A dolgok legmélyén

Teltház volt tehát a Felházban. Szólt a dicsőítés és az ima, s ha röviden is, a prédikáció. Áldás, békesség volt, dicsértették a Jézus Krisztust, ökumenikusan, felekezetfüggetlenül, ahogy azt kell. S miközben több ezer keresztény fiatal boldogan töltött időt Isten jelenlétének tudatában, a falakon kívülről egyesek még mélyebben összehúzták a szemöldöküket: mi ez a kézfelemelős, becsukott szemes, szektás megnyilvánulás?

Mindannyian, minden áldott reggel két ajándékot szoktunk kinyitni egyszerre: a szemeinket. A keresztény ember legalábbis úgy látja, az egyház minden csetlése-botlása, a világ minden gonoszsága, az élet összes nehézsége ellenére van miért hálásnak lennie. Örülni képes az életének, a puszta ténynek, hogy itt van. Színpadiasan szólva, az élet csupa szenvedés - de csupa lehetőség is: akinek pedig van hite, még arra is képes, hogy előbbiben meglássa utóbbit. Aki pedig hálás, az bizony sokszor szereti ezt kimutatni. Nincs ebben semmi ördögi.

Kedves idős, idősödő vagy szkeptikus barátaim! A helyzet az, hogy a Felházba eljáró fiatalok még nem olyan cinikusak és szellemi tagjaik sem annyira elgyötörtek, mint például a miénk. Valószínűleg még nem találkoztak az egyház "sötét oldalával", a kereszténységen belüli furcsaságokkal, botrányokkal, letaglózó jelenségekkel. Jól van ez így. Majd fognak. De most nem ennek van az ideje. Ahogy látom, ők csak örülni akarnak az életnek, és legfőképp annak, Akitől az származik. Hálásak.

A Felházban sokan ezt a hálaérzetet a karizmatikus gyülekezetekre jellemző liturgiával fejezik ki. Ahogy látom, az eseményt utólag értékelő cikkek pedig éppen ebbe igyekeznek élesen belekapaszkodni. Meglepő dolog ez, hiszen a gyakorlat, hogy az emberek becsukott szemekkel és felemelt kezekkel, vagy akár táncolva, zászlózva, önfeledten énekelve, sírva és térdre borulva fordulnak Isten felé, sok évtizede létező jelenség az egyházban. Ott van a Hit Gyülekezete "Vidám Vasárnapjain", vagy éppen a felekezetközi "Ez Az A Nap" rendezvényein igen régóta. Lehet persze utálni, vagy éppen az egyedül helyes litrugikának tartani - de kritikusan rácsodálkozni ennyi idő után meglehetősen nevetséges.

És ha már táncolás. Bevallom, én sem vagyok az az ugri-bugri fajta hívő. Még csak nem is kenyerem sokszor az a zene, amit ma dicsőítésnek neveznek. (Ennek számos oka van, mely azt hiszem nem függ össze a korral, de ez más lapra tartozik.) Ám szívből élvezem nézni, amikor boldog emberek láthatóan kicsattanó örömmel csinálnak valamit, aminek teljesen átadják magukat. A karizmatikus istendicsőítéssel szembeni kritika azért is furcsa, mert egyébként az élet minden más területén éppen azt várjuk az ilyesféle rendezvényektől, hogy ehhez hasonló élményt nyújtsanak. Ezzel magam is így vagyok. Nekem a rocksztár ne csak zenélgessen a színpadon, hanem csavarja ki magát, szakadjon róla az izzadtság, lépjen bele szinte eksztatikusan a zenéjébe. A színészek ne csak játszogassanak, hanem alakítsák úgy a szerepüket, hogy összetévesszem a színházat a valósággal, és elhiggyem, hogy ami a deszkákon történik, az a realitás. A filmesek olyan mozit készítsenek, ami nem pusztán képek pergő sorozata, hanem egyenesen egy másik világba teleportál, hogy a lábam nem éri a földet. Ha mindezek nem történnek meg velünk egy koncerten, egy színházban vagy a moziban, akkor nézőként csalódottak szoktunk lenni, sőt kiesünk a szerepünkből és hiteltelennek véljük a történteket. Intenzitás nélkül mindezekben a dolgokban csak erőlködés van, ipari termékké, értékesíthető árucikké válnak, abból pedig volt éppen elég az egyházban az elmúlt évtizedekben, köszönjük, elég volt, rágcsáltuk, kiköptük, nem kérünk többet belőle.

Ha az élet minden területén, a dolgok legmélyén önkéntelenül keressük az intenzív élményt, mert csak az képes megérinteni bennünket, akkor miért van az, ha keresztények ezt az intenzitást kívánják megtalálni és megmutatni, azt máris kifordult fanatizmusnak nevezzük? Ha Bon Jovi magán kívül ugrál nyakában a gitárral a színpadon, az tökös rockbuli, ha néhány lelkes keresztény fiatal ugyanezt teszi, na az már nem, az már szektás agymosás.

Ráadásul érdemes észrevenni, hogy a Felházas fiatalok sörösborospálinka hatása nélkül képesek kiugrani a cipőikből, mert szeretik Istent, és ezt az érzést kézzel-lábbal, zászlókkal, minden elérhető eszközzel megpróbálják kifejezni. Én azt mondom a Felházas fiúknak, hogy egyelőre nyomják csak a gázpedált tovább, semmit sem törődve a huhogókkal. Ha esetleg orra buknak, akkor majd felsegítjük őket, ha hibáznak valami elementárisat, majd szólni fogunk. Addig is reméljük, képesek lesznek jó irányban tartani a hajót, az egyház és a világ hozzáállása ellenére. Készüljenek az életük következő évtizedeire, amikor nem minden erről fog szólni. Gyűjtsék az erőt cinizmus ellen, és hirdessék az evangéliumot. Isten bizony jót tenne ennek az országnak sok ezer erkölcsös és lelkes fiatal.

Tovább

Orbán Gáspár és a fekete fellegek

Talán az ellenkezőjét gondoljuk, pedig bizonyos értelemben rossz lehet egy miniszterelnök fiának lenni. Ha az ember ilyen családba születik, egyetlen dologért egész biztosan soha nem kell majd megdolgoznia: a gyűlöletért.

Meggyőződésem, hogy Orbán Gáspár nem akar semmi rosszat. Megnéztem magamnak a srácot: pont olyan, mint egy mai fiatal, abból a lófarkas hajú, mobilnyomkodós, lazapólós fajtából. Nem tűnik különösebben veszélyesnek, de ez tulajdonképpen mindegy is. Orbán Gáspár lehetne maga a megtestesült bunkóság, aki készakarva kirúgja a sánta ember botját, vagy nagylelkű lovag, aki bevásárol a szomszéd néninek és átsegít egy busznyi vakot a zebrán. Az ő esetében mindegy, hogy a jóság skáláján éppen hol helyezkedik el, ahogy az is mindegy mikor mit csinál, mert a megítélése nem rajta vagy a tettein múlik. Jó eséllyel így is-úgy is gyűlölet céltáblája lesz, ehhez elég a puszta létezése is.

Most éppen Felház néven egy keresztény dicsőítő és imaalkalom tető alá hozásában érdekelt, és ezzel a szörnyű tettével - nem meglepő módon - összegyűltek feje felett a sötét fellegek. Literszámra ömlik a jégeső Gáspár nyakába, aki szektás érzelmű, fundamentalista hittérítő, hittel házaló, keservesen lelkesedő, visszataszítóan toborzó, bizonyítani vágyó senkiházi - mármint ha megpróbálom a finom részleteket összegereblyézni, melyeket az elmúlt napokban különféle portálokon olvastam róla. Szidják az egész, még le sem zajlott rendezvényt, szidják a neoprotestáns kegyességi stílust, és persze szidják a hitét is, amit ebben a formájában természetesen agymosásnak vélnek. Mindezt többnyire olyan emberek teszik, akik már az évi két templomlátogatásban sem érdekeltek, és egy söralátétnyi információval sem rendelkeznek az evangelikál mozgalomról, esetleg annak teológiájáról.

Persze mindenki tudja, hogy ezek az indulatos szólamok valójában nem neki, nem is a hitének, hanem a nevének szólnak. Az a baj a sráccal, hogy Orbán, nem az, hogy Gáspár. Az apára boruló árnyék rávetül a fiúra is. Közvetve pedig arra az ügyre, amit láthatóan őszintén és meggyőződéssel képvisel: hogy szedjük össze a keresztény fiatalokat, zenéljünk együtt, gondolkozzunk Istenről, és imádkozzunk Hozzá. És ki tudhassa, hátha kisarjad ebből valami jó, ami termékeny talajba hull ebben az önmagától megkeseredett és hitevesztett országban. Ebből pedig nekem az jön le, hogy ez a srác nemhogy rosszat nem, hanem láthatóan valami jót akar tenni, a maga korosztályának megfelelő hevülettel.

Nem vagyok Orbán Gáspár ismerőse, se közelről, se távolról, a politikai ízlésem sem diktálja, hogy a védelmére keljek. Mitöbb, a Felházba se tervezem elmenni, és őszintén szólva elég igénytelennek tartom a beharangozó videójukat. De annak örülök, ha ez a gyerek tényleg az, akinek látszik, az ellenkezőjét pedig egyelőre semmi sem bizonyítja. A konstans köpködés miatt Orbán Gáspár fesztelenül teheti, amit csak szeretne, mert a megítélése nem változik. Paradox módon éppen a kívülről érkező nyomás hozhatja el azt a belső felszabadultságot számára, ami jót tehet egy ilyen rendezvény légkörének és az Ügynek, amit képvisel.

A fiataloknak pedig azt üzenem, menjenek csak el a Felházba és vigyenek magukkal még egy embert.

Tovább

Nem semmi... vagy mégis

Bár lezártam (egy időre) a teremtésről és annak funkcionalitásáról szóló unalmas sorozatomat, egy mellékszálnak tűnő témával még adós maradtam: írja vagy nem írja a Biblia a creatio ex-nihilo, azaz a semmiből való teremtés tanítását? Nos, ha valaki úgy érzi, nem is tud erre kivágni egy határozott választ, ne feszengjen kelletlenül! A válasz ugyanis kettős: írja is, meg nem is - mindenesetre a legtöbben hiszünk benne.

Annyi minden bizonnyal kiderült az előző fejtegetésekből, hogy a teremtéstörténet nem foglalkozik a latinul creatio ex-nihilonak elnevezett kérdéssel, következésképp nem is tanítja, hogy Isten milyen anyagból vagy miképpen hozta létre a világot. Az ősi zsidó elképzelések alaphangon nem a "semmiből való teremtésről" szólnak, hanem a meglévő elemek terv szerinti elrendezéséről. A creatio ex-nihilonak nevezett elképzelésre emlékeztető gondolat viszonylag késői jelenség a Bibliában - mármint ha a Makkabeusok második könyvét egyáltalán a Bibliához soroljuk. Egyik igeversében a következő kijelentést olvassuk (kiemelés tőlem):

"Gyermekem, kérlek, tekints az égre, és nézz a földre és mindarra, ami rajta van! Gondold meg, hogy Isten semmiből teremtette és az emberi nem is ugyanígy keletkezett." (2Makk 7,28)

Annak ellenére, hogy ez a szövegrészlet az intertestamentális kor terméke, tehát Jézus előtt keletkezett, mégis csak a Kr.u. második században forrta ki magát az a gondolat (az akkori apologéták munkássága nyomán), hogy a semmi az teljes egyértelműséggel a "nihilt", a minden előfeltétel nem-létét, a ténylegesen abszolút semmit takarja. Ezért érzékeljük azt, hogy míg a Biblia - főként az Ószövetség - nem annyira hangsúlyozza, hogy Isten a semmiből teremtette a világot, addig a legtöbb keresztény ma már mégis így olvassa, így értelmezi, így gondolja a teremtés köré szövődő textusokat. A creatio ex-nihilo egy filozófiai-teológia tanfejlődés eredménye, mely évszázadokon keresztül zajlott és tisztult.

Bár Rabban Gamáliel egy vitabeszédében már az első században is elutasította azt a felfogást, hogy Isten előzetes, kezdet nélküli ősanyagot használt volna a teremtésben (sőt, azt vallotta, hogy az ősanyagot Isten alkotta), ez a gondolat nem terjedt el a zsidók között. A semmiből való teremtés akkor került elő igazán intenzíven, amikor a második századi apologéták erős vitába bocsátkoztak a filozófiai kozmológiákkal (azaz mondhatjuk úgy is, hogy a világ eredetéről szóló korabeli nézetekkel), valamint a gnosztikus tévtanokkal. Ez a kényszerhelyzet sodorta bele az első keresztényeket, hogy jobban tisztázzák az egyház teremtéshitét, és szembeszálljanak a különféle eszmékkel, melyek többek között "az örök anyag" létezéséből indultak ki.

A semmiből való teremtés tehát nem egy sörözgetés közbeni dumálgatás eredménye volt, amit sok bibliaolvasás után kitaláltak az erősebb fantáziájú keresztények, hanem az ókori dualizmus ellen megfogalmazott teológiai védekezés, mely az "örök Isten és örök anyag" képzete ellen akart felszólalni. A creatio ex-nihilo tanítása kizárja, hogy létezhetett "örökkévaló ősanyag", de szembeszáll a panteizmussal is (miszerint maga a világ isteni), és kizárja a lehetőségét annak, hogy Isten a világban született meg, abban bontakozott ki, annak része lenne. A semmiből való teremtés lényege tulajdonképpen az, hogy tisztázza Isten és a világ egymáshoz való viszonyát: Istent a világ fölé emeli, de mégsem zárja ki belőle. Istent egyszerre transzcendens és immanens, felette áll a világnak és mégis itt van.

Nos, néha jó végiggondolni ezeket a kissé talán száraznak tetsző dogmatikai eszmefuttatásokat, hiszen csomó minden, amiben egy mai, átlagos keresztény hisz, a patrisztikus korban megfogant viták, eszmecserék és töprengések talaján áll, egészen addig vezethető vissza. Nem utolsó sorban a dolognak van egy olyan tanulsága is, hogy a kívülről és belülről érkező nyomás nem feltétlenül tesz rosszat az egyháznak: hatására képes bizonyos hittételek továbbgondolására vagy mélyebb megértésére. Ez történt a teremtésteológiával, benne a semmiből való teremtéssel is, melynek dogmatörténete természetesen nem ért véget a patrisztikus korban - de ez már egy másik bejegyzés témája lenne.

Tovább

Hogyan pihen, akinek nincs szüksége pihenésre? - a teremtés funkcionális keretben (5)

És akkor végül Isten megpihent a hetedik napon. Sokan pedig azt kérdezik, miért van szüksége egy mindenható és kimeríthetetlenül erős Istennek pihenésre? Már a kérdés is egyfajta módon materiális jellegű, hiszen Istent egy emberszerű, és szó szerint pihenni vágyó lényként festi le. Ám a hetedik nap a többihez hasonlóan nem az anyagi dolgokra és a fizikai relaxációra koncentrál: ez a csúcspontja az egész teremtésnek!

A teremtés hetedik napja meglehetősen eseménytelennek és passzívnak, ebből következően kevésbé izgalmasnak tűnhet az előző hat teremtési nap fényében. A hetedik nap mintha néma csendben telne: nem pezsdülnek a vizek, nem mozdul a víz, nem hajt a föld füveket... Mintha alig történne bármi lényeges. Isten megpihent és kész. Pedig a látszat ellenére, az egész narratíva tetőpontjáról van szó, amely nélkül az előző hat nap sem éri el a célját.

A teremtés egy templom-történet?

Visszautalva az előző bejegyzésben felhozott költöző amerikai család példájára, a költözés első napján valószínűleg nincs még rend az új házukban. A kartondobozok bontatlanul állnak, mindenfelé bútorok hevernek rendezetlenül. Ez még csak egy ház, de nem lehet otthonnak nevezni. A család tehát nekifog és rendet csinál, a nagy meló végén pedig a pihenés nem pusztán annyit jelent, hogy kifújják magukat: a pihenés a módja a már elkészült otthon használatának. Ahogy a költözés aktusa véget ér, a család élvezni kezdi a létrehozott rendet a házban. A héber nwh szógyök a megpihenés kapcsán valami ehhez hasonló célként ábrázolja a megpihenést.

Amikor Isten megpihenéséről van szó, az izraeliták nem valamiféle isteni alvásra, relaxációra vagy ellazulásra gondoltak. A pihenés számukra az inváziótól, a konfliktustól való megszabadulást jelentette, amikor békés módon élhetik, megszakítás nélkül a hétköznapjaikat. Ez nemcsak az egyén, hanem a társadalom állapota is, a béke és rend megvalósulása a nép soraiban. Walton szerint az ilyesféle béke és pihenés a végső célja minden rendet előidéző aktivitásnak: mondhatni Isten azért viszi véghez a hat napot, hogy eljuthasson a hetedikhez. Ehhez hasonló, amikor Jézus magához hívja a megfáradtakat, hogy megnyugosztalja őket. Nyilván itt sem ebéd utáni sziesztára vagy a szabadidő eltöltésére utal, hanem arra invitálja a kiégett embereket, hogy Isten Országa rendjének, és ezáltal a rendből következő békének legyenek a résztvevői. Isten hetedik napi megpihenése nem egy pontszerű esemény, hanem valami, amit a hetedik nap óta máig tesz: fenntartja az elrendezett világ stabilitását.

De van itt még valami, egy számomra nagyon érdekes meglátás, amit Walton megemlít. A Közel-Kelet teremtésfelfogásaiban tipikus jelenségnek számít, hogy az ilyesféle teremtéstörténetek végső konklúziója, vagy csúcspontja ha úgy tetszik, egy úgynevezett templom-történet volt. A templom az istenek tartózkodási helye, de annál több is: uralkodásuk központja. Az archaikus gondolkodásban a templomok egyfajta "vezérlőteremként" jelennek meg, ahonnan az istenség az általa megalkotott rendet fenntartja és gyakorolja szuverén hatalmát. Isten a világ teremtésekor létrehozza a rendet, az elemek a helyükre kerülnek, majd megszenteli azt saját jelenlétével, amikor "bemegy" a Templomba és elfoglalja a helyét a parancsnoki székben. Úgy is fogalmazhatok, Isten számára akkor lesz "házból otthon" ez a világ, amikor megszenteli saját jelenlétével és belép a Templomba.

Ezek után érdekes egybeesés, hogy Salamon is éppen hét évig építette a Templomot, ahogy a világot Isten is hét napig teremtette. Amikor a Templom elkészült, bár háznak nevezhetjük, még nem volt otthon: kellett egy ceremoniális felavatás, amely ugyancsak a funkciókról szólt (akár a teremtéstörténet): a papokat felavatták és szolgálatba iktatták, a rituálékat elkezdték, végül Isten maga is megjelent a szöveg szerint a Templomban. Tehát, a Templom esetében is valami olyasmit láthatunk, mint a teremtéstörténetben: megjelenik a rendszerben a rend, helyükre kerülnek a szerepek, megkezdődik a rendszer működése. Nos, Walton ezek után úgy magyaráz, a Genezis teremtéselbeszélése egyfajta módon ehhez hasonló "templom-történetként" is felfogható. Isten létrehozza a rendet, a funkciókat, végül a hetedik napi megpihenésével megszenteli azt, mintegy "belép" a világunkba, ahogyan betöltötte a Templomot is. Isten leül a vezérlőterem parancsnoki székébe, és a gondviselésével kormányoz. Ez lehetett a bibliai szerző szemléletmódja, amikor megfogalmazta a hatnapos teremtéselbeszélést.

Én most ezzel az érdekes felvetéssel gyorsan le is zárom ezt a sorozatot. Lehet vele vitatkozni, lehet helyeselni, lehet kritizálni és elfogadni. A magam részéről nagyon gondolatébresztőnek tartom Walton felvetéseit és sajnálom, hogy magyar nyelven eddig csak kritika fogalmazódott meg vele szemben, de a könyvei nem elérhetők. Walton műve persze ennél jóval többről szól: amit ebben az öt részben itt leírtam, csupán a könyv első harmadát teszi ki. Szerintem érdemes az egészet elolvasni.

Tovább

A különbség ház és otthon között - a teremtés funkcionális keretben (4)

Walton elismeri, hogy az emberek nagyon nehezen emésztik meg a gondolatot, miszerint a Genezis teremtéstörténete, a világ eredetének ideája inkább szól a szerepekről és funkciókról, a rendről és elrendeződésről, mintsem az anyagi dolgok létrehozásáról. A nehéz falat megrágásához talán segítség lehet egy analógia, amit leginkább Walton amerikai olvasói érthetnek meg, de nyilván nekünk is jól követhető.
 

Amerika a mobilitás országa. Nagyon jellemző, hogy egy amerikai család élete során egyszer vagy többször is költözik az államokon belül. Filmekből talán ismerős a jelenet, amikor egy család tagjai kinéznek maguknak egy nagy házat, lelkesen megvásárolják és a költözés napján kartondobozokban becipelik a cuccaikat. Beszalad a kutya, a szülők elégedetten körbehordozzák a tekintetüket a földszinti hallban álldogálva, a gyerekek felrohannak a lépcsőn és birtokba veszik a szobákat. Nyilván egy költözés alkalmával a vevők a házat magát is erősen szemügyre veszik: az elektromos hálózatot, a vízvezeték rendszert vagy éppen a tető állapotát, és úgy általában az egész épületet. De ez a vizsgálat nem csak úgy, a vizsgálat kedvéért zajlik, hanem egy konkrét cél érdekében: a különféle elemek működőképességéről azért győződünk meg, mert kíváncsiak vagyunk, vajon hogyan fog funkcionálni a ház otthonként? Melyik szobát hogyan lehetne jól kihasználni? Hova passzolnak a bútorok? Hova tegyük a zongorát? Hogyan rendezzünk be egy-egy helyiséget? Beszélhetünk tehát a ház eredetéről vagy az otthon eredetéről. A kettő nem teljesen ugyanazt jelenti.

Walton, mint egyetemi tanár szokott invitálni hallgatókat az otthonába egy-egy ebédre. Egy ilyen vendéglátás során persze kérdezgetik a helyről, ahol családjával él: mióta laknak itt, milyen a környék, milyen itt lenni? Ezek a kérdések nem a tető állapotára vagy a falban futó csövekre kérdeznek rá, és a vendégek elsöprő részét az építkezés egykori menete sem érdekli, ahogy a ház a múltban elkészült. A ház maga tulajdonképpen nem mint ház kerül elő a kérdésekben, hanem mint otthon, ami bizonyos feladatok ellátására született. Másként megfogalmazva, a kérdések mindegyike leginkább arra kíváncsi, milyen a házban, mint egy otthonban élni. Funkcionálisan mennyire jó benne lakni? Mennyire szolgálja a család életterét? Boldogok ebben a környezetben?

Nos, Walton úgy hiszi, az archaikus emberek is pontosan ehhez hasonló módon kérdeztek rá a világ eredetére. Nem a világ, mint “materiális ingatlan”, hanem az “otthon” gondolatköre motiválta az eredetet firtató kérdéseiket. Sokkal érdekeltebbek voltak az “otthon eredetében”, mint a “ház eredetében”. Nem az izgatta a fantáziájukat, hogy a világot alkotó anyagok hogyan keletkeztek a semmiből - nyilván ezeket Isten teremtette. Az mozgatta meg őket, hogyan lett ez az egész kozmosz - mondhatjuk úgy is, ez a nagy “ház”, amit Univerzumnak nevezünk - az emberiség otthonává. A hatnapos teremtéstörténet szándéka szerint nem egy “ház történet”, hanem egyfajta “otthon történet” akar lenni. Érzésében és hangulatában emlékeztet erre, amikor Jézus arról beszél, hogy az ő Atyja házában sok lakóhely van (Jn 14,2): valószínű a lakóhely képzete sem azért volt izgalmas Jézus hallgatóinak, mert annak fizikai paramétereit tartották szem előtt, és ennek a felvázolt háznak a fizikai jellemzőin, anyagminőségén vagy más paraméterein csüngtek. A lakóhely funkcionalitása sokkal vonzóbb lehetett. Jézus elmegy, és helyet készít nekünk, hogy Vele lehessünk.

Ha most egyelőre elfogadjuk Walton hipotézisét, mely szerint a Genezis eredetmagyarázatai és a hatnapos teremtéselbeszélés nem az anyagi eredetről, hanem a világról, mint otthonunkról, a funkciókról és a rendszer működéséről szól, még egy kérdést érdemes feltennünk: hogyan kapcsolódik ehhez a hetedik nap, amikor Isten megpihent? Ezzel fejezem be a sorozatot az utolsó részben.

Tovább

A második három nap - a teremtés funkcionális keretben (3)

Az ember teremtése

Ahogy az előző részben áttekintettük, Walton elgondolása szerint a teremtés első három napja az életterek kialakításáról, az élethez szükséges alapvető funkciók létrehozásáról szól. A teremtés másik három napja ehhez hasonló érdekességeket tartogat számunkra, még ha úgy is tűnhet, hogy ezeken a napokon már nem a funkcióké a főszerep.

Hipotetikus értelmezésünk szerint a világ teremtésének első három napja egy rendszer felállítását mutatja be. Az idő ciklikussága, a vizek szerepe (közvetve az időjárás), illetve a növényzet, mint a táplálék forrása mind olyan alapfeltételek, amelyekben az élővilág létezése megvalósulhat. Walton szerint a második három nap is a funkciókról szól, mégpedig olyanokról, melyek az előbb létrehozott keretfeltételeken belül látják el feladataikat.

A negyedik nap az égitestek létrehozását mutatja be, mint amelyek feladataik szerint a világ ciklikus rendjéhez járulnak hozzá. Talán mondani sem kell, de az ókori kultúrákban nem törődtek a Nap vagy a Hold materiális mibenlétével: fogalmuk sem volt arról, hogy a Nap igazából egy gázgömb, ahogy arról sem, hogy a Hold egy orbitális pályán keringő szikladarab, aminek nincs önálló fénye, hanem pusztán a Nap fényét veri vissza. Nem kell nagy fantázia belegondolni abba, hogy a szöveg szerzőjét sem az égitestek fizikai paraméterei izgatták a maguk kézzelfoghatóságában. Szerintem az archaikus emberek egyszerűen felnéztek az égre és ott azt látták, hogy két nagy világító fényforrás van odafent, a látvány alapján nem is túl messze egymástól: a Nap nappal világít, a Hold pedig este. Mindannyian tudjuk, hogy van kultúra, ahol ezeket a világítótesteket istenségeknek hitték - ebben az esetben sem az égitestek anyagi vonatkozása állt előtérben, hanem pont ellenkezőleg, spirituális módon kezelték őket. Míg az égitestek materiális jellegzetességei nem, addig szerepei és funkciói sokkal inkább előkerülnek a szövegekben. Mindez három dolgot jelent. Az égitesteknek egyrészt az a dolguk, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, másrészt jelekhez és ünnepekhez kötődnek (ezek többnyire vallási tartalmúak), harmadrészt uralják is az adott napszakokat. Mindebből ismét az érthető meg, hogy az anyagi eredet kérdésénél sokkal fontosabb volt az égi objektumok szerepköre a héber gondolkodók számára.

Az ötödik nap a vizekre terelődik a szó: Isten azt parancsolja, hogy pezsdüljenek fel a vizek a különféle élőlények nyüzsgésétől. Első pillantásra itt már magukon az élőlényeken van a hangsúly, de megint csak érdemes észrevenni a funkcionalitásra utaló jeleket: az “ő nemük szerint” mondatrész arra utal, hogy itt egy meghatározott keret rendezett betöltéséről van szó, ahol minden a helyére kerül és a rendeltetésének megfelelően működik, mozog, nyüzsög, szaporodik. Érdemes megemlíteni, hogy a víz ráadásul a káosz egyfajta szimbóluma, ezért a közel-keleti mitológiákban a benne lakó élőlények funkciójuk szerint gyakran maguk is a káoszt testesítik meg - ez a gondolat a Szentírástól sem idegen.

A hatodik nap maga is megérne egy külön bejegyzést! Ez a nap a teista evolucionisták egyik kedvence, mert egyik megjegyzése olyannak tűnik, mintha magára az evolúcióra utalna: “hozzon létre a föld különféle-fajta élőlényeket…”. Első olvasatra az juthat eszébe az embernek, hogy ez valami titokzatos módon az evolúciót pedzegeti: nem Isten, hanem a föld hozza létre az élővilágot. Az egybeesés valóban megkapónak tűnik, de ahogy az előző részekben próbáltam leírni, nem gondolom, hogy a bibliai szerző olyan olvasókat és értelmezőket tartott volna szem előtt, akiknek a létezéséről sem tudott. Magyarul: a hasonlóság ellenére sem hiszem, hogy itt az evolúcióelmélet bronzkori megfogalmazásáról lenne szó, amit csak ilyen rejtélyesen, mintegy fű alatt leskiccelt a szerző. De akkor hogyan érthető ez a gondolat? Nos, a kortörténeti háttér megértése - mint mindig - szerintem közelebb hozhatja hozzánk a választ. Számos forrásból tudjuk igazolni azt az elképzelést, hogy az élőlények születését sokféle módon kötötték a földhöz az emberek. Nyilván ebben megint benne van a hétköznapi megfigyelés is: számos állat hozza világra utódját odúkban, barlangokban, védett helyeken. Rengeteg kultúráról tudunk, ami éppen ezért úgy magyarázta, hogy az élőlények magából a földből (földanyából) származnak. Eliade remek könyvében igen sokféle példát bemutat a földdel kapcsolatos termékenységi gondolatokra, melyek közül csak egyetlen egyet emelnék ki: egyes népcsoportok körében tilos volt a meghalt gyermekek holttestét elhamvasztani, mert belőlük még új élet sarjadhat, mintegy újra megszülethetnek. A hiedelem szerint a megoldás az volt, hogy a föld alá kell temetni őket, sőt valamikor az utak alá, hogy ha az asszonyok elsétálnak felettük, akkor a magzat ereje beléjük költözzön és teherbe essenek. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy a Biblia is ehhez hasonló megközelítésben gondolkodna (sőt!) - azt viszont igen, hogy a föld és a születés fogalmainak összekapcsolása egyáltalán nem volt ritka jelenség az ókorban. A hatodik nap csúcspontja persze az ember teremtése, akit Isten saját képére és hasonlatosságára alkot meg, egyébként a föld porából. De ez a kijelentés is inkább az ember feladataira, szerepkörére, azaz funkciójára akar utalni, és nem a materiális eredetére. Az ember Istentől kapja meg az identitását (vagyis azt, amit jelent embernek lenni), Istent reprezentálja és képviseli a világban (ez is a funkcióira utal), illetve az istenképűség a kapcsolat jele is, ami Isten és ember között fennáll (ez sem anyagi természetű dolog).

Az eddig részekből összegereblyézve a gondolatokat talán világos, hogy mire akar célozni Walton. A teremtéselbeszélés nem elsősorban a konkrét anyagi dolgok, entitások, objektumok leírására koncentrál, hanem azok szerepére, rendelt helyére, funkcionalitására akarja irányítani a figyelmet. Persze rögtön vissza lehet kérdezni: “na és? A kettő kizárja egymást? Miért ne beszélhetnénk arról, hogy ez egyszerre materiális és funkcionális szemléletű szöveg?” Természetesen semmi a világon nem tiltja, hogy valaki így tegyen. Walton szerint azonban érdemes észrevenni, ha megismerjük a régiek észjárását, a szöveg mondanivalójának hangsúlyai nem ebbe az irányba terelik majd a gondolatainkat. Walton egy kézzelfogható hasonlat segítségével magyarázza meg, pontosan mire is gondol. Erről lesz szó a következő részben.

Tovább

Az első három nap - a teremtéstörténet funkcionális keretben (2)

Az előző részben addig jutottunk, hogy megpróbáltunk előkészíteni egy áttekintést a hatnapos teremtéstörténet funkcionalista értelmezéséhez. Walton ugyanis azt állítja, a Genezis beszámolója nem elsősorban az anyagra, a teremtett dolgokra, mint kézzelfogható objektumokra, hanem azok szerepköreire összpontosít. Nézzük át ennek szellemében most az első három napot!

Kétszer három nap: a Szentírás szerint így zajlott a világ teremtése. Kérdésünk azonban most nem a csontig rágott "szó szerinti napok ezek?" dilemmára kíván választ adni. Nem bolygatjuk a héber jóm szót, ami ebben a vitában kulcsszerepet játszik, hanem csakis az előbbi funkcionális megközelítés szerint kezeljük a napokat.

Mindenki tudja, hogy az első teremtési nap végeredménye a nappal és az éjszaka, illetve ezek elnevezése. Érdemes észrevenni az itt használt kifejezéseket! Isten a fényt nem "fény"-nek, hanem nappalnak nevezi, ahogy a sötétséget sem sötétségnek, hanem éjszakának hívja. Úgy tűnik, a hangsúly a napszakokon van, nem magukon a jelenségeken (a világosság, és a sötétség nem mint a világ fizikai elemei kerülnek terítékre). Mind a nappal, mind az éjszaka természetesen időperiódusok, az idő értelmezéséhez számunkra szükséges keretek, és ezért érdekesek a bibliai szerző számára. Ezek az időt meghatározó keretek akkor keletkeznek, amikor Isten a teremtés során szétválasztja őket egymástól. Nyilvánvalónak tűnik, hogy itt sem valamiféle fizikai dologról esik szó: sokkal inkább az idő eredetéről olvashatunk, az idő elrendezéséről, mely létezésünk egyik alapja. Az első nap a jelek szerint tehát egy funkció megjelenését írja le a világunkban, ami magától értetődően nem anyagi jellegű, hanem inkább egy természeti törvényre, egy globális szabályozó erőre emlékeztet.

A második nap ugyancsak elválasztást ábrázol, mégpedig a felső és az alsó vizek szeparációját. Unalomig ismételt megállapítás, hogy az archaikus ember világképe szerint odafent és idelent is vizek voltak - a felső vizek néha a kemény égbolt (raqia) zsilipein keresztül a földre hullanak, míg az alsó vizekhez például kutak kiásásával lehet hozzáférni. Ami ennél most lényegesebb, hogy itt újfent egy funkcióra utalhat a szöveg. Nem az égbolt konkrét "legyártása" az érdekes a biblia szerző számára, hanem annak szerepe: az élettér, a környezet kialakítása, illetve "a felső vizek" esetében az időjárás, mint szabályozott mechanizmus a világban. Ha a zsilipek odafent kinyílnak, ömlik az eső, de a kemény égbolt jól tartja őket - ez a szerepe, a rendeltetése. Tehát a jelek szerint a második nap is funkciókat mutat be az ókori felfogásnak megfelelően.

A harmadik nap már macerásabbnak tűnhet Walton gondolatmenete alapján. Itt már nem csupán a vizekről meg a szárazföldről olvashatunk, hanem növényekről is. Ám érdemes felfigyelni arra, hogy a leírások hogyan fogalmaznak: a vizek összegyűlnek, a szárazföld előtűnik, a növények kihajtanak. Az egészről az lehet a benyomásunk, hogy itt valamiféle rendszer mozgolódik, amelyben a különféle elemek keresik a helyüket. A szóhasználat sokkal inkább egy elrendeződésre emlékeztet, mintsem valami gyártási folyamatra, melyben Isten egyesével ülteti a fákat és a konkrét entitások érdeklik. A növények esetében természetesen lehetne azt mondani, hogy itt ténylegesen maga a növényzet áll a középpontban. De ha belegondolunk, a növények maguk is a rendszer egyik alapfunkcióját látják el a Genezis értelmezésében azzal, hogy a fő táplálékforrást biztosítják az élőlényeknek.

Ha a teremtés első három napját szeretnénk a funkcionális keret szerint magyarázni, akkor talán úgy összegezhetünk, hogy ezek a napok a teremtett valóságban megjelenő élet számára a szükséges alapvető funkciók beállítását mutatják. Idő, víz, élettér (szárazföld), ennivaló: ezek mind funkciók, hogy az élőlények élni legyenek képesek. Walton azt mondja, érdemes megfigyelni, hogy a Noé-féle özönvíz után éppen ezeket az alapvető funkciókat állítja helyre Isten. Miután a vízözön mindent elpusztított, a Teremtő helyreállítja a rendet és a szerepeket: "Mostantól fogva, amíg a föld áll, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka" (Gen 8,22). Nézzük meg ezt az igeverset egy táblázatban:

Az özönvíz utáni helyreállítás és a teremtési alapfunkciók

Isten az özönvizet követően tehát megint a kereteket rakja helyükre, mondhatni a működési feltételeket finomhangolja. A textusokból világosnak tűnhet, hogy nem maguk a növények, mint kézzelfogható valóságok, vagy a szárazföld, mint amin a lábunk áll, esetleg a hideg és a meleg, mint légköri jelenségek az érdekesek a szerzőknek, hanem ezek szerepei, funkciói, a feladat amiért léteznek. Nem egy világot "összekalapáló" Istent ábrázol a szöveg, hanem inkább egy jó rendszergazdát.

A következő részben egy valamivel nagyobb falatot fogunk megrágni, mert a teremtés második három napja már egyértelműen a konkrét fajokról, élőlényekről tesznek említést - vajon hogyan férnek bele a funkcionalitásról szóló értelmezésünkbe? Nem lehet, hogy ott már tényleg az élőlények, mint fizikai valóságok állnak a középpontban?

Tovább