Lázár nem jön

Szabados Ádám blogjában hosszú ideje tart a vita a homoszexualitásról. Nem akarom tovább rágni a témát, mindössze az jutott eszembe róla, bárhogy is vélekedünk a melegkérdésről, a lényeg végülis az, hogy nem tudunk rá semmilyen megoldással szolgálni. És ez csak a jéghegy csúcsa.

Plasztikus egyszerűséggel írták le a mondatot: “S a halott kijött”. Lázár, aki már négy napja feküdt a sírban, és a rothadás szagát árasztotta, életre kelt. Felfoghatatlan, érthetetlen, szinte hihetetlen, amit az evangélium megörökített. Néha elképzelem magam egy ilyen helyzetben: odanézek a sír felé, és egy megelevenített halott látványa fogad, aki már a bomlás fázisából tért vissza az élők sorába. Ez a pillanat évtizedekre elegendő magamba roskadást, gondolkodnivalót és alázatot adna. Taknyom-nyálam egybefolyna a sírástól, csak széttárnám a kezem és kijelenteném, drága Istenem, elfogytak a szavaim, nem érdekel már semmi, hiszen csodálatosan teszed a dolgod, és nekem nagyszerű ezt látni. Ugyanezt tudnám elmondani, ha ott álltam volna Jézus mellett a vakon született ember meggyógyításánál, ha remegve kapaszkodtam volna a csónak szélébe, amikor Krisztus egy pillanat alatt megváltoztatja a viharos időjárást, ha a saját kezemmel megfogom a feltámadt Mester csuklóját, és értetlenkedve szemlélem a szögek ütötte sebek helyeit. Azután Jézus megkér, hogy Sytka haver, ugyan ne legyél már ilyen hitetlen, én pedig azt mondom, hogy igazad van Uram, hiszen nincs is más lehetőségem, láttam amit láttam, te bizony tényleg az vagy, akinek mondtad magad. Ennyi volt, kérem kapcsojja ki.

Istenem, mennyire hiányoznak nekem az ilyen élmények! Pedig őszintén mondom, sosem hajszoltam a csodákat, sosem voltam mániákus keresője a természetfeletti jelenségeknek. Nem ácsingóztam zsibbadtan a sztárszolgálók keze érintésére, nem kerestem minden bokorban a karizmatikus villámcsapást. Nem vadászok a spirituális szenzációra, könnyező Mária szobrokra, remegve szabadulókra, vagy betöltekezőkre - de néha jólesne, ha látnék valamit, amit nem tudok megmagyarázni. Valami olyat, ami Lázárra, a vakra, a vizenjárásra, a húsvéti csodára emlékeztet. Voltak, akik próbáltak felmutatni ilyen dolgokat itt-ott, de rövid utánajárás után mindegyikről kiderült, hogy vagy nem azok, aminek látszanak, vagy legalábbis erősen kétségesek. Egyszóval, túlságosan könnyű volt magyarázatot találni rájuk. És ez az igazi gond.

A kereszténység mára nagyon is megmagyarázhatóvá vált.

Ádám feldobott labdájánál maradva, nem az a baj, hogy vannak homoszexuálisok. Az a baj, hogy úgy igazán semmit sem tudunk kezdeni velük. (Mármint ha abból indulunk ki, hogy a homoszexualitással kezdenünk kell valamit - ha megoldandó problémának, bűnnek és/vagy betegségnek véljük, hiszen nem minden keresztény vélekedik így. Ebben a bejegyzésben azonban nem erről kívánok vitát nyitni, hanem az egyház mainstream alapállásából szemlélődöm, ami egyértelműen elítéli a homoszexualitást.) Az egyház nagy része - tisztelet a kivételeknek - a szíve mélyén utálja őket, irtózik tőlük, persze azt állítva, nem az emberrel, hanem a bűnnel van bajuk. A hívők felállítják a diagnózist, hogy homokosnak lenni bűn is, betegség is, genetikai probléma is, tanult viselkedés is. A vége pedig valószínűleg a kárhozat, ha egy homokos legalább a kényszerű cölibátusig valahogy el nem vergődik.

Nos, ez nagyon kevés. Ez egy vélemény, nem megoldás. Mintha Jézus ránézett volna egy vakra és azt mondja: “hát igen öregem, te aztán beteg vagy, nomeg bűnös is, nem jó ez így, belegondolni is szörnyű mi lesz veled” - azután elmegy. Szerencsére nem így tett: a bűnösökért meghalt, a betegeket meggyógyította. Az egyház viszont nem gyógyít betegeket és megvan a véleménye a bűnösökről. Alapvető gyakorlatot szerzett abban, hogy utóbbit hogyan kell megosztania a világgal, és a véleménynyilvánításnál nem is lát messzebbre. Ránéz a bűnösökre, ránéz a betegekre és megállapítja, hogy azok velejéig bűnösök és állatira betegek. Üzenete is van persze, térjenek, gyógyuljanak meg és változtassanak nemi vonzalmaikon. Nem az a baj, hogy ezt mondjuk, mégcsak az sem, ha látjuk a világ nyomorult helyzetét. A bűnből megtérni helyénvaló, nem hiszem, hogy ezt egy keresztény vitathatná. 

Az a baj, hogy nincs egyetlen Lázárunk sem, akit a véleményünk mellé társíthatnánk: “Nézzétek emberek, éppen most hoztuk ki a sírból, látjátok, már büdös volt, de most él, úgyhogy vegyétek észre, nem a levegőbe beszélünk. Nekünk még a halál sem akadály”. Nincsenek gyógyult vakjaink, nincsenek lecsendesített viharaink, és a vízen sem járt még senki közülünk. Referenciahiányban szenvedünk, ami úgy istenigazából súlyt adna a szavainknak. Mindezekről beszélünk, könyveket írunk, prédikálunk, elmélkedünk, valamikor nagyon bölcs gondolatokat is mondunk róluk - de a legkisebb mértékben sem tesszük őket. Én sem: épp azzal a tehetetlenséggel vergődök, mint a hívők nagy része. Olyan világnézettel állunk ki a tömegek elé, ami oktat, de nem mutat fel semmi dinamikát.

Ha betegségnek gondoljuk a homoszexualitást, akkor miért nem vagyunk képesek meggyógyítani? Ha megkötözöttségnek, akkor miért nem szabadítjuk meg tőle a melegeket? Ha bűnnek véljük, akkor miért nem tudunk olyan egyházat alkotni, ami vonzóbb lesz egy homoszexuálisnak, mint a saját elvei? Azért nem, mert a kereszténységben jelenleg nyoma sincs annak az erőnek, amivel Krisztus kihívta a halott Lázárt a sírból. Az egész ezen dől el, nem a genetikai vagy teológiai kérdéseken. Egy erőtlen egyház pedig akkor sem érdekel senkit, ha igaza van.

A mi Lázáraink tovább büdösödnek.

Tovább

Pasztorálpszichológia FAQ

Felmelegítem rég kihűlt, de meglátásom szerint érdekes kérdéseket feszegető kérdés-felelet rovatomat, mégpedig egy olyan témával, ami egyrészt indulatokat is kavar, másrészt növekvő érdeklődést vonz, harmadrészt pozitív fejleményeket tartogat az egyház mai rendszerében. A pasztorálpszichológia sokak számára rejtélyes mibenlétéről van szó.

"Tulajdonképpen mi a csoda a pasztorálpszichológia? Ez most akkor pszichológia vagy lelkigondozás?"

A pasztorálpszichológia meghatározása nem egységes, de leírásában vannak olyan pontok, melyekben mindenki egyetért. A pasztorálpszichológia a többség szerint teológiai diszciplína és nem pszichológiai. Isidor Baumgartner, aki vaskos könyvet írt a témában, úgy fogalmaz, hogy "félreértenénk a pasztorálpszichológiát, ha mindössze teológusoknak való pszichológiának tekintenénk". A pasztorálpszichológia bizonyos értelemben több a pszichológiánál, és több a lelkigondozásnál is.

"Ezzel a magyarázattal semmit sem mondtál, ez csak szöveg. Miben több?"

A 20. században a keresztény lelkigondozásban sokáig a kérügmatikus lelkigondozással fogsz találkozni, mely egyfajta "személyes igehirdetésként" képzeli egy lelkileg sérült ember segítését. A lelkigondozónak leegyszerűsítve csak az a dolga, hogy mondja az Igét (kis túlzással, ráolvassa a Bibliát a lelkigondozott fejére), az pedig majd megteszi a maga hatását. Azok, akik a pasztorálpszichológiát művelik, nem becsülik le a Szentírás alkalmazását a gyógyításban, sőt a legismertebb képviselői annak talaján állnak, de azt mondják, a jó segítő egyszerre rendelkezik igeismerettel és emberismerettel. Utóbbi azt is jelenti, hogy aki másokon akar segíteni, amennyire lehetséges, legyen önmagával is tisztában. A pszichoterápia során felhalmozódott kutatási anyagokat és tudásbázist nem az igeismeret helyett használja egy pasztorálpszichológus, hanem azzal együtt. Az emberismeret antropológiai kiindulópontja pedig természetesen itt is a Szentírás. Egy olyan lelki segítség, amely magába sűríti Jézus szavait, az elmúlt évezredek tapasztalatait, és a mélylélektani ismeretek hasznos meglátásait, véleményem szerint jogosan nevezhető többnek mind a pszichológiánál, mind a lelkigondozásnál.

"Szerintem reális veszély, hogy a keresztény lelkigondozás túl sok teret enged a pszichológiának. Kritikátlanul átvesz mindent, ezzel pedig felcseréli az igei segítségnyújtást mindenféle pszichológiai gondolattal."

Ha megnézzük az elmúlt évtizedek hazai műveit, melyeket ebben a témában olyan emberek alkottak, akik nemcsak tanították, hanem lelkészként gyakorolták is a pasztorálpszichológiát, ennek éppen az ellenkezőjét látjuk. Gyökössy Endre - sokak egykori "Bandi bácsija", akinek nagyban köszönhető, hogy a pszichoterápia részévé vált a lelkigondozásnak Magyarországon - számos értékes gondolatot talált Jung elképzeléseiben. Például Jung azt írja, az embernek van árnyékszemélyisége, mely tulajdonképpen belső, lelki görcseit, feloldatlan konfliktusait, egyfajta módon karaktere "sötét oldalát" jelenti. (Vajon valami ilyesmiről írhat Pál a Római levél hetedik részében? Mindenesetre elgondolkodtató...) Miután Jung leírta az árnyékszemélyiség mibenlétét, azt javasolja, hogy "öleljük magunkhoz", tehát fogadjuk el és viszonyuljunk pozitívan ehhez a sötét oldalunkhoz. Gyökössy és a pasztorálpszichológiát gyakorlók azonban elutasítják ezt a javaslatot, mert az embernek nem az a dolga, hogy kiegyezzen a benne lévő bűnnel ("én már csak ilyen vagyok"), hanem keresse rá a bocsánatot. Bodrog Miklós, aki ugyancsak úttörője volt Magyarországon a pasztorálpszichológiának, úgy fogalmaz, hogy a nem keresztény lélektani szerzők ismereteit és világnézetét szükséges megkülönböztetni egymástól: senki nem kényszeríti az egyházat sem arra, hogy elvtelenül pszichológizálni kezdjen és kritikátlanul átvegyen mindent a világi pszichológiából, sem arra, hogy figyelmen kívül hagyjon értékelhető felismeréseket és fejleményeket. A helyes megoldás mederbe terelni és együtt használni az igeismeretet a lélektani ismeretekkel.

"Nekem akkor is csak egy halom okoskodásnak tűnik ez az egész. Most tényleg egy pasztorálpszichológus fogja meggyógyítani a beteglelkűeket?"

Az elméletről és a gyakorlatról érdemes megemlíteni, hogy már maga Jung is azt mondta: nem a kutatás kedvéért kutatunk, hanem azért, hogy segítsünk. Ha nem segítünk egy lelkileg zsákutcába jutott emberen, akkor valóban nem sok értelme van a sok elmélkedésnek.

"Hát éppen ez az! Miért is segítene egy lelkigondozó azzal, hogy megmondja egy lelki sérültnek mit csináljon?"

A kérdés jogos. De miért kellene megmondania? Ki állítja ezt? A pasztorálpszichológiai képzéseken nem azt tanítják, hogy meg kell mondani egy érett, felnőtt személyiségnek, hogy mit csináljon - mivel magam is részese voltam ilyen képzésnek, személyes tapasztalatom, hogy ennek pont az ellenkezőjére hívják fel a figyelmet. A lelkigondozó nem abban segíthet, hogy megoldja a másik ember problémáit - nem is kell, hogy így tegyen, sőt az esetek többségében ez helytelen -, hanem abban, hogy megteremtsen egy olyan keretet, melyben a segítséget kérő maga fedezi fel a kiutat saját maga számára. A pasztorálpszichológus tulajdonképpen a körülményeket teremti meg a változáshoz, és némi ösztönzést ad a krízishelyzetben élőnek, hogy meginduljon ebben a keresésben.

"Szóval akkor ehhez is már iskolai végzettség kell, tehát csak profik lelkigondozhatnak..."

Nem feltétlenül kell ennek így lennie. Makkai Sándor, aki műveket alkotott ezen a területen, úgy képzeli, az az igazi, ha egy gyülekezet egyszerre tárgya és művelője a lelkigondozásnak, és azt nemcsak a hivatásos lelkész végzi. Boross Géza, aki gyakorlati teológiát is oktatott, azt írja: a gyülekezet - lelkigondozás. Isten nyilván adhat kiemelt képességeket és érzékenységet valakiknek abban, hogy miként bánjanak és hogyan segítség lelkileg az embereket (jó esetben a pásztor is közéjük tartozik...), de nem lehet demarkációs vonalat húzni klerikusok és laikusok között. A profi lelkigondozó egyébként is háttérben marad, míg ha jól dolgozik, végül feleslegessé is teszi magát...

"Ha ilyen csodálatos ez az egész lelkigondozás, akkor miért van még mindig ennyi beteg ember?"

Egyrészt a lelki tényezők hátterében sokszor olyan jelenségek is állhatnak, melyeket nem lehet lelkigondozással megragadni: ilyenkor szó szerint orvosi segítségre lehet szükség. Másrészt, senki nem állította, hogy a pasztorálpszichológia csodaszer lenne. Annak kellene lennie ahhoz, hogy alkalmazzuk? Talán az orvostudomány minden beteget meggyógyít? Ha nem tesz így, akkor dobjuk ki az ablakon? Harmadrészt a lelki mechanizmusokat feltárni, megérteni rendkívül nehéz és időigényes munka, természetesen az adott probléma függvényében. Sok lelkésznek már az is nehézséget jelent, hogy befogja a száját és végighallgasson másokat. Más lelkészek vagy lelkigondozók semmiféle emberismerettel nem rendelkeznek. Az is előfordul, hogy a lelkileg sérült zárkózik el a segítségtől... Az okokat a végtelenségig sorolhatnánk. Ám azért, mert az eredményességi mutató jobb is lehetne (és ezt mikor nem mondhatjuk el?), valamint többen rosszul végzik ezt a tevékenységet, a megoldás mégsem a pasztoráció teljes elvetése, hanem helyes művelése kell legyen.

"Hát nem tudom... Ez az egész pasztorálpszichológia csak az elmúlt években jött elő ilyen erősen, tehát nagyon új dolog még..."

Kétségtelen, hogy a pasztorálpszichológia egy viszonylag friss hittudományi terület, ám csekélyke múltja (mintegy ötven évre visszanyúló gyökere) már van, a lelkigondozás pedig az ókortól ismert tevékenység. Valahol mindent el kell kezdeni. Mindazonáltal már az is eredmény, hogy az egyház felismerte: nem minden lélektani kutatás és eredmény ördögtől való, s ha kritikusan megszűrve veszünk át ismereteket a pszichoterápiából, azok akár hasznunkra is válhatnak.

Tovább

Túl nagy korty

Magyarországon nem az az egyház legégetőbb problémája, hogy az emberek bibliai műveltsége már túlzottnak nevezhető, olyan sokat forgatják a Szentírást és tele van a fejük Isten üzeneteivel. Furcsa módon azonban, míg a nem hívők teljesen alultápláltak, addig sok keresztény türelmetlenül és ömlesztve tömi magába az általa isteninek tartott tartalmakat.

A gondolat azért jutott eszembe, mert olyan ez, mintha valami újkori civilizációs betegségtünetről lenne szó. A szakadatlan igehabzsolás ludasa szerintem főleg az internet. Ha akarom, ha nem, naponta, sőt óránként ömlik rám a számos "igei üzenet" a Facebookról, szakad a nyakamba minden virtuális ereszcsatornából, és tulajdonképpen hatalmas túlkínálatot találok a könyvesboltokban, a pulpitusokon - és az egyházban úgy általában is. Nem tagadom, valamikor lubickolok ebben. Élvezem azt, hogy a széles választékból kedvemre mazsolázhatok, de időről-időre mégis eljutok egy olyan pontra, amikor elszörnyedek az "üzenetek" túlburjánzása miatt. Mint az egyszerű ember, aki egy egyszerű autót akar venni magának, aztán szinte megfullad a piac átböngészésétől, katalógusok alá temetve jön haza egy kis nézelődés után, végül már olyan pillanatai is lesznek, hogy alig bír különbséget tenni autó meg kerti furik között.

Nos, Isten nem fecseg ennyit. Ez egészen biztos. Nem dézsából önti az észt, hanem apránként engedi meghódítani az igazság kis szeleteit. Dob egy-egy falatot, és képes kivárni, míg megrágjuk.

Már csak azért is tudom ezt, mert az életemben fajsúlyosnak nevezhető paradigmaváltásokat sok kicsi, egymásra épülő lépések sorozataként tettem meg. Igazi felismerésekre csak így jut el az ember, ha nem akarja magába dönteni egyszerre az összes tudást. Nem óhajtom magam úgy beállítani, mintha ebben hibátlan lennék, sőt, rendesen orra bukok a küszöbben. Néha mohón csapok bele túl sok könyvbe, gondolkodom egyszerre ezer szálon, hallgatok sokféle igehirdetést alfától omegáig. Mintha ezek közelebb vinnének az Igazsághoz, pedig nem visznek, mert ahhoz nem így kell közeledni. Tudom ezt, de mégis nehezen tanulok a hibáimból, pedig utólag mindig megfizetem az ilyen viselkedésem árát.

Ezek a gondolatok azért jutottak most eszembe, mert elém kavarodott Szent Efrém diakónus Diatesszaronhoz írt magyarázatának egy részlete. Őszintén szólva, magamra ismertem a soraiban. Efrém az Isten Igéjét olyan forrásnak tartja, amiből csak módjával szabad kortyolgatni. Nem az a feladat, hogy kiigyuk az összes vizet, hanem hogy megelégítsük a szomjúságunkat. Olyan szépen ír ez az ősi szöveg, hogy ezennel át is adom neki a szót, az olvasónak meg a töprengés lehetőségét:

"Elégítse ki hát szomjadat a forrás, de a te szomjúságod ki ne merítse az egész forrást. Hiszen ha kielégíti szomjadat a forrás anélkül, hogy teljesen kimerült volna, akkor majd később megszomjazva ismét ihatsz belőle. Viszont ha szomjúságod az egész forrást kimerítette, akkor az is kiszárad, és így e győzelmed a saját károdat okozná.

Adj tehát hálát azért, ami neked jutott belőle, de ne szomorkodj afelett, ami még ott maradt benne oly bőségesen. Amit kaptál, s amire rátaláltál, az a te részed; és ami még benne maradt, az pedig a rád váró örökség... ... Meg se kíséreld hát oktalanul egyszerre kiinni azt, amit képtelenség egyszerre kiinni; viszont e kicsinységed tudatában abba ne hagyd azt, amit csak lassan, apránként tudsz kortyolgatni." 

Tovább

Orvosok, csodatévők, gyógyulások a szakadék peremén

Aki rendszeresen olvassa a blogomat, mostanában sokféle provokatív bejegyzéssel találkozhatott. Sosem tagadtam, hogy a teológiában és a vallástudományban nemcsak a klasszikus kérdések, mondhatni "biztonságos zónák" érdekelnek, hanem nagyon is vonz a szakadék széle. Sefatias legutóbbi bejegyzése valamiképpen felhozta bennem azt a furcsa dilemmát, hogy a csodás gyógyulásokról szóló epizódok összefüggésben állhatnak-e az orvoslásról alkotott korabeli nézetekkel?

Hanina ben Dosa, az I. századi csodatevő

"Gyógyulj meg!" - és meggyógyultak. "Szabadulj meg!" - és megszabadultak. "Támadj fel!" - és feltámadtak. Így gyógyított, szabadított és támasztott fel halottat Jézus, és azt olvassuk, hogy első tanítványai hasonlóképpen cselekedtek. Az Apostolok Cselekedeteit böngészve kétségkívül az lehet a benyomásunk, hogy a meggyógyuló és megszabaduló emberek látványa hozzátartozik a szövegből feltárulkozó, éppen elinduló új egyház pillanatképéhez. Mitöbb, ez a kép nehezen képzelhető el a csodás események nélkül.

Aztán mintha elvágták volna.

Persze ma is hallani csodás gyógyulásokról, olvasni néhányról az egyháztörténelemben, vagy éppen szembesülni velük személyes beszélgetésekben... És mégis, mintha a mai hívők többségének hiányérzete lenne ezen a téren. Mintha túl sokan és túl sokszor mondogatnák - nemcsak szkeptikusok, hanem keresztények is: ma miért nem látunk ilyesmit? Ha ugyanaz a Szentlélek van velünk, mint az első egyházzal volt, hol vannak a pillanatok alatt lábra álló sánták, az életre ébredő Eutikhuszok, az egyik pillanatról a másikra érthető földi nyelven beszélő tömegek? A válaszokat mindenki másként adja meg a bennünket feszítő kérdésekre. Egyes teológiák szerint a csodák ideje lejárt, mert azok csak az egyház kezdeti megalapozásának nélkülözhetetlen kellékei voltak, mások szerint a mai egyház erőtlen, és ezért nem lát csodákat, megint mások úgy vélekednek, ezek a történetek eleve csak mítoszok. És mintha senki nem lenne elégedett ezekkel a válaszokkal, hanem várna valamire, ami megtörténik vagy legalábbis meg kellene történnie...

Ahogy fentebb említettem, vonz a szakadék pereme, és szívesen lamentálok az alternatívákról, de a peremen túl nem szeretnék lépni. Nem tudom milyen mély és milyen sötét szakadékba esnék le, és legfőképpen azt sem, kimászhatok-e belőle utána.

A betegség és gyógyulás tekintetében ezért a következő gondolatokat csak hangos elmélkedésnek, egy dilemma feltárásának, gondolatébresztésnek szánom, nem pedig kikezdhetetlen válasznak. Tudvalevő, hogy a Biblia nem részletezi a csodák metodikáját, illetve nem mélyed el azok kivitelezésének részleteiben. (Ami nyilvánvalóan egy csoda esetében amúgy is elképzelhetetlen). Ugyanakkor a hivatásszerű orvoslásról sem tud igazán. A bibliai időkben Egyiptomban - főként a holttestek bebalzsamozása terén - kimagasló szakértelmű orvosokról beszélhetünk, Izraelben ezzel szemben az ilyen "szakma" csak utalásszerűen van említve (például a Gen 50,2-ben). A Szentírás úgy véli, a gyógyítás elsősorban Isten monopóliuma: a betegeket Neki kell meggyógyítania. A 2Krón 16,12 rosszallóan jegyzi meg Ászáról, hogy "betegségében nem az Urat kereste, hanem inkább az orvosokban bízott". Azok nem is tudtak segíteni rajta, így végül Ásza meghalt.

A gyógyítást - minimális orvosi gyakorlat keretében - jó esetben a próféták végezték el, de többnyire ők is a problémák (például a lepra vagy más betegségek) diagnosztizálását művelték, és nem gyógyítottak, tehát nem neveznénk őket orvosoknak. A szövegben szereplő gyógymódok sem arról szóltak, amit ma orvosi praxisnak neveznénk: rituális fürdő, fügepakolás... A betegek inkább a papokhoz fordultak, de orvoshoz menni istentelenségnek számított.

A zsidó irodalomban érdekes töréspont látható a Kr.e. 2. évszázadban, mégpedig a deuterokanonikus Sírák Fia könyvében (katolikus Bibliában megtaláljátok). Itt már van egy igevers, ami megengedőbbnek bizonyul, és úgy véli, az orvos nem a sötétség birodalmából veszi a tudását, hanem mestersége isteni adomány, a gyógyítás pedig Isten dicsőségére történik:

"Az Úr azért adott tudást az embernek, hogy csodálatos dolgainak használata által dicséretet nyerhessen; használatukkal az orvos enyhíti a fájdalmat"

Sírák Fia könyve más részei is pozitívan beszélnek az orvosokról, de fenntartják, hogy a gyógyulás hátterében Isten áll: ha az orvos rájön a megoldásra, az is isteni reveláció eredménye. Mindazonáltal a könyv kisebb paradigmaváltásra emlékeztet ebben az ügyben. Jézusnál pedig már mintha kifejezetten azt olvasnánk, hogy magát is egyfajta módon az orvos szerepébe helyezi:

"Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek; nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket"

Ha megpróbáljuk ezt egy kicsit összefoglalni, akkor talán mondhatjuk, hogy egyfajta növekvő bizalomról beszélhetünk az orvoslás tekintetében. Izraelben először nincs túl sok szerepük, sőt hitetlenség hozzájuk fordulni. A tendencia aztán a pozitív irányba billen el, végül maga Jézus is egyfajta pozitív kontextusban használja az orvos szót önmagára (még ha csak metaforikusan is). És talán azt is megemlíthetjük, hogy Lukács minden bizonnyal orvos lehetett: evangéliuma sok helyütt ezért is tűnhet precízebbnek a többiek munkájához képest.

Ha az orvosokat egyre inkább keresték és jobban elismerték is (lásd a vérfolyásos asszony történetét, aki a pénzét ugyan hiába, de orvosokra költötte el), Jézus korának orvostudománya nyilván igen kezdetleges volt. Sokan ezért vetik fel a kérdést, hogy az evangéliumi csodás gyógyulások hitelessége hogyan viszonyul az orvosokkal szembeni eredendő bizalmatlansághoz, illetve az orvostudomány kezdetlegességéhez? Ne felejtsük el, hogy egy olyan korszakról beszélünk, ahol az egyszerű emberek sokszor nagyon dualista módon láttak: a betegségek mögött bűnök vagy démonok vannak, és kész. Ha mégis gyógyulás történt, akkor automatikusan csodának nevezték. Tudvalevő az is, hogy nem Jézus volt az egyetlen csodagyógyító saját korában: zsidó karizmatikusok rajta kívül is járták a vidéket, és olyanok, mint Honi vagy Hanina ben Dosza ugyancsak csodatévő hírében álltak.

Az én őszinte és provokatív kérdésem így szól: egy olyan kultúra kontextusában, mely eredetileg ellenséges volt az orvoslással szemben vagy kezdetleges szinten művelte azt, és rendelkezett csodagyógyítókkal Jézuson kívül is, hogyan értelmezzük az evangéliumok vagy az Apostolok Cselekedetei csodálatos történeteit? Mielőtt valaki rosszallóan hátralépne, megjegyezném: nem vonom kétségbe ezek megtörténtét, hanem csak egy kérdést tettem fel, mely szerintem jogosan cseng a kortörténet ismeretében. Válaszolunk rá? 

Tovább

A második nekifutás: a szálak összeérnek

Idei sorozatom előző részében azzal tettem le a fonalat, hogy a történeti Jézus-kutatás első hulláma kudarcba fulladt. Nem sikerült meghatározni és feltárni azt a réteget, mely az elképzelések szerint a húsvét utáni egyház tevékenységének köszönhetően rárakódott a "történelmi Krisztus" figurájára. Úgy tűnt, Jézusból mégiscsak egy létezik - ám Ernst Kasemann hatására a kutatás második hulláma is kezdetét vette.

Liberális teológusnak lenni vállalhatatlan álláspont egy konzervatív, evangéliumi keresztény szemében. A teológiát ilyen alapon művelőkről általában szörnyű gondolatok jutnak az eszünkbe, melyek többnyire a megalkuvás, a felhígított bibliaértelmezés, és a laza erkölcsök tájékán keresendők. Paul Tillich kétségkívül a 20. századi liberális teológia egyik legelismertebb alakja, aki rendszeres teológiai munkájában - egy liberális teológustól talán nem annyira elvárt módon - kimondja, hogy a történeti Jézus-kutatásnak az a kísérlete, hogy megtalálja a Jézussal kapcsolatos empirikus igazságot, teljes kudarcba fulladt:

"A történeti Jézus, tehát az a Jézus, aki a Krisztusként felfogott Jézus mögött áll, nemcsak hogy nem bukkant elő, hanem minden egyes új lépéssel távolabb került... (A kutatás során keletkezett eredmények) a legjobb esetben is csak olyan, többé-kevésbé valószínű következtetések, melyek a keresztény hitnek sem az elfogadását, sem az elvetését nem tudják megalapozni."

Noha ezt követően évtizedekig csend honolt "az igazi" Jézus keresése körül, Rudolf Bultmann talán legismertebb tanítványa, Ernst Kasemann 1953 októberében felvette a fonál végét, amikor egy előadást tartott a témában. Míg Bultmann alapvető állítása az volt, hogy semmit sem tudhatunk a történelmi Jézusról (azon kívül, hogy megszületett és a kereszten kivégezték), tanítványa továbbment ennél. Kasemann elismerte, hogy az evangéliumok elsődlegesen teológiai dokumentumok, de úgy vélte, a szerzők ettől függetlenül történelmi információk birtokában is voltak Jézussal kapcsolatban. Ezeket a történelmi információkat beépítették a szövegbe, így az egy történelmi elbeszélést és a kérügmát (azaz igehirdetést) egyaránt tartalmaz. A "két Krisztus" tehát ebben a felfogásban a történelmi Jézust és a "hirdetett Jézust" jelenti.

Ernst Kasemann

Azt persze Kasemann is úgy vélte, hogy diszkontinuitás van a történelmi Jézus és a később felmagasztalt, hirdetett Jézus között, de a kettőt mégiscsak összeköti egyfajta vékony folyamatosság, néhány olyan szál, mely a reális történelemben található. A hirdetett Krisztus gyökerei a történelmi Krisztusban kell legyenek.

Ez az állítás pedig minőségi különbség az első hullám alapvető álláspontjához képest. Az első körben ugye azt láttuk, hogy a kutatásban résztvevők elválasztották a történelmi Jézust és a hit Krisztusát egymástól. Előbbi volt a valós személy, utóbbi egy tisztán mitikus és kitalált alak, mely független "az igazi" Jézustól. A második hullám már azt mondja, a hit Krisztusa nem független a történelmi Jézus személyétől. A kutatás természetesen arra irányult, hogy ezt a vékony kötődési szálat megtalálja.

Miben is találták meg?

Kasemann a történeti Jézus és a kérügmatikus (hirdetett) Krisztus közötti folyamatosságot többek között abban vélte felfedezni, hogy mindkettő Isten eszkatológikus országának eljövetelét hirdeti: Jézus és az első keresztények igehirdetésében is az eljövendő ország a legfontosabb téma. Gerhard Ebeling a két Krisztus közötti kontinuitást a "Jézus hite" fogalomban helyezte el, amit Ábrahám hitével állított párhuzamba: a hitnek ez a prototípusa testesült meg Jézusban és az első keresztények igehirdetése erről beszélt. Günter Bornkamm a Jézus működésében észlelhető tekintélyre tette a hangsúlyt: az "Istennel való szembesülés" mind Krisztus esetében, mind a Róla szóló igehirdetésben egyértelmű, így ez képezi a történeti kapcsolódási pontot a két Jézus között.

A történeti Jézus-kutatás második hulláma végül érdektelenségbe fulladt. Nem mondanám, hogy minden hülyeség volt, amit ebben a hullámban felvetettek Jézus történelmi alakja és az ősegyház későbbi Jézus-képe kapcsán, mindenesetre amit felvetettek, abban nem volt annyi potenciál, hogy a kutatás túl messzire jusson. Személyes konklúzióim a következők:

(1) A második hullám kétségkívül visszafogottabb, nyugodtabb, mérsékeltebb volt az elsőhöz képest. Fő eredménye, hogy az első körben elszakított kapcsolatot a történelmi Jézus és a hit Krisztusa között újra létrehozta.

(2) A magam részéről úgy látom, a második hullám megállapításai igencsak esetlegesek és hasraütés-szerűek. Nyilvánvaló, hogy kismillió párhuzamot lehet vonni az első keresztények igehirdetési témái és Jézus tevékenysége között, de ez még nem igazolja, hogy az ilyen párhuzamok alapján konstruálták volna meg utólag Jézus személyét. Természetesebbnek tűnik a gondolat, hogy az ősegyház azért beszélt arról, amiről, mert ezt látta Jézustól.

Azt gondolom, hogy a történeti Jézus-kutatás igazi és fajsúlyos kérdései a harmadik menetre maradtak. Legközelebb itt folytatom!

Tovább

Pál esete a szűzlányokkal

Az első korinthusi levél hetedik részében van valami, ami sok szempontból kritikus gondolatok feltevésére ösztönzi az embert. Pál többnyire a házasságról, a párkapcsolatról, az elkötelezett és még nem elkötelezett nőkről beszél, s bár igyekszik óvatosan fogalmazni, őszintén szólva olyan érzésem van, hogy túllőtt a célon.

Most talán sokan meglepődtek. Hogyan írhatok ilyesmit Pálról? Az apostolok legnagyobbjáról, aki radikálisan megtért, bejárta a fél világot, korának egyik legjobb egyetemét végezte, három kultúrában is - zsidó, római, hellén - otthon érezte magát. Veréseket, üldözéseket szenvedett a hite miatt, végül mártírként halt meg, s nem utolsó sorban letett tizenhárom mértékadó levelet az asztalra, melyek milliókat ihlettek gondolatokra. Egy ilyen ember előtt fejet hajtani szokás, nem kérdőre vonni.

Pedig nem akarom én bántani Pált, hogyan is akarnám? Gúny nélkül mondom, hogy ő egy megérdemelten magasra emelt idol, egy popsztár a kereszténységben, akinek szépen ragyog a fénye, s nem is érdemtelenül. De éppen ezért esik talán nehezünkre emlékeztetni magunkat, hogy Pál is ember volt. Emberként pedig akadtak botlásai, rossz döntései, nemcsak megtérése előtt, hanem utána is. A fentebb említett első korinthusi levélben valami olyat ír, amit nem tudok megemészteni.

Pál azt mondja a még házasság előtt álló, minden bizonnyal szűz lányoknak (akik adott esetben megszakították jegyességüket), hogy jobban teszik, ha nem is mennek férjhez. Úgy összességében, ha az ember végigolvassa ezt a szakaszt, egyértelműen olyan hangulatot áraszt, ami arról szól, a házasság helyett jobb ha egyedül van az ember, sőt ezt választva jár el helyesebben. Természetesen Pál nem volt a házasság ellen, erről szó sincsen. Ettől függetlenül nem túl kedves megjegyzés részéről már az sem, hogy megnyugtatja a házasulandót: "nem követ el bűnt", aki házasságot akar kötni. Már miért követne? Miért van szükség ilyen megjegyzésekre?

Nos, számomra félreérthetetlennek tűnik, hogy Pál egyedüllétet szorgalmazó tanácsa eszkatológiai észjárásában gyökerezik. Az idő "összetorlódott" (ahogy a görög szöveg szüsztelló igéje írja szenvedő alakban), eltűnik "a világ arculata", azaz küszöbön áll a világvége, ismét eljön Jézus és lezár mindent. Egy ilyen vészterhes pillanatban, mely igencsak közel van, nem érdemes házasodni és családot alapítani.

Ugye mindannyian tudjuk: Pál apostol tévedett, hiszen Jézus nem tért vissza. Ne varrjuk ezt egyedül az ő nyakába, hiszen a felfokozott eszkatológiai várakozás általános jellemző volt abban a korban. Nos, általában ez az a pillanat, amikor a magyarázók jó része felhívja a figyelmet arra, hogy Pál kihangsúlyozta: amit mond, nem az Úr parancsa, hanem az ő személyes tanácsa. Ezt írja:

"A szüzeket illetően nincs külön parancsom az Úrtól, tanácsot azonban adok, mint olyan, aki az Úr irgalma folytán hitelt érdemel." (1Kor 7,25)

Ez a megállapítás mintha valamennyire tompítaná Pál balul elsült megjegyzését. De vajon mennyire tompítja?

Azt kell mondjam, a kommentátorok egy része ezen a ponton meglehetősen zavarba ejtő elmélkedésbe keveredik. Egyesek felhívják a figyelmet arra, hogy Pál állítása, miszerint "nincs parancsa az Úrtól" csupán azt jelenti, hogy Jézus nem hagyott hátra semmiféle utasítást erre a helyzetre. Ettől függetlenül a Pál által adott tanács nem szimpla emberi szó, hanem Istentől ihletett, hiszen amit tanácsol, az "Úr irgalma folytán hitelt érdemel". Így véli MacDonald vagy éppen Orr és Walther, míg Schrage azt is hozzáteszi, hogy az "apostol tanácsa nem csak annyit nyom a latban, mint a többi keresztyéné". Úgy tűnik tehát, a kommentátorok egy része úgy gondolja, Pál eszkatológiai megjegyzése magától Istentől jön. Bevallom, furcsa ezt így átgondolni, hiszen ez azt jelentené, hogy maga Isten bátorított embereket saját, be nem következett közeli visszatérése kapcsán az egyedüllétre. Ennek semmi értelme nincs, de a fent említett kommentátorok ezt valahogy nem vették észre.

A másik lehetőség, hogy itt Pál tényleg arra gondol, hogy óvatosan kell fogalmaznia, mert maga Isten nem parancsolta neki, hogy ezt mondja. Azon túl, hogy ez felvet egy-egy érdekes kérdést a szöveg ihletettségével kapcsolatban, egy másik dilemmához is elvezet. Amennyiben Pál tudatában volt annak, hogy nem Isten kéri tőle, hogy ezt a "jótanácsot" adja a házasságban még nem élő szüzeknek, ám mégis tekintéllyel tanította őket, az tönkretehette emberek életét. Vajon mit mondanék annak az időközben megöregedett lánynak, aki mondjuk az én tekintélyes, apostoli szavamra nem ment volna férjhez, mert elhiszi nekem, hogy közel a vég?

Prior, Bruce és más magyarázók megpróbálkoznak még egy lehetőséggel. Ők valahogy úgy látják, Pál igazából nem is Jézus második visszajövetelére gondol, hanem a korinthusiakat érintő keresztényüldözésekre, illetve valami olyan körülményre, amiről mi semmit sem tudunk. Bevallom őszintén, ezt igen erőltetett magyarázatnak érzem: hogyan számolhatunk valamivel, amiről a kommentátor saját bevallása szerint sem tudhatunk semmit? Vajon amikor Pál úgy fogalmaz, hogy az idő feltorlódott, és e világ arca elmúlik, akkor valamilyen ismeretlen lokális problémára utal? Nekem ez életszerűtlennek tűnik, különösen annak fényében, amit az első egyház felfokozott apokaliptikus látásmódjáról tudunk.

Összefoglalva mindezt, valójában két út tűnik járhatónak: az első szerint Pál szavai - noha Jézus nem hagyott hátra parancsot ebben a kérdésben - Istentől ihletettek. Ezt nehéz elfogadni, mert Isten nem tévedhet és nem bátoríthat egyedüllétre Jézus közelgő visszatérése miatt, noha tudja, hogy az nem következik be. A másik út járhatóbbnak tűnik: itt Pál véleményét olvassuk. Ebben az esetben viszont felvethető a kérdés, hogy miképpen viszonyuljunk a szöveg ihletettségéhez, illetve ha Pál esetleg tévedett ebben a kérdésben, mi a garancia arra, hogy nem tévedett másban?

Tudom, ez egy provokatív elágazás. Nem a megbotránkoztatás a célom, hanem az igazság keresése. Kíváncsi vagyok a véleményeitekre: hátha van valami, amire nem gondoltam, vagy amit rosszul értettem meg.

Tovább

Mihez kezdünk az iszlámmal? (2)

Néhány nappal ezelőtt egy kedves ismerősömmel a franciaországi eseményekről beszélgettünk, melynek kapcsán felmerült az iszlám európai jelenlétének kérdése is. Meglepő dolgot hallottam: megjelent az első olyan, muszlim teológus tollából származó, Koránnal foglalkozó könyv, mely szövegkritikai eszközökkel boncolgatja Mohamed alkotását.

A Koránt a bevett tudományos módszertannal elemezni - nos, már a gondolat is felháborító egy muzulmán számára. Mivel az iszlám mereven elzárja szent könyvét a történetkritikai metódus vizsgálatai elől, mindeddig nem is nagyon került sor a muszlim teológiában a Korán mélyreható és alapos vizsgálatára. Ha a barátom által említett könyv valóban elérhető (a címére sajnos nem emlékezett), akkor az egy aprócska, de figyelemre méltó jele lehet annak, hogy az iszlámban is megjelent az igény egy mérsékeltebb és árnyaltabb, valamint párbeszédképesebb paradigma kialakítására.

A kereszténység és az iszlám véleményem szerint két színtéren találkozik egymással, ezt a kettőt pedig érdemes metodológiailag is különválasztani egymástól. A muzulmán országokban a kereszténység többnyire az üldözött szerepét játssza. A helyzet egyszerűen az, hogy az arab milliőben egy keresztény hívő, még ha akarna se nagyon tudna értelmes párbeszédbe keveredni a muzulmánokkal. A keresztény gyülekezetek már annak is örülhetnek, hogy léteznek. Az európai közegben éppen fordított a helyzet. Itt nálunk pattog a labda: a muzulmánok az eddigi történelmük során ahhoz voltak szokva, hogy más vallású emberekkel mindig a legyőzött és a megtűrt kisebbség formájában találkoztak. (Esetleg a gonosz hódítók képében jött el hozzájuk a kereszténység.) Nincs is csodálkoznivaló azon, hogy nem mutattak túl nagy érdeklődést az irányunkban, elég volt számukra az is, ha leigázott népként fizetjük az adót. Most viszont Európában a muzulmánok vannak a kisebbség pozíciójában, ezért a kereszténység elvileg megpróbálhatná felvenni a kapcsolatot velük. Hogyan tehetnénk meg ezt?

Amit a mi oldalunkon problémának látok ebben a kérdésben, hogy a kereszténység csakis a nyílt térítésben képes közeledni a másként gondolkodók felé. Ez a hozzáállás általában véve sem szerencsés, egy hithű muzulmánnál pedig különösen nem működik. Ulrich Neuenhausen kerek perec kimondja: "a legtöbb párbeszéd keresztények és muzulmánok között véget ér ezen a ponton: Jézus személyénél". Jézus direkt hirdetése legalább két okból rossznak tűnik, és mindkettő teológiai természetű. Egyfelől a Krisztusról szóló ismereteit egy muzulmán csakis a Koránból (esetleg a hadíszokból) szerzi, a benne így kialakult kép pedig teljesen másként ábrázolja Jézus karakterét, mint az evangéliumok. Az a Jézus tehát, akit egy buzgó keresztény propagál számára, nem kompatibilis a saját fejében élő Krisztus figurával. Másfelől nincs nagyobb bűn egy muzulmán szemében, mint a sirk, azaz a társítás bűne, amikor valakit az egyetlen Isten mellé helyezve ugyancsak Istennek mondanak. Ha egy keresztény azonnal nyíltan elkezd térítgetni egy muzulmánt, azt gondolva, hogy Jézus istenségét bizonygatja neki (mert tudni véli, hogy az iszlám is tiszteli Jézust), akkor ezzel a létező legnagyobb bűnt követi el egy hithű muszlim szemében.

Mindenekelőtt tehát lehet, hogy a féket kellene behúznunk, mielőtt túl nagy gázt adnánk. Ameddig muzulmán felebarátaink nem találkoznak az újszövetségi Jézussal és csak a Koránból ismerik Krisztust, teljesen más alapokról indul a beszélgetés. Ahhoz pedig, hogy mindez megváltozzon, szerintem nem a direkt térítés a megoldás. Ennél sokkal messzebbről kellene kezdeni. Úgy vélem olyan kérdésekkel, melyeknek semmi köze a kereszténységhez, sőt semmilyen valláshoz.

Talán a bevándorlással és letelepedéssel kapcsolatos európai politikánk újragondolása lehetne az első lépés. Növekvő tapasztalat Európában, hogy ahol felszaporodik a muzulmán populáció, megjelennek az úgynevezett no-go zónák, azaz olyan területek, ahova az eredeti őslakosságnak már nem tanácsos belépnie. Mindez nagyon nonszensz, mintha valaki elfoglalná a lakásom egyik szobáját, ahova többet én be sem tehetném a lábamat! Dánia fájóan szemléletes példa erre, ahol a lakosság mintegy 15%-a bevándorlókból áll. Azok a városok, ahol a bevándorló, többnyire muszlim közösségek túlsúlyba kerültek, gyorsan elgettósodtak: drámaian romlott a közbiztonság, megnőtt a bűncselekmények száma, életveszélyessé vált a környék. Vajon mi történne akkor, ha egyfajta bevándorláspolitikai paradigmaváltás keretében megkövetelnénk azoktól, akik Európában akarnak velünk együtt élni, hogy bizonyos ismereteket magukhoz vegyenek? Mi lenne, ha az ide érkező muzulmánok oktatására, képzésére, európai értékrend nevelésére komoly hangsúly kerülne? Mihez vezetne, ha letelepedési engedélyt csak olyan muzulmánok kapnának, akik átestek egyfajta kötelező "felvilágosodáson", ami a mi értékrendünk megismerését, egy szakma elsajátítását, esetleg a nyelvtudást illeti?

Ezek persze csak hirtelen jött ötletek: amire gondolok, hogy szigorítani, illetve konkretizálni kellene azokat a feltételeket, melyek lehetővé teszik egy muzulmánnak az európai integrációt. Nyilván nem elzavarni kellene őket, de nem is parttalanul befogadni. A két szélsőérték között egy határozott, világos, vállalható követelményrendszer felállítása lenne szükséges. Lehet, hogy rosszul látom, de azok a muzulmánok, akik saját hazájukból ide menekülnek, többnyire tanulatlan, műveletlen és sok esetben elmaradott háttérből érkeznek. Mielőtt a kereszténységet megismertetnénk velük, nem ártana ha megértenének olyan európai értékrendhez köthető fogalmakat, mint a pluralizmus, szólásszabadság, vallásszabadság. Szerintem egy intelligens, tanult, művelt muzulmán férfi vagy nő nagyságrendekkel nyitottabb, elfogadóbb és készségesebb a párbeszédet illetően olyan társaihoz képest, akik nem ilyenek. A széles látókörű embert nehezebb fanatizálni.

Nem tudok jó megoldást, és nem is akarok úgy tenni, mintha tudnék. De úgy látom, hogy első körben nem a direkt evangélizáció a kapcsolódási pont az európai muzulmánok esetében. Ehhez először meg kell törni azt a merev, sok esetben fundamentalista iszlám szemléletet, amiben felnőttek. Ez minden bizonnyal rengeteg időt, türelmet és befektetett munkát igényel. Keresztényként persze jó lenne, ha mindenekelőtt megismernénk ezeket az embereket, tisztában lennénk a hitük alapjaival. Az is jó lenne, ha támogatni tudnánk olyan muzulmán teológusok munkáját, akik a mérsékeltebb irányvonalat erősítik (esetleg a fentebb említett szövegkritikai irány felé hajlanak). Végül pedig nem lenne baj, sőt a legkívánatosabb volna, ha a keresztények tényleg szeretnének az arab származású, muszlim hitű embereket. Utóbbi persze olyan kritérium, amit magam is naiv elvárásnak érzek - úgy látom, nagyon messze vagyunk ettől.

Tovább