Középpontban az Eszkhatosz - eszkatológia (1)

Az előző, talán kissé paprikás hangulatban megírt bejegyzésemben már pedzegettem, hogy kevésnek tartom bírálat alá vonni az eszkatológia terén uralkodó áldatlan állapotokat. Éppen ezért megpróbálom leírni talán kissé fésületlen gondolataimat a világ vége kapcsán (mégpedig sok részben - ebből sorozat is lehet akár), de ezt nem teológiai értekezésnek szánom, hanem sokkal inkább hangos gondolkodásnak. Kezdjük az elején, mégpedig annál a kérdésnél, egyáltalán mi is a lényege az eszkatológiának!

Culver azt írja, hogy a teológus hallgatók szeretik az eszkatológia szót használni. Nem pontosan értem, mi szeretnivaló van rajta, mindenesetre a görög eszkhaton magyar jelentését valóban sokan szeretik használni: a szó annyit tesz, mint utolsó, legutolsó, végső. Ha előszedném dogmatikai tanulmányaimat, akkor az eszkatológiát a rendszeres teológián, illetve a dogmatikán belül találnám, mint ami az utolsó időkkel, a világ lezárulásával és az ezekhez kapcsolódó problémákkal foglalkozik.

Ennél azonban sokkal fontosabb feltenni a kérdést, vajon hova kell helyezni a súlypontot az eszkatológiában? Ha valaki képes félretenni a bizsergető "világvégés" könyveket, lapokat, honlapokat, csakhamar felfedezi majd, hogy az eszkatológia célirányos terület. Egy konkrét cél felé mutat, még pontosabban egy személyre és egy vele kapcsolatos eseményre kíván fókuszálni. Az ókori egyház nagyon jól tudta ezt, ezért nem csupán az utolsó dolgokkal (eszkhaton), hanem magával az Utolsóval (Eszkhatosz) foglalkozott. Ama bizonyos Utolsó pedig természetesen Jézus Krisztus.

Az igazi eszkatológia nekem Jézusról szól, Jézusra hívja fel a figyelmet, Jézusra összpontosít. Ha a szemem nem csal, a Jelenések Könyve is azzal a megállapítással kezdődik, hogy minden amit a szövegben olvashatunk, Jézus kijelentése. A könyv vele startol, azokról a körülményekről tájékoztat, melyek Krisztus második eljövetelével kapcsolatosak, és vele is zárul. Ez persze nem azt jelenti, hogy tilos a különféle egyéb részletek mibenlétéről kérdéseket feltenni vagy agyalni róluk - de számomra legalábbis trivialitásnak tűnik, hogy az utolsó idők igazi tőkesúlya az Eszkhatosz személye és visszajövetele köré épül.

Mindez túlságosan egyértelmű? Sokaknak mégsem az. Ha megnézünk néhány honlapot, ami elvileg az eszkatológia körébe tartozik, alig találjuk meg Jézust. Az egyiken arról olvasok, hogy jön az agyba ültethető chip, alakulóban az Európai Egyesült Államok, a másikon azt látom, hogy a legfontosabb témakör a hamis próféták és a katolikus egyház. Nem kívánom megismételni az előző bejegyzést, de arra szeretnék rámutatni, hogy az a jelenség, amit ma eszkatológiának neveznek, többet foglalkozik az Antikrisztussal, mint az igazival. Pedig a helyes eszkatológia eredetileg Krisztusról szólt. Noha a Szentírás nem palástolja, hogy az utolsó időkben súlyos események bekövetkezésére lehet számítani, ezeket nem a riogatás, sokkolás, pánikkeltés szándékával hangsúlyozza, hanem azért, hogy célirányosan rámutasson, miként vezetnek el az események az  Eszkhatosz eljöveteléig.

Sűrűn kérek elnézést azoktól, akik unalmasnak és egyértelműnek találták a bejegyzés mondanivalóját. Mégis azt gondolom, meg kellett határoznom a vaskályhát, ahonnan együtt sétára indulunk. Nem vagyok én jobb ember másnál. Számomra is csak az garantálhatja, hogy a különféle témák átgondolásakor ne csússzak el mindenféle eszement irányba, ha meghatározom a téma origoját, ahova minden egyes kalandozás után vissza kell térnem.

Végkicsengés (1): az eszkatológia lényege, célja, közepe az Eszkhatosz, azaz Jézus maga és az Ő visszajövetele.

Tovább

A világvége meg én

Sok-sok évvel ezelőtt mutatták be az akkor még fiatalabbnak kinéző akciósztár, Bruce Willis (magyar hangja: Dörner György) „Armageddon” című filmjét. Egy villamoson utazva hallottam, ahogy két srác beszélgetett arról, el kellene menni moziba megnézni a filmet. Egyikük lemondó sóhajtás után megjegyezte: nincs neki erre ideje, majd megnézi élőben.

Valahogy így vagyok mostanában én is a világvégének nevezett szuperprodukcióval. Őszintén szólva, elegem van belőle, meguntam, a sarokba akartam hajítani és elfelejteni, de olyan kegyességi irányzathoz tartozok, ami ezt nem engedi. Legszívesebben azt mondanám, mint a srác a villamoson: majd ha itt lesz, megnézem élőben. Tőlem aztán jöhet, de ha lehet, legyen gyors és fájdalommentes.

Egyelőre azonban nem akar jönni. Nem érzem azt, hogy a világvége közeledne, inkább azt érzem, emberek közelednek felém a világvégével. Házhoz hozzák nekem, mintha valaki arra kényszerítene, hogy menjek el a tékába és vegyem ki Bruce Willis fentebb említett, egyébként bűnrossz filmjét. Keresztény emberek világvégével házalnak, sőt menedzselik, siettetik és propagálják azt. Ők még nem unják. Fáradhatatlanul festik az ördögöt a falra, riogatnak földrengéssel, mikrocsippel, Antikrisztussal, csiribiri zabszalmával. Minden globálisabb politikai, vallási, társadalmi döntés mögé világháborúkat, vérszagot, és hitehagyást vizionálnak, mely azzal a jólesően bizsergető érzéssel tölti el őket, hogy átlátnak egy hatalmas összeesküvést, ami pillanatokon belül a nyakunkba zúdul. Keresztény berkekben a világvége lett a kisember olcsó doppingszere, amiből sosem lehet túl nagy adagot beadni, de könnyű függővé válni tőle. A világvége hiperaktív terület, állandóan izzásban kell tartani, pumpálni kell bele a sok sötét ostobaságot, nehogy kialudjon a tűz – mert akkor vége a jól eső bizsergésnek, lehet visszamenni dolgozni, ráébredni arra, hogy még nincs itt a mennyország, még muszáj valamit letenni az asztalra.

Nos, én ezek elől menekülök. Nem azért teszek így, mert félek tőle, erre azt hiszem nincs okom. A világvége nem félelmetes: ha jönni fog, akkor jönni fog. Ezek az emberek azonban félelmetesek. Bármennyire is nehéz komolyan venni amiket állítanak, mégis képesek olyan hatásokat generálni maguk körül, melyek letörik az embert. Saját gyengeségem, belátom, de évek óta kerülöm az eszkatológiát. Nem olvasom sűrűn a Jelenések Könyvét, társasági beszélgetésben is azonnal elhallgatok, ha az utolsó időkről van szó. Abban bízok, ha nem foglalkozom vele, talán alábbhagy a dolog, csillapodik a buzgalom, de az elmúlt években ez a feltevésem az egyik nagy tévedésemnek bizonyult.

Már csak emiatt is kezdek új elhatározásra jutni. Kevés lepermetezni a gazt, ültetni kell hasznos növényeket is. Nem elegendő felhívni a figyelmet a világvégés buzgalmárok képtelenségeire, ezzel párhuzamosan értelmes módon kell foglalkozni az eszkatológiával. A világvége kérdésének legnagyobb tragédiája, hogy hatalmas szellemi roncshalom alá van temetve, amit mi hordtunk össze saját magunknak. Ebből próbálok némi ízelítőt adni Bi-Fi rovatomban. Nevetünk és sírunk rajtuk egyszerre, de sem a nevetés, sem a sírás nem pótolhatja a komolyabb átgondolást. Kár lenne elfeledni, hogy a nagy halom hulladék alatt megtalálhatóak fontos kérdések is, melyekről lehetne higgadtan, értelmesen, óvatosan beszélgetni. Amolyan normális ember módjára.

Azt hiszem lefújom a port néhány teológiai műről, ami eszkatológiával is foglalkozik. Felütöm a Szentírás utolsó könyvét és nekifutok még egyszer. Nem teszek fogadalmat, hogy most jobban fog sikerülni, de talán csak közelebb kerülünk egymáshoz, a világvége meg én. Hacsak közben el nem jön az igazi értünk.

Tovább

Gyülekezet, házicsoport... vagy még az sem?

Életemben a legkisebb olyan közösséget, mely magát gyülekezetnek nevezte, Budapesten találtam. A mindössze négy főt magába foglaló formáció egy átlagos tízemeletes panel piros liftjében is kényelmesen elfért volna. Röhejesnek hangzik, ám egyáltalán meghatározható az, hol kezdődik és meddig tart a helyi gyülekezet?

Veszélyes dolog mérni a mérhetetlent: a helyi gyülekezet fogalma pedig a mérhetetlen fogalmak közé tartozik. Nem olvashatunk egy kerek egész szabályt azzal kapcsolatban, hol kezdődik és meddig tart az a közösségi forma, amit gyülekezetnek nevezünk. Talán azért nem, mert nincs értelme szabályt felállítani, talán azért nem, mert trivialitás volt a bibliai időkben - de az is elképzelhető, hogy nem ez a kérdés foglalkoztatta az első keresztényeket az ősegyház ideje alatt.

Mindenesetre ha gyülekezetről beszélünk, lépten-nyomon felhangzik Máté evangéliumának ismert mondata, ami mintha csendes összekacsintás keretében mégis ökölszabályként működne a keresztények köreiben:

"Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben: ott vagyok közöttük." (Máté 18,20)

Akkor tehát kettő vagy három. Sokak meggyőződése szerint ez lenne az alapvető létszám, amit újszövetségi értelemben már gyülekezetnek nevezhetünk. Valóban erről van szó? Hát hány fő kell egy igazi ekklésziához? Ha nincs is pontos definíciónk, lehet gondolkodni a kérdésről. Tertullianus még úgy gondolta, két vagy három ember már alkothat gyülekezetet, Culver viszont azt írja, hiába hivatkoznak kedves testvérek a fenti igére,  nem elég három ember, hogy gyülekezetről beszéljünk. A kontextus is ezt a véleményt erősíti meg: látható, hogy Jézus kijelentése a gyülekezeti fegyelmezés kapcsán hangzik el, amikor a közösség egyik "vétkes tagját" szükséges helyreigazítani. John Gill szerint három ember együttes jelenléte sem teljesíti a Jézus által említett "egyházfegyelmi" tanácskozás kritériumát, hiszen a szöveg arról beszél, rajtuk kívül - végső esetben - a gyülekezet elé kell vinni a problémás ügyet. Krisztus kijelentése tehát eleve nagyobb létszámot feltételez. Egész pontosan, minimum tíz főt, hiszen ennyi kellett az ókoriak világában egy zsidó gyülekezet működéséhez a zsinagógákban.

Persze a kérdés más oldalról is megragadható. Az ismert és sokak által vitatott karizmatikus bibliatanító, Derek Prince (függetlenül attól, hogy valaki egyetért vele vagy sem) határozott lendülettel írja le véleményét, hogy Isten városonként csak egyetlen gyülekezetben gondolkodik. Becsületére legyen mondva, hogy elismeri: nagyon idealista ebben a kérdésben. Prince meghatározása szerint "a helyi gyülekezet, az egyetemes gyülekezetnek egy adott helyen élő tagjait" jelenti. Teljesen mindegy tehát, hogy száz darab három fős, vagy három darab száz fős közösség működik egy jól körülhatárolható földrajzi területen, mert Isten az egészet egyetlen helyi gyülekezetnek látja odafentről. Prince érvelése szerint az Újszövetség egyszer sem beszél többes számban gyülekezetekről egy városban, de tartományi méretben sem említ egy "numero egyes" közösséget. A helyi gyülekezet vagy egy ház vagy egy város a bibliai kontextusban. Ma azt látjuk, hogy egy nagyobb városban sok helyi közösség működik saját vezetőkkel. Az Újszövetségben Prince szerint a terv az volt, hogy egy városban egy helyi gyülekezet funkcionáljon sok vezetővel.

A különbség nyilvánvaló: Culver és Gill modelljében a néhány fős formációk partizánakcióknak tekinthetők vagy egy induló kezdeményezés első lépéseinek, de semmiképpen nem annak, ahogyan az élet rendje szerint a helyi gyülekezeteknek működniük kell. Prince hipotézise már olyan keretet kínál, melyben a kicsi csoportok is teljesen követik az újszövetségi mintát, amennyiben a város összes keresztényével együtt látja őket Isten. Nyilvánvaló, hogy ez csak kétféle vélemény: ekkléziológiai szempontból fel lehet vázolni többféle más koncepciót is. 

A témát azért is vetem fel, mert sokszor ambivalens érzéseim vannak vele kapcsolatban. Azt hiszem sok előnyét és hátrányát látjuk annak, ha egy közösség túl kicsi vagy túl nagy. Meglehet, nincs igazam, de a szívem mégis a kisebbek felé húz. Lehet, hogy döntésemben van egy adag érzelgős sajnálkozás is, hogy a kisebbségben lévő, jelentéktelennek és aprónak tűnő közösségeket akarom felkarolni, akik a félelmetesnek látszó nagyobbak csizmái között hangyaként szaladgálnak. Ugyanakkor be kell ismernem, öregedő fiatalként egyre inkább érzékelem a legendás Genesis együttes népszerű slágerében megbúvó igazságot: "too many people making too many problems". A kisebb közösségek átláthatóbbak, a feszültségek és a koordináció talán valamennyivel kezelhetőbbek egy mammutvállalatként működő tömeges csoporthoz képest. Tömegben nekem nehéz személyesnek lenni, nehezebb tisztelni és nehezebb szeretni is. Mindezt úgy írom, hogy tisztában vagyok a nagyok erőforrásainak szinte korlátlan méreteivel, grandiózusságukban rejlő erejükkel és tágabb lehetőségterükkel egyaránt.

Tovább

A Disney-mesék sátániak?

Egy kedves ismerősöm hívta fel figyelmemet arra a videóra, melyet már majdnem huszonnyolcezren néztek meg: a felvételen egy vehemensen beszélő férfi arról próbálja meggyőzni közönségét, hogy a Walt Disney nevével fémjelzett mesebirodalom tulajdonképpen sátáni propaganda, mely a gyermekeink ellen irányul. Tényleg félnünk kell a Kis Hableánytól vagy éppen az Oroszlánkirálytól?

"Amelyik gyerek ma megnézi az Oroszlánkirályt, az a holnap gyilkosa lesz" - figyelmeztet a videóban szereplő férfi, majd a különféle Disney produkciók elemzése után végül hozzáteszi: "Adok egy tanácsot Jézus nevében... Pusztítsd el ezeket a videókat!".

A film állításai szerint az olyan klasszikus mesék, mint a Kis Hableány pornográfiára bátorítja kis nézőit (amennyiben észreveszik az egyik DVD-kiadás borítóján látható fallikus szimbólumot), a Pocahontas pedig kifejezetten pokoli erőket idéz meg: az ismert és népszerű indiánlány neve ugyanis azt jelenti: "a mélység szelleme". Ha valaki a Pocahontas nevet kiejti a száján, ezzel máris diabolikus hatalmakat mozgósít. Végül azt is megtudhatjuk, hogy az Oroszlánkirály című mese rendezője, John Smith homoszexuális volt, aki nőies mozgású oroszlánt rajzoltatott a produkcióba - ezzel népszerűsítve a másságot az ártatlan és szexuálisan is manipulálható gyerekek körében.

Mit is mondhatna ezek után egy aggódó keresztény szülő, aki nyilvánvalóan arra törekszik, hogy megmentse gyermekeit az ördögi hatásoktól? 

Bevallom őszintén, soha nem voltam nagy rajongója Walt Disney mesebirodalmának. Jogosnak tartok feltenni olyan kérdéseket, melyek kritikus szemszögből viszonyulnak a mesefilmekhez. Vajon a Disney által megformált és népszerűsített, sokszor sziruposan édeskés és negédes történetek pedagógiai értelemben mennyire hasznosak, és milyen értékrendet kínálnak a gyerekeknek, amivel nézőként azonosulniuk kellene? Mire neveli és mire nem a gyerekeket Disney mesevilága?

Válaszoljunk azonban bármennyire is elítélő módon ezekre a kérdésekre, fontos különbséget tenni a giccs és a démoni, az értéktelen bizsu és a durván erkölcstelen között. Ha egy Disney mesével kapcsolatban valaki úgy dönt, hogy az haszontalannak tekinthető a gyerekek kognitív fejlődése szempontjából, az még nem azt jelenti, hogy a film ördögi. A rossz filmek egyszerűen csak rossz filmek - kénköves pokol nélkül is.

Ami azonban rosszabb a rossz filmeknél, hogy a videón szereplő öltönyös fiatalember tárgyi tévedéseket halmoz egymásra. Pocahontas nevének jelentése póheten nyelven "kis ledér" (és nem a "mélység szelleme" - ami egy indián esetében egyébként sem lenne túlságosan meglepő...). Ez a név ráadásul egy becenév volt, a lányt eredetileg Matoaka-nak hívták, ami "játékos kedvűt" jelent. Az igazi, történelmi Pocahontas nemhogy démonizáltnak, hanem kifejezetten hősnek tekinthető. Amikor egy bizonyos John Smith kapitány Észak-Amerikába érkezett, az általa vezetett expedíció összes tagja a powhatan indiánok fogságába került. A törzsfőnök minden angolt kivégeztetett, John Smith pedig csak azért élte túl a kivégzést, mert az akkor 12 éves Pocahontas a saját testével akadályozta meg a vérengzést. Legyen akármilyen is a Disney mesefilm, ami valószínűleg feltupírozott módon romantikus történetet fabrikált a történelmi tényekből, azért a pokoli és ördögi jelzők használata ebben az esetben különösen nagy ostobaságnak tűnik.

Nagyjából ugyanakkorának, mint valakit a jövő gyilkosának nevezni azért, mert megnézi az Oroszlánkirályt. A leírhatatlanul buta túlzás mellett itt ismét tárgyi tévedésre bukkanhat a figyelmes szemlélő. Az Oroszlánkirály nőies oroszlánjának rendezője ugyanis - a videó állításával szemben - nem John Smith. Mindössze másfél perc utánajárást követően az is kiderül, hogy ilyen nevű ember nincs is a stábtagok között: a filmet Roger Allers és Rob Minkoff rendezte. A filmhez semmilyen John Smith-nek nincs köze, nemcsak a produkció első, de másik két részében sem.

A sok primitív butaságot látva óhatatlanul felmerül az emberben a kérdés, vajon az öltönyös fiatalember miért áll ki mások elé olyan információval, melynek láthatóan maga sem járt utána? Vajon mitől kell féltenünk a gyermekeinket inkább: a Kis Hableánytól vagy Miki egértől, vagy olyanoktól, akik Jézus személyét tekintélyként maguk előtt tartva ijesztgetik a sokszor jóhiszemű és naiv hívőket?

Tovább

Hogyan fejlődik a hitünk velünk együtt?

Szinte közhelynek számít a valláspszichológiában: az ember hite változik és fejlődik, mégpedig születésétől kezdve haláláig. Máshogy éli meg a hitét egy ötéves és egy kamasz, egy fiatal felnőtt és egy aggastyán. Ezt a hitfejlődést több kutató is megpróbálta leírni, akik közül a talán legismertebbről – James Fowler hitfejlődési elméletéről – már tettem említést egy korábbi bejegyzésben. Ám nem Fowler modellje az egyetlen lehetséges megközelítés. Szeretnék bemutatni egy másik, szerintem igencsak érdekes alternatívát.

Fritz Oser

Fritz Oser, aki a vallásos ítéletalkotás elméletét kidolgozta, több száz embernek adott fel agyafúrt fejtörőket, melyek közül a legismertebb a „Pál-paradoxon” néven is említhető történet. Képzeld el, hogy van egy fiatal férfi, akit Pálnak neveznek. Pál éppen most fejezte be az egyetemet, van egy gyönyörű mennyasszonya, a nagybetűs életre, a házasságra, a karrierre készül. Mivel sikeresen lediplomázott, szülei egy külföldi jutalomúttal ajándékozzák meg, amire egy repülőre felszállva el is indul. Ám mindjárt az út elején iszonyú helyzetbe kerül.  A repülőgép motorjai ugyanis menet közben felmondják a szolgálatot és a gép orral a föld felé fordulva zuhanni kezd. Pál agyán átfut eddigi élete és fogadkozni próbál: ha Isten segít rajta, feladja a nyugati kényelem minden lehetőségét, és elmegy a Harmadik Világba szegényeket ápolni. Ha mennyasszonya nem követi ebben, akkor is kitart elhatározása mellett, amennyiben életben marad. Pál alig fejezi be elmélkedését, a repülőgép becsapódik, ő pedig egyedüli túlélőként csodás módon életben marad! Visszatérve a normális kerékvágásba azonban hamarosan elképesztő ajánlatot kap: mivel kiválóan fejezte be az egyetemet, az egyik legremekebb munkahelyen hozzáférhet egy szuper álláshoz, ami egész jövőjét megalapozhatja. Ez a jövő ráadásul nem csak őt, de mennyasszonyát is érinti…

A kérdés, amit ezután Oser feltett klienseinek: mit tehetett a történetben szereplő Pál? Elfogadta vagy elutasította az ajánlatot? Ragaszkodjon Istennek tett ígéretéhez vagy gondolja meg magát? Egyáltalán, milyen következményekkel számolhat egyik vagy másik esetben? Oser telhetetlen kíváncsiságát jól kifejezi, hogy nem állt meg a történetszövésben ennél a pontnál. Amint a kísérletében résztvevő kliensek választ adtak az előző kérdésekre, tovább gördítette a sztorit. Eszerint Pál végül a felajánlott állást választja, ám később komoly autóbalesetet okoz, amiért egyedül őt terheli a felelősség. Vajon egy hívő ember szerint miért történt a baleset? Isten büntette meg azért, mert megszegte ígéretét? Van összefüggés a repülőn tett elhatározás és a későbbi autóbaleset között?

Nos, Oser természetesen nem „szivatni” akarta a kutatásait segítő alanyokat, hanem arra volt kíváncsi, a vallási meggyőződés alatt működő ítéletalkotás milyen faktorokat vesz figyelembe, amikor bizonyos kérdésekben döntéseket hoz. Oser a kapott válaszok alapján ötféle csoportba sorolta az emberek vallásos ítéleteit az Istennel való kapcsolatuk szerint, melyek különféle életkorokhoz is kötődnek:

(1) az első csoport úgy tekinti az embert, mint aki teljesen kiszolgáltatott és mindenestül függ egy külső erőtől, ami minden felett rendelkezik: büntet és jutalmaz, ad és elvesz.

(2) a második csoport az ember még mindig egy nagy, külső erőnek ítéli a Végső Valóságot, de számol azzal, hogy hatást gyakorolhat rá, például imával befolyásolhatja, áthangolhatja

(3)  a harmadik kategóriában lecsapódó véleményeket vallók már függetlenítik magukat a Végső Valóságtól, saját énjüket és felelősségüket is jobban elismerik. Gyakran vitatják is a Végső Valóság létezését, vagy úgy képzelik, az csak saját "territóriumában" tevékenykedik (deizmus)

(4) a negyedik fokon lévő ember bár megőrzi belső szabadságát, de úgy gondolja, azt a tényt, hogy szabadon cselekedhet, a Végső Valóság teszi számára lehetővé. Isten leginkább másodlagos okokon keresztül, a természeti törvényeken át hat a világra.

(5)  végül az ötödik fokon állók szerint Isten és ember között közvetlen kapcsolat alakul ki, viszonyukat a másik teljes és kölcsönös elismerése jellemzi. Isten és ember elválaszthatatlanok.

Oser "ötösfogata" személyes interjúk és felmérések százain alapul, és nem nehéz benne felfedezni azt a szellemi görbét, ami James Fowler hitfejlődési elméletében is érzékelhető. Eszerint az ember naivan kezdi a hitéletét, ami előbb-utóbb egy krízisekkel teli helyzetbe torkollik. Ezen a ponton akár el is veszítheti a hitét vagy deistává válik, míg az ezután következő fázisok egy letisztultabb, személyesebb és kiegyensúlyozottabb területre vezetnek. Oser rafinált kérdései szerintem fontos tényezőkre mutatnak rá, még akkor is, ha az egyes kategóriáit nem szabad szögletesen kezelni - irányadó motívumokként azonban helyesnek tűnnek.

Tovább

Az Isten feletti Isten és a Kanizsa-négyszög szövevényes boncolgatása

Kétségkívül igaznak tűnik a kijelentés, hogy az ember szeret mintázatok után kutatni a Világegyetemben, és a felfedezni vélt alakzatokat rendszerezi, közöttük állandó jelleggel összefüggéseket keres. Arcokat látunk a felhőkben, egy démoni szörnyeteg fejének körvonalait sejtjük a gomolygó füstben, dinoszaurusz körvonalait detektáljuk a Loch-Nessi tóban, figurákat fantáziálunk a tiszta égbolt csillagai között húzott képzeletbeli vonalak segítségével. Vajon az istenképünk is pusztán mintakeresés?

Mintákat keresni és találni szinte klasszikus és ösztönös emberi elfoglaltság. Azt kérném az olvasótól, hogy egy picit dőljön hátra, vessen egy pillantást a következő ábrára, és válaszolja meg magának, mit lát a képen:

Azt hiszem a legtöbben észleljük a fekete figurák által meghatározott fehér alakzatot, amit Kanizsa-négyszögnek neveznek. A helyzet azonban az, hogy senki nem rajzolt semmiféle négyszöget, a reális valóság pusztán négy, derékszögű kivágásával egymás felé fordított fekete formát takar. A fehér négyszög bár valós mivoltában nincs az ábrán, élménye annyira erőteljes, hogy szinte lehetetlen eltekinteni tőle. Bármennyire is érzékeljük, a négyszög csak a fejünkben létezik, a valóságban nincs ott semmi.

Az ember azonban mindenhol és mindenben mintákat keres, és a meglévő készletét szortírozza, elrendezi, kapcsolatokat teremt közöttük. Mintázatokat persze nem csak vizuális konstrukciókban észlelünk. Vannak akik a tenyér vonalait összekapcsolják a jövővel, mások újságcikk kivágásokból bonyolult összeesküvés-elméleteket kreálnak, vagy éppen a bolygók állásából olvassák ki bizonyos események bekövetkeztét. A mintázatkeresés jelensége trivialitásnak tűnik, de vajon milyen módon áll ez kapcsolatban a hitünkkel? 

A szkeptikusok erre természetesen azt válaszolják, hogy maga Isten is pusztán egy "Kanizsa-négyszög", azaz olyan valaki, akit csak látni vélünk a valóság körvonalaiban, észlelni akarjuk a világ mintázataiban, ám valójában nincs ott, ahogy a felhőkben kirajzolódott arcok sem. A felvetés átgondolásra és válaszra méltó, ám azt gondolom részben abból táplálkozik, hogy Istenről nincs közvetlen, objektív, szemtől-szembeni fizikai tapasztalatunk: én legalábbis úgy látom, mindannyian istenképekkel rendelkezünk, melyek sok esetben valóban észlelt vagy észlelni vélt mintákból épülnek fel. Magyarul: túl sok a Kanizsa-négyszög a hívők fejében!

Az istenképünk nem egyenlő magával Istennel. Az istenképet a neveltetéstől kezdve a szociális környezeten át mások istenképéig minden építi és rombolja, formálja és katalogizálja. Ezért aztán állandó élményem, hogy a saját istenképem - azaz amilyennek Istent elképzelem - függ attól, milyen keresztényekkel találkozom. Ha kedves, bátorító, buzdító a testvér, akkor Isten jó fej lesz előttem, aki maga is bátorítani és buzdítani akar. Ha egy ítélkező, szigorú és kérlelhetetlen impulzus ér utol valaki részéről, akkor ez ráerősít eddigi mintakészletemben az ítélkező, szigorú és kérlelhetetlen istenképre. A kérdés azonban az, vajon mennyire felel meg az istenképem annak, amilyen Isten maga? 

Eckhart mester, aki a XIII. század egyik közkedvelt szerzetese-teológusa és gondolkodója volt, már emésztette magát ezen a kérdésen. Műveit mélyen nem ismerem, de megmaradt bennem, ahogyan az "Isten feletti Istenről" elmélkedett. Eckhart szerint végtelen szakadék választ el bennünket a transzcendens Istentől. Ez a tény pedig arra kell vezessen, hogy szembeszálljunk saját istenképünkkel, azaz elképzeléseinkkel, ötleteinkkel, ideáinkkal, mintáinkkal, ha valóban közeledni akarunk az igazi Isten felé. Így jutunk el a fejünkben élő Isten feletti Istenhez, aki már valóságos. Német nyelvű prédikációiban Eckhart végigviszi fejtegetéseit - bevallom őszintén, ezeket nem ismerem. Ám felvetése, miszerint el kell jutni saját istenképeinken át az igazi Istenhez, érzelmileg bármennyire is szimpatikus nekem, több kérdést is felvet. Ha mindannyian saját, mintázatokból összeállított istenképeink foglyai vagyunk, honnan tudható, hogy amit Eckhart állított, az nem csak egy másik isten-elképzelés? És egyáltalán: lehetséges "kitörni" az istenképünkből, meglátva mögötte az igazi Istent, vagy Ő ebben az életben mindig rejtve marad előttünk? A magam részéről őszintén szólva utóbbira voksolnék. Lehangoló választásomból talán kicsendül egyfajta deizmusra utaló hajlam, pedig nincs bennem ilyen. Egy beavatkozó Isten sem kevésbé rejtélyes, mint egy olyan, aki tartósan távolságot tart a világtól. Isten, amikor közbelép, akkor sem fedi fel magát teljesen, és még az Őt keresők előtt is mindig meglepő és titokzatos marad.

Szerintem emberi szinten nincs lehetőség arra, hogy megkerüljük az istenképünket és a színfalak mögé bekukucskálva meglássuk ott a "valódi" Istent. Maga a Szentírás sem ösztönöz erre, hiszen meglehetősen antropomorf eszközöket használ még ahhoz is, hogy csak megközelítőleg bemutassa nekünk Isten személyét. Ugyanakkor az ember mintázatkereső tulajdonsága nem csak Kanizsa-négyszögek csokorba gyűjtéséhez vezet. Valódi minták, valódi összefüggések, valódi felfedezések is várnak ránk, még akkor is, ha a megismerési folyamatban konkoly keveredik a búza közé, hamis képzetek szabdalják meg az igaz gondolatmintákat. Nem beszélve arról, hogy rengeteg esetben annak eldöntése sem triviális, mely mintázatokat lehet igaznak és hamisnak nevezni: hiszen ezek meghatározásához Olyasvalaki ítélete kellene, aki a rendszeren kívül áll és onnan biztosít támpontokat nekünk ahhoz, hogy mintázatainkról valamennyire helyesen dönthessünk.

Álljunk csak meg! Lehet, hogy Ő lesz Eckhart mester Isten feletti Istene?

Tovább

Neveden szólítalak, enyém vagy

Az egyik dolog, ami a szkeptikusokat nagyon zavarja a kereszténységgel kapcsolatban, hogy egy beavatkozó, személyes Isten létezésében hisz. Őszintén szólva nem csodálom ezt a reakciót: a személyesség egy olyan dolog, ami nagyon kiveszőfélben van a világban. A trendek az elszemélytelenedés irányába mutatnak, és pont ezért hatalmas érték, hogy Isten személyesen szólítja meg az embert.

Ha becsületesen végiggondolom, azok a kapcsolatok, melyek kitöltik az életemet, javarészt személytelenek. A tömegmédia nem kérdés, ott csak fizető vendég vagyok, fogyasztó, akinek eladnak egy harsány programot, hogy kiszakítsák a szürke hétköznapjaiból. Tiszta sor: én adom a pénzem, ők adják az illúziót. Az internetről már egy kicsit hajlamos vagyok másképpen gondolkodni, hiszen a közösségi oldalakon én válogatom meg kik az ismerőseim, kikkel és hogyan állok szóba. És mégis azt kell mondjam, az ismerőseim többsége nem is ismerős, fogalmam sincs róluk, arctalan emberek, akik megosztanak velem egy-egy fotót, írnak néhány vicces mondatot, de ez nem lépi át a bűvös határt, hogy a szó igazi értelmében ismerősnek nevezzem őket.

Nos, ezek után az ember arra számít, hogy talán majd ott lesz tele az élete személyes kapcsolatokkal, ahol sok időt kénytelen eltölteni, azaz a munkahelyén. Valójában eddigi munkahelyi tapasztalataim inkább azt igazolják, hogy az emberek látványos formákat ötlöttek ki ahhoz, hogyan kerüljék el egymást napi 8 órában. A legtöbb munkahelyi kommunikáció természetesen a munkáról szól (amivel nyilván nincs is probléma, hiszen nem ismerkedni járunk oda), de még az olyan alkalmak is, melyek elvileg a team building fogalomkörébe tartoznának, csak vérszegény mosolypartiba, vagy a többi kolléga kipletykálásába torkollnak. Még a látszólag személyes beszélgetések is teljesen személytelenek. "Ugye milyen szép időnk van?" - "Hát igen, idén elmaradt a tél" - "Tényleg, vigyázni kell, az ember el ne kapjon valami bacit, az unokám is ettől szenved". Tiszteletkörök. Jár a szánk, hogy ne legyen csend.

Végső esetre ott a család. Sokak számára a magány csúcsa, a személytelenség legfájóbb sebe, hiszen éppen a családnak kellene a legszemélyesebb régiónak lennie az ember életében. A házasságok többségére azonban illik a mondás: az egyedüllét kettesben a legjobb. Jelenlegi munkám miatt elég sok család életébe belelátok. Az emberek egymás mellett élnek, és nem egymással. Személyesnek tűnő kommunikációjuk valójában személytelen. Erejükből a megszokott napi fordulatokra, rutinos szóváltásokra futja, különben mindegyikük bent éli az életét, a fejében lévő kis saját univerzumban.

Az érdekes azonban az, hogy a világ nagyon jól tudja, hogy ez a hihetetlen mértékű személytelenség komoly boldogtalanságot okoz. Meglehet, borzasztó giccsnek tűnik, de az emberek a szívük mélyén ennél sokkal többre vágynak. Ezt elsősorban a Nagyvilág marketing osztályán fedezték fel. Ma már igyekeznek direkt reklámokat csinálni: sokszor találtam a postaládámban olyan levelet, amit "személyesen" Orbán Viktor vagy éppen Mesterházy Attila írt nekem. Jehova Tanúi már nem az eddigi színes-szagos szóróanyagaikat dobják be, ahol hibátlan fogsorú férfiak szedik a bazi nagy almákat az édenkerti bevásárlóközpontban, hanem nekem címzett, kézzel írt(!) levelet.

A személyesség látszata, puszta illúzió ez csupán, ami arra a tényre épít, hogy az emberek sóvárognak egy igazi, mély és tartós személyes kapcsolat után. Én hiszek abban, ha valaki tényleg megbízik Istenben, megkaphatja ezt a személyességet: az pedig még akkor is boldogítani és hevíteni fogja, ha Jézus követése egyébként gubancokkal járó elfoglaltság. Ha az ember istenigazából kinyitja magát Isten előtt, akkor Isten  személyes lesz számára. Nem vallás ez, mert a vallás a személyes Isten személytelen pótléka. Az Istennel való kapcsolat valódi személyesség. Ez a kapcsolat a titka annak, miért képesek emberek nevetni, amikor normális üzemmenet szerint sírniuk illene, miért tudnak felszabadultak lenni, amikor a fájdalomtól ordítaniuk kellene, és miért tudnak némelyek akár meghalni is a hitükért, pedig a felvilágosult nézet szerint inkább hit nélkül kellene élniük.

Az igazi személyes kapcsolat, amikor egy ember egy láthatatlan wi-fis kapcsolattal rácsatlakozik a Központi Agyra, azaz a Mennyei Atyát ismeri meg. Nem egy vallási kft tulajdona lesz, hanem családtaggá válik, és ez az élmény áthatja az egész életét. Szerintem Isten valami ehhez hasonló személyes kapcsolatban gondolkodik.

Tovább