Hogyan lett furkósbot az evolúcióelméletből?

A természet - csodálatos úgy, ahogy van. És nemcsak a természet csodálatos, hanem az a tudományosság is az, ami leírja nekünk, hogyan működik. Az evolúcióelmélet elegáns abban az értelemben, hogy nyitott kérdéseinek tucatjai ellenére mégiscsak plauzibilis magyarázatot nyújt a biodiverzitás hogyanjára. De akkor hol itt a probléma?

Az Exodus könyvében van leírva a csoda, amikor Mózes megfog egy teljesen hétköznapi botot, és az kígyóvá változik a kezében. Az ijesztő élmény nem tart sokáig, mert a kígyóból hamarosan megint bot lesz, mégpedig egy olyan bot, amit Mózes azután igencsak jól forgat, és mindig pont arra használja, amire az adott helyzetben az való. Merthogy legyen bármilyen kígyó is a botból, azért a bot mégiscsak botként az igazi és hasznos Mózes kezében, ami egy speciális esetet leszámítva nem is lesz többé mássá.

Negatív értelemben, de ez a csoda ma is megismétlődik. Az evolúcióelmélet a biológia hasznos eszköze, mondhatni az egész tudományterület erre épül, csakhogy bizonyos kezekben inkább furkósbot lett belőle, amit úgy néz ki, hitbeli kérdésekben állandóan lehet suhogtatni. És suhogtatják is szorgalmasan, akik suhogtatják. A hívők szerint az evolúció hit kérdése - pedig nem az -, az ateisták szerint pedig ezzel lehet eldönteni, hogy hitbeli kérdések igazak vagy hamisak. Kérdés azonban, valóban erre való-e egy természettudományos elmélet? Valóban hitbeli csaták megvívására szánta megalkotója, vagy erre csak az őt követő generációk bizonyos, ideológiailag jól körülhatárolható csoportjai használják? Az asztalomon kinyílik Dr. Kun Ádám evolúcióbiológiáról szóló, friss kiadásban ismét napvilágot látott szakkönyve. Az egyik fejezet felvezetésénél a szerző a következőképpen fogalmaz:

"Egyetlenegy kinyilatkoztatásszerű megjegyzést engedjen meg nekem az olvasó: az evolúcióbiológiának sohasem volt célja az Isten létének vagy nem létének kutatása, valamint az evolúciókutatás és a vallásosság egymással nem összeegyeztethetetlenek."

A szerző megjegyzése felett ráadásul ott virít az egyébként ateista David Attenborough egyik kijelentése is, amit megintcsak szó szerint idéznék: "Ami engem illet, ha van egy legfőbb lény, akkor Ő az evolúciót választotta a természetes világ létrehozására [...], ami nekem nem tűnik szükségképpen istenkáromlónak." Nehéz ezeknek az embereknek a szavaiban nem észrevenni a barátságos és konstruktív hangnemet, függetlenül attól, hogy hozzájuk képest hívőként teljesen más világnézeti alapokon állunk.

Itt és most nem akarok belemenni egy sűrű, fekete viharfelhőbe, ahol ateisták és hívők gúnyolódva csapnak össze egymással, és az egyik oldal tipikusan a fent említett furkósbotot suhogtatja, míg a másik oldal igyekszik bizonygatni, hogy az nem is bot ám, hanem csak hurkapálcika, amit nevetséges botnak látni. No nem azért nem akarok belemenni ebbe a sehova se vezető, parttalan, egymás megutálására sarkalló vitába, mert ne lennének érveim vagy mondanivalóm, hanem mert úgy érzem, határsértést követnék el, amint beállnék a suhogtatók gyülekezetébe. A csodálatos természetet leíró egyik alapvető természettudományos elméletet ugyanis nem erre szánták azok, akik megalkották, továbbgondolták és valóban szívesen gondolkodnak róla ma is. Sem a hittel vitába szálló vagy azt el nem fogadó tudósok, sem az evolúcióra konstruktívan nyitott teológusok és keresztények nem árokásásra vagy egymás ütlegelésére kívánják felhasználni a tudományos eredményeket - az ilyesmi érzésem szerint csak az ideológiai skálák szélsőértékeinél, vagyis mondjuk ki, a fundamentalista ateizmusnál és kereszténységnél esik meg gyakran. Ők azok, akik furkósbotot faragnak ki egy hétköznapi botból, ahelyett, hogy meghagynák egy jól használható eszköznek, amire eredetileg szánták.

Én a magam részéről azokkal az ateistákkal és hívőkkel szeretnék erről a témáról beszélgetni, akiknek az evolúcióelmélet nem válik furkósbottá a kezükben. Ha jól gondolom, akkor az evolúcióelmélet alapvetően a természet milyenségének megértése, és nem egy istennélküli vallás Szent Tehene. Tudományos elmélet, ami falszifikálható, nem dogmarendszer (még akkor sem, ha vannak akik úgy kezelik), szándékai szerint pedig deskriptív és nem preskriptív. Persze világos, hogy vannak filozófiai következményei, hogy bizonyos dimenziókban kihívást jelenthet a hit számára,  főként ha az exegézisünk szigorúan gravitál a literális értelmezések felé, de mégsem tudom lenyelni azt a békát (lat. amphibia anura), hogy bármiről is szól egy vallási jellegű kérdés, a Szentháromságtól kezdve a történeti Jézuson át az egyházak pénzügyeiig, minden út végül ahhoz kell vezessen, hogy ki mit szól az evolúcióhoz. Nem túlzok, a mai online-viták és eszmecserék tengerében nagyon sokszor valóban ezt tapasztalom, a beszélgetések jó része ide lyukad ki! Ferenc pápa talán túl barátságos melegügyben? Na jó, de vajon a melegség evolúciós dolog-e? Kiürülnek a templomok Európában? Hát persze, hiszen a vallások evolúciós fejlődése ide kell vezessen! Vajon jó az nekünk, ha az egyházak politizálnak? Persze, hogy nem, mert ha az egyház politikai hatalomhoz jut, akkor megvezeti az embereket - jó példa erre, ahogyan a kreacionisták agyakat mosnak az evolúció kapcsán... 

A viták és párbeszédek jó része mintha állandóan ide keveredne, mintha bármilyen útvonalon indulnánk is el, csak egyetlen egy állomás létezne, ahova mindenkinek meg kell érkeznie. Ez pedig őszintén és nyíltan fogalmazva, borzalmasan fárasztó és idegesítő, kedves testvéreim és felebarátaim! És aztán ha ide kifutnak a dolgok, akkor azonmód elszabadulnak az indulatok is. Míg az ateisták a hittől való eltávolítás eszközeként suhogtatják a darwini furkósbotot, a hívők nagyjából ugyanazokat a korábban már eldobott gránátokat akarják újra felrobbantani: a makroevolúció nincs bizonyítva, ez csak egy elmélet a sok közül, és így tovább. A viták és eszmecserék célja így aztán nem az lesz, amire azok egyébként valók lennének, vagyis az ismeretszerzés és a másik ember megértésének becsülendő szándéka, hanem hogy kiderüljön, ki mennyire hülye és ostoba, ki és miben mekkorát téved, és különben is, melyik oldalon sorakoztatható fel több tudós, aki az adott oldal érveit magáénak vallja.

Ezt totális zsákutcának tartom, tokkal és vonóval.

Egy amúgy is komplex tudományos elmélet vagy bármi más dolog igazi megértését aligha akadályozza meg jobban az a zaj, amit körülötte csapnak. A zajtól pedig előbb-utóbb fájni kezd az ember feje. A furkósbot-lét nem illik sem a tudományos gondolkodásmódhoz, sem jól felfogott keresztény attitűdhöz, valamint csak az indulatok elszabadítására alkalmas.

A magam részéről inkább tovább olvasgatom Kun Ádám könyvét.

Tovább

Protestáns életveszélyben

Dermesztő élményben volt részem a közelmúltban, amikor protestánsként - életemben először  - betettem a lábam egy görög katolikus templomba. A helyzetet csak súlyosbította a tény, hogy magam kisegyházhoz tartozom, vagyis precíz spirituális térkép van a fejemben a levegőbeli hatalmasságokról és erőkről. Így aztán gyorsan felmértem a terepet, hogy mekkora veszélyben is voltam. Elég nagyban.

Szerencsére aznap nem nekem kellett szolgálnom, hanem csak kísérőként vettem részt egy zenei alkalmon. A templomot jó akusztikája miatt - nomeg az atya konstruktív hozzáállásának köszönhetően -  választották ki a szervezők. Elhatároztam, hogy nem engedem magam megfertőzni a katolikus démonoktól, úgyhogy leültem valahol  a háttérben, sajnos pont egy palack szenteltvíz mellé, János apostol színes ikonjának társaságában. Ahogy ránéztem az ikonra, János meredten nézett vissza rám. Tekintete éppen olyan üres volt, mint hitem szerint minden, amit a nagyobb egyházak csinálnak, ellentétben velünk, akiktől hamarosan kitör majd az ébredés. Láttam ott azután aranyozott gyertyatartót (erre bezzeg van pénz!), valamint a jobb kezem mellett a falon egy füstölőt is, és ebben a pillanatban szinte hallottam, ahogy az egész mennyországban az angyalok sírva ezt mondják: "Sytka, Sytka, mit keresel te itt, Babilonban? Mi köze van az igaznak a hamishoz?"

Legnagyobb rémületemre a templom teljesen tele volt emberekkel. Hovatovább ahelyett, hogy néhány idős anyóka és járókeretes öreg bácsi szunyókált volna a padokban, a tömeg jó része normálisnak kinéző családokból, középkorú és fiatalemberekből állt. Rémületemet tovább fokozta, hogy a közösséget nem egy lógó szakállú öreg pátriárka vezette, hanem egy harmincas éveiben járó fiatal pap, akit a többiek Ákos atyának szólítottak. Ákos atya elmondta, hogy a gyülekezet létszáma a láthatónál sokkal nagyobb, gyakorlatilag annyian vannak, hogy háromszor is megtöltik a templomot. Ennek egyik oka nyilván az, hogy nem sok görög katolikus templom van, a másik pedig, hogy az emberek - valószínűleg engedve az ördög megtévesztő befolyásának - még szeretnek is ehhez a közösséghez tartozni.

Biztos voltam benne, hogy Ákos atya pillanatokon belül előszed valamilyen erős dogmatikai érvet, amivel megpróbál sarokba szorítani, milyen hitehagyott is vagyok protestánsként az ő szemében. Természetesen én se voltam rest, és felkészültem az évezredes sérelmekből, az ikonok csókolgatásából, és úgy általában is a katolikus tévtanításokból. Ám ehelyett az atya nagyon taktikusan még kedvesnek is tűnt, sőt még annak a lehetőségét is felkínálta, hogy a templomban bármikor szívesen lát engem és a többieket: ha szeretnénk náluk szolgálni a jövőben, ennek nincs semmi akadálya.

Szégyenkezve bár, de valljuk be őszintén, ha az ember megérez bármi szeretethez hasonlót, akkor hajlamos meginogni egy pillanatra. Persze ilyenkor kell előszedni gyorsan a dogmatikus énünket, ami majd jól lehűti a felesleges lelkesedést, ezzel megelőzve a további szellemi eltévelyedés lehetőségét. Fontos újra és újra megismételni, hogy bármilyen együttműködés lehetetlen a két oldal között - a jószándék ide kevés, hiszen a pokolba vezető út is azzal van kikövezve. A jó orrú protestánsokat ezekben a pillanatokban máris elkapja a gyanakvás, és megérzik az ökumenizmus romlottságának bűzét. Úgyhogy illedelmesen megköszöntem Ákos atyának a lehetőséget, közben arra gondolva, ha esetleg mégis visszajönnénk ide, akkor én egészen biztosan csak azért tenném, hogy felvéve a szellemi fegyverzetet, kitakarítsam a templomból a démonokat és elmondjam ennek az eltévedt atyának az Abszolút Igazságot. Talán én vagyok neki az utolsó esélye ebben az életben.

Tovább

Szembesítés a szószékről - az istentiszteletről (3)

A protestáns gyülekezetekben (főleg a kisebbekben) ha valaki azt mondja, hogy "jó volt az istentisztelet", az többnyire azt jelenti, hogy tetszett neki az igehirdetés. A többségnek pedig akkor tetszik egy igehirdetés, ha az rövid, érthető és gyakorlatias, miközben kellemes hallgatni. Ezek valóban fontos paraméterek lehetnek, de a lényeg mintha megint elsikkadna mellettük.

Jézusról tudjuk, hogy sokfelé prédikált, de igehirdetései közül az evangélium mégis pont azt az epizódot említi részletesebben, ami bizonyos értelemben botrányba fulladt. Jézus ekkor saját szülőföldje egyik zsinagógájában kapott szót, és amit mondott, olyan elementárisnak bizonyult, hogy az istentisztelet majdnem gyilkosságba fordult a végén! Azt hiszem bizonyos értelemben ezt igazán eredményes prédikációnak lehet nevezni: míg manapság az emberek sokszor az előttük ülő kockás ingének mintázatába feledkezve unatkoznak, hogy elviseljék a beszélni sem tudó prédikátorok hangos filozofálását, addig Krisztus szavai túlságosan is célba találtak, és alaposan felkorbácsolták az indulatokat.

A heves reakció ráadásul azért is érdekes, mert amikor Jézus nekifogott a prédikálásnak, még éppen simogató beszédét dicsérték. Ahogy az egyik bibliafordítás fogalmaz, az emberek csodálkoztak Jézus szavain, melyek "kedvesen ömlöttek a szájából" - aztán egy ponton elszakadt a cérna és "esztelen haragra gerjedtek". Hogyan lett ebből a nyájaskodó légkörből egy csapásra erőszakos durvaság? Ha egyetlen szóban kellene összefoglalnom, akkor azt mondanám, a történet szerint Krisztus szembesítette az embereket saját magukkal. Ez az, amit mindenki utál. 

Elviselhetetlen az embereknek, amikor önmagukkal igazán találkoznak. A legtöbb igehirdető fél is a népharagtól, kerüli a szókimondós és rizikós-szembesítős témákat, inkább népszerű akar lenni a hallgatósága körében, egyenes beszéd helyett ezért cukorkákat dobál a tömegbe, amire ámeneket és hallelujákat vár viszonzásként. A másik oldalon pedig az emberek ki nem állhatják a szembesítős prédikációkat, minden idegszálukkal tiltakoznak az ilyesmi ellen és mélyen utálják az ezt bevállaló prédikátorokat is. Így aztán a kereslet-kínálat kikerülhetetlen piaci törvényei szerint, valamint a "hagyjuk egymást békén" elve mentén zajlanak a mai prédikációk. Mivel a prédikátor az esetek jó részében a fizetését is a gyülekezettől kapja, létrejön egy hallgatólagos szerződés a két oldal között: "te nem bántasz minket és szépen beszélsz, mi pedig honoráljuk mindezt némi pénzzel."

Jézus azonban bevállalós igehirdető volt. A mai olvasó számára persze nem tűnik durvának, amit akkor és ott elmondott, ám egy korabeli zsidó ember - aki a harcos forradalmár Messiást várta - nagyon kiakadhatott azon, hogy egy magát Messiásnak tartó fiatal srác (akit ráadásul mindenki ismer a faluból, hiszen "József fia") nemhogy nem veszi magára ezt a szerepet, de még hibáztatja is a hallgatóit, akik gátját képezik az Ő igazi kibontakozásának, a valódi messiási program elindulásának. 

Krisztus szókimondó üzenetének egyik kétségtelen tanulsága az, hogy a jó igehirdetés egyik kulcsa a szembesítés. És részben ezért is unalmasak ma sokszor a prédikációk, ezért nem reagál senki rájuk - mert régóta nem szembesülünk semmivel sem. Félreértések elkerülése végett, a szembesítés nem egyenlő a letolással. Az nem szembesítés szerintem, ha egy kénköves szidalomhalmaz a prédikáció, amiben az igehirdető a jelen állapotok miatti keserűségét ráborítja a gyülekezetre. Az csak egy másik véglet. Ha meg kellene határoznom mi a szembesítő igehirdetés lényege, akkor valami olyasmit mondanék, ami kihívást és feladatot ad a hallgatójának. Szerintem a jó igehirdető határokat feszeget, kimond dolgokat, akár arra is rámutat milyen vagyok én ott a padban, milyen lehetnék, és hogyan mozdulhatok el utóbbi irányában. Lehet persze, hogy az ilyen prédikátorra dühös leszek emiatt. Néha talán azt is érzem majd, hogy legszívesebben lelökném egy szikláról. De ez mégis sokkal-sokkal több, mint langyosan elnyúlni a padban, gumicukrot szopogatva. Ma a prédikációk jó része vagy történelemóra bibliai korszakokról, vagy pszichológiai tanácsadás a pozitív gondolkodásról.

Amit még a magam részéről fontosnak érzek, hogy a gyülekezetben nem egészséges, ha mindig ugyanaz az ember kap szót. Tudni kell, hogy Jézus idejében a zsinagógai istentiszteleten nem egy konkrét rabbi-lelkipásztor állt ki hétről-hétre, hogy okítsa a közösséget. Tulajdonképpen felszólíthattak bárkit a jelen lévő férfiemberek közül, hogy hirdesse az igét. És mivel bárkit felszólíthattak, jól tették a férfiak, ha minden héten úgy érkeztek meg, hogy készek voltak szolgálni. Kritika alá vonhatjuk ezt a gyakorlatot, mindazonáltal annyi előnye mindenképpen volt, hogy nem egyetlen dedikált embert hallgatott a gyülekezet, hanem sokféle hang, ezáltal sokféle nézőpont, temperamentum, szemléletmód megjelent a közösség terében.

Nyilvánvaló, hogy az istentiszteleti igehirdetésről számos egyéb dolgot is el lehetne mondani, de most ezeket éreztem a legfontosabbnak. A feladatot és kihívást jelentő szembesítés a jó igehirdetés egyik kulcsa számomra. A kérdés azonban, hogyan forgassuk jól ezt a kulcsot, hiszen ahol ilyen igehirdetés zajlik, ott valószínűleg nincsenek tele a templomok és gyülekezetek emberekkel...

Tovább

Az abszolút kereszténység egy plurális Európában?

Kissé tovább provokálva olvasóimat, szeretnék még egy bejegyzés erejéig a plurális nyugati világunknál időzni. Úgy hiszem ugyanis, hogy a legtöbben érezzük annak a feszültségét, miszerint adott egy mindenféle vallásra és eszmére nyitott társadalom, meg egy magának abszolútságot követelő keresztény hit Európában. Vajon megférhet ez a két dudás egy csárdában? Fenntartható egy plurális társadalomban egy olyan hit, ami saját magát kizárólagosnak tartja?

Máris megadom a választ a bevezetőben feltett kérdésre: szerintem igen. Honnan tudom? Onnan, hogy így éltek az első keresztények és maga Krisztus is. No persze a Római Birodalom első és második látásra sem tűnik túlságosan plurálisnak, pedig vallási értelemben bizony valahol az volt. A kereszténység mégsem mondott le arról az igényéről, hogy csak Jézusnál van az igazság, és mindenféle állami támogatás nélkül is képes volt ezt a meggyőződését hitelesen képviselni.

A kérdés ezért nem az, hogy egy plurális társadalomban - mely a sokféleséget természetesen értéknek is tartja - boldogulhat-e egy abszolút igazságra igényt tartó kereszténység. Inkább az, hogyan boldogulhat? Ehhez pedig szerintem legelőször is azt kell tisztán látni, hogy saját Alapítónk hogyan boldogult, milyen etikát követett, és első követői mit tettek a vallásilag sokféle világukban - még ha az nem is pontosan olyan, mint a miénk.

Azzal nem mondok ugye semmi újat, hogy Jézus szerette Izrael népét úgy, hogy közben mégsem volt radikális nacionalista, aki egy forradalom élére akart állni. Eszébe sem jutott ilyesmi, noha az őt körülvevő tömeg szívesen látta volna, amint az Isten Országára vonatkozó elképzeléseit politikai, hatalomtechnikai eszközökkel érvényre juttatja. Jézust állandóan politikai térbe akarták kényszeríteni, mindig politikai hatalom közelébe kívánták juttatni, vagy éppen kicsikarni belőle egy politikai állásfoglalást arról, hogy szemben áll a császárral. Gondoljunk csak a híres, sarokba szorítós kérdésre arról, szabad-e a császárnak adót fizetni (Mk 12,13-14). Érdemes észrevenni, hogy ezt a kérdést olyanok teszik fel Krisztusnak, akik a választ magukban már régen megadták, hiszen nem ellenezték az adófizetést a rómaiaknak. Volt is náluk római pénz, amit Jézus kérésére előszednek. A kérdésben tehát semmi komoly nincs, hanem az olvasó és persze Jézus is tisztában volt vele, hogy ez csak csapda, egy állásfoglalás kikényszerítése a lehető legrafináltabb módon. A válasz pedig stílszerűen ugyanilyen rafinált - Jézus ügyesen úgy határolódik el a császár elleni lázadás politikai szerepvállalásától, hogy közben az nem igazán sértő a saját népére nézve sem. Ez a kompromisszumos megoldás persze alaposan feldühíti láthatóan nacionalista ellenfeleit, hiszen minél szélsőségesebben gondolkodik valaki, annál elfogadhatatlanabb számára a kompromisszum. Jézust sokadjára sem sikerült olyan helyzetbe hozni, hogy beadja a derekát és érvényre juttassa az abszolút igazságot.

Mindezt csak azért szedtem elő, mert úgy gondolom, ma is iszonyú tanulságos, hogy Jézusnak milyen sok lehetősége lett volna a kereszténységet hatalom közelébe juttatni, ezáltal az abszolút igazságot ráhúzni egy társadalomra, és hogy mennyire nem hajlott ilyesmire. Vállalhatta volna azt a királyszerepet, amit olyan szívesen láttak volna saját kortársai, de ezt élesen és határozottan elkerülte. És szerintem ez a minta fényesen kellene világítson a mai plurális világban helyét kereső kereszténység előtt. A fájó dolog pedig az, hogy mennyire nem ezt látjuk.

Ma az abszolút igazság hirdetését a kereszténység az abszolút hatalmon keresztül akarja elérni. Ez véleményem szerint kolosszális hiba. Az a kereszténység, ami a politikát arra használja, hogy krisztianizáljon egy nemzetet, céltévesztett kereszténység, ami saját alapítója szándékait sem értette meg. Azok a hívők, akik hatalomtechnikai megoldásokkal akarnak kereszténységet csinálni, pontosan azt a kabátot veszik magukra, amitől Krisztus állandóan és tudatosan elfordult.

Nem, barátaim és kedves testvéreim, a kereszténységnek nem az a dolga, hogy érvényre juttassa a kereszténységet és az evangéliumot szerte e világban. Az a dolga, hogy hirdesse, tekintet nélkül arra, mennyire kedvező az ideológiai széljárás. Mindez annyiban érinti a bejegyzés címében felvetett dilemmát, hogy az igazi kérdés nem is az, vajon egy abszolút igazság hirdetése elférhet-e a plurális világ ernyője alatt. Inkább az a lelkület a kérdés, amivel ezt az igazságot megjelenítjük. Jézus úgy beszélt az egyetlen útról, hogy közben megengedte, az emberek járhassanak más utakon is. Amikor a kereszténység hatalmi megoldásokkal operál, a többi utat akarja leradírozni a térképről, ez pedig nagyon nem fair. Ezért a magam részéről úgy gondolom, az igazi kereszténység az abszolút igazságra való igényével együtt is - tűnjön ez paradoxonnak - nemhogy megfér egy plurális közegben, hanem csakis ez a víz az, amiben lubickolhat. Ha pedig nem érzi jól magát ebben a vízben, arról nem a víz tehet. A szabad választás lehetősége miatt ugyanis ez a közeg biztosítja  leginkább a tisztességes keretet számára ahhoz, hogy beszélhessen a saját igazságfogalmáról. Egy bármilyen módon kikényszerített igazságot ugyanis senki normális ember nem fog szívből követni. Így volt ez mindig, és örökké így marad.

Tovább

Ha a kereszténység váltaná a pluralizmust...

Agyonrágott csont, hogy egy szekuláris, relativista, egyben plurális világban élünk. A vallási pluralizmus viszont nemcsak azt teszi lehetővé, hogy az emberek szabadon higgyenek abban, amiben csak akarnak - ami lássuk be őszintén, alapvetően jó dolog -, hanem arra is ösztönöz, hogy a vallásokat egyformának lássuk és így akár össze is mossuk egymással. De mi történne a pluralizmussal, ha a kereszténység felváltaná?

Nem hiszem, hogy túl sokan élnek manapság Európában olyanok, akik utálnának a pluralitást. Hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy mindenből bőséges választékkal rendelkezzünk. Ez az "árubőség" nemcsak a kézzelfogható termékekre, hanem az ideológiákra is igaz. Választhatunk magunknak pártot, filozófiát, erkölcsi nézeteket és persze vallást is - ha pedig nem tehetnénk, ha valamitől megszűnne ez a lehetőség, a legtöbben azonnal úgy éreznénk magunkat, mintha diktatúrában élnénk. A vallási pluralizmus a legtöbbek szemében magától értetődő érték, a normális demokráciák velejárója - más megoldás egyenesen elképzelhetetlen.

Michael W. Goheen (ld. fotón) közelmúltban megjelent, nagyon gondolatébresztő könyvében ezt a kérdést is boncolgatja. Vagyis többek között arra kíváncsi, miért ennyire magától értetődő a vallási pluralizmus manapság? Miért adja egyre több keresztény is a fejét arra, hogy szinte kritika nélkül meghajoljon a vallási pluralizmus jelensége előtt? Szerinte ennek leginkább három fő oka van:

(1) A mai generáció szinte az anyatejjel együtt szívta magába a vallási pluralizmust és toleranciát - vagyis eleve ennek a légkörében nőttünk fel, ezért természetesnek találjuk.

(2) Ha más vallások követőivel megismerkedünk, számos értékes dolgot és bizonyos erkölcsi becsületességet látunk. Nehezen gondoljuk ezek után azt, hogy a jó dolgok téves vallási hagyomány gyümölcsei lennének, ezért elfogadóak leszünk a más vallási hagyományokkal szemben.

(3) Átérezzük annak a szükségszerűségét, hogy össze kell fognunk, össze kell hangolnunk az életünket (akár nagy közös problémákkal szemben is, mint amilyen például a globális felmelegedés) - a vallási széthúzás, az ideológiai dominancia pedig veszélyezteti ezt a törékeny békét.

Ez a három indok, vagyis leegyszerűsítve a személyes szocializációnk, a tolerancia és más hitek értékessége, valamint a békés egymás mellett élés közös kényszere együtt három szilárd és rendíthetetlen érvnek tűnnek. Ezért aztán ha bárki, bármilyen kritikát megfogalmaz a vallási pluralitással szemben, az kapásból egy maradi, konzervatív ősember bélyegét kapja meg a társadalomtól. Pedig létezik nagyon is jogos kritika. Például hosszasan elmélyedhetnénk abban, hogy a vallási pluralizmus összemossa és bagatellizálja az egyes hitrendszerek különbségeit, noha azok egymást kölcsönösen kizáró elemeket tartalmaznak. Ezentúl pedig mérhetetlen gőggel is rendelkezik. Miért? Mondok egy példát. Miközben a vallási pluralizmus kifogásolja a kereszténység igazságigényét, azt gondolja önmagáról, hogy az egyedüli igaz és követendő álláspont, amit egy demokratikus társadalomban érvényesíteni kell. Mindenki ismeri a klasszikusnak nevezhető "pluralista példázatot", amikor vak emberek tapogatnak egy elefántot. Mivel mindegyikük az állat más testrészét fogja meg, így máshogyan is írják le milyen állat is az elefánt. A pluralisták szerint pontosan ilyen vakok a vallások is: mindegyik ragaszkodik a maga abszolút igazságához, noha csak arról van szó, hogy nem látják a teljes elefántot, annak csupán egy részletét tapintják, és ezt a részigazságot teszik abszolútummá.

Mármost ritkán vesszük észre, ahhoz hogy ezt a példázatot valaki elmondhassa, látnia kell kívülről a teljes elefántot, mégpedig egy távolabbi perspektívából: s mivel a pluralisták a példázat mesélői, így óhatatlanul saját magukat teszik az elbeszélő objektív pozíciójába. Vagyis tulajdonképpen abszolúttá emelik a plurális nézőpontjukat, hiszen csak ők látják a teljes elefántot - ezzel pedig pontosan elkövetik azt, amitől óvni próbálnak, sőt amitől maga a pluralizmus eszmeisége óvni kíván, vagyis a kizárólagosságot.

De ha ennyire nincs és nem is lehet objektív nézőpont, a kérdés ezek után az, melyik szubjektív megközelítést válasszuk? Vajon lehet-e úgy plurális jellegű társadalmat építeni, hogy az valamelyik vallás bázisán álljon, és közben mégis megőrizze a demokratikus értékeket? Mi történne akkor, ha eljátszva egy gondolatkísérletet, megint a kereszténység kezdene dominálni a nyugati világban? Sokak szerint borzalmas katasztrófa. Visszacsúsznánk a sötét középkorba, megállna a fejlődés, vége lenne a jólétnek, minden halódna megfele. Értem a dilemmát, de nehezen hiszem el, hiszen egy ma dominánssá vagy legalábbis tényezővé váló kereszténység már egy felvilágosodás utáni kereszténység lenne, vagy a modernitás és posztmodernitás utáni kereszténység, ha úgy jobban tetszik. Nem a középkori egyház kapna újból egy sanszot, hanem egy több évszázaddal azutáni, számos kritikus periódusát túlélt egyház. Mindez persze csak játék a szavakkal, illetve játék egy képzeletbeli lehetőséggel. Vajon milyen lenne a mai kereszténység, ha valamitől egyszer csak ismét domináns pozícióba jutna? És mi történne a pluralizmussal, ha a kereszténység válna ismét tényezővé Európában?

Tovább

Az alapok kimozdítása - az istentiszteletről (2)

A neoprotestáns gyülekezetekben általában a dicsőítés nyitja meg az istentiszteletet, aminek a többség szerint két célja van: segít abban, hogy "bemenjünk az Úr jelenlétébe", illetve ráhangol az igehirdetésre. Én viszont úgy gondolom, ez a két dolog céltévesztés, és a jó dicsőítés magja nem itt található.

Szeretném bemutatni a világ egyik legkisebb méretű dicsőítő csoportját. Összesen ketten vannak benne, Pál és Silás. A bibliai beszámoló szerint ők sem egy stadionban vagy egy modern gyülekezet színpadán énekelnek, hanem egy római börtön legbelső kalodájában, ahova nem kifejezetten énekelni jártak be az emberek. Nincsenek náluk professzionális hangszerek és csúcsminőségű hangtechnika sem, és jó eséllyel zeneileg is képzetlenek. Röviden tehát: az összes körülmény ellenük dolgozik. Ám mégis azt olvassuk erről a sebtiben "összetákolt" dicsőítésről, hogy meglehetősen brutális hatása volt: a nem hívő rabok rezonáltak rá, az egész börtön alapjai megrendültek, a bilincsek lehullottak és a bent lévők végül szabadok lettek.

Azért szeretem ezt a bibliai történetet, mert jól rávilágít a zenei dicsőítés potencialitására. Átvitt értelemben a zene ugyanis magában hordja annak lehetőségét, hogy a dolgok valahogy így alakulhassanak. A jó dicsőítés szerintem megrendíti az alapokat, kimozdítja a fixációkat, és ezáltal szabaddá teszi a korlátok között élő embereket. A jó dicsőítés egyik ismérve tehát, hogy földrengést okoz. Az ember eljut benne igazi önmagához, a belső én magjához, és azután ezt a belső ént mintegy odahelyezheti a dicsőítésben Isten fazekasmesteri kezébe. Amit a pszichológia totalitásélménynek nevez, az valósulhat meg ilyenkor, az történhet meg ebben az érzelmekkel vastagon átszőtt találkozásban. A dicsőítés az istentiszteleten résztvevő ember számára akkor átélhető, ha hozzásegíti ehhez az élményéhez, vagyis annak megsejtéséhez, hogy körülveszi valami nála hatalmasabb, aminek az epicentrumában tartózkodik. A dicsőítés lényege szerintem egy kapcsolat megélése valódi önmagammal és Istennel, és nem a modern zene, a zenészek professzionalitása, vagy a technikai körülmények rendelkezésre állása.

A zene csak eszköz ennek a felsőbb és belsőbb kapcsolati célnak a megvalósulásában - vagy legalábbis így kellene lennie. De nem így van. Ma azt látjuk, hogy a dicsőítés egy termék, melyet a keresztény zeneipar értékesít. Baromi jól kinéző fiatalok, szép vagy trendi ruhákban, csúcstechnikát használva tombolnak üvöltő stadionokban. Korábban már említettem, hogy voltam egy amerikai gyülekezetben, ahol a dicsőítő csoport minden tagjának úgy be volt lőve a frizurája, hogy egy görbe hajszálat nem láttam egyiken sem. A hangjukkal leénekelték volna a magyar zenei paletta torkainak jó részét. Hátuk mögött a kivetítőn vulkánkitörés fényei vibráltak a zenei mondatok ütemeire. Nyugodtan mondhatom, hogy ez volt a legprofibb zenei tálalás, amivel gyülekezetben egy istentiszteleten valaha is találkoztam. Viszont nem nevezném dicsőítésnek, mert ahhoz nem sok köze volt. Sokkal inkább arra emlékeztetett, hogy a fent említett isteni találkozást, az alapok kimozdulásának katarzisát, vagyis az előbb említett totalitásélményt mechanikusan, zenei profizmussal akarták elérni a spirituális megközelítés helyett. Az ember lelki alapjainak megrendülése azonban nem technikai kérdés - de mi azt csináltunk belőle. 

Őszintén szólva, az istentiszteleten sokszor már maga a terem elrendezése is azt sugallja az embernek, mintha a gyülekezet zenekara koncertet adna a gyülekezetnek: elöl állnak a zenészek, pont szembe a közösséggel, sokszor egy színpadon, és igyekeznek a legfrissebb és legnépszerűbb számokat lejátszani. Ez persze nem bűn, sőt az jó dolog, hogy a mai ember számára értelmezhető zenét csinálunk, csak ez még így önmagában nem válik dicsőítéssé. Én úgy gondolom, létezik néhány rögzült tévképzet a mai zenei dicsőítéssel kapcsolatban. Csupán néhány példa, a teljesség igénye nélkül:

1. "A dicsőítő csoport a színpadon áll."
Nem, a dicsőítő csoport nem a színpadon található. Maga a gyülekezet a dicsőítő csoport. Ha mégsem így van, az keresztény koncert  - amivel nincs semmi probléma, csak ne nevezzük istentiszteleti dicsőítésnek.

2. "A dicsőítés arra való, hogy bemenjünk az Úr jelenlétébe"
Valóban? Mikor jöttünk ki onnan? Ahogy Pál írja (egyébként egy pogány művet idézve): "Benne élünk, mozgunk és vagyunk". A keresztény élet lényege az lenne, hogy néhány gitáros, zenész, énekes segíti a gyülekezet tagjait Isten közelébe férkőzni vasárnap egy rövid időre, hogy aztán onnan kijöjjenek és egy hét múlva újra próbálkozhassanak? Ez meglehetősen távol van a Szentírás szemléletmódjától, ami permanens istenkapcsolatban gondolkodik.

3. "A dicsőítés ráhangol az igehirdetésre"
Valóban ráhangolhat, de ez nem célja, inkább mellékhatása és következménye. Pál és Silás a börtönben nem hangolódtak rá semmiféle igehirdetésre, éneklésük önmagában álló kifejezésmódja volt annak, hogy szorult helyzetük ellenére is Isten felé fordulnak.

A dicsőítés, mint az istentisztelet zenei eleme a kívülállók szempontjából több figyelmet érdemelne egy olyan posztmodern fogyasztói társadalomban, ahol a zenének általában is fontos szerepe van. Míg a nagyobb egyházak - hagyományőrzés címén - befogadhatatlan és a többségi társadalomnak halálosan érdektelen zenét produkálnak, a kisebb gyülekezetekben kíszámíthatóan egyforma stílusú pop-rockzene szól - de ők legalább törekednek a korszerűségre. Ugyanakkor a neoprotestáns dicsőítés  komoly gyengéje szerintem, hogy a modern zene mellé teljesen egyforma panelekből építkező szövegeket tesz. Bevallom őszintén, nekem ez az egyik nagy szívfájdalmam! Szerintem a dalszövegek újragondolása kellene legyen az egyik elsőrangú teendő, ehhez pedig először meg kellene érteni, hogy nem a bibliai frázisok puffogtatásától és ismétlésétől lesz egy szöveg biblikus. Ez a téma azonban most messzire vinné a bejegyzést, ezért inkább csak labdaként feldobom, az olvasóra bízva a továbbgondolását.

Összefoglalva tehát a totalitásélmény légkörének megteremtése számomra az, ami legjobban összefoglalja az istentiszteleti dicsőítés funkcióját. Nehéz azt szavakban visszaadni, amikor az ember úgy érzi, találkozik valami nagyobbal, ami belülről ragadja meg - vagyis Istennel. De nem is kellenek a szavak annak kifejezésére, amire a zene való: hogy megágyazzon egy ilyen találkozáshoz, egy ilyen élményhez.

Tovább

A két legfontosabb indok a bizonyságtétellel szemben

Egyre több hívő küzd azzal a nehézséggel, hogy vallási kérdésekről vagy akár saját konkrét hitéről  képtelen egy nem hívővel beszélgetni. Nem akarunk előhozakodni a hitünkkel a munkahelyünkön vagy baráti körben, és sokszor nem akarunk embereket sem meghívni a gyülekezeteinkbe. Vajon valamiféle gyávaság ennek az oka? Szégyelljük a hitünket mások előtt, vagy más indokok állhatnak a háttérben?

Szögezzük le az elején, hogy az amerikai kereszténység természetesen rengeteg dologban különbözik a magyarországitól, mindazonáltal sok ponton mégis csak hasonlítunk egymásra. Utóbbi tény ellenére óvatosan szeretnék bármiféle következtetést levonni abból a kutatásból, amit az ismert és már többször emlegetett Barna Group végzett el Amerikában. A felmérés során azt a kérdést vizsgálták, vajon miért nem alakítanak ki a keresztények többször olyan szituációt az életükben, ahol hitbeli kérdésekről beszélhetnek egy nem hívővel. Illetve azt is megnézték, hogy a nem hívő emberek miért nem szívesen vállnak részévé egy vallásról szóló eszmecserének.

Röviden tehát: mi a fő oka annak, hogy a keresztények nem akarnak beszélni a hitről, és miért nem kívánnak dialógusba bocsátkozni ugyanerről a másik oldalon állók?

Nos, hosszú lenne itt a felmérés részletes adataiba belemászni, a lényeget ráadásul két mondatban is összefoglalhatjuk. A kutatás arra a következtetésre jutott, hogy... 

(1) ... a keresztények szerint a vallásról való beszélgetés mindig feszültséget és vitákat okoz... 

(2) ... míg a nem hívők többsége egyszerűen azt válaszolta, hogy nem érdeklik a vallással kapcsolatos kérdések. 

Persze voltak még más magyarázatok is. Így például visszatartó tényezőnek bizonyult, hogy a vallási kérdések túlságosan átpolitizáltak (ezen Amerikában nem nagyon van mit csodálkozni), vagy éppen az ismerethiány, mely megnehezíti a vallási kérdésekről való értelmes eszmecserét.

Mindenesetre a két legfontosabb indok, melyeket fentebb említettem, tulajdonképpen egymást magyarázza, és össze is lehet fésülni őket egyetlen értelmes mondatba: a vallásról való párbeszéd eszerint amiatt is okozhat feszültséget, mert a nem vallásos embereket egyszerűen nem érdekli ez az egész téma. Az igazi kérdés ennek következtében tehát nem is az, hogyan tehetne bizonyságot egy keresztény egy nem kereszténynek, hanem valami olyasmi, hogy mitől alakult ki ez a nagyfokú közömbösség és érdektelenség - főleg egy olyan nemzetben, amely nem győzi hangoztatni önmagáról, hogy mennyire keresztény.

A trendek Európában is hasonlóak, és ezt valószínűleg mindenki tapasztalja. Nehéz az emberekkel vallási vagy hitről szóló kérdésekről beszélni, mert azonnal visszahúzódnak, többen közülük anyagi lehúzástól vagy valamilyen erőszakos térítési kísérlettől tartva. A hívők közül pedig többen, miközben nagyon is szeretnének megosztani másokkal a hitük tartalmát, nem kívánnak ajtóstul a házba rontani. Ugyanakkor valahol sokakat nyomaszt a Szentírás számos felszólító üzenete, mely nemcsak felhatalmazást, hanem erős ösztönzést is ad az ilyesféle párbeszédre. Jézus mintha arra kérné a követőit, hogy menjenek az emberek közé és bárhogyan is, de osszák meg hitbeli meggyőződésüket velük. Lecsupaszítva tehát, ha nem megyünk, akkor úgy érezzük, hogy ennek a jézusi imperatívusznak nem teszünk eleget, ha pedig megyünk, akkor tolakodónak látjuk magunkat, mint akik rá akarják erőltetni másokra a hitüket. Ha erre valaki azt mondja, hogy "akkor ne tolakodóan tálaljuk a hitünket", annak ismételten felhívom a figyelmét a fent kiemelt második mondatra az érdeklődés általános hiányáról. Nem a stílust utasítják el a nem hívő emberek, hanem magát a témát. Nyilvánvaló, ha a bizonyságtétel stílusa is szalonképtelen, az csak még erősebb elutasítást von maga után.

Ez így egy tökéletes patthelyzetnek tűnik, akárcsak egy mozdíthatatlan forgalmi dugó - a kérdés már csak az, milyen konkrét módon lehetne ezt a vallási közömbösséget megváltoztatni? Mivel tudnánk kihúzni ezt a dugót, hogy újra megindulhasson a forgalom?

Tovább