Krisztusok között - újévi program

Tagadhatatlan, és akik engem olvasnak, minden bizonnyal észre is vették, hogy az elmúlt években több területen is átmentem bizonyos paradigmaváltásokon. Teremtés-evolúció probléma, nagyegyházakhoz való viszony, a Biblia tökéletessége, csak hogy a fontosabb területeket soroljam. Mivel nem csupán opcionálisnak, de helyesnek is gondolom, hogy az ember keresse az igazságot, úgy határoztam, hogy ebben az évben Jézus személye kapcsán fogok néhány dolgot átgondolni - függetlenül attól, hova jutok a végén.

Belecsapva a dolgok közepébe, noha a német felvilágosodásban mélyen gyökerező alapállítás a "kétféle Krisztusról" bizonyos értelemben vaklármának bizonyult, mégis meghatározza sokak mai észjárását. Miről beszélek? Milyen állításra szeretnék utalni?

A felvilágosodás erős valláskritikája nemcsak a vallás egészét, hanem egyes dogmákat, és természetesen magát a Szentírást is utolérte. Ennek során Jézus személye is a kritikák tárgyává vált. A történeti Jézus-kutatás kiindulópontja és alapvető állítása az volt, hogy valójában kétféle Krisztusról kellene beszélnünk: létezett a történelmi személy, aki csupán egy tehetséges, de egyszerű ember volt, illetve a hit Krisztusa, akit utólag öltöztettek fel rajongói olyan képességekkel, melyekkel valójában nem rendelkezett. Ha szeretnénk az "igazi Krisztussal" találkozni, a hit Krisztusának rétegét le kell hámoznunk a történelmi Krisztusról.

Már az elején el kell mondanom: a történelemből tudjuk, hogy ez a próbálkozás, ebben a formájában megbukott. A történeti Jézus-kutatás gyakorlatilag kudarccal végződött.

De akkor minek is foglalkozom ezzel? A válaszom egyszerű: az alapkérdés a kutatás megbukása után sem szűnt meg. Az nem vitás, hogy a felvilágosodás finoman szólva sem elfogulatlan, sőt nevezzük nevén, határozottan rosszindulatú hozzáállását nem nevezhetjük tudományosan objektív kiindulópontnak. Mindazonáltal a zsákutcába jutott, agresszív "lehámozós" próbálkozásokat sokkal kifinomultabb gondolatok követték. Ahogy látom, a mai emberek jó részének elképzelése Jézus karakteréről ezekben a finomított gondolatokban gyökerezik. 

Éppen ezért, amivel én szeretnék foglalkozni, az nem a hamvába holt Jézus-kutatás kiértékelése - minek is rúgjon az ember döglött kutyába? -, hanem azok a próbálkozások és elképzelések, melyek ezt a rosszindulatú kutatást azóta követték. A kétféle Jézusról szóló szalonképesebb verziókat olyan rangos gondolkodók vallották és vallják, mint például a világhírű magyar professzor, Vermes Géza.  

Sorozatomban olyan kérdéseket szeretnék átgondolni, hogy vajon mennyiben nevezhetők elfogultnak vagy elfogulatlannak az evangéliumok szerzői (és vajon mit is jelent az elfogultság esetükben), vagy éppen rendelkezett-e Jézus "messiási öntudattal", azaz világosan látta saját isteni küldetését, vagy ezt a tudatot csak a húsvét utáni egyház adta a szájába az evangéliumok leírásakor? Mi a helyzet a feltámadással?

Sok keresztény, akivel ilyen kérdésekről beszélgetek, szereti felhívni rá a figyelmemet, hogy ezek a problémák nem aggasztották az első hívőket, sőt tulajdonképpen mintegy 1700 évig fel sem merültek. Vajon nem csupán csak mi csinálunk ügyet olyan dolgokból, melyeket nem kellene bolygatnunk?  Ha nekik jó volt ilyen felvetés nélkül majdnem két évezredig, mi miért foglalkozunk ezekkel? Kényelmes lenne egyetértően bólintanom erre a gondolatra, de hívőként sem tartom ezt jó érvnek. A tudományos megismerés folyamatában - és ez a valláskutatásra, a teológiára egyaránt igaz - mindig vannak "első pontok", amikor valamivel először foglalkoznak. Úgy is mondhatnám, bizonyos dolgoknak bizonyos pillanatokban jön el az idejük. Miért is lenne ez baj? Hát tényleg térjünk vissza a lapos föld elképzeléséhez, csak mert a Föld geoid alakjáról nem tudtak a régiek? Hibát követett el a tudomány, mert feltárta, hogy a Föld kering a Nap körül - noha évszázadokon át olyan jól elvoltunk mi emberek azzal, hogy a dolog éppen fordítva áll? 

A kérdés inkább az, hogy a megismerés folyamatában miért éppen a felvilágosodás során jött el annak az ideje, hogy a kereszténységgel kapcsolatos kételyek előtörjenek. Miért vártunk ezzel 1700 évet? Bizony bármennyire is csípi a szemünket, ennek az is az oka, hogy éppen az egyház nem engedte korábban felvetni őket. Pusztán az a tény, hogy a Jézus személyével kapcsolatos kérdések érzékeny pontokra tapintanak, és nem kerültek elő a megelőző századokban, még nem jelenti, hogy hiba volt feltenni őket. Szerintem olyan világban élünk, hogy foglalkoznunk kell velük, akár simogatják a lelkünket, akár megvágjuk velük az ujjunk hegyét. Úgyhogy szeretnék néhány dolgot átgondolni, végigolvasni, megérteni, ebben a folyamatban pedig szívesen veszem, ha lesznek társaim.

Tovább

Boldog apokrif karácsonyt mindenkinek!

Betlehemben született, egy fényes csillag vezette a bölcseket, és aljas módon kizárták a zsúfolt fogadóból a várandós Máriát - röviden ennyi, amit Jézus születésének körülményeiről tudni vél az átlagos műveltségű, magát kereszténynek nevező magyar ember. Az apokrif evangéliumok azonban tovább mennek, és megpróbálják kielégíteni a részletek után ácsingózó olvasók kíváncsiságát...

Jézus életéről alkotott képünk finoman szólva is hiányos. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy alig tudunk Róla valamit, hiszen életének nagy része homályban maradt. Harminc éves korát megelőző évtizedei - néhány epizódtól eltekintve - teljesen ismeretlenek. Ennek nyilván az az oka, hogy az evangéliumok szerzői nem Jézus-életrajzot kívántak alkotni, hanem Jézus tanításait, messiási tetteit és a megváltás üzenetét tartották szem előtt. 

Az istenadta nép azonban már az ókorban szomjazott arra, hogy megtudja: mi a csudát csinált Jézus, mielőtt megkezdte volna megváltói tevékenységét? Hogyan teltek napjai fiatalemberként, kamaszként és kisgyermekként? Mivel Jézus egyfajta értelemben saját korának celebje is volt, az apokrif evangéliumok szerzői éhes cápaként rontottak a témára, és számos legendát költöttek a "kis Jézus" mindennapjairól. Ezek közül több sztori is Jézus születési körülményeivel foglalkozik.

Jakab Protoevangéliuma például - Buddha születésének körülményeihez nagyon hasonló módon - olyan különleges eseményként említi Jézus születését, melynek során az egész világ rövid időre mozdulatlanságba dermedt:

"És néztem le a földre, láttam a kondért, a mellette heverő munkásokat, ahogyan kezüket a kondér felé nyújtják. De a szájukba vett ételt nem ették, a kondérból kivett falatot nem emelték tovább, a szájuk felé lendülő kéz nem lendült a szájukig: mindegyikük tekintete az égre szegeződött. Láttam, hogy terelik a birkákat, de a birkák nem mozdulnak; a juhász felemeli karját, hogy ösztökélje őket, de karja marad a magasban; néztem le a folyó vizére, láttam a kecskéket, szájuk már a víztükörhöz ért, mégsem ittak. Aztán egyszeriben minden mozgásba lendült újra."

A Megváltó gyermekségének arab evangéliuma elnevezésű irat, mely valószínűleg az 5. században keletkezhetett, leír egy akcióban gazdag történetet, mely szerint Józsefet, Máriát és a kis Jézust rablók támadták meg: név szerint Titus és Dumachus. A két rabló közül Titus vonakodni kezdett, sőt megkérdte társát, hogy inkább engedjék szabadon a kisgyermekes párt. A kis Jézus látva Titus jószívűségét, a következőket mondta:

"Harminc év múlva a zsidók keresztre fognak engem feszíteni Jeruzsálemben, édesanyám, és ez a két rabló itt velem együtt fogja elszenvedni büntetését, jobbom felől Titus, balról meg Dumachus. És Titus még azon a napon megelőz majd engem a Paradicsomban."

Micsoda véletlen! A kis Jézus családját éppen azok a rablók akarták kifosztani, akik majd a keresztre feszítésnél Jézus mellett lógnak. Nem is tudom miért berzenkednek sokan az apokrif iratoktól. Szerintem a szerzőknek tök jó volt a fantáziájuk! Végül érdemes még egy pillantást vetni a Pszeudo-Máté evangéliumra is, mely Jézus születése és gyermekkora kontextusában még annak részleteiről is tudósít, hogyan menekült a család Egyiptomba az őket fenyegető veszély elől. Az utazás közben József és Mária úgy határoztak, hogy egy barlangnál pihenőt tartanak, nem sejtve micsoda veszélynek is teszik ki magukat:

"És íme, a barlangból hirtelen sok-sok kígyó kúszott elő, és a fiúk, amikor meglátták őket, ijedtségükben kiáltozni kezdtek. Ekkor Jézus kiszállt anyja öléből, és a saját lábán megállt a kígyók előtt; azok erre leborultak Jézus előtt, ezt követően pedig távolabb húzódtak tőle. Ekkor beteljesedett, amit Dávid próféta jövendölt, mondván: Dicsérjétek az Urat föld kígyói, kígyói és minden mélysége!... ... Mária és József azonban nagyon félt, hogy a kígyók esetleg kárt tesznek a kisgyerekben. Jézus ezt mondta nekik: Ne féljetek, és ne azt nézzétek, hogy kisgyerek vagyok; hiszen én mindig is tökéletes voltam és az is vagyok; szükségszerű tehát, hogy az erdők összes vadja megszelídüljön előttem."

Az apokrif iratok szövegei persze már egy olyan egyház környezetében keletkeztek, mely isteni minőségben tisztelte Krisztust, és ezt az imádatot visszavetítette Jézus elképzelt gyermekkorába. Ezek a textusok - minden badarságuk ellenére - annyit legalább jól visszaadnak, hogy még a "kis Jézus" személyére sem úgy gondoltak, ahogyan ma láttatni szeretjük: egy gyámoltalan, erőtlen, magatehetetlen gyermekként. Az "apokrif Krisztus" már születése után egy erőteljes, önmagát és másokat is megvédeni képes személyiség volt. (De akkor minek kellett volna elmenekülnie Egyiptomba?)

Ezzel a bejegyzéssel kívánok boldog karácsonyt és új évet minden olvasómnak! Köszönöm az egész éves kitartó figyelmeteket, hozzászólásaitokat és vitaindító megjegyzéseiteket! 

Én most elmegyek kipihenni magam: a blog legközelebb januárban fog frissülni!

Tovább

Fegyelem és kegyelem

Szóval, börtönben jártam. Elképzelésem, az persze volt. A fejemben elkényeztetett rabokat láttam, akik kondizhatnak, mozifilmeket nézhetnek, és persze nem dolgoznak - s mindezt az én, azaz az adófizetők pénzéből. Durva beszólásokra és magatartási zavarokra, végtelenül lehangoló folyosókra és morcos őrökre számítottam. Nos, a Debreceni Büntetésvégrehajtási Intézet legalábbis nem ilyen volt.

A börtönökről mindenkinek megvannak az elképzelései, de ha a téma szóba kerül egy beszélgetésben, rövid idő alatt elhangzik majd az a megjegyzés, hogy a bent lakóknak arany életük van a kintiekhez képest. Nyilván, egy látogatás nem dönt el semmit, de az első benyomásaim őszintén szólva nem ilyenek voltak.

A börtön területére bekerülve, amit a sokféle biztonsági rendszer és kapu átlépése után megpillantottam, az egy nagyjából másfél négyzetméteres keskeny, vasráccsal elkerített sáv volt, ahol egy lepukkant fapadon egy fiatalember üldögélt. A papírjait intézték, s addig is biztos helyen akarták tudni. Sokáig valószínűleg nem ülhetett ott, de nézni is borzalmas volt a szűk helyet, ahol szó szerint egy lépésnél többet nem lehetett mozogni: egy állatkerti ketrecben jóval több mozgásteret biztosítanak a fogvatartott jószágnak, mint amit itt láttam.

Azután egy tágasabb területre léptünk be, ahol arra lettem figyelmes, hogy a rabruhában szembejövő fogvatartottak mind vödrökkel, munkaeszközökkel sétálnak felénk - láthatóan valamilyen fizikai munkát végezhettek a börtönben. Egyszóval, dolgozó és aktív férfiakat láttam, az addig elképzelt tespedő és DVD-t bámuló izmos srácok helyett, akik ha léteztek is, nem kerültek a szemünk elé.

Természetesen nem katasztrófaturistaként érkeztem oda, hanem egy református börtönlelkésszel, és néhány más, börtönmisszióban jártas testvéremmel, hogy karácsony apropóján kicsit foglalkozzunk a fogvatartottakkal és a szigorú szabályoknak megfelelően egy kis ajándékcsomagot adjunk át nekik.

Egy ilyen látogatás során történnek olyan dolgok, melyek nem a szavak szintjén zajlanak, mégis sokat mondanak a bentlakók lelkiállapotáról. Amikor az egyik csoporttagunk rázendített egy énekre, a női elítéltek közül volt, aki másodperceken belül sírva fakadt. Később mások is követték a példáját, vagy éppen az elhangzott üzenetek és élettörténetek ütötték szíven őket. Olyan érzésem volt, mintha ezek az emberek már ezer év óta nem éreztek volna ilyesmit, amin nincs mit csodálkozni, hiszen az őrségtől és a rabtársaktól nem valószínű, hogy ilyesfajta élmények érnék őket. Persze nem mindenki érzékenyült el, akadtak olyanok is, akik üveges tekintettel néztek maguk elé, mások arcán inkább a közömbösség, megint másokén az öröm jelent meg. A börtönistentisztelet végén átadtuk az ajándékcsomagokat, és bevallom őszintén, jó érzés volt látni, hogy ezek a társadalom által már leírt emberek odajöttek velünk kezet szorítani, és boldogan újságolták, hogy az ajándékok közül egyes darabokat hogyan fognak átadni majd a gyermekeiknek, ha azok esetleg még karácsony előtt meglátogatják őket.

Kemény dió ez a börtön dolog. Garázdaság, nagyértékű lopás, zsebtolvajlás, csalás, csoportos erőszak és még ki tudja mennyi szörnyűség szellemi terhe nyomja ezeket a falakat, és nyomja a közöttük lakók lelkét egyaránt. Persze azért legyünk igazságosak: ők az elkövetők, nem az áldozatok. Többségük borzalmas dolgokat művelt, megkárosított, rosszabb esetben megsebesített másokat, amire nincs mentség. Ám miközben sajnálatot éreztem az áldozataik iránt, egyszerűen nem tudtam leküzdeni azt a sajnálatot sem, amit az elkövetők felé éreztem. Ha Isten szemével próbálom nézni magam, én is elkövető vagyok, azaz bűnös - mégis az elítélő pillantások helyett inkább a kegyelmet vélem felfedezni Isten tekintetében. De ha ezzel a meg nem érdemelt "kegyelmes szemüveggel" is látom őket, vajon van esélyük ezeknek az embereknek arra, hogy újat kezdjenek?

Azt mondják, ha valaki egy ilyen helyen éveket eltölt, rosszabb állapotban jön ki, mint ahogy bejutott. A társadalom egy börtönbe került embertől semmi jóra nem számít. Nem kívánja, hogy megváltozzon, nem kívánja hogy új ember legyen, csupán azt akarja látni, hogy példás büntetést kap. S ha ez megvan, a társadalmi tudat nyugtázza az eseményt, a büntetett előéletűt pedig száműzi, kiírja a közös tudat forgatókönyvéből. A börtönlelkész azonban az árral szemben úszik. Naponta látogatja a fogvatartottakat, mert még hisz abban, hogy a megérdemelt büntetés bár szükséges, de nem az utolsó szó. Egy emberi életnek lelkileg nem feltétlenül kell a börtönben véget érnie. Kutyából még lehet szalonna, ha a lihegve öldöklő Pál az evangéliumért meghalni képes Pállá válhatott - ehhez azonban igazi találkozás kell Krisztussal. Több a lelkifröccsnél, több a börtönkarácsonynál, egy kis lelki fellángolásnál. Egy társadalmilag leírt, nulla támogatást kapó embernek ez keserves menet, és ahogy elnéztem, a rabokat lelki útjaikban támogató lelkésznek is az. Van értelme ennek?

Tovább

A közös nevező nyomában (4) - amikor meghúzták a vonalakat...

Szájbarágós stílusban megfogalmazva a hitvallás a hit megvallásáról szól, azaz egyfajta képet mutat arról, kik vagyunk. Ugyanakkor, ha valaki magáénak érez egy hitvallást, azzal óhatatlanul el is határolódik olyanoktól, akik más hitet követnek. Valami ilyesmi történt az első négy egyetemes zsinaton is, mely egyszerre határozta meg a mai keresztények hitének néhány alapvető elemét, és zárt ki soraiból olyanokat, akik máshogyan gondolták.

Amikor még semmit nem tudtam az egyháztörténelemről, a zsinat szót hallva valami szörnyen unalmas és érdektelen vallási értekezletre gondoltam, ahol hosszú tárgyalóasztalok mellett terjengős megbeszélések zajlanak. Lehet, hogy ma ilyen egy zsinat, de az biztos, hogy az első négy nem ilyen volt: izgalomba hozta az üléstermeken kívüli, egyszerű embereket is, akiket adott esetben a hatóságoknak kellett visszafogniuk, amikor a szokásosnál erőteljesebben próbálták kifejezni a véleményüket. Nagyon fontos, hogy a zsinatokon szót kaptak és megvitatásra kerültek az egymással szemben álló nézetek, vagyis igazi vita zajlott. Ez is azt mutatja számomra, hogy az első keresztények nem egyik pillanatról a másikra döntöttek fontos kérdésekben, hanem megrágták, kiérlelték, ütköztették a dogmatikai alapokat.

A zsinatokat a szükségszerűség hívta életre, és olyan kérdésekkel foglalkoztak, melyek a keresztény hit alapjait érintik. (Itt és most csak az első négy egyetemes zsinatra gondolok - azaz Nicea (325), Konstantinápoly (381), Efézus (431) és Kalcedon (451) -, mert ezek tételeiben van leginkább egyetértés). Mindezt csak azért írom, mert divat úgy gondolni, hogy a zsinatok tulajdonképpen csak politikai és személyes érdekekről, bizonyos emberek "helyezkedéséről" és hatalmi játszmákról szóltak. A császárok és a gonosz egyházi vezetők pozíciót kívántak maguknak... Nos, nyilván nem lehetünk olyan naivak, hogy úgy teszünk, mintha ebben nem lenne semmi igazság, de azért nem kell feleslegesen ördögöket festeni a falakra. A tárgyalt kérdések a kereszténységre nézve tényleg lényegesnek számítottak. És valóban foglalkoztatták is a résztvevőket, a vitázó feleket és az embereket egyaránt. Krisztus, a Szentlélek és az Atya személye, és munkája ne lennének elsődlegesek egy hívőnek? Furcsa lenne.

Nincs most itt lehetőségem, hogy elkezdjem részletezni az első négy zsinat menetét, és a viták forgatókönyvét. Természetes, hogy egy ilyen hosszas és sok résztvevős eseménysorozaton számos pozitív és negatív, elítélhető és egyetértést kiváltó momentum történik. A zsinatok a Szentháromság tanát érlelték ki, azaz azt az alapvető állítást, mely az egy Istent az Atya-Fiú-Szentlélek relációban képzeli el. Ahogy Szalai András írja. "bár a püspökök időnként megfeledkeztek méltóságukról, ez is a viták tétjét mutatja: őrizni az evangéliumot, és általa minden mást".

A zsinatok menete az előbb már említett hit szabálya és a Szentírás alapján azt a kérdést kívánta tisztázni, milyen viszonyban áll Krisztus az Atyával, majd ugyanezt a kérdést a Szentlélek kapcsán is átgondolták. A Szentháromságról szóló tanítás ennek alapján (ismét Andrást idézve) a következő lett:

1. a Szentírás szerint csak egyetlen Isten van.
2. a Szentírás ugyanakkor három személyt nevez Istennek (Atya, Fiú, Szentlélek), csak róluk állítja, hogy olyanok, amilyen Isten lehet és olyasmit tesznek, amit csak Isten tehet.
3. mégsem három Istenről olvasunk, hanem csak egyről, akiben három egylényegű személyes valóság él együtt.

Ezzel persze vitatkozhatunk. Azt azonban fontos látni, hogy mindezt nem a zsinatok találták ki, hanem a Szentírásból és a hit szabályából (az apostolok által továbbadott hitből) következett. Ezek a megállapítások szerintem a keresztény hit alapjaihoz tartoznak. Nem pusztán egy dogmát jelentenek ki, hanem Isten alapvető tulajdonságáról szólnak és messzemenő teológiai, etikai és más következményeik is vannak. (Csak gondolj bele, Krisztus istensége nem szimpla dogmatikai kérdés, hiszen az egész megváltás múlik rajta, ezáltal pedig a mi üdvösségünk is).  Ha a mai egyház három "nagy tömbjét" (ortodox, katolikus, protestáns) tartom szem előtt, úgy látom mind egyetértenek ezekkel a döntésekkel, és vallják a Szentháromság valóságát.

Ez pedig azt jelenti, hogy mégiscsak van közös halmaz, ahol az első bejegyzésben említett folyók még nem szakadtak külön ágakra. Őszintén szólva, könnyedén tudok bármelyik felekezeten fogást találni. Végtelenül egyszerű rámutatni a katolikusok, reformátusok, ortodoxok vagy pünkösdiek botlásaira, dogmatikai, etikai vagy emberi tévedéseire, a közöttük lévő különbségekre, de én már kicsit belefáradtam ebbe. Inkább azt próbáltam vázlatosan átgondolni, vannak-e olyan témáink, melyekről jogosan gondolkodunk hasonlóan, melyek összeterelhetnek bennünket egy ernyő alá anélkül, hogy saját identitásunkat közben feladnánk. Nem az egység a legfontosabb, egyáltalán nem baj, ha nem értünk egyet részletkérdésekben, de az én naiv utópiám szerint egy olyan egyház, melynek felekezetei a tengernyi különbség ellenére is képesek lennének összekacsintani néhány pontban egymással, hitelesebb és megbámulni valóbb lehetne ebben a szétzilált poszmodern világban. De jó lenne, ha az állóvizet élővíz váltaná fel - ennek az összekacsintós egységnek pedig úgy tűnik, lehet is  alapja...

Tovább

A posztmodern, ami felzabál?

Lerágott csont, bármikor előrángatható közhely, hogy posztmodern világban élünk. Szajkózzuk, mondogatjuk, de vajon a mélyére látunk annak, hogy mit jelent a hitünkre nézve a posztmodernitás? Maga a posztmodern az 1960-as évektől erősödő gondolkodásmód, ami egyszerre áldás és átok egy evangéliumi keresztény számára. Paradox, hogy meg kell tanulnunk legyőzni, miközben szükségünk van arra is, hogy a szekerünk elé fogjuk.

Egyszóval, van ez a három figura, Derrida, Focault és Lyotard. Szétrobbanna a blogom, ha elkezdeném taglalni hogyan vettek részt ők hárman a posztmodern gondolkodásmód kialakításában, ami egész nyugati világunkat nagyon markánsan meghatározza. Csupán egyetlen, tulajdonképpen definíciónak is felfogható mondatot idéznék Lyotardtól, aki a posztmodernt a metanarratívákkal szembeni bizalmatlanságként határozta meg. Mi az a metanarratíva? Magyarosan és egyszerűen kifejezve, globális, nagy elbeszélés. Ilyen a kereszténység is. A metanarratíva a világ teremtésétől a végéig, az élet minden dolgát át akarja szőni, egyetlen hatalmas keretet kíván felépíteni, melyben válaszokat ad és utat mutat az emberiségnek. A vallások mind metanarratívák, de az olyan eszmerendszerek, mint a marxizmus vagy a kommunizmus is azok. Sőt, a tudomány is metanarratíva lett, hiszen átfogó magyarázatot kínál a világ és az ember eredetére, és az életünk minden kis zugában  - egyfajta ideológiaként - iránymutató szeretne lenni.

Nos, a posztmodern lényege, hogy mindenféle nagy történet, átfogó magyarázat, azaz metanarratíva érvényét vesztette, és a kukába került. Ha valaki mégis azzal az igénnyel lép fel, hogy majd ő megmondja a válaszokat, és egy bazi nagy felépített keretben az orrunk alá tolja, azzal szemben illik gyanakodni. Ha egy vallás jön azzal a szöveggel, hogy nála van a nagybetűs Kulcs, akkor azt a vallást el kell utasítani. Ha a tudomány jön ehhez hasonló szándékkal, akkor a tudományt is moderálni szükséges. A posztmodernben nincsenek nagy rendszerek, nincsenek végső, egyetlen válaszok. Mindenki, aki ilyesmire törekszik, elnyomó, despota, leuraló, tehát nem szabad komolyan venni.

De ha kidobjuk a nagy magyarázatokat, mi kerül a metanarratívák helyére?

A posztmodern mást kínál: a „kis elbeszélések” jelenlétét. A kis elbeszélések szubjektív, személyes történetek, melyek betömik a metanarratívák hiánya miatt keletkezett réseket. Keresztény nyelvre fordítva olyan ez, mintha mostantól nem lenne illendő a Biblia globális igazságairól beszélni, nem kellene a Szentírás olyan témáit erőltetni, melyek kollektívan mindannyiunkra érvényesek, de a személyes bizonyságtételek szintjén, szigorúan saját véleményként, saját tapasztalatként mégiscsak kommunikálhatnánk róluk – hangsúlyozva, hogy a mi hangunk csak egyetlen hang a többi között, és nem is akar ennél több lenni.

Könnyen belátható, hogy a posztmodern idegenkedése a metanarratíváktól csaknem lehetetlenné teszi egy rendszeres teológia felépítését, sőt olyan dolgok kimondását, melyek többek a szubjektumnál. Nem is a teológiával, hanem a rendszerrel van a baj, mert minden rendszeresség gyanús a posztmodern számára. A posztmodern világban – mivel nagy rendszereket építeni bunkóság – csak egyéni vélemények léteznek. Egyéni hit, egyéni vallásosság, egyéni világlátás, svédasztalról összeszedett teológia, innen-onnan gereblyézett istenkép. Félreértés ne essék: a magam részéről abszolút a szabad gondolkodás híve vagyok. Mégis van bennem egy hang, ami ilyenkor megszólal és azt súgja, ez a fene nagy posztmodernitás hosszú távon rosszra visz bennünket. Ha elveszítünk minden kapaszkodót, ha kiengedünk a kezünkből minden korlátot, azzal bedobjuk a lovak közé a gyeplőt és ki tudja hol állunk meg a végén. Az igazi szabadság paradox módon csak korlátok között tudja magát kibontani. Ahogy látom, a posztmodern - amellett, hogy biztosítja a szubjektív vélemények mozgásterét - a korlátokat erodálja, felzabálja őket, és ez semmivel sem jobb, mint amikor a metanarratívák erőltetése miatt túl szorosak voltak ezek a korlátok.

Tovább

A közös nevező nyomában (3) - a hit szabálya

A szabály szó puszta említése is hidegrázást vált ki a legtöbb emberből, különösen ha az még össze is van kapcsolva a hittel. A hithez inkább a szabadságot, a nézetek sokféleségét, a teológiák szinte áttekinthetetlen spektrumát akarjuk hozzákapcsolni, de a szabály fogalmát nem igazán. Pedig hozzátartozik.

Regula fidei (esetleg görögül kanón tész piszteósz), azaz a "hit szabálya". Mit jelent ez a fogalom és hogyan képezi a keresztények közös nevezőjének részét? Az ijesztő latin kifejezés mögött tulajdonképpen arról van szó, amit és ahogyan az apostolok az evangéliumról továbbadtak. Pál az 1Korinthus 15-ben szépen leírja, hogy mi is ez az anyag: tömören összefoglalva Jézus kereszthalált halt a bűnökért, eltemették és feltámadt, majd megjelent szemtanúknak és most is él. A regula fidei tehát Jézus személye és a vele történtek (illetve az általa megtett dolgok) köré épül. Pál határozottan állítja, hogy csak ez az egyetlen evangélium van, csak ez az üzenet a hiteles, nincs másik, és akik elferdítik, ezt akarják kicsavarni. Ez a keresztény hit alapja, melyért küzdeni kell, s amely "egyszer és mindenkorra a szentekre lett bízva" (Júdás 3).

Ami ennél is fontosabb, hogy ezt az eredeti evangéliumot az apostolok hagyományként kezelték. A "hagyomány" szó is valami olyasmi, amitől - főként a kisebb gyülekezetekben - sűrűn összeráncolják a homlokukat az emberek. Valamiféle becsontosodott nagyegyházi liturgiára gondolnak, amivel a papok büntetik az istenadta népet, pedig a hagyomány pusztán annyit jelent: "amit továbbadtak". Pontosan ez történt a fentebb említett evangélium anyagával is. Pál úgy fogalmaz, hogy csak azt adja tovább, amit maga is kapott. A kezdetben szájról-szájra hagyományozott evangélium még az újszövetségi kánon létrejötte előtt terjedni kezdett, és normatívnak, mércének, alapnak számított. Olyannyira, hogy bizonyos módon a kanonizáció feltételévé is vált: amelyik irat nem felelt meg a regula fidei, azaz a normatív evangéliumi hit elvárásainak, azt csúnya szóval kikukázták az alakuló Újszövetségből. A hit szabálya tehát az igehirdetés útján ment előre és előre, az apostolok utáni nemzedékek továbbadták az utánuk következő generációknak, melyek ismét hasonlóan jártak el.

De vajon nem torzult menet közben ez az evangélium? Én úgy gondolom, hogy nem. Kétségtelenül újrafogalmazták, sőt különféle gondolatokkal bővítették, de a magja változatlan maradt. Érdemes megemlíteni, hogy az első egyház folyamatos kihívásoknak volt kitéve, melyek ezt a központi, apostoloktól kapott tant kikezdték, ez pedig annál inkább arra ösztönözte őket, hogy a normatív hitet megvédjék. Ezzel tulajdonképpen már eljutunk a négy egyetemes zsinatig, melyek egyik kiváltó oka volt, hogy az időközben megerősödött eretnekségekkel szemben az "evangéliumi mag" ne csorbuljon. Itt folytatom.

Tovább

Mi a helyzet az unitáriusokkal?

Dávid Ferenc

Hetekkel ezelőtt volt szerencsém egy nagyon szimpatikus unitárius kutató előadását meghallgatni (melynek nem volt köze az unitarizmushoz), utána pedig egy barátom feltette nekem a kérdést: mit is gondolok én az unitáriusokról? Képes vagyok testvéreimként szeretni őket vagy sem? És egyáltalán, keresztényekről van szó?

Rágódok ezen a kérdésen, bár nem szívesen teszem. Más lenne a helyzet, ha olyan egyházról lenne szó, amely láthatóan dogmatikai fényévekre van a bibliai hittől. Számomra ilyenek a pszeudokeresztény irányzatok, például Jehova Tanúi vagy a Mormon Egyház. Ezekkel kapcsolatban nincs bennem kérdőjel. Az unitarianizmus azonban más tészta, mert túl szerteágazó, túl sok irányzatra bomló. Olyan, mint egy óriási cilinder, amiből mindenfélét elő lehet húzni, ez pedig megnehezíti a tisztánlátást.

Vannak persze tények, adatok, doktrinális kijelentések. Az egyik ilyen, hogy eszmetörténeti hátterükben a szociniánus paradigma (konkrétabban Fausto Sozzini igehirdetése és felfogása) dominál. Az unitáriusok tagadják a Szentháromságot, azaz antirtinitáriusok, amivel máris szembekerültek a "sztenderd" keresztény egyházakkal, és azok egyik legalapvetőbb hittételével. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. A spanyol Miguel Serveto bár tagadta Isten hármasságát, viszont elfogadta, hogy Jézusban Isten megtestesült. Véleménye szerint Krisztus imádható és jogosan nevezhető Isten Fiának. Az erdélyi Dávid Ferenc és irányzata elutasította mindezt, és Jézusban csak embert látott, akinek imádatát megtiltotta. Mit mondhatunk el tehát az unitáriusok Krisztushoz való viszonyáról? Úgy tűnik, ezt is, azt is - a kép nem egységes. (Hogy még szebb legyen a történet: a fentebb említett Sozzini szerint Jézus tökéletes életet élt, vagyis istenivé vált, így imádható is lett. Azt hiszem ezzel kimerítettünk majdnem minden lehetőséget - ha valamelyik variáció még hiányzik, csak szóljatok...)

A magam részéről úgy vélem, hogy keresztényként nem fogadhatjuk el Dávid Ferenc álláspontját, aki Jézus "leminősítésével" együtt addig is eljutott, hogy a Szentírás tulajdonképpen nem Isten szava. Halvány mentségére szolgáljon, hogy Jézus emberi és isteni személyét megérteni nem magától értetődő. Bármennyire is utáljuk ezt hallani, valahol tényleg misztérium, hogy Krisztus egyszerre Isten és ember, aki hozzánk hasonló, de különbözik is tőlünk. A helyes kérdés viszont nem az, hogy képesek vagyunk-e teljesen "kibogózni" Krisztus kettős természetét, hanem az, hogy vajon ilyen természetről tettek-e tanúságot az apostolok? Véleményem szerint a válasz az evangéliumok alapján egyértelműen igen. Dávid kisöpri a misztériumot, hogy leegyszerűsítsen, ezzel azonban az apostoli hagyományt is kidobja.

Ha egy kicsit utánagondolunk annak, hogy más unitárius irányzatokban az Atyaisten mellett Jézus is Istennek számít, de a Szenháromság nem létezik, akkor tulajdonképpen azt kell mondanunk, hogy itt többistenhittel állunk szemben. Így az unitarianizmus mozgalmaiban egyszerre megtalálható a monoteizmus és a politeizmus, sőt Jézussal kapcsolatban az az elképzelés is, hogy fokozatosan lett istenivé. Ám ha az unitáriusokat kérdezzük, a leghatározottabban tagadni fogják a politeizmus vádját: ők szigorúan csak egyetlen Istenben hisznek. Összefoglalva tehát, van, ahol Jézus imádandó, de van ahol nem. Van, ahol Isten, van ahol nem. Végül van, ahol nem az volt, de az lett. 

Őszintén szólva nekem úgy tűnik, elég nagy rendetlenség van az unitárius egyház dogmatikájában. Más a helyzet, ha egy katolikus vagy protestáns felekezet szisztematikus teológiáját nézzük. Igen, tudom, ott is találhatunk markáns vitákra okot adó tantételeket, és tisztázásra váró kérdéseket. Markáns különbség azonban, hogy a hagyományos egyházakban a hitvallások alapjait képező kijelentések nem engednek meg olyan mértékű flexibilitást, mint az unitárius egyházban. Nem történik meg, hogy a kereszténység egyszer monoteista, másszor politeista, egyszer a Szentháromságban, másszor semmi ilyesmiben nem hisz, vagy éppen ízlés szerint variál Jézus személyével. Nekem úgy tűnik, van egy konszenzuson alapuló közös halmaz, és erre a közös nevezőre épülnek a felekezetspecifikus tantételek. Az unitáriusoknál gyakorlatilag a legalapvetőbb elemekben is eltérések mutatkoznak, ami az egész mozgalmat egyik vagy másik irányba strukturálja. Nem akarok bántó lenni, de számomra ez "sufnituning" hitnek tűnik, melyben mindenki tetszése szerint heggeszti össze a komponenseket. Tudom, a hagyományos egyházakban is heggesztünk, de nem Jézus isteni természetét vagy a Szentháromságot illetően.

Vajon nevezhetjük keresztényeknek az unitáriusokat? A magam részéről egyelőre inkább a nem válasz felé hajlok, de belátom, hogy túl sokat azért nem tudok az unitáriusokról. Meggyőzhető vagyok az ellenkezőjéről, ha valaki jó érvekkel szolgál.

Tovább