bizonyul, akkor az egész épület összedől: sokkal inkább képlékeny és sokszor pontatlan hitelvek hálója, nagyfokú rugalmassággal. Ebből következőleg ha valaki egy vitában rámutat egy gyenge pontra, akkor ez tipikusan nem a rendszer elvetéséhez vezet, hanem átrendeződéseket hoz létre az adott terület belsejében. Nyilván minél komplexebb ez a terület, annál inkább képes az ilyen belső mozgásokra. Ha pedig ez így van, akkor talán érdemes felvetni a kérdést: vajon megfelelő stratégia a vitapartner megsemmisítésére törekedni, erőszakosan győzködve őt saját igazunkról? A válasz minden bizonnyal nem. Szerintem a vitákat a veszekedésektől ez az egyik, ami élesen elválasztja: a veszekedő célja leginkább az, hogy bármi áron keresztülvigye a véleményét a másik emberen, porig rombolva, legyőzve őt. A vitázó ellenben érvekkel operál azért, hogy a másik felet elgondolkoztassa saját álláspontját illetően. Nem meggyőzni vagy legyőzni akar, hanem változásra késztetni.

A másik ilyen pont, amit az évek során észrevettem, hogy a veszekedők képtelenek a vita tétjét és súlyát normálisan kezelni. Teljesen mindegy, hogy miről van szó. A fogkrém hatékony kinyomása a tubusból vagy az eredendő bűn egyformán súlyos problémák számukra ahhoz, hogy robbanjanak. Nekik a kérdés tétje mindig perdöntő, a döntést szinte végletekig leszűkítik egyfajta "vagy-vagy" választásra. Mindez persze az ehhez illő retorikát és vitakultúrát vonja magával. Az agresszív "térítők" ehhez hasonló technikával próbálják döntésre kényszeríteni a "világnézetében felpofozott", bizonytalan embert. A vitatkozók ezzel szemben képesek tolerálni a különféle kérdések súlyát, és nem csinálnak bolhából elefántot, sem elefántból bolhát: a témákat a megfelelő értéken kezelik. Ha tényleg fajsúlyos kérdésről cserélnek eszmét, akkor sem lehengerelni kívánják a másikat, hanem érzelmileg-mentálisan mindig szabadon hagyják a döntés lehetőségét.

Persze a hétköznapi eszmecserék nem tudományos viták, ám én úgy gondolom, a pódiumon zajló, érveken alapuló párbeszédet igenis le lehetne képezni a mindennapok szintjére. Normális vitához nem kell akadémikus magasságokban szárnyalni. Hát mi tart vissza ettől bennünket?

Tovább

Történetírás egykor és ma

Képzelje el a kedves olvasó, hogy megbízzák egy feladattal: írja meg a 2001. szeptember 11-i amerikai terrortámadások történetét. Hogyan fogna hozzá a munkához? Minden bizonnyal forrásokat kutatna fel, könyveket és újságokat bújna, dokumentumokat böngészne, archív anyagokat tekintene át, esetleg az egykori szemtanúkkal is beszélgetne. Az így felhalmozott források kritikus kiértékelése után pedig megpróbálna letenni valami olyasmit az asztalra, ami a lehető legprecízebben visszaadja az  események egymásutániságát. Nos, a Biblia szerzőitől ez a történettudományos logika meglehetősen távol állt: ők egészen más szempontok szerint gondoltak a múlt dolgaira. Hogyan írtak történelmet régen?

Kétségtelen, hogy a keresztény hit a történelemben gyökerezik, maga a Biblia pedig történeti kijelentés. Mégis fontos tisztázni, milyen lehetett az ókori zsidóság viszonya saját múltjához, és egyáltalán hogyan is gondoltak az ószövetségi időkben a történetírás fogalmára. Vajon amikor a bibliai szerzők krónikát készítettek őseik sorsáról, milyen szempontok szerint forgott kezükben az írószerszám?

Nos, először is fontos leszögezni, hogy a kutatók álláspontja szerint többnyire nem is beszélhetünk történetírásról a királyság kora előtti időkben. Dávid király uralkodásától indult el egy folyamat, melyben a zsidók elkezdtek reflektálni saját múltjukra, és feldolgozták azt a nyersanyagot, ami többnyire szájhagyomány útján konzerválódott az azt megelőző évszázadokban. Persze itt sem olyan történetírásra kell gondolnunk, amit a bevezetésben említettem: a krónikaírók nem szikár objektivitásra törekedtek, hanem teljesen más szempontjaik voltak. De miről is van szó?

Mindenekelőtt arról, hogy egészen más indítékból írták meg a múlt eseményeit, mint ahogy egy mai kutató tenné. Bennünket az érdekel, hogy rekonstruáljuk a múltat, kiderítsük mi hogyan történt, és ha lehet tényszerűen, elfogulatlanul olvasóink elé tárjuk az eredményeket. A bibliai szerzők alapvetően mást akartak. Izrael történetírása és érdeklődése a múlt iránt eleve nem tudományos, hanem vallási természetű volt. A krónikaírást az a hitbeli meggyőződés motiválta, miszerint Jahve cselekedett a választott nép történelmében, és ennek jelentőségét újra és újra ki kell emelni, az eseményeket pedig a hit fényében kell értékelni.

A mai történetírás a múltat a jelentől való különbözőségében mutatja nekünk, mint egyedi és megismételhetetlen epizódok sorozatát, melyek egyszer megtörténtek. Az ószövetségi történetírásban az emlékezésnek viszont az a célja, hogy jelenvalóvá tegye a régi eseményeket, ezzel bevonva az olvasóit, mintha a leírtak vele történnének meg. Ez a fajta paradigma valahol időtlenné is teszi a leírásokat. Az ókori zsidóság történelemszemlélete ráadásul olyan szempontból is korszakokon átívelő, hogy a múlt leginkább a jelen és jövő szempontjából érdekelte a szerzőket: így például joggal számítottak Isten szabadítására, hiszen a régiek elbeszéléséből tudták, hogy Ő egykor Egyiptomból is kivezette a népet.

Nagyon fontos, hogy az objektív történetírásban elválasztják a megtörtént dolgokat azok értékelésétől, ám a bibliai szemléletben leírás és értékelés összefonódik, más műfajokkal kiegészülve. Ezek az értékelések ráadásul több esetben a tényeknél is fontosabbak a szerzők számára. Ezért nem kell megütközni azon, hogy a bibliai krónikák nem csupán elbeszélések rögzítésére, hanem a figyelem megragadására és fenntartására is törekszenek. A mítosz és monda, valamint a szájhagyomány történetmesélős módszere remek alapanyagot kínált mindehhez. A mítosszal már foglalkoztam a korábbiakban, a mondáról még szeretnék írni, mert úgy látom, a mítoszhoz hasonlóan ez is egy félreértett műfaj.

Mindenesetre biztosan mondhatjuk, hogy az ókori Izraelnek egészen más szempontjai voltak, amikor az évszázadok alatt felhalmozódott hagyományait áttekintette és leírta. A fenti szempontokkal - melyek csak töredékét teszik ki a téma teljes spektrumának - persze nem azt minősítjük, hogy a krónikaírás célzatossága, a mitikus elbeszélések és mondani elemek mögött megtörtént vagy kitalált eseményekről írtak volna Izraelben, hanem a történetírás módszertanára tudunk rámutatni. Ahogy látom, a mai embernek (természetesen nekem is) egyáltalán nem triviális, hogy a régiek miként tekintettek a történelemre. Egyszerűen az egzakt, kritikus, tudományos szemléletben szocializálódtunk, ezt a kabátot pedig még ideiglenesen is küzdelmes letennünk. Nehéz "átállnunk" fejben egy mára letűnt paradigma kereteibe, ezért is fenyeget az a veszély, hogy a könnyebb utat válasszuk, és a mai történetírási megoldásokat kérjük számon a Biblia szövegén. A könnyebb út azonban nem jó irányba vezet...

Tovább

Félrelépésem története

Általában nem szoktam magamról és az életemről írni a blogban: nem vagyok én olyan érdekes, hogy megtöltsem az itt rendelkezésemre álló teret. A héten azonban megint kénytelen voltam azzal szembesülni, hogy az életem nem az én kezemben van. Egy rossz mozdulatnak köszönhetően ugyanis komolyabb balesetet szenvedtem.

Egy épület padlásszintjén pakoltam, ami önmagában véve nem számít különleges eseménynek. Munka közben elindultam a padlás egyik sarkában álló székcsoport felé, és a probléma ekkor történt. Ahogy a szék mellé léptem, a lábam alatti deszkák egy pillanat alatt összeroppantak, és megnyílt alattam a föld. Fel sem fogtam mi történik, egy másodpercen belül zuhanni kezdtem, közben magammal rántva egy kisebb törmeléket, kiszaggatva a szigetelőanyagot a padlószintből. A zuhanás néhány másodpercig tartott, ezalatt csupán egyetlen gondolatra maradt időm: óriási bajban vagyok, mely könnyedén végződhet teljes lebénulásommal vagy akár a halálommal is.

Mivel a következő emeleten alattam éppen egy fürdőszoba volt, a helyzet kilátástalannak tűnt, hogy valami puhára érkezzek. Mintegy három méter zuhanás után pont a derekamra landoltam, rá a csempére, fejemet pedig beveretem a radiátorba. Utóbbi természetesen azonnal vérezni kezdett, miközben elég erős fájdalmat éreztem a mellkasomban és a derekamban. Miközben emberek érkeztek segíteni, azt is tudtam, hogy képes vagyok önerőből felállni és sétálni, bár fejemből rendesen ömlött a vér. Ugyan egy kis kezelés után a vérzés elállt, egy órán belül ismét felszakadt a seb, úgyhogy végül egy sebészeten kötöttem ki. A fejemet össze kellett varrni, ám a röntgenfelvételek tanúsága szerint semmim nem törött el, még csak meg sem repedtek a csontjaim, ahogy belső vérzésre utaló jelek sem követtek!

Órákkal később visszamentem a helyszínre és megnéztem hova estem. Hülyén hangzik egy ilyen esés után, a körülményekhez képest mégis elképesztő szerencsésnek mondhatom magam! Bal oldalamon egy szék volt, hátam mögött a radiátor, pont mellettem jobbra pedig egy mosógép. Még a gondolat is elborzasztott, hogy bármelyikre teljes lendülettel a nyakammal vagy a gerincemmel rázuhantam volna. Én azonban pont a három közti kicsi, üres területre érkeztem, a lehető legkönnyebb utat választva. Fájdalmaim persze még most is vannak, de jelentősen enyhültek az elmúlt napokban.

Az ember ugye ilyenkor ösztönszerűen felteszi a "miért?" kérdéseket, amire rendszerint nem érkezik semmilyen felelet. Nem tudom Isten miért engedte meg, ami történt, de megkímélt egy borzasztó tragédiától. Ezt mintha más is megérezte volna, a következő napokban ugyanis hallgathattam a "valaki nagyon szeret téged odafenn" kezdetű mondatokat. Tényleg ez lehet a helyzet. Nem akarok magyarázkodni, teológiát gyártani a történtekhez, egyszerűen csak hiszek abban, hogy Isten még a "félrelépéseinkben" is velünk van.

Tovább

Háború és béke

Az erkölcsteológia soha nem tartozott a kedvenc diszciplínáim közé, de most muszájból foglalkoznom kell vele. Az etikai témák egyike a háború kérdését boncolgatja, mely az orosz-ukrán konfliktushelyzet miatt még itt lóg a levegőben. Mihez kezdjen egy keresztény magával a háborúval? Biblikus dolog fegyvert ragadni, vagy minden áron a békés megoldásokra kell törekednünk?

Valami frappáns felütéssel illene ezt az egészet kezdenem, de csak közhelyek jutnak eszembe arról, hogy a háború egy mocskos és rossz dolog, amelyben emberek halnak meg, nők, gyerekek, férfiak, öregek és fiatalok, katonák és civilek szenvednek leírhatatlan módon, sokszor a semmiért. A háború értékeket pusztít el, országok és nemzetek sorsát töri derékba, korszakokkal léptetheti hátra a benne résztvevő népeket, s még túlélőinek is feldolgozhatatlan mentális zavarokat, pszichés problémákat okozhat. Azt hiszem, minden normális emberben van valami, ami ösztönösen tiltakozik a háború ellen, még ha ezzel a tiltakozással ellentmondásba is keveredünk magunkkal. Mert próbáljuk bárhogyan is indokolni – szociális, gazdasági, vallási vagy politikai okokkal -, a háború létezésének végső metafizikai katalizátora mégiscsak a bűnös természetünkben keresendő. Abban, hogy az ember bár vágyik a békére, utálja már azt is, ha a mellette lévőnek más az ízlése, mint neki magának.

Áldás, békesség...

Én azt hiszem, Jézus alaphangon olyan karakter volt, aki nem kerülte a konfliktusokat. Nem tudott úgy leülni egy asztalhoz, hogy azzal ne botránkoztasson meg embereket, akiknek kertelés nélkül meg is mondta a magáét. Igaz, ugyanennyire állíthatjuk, hogy Krisztus nem lelte élvezetét sem az összeütközésekben. Legalapvetőbb tanításai és megnyilatkozásai mégiscsak a szeretettel és az ellenség felé gyakorolt megbocsátással állnak összefüggésben. Furcsa kettősségnek tűnik ez: Krisztus egyszerre hozott kardot és békét, támasztott ellenségeskedést és belviszályt, miközben minden értelmet felülhaladó nyugalmat is adott. Vajon egy ilyen ostoba világban lehetett volna másképp?

Kétségtelen, hogy maga a Biblia nem háborúellenes. Ám ez nem jelenti azt sem, hogy háborúpárti lenne. Az erőszak nem örömteli, de biblikus. Nem kívánok most elmélyedni az Ószövetség véres történeteiben (ezt éppen eleget teszik a kereszténység kritikusai), egy érzésem szerint fontos aspektusra azonban szeretnék rámutatni az erőszakkal kapcsolatban. Mégpedig arra, hogy az Újszövetség világában az állam jogrendet fenntartó tevékenysége elismertnek számított. A hatalom jó okkal viseli a fegyvert, ezen az okon pedig Isten jóváhagyása nyugszik. A fegyvert viselő állam alapvetően helyesen jár el, amikor akár erőszak árán is védelmezi a fennálló rendet – ebben implicit módon a háború lehetősége is benne rejlik. Természetesen mindannyian tudunk kivételekről, amikor az állam visszaél saját hatalmával, és egyfajta erőszakszervezetként olyanokat is büntet, akiket nem kellene. A diktatúra az diktatúra – itt és most azonban a normális üzemmenetről beszélünk. A visszaélések és a rossz történelmi tapasztalatok sem csorbítják az állam jogát, hogy lehetőségeivel helyesen élhessen.

Amire szerettem volna rámutatni, hogy az elvtelen és egyoldalú pacifizmus, mely a háború minden formája ellen fellép, valójában ezt az Istentől származó jogrendet is elveti, aminek fenntartásában azonban maga Isten érdekeltnek tűnik. A korábban már említett metafizikai alapállás, vagyis az ember bűnös természete azonban sok esetben nem teszi lehetővé, hogy ezt a jogrendet erőszak és konfliktus nélkül megvédjük, ami a helyzetet dilemmához vezetheti: keresztényként elhatárolódjunk az ilyesféle erőszaktól vagy támogassuk azt? Lázadjunk az állami erőszak ellen vagy mellé álljunk?

Mielőtt valaki félreértené, nem vagyok az az alkat, akinek viszket a keze a ravaszon. Gyűlölöm, utálom a fizikai erőszakot, teológusként csak a szám és billentyűzetem jár, de közben a légynek sem tudnék ártani. Nem vagyok ugyan pacifista, de tiszta szívből a béke pártját fogom, és képes vagyok még a Biblia erőszakos narratíváin is fennakadni. Elárulom, az ukrán-orosz válságban én az amerikai szépségkirálynők oldalán állok, akik elérzékenyülve rebegik mikrofonba a „világbéke” édeskés szavát. Nálam csak az utolsó utáni megoldás lehet egy háború.

Minden érzelmi felindulásom ellenére ugyanakkor naiv gondolatnak tartom az utópisztikus elképzelést, hogy az emberi erőfeszítések igazi békét hozhatnak. Ez még akkor is igaz, ha konfliktusos és romlott természetünk ellenére egyébként szeretjük a nyugalmat. Vannak helyzetek, amikor helyes lemondanunk a konfrontálódásról, de nem csak ilyen helyzetek léteznek. Különösen, ha ez a lemondás végül sokkal nagyobb problémához vezet. Nagy pofonok előbb-utóbb elcsattannak – nem lehet másképp.

Az egyik teológiai etikai műben négy pontban összegzik, hogy Ambrosius, Aquinói Tamás és Kálvin milyen elvek mentén próbálta körvonalazni a „jogos háború” fogalmát. Ezek az elképzelések megfontolandóak: az auctoritas principis, mely szerint egy háborúnak csak a törvényes hatalom lehet az elindítója, vagy a iusta causa (azaz jogos indok), mely igyekszik szabályozni a háború motivációs faktorait, illetve a háború korrekt hadviselési szabályainak rögzítése átgondolásra méltó irányelvek. Ám nagyon jól tudjuk, hogy ezek a szép elméletek a gyakorlat során gyorsan képesek szertefoszlani. A szemtől-szembeni küzdelem pszichológiájában már nem az elvek, hanem az ösztönök vezetnek.

Hogyan is legyen tehát: háború vagy béke? Én alapvetően utóbbira szavazok, kényszerűen elismerve, hogy előbbi néha képes kikerülhetetlenné válni. Annyit mindenesetre jó megjegyezni, hogy az ember mégiscsak az állandó békére szeret berendezkedni, állandó háborúra képtelen. Szeressük tehát inkább egymást gyerekek, és szurkoljunk az amerikai szépségkirálynőknek!

Tovább

A hatnapos teremtés művészi kompozíciója

Lassan már lerágott almacsutkának érzem, ha leírom: a teremtés hat napjának szó szerintisége vitatott kérdés a keresztény teológiában. Nem kívánok hosszas elemezgetésbe belefutni korszakokról, réselméletről és más teóriákról, inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a hatnapos kreacionizmus és az irodalmi értelmezés ebben a dologban legalábbis egyetért: a hat napot szó szerint hat napnak kell venni.

A két felfogás barátsága azonban ezen a ponton véget is ért. Míg a hatnapos kreacionisták alapvetően történelmi kronológiaként kezelik a szöveg hat napos leírását (azaz kis túlzással úgy is fogalmazhatunk, hogy Isten vasárnap "nekiállt világot teremteni", majd szombatig azt befejezte), addig az irodalmi értelmezést követők irodalmi szerkezetként látják a hat napot - még akkor is, ha a kozmogenezis sorrendje egybeeshet mindkét álláspont felfogásával. Utóbbi csoport a szöveg szimmetriájára hivatkozik - és szerintem nekik van igazuk. Miről van szó?

Képzelje el az olvasó, hogy építkezésbe fog: egy családi házat szeretne felhúzni frissen vásárolt telkén. A ház alapja már le van rakva, most tartunk a ház tulajdonképpeni kivitelezésénél. Hogyan fogunk eljárni? Nyilvánvaló, hogy először felhúzzuk a falakat, kialakítjuk a ház szerkezetét, a szobákat, aljzatbetonozást végzünk, szerelvényezünk, festünk, hideg- és melegburkolatokkal látjuk el az épületet. És ha mindennel végeztünk, csak ezután jöhetnek a bútorok, szekrények, polcok, lakberendezési tárgyak. Igen, ezek a lépések időben is követik egymást, alapvetően azonban logikai sorrendet takarnak, a kivitelezés metódusát tárják elénk. Nem azért nem csináljuk másként, mert időben ez lehetetlen lenne. Azért teszünk így, mert másként nem lenne logikus házat építeni. Úgy is fogalmazhatunk: elsőként kialakítjuk a tereket, megalkotjuk az élethez szükséges kereteket (szobáinkat), majd ezeket a kialakított tereket feltöltjük elemekkel.

A Genezis teremtésleírása pontosan ilyen szimmetrikusnak tűnik. Hat napról beszélünk, melyből az első három napot joggal nevezhetnénk a "szétválasztás műve" jelzővel, míg a második három nap a "benépesítés műve" nevet kaphatná. A teremtés hat napja tehát valahogy így alakul:

Első nap: világosság és sötétség
Második nap: égbolt, alsó és felső vizek
Harmadik nap: szárazföld és tenger, növények
Negyedik nap: égitestek elhelyezése
Ötödik nap: tengeri állatok, madarak elhelyezése
Hatodik nap: szárazföldi állatok, ember

Színekkel próbáltam jelölni az egymással összetartozó napokat. Az irodalmi értelmezés szerint tehát Isten először - ahogy egy ház építésénél mi is eljárunk - megalkotja a tereket, a kereteket, majd később betölti azokat teremtett dolgokkal. Az első naphoz az égbolti szférák tartoznak, amihez a negyedik napi elemek, az égbolt elemei tartoznak. A második nap a vizekről szól, amihez az ötödik nap elemei illeszkednek. Végül a harmadik nap a szárazföldre összpontosít, melyhez a szárazföldi élet való. Isten "bebútorozza" a teremtett világot és kulcsrakészen átadja a saját képére és hasonlatosságára teremtett alkotásának: az embernek.

Ez az irodalmi keret több szempontból is jobb a hatnapos kreacionizmushoz képest. Mindenekelőtt olyan szimmetriára hívja fel a figyelmet, mely nem erőltetett, hanem természetes módon következik a szöveg szerkezetéből. Ahogy Blocher írja, a fenti szerkezetben "nem okoznak értelmezésbeli nehézséget" a két teremtéselbeszélés (Gen 1 és 2) közötti sorrendbeli eltérések sem. Végül nem kell felesleges tudományos spekulációkba és magyarázatokba bonyolódni az égitestek teremtésével kapcsolatban: bár a kreacionizmus megteszi ezt, az irodalmi értelmezési keretben ez szükségtelen. A Napnak a negyedik nap "rublikájában" kell szerepelnie, mert a fenti szerkezetben nem is lehet máshol! Ez azonban irodalmi elrendezés és nem tudományos, melyben a sorrend kötöttsége magából a kompozícióból következik.

Blocher józanul felhívja a figyelmet, hogy az irodalmi értelmezést nem szabad azért elfogadnunk, mert kényelmes: mellette voksolni akkor tisztességes, ha maga a szöveg kínálja ezt a lehetőséget. A szöveg pedig bizony ezt kínálja. Bevallom őszintén, ez a fenti szimmetriára alapozott szemléletmód még mindig meglep eleganciájával. Nem igénytelen, nem kerüli meg a tisztességes átgondolást, de mentes minden erőlködéstől és kényszeres magyarázkodástól, ami sokszor jellemzi a teremtés leírásának értelmezését. Ráadásul olyan jelenség, ami még mindennapi tapasztalatunkkal és gyakorlatunkkal is egybevág: aki építkezett valaha, tudja hogy így van.

A bibliai szerző igazi művész volt. Precízen, átgondoltan és csodálatra méltóan komponálta meg a szöveget, akár egy zenemű kiváló darabját. Azt hiszem a sok vita mellett újra és újra érdemes erre felhívni a figyelmet!

Tovább