Fake News vagy Good News?

Az álhírterjesztés lassan már mesterséggé válik, amit egyesek nagyon magas szinten művelnek, és remekül meg is élnek belőle. Semmiképpen nem lehet ezt elfogadni, ám még furcsább ennél, amikor keresztényként terjesztünk valótlanságokat - pedig az igazság adott esetben csak karnyújtásnyira van tőlünk...

Biztosan mindenki emlékszik még arra a 2014-es tragédiára, amikor Ukrajna felett - ma már nagyon jól tudjuk, hogy Oroszország által támogatott terroristák - tévedésből lelőttek egy utasszállító repülőgépet. A balesetben több száz ártatlan civil vesztette életét, gyermekek, nők és családapák. Rövid ideig az elkövetők a füstölgő roncsról készült fotókat is feltették az internetre, büszkélkedve a "trófeával". Amikor előttük is nyilvánvalóvá vált, hogy nem katonai, hanem polgári repülőgépet semmisítettek meg, ezeket a képeket persze azonnal törölték.

Az érdekes, ámbár egyáltalán nem meglepő fordulat ezután következett: az orosz média elkezdett sorozatban álhíreket gyártani a történtekről. Volt olyan forgatókönyv, hogy ukrán légvédelmi rakétát lőttek ki a szerencsétlen repülőre, volt olyan, hogy eleve holttestek utaztak a távolról irányított gépen, és volt olyan is, hogy ukrán csatarepülőgép lőtte le gépfegyverrel a célpontot. Utóbbi kapcsán az az érdekes, hogy mint kiderült, az ukránok által használt katonai repülőgépek fizikailag képtelenek olyan magasra emelkedni, ahol az utasszállító gép repült. De semmi probléma: az oroszok átírták még a WikiPedia-t is az érintett vadászgép-típusnál a repülési magasság tekintetében, így ha egy laikus érdeklődő utánanézett, hamis adatok alapján vonhatott le hamis következtetéseket.

Hogy a média hazudik nekünk és torzít, abban persze semmi újdonság nincs. Ami ennél érdekesebb, hogy legalábbis az orosz média ezeket a fenti forgatókönyveket egyszerre dobta piacra. Az emberek egyszerre olvashattak, hallhattak, gondolkodhattak földi rakétákról, holttestekkel megrakott repülőgépről és nem létező vadászgépekről is. Miért volt erre szükség? A válasz egyszerű. Az orosz koncepció a médiatájékoztatásban nem az, hogy meggyőzze az embereket valamiről, hanem az, hogy összezavarja őket. Nem az az elsődlegesen fontos, hogy az orosz olvasó-hallgató-néző bizalmat szavazzon az általa fogyasztott médiacsatornának, hanem hogy bizalmatlan legyen a nyugatiakkal szemben. Ha sikerül összezavarodnia, akkor kifárad, és ha kifáradt, akkor nem fogja érdekelni az igazság. "Ugyan, ki tudja mi az igazság? Mindenki beszél itt már mindent!" - az ilyen és hasonló mondatok jelentik az igazi sikert az ilyesféle tömegtájékoztatás számára. Egyben remek táptalajt képeznek a konteok szárba szökkenésének is, melyek csak tovább növelik az összezavarodást.

Nos, mindezt a hosszas felvezetést csak azért engedtem meg magamnak, mert az elmúlt hetekben számos fake newst, hamis hírt, uszító és félelemkeltő, másokat besározó megosztást láttam keresztények részéről. Ezek a hírek persze nem olyan horderejűek voltak, mint a bevezetésben említett, nemzetközi felháborodást is kiváltó repülőgép sztorija, de ettől még a jelenség ugyanaz. Keresztények terjesztik százával, hogy Ferenc pápa nyíltan támogatja a homoszexualitást, keresztények osztották meg velem, hogy az ENSZ egységes világkormányt épít. Hívő emberektől tudtam meg, hogy "meghalt" Terence Hill (gyermekkorom egyik kedvenc színésze, aki szerencsére nem halt meg), hogy a Balaton a cionista zsidók kezében van, ezért olyan drágák az árak. Azt is keresztényektől tudtam meg, hogy beindult az antiszemita kampány egy hírportálon, mert a zsidók nagy orráról cikkeznek. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy tényleg született egy ilyen cikk - ami pontosan arról szól, hogy a zsidó emberek nagy orra egy toposz és az antiszemitizmus ostobaság.

Azért különösen szomorú, amikor Fake News-t éppen keresztények osztanak meg és terjesztenek, mert mi hívők különösen is fel vagyunk szólítva Jézus révén az igazság keresésére. Sőt, valahol a keresztény lét alapélménye az állandó keresés. Nem mondom, ennek a folyamatnak akár többször is része lehet, hogy bizonyos kérdésekben valóban összezavarodik az ember. De nem mindegy, hogy ez a zavartság azért történik, mert az igazság nem látható mindig teljes formájában, vagy azért, mert saját magunk nem vagyunk kíváncsiak rá és elhiszünk minden ócskaságot, amit elénk raknak. Ráadásul a Fake News kifejezetten dehonesztáló és romboló: általában valamit vagy valakit rossz hírbe akar hozni, félelmet és gyanakvást ébreszt, negatív érzéseket gerjeszt az emberben. Nem arról szól, hogy jól értesültek legyünk az igazságról, hanem pontosan olyan, mint az orosz propaganda: bizalmatlanságot, hidegséget, felháborodást kelt bennünk.

A Fake News helyett van nekünk jobb is: úgy hívják Good News. A Fake News mindig rossz hír, a Good News mindig jó. Az álhírek beteggé tesznek, az evangélium viszont lázba hoz. A hamis hírek befeketítenek embereket, a Jó Hír viszont a megtisztulás lehetőségét tartogatja. Sokat vitatkozhatunk Lukács alaposságáról és megbízhatóságáról, de benne kétségtelenül ott volt a szándék, hogy utánajárjon a Jézusról keringő sokféle hírek között annak, mi a valóság. Saját evangéliumát azzal kezdi, hogy ezt félreérthetetlenül olvasója tudomására hozza. Neki nem volt mindegy, mit írhat le és mit oszthat meg másokkal. Nekünk miért az? 

Tovább

Michael L. Brown és a koronavírus

Úgy tűnik nem lélegezhetünk fel, csak vehetünk egy nagy levegőt: a koronavírustól nem lesz egyszerű megszabadulni. Az ismert amerikai konzervatív teológus, Michael L. Brown friss cikkében felveti a gondolatot (amit persze az elmúlt hónapokban rengetegen felvetettek már), hogy hívhatjuk-e ezt az egész felfordulást Isten ítéletének? Kimondhatjuk-e akkor, hogy ez a vírus egy sorscsapás, amit nem lehet elkerülni, mert a mennyei akarat zúdította a nyakunkba?

A kérdés csaknem közhelyszerű, hiszen mindannyian tudjuk, hogy mi keresztények ennél jóval kisebb volumenű eseményekben is képesek vagyunk az ítélet tüzét látni. Furcsa is lett volna tehát, ha éppen egy világjárvány kerüli el ezt a minősítést. A magam részéről egyébként nem szívesen emlegetem az ítélet kifejezést, de ha van hely a világon, ahol tényleg ítéletszerűnek tűnik a pandémia, az pont a "keresztény Amerika". És azt is tudjuk, ha megjelenik egy sorscsapás, megjelennek annak értelmezői is. Brown friss cikkében többet is említ közülük, akik szerint a koronavírus természetesen(?) az LGBTQ közösség jelenléte miatt zúdult Amerikára. Az egyik hivatkozási alap minderre egy bizonyos Richard E. Weber, aki vezető ügyvédje volt a melegek jogait képviselő szervezeteknek, és többek között gyülekezeteket vagy keresztény szolgálatokat is beperelt. Weber koronavírus-szövődményekben vesztette életét, amit ezek az értelmezők elegendőnek találtak ahhoz, hogy globális következtetéseket vonjanak le belőle Istenre és a járványra nézve.

Brown szerencsére sokkal józanabb ennél. A koronavírus első áldozata Oklahomában egy pünkösdi lelkész volt, vagyis olyasvalaki aki valószínűleg nem szimpatizált a homoszexualitással, a betegség mégis az elsők között vitte el - mondja Brown. Felesleges tehát a szokásos kártyákat kijátszani a melegek, liberálisok, demokraták és mások ellen, amikor a "miért?" kérdésre keressük a választ, mert ezek épp úgy vakvágányra visznek bennünket, mint az összeesküvés elméletek arról, hogy a vírus egy meteorit révén került a Földre vagy éppen az emberiség sterilizációját kívánta siettetni. (Ezek egyébként valóban terjengő agyszülemények...) 

Nos, azt hiszem eddig a pontig semmi kifejezetten érdekes nincs Brown mondanivalójában. Nyugodtan kijelenthető, hogy akiben van egy csöpp ész és jóindulat, annak mindez magától értetődik, és nem fogja embertársai nyakába varrni egy világjárvány jelenlétét, no meg a bizsergető összeesküvés-elméleteket is messzire elkerüli. Teológiai szempontból abban is igaza van Brownnak, hogy ha az ítélet a kérdés, akkor arra valamilyen értelemben mindig és mindannyian rászolgálunk, ezzel tehát nem vagyunk beljebb. Ugyanakkor Brown megpróbál saját magyarázatokkal is szolgálni, és leír hét olyan dolgot, melyek véleménye szerint egész biztosan a járvány megfelelő keresztény értelmezését jelentik:

1. Isten a vírussal kívánja felébreszteni, magához téríteni, bűnbánatra bírni az Ő követőit és a nemzeteket.  

2. A vírus remek lehetőséget kínál arra, hogy átértékeljük milyen életet élünk, illetve rádöbbenjünk arra, hogy itt az idő megosztani másokkal az evangéliumot.

3. A vírus lehetővé teszi, hogy mi keresztények jobban világítsunk és megmutassuk mennyire mások vagyunk, mint a nem hívő emberek.

4. A vírus leleplezi a szívünket, megmutatja az igazi énünket: félünk vagy hiszünk, nagylelkűek vagy kapzsik, esetleg bátrak-e vagy gyávák vagyunk.

5. A világban zajló ilyen hirtelen változások ráébreszthetnek bennünket arra, hogy bizonyos események és próféciák igen rövid idő alatt bekövetkezhetnek.

6. A vírus eszünkbe juttathatja az emberi élet törékenységét, múlandóságát, és ráirányíthatja a figyelmünket az idős emberek megbecsülésére.

7. Mindaz ami a járvány kapcsán történik egyfajta "előíze" és kóstolója annak a végső, történelmet lezáró befejezésnek, ami még előttünk áll. 

Brown pontjai természetesen sokkal józanabbak, mint a különféle összeesküvés-elméletek, de ettől még nem válnak valódi magyarázatokká. Vegyük észre azt is, hogy a fenti hét pont nem a koronavírus jelenlétének okát akarja megindokolni, hanem jelenlétének következményeire utal. Ráadásul a második pont első felét, valamint a negyedik és hatodik pontot hittől függetlenül bárki magáénak vallhatja. A többi pont kapcsán pedig az a helyzet, hogy csaknem bármilyen negatív eseményre ráhúzhatjuk, ami a világban zajlik. Ha nem a koronavírus tarolna, hanem mondjuk a terrorizmus kapna új erőre a világban (ne adja Isten, hogy így legyen),  eszkatológiai szemszögből ugyanúgy igaz lenne Brown összes pontja.

Vagyis, miközben Brown jogosan bírálja azokat a prédikátorokat és tanítókat, akik a valóságtól elrugaszkodott magyarázatokkal hozakodnak elő, a valós magyarázattal ő sem rendelkezik, csupán az ismerős panelekkel operál. Míg a rosszindulatú ítélkezők a megszokott kártyáikat terítik ki az asztalra a meleglobbiról és a liberalizmusról, addig Brown egy másik kártyacsomagból emel fel lapokat, és teljesen általános, konkrétumok nélküli kijelentéseket tesz. Akárhogy is, egyikkel sincs beljebb az, aki a miértekre kíváncsi: az asztalra kitett kártyák csupán két külön pakliból származnak.

Bevallom őszintén az egyik pont a hét közül mégis közelebb áll hozzám a többihez képest: ez pedig a negyedik. Nem hiszek abban, hogy egy vírusra van szükség az identitásunk és jellemünk napvilágra kerüléséhez, de azt biztosan látom, hogy egy ilyen helyzet nagyon is képes felszínre hozni a valódi énünket. Valakiből összeesküvés-elméleteket, valakiből félelmet, mások hibáztatását, bátorságot, valakiből pedig közhelyeket emel a felszínre. Ami azonban ennél lényegesebb, hogy megmutat valami közöset bennünk. A valódi énünkhöz ugyanis mindig hozzátartozik az a csillapíthatatlan szomjúság, amivel a "miért?" kérdéseinkre válaszokat akarunk kapni. Célt szeretnék látni az eseményekben, mintázatot, amit felismerhetünk és megnyugtatótan a magunk javára fordíthatunk. A vírust nemcsak orvosilag, hanem lélektanilag is kezelni akarjuk: ha tudjuk miért van itt, azt érezzük, hogy jobban kézben tartjuk a sorsunkat.

Pedig ha van tanulsága a koronavírusnak keresztény szemszögből, az leginkább éppen az, hogy a sorsunk csak részben van a saját kezünkben, a többiről pedig fogalmunk sincs. Nem tudjuk a miérteket, s valójában gyanítható, hogy nem is fogjuk tudni. Ez a kiszolgáltatottság-érzés a keresztények egy részét közhelyes, más részét vállalhatatlan értelmezésekhez vezeti. De van egy olyan választás is, hogy  egyszerűen nem bolygatjuk a miértet, hanem úgy maradunk meg a hitünk mellett, ahogyan vagyunk. Valami hasonló történik Jób könyvében. Jób igazán megtesz mindent, amit megtehető, hogy megértse miért történik vele az a csapás-sorozat, amin keresztül megy - a szöveg szerint ráadásul ártatlanul. Szenved, kérdez, vitatkozik, megátkozza a születése napját is, ha kell magával Istennel is perel. De minden erőfeszítése ellenére nem kap megfelelő választ. Nagyon fájdalmasan mutat rá ez a szöveg a valóság igazi természetére. Ám legalább annyit felfed egy keresztény számára, hogy a jelenségek és események hátterében mindig ott áll Isten személye. Sovány válasz ez? Mindenképpen, de a semminél mégis sokkal több.

Tovább

Ádám, lehelet nélkül

Úgy tűnik a doxológia, avagy ismertebb nevén a keresztény dicsőítés felszálló ágba került Magyarországon. A legújabb történés, hogy a kormány több száz millió forinttal támogatja a "vallásos könnyűzenét", ami persze hangszerek felújítására és vásárlására szolgál. Tudjuk jól, hogy választék is van már idehaza a különféle keresztény fesztiválokból, konferenciákból, összejövetelekből, és néhány éve már díjat is lehet nyerni ilyen zenével Magyarországon. Minden keret egyben van tehát, már csak a lényeg hiányzik, amivel meg lehetne tölteni.

Aki kicsit is tájékozott a "vallásos könnyűzene" kérdésében, biztosan hallott már a Szikra-díjról: az elismerést ötféle kategóriában adja oda a zsűri a legjobb keresztény előadóknak. A díj elnevezése szerintem igen megkapó, hiszen valószínűleg az "isteni szikrára"  utal, arra a földöntúli kreativitásra és ihletettségre, amely olyan a művészetek és ezen belül a zene számára, mint a frissen teremtett Ádám teste számára a belé lehelt élet. Ha Isten nem lehel, Ádám csupán egy test marad, aminek bár így is van köze a Teremtőjéhez, mégis nélkülözi annak elevenségét. A Szikra-díj ennek értelmében annak jár, aki elkapta ezt az isteni szikrát és képes volt azt megjeleníteni az általa írt zenében.

Nos, a keresztény dicsőítés nekem pontosan valami ilyesminek tűnik: olyan, mint Ádám lehelet nélkül.

Az elmúlt nap végighallgattam egy csomó magyar dicsőítő dalt - újabbakat és régebbieket. Talán ha kettő volt közöttük, amire azt tudtam mondani, érdemes is volt meghallgatni. Az összes többiből éppen az hiányzott, amiről az egész műfajnak szólnia kellene: a szikra, a lehelet, az egyéniség, a szellemi inspiráció. A meghallgatott dalok jó része olyan szinten épült rá ugyanarra a sablonra, hogy az még engem is meglepett, pedig nem tegnapelőtt óta vagyok az egyházban. Az volt a benyomásom, hogy mindenki könnyfakasztó himnuszt akar írni, eget-földet megrengető, nagyívű melódiákat, melyek egy édeskés felvezetés után szívszaggató refrénhez vezetnek. Egyfajta kikényszerített katarzis ez, márpedig ilyesmi nem létezik, sem az életben, sem a zenében, s ha valaki mégis ezt erőlteti, az inkább vezeti fásultsághoz az embert, mintsem Isten dicsőítéséhez. A dalszövegnek nevezett közhely-szótárról pedig  már nincs kedvem írni. Őszintén szólva megszoktam, de legalábbis beletörődtem, hogy ez nem lehet másként. A dalok szövegeit lassan egy frappánsan megírt számítógépes algoritmus is készíthetné, afféle doxológia-generátor, aminek csak néhány apróságra kellene ügyelnie. Az egyetlen kérdés inkább ott jelentkezik, hogy mennyire veszik komolyan ezeket a szövegeket azok, akik éneklik? "Érted élek minden nap" - hangzik sokszor több ezer keresztény torkából, akik közül elegendő lenne tizenkettő, aki ezt a kijelentést valóban komolyan veszi, és máris felfordítanának az egész egyházat.

Azt hiszem az igazi, szikrázó és ihletett dicsőítésre nekem maradnak a zsoltárok. De mi van azokban, ami nincs a mai dicsőítésben? Miért érzi azt az ember, hogy a zsoltárosok - még ha ugyancsak alkalmaznak ők is paneleket a szövegeikben - mégis véresen komolyan gondolták, amit megénekeltek? Én azt hiszem tapasztalat van bennük olyan dolgokról, amilyenekről a mai dalszerzőknek kevés. Amikor a zsoltáros háborúról ír, azt szó szerint érti. Amikor betegségről, akkor nem egy nátha gyötörte. Amikor úgy érzi, megmenekült egy élethelyzetből, az egy olyan élethelyzet volt, amiből emberi számítás szerint nem volt kiút. A zsoltáros a saját sorsa csomópontjainál írt dalt, akkor örökített meg valamit, ölte bele a fájdalmát, a dühét, az áldásmondását, örömét vagy éppen még az átkait is, amikor valami nagyon emlékezetes történt vele, amit muszáj volt dalba foglalnia. 

Nem állítanám, hogy ma nincs ilyen, de azt állítom, hogy a legtöbb popsláger-dicsőítésen semmi hasonló nem érződik. Utalva a fentebb megfogalmazott gondolatra, szívszaggató himnuszt igazán csak az tud írni, akinek a szívét valami megszaggatta. Enélkül nem megy. Most a kormány sok pénzt fektet bele a keresztény könnyűzenébe, a keretek adottak, lehet alkotni és létrehozni. De meríteni az ember csak abból tud, amit átélt: az isteni lehelet csak a hiteles életútra épülő művészetet tudja igazán áthatni. Nekem ez hiányzik leginkább abból, amit dicsőítésnek hívnak.

Tovább

Abnormális ember

A sors furcsa kanyarja, hogy ez a bejegyzés nagyon jól illeszkedik az előzőhöz - még ha a benne szereplő szörnyember éppen a korábban bemutatott egykori katolikus atya negatívja is. Kaleta Gáborról van szó, aki lebukott pedofíliával - igaz nem elkövetője, hanem "csak" aberrált élvezője volt az ilyen tartalmú képeknek és videóknak -, aki jó katolikus hírében állt, és szerette idézni a Bibliát.

Kaleta viszont nem volt pap. Ha az lett volna, olcsón megússza: áthelyezik valami másik plébániára, amiről a katolikus egyház úgy hiszi, már eléggé az Isten háta mögött van, és mindörökre elfelejtik. De két dolog ellene dolgozott ennek. Az egyik dolog, hogy Kaleta perui magyar nagykövetként funkcionált - azaz hazánkat képviselte, bennünket reprezentált, Magyarországot mutatta be odakint az embereknek. Így aztán bármennyire is katolikusnak vallotta magát, kénytelen volt bíróság elé állni, ahol a kézzelfogható büntetése nagyjából két komolyabb közlekedési kihágás súlyának felelt meg. A másik dolog, ami Kaleta ellen dolgozott, az ennél sokkal komolyabb. Az ugyanis maga Isten.

Akinek bizony nem lehet a háta mögé kerülni.

Ezt a katolikus egyház most pedzegeti, Kaleta viszont már tudja. "Kaleta Gábor mélyen vallásos, rendszeresen gyakorolja a hitét. – Ha csak a bibliát idézzük, mindenkit meg szokott kísérteni a sötét oldal. Vele ez történt." - ezt nyilatkozta ügyvédje arról az emberről, akinek tizenkilencezer(!) pedofil képet és videót találtak a számítógépén, és valószínűleg rendszeres fogyasztója is volt a gyermekek bántalmazását ábrázoló vagy velük visszaélő pornográf felvételeknek. Köztük állítólag erőszakos közösüléseket tartalmazó videók is voltak, amit Kaleta jó katolikusként élvezettel nézett. Ezt hívja az ügyvédje megkísértésnek. Ez pedig azt jelenti, hogy sem neki, sem a védencének a leghalványabb fogalma sincs arról mit tanít a Szentírás a kísértésről. Ez fontos dolog: olyan emberek emelik be a Bibliát egy ilyen sötét ügybe magyarázatként, akik láthatóan nem ismerik.

Az erkölcsi konklúzió annyira nyilvánvaló és olyan sokan levonták már, hogy nem kívánom ismételni őket. Hanem van azért itt valami, ami közvetve ugyan, de rámutat egy borzalmas dologra, aminek már erőteljesen van köze a kereszténységhez. Mégpedig arra, hogy a kereszténység, illetve a vallás emlegetését a bűn mentegetésére és enyhítésére kívánják felhasználni ennek a politikusnak az ügyében. A pedofília persze minden normális ember szemében elítélendő, de ha hozzátesszük, hogy az elkövető csak megbotlott és egyébként remek keresztény, sokat idézi a Bibliát, gyakorolja a hitét, az talán kivált majd valamiféle megértést és szimpátiát a tömegekből. Miért számít erre az ügyvéd? Miért érdemes a vallással érvelnie az enyhítés érdekében? Hát talán azért, mert az utóbbi időben Magyarországon a kereszténység hirtelen újra hívószóvá vált, eladható szólam lett, amire nemzeti büszkeségként lehet hivatkozni. Egy nagykövet esetében, aki egy nemzetet képvisel, ez különösen logikusnak tűnhet.

És itt megint oda lyukadunk ki, ahova oly sokszor a korábbiakban - a köztudatba táplált, nemzeti érzelmű, kulturális identitásképző kereszténység és a valódi, krisztusi normák felé igyekvő, bibliai hit közötti különbségre - holott mindkettő a keresztény jelzőt használja. Míg Kaleta ügyvédje szerint csak megkísértette a "sötét oldal" védencét és ennyi, addig a Biblia szerint a kísértés maga nem bűn, csupán egy eldöntendő állapot: bűnné akkor válik, ha rossz választ kap. (Ezt a választ Kaleta meg is adta.) Ehhez hasonlóan míg a vallás és a Biblia lobogtatása enyhítő körülmény bizonyos emberek számára, addig a biblikus kereszténységben pont emiatt még súlyosabbnak számít az ilyesmi. Jézus malomkövet és tengert javasolt a kicsinyeket megbotránkoztatóknak.

Látjuk tehát, hogy megint szépen kirajzolódik a szokásos szakadék a kétféle kereszténység között, de most már ott tartunk, hogy hivatkozási alap és mentő körülmény is lesz a felfoghatatlan aberrált vágyakat kiélő, katolicizmusra hivatkozó emberi mocsokra. Persze szükségtelen is leírni, hogy mindennek semmi, de semmi köze nincs Krisztushoz és a valódi hithez.

Kaleta most azt mondja, pokol lett az élete, amióta az ügy nyilvánosságra került, és már a családját is piszkálják. Ez súlyos tévedés. A pokol akkor tette be a lábát, amikor megnyitotta az első pedofil képet és videót a számítógépén, azután megengedte magának az érzést, hogy vágyakozzon a többire. Minden más már csak ennek az első mozdulatnak a következménye.

Tovább

Normális ember

Ádám, az első ember kerek perec kimondta: nem jó egyedül lenni. Füzes Ádám, a kilépett katolikus pap ugyanide jutott. Ő is úgy érezte, nem jó egyedül, nem jó magányosan megöregedni, némán a falat bámulni a parókián, és úgy leélni az élet hátralévő részét. Huszonkét év papság után feladta szolgálatát, új munkát, társat és fordulatot keres - miközben kitart a hite mellett. Dicsértessék a Jézus Krisztus! Vagy inkább utáljuk érte? Sokan utóbbira szavaznak.

Az ő szemükben Füzes Ádám egy gyáva ember, hiszen levette a papi reverendát, évtizedekig tartó cölibátus után, és hátralépett a pozíciójából. Hogy adhatta fel a szolgálatát? Mint a híradásokból kiderült, Füzes számos hívő szemében példakép volt, tanárként, papként, lelki vezetőként egyaránt. Esketett, keresztelt, gyóntatott, oktatott az általános iskolában, de főiskolán és egyetemen is. Huszonkét év tele emlékkel, ünnepségekkel, felfelé és lefelé ívelő szakaszokkal - vagyis a szolgálat kavalkádjával, pezsgésével, eseménysodrával. "Micsoda gyávaság kilépni mindebből!" - mondják a hangok.

Szerintem viszont Füzes Ádám pont nem gyáva, hanem bátor. 

Nem elsunnyogott, nem titokban szállt ki, és még csak nem is valamilyen mondvacsinált indok alapján állt félre, hanem volt ereje nyílt levelet írni, őszintén megfogalmazva az érzéseit, a vágyait, a szenvedését és küzdelmét a magánnyal, kilépve ezzel a reflektorfénybe, valószínűleg számítva a repülő kövekre. Bátorság kell ahhoz, hogy valaki szembesülve a saját határaival úgy döntsön, nem akar egy öreg, kiégett pappá silányodni a jövőben, aki kívülről támasznak tűnik, miközben belül már rég összeomlott. Hiszen akkor épp az a lelki vezető tűnik el a személyiségében, amiért a papi hivatást valószínűleg választotta:

"Negyvenes éveimben szeretnék egységes, igaz, hiteles életet élni. Egységben magammal, életvitelemmel, vágyaimmal. Nem szeretnék egyedül megöregedni. Szeretnék családot, megtalálni a társamat, akivel kölcsönös szerelemben élhetünk. Szeretnék mindazzal a jóval, ami bennem van, mindazzal a tudással, szakmával, amim van, dolgozni, szolgálni: ott, ahol szükség van rá."

Ezek egy érzékeny ember sorai - és valószínűleg nem azért lett pap belőle, mert túljelentkezés volt a hadseregben. Érdekes, hogy erre az őszinteségre és a szó legjobb értelmében vett emberi hangra egyes katolikusok úgy reagáltak, mintha valamiféle szörnyeteg reakcióját olvasnák. Van olyan, aki nemcsak kiugrott papnak, hanem hitetlen, istentelen embernek nevezte. Ugyanez a vehemencia azonban nincs meg ugyanezekben az emberekben a valódi szörnyekkel szemben. Füzes nem azt csinálta, mint a pedofil állatok, akik a templom alagsorában kiskorúakon élik ki az ösztönös oldalukat, hogy aztán egyik plébániáról a másikra tologassák őket. Utóbbiak a sötétben bújnak meg, előbbi pedig kijött a világosságra. Vajon hol állnak azok, akik utálják emiatt?

Az egyébként szimpatikus 777 blog is kissé mintha elvetette volna a sulykot. Bár éppen hogy elhárítani kívánták a Füzes kilépésére érkezett durva reakciókat, véleményem szerint meglehetősen szerencsétlen mondatokat fogalmaztak meg az ügy kapcsán. Olyanokat írtak, mint "nem mi okoztunk kárt az egyháznak" - amivel implicit károkozásként tüntetik fel Füzes tettét -, vagy azt üzenték olvasóiknak: "Ne rajtunk kérjétek számon más rossz döntését" - vagyis Füzes döntése eszerint egyértelműen rossz volt. Persze nem vitatható, hogy lehet a dolgot így is látni, hiszen akinek érték volt Füzes szolgálata, azokat fájdalmasan érinti ez a döntés. Azt is el tudom képzelni, hogy a kitartás feladását látják benne. Ugyanakkor ő valószínűleg boldogabb lesz, miközben őszintébb életet él majd - az állandó paphiánnyal küszködő egyház pedig a közvetlen környezetében újból kapott egy impulzust arról, vajon mennyi értelme van a cölibátus intézményét kötelező jelleggel fenntartania? Merthogy cölibátusban élni is csak akkor van értelme, ha az embert nem emésztik fel a vágyai és összhangban tudja azt megvalósítani saját magával. Biztos vannak ebben jobb és rosszabb időszakok, de ha utóbbi a jellemzőbb, akkor ott valami nagyon nem stimmel. Akkor az is lehet, hogy az ember nem jó helyen és nem jó pozícióban áll. És akkor muszáj lesz valamiféle megoldást találni, ami egyeseknél sajnos a fentebb emlegetett templomi alagsor is lehet - vagy éppen a kilépés.

Nem kell hőst csinálni Füzes Ádámból, mert attól senki nem lesz hős, hogy elismeri maga előtt a saját vágyait és ennek megfelelően viselkedik. De felháborodottan asztalra csapni és megutálni ezért, az még nagyobb túlzás. Egyszerűen annak kell látni, aki valójában: egy normális embernek.

Tovább

Ez már nem ateizmus

Adódik néha, hogy a dolgok érdekesen összecsengenek az ember életében. Néhány nappal ezelőtt néztem meg a Boldogkői-Nagy vita harmadik fordulóját, miközben az elmúlt hetekben Richard Dawkins (egyébként nem túlságosan izgalmas) önéletrajzi könyvét is bújom, ahol a szerző számos vitaélményét leírja. A kettőnek elvileg semmi köze nincs egymáshoz, ám azt hiszem mégis felsejlett előttem valamiféle nyugtalanító felismerés. Úgy vélem, a kereszténységnek ma már nem ateistákkal kell vitatkoznia, a helyzet megváltozott, az árok mélyült - és egyáltalán nem mindegy, mi erre hogyan reagálunk.

Érdekes kis epizód lehetett Dawkins életében az a pillanat, amikor egy 2006-os előadását követően a nézők soraiból Neil DeGrasse Tyson nyilvánosan kritikát fogalmazott meg a szavaival kapcsolatban. Dawkins ugyanis egy másik tudós szerinte túlságosan vallásos színezetű világképét bírálta, és valószínűleg a bírálat megfogalmazása közben elvethette kissé a sulykot. Neil erre reagálva többek között a következőket fogalmazta meg Dawkinsnak:

"Hadd mondjam meg, hogy az ön megjegyzései rendkívül élesek, de távol áll tőlem, hogy hasonlóan beszéljek önnel... Ugyanakkor ön a nyilvános tudományos ismeretterjesztés professzora, és nem az a feladata, hogy az igazságot közölje a publikummal. Ez két különböző minőség. (...) Egy oktató nemcsak jól tárja fel az igazságot, hanem ösztönzőleg is hat a hallgatóságára. Az ösztönzés nem azt jelenti, hogy "itt vannak a tények, ti pedig vagy idióták vagytok a megemésztésükhöz, vagy nem", hanem azt, hogy "itt vannak a tények, és tegyünk róla, hogy fogékonyak legyetek rájuk". Csak a tények és a fogékonyság együttesének van hatása."

Dawkins jópofáskodó, de meglehetősen erőtlen és vulgáris válaszát nem kívánom idemásolni (aki akarja, elolvashatja a "Gyertyaláng a sötétben" című könyvében), mindazonáltal a vele szemben megfogalmazott tűpontos kritika megszívlelendő igazságot tartalmaz. Egyet nem érteni nem nagy dolog, rámutatni milyen hülye a másik, nos, az pedig alávaló nívótlanság. Mi lenne akkor a helyes? Egyesek szerint az, ha a tényekről és csakis a tényekről esne szó a vitákban. A művészet azonban mégsem a tények pőre bemutatása, hanem a fogékonyság megteremtése - ezt nagyon-nagyon jól látja Neil DeGrasse. Mindig a fogékonyságért kell küzdeni, nem a másik legyőzéséért. A fogékonyság megteremtése visz el a tényekig, szinte magától értetődően, ahogy egy csónakot rátesznek egy áramlatra, és az áramlat majd gondoskodik a többiről.

A fogékonyság megteremtése iránti fogékonyság viszont pontosan az egyik olyan komponens, ami teljes egészében hiányzik az új ateizmus szószólóiból. Ők ugyanis láthatóan nem abban érdekeltek, hogy a fogékonyság légkörét generálják maguk körül. Az új ateizmus eleve nem teremteni akar valamit, hanem lerombolni. Amit ők szeretnének, az a vallás megsemmisítése, a hívő emberek nevetségessé tétele, a teológia porig alázása. Nem a mondanivalójuk melletti fogékonyság, hanem a hittel szembeni undor atmoszféráját munkálják: ez azonban szerintem már nem ateizmus, hanem sokkal több annál. 

Vannak olyan ateisták, akikkel keresztényként is lehet együtt menni egy darabon. Ilyen például a filozófus Szalai Miklós, vagy éppen a kiváló szerző Tim Crane. Nyilvánvaló, hogy egy meggyőződéses keresztény soha nem fog velük sem egyetérteni, de a közös hangot mégis megtalálhatja.

Állítólag Christopher Hitchens önmagát anti-teistaként határozta meg, azaz nem egyszerűen ateistának látta, hanem olyasvalakinek, aki kifejezetten harcol a vallással szemben. Őszintén szólva én még ezt a meghatározást is kevésnek érzem arra, ami most van kibontakozóban, hiszen a teizmus tagadása egy valamiképpen személyes és beavatkozó istenség létének elvetését jelenti. Gyanítom azonban, hogy az új ateisták nem állnak meg ezen a ponton, és legalább ennyire anti-deistáknak nevezhetők. A legjobb kifejezés szerintem - még ha kissé körmönfont és hosszú is - az antiszupernaturalisták lehetne, azaz valami olyan meggyőződés, ami teljes egészében harcol a természetfeletti, mint lehetséges létező ellenében. 

Szinte hallom az olvasóim ellenvetését: "minek új nevet adni az ilyesminek? Minden ateista tagadja a természetfelettit!" Amiért én javaslom ezt a névadást, az a szándékokban és a hangsúlypontok eltolódásában van. Az intellektuálisan igényes ateizmus vallásbírálata érezhetően más, mint az antiszupernaturalisták hangvétele. Egyrészt, az ilyen ateistákon érezhető, hogy alaposan elolvasták a Szentírást vagy más vallások szövegeit, törekedtek a filozófiai jártasságra, és ha nem is professzori szinten, de ismerik az egyháztörténetet, vagy szélesebb értelemben a vallástörténetet. Másrészt, a kiegyensúlyozottabb ateizmus képes a vallás jó oldalára is koncentrálni. Nem csupán a tisztesség kedvéért foglalkozik ezzel, hanem mert őszintén úgy gondolja, vannak értékek a vallásokban. Harmadrészt pedig a tevékenysége nem merül ki pusztán a vallás bírálatában, hanem valamiféle értéktöbbletet is próbál magával hozni - legyen az a humanizmus vagy a tudomány hangsúlyozása. Magától értetődik, hogy az igényesebb ateizmus hangvétele és retorikája is normálisabb és nem valakik legyőzésére, hanem a korábban már említett fogékonyság megteremtésére összpontosít. Szerintem ilyen ateistákra jó példa a korábban említett Szalai Miklós, Tim Crane vagy éppen Kurt Flasch. Egyébként ezek az ateisták nem keserű elzárkózásra, hanem önkritikára ösztönzik a keresztényeket - ami jól mutatja, hogy a fogékonyságot igenis el lehet érni akár a másik oldalon is.

Mindezek foltokban persze előfordulhatnak az agresszív antiszupernaturalistáknál is, de a hangsúly sosem helyeződik át a vehemens, agresszív, lekezelő attitűdről valami másra. Sőt, a fentebb említett három pont esetében nagyságrendi a különbség. Amit látni, hogy az antiszupernaturalistáknál gyakran hiányzik a Szentírás vagy a vallások szent iratainak még általános ismerete is, a vallásban szinte mákszemnyi többletértéket sem tudnak meglátni, valamint a pozitív értékek esetében - groteszk módon - csaknem vallásos imádattal kerül felemlegetésre a humanizmus és a tudomány.

Én úgy látom, az antiszupernaturalizmus már itt van a küszöbön, sőt talán át is lépte azt. Amivel ezt a bejegyzést zárni szeretném, hogy hangot adjak egy aggodalmamnak, ez azonban már a kereszténységet illeti. Amikor a kereszténység agresszív kihívásokkal találkozik, hajlamos azokra hasonló agresszióval válaszolni. Ha az inga kileng az egyik, akkor kileng a másik irányba is. Sajnos benne van a pakliban, hogy minél agresszívabb formákban mutatkozik az ateizmus, annál agresszívabb reakció érkezik majd a hívőktől. Az agresszió szerintem senkitől sem elfogadható, de keresztényektől különösen visszás. Másra lenne szükség: de mit tehet egy hívő az antiszupernaturalistákkal?

Tovább

Putyin és a keresztény fasizmus

Azt hiszem Oroszországról sokunknak az a kép él a fejében a hit kapcsán, hogy egy teljesen ateista nemzetről van szó, amely még ma is a kommunizmus istentagadásának légkörében szervezi az életét. Nos, a minap olvastam egy meglehetősen érdekes okfejtést Putyin ideológiai nézőpontja kapcsán, ami alapján nekem úgy tűnik, nem egészen ateista irányban halad az orosz föderáció. Valami annál is rosszabbról van szó, és azt is elmondom, mi közünk nekünk ehhez.

Ivan Iljin

Valószínűnek tartom, hogy a legtöbben nem hallottuk még az orosz vallás- és politikafilozófus Ivan Iljin nevét, aki a 20. század első felében élt és alkotott Oroszországban. Iljin filozófiai nézeteihez egy olyan fogalom kapcsolódik, ami tipikusan kiérdemelné a "fából vaskarika" kifejezést: keresztény fasizmus. Ez két, egymással teljesen ellentétesnek tetsző fogalom, minthogy valóban egymást kizáróak, akárcsak ha "házas agglegényekről" beszélnénk. Legyen bármilyen furcsa is, Iljin filozófiai rendszerének egyik alapját mégis ez a mondvacsinált kifejezés képezi, ami természetesen egy nemzeti kereszténység ideológiáját takarja. Iljin egyébként Adolf Hitlert hősnek tartotta és fájlalta, hogy a világ ennyire félreértette a nemzetiszocializmus lényegét, ami a bolsevizmussal szemben kínált jogos védőgátakat. De mi köze mindennek Istenhez? Kérném az olvasóm türelmét a következő okfejtéshez, melyet igyekszek nagyon röviden összefoglalni, de mégis szükséges lesz a későbbiek megértése miatt.

Iljin filozófia látásmódja abban a kiindulópontban gyökerezik, hogy Isten totalitása a teremtéskor az egyetlen jó dolog volt a Világegyetemben. Mielőtt az emberi történelem "elkezdődött volna", Isten totalitása nem sérült, ám utána már más lett a helyzet. Iljin szerint "amikor Isten az empirikus létbe süllyedt, megfosztotta magát a harmonikus egységtől, a logikai ésszerűségtől és az organikus célirányosságtól." Másként fogalmazva Isten hibát követett el a teremtésben, amikor a teremtményében (az emberben) szabadon engedte az "érzékiség gonosz természetét". Az embert a vágyai (különösen a szexualitása) vezérli és ez felülírja a józan, racionális énjét. Az eredeti totalitás így elveszett, azonban arra kellene törekedni, hogy azt visszaállítsuk.

A harmonikus és szép totalitás visszaállításához pedig egyszerűen arra van szükség, hogy törekedjünk egy olyan állapotra, amelyben mindenki egyként gondolkodik és érez, azaz tulajdonképpen az egyén megszűnik egyéni lenni, és szépen beleolvad a közösségbe. A probléma mindig a jogokkal és az egyéni gondolkodással van. Iljin meglehetősen kendőzetlenül kijelenti:

"A gonosz ott kezdődik, ahol a személy kezdődik."

Érdekes, de nem meglepő módon Iljin tett egy kivételt, mégpedig éppen Oroszországgal kapcsolatban. Szerinte a saját országa is egy teremtmény, mégpedig egy tiszta és romlatlan entitás, "természet és lélek organizmusa", olyan mint egy Édenkertben élő állat. Amikor Isten megalkotta a világot, benne Oroszország valamiképpen megőrizte az ártatlanságát - a többi nemzet azonban támadja ebben az ártatlan állapotában, amit jogos önvédelem az oroszoknak megvédeni.

Nem folytatom tovább ezt az ostoba és minden porcikájában értelmetlen butaságot, mert azt hiszem már ennyiből is kirajzolódik ennek az igénytelen filozófiának a lényegi körvonala. Ha az egyéni vélemény, az egyénieskedés, a szubjektum káros, és a kollektivitásra, közösségre, sőt nemzeti összetartásra kell törekedni a totalitás visszaállításához, akkor értelemszerűen az ilyen látásmódnak minden olyan gondolat az ellensége lesz, ami a szabadságra és az önállóságra összpontosít. Ivan Iljin víziójának társadalmi következményét össze lehet foglalni abban a kijelentésben, hogy ez a keresztény fasizmus a teljes nyugati életforma ellentéte és ellensége. (Érdekességként még megemlítem, hogy Iljin előre látta a Szovjetunió szétesését is...)

Mindez azonban nem önmagában érdekes, hanem természetesen Putyin személye miatt, akinek egyik legmarkánsabb ideológiai támasztéka, meghatározó olvasmánya és forrása bevallottan Ivan Iljin. Természetesen nem lehet kijelenteni, hogy Putyin senki mástól nem olvas semmit, és nézeteit csak és kizáróan Iljinre alapozza. Mindazonáltal mégis ő volt, aki újra "felfedezte" Iljin munkásságát, rehabilitálta és központi figurává tette, és ha politikai döntéseit nézzük, akkor azok sokkal érthetőbbé is válnak ennek a filozófiának a fényében. Hozzá kell tenni azért, hogy Putyin részben át is formálta és továbbgondolta Iljin filozófiai nézeteit: például Iljin úgy vélekedett, hogy Oroszország ártatlan nemzet és a Szovjetunió, mint forma mindig is idegen volt tőle - ezzel szemben Putyin visszasírja az egykori Szovjetuniót, aminek megszűnése számára a mostani korszak legnagyobb tragédiája volt.

Ezek a szálak és a keresztény fasizmus maszlaga természetesen egyazon irányba mutatnak: egy totális állam létrehozását vázolják, ahol az egyéni értékek nem számítanak, sőt gátjai a nemzeti kereszténység megteremtésének. Persze egy ilyen országban is vannak például "demokratikus választások", melyek során úgy tűnik, mintha mégis csak lenne az egyénnek döntési szerepe bizonyos kérdésekben - ám valójában a választások sokkal inkább arról szólnak, hogy az egyén odajárulhat az urnákhoz és kifejezheti hűségét a rendszer irányába. Ehhez hasonlóan lehet komolyan venni a sajtószabadságot, az esélyegyenlőséget, a kisebbségek jogait, és minden más értéket, ami egy nyugati demokráciában számunkra valódi fontossággal bír. Ezek egy hamis demokráciában is mind jelen vannak, de természetesen a totális állam megvalósulásának alárendelt kirakatszerepeikben működnek. Emellett pedig ott van a permanens nyugatellenesség - például az állandó ideológiai szembenállás az európai demokráciákkal.

Mindezt csak azért említettem, mert mostanság úgy néz ki, jó barátságot ápolunk a putyini birodalommal. Azt nem állítanám, hogy ebből az következik, egy az egyben másoljuk az oroszokat, ami az ottani nemzeti kereszténységet illeti, de azért bizonyos vonások ugye meglehetősen ismerősek - még ha tendenciájukban nem is annyira erősek, mint Oroszországban. Nehéz megvonni a határokat, mert minden ország más és más múlttal és karakterrel rendelkezik, de azért a nemzeti büszkeség, a sajtó felé mutatott viszony, az Európai Unióval szembeni állandó balhék és a kereszténység, mint az államnak alárendelt, de társadalmat formáló erő ismerős motívumok errefelé is.

Vagy mindez csak összeesküvés elmélet, véletlen egybeesés, a dolgok szerencsétlen együttállása, amivel egy nem létező ördögöt festünk a falra?

Tovább