Kötél általi... szabadulás!

A nem hívők véleménye szerint kevés felháborítóbb történet van az egész Bibliában annál, mint amikor Ábrahám majdnem feláldozza a saját fiát, Izsákot. Az ismert új ateista Sam Harris szerint ez a sztori és Jézus halála is jól mutatja, hogy a kereszténység egy emberáldozatra épülő hit, amit erkölcstelensége miatt el kell utasítanunk. Még a hívők is sokszor önmagukkal birkózva igyekeznek magyarázatot keresni Ábrahám fanatikusnak tűnő tettére. Mindenki forrong tehát, kivéve egyetlen személyt: magát Ábrahámot.

Lebilincselően izgalmas gondolatokat ír Hubainé Muzsnai Márta szakpszichológus (ld. a fotón) Izsák majdnem-feláldozásának történetéről, gondolatmenete ráadásul meglehetősen kiegyensúlyozott is - ami nem kis fegyvertény egy ilyen meglehetősen szélsőséges narratíva esetében. Szerintem az olvasók többsége nem képes ilyen higgadt maradni: felháborítónak tűnik Isten kérése és felháborítónak tűnik Ábrahám hozzáállása is. Utóbbi olyannak látszik, mint aki rezignáltan tudomásul veszi, hogy most meg kell gyilkolnia a saját fiát. Egyszerűen csak elkezdi végrehajtani az isteni utasítást, akár egy gép.

Tulajdonképpen már az is felháborító lehet, hogy Ábrahám nem háborodik fel. Amikor Sodoma városa volt a tét, képes volt "szembeszállni" Istennel és alkudozni kezdett, hogy az emberek megmeneküljenek. Amikor a saját fia és nem utolsó sorban éppen Isten ígérete a tét, akkor meg sem kísérel valamit tenni, beszólni, alkut ajánlani, vitatkozni. Legalább annyi le lenne leírva, hogy mit érezhetett: dühöt, csalódást, félelmet, reményt... Hogy kiakadt a mennyei kérésen. Hogy nem értette, éppen az ő Istene hogyan akarhat ilyesmit. De semmi, nincs semmi.

Nem is csoda, hogy ez a történet már a bibliai időkben is csaknem emészthetetlen volt. Akadnak olyan apokrif szövegek, melyek megpróbálják Istent "tisztára mosni" és úgy állítják be a történteket, hogy az egész dolog hátterében valójában a Sátán a felbujtó, aki Jób sztorijához hasonlóan kavarta a kártyákat és ezért kéri végül Isten azt, amit kért Ábrahámtól. Egyes zsidó magyarázók szerint pedig Isten elvárta volna, hogy Ábrahám ismét kezdjen el alkudozni, hogy tegyen valamit, hogy küzdjön a saját fia életéért, ahogy az normális ebben a helyzetben. Mindezek persze csak gondolatkísérletek, hogy az egész történetet befogadhatóbbá tegyék, hogy a nagy falat anélkül lecsússzon az olvasó torkán, hogy megfulladna tőle. De őszintén szólva, ezektől a történet nem válik sokkal jobbá.

Mindezek után szerintem egy mai olvasó kész kimondani az ítéletet a narratíva minden szereplője felett. Ábrahámnak nem kellett volna így viselkednie még akkor sem, ha Isten ilyet kér tőle. De biztos, hogy ez az egyetlen helyes olvasat?

Az előbb említett Hubainé Márta elmeséli, hogy egy bibliodráma keretében valakinek Ábrahám szerepébe kellett bújnia és úgy élte át ezt a történetet. Amikor ahhoz a ponthoz értek, hogy Isten megkéri őt, áldozza fel a saját fiát, nem tudott megszólalni. Az illető utólag elmesélte, hogy a terápiának ezen a pontján képtelen volt ellenkezni, tiltakozni, még arra sem volt képes figyelni, mi zajlik a saját lelkében. Nagy félelmet érzett, de az eszébe se jutott, hogy Isten kérésének ne engedelmeskedjen. Ez tehát valaki, aki ma egy terápiás "játékban" élte át azt, ami nyilván nem volt kőkemény valóság, de mégis egyfajta érintettséget jelentett a számára - és pontosan úgy viselkedett, mint Ábrahám.

A kérdések természetesen nemcsak Izsák feláldozásának aktusára, hanem az utána következőkre is vonatkoznak. Szerintem sokan azt gondolják, azzal hogy végül Izsák nem lett feláldozva, a dolog legalább megnyugtatóan lezárult. Hát, ez korántsem így van. Ismét Hubainé Mártát idézve:

"A kéz, ahogyan a magasba lendült, az angyal intő szavára megállt a levegőben, majd mindjárt alá is hanyatlott. A léleknek ennél sokkal több időre van szüksége."

Nyilvánvaló, hogy apa és fia kapcsolata innentől már nem lesz ugyanaz. Kettőjük viszonyában már ott van "A Hegy", ahol mindez történt. Hogyan lehet ezt feldolgozni? Mit mondanék én a saját apámnak, ha majdnem megölt volna? Mit mondana nekem, ha ezek után együtt kellene tovább élnünk egy fedél alatt? Sajnos erről semmit nem ír a Biblia, de az valószínűnek tűnik, hogy nem kis lelki feladatról van szó, és ha az ember az ilyesmit nem beszéli ki magából, akkor egy életre lelki toprongy maradhat.

De van itt még egy kérdés szerintem, amire az egész narratíva ráirányítja az ember figyelmét, és amit talán pont azért vagyunk hajlamosak szem elől téveszteni, mert nem kívánunk kinézni a saját felháborodásunk mögül. Ha Isten kérését tartjuk szem előtt, akkor Ábrahámnak itt tulajdonképpen két dolog közül kellett választania. A döntés iszonyú súlyát az jelentette, hogy csak az egyiket ragadhatta volna meg: vagy Isten ígérete mellett voksol, vagy Isten személye mellett. Másként fogalmazva Isten nagyjából azt a kérdést tette fel neki, hogy "Én vagyok neked a fontosabb, vagy amit ígértem?". Ezt a pszichológiában egyébként ekvivalencia konfliktusnak hívják, és ez nem pusztán egy bibliai sztori, hanem olyasmi, amibe ma is bárki belecsúszhat. Ilyenkor két, majdnem azonos súlyú dolog közül kényszerülünk választani, ami persze egyfajta belső válsághelyzethez vezet. Elsőként mindenki a kompromisszumot erőlteti, hogy valahogy mégis mind a két opció mellett dönthessen. Aztán amikor felfogja, hogy ez semmiképpen nem lehet, akkor általában a kettő közül azt hagyja elveszni, amit a másik opció jobban képes pótolni. A végtelenségig rágódhatunk Ábrahám döntésének erkölcsi megítélésén, de az ekvivalencia elv szerint jó eséllyel mi magunk is ezt a döntést hoztuk volna a helyében. Ha Izsákot választja, akkor onnantól talán mindketten Isten elutasításával fognak szembenézni, ha viszont Istent, Ő talán képes majd úgy beavatkozni, hogy a dolgok helyreálljanak.

Érdekes, hogy a zsidóságban egyébként nem "Ábrahám feláldozza a fiát Izsákot" ennek a történetnek a címe, hanem Aqéda, ami magyarul megkötözést jelent. Izsák megkötözése és majdnem-kivégzése végül kötél általi szabaduláshoz vezet, az ekvivalencia-konfliktus pedig ezúttal úgy oldódik meg, ahogy az életben nem szokott: nem kell lemondani sem Izsákról, sem Istenről. Vajon ha mi olvasók érezzük kicsit talán "megkötözve" magunkat a dühtől és felháborodástól, hogyan tudunk ettől a "kötéltől" megszabadulni? Az Aqéda történet ezért nemcsak Ábrahámról, Izsákról és Istenről, hanem a mindenkori olvasóikról is szólhat. A mi "kötelékeinkről", dühünkről, istenkeresésünkről, melybe képesek vagyunk belegabalyodni.

Egyébként egy gyerek elvesztését az ókori kultúrákban sokan másként élték meg, mint a mai nyugati kultúrában, ámbár még a mai világnak is vannak olyan részei, ahol ez így van. Hubainé Márta elmesél egy érdekes történetet: amikor egy ghánai városban járt, a taxisofőr neki akarta adni kilencedik gyermekét. Azt mondta, vigye el Magyarországra, hogy jobb sora legyen - anélkül, hogy a gyereket megkérdezte volna erről. Az apa tehát egy magasabb cél érdekében mintegy feláldozta volna, örökre elszakadt volna saját fiától - s bár a hasonlóság nyilván nem tökéletes az Aqéda történettel, de azért van itt némi párhuzam. Természetesen a gyerek végül az apjánál maradt - a taxiban is ott ült Isten angyala, aki visszautasította ezt a megdöbbentő kérést...

Tovább

Jézus és más pszichoterapeuták...

Az mindig érdekes érzés, amikor az ember kezében összefutnak a szálak. Épp egy terapeuta nagyon megragadó könyvét olvasom arról, hogy Jézus valamilyen formában maga is alkalmazta a modern lélekgyógyászat számos komponensét, amikor belebotlottam egy írásba, miszerint a modern viselkedéstudományok egyre inkább megtalálják maguknak a Bibliát. A mai kutatások tehát nemcsak az emberi lélekbe, hanem az ősi bölcsesség szöveteibe is mélyebben belelátnak, és ott keresnek válaszokat az ember problémáira.

Közhely következik: az ember önmaga számára sok szempontból idegen lény. Minden egyes ember egy végtelen univerzum, aminek a törvényszerűségeit nehéz feltárni: ezért aki magát az embert kutatja, csaknem lehetetlen feladatra vállalkozik. A pszichológiai kutatás célja pedig ilyesmi, azaz az emberi természet jobb megismerése. Ám úgy látszik, hogy kutatás közben - annak mintegy "melléktermékeként" - más dolgok is a felszínre kerülnek. Például a Szentírás maga.

Érdekes élmény volt, hogy ezen a héten két, egymástól teljesen különböző forrásból ért ugyanaz az impulzus: vagyis hogy a pszichológia bizonyos mai eredményei (a részleteket most nem taglalnám) nem egyszerűen az emberi természet jobb megértéséhez vezettek, hanem ahhoz az eszméléshez is, hogy ezekről az eredményekről az archaikus bölcsességek már régen beszélnek. Nincs semmi új a Nap alatt - a Biblia már régen leírta kicsoda az ember. Tegyük hozzá, mindez maximum a pszichológusoknak újdonság, akik a vallás és a pszichológia sokáig elmérgesedett viszonya miatt nem vették igazán kézbe a Szentírást. Pedig érdekes gondolatokat hoz felszínre, ha legalább kísérleti jelleggel megengedjük magunknak, hogy feltegyük egy terapeuta szemüvegét, és úgy olvassuk a szövegeket. Mutatok röviden egy példát!

A jungi vonalat képviselő Hanna Wolf Jézus személyében is felfedezni véli a pszichoterapeuta figuráját - erről ír "Jézus, a pszichoterapeuta" című könyvében. A cím máris hatásvadásznak és ostobának tűnhet. Jézus a pszichoterapeuta? Ez elég nagy butaság első hallásra, vagy jobb esetben is csupán egy projekció: természetesen egy pszichoterapeuta Jézusban is pszichoterapeutát fog látni - mindenki azt képzeleg bele, amit csak akar, ez nem jelent semmit. 

Nyilván, maga Jézus nem volt a szó modern értelmében vett pszichoterapeuta, aki a rendelőjében várta a betegeket, hogy azok a pamlagra feküdve kiöntsék neki a lelküket. Nem használt olyan szavakat, mint a neurózis, a depresszió vagy a trauma és ehhez hasonlók. Mégis, ahogyan Krisztus bánt a betegekkel, az több ponton is érintkezést mutat a mai terápiás megoldásokkal. Ahogy Wolf maga mondja:

"Korunk formális fogalmi készlete természetesen hiányzik. De, és ez a lényeges, az életet építő vagy elpusztító pszichikai folyamatok ismerete teljességgel jelen van. Méghozzá olyan alapvetően van jelen, hogy még mi, pszichoterapeuták is tanulhatunk Tőle... ...Nem űzünk fogalmi pénzhamisítást, amikor Jézusról mint pszichoterapeutáról beszélünk... ...Ezt a megnevezést nem olcsó modernizálásként, a korszellemhez való alkalmazkodásként vagy csupán álmodernségként használom, hanem valós tárgyi jelentésében, amellyel ez a megnevezés ma rendelkezik."

Rendkívül nehéz lenne most Wolf gondolatait széltében-hosszában áttekinteni, ezért csak két apróságot emelek ki. Az egyik, ami Jézusnál világosan megfigyelhető, hogy nem csak a szavaival győzte és gyógyította meg az embereket, hanem azzal a hatással, ami belőle áradt és amely persze a szavait is áthatotta. Jézus gyakorlatilag maga volt a terápia, aki "nem szorult rá, hogy bárki is fölvilágosítsa az emberekről. Tudta, mi lakik bennük" (Jn 2,25). Ez volna a cél egy mai terapeuta számára is. Persze szó szerint mi nem lehetünk "jézusok", de az irányelv világosan látszik: a terapeuta nem csak a szavaival kellene segítsen, hanem egész önmagával. A pszichoterapeuta módszere vagy terápiája ő maga kellene legyen - mondta ezt például Jung. Ebből pedig az is következik, hogy elsőként nem a betegeit, hanem saját magát szükséges analizálnia. Ha saját magával tisztába kerül, ahogy ez Jézusnál egyértelműen megvolt, akkor képes esetleg másoknak segíteni. Mi lenne, ha ezt a mai keresztény lelkigondozók és pásztorok komolyabban vennék?

Ami még megragadó Wolf elemzésében, ahogyan rámutat: Jézus gyakran kérdezett rá a gyógyulásra váróknál arra, akarnak-e egyáltalán meggyógyulni. Ez ma is minden terápia első gyökeres kérdése. Például a harmincnyolc éve béna embernek is ezt mondja Krisztus - akkor is, ha a kérdés feleslegesnek tűnhet. Hát mit akarhatna egy beteg, ha nem gyógyulni? Pedig nem mindenki akarja azt, amit Jézus akar, Ő pedig nem kényszeríti rá magát a betegre, ha hiányzik belőle ez az akarás. A gazdag ifjú visszahőköl, amikor Jézus sebezhető pontját, a pénzt érinti. Nem akar változni. Jézus, a jó pszichoterapeuta pedig elengedi. Jeruzsálemre is szomorúan néz és megállapítja: "de te nem akartad..." (Mt 23,37). Nem is véletlen, hogy az akaraterő Luthernél és Szent Ágostonnál is a keresztény fejlődés egyik fő vonásaként jelenik meg. Wolf számos esetet idéz könyvében, amikor megjelentek nála emberek, hogy terapeutaként segítsen rajtuk, de valójában nem akartak gyógyulni, nem akartak saját magukon dolgozni.

Nem folytatom most tovább, de talán annyi kivehető lehetett a fenti eszmefuttatásból, hogy az a pszichológia, amely korábban nagyon ellenséges volt a vallással szemben (és persze tegyük hozzá: a vallás is a pszichológiával szemben), most az értékek és elvek szintjén egyre jobban kezdi magának felfedezni azt. Szerintem ez egy pozitív jelenség, hiszen a lélekgyógyítás a Biblia forgatásával egy olyan forráshoz nyúl, ami nyugodtan nevezhető alapműnek az ember megértése tekintetében.

Tovább

Fejest és nyakig

Utálom a választás hónapjait: a levegő most tele van politikával. És ha politika lóg a levegőben, akkor egymás gyűlölete, a másik lenézése, kioktatása, lesajnálása is ott van. Mindezek olyan értékek, melyekhez a Krisztust követő egyháznak nem sok köze kellene legyen. Mégis van.

Legyünk őszinték: néhány hónappal a választások előtt nem létezik Magyarországon olyan közvéleménykutatási jelentés, amely a kormányváltás trendjének döntő erősödését igazolná. Tudomásom szerint nincs olyan kimutatás, amiből azt láthatnánk, éles verseny bontakozott ki a kormány és konkurensei között. Vagyis egyszerűbben fogalmazva, komoly az esély arra, hogy a meccs már azelőtt eldőlt, mielőtt a játékosok egyáltalán a pályára léptek volna. Ami eddig volt, reálisan nézve az lesz a jövőben is, azaz van egy működésképtelen baloldalunk, amihez egy ellenszenves jobboldal párosul. Egyelőre semmi jelét nem látni annak, hogy ez változni fog. A két oldal hátterében pedig ugyancsak két nagy tömeg kavarog: akik szimpatizálnak saját preferált pártjukkal, és akik nem akarnak egyik párttal sem szimpatizálni. Nem akarok most ennél mélyebb elemezgetésbe belefogni a miértekről és az okokról, mert ez nem egy politikai blog és a témát sem önmagáért veszem elő megint, hanem az egyházak szempontjából.

Ha ez a helyzet, ha a választások már lebonyolításuk előtt csaknem eldőltek, akkor az egyház számára könnyű lenne legalább most az egyszer a háttérben maradni. Trón és oltár messzebb kerülhetne egymástól, legalább a látszat kedvéért: az egyház elmondhatja, hogy "a pénz már a számláján van", a támogatás biztos, a következő évek bizonyos értelemben kipipálva. Mindez főként a nagyobb felekezetek számára lehet örvendetes hír, akiket a híveik jó eséllyel képtelenek lennének eltartani. (Megjegyzem, azért valahol furcsa kettősség ez: miközben degeszre tömik őket anyagiakkal, a másik oldalon állandó paphiánnyal, kongó templomokkal, érdektelenséggel és közömbösséggel kénytelenek találkozni.) Mindehhez még tegyük hozzá, amit a bevezetőben leírtam: a választások idején a politikai térben olyan erkölcsi hangulat uralkodik, amihez (legalábbis szerintem) egy egyháznak nem túl jó, ha sok köze van. Ez újabb ok lehetne arra, hogy a keresztények távolabb lépjenek és hagyják marakodni azokat, akik erre hajlandóak balról és jobbról.

Egyszóval és röviden, az ember arra számít, hogy ebben a szituációban, egy állam és egyház szétválasztásában érdekelt demokráciában, a csaknem biztos győzelem tudatában az egyház most majd nem akar beleugrani a vihar magjába, ha másért nem, hát akkor csak a színlelés kedvéért, hogy legalább úgy tűnjön, a semlegességét igyekszik megőrizni.

De bizony, nem ez történik. Az egyház beleugrik ám! Fejest és nyakig.

Alig fejeztem be korábbi blogbejegyzésem írását, amikor látom a hírekben, hogy a hódmezővásárhelyi katolikus mise markáns része volt a nyílt kampány a kormány mellett. Aztán néhány nap múlva azt olvasom, hogy a református egyház püspöke, Bogárdy-Szabó István kissé burkoltabban, de azért csak ostobák számára nem egyértelműen állást foglal arról: a híveknek a kormányra kell szavazniuk. Végül megérkezett a Hit Gyülekezete is, akiket a Szentlélek most épp úgy vezet, hogy balról átfújja őket jobbra. (Minden bizonnyal ha valamikor a jövőben esetleg megint baloldali kormányzás lesz, akkor az isteni vezetés majd visszafújja őket balra.) Valószínűleg találhatnék még ezekhez hasonló történéseket a sajtóban, ha nekiállnék keresni, de ehhez bevallom őszintén nincs kedvem. És még csak január vége van, az intenzív kampány előtti időszak!

A kérdés az, hogy mindezek summájaként kimondhatjuk-e akkor, hogy az egyház egyértelműen a kormányzat mellett foglalt állást? Szerintem nem, mégpedig legalább két okból sem. Egyrészt kár lenne a fenti személyiségeket azonosítani a hátuk mögött álló tömegekkel. Nem szerencsés az sohasem, amikor néhány példát kivetítünk mindenkire. Igenis vannak olyanok, akik nem kívánnak azonosulni ezekkel a trendekkel, egyszerű hívők és családjaik, fiatalok, dolgozó emberek, nyugdíjasok, akik nem politikai célok miatt járnak templomba vagy gyülekezetbe, hanem még mindig az Igéért, a fordulatért, a lelki támaszért. Másrészt, és ez inkább a fájó pont, amikor ilyesmi történik, hogy a "Trón és az oltár" ölelkezni próbál egymással, akkor az egyház szerintem soha nem valakik mellett, hanem már megint és újra, önmaga ellen tud csak megállapodni. Az értelmes hívők szemében, álljanak bal vagy jobboldalon, ezek a dolgok hosszú távon megbosszulják magukat és még az egyházba vetett maradék bizalom erodálódási folyamatát is beindítják. Elszomorító és megdöbbentő, hogy ezt éppen az egyház vezetői és hangadói nem tudatosítják: hogy egy pillanatnyi bók a hatalom felé egyet jelent egy gyomrossal a saját értelmesebb híveik felé. Másként fogalmazva, nem lehet úgy udvarolni a hatalomnak, hogy eközben ne kerülgesse émelygés a hívők jó részét. Ami az egyik oldalon hasznosnak és kifizetődőnek tűnik, a másik oldalon tovább rombolja az amúgy is megtépázott épületet.

Naiv vagyok és idealista. Bízok abban, hogy az émelygők vannak még többen. A választásokhoz közeledve úgy vélem, ők is egyre inkább egy választás előtt állnak. Két opció áll előttük: csendben eltűrik mindezt saját egyházuk részéről, vagy felemelik a hangjukat ott, ahol éppen vannak: templomuk, gyülekezetük, közösségük terében? Én utóbbira voksolnék a helyükben!

Tovább

Mi változik meg a megtéréskor?

A megtérés a kereszténységben nyugodtan nevezhető kardinális kérdésnek. Amikor megtérünk, amikor Jézus útját választjuk, azt tipikusan úgy képzeljük el, hogy valamiféle katartikus fordulat történik az ember életében. A probléma az, hogy a fordulat után mintha a keresztények leszoknának a változásról, és beállnának egy kőkemény dogmatikai-világnézeti irányba, amiből egy tapodtat sem engednek. Vagyis hajlamosak vagyunk nagyot változni, aztán hajlamosak vagyunk egy kicsit se. Mi lehet ennek az oka és mi változik tulajdonképpen, amikor megtérünk?

Őszinte leszek: néha egészen megdöbbenek azon, hogy a keresztények mekkora hányada - akik egyébként éjjel-nappal arról beszélnek, Isten hogyan alakítja és formálja az embert - mennyire nem változnak semmit. Aki agresszív, évtizedek múlva is az marad, aki kedves és nyitott személyiség, az is többnyire ilyen volt és lesz is. A keresztények jó részével történik egy nagy fordulat (ez a megtérés), azután mintha elzárták volna a csapokat, minden felvesz egy konstans értéket és kész. 

Persze valamennyit mindenképpen változunk. Az élettapasztalatok, az öregedés, a tragédiák, a betegségek, az utazások, a jó élmények, az olvasmányok és a tanulás - tehát természetes folyamatok dolgoznak az ember személyiségén, akár a sodródó víz a benne lévő kavicsokon. De hol vannak a természetfeletti folyamatok, melyek erejéről állandóan beszélünk, de ennek a nyomait sokszor nem nagyon látjuk a keresztények életében?

A magyarázatot keresem, amit több, mint indokoltnak tartok, hiszen egy olyan egyház része vagyok, ami az emberek változására, alakulására nevel és egyenesen küldetésként hirdeti, hogy egy kereszténynek egyre jobban Krisztushoz kell hasonlóvá lennie. A megtéréskor történő változás persze nemcsak a keresztényeket, hanem a pszichológiát is izgatja, egész konkrétan a valláspszichológiát. Azon túl, hogy ez a tudományág nem keresztény szemszögből értelmezi a megtérést, ezért véleményem szerint nem tudja igazán megragadni sem, mégis érdekes felvetéseket fogalmazott meg éppen "kívülállósága" miatt. Mind a hirtelen, mind a fokozatos megtérés kapcsán úgy látszik, hogy a személyiség más szintjein más mélységű folyamatokat indít be a megtérés. Mindezt képtelen lennék egy blogbejegyzésben nívósan kifejteni, úgyhogy most elégedjen meg az olvasó egy rövidke kis összegzéssel:

A változás szintjei                                                                                      A megtérés hatásai

1. szint: Alapvető funkciók                                                                     Nincs vagy minimális

2. szint: Középszintű funkciók: attitűdök, érzések, viselkedés     Jelentős változás

3. szint: Szelf-meghatározó funkciók: életcélok, jelentések          Mély, alapos változás

Ha igazuk van azoknak, akik behatóan vizsgálták a megtérés, mint vallási jelenség kérdését (ilyen például a a Richardson-Rambo-Paolutzian kutatótrió), akkor ez azt jelenti, hogy a legnagyobb változást a szelfen (a személyiség magján) belül az életcélok és a dolgoknak tulajdonított jelenségek körül kell keresni, illetve mindazon motívumok mentén, melyek ezeket alakítják. Azonban a viselkedésben és hozzáállásban is vannak komolyabb változások, főként ami az érzéseket és a dolgokhoz való viszonyulásainkat illeti. Ám a fent említett kutatók úgy találták, hogy a megtérés hatására a személyes tulajdonságok karakterisztikusan nem változnak meg.

Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy a megtérés felülírja az életcélokat és az érzésvilágunkat, s bár ez nyilván kihat azért a személyes tulajdonságokra is (a fentebb említett trióból Richardson később finomított is az álláspontján), de az ember alapvető jellemzőit nem érinti. Jó példa lehet erre Pál, akinek lobbanékony természete és szívóssága megtérése után is megmaradt, noha más célok mozgatták és bizonyos dolgok jelentésekkel telhettek meg számára, melyeknek korábban semmiféle súlya nem volt.

Nyilván a blogom alkalmatlan arra, hogy ezt a témát igazán kifejtse: bizonyos dolgok az itt leírtaknál finomabb megközelítést igényelnének. A kutatók azt is vizsgálták például, ki honnan érkezik (ateistából konvertált hívő, vagy éppen egy másik vallásból "tér át" a kereszténységre, esetleg eleve keresztény neveltetést kapott), illetve mennyire függvénye az életkornak mindez. Arra azonban a fenti három szint talán valamennyire rámutat, hogy van olyan változás, amit nem biztos, hogy érdemes elvárni a megtéréstől. Az ember iszonyú komplex lény, aki ráadásul - Jung szavaival élve - a nagyon alapvető változások ellen igyekszik kapálózni:

"Csak a kazuálisan ható kényszer bírja mozgásra a természetet, beleértve az emberi természetet is. Ha nem muszáj, semmi sem változik, legkevésbé az emberi személyiség. Az borzasztóan konzervatív, hogy ne mondjam renyhe. Csak a legélesebb szükség riasztja fel. A személyiség fejlődése ugyanígy nem engedelmeskedik semmilyen kívánságnak, semmilyen parancsnak és semmilyen belátásnak, csupán csak a szükségnek; kell hozzá a belső vagy külső sors motiváló kényszere."

Jung szavai bizonyos értelemben bántóak, az embernek kicsit kedve volna vitatkozni vele - miközben tudja, hogy igazat mond. Tényleg nem akarunk változni, ezzel a jellemzőnkkel pedig homlokegyenest szembeáll az  Isten által teremtett valóság, amely szakadatlan változásban és dinamikában van. Isten a valóság révén mintegy kényszerít bennünket a változásra: Ő a sodró víz, amiben mi vagyunk a kavicsok. Lehet akkor, hogy a megtérés után azért "csúszunk vissza" a változatlanság állapotába, mert az az alapállapotunk, amely felé állandóan törekszünk?

Tovább

Egyház és politika, Yancey és Schaeffer

A választások évében csaknem lehetetlen elkerülni, hogy a keresztény ember valamiképpen ne sodródjon bele a politikába. Itt nemcsak a kampányra és az azzal együtt járó, sokszor agymosással felérő szólamokra gondolok, hanem arra is, hogy az egyház kapcsán újra és újra előkerülnek a soha jól meg nem válaszolt kérdések arról, mennyi köze kell legyen a politikához.

Az elmúlt napokban akaratlanul is szembejött velem legalább három olyan politikai jellegű írás, amelyben az egyháznak is markáns szerepe volt. Egy újságírói szemmel nézve igen alapos elemzés készült a Hit Gyülekezete jobbra tolódásáról és politikai kapcsolatairól, aztán olvastam egy cikket az egyházak részére juttatott állami támogatások mértékéről, végül az is terítékre került, hogy valamelyik egyházi méltóság nyíltan állást foglalt a kormány mellett. És ez csak az elmúlt napok termése, ahogy közeledünk a választások napjához, a helyzet minden bizonnyal fokozódni fog.

Egyház és állam szétválasztása: divatos szólam a nyugati demokráciákban, csak éppen nehezen működik, sőt sokszor úgy érzi az ember, sehogy. Ehhez mindkét oldal túlságosan érdekelt egy közös projektben: a társadalom befolyásolásában. Persze a kereszténység nem kifejezetten ezért született, nem erre kapott felhatalmazást, de óhatatlanul ezt is teszi, amikor az evangéliumot hirdeti. Nem lehet úgy képviselni egy bizonyos erkölcsiséget, nem lehet úgy megjeleníteni a krisztusi normákat, hogy közben ne kapcsolódjunk bele társadalmi problémákat érintő vitákba. Az evangélium az ember gondolkodásmódjának megváltozásáról is szól, ehhez viszont az egyháznak értenie kell, hogyan gondolkodnak az emberek - vagyis elkerülhetetlenül részévé fog válni a közbeszédnek. 

Én az egyház és állam szétválasztását ezért nem tudom egyfajta végletességgel kezelni, azaz úgy, hogy a két szegmenst valamiféle egymástól hermetikusan elzárt egységként szemléljem. Naiv gondolatnak tartom, hogy a társadalmat koordináló állam és a társadalomra hatni akaró egyház akkor állnak egymással egészséges viszonyban, ha soha, semmiféle metszéspontban nem találkoznak egymással. Túlzásnak érzem, amikor baloldali gondolkodók és teoretikusok azonnal felcsattannak, ha az egyház bármiben is megpróbál kapcsolódni a politikai hatalom által képviselt valamely állásponthoz. Mintha valami automatikusan rossz lenne csupán attól, mert az adott kérdést a hatalom vetette fel.

Ugyanakkor az már szerintem nem mindegy, hogy mi az alaptörekvés: a két terület összefonódásából indulunk ki, tehát az egyház és az állam együttműködéséből, amit néha megszakítunk, vagy éppen fordítva: a kettőt legalább próbáljuk elkülöníteni egymástól, és néha megengedjük közös projektek működését. Megmondom őszintén, én inkább utóbbi pártján állok, és azt látom, hogy a történelem is erre tanítja a keresztényeket. Ahogy Philip Yancey politikáról és kereszténységről szóló könyvében megkapóan írja, hiába osztozott a trónon az egyház a hatalommal évszázadokon át, a roppant katedrálisok jó részében ma már múzeumok működnek és a turistákon kívül nem látogatja őket senki. Történelmi léptékű bizonyíték van tehát a keresztények kezében arról, hogy a mélységes összefonódás nem tesz jót az egyháznak. Yancey nálam jobban össze is foglalja ezt a gondolatot:

"Ha az egyházat a hatalom élteti, a vesztét is a hatalom fogja okozni."

Yancey hosszabb interjút készített az evangéliumi mozgalom egykori szószólójával, Francis Schaefferrel. Ez volt talán az egyik utolsó beszélgetés vele, aki végstádiumú rákbetegként is több napot fordított erre a találkozóra, és többek között az egyház és a politika viszonyáról elmélkedett. Yancey azt írja, hogy amikor ez a kérdés előkerült, Schaeffer feszengeni kezdett. Főként akkor találta nehezen a szavakat, amikor Yancey megpróbált kicsikarni belőle valamiféle állásfoglalást, hogyan látja a két terület egymáshoz való viszonyát. Végül aztán Schaeffer megadta magát és a következőt válaszolta:

"Véleményem szerint az a változat a legműködőképesebb, amelyben a nemzetet egyfajta keresztény alapokon nyugvó erkölcsi konszenzus irányítja."

Természetesen Schaeffer itt nem arra gondolt, hogy akkor az egyház kezdjen el keményen belefolyni a pártpolitikába. Sőt, hite szerint az államnak sehogy sem szabad erőltetnie a kereszténységet egy nemzetben, noha jó dolog az, ha az általa hozott törvények tükrözik a Bibliából megismert isteni értékrendet. Schaeffer egyébként korábban maga is tüntetések élére állt és arra motiválta az embereket, hogy még a letartóztatástól se félve képviseljenek bizonyos ügyeket az utcán. Így élete vége felé azonban kénytelen volt szembesülni azzal, hogy ez a politikai törekvése nem feltétlenül vezetett jó eredményekhez, és aztán végül már neki sem tetszett a "keresztény tüntetők" hangneme, valamint a kemény ítélkező stílusuk sem. A tanulság valamiképp újra és újra ugyanaz: ha az egyház teljesen elszakad a politikától, akkor talaját veszti abban a valóságban, ahol az evangéliumot képviselnie kell. Ha az egyház nagyon összefonódik a politikával, akkor pedig önmagát fogja elveszíteni. Hol a határ?

Személyes véleményem az, hogy az egyházi jelenlét a demokráciában és a társadalmi térben valahol az értékek képviseleténél kell legyen, és nem pártérdekek képviseleténél. Tehát valahol a keresztény értékrend körül, de még a pártpolitizálás előtt. Jézus nem adott az övéinek olyan megbízást, hogy egy országot keresztény országgá tegyenek, az Ő programjában semmi ilyesmiről nem olvasok. Sőt, szerintem senkit semmivé sem kell tennünk: az emberek megváltoztatása nem a mi munkánk, hanem Istené.  Ezért én úgy látom, nem jó ha a kereszténység ennél közelebb húzódik az államhoz - nem az állam lesz keresztényibb, hanem az egyház lesz világibb. Vagy ahogy Lesslie Newbigin teszi fel a szónoki kérdést: "Beülhet-e az ember Pilátus székébe, amikor az megüresedik, ha különben a kereszt útján jár?"

Tovább

A misszió munka - de a munka még nem misszió - a misszióról (3)

Egyháztörténeti feljegyzések tanúskodásai szerint az első keresztények ismertek voltak a pogányok között karitativitásukról, azaz a szegények és rászorulók megsegítésének hajlandóságáról. Ez az emberszerető és nemes hozzáállás a hitükből fakadt és az evangélium hirdetése melletti munka volt. Nemes gesztus jótékonynak lenni, de csapda is lehet, ha önmagában céllá válik.

Egy kritikus vélemény szerint az egyház egyetlen mentsége az elmúlt két évezred fejleményeire az, hogy sűrűn cserélte az ágytálat a rászorulók alatt. Valóban, az egyház létéhez a kezdettől fogva hozzátartozott a karitativitás, a szegények és elesettek felkarolása, az éhezők táplálása, a betegek támogatása. Talán ezért is lehetséges, hogy amikor nem hívő emberek a misszió kifejezést hallják, akkor sokuknak kizárólag egyházi létesítmények, kórházak, otthonok, épületek jutnak eszükbe, ahol Teréz anya stílusában tevékenykedő, jó szívű emberek végzik a munkájukat. A misszió tehát nem egy tevékenység, hanem egy intézmény a számukra.

Az elmúlt években számos alkalommal magam is részt vettem ilyen feladatokban: családokat látogattam, segélyt vittem nekik, imádkoztam velük. Jártam a menekültek között, voltam lepusztult és fűtetlen házakban lakó embereknél, szeméttelepre hasonlító cigányputrikban vagy éppen hajléktalanokkal foglalkozó szervezeteknél. Évekig mentem olyan családhoz, ahol egy fiatalember súlyos fogyatékossággal él együtt (dührohamában akár saját anyját is megtámadja), de láttam kisfiút, aki enni sem volt képes, ezért az oldalába beépített csöveken keresztül táplálták. Sokszor találkoztam egy családdal, akik tanyasi házában egy vihar következtében felrobbant egy gázpalack, és ezzel mindenüket - lakhelyüket és egész megélhetésüket - egy szempillantás alatt elveszítették. A példákat nagyon sokáig tudnám még sorolni, csaknem vég nélkül, és hihetetlen változatossággal. Egyenesen észbontó, hogy az emberi nyomornak mennyi formája létezik! Az ember nem is hiszi el, amíg nem látja a saját szemével.

Egy barátom azt mondta nekem: "Sytka, boldog ember vagy, hogy ilyen munkát végezhetsz!" Nem merném állítani, hogy tévedett, mert kétségtelen, hogy egy bizonyos szempontból valóban felemelő ezeknek az embereknek segíteni. De elárulom, amikor az ilyen látogatásokat végeztem, soha nem a boldogság kerülgetett. Azt szinte soha nem éltem át. Inkább a teljes tehetetlenség, tanácstalanság, az eszköz nélküliség érzete az, amit folyamatosan megél az ember. Azt pedig pláne nem éreztem, hogy a karitatív támogatás pontot tett volna ezeknek a szenvedéseknek a végére. Igen, egy rövid ideig jól jött a segítség, néha életmentő volt, jót tett az ima, a barátságos szavak, a kapott adomány, de mindez együttvéve is csak egy cseppnek számít a szenvedések mérhetetlen óceánjában. A karitativitást bemutató fotók csalókák: azokon a siker, a támogatás, a megkönnyebbülés látszik. Az már nincs rajtuk, hogy néhány nappal később, ahogy elfogy a segély, a nyomor ugyanolyan erővel rászakad a szenvedőkre. Sőt, talán még fájdalmasabban is, mert megízleltek valami jót, amikor a segítséget kapták, eljutott hozzájuk egy kis remény, így aztán még sanyarúbb ezt a kis reményt is elengedniük és visszazuhanniuk a semmibe. Őszintén, néha megkönnyebbültem, ha egy-egy ilyen látogatás után végre kiléphettem a friss levegőre, és már nem kellett tapintható közelségből néznem ezeket a borzalmas emberi sorsokat. (Javaslom egyébként, ha valaki bízik abban, hogy valami klassz dogmatikai választ tud adni a teodíceára, az sűrűn látogasson ilyen embereket és majd meglátja mi a különbség az elméleti fejtegetés és a gyakorlat között...)

Röviden és tömören: az elmúlt évek során gyökeresen megváltozott bennem sok minden, ami a karitativitással, emberek támogatásával és ezáltal a misszióval magával kapcsolatos. Természetesen van olyan is, ami nem változott. Továbbra is hiszem, hogy a missziónak része a szociális tevékenység, amit akkor is végezni kell, ha a helyzet reménytelennek tűnik és a szenvedés kérdését nem tudjuk végképp megoldani. Az éhezőnek kenyeret adunk, a szomjazónak vizet, ez ilyen egyértelmű. Furcsának is tartanék egy olyan evangéliumot, ami csak szavakból áll, de a szegényt meg se kísérli felemelni, a beteggel nem törődik, a rászorulót padlón hagyja. Hiszen maga Krisztus is úgy fogalmazta meg Lukácsnál saját küldetését, hogy a szegényekhez érkezett...

Ugyanakkor a probléma hasonló, mint az előző bejegyzésben taglalt esetben: a karitativitás (akár az evangélizáció) csak egy szelete a missziónak, de önmagában még nem válhat magává a misszióvá. Szociális munkát végeznek a Krisna-tudatúak, a muszlimok vagy teljesen szekuláris alakulatok is. A karitativitás inkább eszköz, mint cél, vagy még inkább következménye a hitünknek, de nem állhat magában.

Talán bele sem gondolunk abba, hogy az ilyen munkát végzők számára többféle kísértés kínálkozik. Például az, hogy mindenkinek kenyeret akarjanak adni, a világ összes baját a nyakukba vegyék, vagy éppen bizonyos - akár külső - elvárásoknak megfeleljenek. Ám mindezek mellett van valami más is, ami a segélyezési tevékenységgel együtt járhat, és ahogy én tapasztaltam, általában együtt is jár. Bevallom őszintén, a segélyezés maga szembesített azzal a ténnyel, hogy rengeteg keresztény valójában mennyire materialista módon gondolkodik, a szó anyagi értelmében - a segélyezés pedig képes erre kifejezetten ráerősíteni. Ez mind a támogatókra, mind a segélyezettekre igaz. A támogatók nehezen adnak támogatást olyasmire, ami nem kötődik valami anyagi dologhoz: mivel az emberek tanítása, nevelése, az evangélium hirdetése nem kézzelfogható, nem dokumentálható látványosan, nincs méterre és kilóra vehető haszna, önmagában nem is annyira támogatandó. A másik oldalon pedig azt tapasztaltam, ha az emberek megneszelik, hogy ingyen kaphatnak valami kézzelfoghatót, csaknem bármire képesek lesznek ezért. Ez keresztényekre is igaz. Ígéreteket tesznek, fogadkoznak, hirtelen a legjobb testvérek lesznek az Úrban, ha kell még az eget is zöldre festik - de ha a segélycsapok valamiért elzáródnak, ha nincs tovább anyagi támogatás, hanem "csak" az evangélium van, akkor mindez a lelkesedés egy pillanat alatt a semmibe vész. Volt olyan ismerősöm, aki azt mondta, az ő körzetében kifejezetten káros is tud lenni a karitativitás. Módszeresen rászoktatja az embereket a vallásos képmutatásra, hogy a remélt anyagi segítségért elkezdjenek úgy viselkedni, mintha keresztények lennének, belül azonban nem változnak meg.

Mindezek miatt én arra jutottam, hogy az egyébként szeretetből és az őszinte segítségnyújtás szándékából kiinduló szociális munka teljesen félreviheti a missziós tevékenységet, ha nélkülözi az evangélizáció faktorát. Az evangélizáció önmagában még nem misszió, a prédikálás mellett konkrétan tenni is kell az emberekért. De a szociális és tevőleges munka evangélizáció nélkül sem misszió, mert az embereknek nem ez az alapvető szükségük, és Krisztus sem arra hívta el az egyházát, hogy a világ összes baját megoldják. Mindkét tevékenység, ha egyedül marad, akkor is kisikláshoz vezet, ha hozzáértő emberek jó szándékkal végzik.

A misszió tehát számomra egy nagy torta, amelynek szeletei vannak, és ezek csakis együttesen adják ki azt a tevékenységet, amiről a Szentírás ír. Ha kivágunk egy szeletet ebből a tortából és úgy értelmezzük, mintha az maga a torta volna, végül a misszió egészét tévesztjük szem elől. Ezért számomra a misszió nem lehet más, mint együtt élni a célcsoporttal, tanítva, támogatva őket, hozzájárulni a testi boldogulásukhoz és a lelki növekedésükhöz. Mondhatni: ez maga a torta, amit a Főszakács kisütött.

Tovább

Együtt lenni, együtt tenni - a misszióról (2)

Ahogy az előző bejegyzésben említettem, a misszió maga szerintem alaphangon nem egyházi, hanem isteni tevékenység: "missio Dei", azaz Isten munkája, amelyben természetesen az egyház is részt vesz. Van azonban egy közkeletű félreértés, amely szerint az evangélizáció maga a misszió. Most ezt szeretném közelebbről megvizsgálni.

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján kétféle szemléletmóddal találkoztam (nem feltétlen saját szervezetemnél, hanem általában az egyházban), amelyek érzésem szerint hiányosan vagy nem jó módon próbálják értelmezni a missziós munkát. Nem arról van szó, hogy ezek a szemléletek alaphangon romlottak és rossz szándékúak lennének, vagy a károkozás céljával képviselnék őket. Sőt, ennek éppen az ellenkezője igaz: meggyőződésem szerint mindkettőt kifejezetten a jó szándék hatja át, és gyakran olyan emberek is képviselik ezeket, akikre sok szempontból példaként tudok felnézni. De éppen ez a tény teszi nehézzé, hogy az ember felülvizsgálja e nézeteket: úgy érzi, mintha belerondítana valami jóba vagy megsértene másokat. Nekem ilyen szándékom nincs, úgyhogy mindazt, amit leírok, semmiféle indulat vagy sértődöttség nem hatja át.

Két szemléletről van tehát szó, és mindkettő ellenkező irányból fogja meg a misszió lényegét, de szerintem legalábbis rosszul. Most ezek közül az egyiket szeretném bemutatni.

Hadd legyek először is önkritikus, és kezdem azzal amiben magam is elcsúsztam, ez pedig nem más, mint az evangélizáció és a misszió összemosása. Amikor én naiv, fiatal hívő voltam, ebben a kérdésben is együtt sodródtam a többiekkel. A misszióról mindösszesen annyit gondoltam, hogy az egy hosszabb utazással egybekötött, másokat megtéríteni hivatott szolgálat, amiben Isten szépen, a missziós csoport elvárásainak megfelelően segít az ő szent gyermekeinek, hogy minél nagyobb sikereket érjenek el, és végül épségben hazaérkezzenek. Ez pontosan az előző bejegyzésben megfogalmazott probléma, ahol Isten az egyház "segédje", mondhatni "kismanója", aki értünk létezik és a mi sikereinket kell szolgálnia. Utólag visszatekintve, ha nem akarok hazudni magamnak, az ilyen utak gyakran másról sem szóltak, mint a csoport teljesítményéről és arról, kinek mennyire "jött be a műsor", amit nyújtani tudtunk, mi pedig mennyire éreztük jól magunkat ezeken az evangélizációkon.

Így aztán a misszió gyakorlatilag annyit jelentett számomra, hogy évente egyszer-kétszer kocsiba ültem más fiatalokkal, és elmentem bizonyságot tenni vadidegeneknek a hitemről - akik persze többnyire (és nagy elkeseredésemre) nem tértek meg a hatásomra. (A sikertelenségre természetesen megvoltak a bejáratott magyarázatpanelek is: a világ romlottsága, az emberek keményszívűsége, a Sátán ereje, amellyel a mi óriási szellemi erőfeszítéseinket igyekezett megtépázni. Csupán az a lehetőség nem merült fel bennem, hogy azért olyan kevéssé hatékony az egész, mert alapjaiban rossz a koncepció és nem értjük még magát a missziót sem.) Az ember utólag ne magyarázza a saját hülyeségeit - de talán annyi mentségem mégis lehet erre, hogy fiatal voltam és tapasztalatlan a hitemben.

A problémát azonban nem csak az okozta, hogy az evangélizációk nem voltak hatékonyak, hanem az is, hogy úgy gondoltam, maga az evangélizáció a misszió. Ám ez egy elnagyolt szemlélet.

Az evangélizáció még nem misszió. Ha valaki emberközpontúan és helyes attitűddel végzi is, csak egy módja a missziónak, ha úgy tetszik, annak részhalmaza. A misszió sokkal több, mint az evangélizáció: életvitelszerű szolgálat, amelyben Isten munkatársaként embereknek segítünk megérteni, kicsoda Isten. Ha megnézzük Jézus életét, illetve tanulmányozzuk a misszionáriusok sorsát, azt látjuk, hogy gyakorlatilag együtt élték az életüket az emberekkel. Tanították, lelkileg felkarolták, és szociálisan is segítették őket. Jóval komplexebb feladat ez annál, mintsem egy jó keresztény műsort adni az embereknek. A misszionáriusok nem alkalomszerű missziós utakra mentek, évente egyszer-kétszer, egyik helyről a másikra mászkálva, vagy éppen stadionokban kiabálva, propaganda jellegű, grandiózus keresztény műsorokat szervezve, hanem egy levegőt szívtak az emberekkel, egy életközösségben számlálva a napjaikat velük. Igen, ez még Pál apostolra is igaz: bár úgy tűnik, ő rengeteget utazott (nem is kívánom kisebbíteni ebben az érdemeit), de összesen három missziós utat járt be, és újra meg újra foglalkozott az általa alapított gyülekezetekkel, melyeket meglátogatott és tanított náluk. Nem arról volt szó tehát, hogy Pál berongyolt egy gitárral és nagy hangtechnikával Korinthusba, lejátszott néhány szívet tépő dalt, egy hatalmas prédikáció keretében megtérített néhány tucat férfit és nőt - hogy aztán továbbállhasson a következő városba. Pált az emberek érdekelték, nem maga az út és az elvégzendő feladat.

Saját megfogalmazásomban a misszió az, amikor a keresztény életemet mások előtt élem, és szeretném, ha Isten ezen keresztül is hatna rájuk. Az evangélizáció ennek egyik formája lehet, részterülete a missziónak, de önmagában sokszor csak egy felvillanás, jó esetben pozitív hatásgyakorlás, rossz esetben produkció. Együtt lenni - együtt tenni az emberekkel, velük megélni nagy mélységeket és magasságokat, előttük nyilvánosan létezni keresztényként és őket Isten felé segíteni - valami ilyesmi szerintem az igazi misszió lényege. Jézus azt akarta, hogy a tanítványai tanítvánnyá tegyenek másokat, amihez nyilvánvalóan sok idő kell. Nem közönséget, hanem közösséget hozzanak létre, ahol a keresztények maguk is jól látszanak. Ezért véleményem szerint az igazi misszió tipikusan ott történik, ahol az ember maga éli az életét, tanítvánnyá tenni pedig azokat tudja, akik vele valamennyire életközösségbe kerülnek.

A következő részben a másik zsákutcáról szeretnék említést tenni, ami a misszióból éppen az evangélizációt nélkülözi.

Tovább