A keresztség nem játék - az anabaptisták és a reformáció

Kissé zavarban vagyok, mert úgy érzem magamat sodortam bajba: a reformációról szóló rövidke sorozatomban azt ígértem, hogy annak jeles személyiségeit fogom bemutatni - minden irányzatából egyet. Most azonban a radikális reformációhoz értem, s ennek kapcsán nem tudok kiemelni egyetlen karakterisztikus illetőt sem. A főként anabaptisták által fémjelzett mozgalomban ugyanis túl sok minden kevereg a kondérban...

Sőt, ha őszinte vagyok magamhoz, már a bevezetőben említett problémát sem pontosan fogalmaztam meg: a radikális reformáció a közhiedelemmel ellentétben nem csak a baptisták elődjének tartott anabaptizmusról, hanem például a spiritualistákról is szólt. De maradjunk mégis az ismertebb "baptista vonalon", ami talán egy zürichi házikóban kezdődött, nevezetesen Felix Mantz lakhelyén, ahol 1525. január 21-én újrakereszteltek egy bizonyos Jörg Blaurockot, aki korábban katolikus pap volt. A keresztelési liturgiát egy bizonyos Konrad Grebel (lásd a képen) vezette. Ahogy látom, Grebel maximum lábjegyzet a legtöbb reformációval foglalkozó szakirodalomban, nevét is alig említik, pedig az előbb említett két úriemberrel együtt hárman alkották az anabaptista mozgalom vezetőit Svájcban.

Grebel és az anabaptisták természetesen arról a legismertebbek, hogy elkötelezetten hinni kezdtek abban, valakit csak felnőttként szabad megkeresztelni. Azaz akkor, amikor már kognitív képességei teljes birtokában képes elhatározni magát Krisztus követése mellett. Grebel egyébként magát a keresztény életet is érett férfinek való küzdelemként képzelte el:

"Az igazhívő keresztény bárány a farkasok közt, bárány a vágóhídra. Félelem és megpróbáltatások, üldöztetések, szenvedés és halál közepette kell megkeresztelkednie, tűz által megpróbáltatnia, s az örök béke hazájába eljutnia nem testiekkel hadakozván, hanem lelkiekkel."

Nem utolsó szempont, hogy a fenti mondatokat Grebel egy bizonyos Münzer Tamásnak írta - igen, a harcos és hírhedt radikalistának, aki a reformációt is fegyverrel akarta kivívni. Ugyanakkor máris megjegyzem, hogy az anabaptisták nem értettek egyet Münzerrel abban, hogy az evangéliumot karddal kellene védeni - szellemi dolgot szellemi módon szükséges oltalmazni. Tökéletesen hibás gondolat összemosni Münzer erőszakosságát a tipikus anabaptista felfogással! Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem voltak rámenős radikalisták (azok mindenhol vannak) az újrakeresztelők soraiban, de azt igen, hogy nem róluk szólt az anabaptizmus.

Ennél érdekesebb azonban, hogy az anabaptisták eltökéltsége a felnőttkeresztség mellett gyakorlatilag nem is feltétlenül a keresztség teológiájából, hanem az egyházról alkotott felfogásukból fakad. A kiindulópont persze az volt, hogy nem a keresztség győzi le a bűnt, hanem a Szentlélek: a gyakorlatban állandóan az a veszély fenyegeti az embert, hogy mivel gyerekkorában megkeresztelték, kereszténynek érzi magát - holott pusztán ettől még nem lesz az. A helyes sorrend ezért ez: igehirdetés, hitre jutás, keresztség. A sok gyerekkeresztség viszont oda vezet - mondták az anabaptisták -, hogy mindenkit megkeresztelnek, az egyház így pedig "mindenkié lesz", noha a valódi egyház csak "keveseké". Itt jön tehát elő szerintem az, hogy a gyerekkeresztség kritikája mögött valahol az egyházról alkotott kép kritikája áll.

Végül megemlítem még Menno Simmons nevét is, aki az anabaptizmus kifejezetten szolíd és békés ágának, a mennonitáknak vezetője volt. Közülük sokan haltak mártírhalált az üldöztetésük során, ma pedig majdnem másfél millióan vannak világszerte.

Nehezen tudnám összegezni mit tanulhatunk az anabaptista reformációból. Bár megvallom őszintén, a gyerekkeresztség kapcsán most "úton vagyok", és jelenleg is rágom a témát, vizsgálgatom az érveket pro- és kontra, mégis szimpatikus számomra az anabaptizmus őszinte törekvésében az, hogy a hitet jól meggondolt, szívből származó és a presszió alatt is megőrzött kincsként kezeli. Van abban a gondolatban valami mélységesen igaz, hogy a keresztséggel könnyedén lehet "kitermelni" olyan emberek tömegeit, akik nem fogják komolyan követni Krisztust. Ezt a veszélyt persze Luther, Kálvin és a többi reformátor is látta, de ők nem azzal válaszoltak rá, hogy elvetették volna a gyermekkeresztséget. Melyikük járt el akkor helyesen?

Tovább

Európa keresztényüldözése és az egyházak hasznossága

A keresztényüldözés kifejezést hallva radikális események sora pereg le az ember lelki szemei előtt. Ezek az események többnyire távoli országokban zajlanak, ahol megverik, bebörtönzik, megkínozzák és sokszor meg is ölik a hívőket. A civilizált európai ember még akkor is élesen elutasítja mindezt, ha egyébként ateista. Ám mintha Európában is látens "üldözés" folyna a kereszténység ellen... Mi lehet ennek az oka?

A téma azért jutott eszembe, mert a közelmúltban többször is visszhangot kapott, hogy Magyarországon már külön helyettes államtitkárság is létezik az üldözött keresztények megsegítésére. A keresztényüldözésről ráadásul konferencia zajlott, ahol még a miniszterelnök is felszólalt és meglátásom szerint egy érdekes kijelentést is tett: hogy Európában zajlik egy keresztényeket presszionáló folyamat, de természetesen nem fizikai és direkt eszközökkel, hanem sokkal rafináltabban és inkább szellemi síkon. Míg azokban a bizonyos távoli országokban tűzzel-vassal üldözik a hívőket, itt Európában egy szelídebb, csendesebb erodálódást jelentő folyamat zajlik.

Mivel mindezt Orbán Viktor mondta, jó eséllyel senki sem a kijelentés tartalmára fog koncentrálni, hanem pusztán pártszimpátia alapján dönt felőle. De vizsgáljuk meg az elhangzott mondatot a saját jogán: tényleg helyes azt mondani, hogy Európában zajlik egy rejtett keresztényüldözés? És ha igen, mi lehet ennek az oka?

Azt szerintem nehezen lehet vitatni, hogy a szekularizációjában elmélyülő Európa egyre nehezebben tűri meg a keresztény narratívát, pedig jórészt éppen arra épült. Erre persze azonnal rávághatjuk, hogy Európa sosem volt keresztény, tehát hülyeség azt mondani, hogy saját gyökereivel fordulna szembe. Nos, ha azt értjük Európa kereszténysége alatt, hogy minden ember bibliai értelemben hívő, aki fejből szavalja Jézus mondásait és lélekszakadva rohan a templomba vasárnaponként, akkor tényleg kimondható, hogy a vén kontinensnek sosem volt köze a hithez. Keresztény Európa ebben az értelemben nem csak nem volt, de ma sincs és soha nem is lesz.

Ám azt mégis nehéz lenne tagadni, hogy Európának igenis van köze a keresztény értékekhez, melyek még ha el is világiasodtak mára, azért megbújnak a történelmi múlt repedéseiben. Lesslie Newbigin erről valami ilyesmit mond:

"Európa abban az értelemben volt keresztény, hogy a nyilvánosan elfogadott igazságot a bibliai történet határozta meg, középpontjában az Isten igéjének Jézusban történt megtestesülésével."

Ez persze nem jelentette azt, hogy akkor mindenki követte életmódjában, világfelfogásában, gondolkodásában ezt a konszenzuális igazságot. De a kereszténység legalábbis érvényes olvasat volt, és tematizálta az életmódunkat itt Európában. Hatással volt arra milyen erkölcsi kategóriákban gondolkodjunk és úgy általában is miként viszonyuljunk a valósághoz. Ebben az értelemben Európa magán viselte a kereszténység ujjlenyomatait. Most pedig ez az egykor érvényes olvasat kezd kikopni a köztudatból, és ez persze oda vezet, hogy az egyházak is veszítenek a népszerűségükből.

Erre a "kikopási folyamatra" és a következményeire viszont nem reagálunk egyformán. Orbán Viktor és talán szabad azt mondanom, hogy a konzervatívabb jobboldali értékrendű emberek sokkal érzékenyebbek és üldözésként látják, ami a kereszténységgel történik. Mások kevésbé drasztikusnak vélik mindezt. A lényeg azonban nem az, hogy miként érzékeljük a folyamatot, hanem hogy mi áll a "kikopás" mögött, mi generálja és dinamizálja azt, valamint mivel lehetne megállítani? (Ha ez lehetséges egyáltalán.)

Szerintem kétségtelen, hogy valóban létezik egy lesajnáló, gúnyos és cinikus attitűd a kereszténységgel, sőt tágabb értelemben a vallással kapcsolatban. De azt hiszem, már ez a hangvétel is csak következmény. Ám ellentétben az első század(ok) kereszténységével nem a bátor, terjedő és fékezhetetlen hitre adott reakció, hanem éppen annak hiányára érkezett válasz. Ma nem az a helyzet, hogy a kereszténységet úgy kell feltartóztatni, nehogy terjedni tudjon Európában. Éppen ellenkezőleg, az egyházakat az átlagos európai ember megkerülhető intézményként látja. Ha bármilyen értelemben is beszélhetünk európai keresztényüldözésről (bár ezt a szót én magam nem tartom szerencsésnek használni), azért elsősorban a saját állapotunk a felelős, hogy nem tudjuk felmutatni a nélkülözhetetlenségünket a társadalomban, következésképpen feleslegesnek látszunk. Ami pedig feleslegesnek tűnik, abba az ember bizony belerúg.

Gondolkozzunk egy pillanatra nem-keresztény fejjel! Ma egy átlagos ember ugyan milyen pragmatikus okok miatt fordulna az egyházhoz? Mit nyújt számára az egyház, ami nélkül nem tudja leélni az életét?

Tudom, ez egy meglehetősen haszonelvű szemlélet, amivel nem is kell egyetértenünk, de látnunk kell a jelenlétét és számolnunk kell vele. Mindazok a funkciók, melyeket az egyház ellát (esketések, temetés, gyóntatás, karitatív, oktatási célok, tudományos és kulturális tevékenységek) nem olyan jellegűek, amelyek nem válthatók ki világi megoldásokkal: az emberek ki is váltják őket. Lelki problémákra ott a pszichológia, esküvőhöz és temetéshez nem szükségszerűen kell egy pap, a jótékonyság nem feltétlenül egyházi privilégium, az oktatás nagy része megvan a kereszténység nélkül, a tudomány és kultúra pedig régóta nem felségterülete az egyháznak. Nem azt mondom, hogy nem vagyunk jelen ezekben a szegmensekben, de a helyzet az, hogy egy világi ember szemében nélkülözhető a jelenlétünk bennük. Elfogyott tehát körülöttünk a levegő.

Szerintem két dolgot lehetne tenni, persze mindkettő csak hirtelen ötlet részemről. Az egyik az, hogy valamiképpen erősítjük a felsorolt szegmensekben a munkánkat, és elementárisan új elemeket teszünk hozzájuk, mely megkívánják a folyamatos jelenlétünket. A másik, hogy új területek után nézünk, amelyekben egyfajta jó értelemben vett monopóliumhelyzet kialakítására törekszünk. Mindkettő álmodozás persze. Vajon lehetséges egyáltalán olyan funkciót találni, amiben kikerülhetetlenek vagyunk? Lehet, hogy a társadalmi hasznosság is hozzájárulhatna az európai "üldözés" mérsékléséhez, ha volna kézzelfogható haszna a jelenlétünknek.

Tovább

Úgy taszít, hogy vonz - Kálvin és a reformáció

Egyes vélemények szerint a reformáció sikere valójában nem Lutheren múlott (habár mindig őt szokás emlegetni, ha a téma előkerül), hanem sokkal inkább Kálvin Jánoson. Kálvin Genf tudósa, jogász fia, a legnépszerűbb reformátor volt, aki huszonnégy évesen elutasította a katolicizmust és igen fiatalon máris letette az asztalra a keresztény dogmatika új rendszerét, az Insitutiot. Túl nagy ember volt ahhoz, hogy beleférjen egy blogbejegyzésbe...

A napokban egyik teológus kollégámtól megkérdezték, hogy kálvinistának vallja-e magát vagy sem. Azt válaszolta, hogy túl sok mindent jelent kálvinistának lenni, attól függ tehát milyen értelemben is gondolja ezt a kedves kérdező. És valóban: Kálvin hatása olyan óriási és széleskörű, hogy egyenesen gyalázatos dolgot művelek most, amikor megpróbálok egyetlen bejegyzést írni róla. Persze azért a nagy formátum sem jelent parttalanságot, hiszen nagyon is vannak olyan dolgok, melyeket a kálvinizmussal szoktak azonosítani. Az egyik ilyen (ami egyébként nem előzmények nélküli és eredetileg nem Kálvin az "ősforrása") az eleve elrendelés tana.

Mindannyian tudjuk, ez maga a megoldhatatlan feladat. Üdvösség vagy kárhozat? Determináció vagy szabad akarat? Minden attól függ, Isten hogyan határozott! Ahogy Paul Johnson írja, Kálvin megragadta és a végsőkig hajszolta a Luther által ismét felfedezett ágostoni predestinációgondolatot. Isten az idők kezdete óta előre látja az összes cselekedetet, ezért a kiválasztottságunk nem a mi döntésünkön, hanem az Övén múlik: minden úgy lesz, ahogy Neki tetszik. Valakin könyörül, valakit sorsára hagy, és hogy a kettő közül éppen melyik érvényesül, arra az egyetlen igazi válasz, hogy ez Isten szuverén döntésének a függvénye. Nos, azt hiszem az átlagember számára ez a megközelítés egy meglehetősen rideg tanítás, ha szemtelenebbül fogalmaznék, azt mondanám, hogy taszító. Ám közben másokat mégis a logikussága és az elvhűsége szippanthat magába. Ez a dialektikus kettősség, hogy Kálvin egyszerre vonzva taszít, és taszítva vonz, nekem az egész életművét áthatja. A kálvini univerzumban - ha a végsőkig kihegyezzük az eleve elrendelés tanát - az ember úgy érzi, mintha csak sodródna az eseményekkel, s ezek medréből képtelen kilépni és önmaga lenni, ám azt is tudja, hogy az események a lehető legjobb kézben vannak - Isten kezében. Kérdés azonban, hogy tényleg ekkora determinizmust kell-e feltételeznünk a teremtett valóság motorjaként? Még maga Kálvin is mondott olyat, hogy jobb nem túlságosan belegabalyodni a predestinációs gondolatba, mert az "útvesztő az emberi elme számára". Nem Kálvin volt az, aki ezt az egészet végül a szigorú szélsőségekig kihegyezte, hanem inkább utódai (például Béza Tódor), akikkel már ő sem feltétlenül értett egyet mindenben.

Bárhogyan is volt, az viszont biztos, hogy az eleve elrendelés szigorúságából egyfajta következményként jelent meg a társadalomszervezés meglehetősen kemény formája, ami a későbbi kapitalista rendszerekre is kihatott. Mindenki tudja, hogy Kálvin egyfajta teokráciát akart építeni Genfben, és ha törik-ha szakad alapon létre kívánta hozni az isteni és keresztényi várost. Ez a nyers törekvés ma már valószínűleg sokakban vált ki ellenszenvet, ám akkor éppenhogy a csodájára jártak! Kálvin megközelítése az volt, hogy a kiválasztottakat tisztaságban kell tartani, a kárhozatra ítélteket pedig felfedezni és kiközösíteni. A dolog kivitelezéséhez egyfajta rendőri szervezetre volt szüksége, vagy inkább erkölcscsőszökre ha úgy tetszik. Nem is csoda, hogy Kálvin idejében az egyes városok a lelkipásztorokkal együttműködő tisztviselőket választottak, akiknek az erkölcsi parancsolatoknak érvényt kellett szerezniük. Emlékszem, az egyik egyháztöri órán még olyasmiről is tanultunk, hogy Genf városát emelt platós lovaskocsik járták, melyekről kényelmesen be lehetett látni a házak ablakain, azt ellenőrizve hogy a város polgárai nem csinálnak semmi rosszat... Nos, történelmi távlatokból szemlélve azt hiszem mondhatjuk, hogy a kálvini kísérlet elbukott: Genf nem lett "keresztény város".

Kálvin nagyságán azonban ennek ellenére sem koptatott jelentősen az idő vasfoga. A magam részéről ő abban példa számomra, hogyan kell következetes és szigorú teológiai rendszereket felépíteni és ugyanilyen következetességgel kitartani azok mellett. A református teológia számomra egy nagyjából ilyen rendszer: kiszámított, végiggondolt, logikus - még ha természetesen nem is tökéletes és kifogástalan, mert olyan nem létezik. Bevallom őszintén, Kálvin kemény emberi stílusa egyáltalán nem vonzó számomra: azt hiszem ha ma élne, ő meg én nem lennénk jó barátok. De mégis, ennek ellenére úgy gondolom, heteket tudnék beszélgetni vele csak azért, hogy tanuljak tőle. Ez az ember zseni volt a maga módján, és mint minden zseni, kicsit talán különc is. Mindazonáltal a protestánsoknak bőven van mit meríteniük ma is gazdag életművéből.

Tovább

Ördöggörcs

Van valakinél egy rózsafüzér ördögűzéshez? Ha igen, ezúton kérem, hogy ne szégyellje használni a KDNP politikusai érdekében. Hátha szerencsénk lesz és hátrébb húzódik tőlük az ördög!

Ritkán adogat valaki olyan magas labdát, mint ahogy a kiváló szakembernek nevezett Aradszki András azt most megtette. Nehezen érthető persze mi a jó abban valakinek, ha katolikus hívőként egy ország előtt alázza porig a saját felekezetét, és ezért tömegével nevetnek rajta az emberek. Erre neki kell válaszolnia.

A legvalószínűbb magyarázat, hogy a hosszú ideje tartó agymosó propaganda végül azokat is utolérte, akiktől származik. Hogy tényleg az ördög keze van ebben, afelől semmi kétségem nincs - régóta benne van már a dologban, sőt ennek az egésznek a részleteiben lakozik. Aradszki felszólalása ebben az értelemben tulajdonképpen semmi más nem lenne, mint egy zseniálisan szórakoztató megkoronázása egy sűrű, sötét, agyzsugorító propagandának, aminek viszont - és bevallom, ennek már nem örülök! - megint a kereszténység látja a kárát. Sajnos ugyanis a többség "a kereszténységgel" azonosítja majd mindazt az elképesztő ökörséget, amit ez az ember egy nullaszázalékos párt képviseletében nyilvánosan összehordott. Ez nagyon-nagyon elkeserítő, semmi vicces nincs benne, és álláspontom szerint túllép a "népszórakoztatás" határain - ahogy egy miniszterünk utólag fogalmazott.

Szóval megtudtuk, amit a legtöbben eddig is sejtettek, hogy Soros György maga a Sátán. A lepel lehullt, a paták kivillantak, a levegő megtelt kénkőszaggal. A következő nemzeti konzultáció eszerint nem is egy nyolcvanhét éves, rafinált öregemberről, hanem magáról a Sátánról és gonosz üzelmeiről fog szólni. Jó lesz tehát, ha mindenki mélyebben belenyúl a szenteltvízzel teli tálba mielőtt kitölti a komoly intelligenciát igénylő konzultációs ívet! A tét óriási: teret engedünk az ördögnek vagy sem.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nemcsak a problémafelvetés, hanem a megoldás is elhangzott Országunk Házában a képviselő úrtól. Szó szerint így:

“A rózsafüzér a legerősebb fegyver a Sátán ellen, képes a történelem megváltoztatására. És ezt Soros György is meg fogja tapasztalni!”

A tennivaló világos, mint a nap: egy rózsafüzért kell keríteni és aztán nekifogni történelmet csinálni. A felszólalásból az is kiderült, ez keresztényi kötelességünk, márpedig ha kötelesség, akkor nincs mese, muszáj megtenni, már csak a magunk és Európa jövője érdekében is. Persze a képviselő úr szólhatott volna előbb, hogy Soros ellen az ördögűzés az igazán hatékony megoldás: sok-sok pénzt spórolhatott volna meg nekünk ezzel, hiszen akkor szükségtelen ennyit plakátozni, hirdetni, nemzetikonzultálni - elegendő egy rózsafüzéres exorcistát meghívni például a Vatikánból, és végigvinni a megfelelő koreográfiát. Remélhetőleg a felszólalást - ami érzésem szerint még a kormányoldalon is kiválthatott kínos reakciókat a színfalak mögött - megértik az illetékesek, és a tervezett nemzeti konzultálás költségvetését inkább egy Nemzeti Rózsafüzérosztó akció lebonyolítására fordítják majd.

Mielőtt valaki félreértené: nem a katolikus egyházból akartam céltáblát csinálni - azt már Aradszki úr megtette -, hanem újra és újra kinyilvánítani, hogy ennek az egésznek nincs köze a kereszténységhez. Az ördöghöz annál inkább.

Tovább

Ott állt, mást nem tehetett... - Luther és a reformáció

Egy kiadós verés: erre számíthatott az, akit utazóként Szászországban megállítottak a parasztok és arra a kérdésre, hogy "Márton testvér oldalán állsz?" nemmel feleltek. Ebben a hónapban félévezredes a reformáció, ami az előző dörgedelmes példa ellenére sem a pofonosztásról szólt, noha kétségtelen tény, hogy alapos  nyomot hagyott a világ arcán. Mivel ez itt nem egyháztörténelmi közlöny, hanem egy blog, úgy gondoltam helyesebb ha a saját véleményem is leírom a reformáció ismert hőseiről. Kezdjük a sort Lutherrel!

Ha jól értem, "Márton testvérnek", vagyis Luthernek két villámcsapás élménye volt az életében. Az első miatt (amikor kis híján szó szerint belevágott a ménkű) beállt ágostonos szerzetesnek a katolikus egyházba. A második villámcsapás akkor érte utol, amikor megértette, hogy csak hit által jár az üdvösség. Ez ugyanabból az egyházból - ismerjük az eseményeket - végül ki is sodorta.

Luther "pálfordulása" a legendás elbeszélés szerint egy toronyban érte utol (Turmerlebnis), ahol a Róm 1,17 értelmezése tantuszként leesett neki. Eszerint Isten igazzá nyilvánít bennünket a megfeszített és feltámadt Krisztus miatt, az embernek ebből következően pedig nincs saját érdeme és az üdvösség is kegyelemből történik, hit által. Luthert boldogította a tudat, hogy megértett valami fontosat és a következőket mondta:

"Úgy éreztem magam akkor, mint aki a szó szoros értelmében újraszületett, és tárt kapukon át jutott be a paradicsomba."

Szerintem döbbenetes a tény, hogy az egész eget-földet, egyházat és világot megrengető változáshullám (kis túlzással persze) egyetlen felfedezett igevershez kapcsolódik. A páli teológia képezi az egyik főgyökerét annak, ami egyszerre öntötte el Luther az igazság felfedezésének örömével, és elegendő bátorsággal ahhoz, hogy kiálljon, sőt szembeálljon a fölé magasodó tekintélyrendszerrel.

Itt viszont talán meg kell állni egy pillanatra. Sokan látják úgy, hogy a reformáció tulajdonképpen a tekintéllyel (amit a katolikus egyház testesített meg) szembeni lázadás volt. Nem akarom azt mondani, hogy ez nem volt benne a pakliban, de azt merem állítani, hogy nem ez a lényeg - ez csupán következmény. Luther és a reformáció sola elveiből (itt főleg a Sola Scripturára gondolok) nekem inkább úgy néz ki, a reformáció az egyház akkori tekintélye feletti nagyobb tekintély előtti meghajlásból fakadt. Ez pedig maga a Szentírás - illetve legyünk korrektek, annak reformátori hermeneutikája. A "lázadás" abból a szükségszerűségből keletkezett, hogy a katolikus egyház Luther szerint nem akart meghajolni a felette álló nagyobb autoritás előtt.

Sokszor mondják, hogy Luther maga nem akarta elhagyni a saját egyházát, ami persze igaz. De azért hozzá kell tenni, hogy ágostonos szerzetesi éveire utóbb úgy emlékezett vissza, mint amelyek haszontalanul és szüntelen lelki gyötrődések között teltek. A téma egyik legismertebb kutatója, Diarmaid MacCulloch úgy fogalmaz, hogy Luther szerint saját gyónásai végén sem felszabadulást, hanem csak az igazságos Isten dühét érezte, amivel az ő bűneire válaszol. Talán furcsa ilyet leírni, de Luther emiatt (saját bevallása szerint) gyűlölni kezdte Istent, mert olyan törvényeket szabott, amiket lehetetlen betartani. És akkor ezután jött a "megvilágosodás", azaz a korábban említett Turmerlebnis a hit általi megigazulásról.

Luther szerintem egy hős, aki joggal tartható annak. Habár a valóságban sosem hangzott el a szájába adott híres mondat ("itt állok, mást nem tehetek"), amikor tanai visszavonására kényszerítették, akkor sem futamodott meg. Pedig egy egész birodalommal nézett szembe, de ő nyilvános keretek között elégette a kiátkozásáról szóló pápai nyilatkozatot is. Ugyancsak elképesztő teljesítmény részéről a Biblia (pontosabban akkor még "csak" az Újszövetség) németre fordítása Wartburg várában. A "Márton testvér" elismeréséről szóló listának mindezek persze önkényesen kiragadott elemei, melyek azért nem feledtethetik, hogy Luther tudott brutálisan is viselkedni. Valamikor kemény erőszakra, gyilkosságra és pusztításra szólított fel, például az anabaptisták kapcsán, akikkel szemben nem engedett meg semmiféle türelmet és irgalmat, hanem úgy vélte, veszett kutyaként kell agyonverni őket. Az élete végén publikált erősen antiszemita műveket is ide kell sorolni, melyekre sajnos - többek között - a hitleri rezsim is szívesen hivatkozott. Valószínű az sem melengeti a bibliaolvasók szívét, ahogyan Luther Jakab levelét kezelte...

Milyen ember volt Luther? Szerintem olyan, mint bármelyikünk, erényekkel és hibákkal, és nekem éppen ettől az egyszerűségtől hiteles figura. A különlegességét számomra nem az adja, hogy bárki fölé akart nőni, hogy történelmi legenda válhasson belőle. Ez az ember nem akart forradalmat. Sőt, a történelmi források szerint maga is meglepődött azon, milyen dinamikát váltott ki, és csak ezután fedezte fel a saját kommunikációs képességeit is. Van ebben valami bájos, hogy a Nagy Forradalmár sem értette meg jó ideig önnön szerepét. Ő csak egy egyszerű ágoston rendi szerzetes volt, viszont olyasfajta, aki megengedte magának, hogy a felismerései elragadják, és aztán ennek mámorában ő is megragadott valamit, amit igazságként követni kezdett. Szóval, ha van valami, amit Luther Mártontól minden hibája ellenére megtanultam, az számomra az, hogy ha megadatik az igazság egy darabkájának a felismerése, azt mindhalálig meg kell tartani, bármit is akar a hivatalos egyház. Ám mindennek a szívós makacsságnak sosem lehet elsődleges célja az egyház, mint olyan elleni lázadás - sokkal inkább az igazság előtti alázatos térdhajtás. 

Tovább

Jó bor is megárt a sok!

Jézusra a legtöbben úgy tekintünk, mint aki megszabadítja az embereket a függőségeiktől - például az alkoholtól -, nem pedig hozzájárul a további ivászatukhoz. Ezek után nem is meglepő, hogy a kánai mennyegzőről szóló kis epizód többeknél kiverte a biztosítékot, hiszen Krisztustól nem egészen azt várnánk el, ami a nevezetes lakodalmon történt.

Jézus csodatételeiben van valami közös. Amit művel, az valahogyan Isten Országának közeledését hirdeti és az emberek boldogulását, előrelépését segíti. No persze a kánai menyegzőben is elkellett a segítség, hiszen borra volt szükség. Ámde valahogy az ember azt képzelné, az isteni beavatkozás mégsem ilyesféle szituációk megoldására való. Ha már csoda történik, valami komolyabb indokra számítanánk. Itt nem betegekről, megszállottakról, halottakról, komoly krízisbe jutott emberekről lehet olvasni, akik epekedve várják az isteni kéz érintését, hanem egy csoport bulizó emberről, akik minden bizonnyal már a víz borrá válása előtt sem lehettek túlságosan józan állapotban... Szerintem sokan úgy vélik, Jézushoz valahogy a "komoly csodák" illenek (bármit is értsünk ezalatt), a vízből bort csinálni pedig mintha nem alkalmazkodna ehhez a megszokott forgatókönyvhöz.

Szóval akkor mit is lehet kezdeni ezzel a csak János evangéliumában lejegyzett sztorival, amibe egyébként antialkoholista irányzatok képviselői is belekötöttek, miközben nem mellesleg a szövegkritikai kutatás ugyancsak megpróbált fogást találni rajta? Miért történt, ami történt?

Már ha történt egyáltalán, mert nem meglepő módon vannak, akik ezt is kétségesnek tartják. A kutatók ugyanis előszeretettel hivatkoznak a narratíva "dionysosi" jellegére. Az antik görög világban Dionysos istenség az öröm megszemélyesítője, az ő kultuszában pedig frekventált helye van a bornak. Ráadásul, többször is lehet olvasni vele kapcsolatban borcsodákról. Például Elisben az istenség ünnepén három üres korsó egyszercsak megtelt borral, Andros szigetén pedig Plinius elbeszélése szerint a Dionysos-templomban az egyik forrásból víz helyett bor folyt. Talán mondani sem kell, hogy egyes kutatók szerint az ilyesféle legendák hatottak úgy az evangéliumi szerzőre, hogy Jézus személyéhez is hozzákapcsoljon egy "borozgatós" csodatételt. Ugyanakkor, ha részletesen átrágnánk magunkat ezeken a narratívákon, kiderülne, hogy valójában nem sok közük van a kánai mennyegzőhöz (mármint a boron kívül). Ezen felül János szemtanúként volt jelen Jézus életében, aki simán ott is lehetett a lakodalmon, és a szándéka sem az volt az evangéliummal, hogy legendákat rögzítsen Krisztusról.

A nagyobb kérdés ezért az, hogy egyáltalán mihez lehet kezdeni a sztoriban leírtakkal? Hogyan férhet bele a jézusi-messiási keretbe, hogy Krisztus - egyesek szerint anyja unszolásának engedve, ami újabb furcsaság - egy ilyesféle csodatétellel "mutatkozik be" pályafutása kezdetén?

Nos, ami biztos, hogy maga a szöveg jelnek (szémeion) nevezi a Kánában történteket. A jel pedig a klasszikus megközelítés szerint mindig több egy csodánál: valamire mutatni kíván, vagyis nem tekinthető és nem érthető meg önmagában, hanem egyfajta szimbólumként szükséges értelmezni. A jelek a látható dolgoknál mélyebb tartalmakra utalnak, és ez talán kulcsa lehet Jézus "borcsináló" tettének is. Tetszik, amit Karner ír erről - hogy Jézus borkészítésében ragyogott fel a tanítványok számára, hogy beköszöntött a messiási kor. A menyegző és a bor ugyanis közismert szimbólumok, melyek össze vannak kapcsolva a messiási üdvkorszakkal. (Utóbbi például a Gen 49,11-12-ben is előfordul). Persze maga János, az evangélium szerzője explicit nem így magyarázza a történetet, de számomra mégsem tűnik rossz interpretációnak a kánai események messiási típusú megközelítése. Eszerint tehát a kánai csodatétel mintegy nyitányát képezi és kifejezi az örömteli valóságot, hogy a Messiás megkezdte ténykedését közöttünk. Mindehhez még talán hozzá lehet tenni mindenki "Bandi bácsijának", azaz Gyökössy Endrének azt a megfigyelését, hogy amikor Jézus éppen bort csinál, akkor kifejez és megjelenít egyfajta örömpárti és életigenlő hozzáállást (a bor sokszor az öröm szimbóluma) - ellentétben az őt megelőző, minden bizonnyal szigorúbb Keresztelő János-féle vonallal, amelyről inkább a lemondás juthat eszünkbe.

Mindez talán rossz hír azoknak, akik félnek az élet normális élvezetétől, és egyfajta állandó bűntudatban, esetleg aszkézisben számlálják hitéletük napjait. A borivás, az öröm, és úgy általában az élet élvezete azonban markáns sajátossága a zsidó kultúrának, így a Bibliának is. És egyébként, ha már bornál tartunk: nemcsak hinni, de inni is jó! :-)

Tovább

Magyarországok keresztényei

Egyszerre két Magyarországon élünk mi együtt, magyar emberek. Van egy baloldali és egy jobboldali Magyarország, más értékekkel, más célokkal, más múlt- és jövőképpel. A két Magyarországban azonban van egy közös pont: a "másik" Magyarország kimerítő gyűlölete. Ehhez csatlakozunk mi keresztények.

Mindkét Magyarország polgárai jól tudják az igazságot, tudniillik, hogy "azok odaát" a másik Magyarországon nem normálisak. Lopnak, csalnak és hazudnak, nem úgy, mint minálunk, ahol magasan szárnyalnak az erkölcsök és a hangadó teoretikusaink csak a javunkat akarják. A mi Magyarországunk világos társadalmi jövőképpel rendelkezik, amely élhetőbb világot tesz lehetővé - míg a másik Magyarországon eleve az egész társadalom rothasztását tűzték ki célul. Mi építeni, ők rombolni akarnak. Mi odaadjuk az utolsó fillért is a szegények felzárkóztatásáért, ők csak vég nélkül tömik a zsebeiket. A mi társadalmi, politikai, gazdasági céljaink az előrelépést szolgálják, az övék a múltba száműzne bennünket.

Hogy nekünk van igazunk, és "odaát" azok teljes tévedésben vannak, teljesen egyértelmű, hiszen a saját sajtótermékeink ezt naponta százszor megmondják  nekünk. Ezekből az is kiderül, hogy a számok és eredmények mindig bennünket igazolnak, illetve lerántják a leplet a másik oldalról. No persze a másik Magyarország hírforrásait is figyelhetnénk - de nem érdemes, hiszen tudjuk, hogy azok eleve csak hazudnak: nem is lehet másként, hiszen "azoknak" a kezében vannak, azok írják, készítik, szerkesztik - mégpedig agymosás céljából. Agymosott újsgírók, szerkesztők szólnak agymosott olvasókhoz és nézőkhöz. Nem csoda, ha olyanok, amilyenek. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy időnként beszólunk nekik és névtelenül kommentálva-kifakadva odapörköljük az igazságot, ahogy erőnkből telik - persze tudjuk, úgy se fogják megérteni.

Ezekben a Magyarországokban élünk mi keresztények is. A helyzet a kezünkre játszik: könnyen megy nekünk, hogy két Magyarországhoz alkalmazkodjunk, hiszen egyházként kétezer év alatt bőséges tapasztalatot szereztünk arról, milyen megosztottságban élni. Kiforrott és alapos érvelési rendszerünk van arról, miért ne fogjunk össze a hozzánk képest másként gondolkodókkal, és hogyan utáljuk őket, mutassunk rá teológiai látásmódjuk tarthatatlanságára, így aztán nem lehet ezt nehéz a két Magyarország kontextusára sem vetíteni.

A keresztények két Magyarországa annyiban más, mint a nem hívőké, hogy ők ebbe az egészbe Istent is belevonják. Mindkét Magyarország keresztényei meg vannak győződve arról, hogy a dolgok Isten akarata szerint, vagy éppen eredeti tervével szemben történnek úgy, ahogyan - mindkét Magyarországon. Hogy a kettő közül melyik az igaz, azt roppant egyszerű eldönteni, hiszen evidencia, hogy Isten a "mi Magyarországunk" táborához tartozik - míg a másik oldalt természetesen a Sátán vezérli. Ha imádkozunk is, azt legalább nem kell kérni, hogy Isten bennünket korrigáljon (hiszen Ő eleve a mi oldalunkon áll), sokkal inkább azt, hogy bocsásson meg a másik Magyarországon lévők sötétben botorkálásáért, és ami ennél sokkal fontosabb: legyen meg az Ő akarata velük kapcsolatban! Azaz: intézkedjen végre, hogy azok ott, eltakarodjanak a fenébe.

A két Magyarországon élni hívőként csak azért lehet nehéz, mert néha a Szentírás is szembe jön velünk és megpróbál arra figyelmeztetni bennünket, hogy nekünk szeretni kellene egymást: erről ismerné meg mindkét Magyarország minden magyar polgára, hogy mi keresztények vagyunk. Naiv gondolat persze, de még az is lehet, hogy ha túlzott sikereket érnénk el a kölcsönös tiszteletben és szeretetben, az emberek észrevennének, hogy valójában csak egyetlen egy Magyarország van. Hogy balra és jobbra is emberek élnek, érzékeny, istenképű, jobb vagy rosszabb erkölcsű népek, akik valójában ugyanazokkal az életnehézségekkel küzdenek és ugyanannyiért tankolják meg a kocsit, ugyanúgy kenyeret vesznek a boltban és hasonló betegségekkel harcolnak, mint a másik Magyarországon élő magyar emberek. Ehhez persze le kellene porolnunk Jézus elcsépeltnek tűnő felszólítását egymás szeretetéről, amit annyit hallottunk már, hogy a könyökünkön jön ki, mindkettőn egyszerre, ámbár a közelébe sem vagyunk annak, hogy meg is valósítsuk.

A szeretet, hát persze... Ugyan, ne hülyéskedjünk már, minek szedünk elő ilyen közhelyeket? A szeretet maradjon meg a költőknek és a szépségkirálynő-választások szónokainak, meg hát a helyzet az, ha már mégis erről kell beszélni, hogy egyébként mi szeretjük őket ott a másik oldalon, nem is velünk van a gond, hanem már megint azokkal, mert ők vannak tele gyűlölettel, hatalomvággyal, kapzsisággal, és ők nem szeretnek vissza bennünket. És ezt valószínű Jézus is pontosan látja, tudja kinek áll a zászló, úgyhogy olvasgassák csak azok a másik Magyarországon élő keresztények a Hegyi Beszéd megfelelő passzusait, mert igazán rájuk fér, hogy szeretni tudjanak! Téma lezárva.

Így aztán élünk tovább két Magyarországon, megosztottan és kettévágva, ahogy ebben csendben megállapodtunk egymás között. És miközben szórjuk a kritikát, szidalmat, elégedetlenséget a másik Magyarországon élőkre, jó keresztényként imádkozunk tovább, hogy Isten ugyan végre tegyen már valamit az egység érdekében.

Tovább