Nem annyira vidám vasárnap

Pajor Tamás elment a Partizánba, hogy Gulyás Marcival beszélgessen saját életéről, saját élményeiről, saját nézeteiről - amit aztán kenyéradó gazdája, a Hit Gyülekezete úgy értelmezett, hogy Tamás lemondott "részidőben végzett szolgálatáról". Habár nonszensz, ami történt, és a magam részéről nagyon kedvelem Tamás munkásságát, ez az egész messze nem csak róla szól...

Akik szeretik, többségükben most sajnálják Pajor Tamást, és a "gyülekezeti rendszer" áldozatának látják. Sokan azt is tudni vélik, mit hogyan kellett volna tennie, mikor kellett volna hova lépnie, vagy most mit lenne szerencsés mondania ebben a helyzetben. Divat lett ma "jobban tudni" és más életét élni, kóbor ebeket fülön csípni és perpatvarokban bíráskodni. Én megkímélném Tamást és az olvasóimat is attól, hogy magamra vegyem a Jóisten kabátját és elkezdjem kinyilatkoztatni az ilyesféle igazságokat. Azt viszont nem tudom teljesen magamban tartani, ami az egész Partizán-interjú mögött felsejlik, és aminek a látványában van valami elborzasztó. Főleg azért nem, mert az egész a köznyilvánosság elé került, így tehát van olyan dimenziója, ami párbeszéddé tehető.

A Hit Gyülekezete úgy funkcionál a magyarországi (illiberális) demokrácia univerzumában, mint egy önálló kis naprendszer, amelynek Napját úgy hívják, hogy Németh Sándor. Körülötte keringenek kisebb lakatlan bolygók, és néha áthúz a rendszeren egy-egy üstökös - többnyire híres emberek, akik ideig-óráig felmutathatók a gyülekezetben, aztán továbbrepülve eltűnnek a sötétben. Pajor Tamás bolygója azonban mintha úgy kezdene viselkedni, mint amit a hetvenes évek kultikus tévésorozatában, az Alfa Holdbázisban láthattunk: valami kirobbantotta a keringési pályájáról és most repül a saját útvonalán. Na, ez már valami, egy égi tünemény, amit ritkán látunk!

Gulyás Marci bolygója egy másik naprendszerben van, vagyis nincs a gyülekezet gravitációs terében. Ez azt jelenti, hogy Marci gátlások nélkül fel mer tenni olyan kérdéseket, melyektől egy gyülekezeti tag rögvest elmenekülne. A Partizán műsorában viszont szép sorban előkerülnek. Szinte panelszerűen sorjáznak a Hit Gyülekezete "viselt dolgai", mint az extrém karizmatikus jelenségek, az átkozódó imakommandók vagy éppen a politikai pálfordulás. És Tamás a tőle várható intelligenciával és eleganciával válaszol is rájuk. Nem akar rosszat mondani, miközben hazudni sem akar. Néha úgy érzem, belül azért feszeng. Tudja, hogy mi van, de azt ami van, egy az egyben mégsem teheti ki a placcra. A szóvicckirály keresi a szavakat, de azért megtalálja őket, ahogy azt kell. Érződik rajta, hogy szereti a gyülekezetét, de az igazságot is, és végig őszinte ember akar maradni, miközben Gulyás Marci valószínűleg észleli ezt a látens feszültséget, és tovább csavargatja alanyát kérdésekkel. 

És hát tegyük a szívünkre a kezünket, nem ettől jó egy műsor? Nem ezért figyelünk oda? De igen, pontosan ezt szeretjük nézőként. Az így feltöltött légkör az, ami vonz bennünket egy ilyen típusú műsorban. Tudjuk azt jól, hogy amikor ez a helyzet előáll, kibuknak olyan gondolatok, kimondásra kerülnek olyan igazságok és vélemények, melyek másként nem jönnének a felszínre. Az értékek nyomás alatt születnek, a nyomást gyakorolni a műsorvezetőnek kell, kezelni pedig az alanynak. Egyszóval, mindkét fél tette a dolgát és ebből egy értékes és sokatmondó diskurzus kerekedett ki. 

Mint kiderült, ez a minőség méltatlan a Hit Gyülekezetéhez: a nyilvános válaszközleményük stílusából világos, hogy a gyülekezet képtelen elviselni még a vattába csomagolt, finom és elegáns kritikát is, az egyéni vélemény pedig különösen nyűgös a számukra. Vagyis másként fogalmazva, a Hit Gyülekezete láthatóan nem olyan, mint Pajor Tamás, aki a Hit Gyülekezete tagja. Az a minőség és elegancia, ami Tamásban megvan, az a finom de őszinte kommunikációs képesség, ami a beszédét áthatja, láthatóan nincs meg a saját közegében. Nem mindennapi pillanat ez: egy gyülekezet és annak egyik emblematikus karaktere inkompatibilisek egymással! 

Édes Istenem, pedig mennyire korrekt lett volna, ha Némethország lakói egyszerűen nem mondanak semmit! A nem-nyilatkozás üzenetté válik ilyenkor, ami valami ehhez hasonlót kommunikál: "lássátok emberek, tőlünk aztán el lehet menni büntetlenül a Partizánba és ott lehet őszintén beszélni a gyülekezetünkről, mert minket ez nem zavar. A mi gyülekezeti kultúránkba ez is belefér". Ezt a lehetőséget puskázta el a Hit Gyülekezete azzal, hogy csaknem rögvest kiadott egy barátságtalan nyilatkozatot, ami ráadásul egy sajnálkozásba csomagolt abszurditásra épít, azt állítva, Pajor Tamás felmondott Gulyás Marcinál, de egyébként "szívesen látják" az istentiszteleteken. (Tényleg logikusnak tűnik szíveslátásról beszélni egy olyan közösség esetében, ahol átkozódva imádkoznak emberek ellen és a központi logika mentén rúgnak ki valakit az állásából, mert elment valahova nyilatkozni...)

A lényeg azonban mégis az, ami már nem a nyilvánosság előtt történik, hanem ami Tamásban. Ehhez nincs közöm. Lehet, hogy ő tényleg egy Alfa Holdbázis, ami elszakadt a naprendszertől, de lehet hogy csak változott a röppályája és kissé messzebb kering a Naptól. Azt hiszem ez nem rám tartozik, de annyit tudok, hogy én kedvelem Tamást, azt is amit csinál, követem, figyelem, hallgatom. És bármerre repül, a magam részéről szurkolok neki, hogy jó pályán haladjon.

(By the way, Pajor Tamás nálam is járt, vagyis a személyes podcastomban: ha tömören összegezhetem, kifejezetten jó emlékeim vannak a beszélgetésünkről, a spontán előtörő rímképletekről, a választékosságról, a kellő adagban injektált szóviccekről. Utólag is köszönöm!)

Tovább

Nagy agyak hangja: jegyzet Dawkins és Peterson vitájához

Magyarországról talán nem látszott, de a közelmúltban lezajlott egy érdekes beszélgetés két ismert mai teoretikus, azaz az ateista Richard Dawkins és a talán legjobban idealista jelzővel illethető Jordan Peterson között. Két nagyon ismert, nagy kaliberű személyiségről van szó, akik vitája bár kissé csalódást okozó volt számomra, viszont azt jól megmutatta, hogy nem pusztán "két nagy koponya" találkozott egymással, hanem kétféle szemlélete is a valóságnak. Egyikkel sem tudtam igazán azonosulni - még ha Peterson egy lépéssel közelebb is áll hozzám.

Pedig szeretem az ilyesmit. Amikor két művelt és intelligens ember leül egymással szemben és egy normális hangvételű, de azért szenvedélyes disputában elmondják miről mit gondolnak. Nem az a tétje az ilyen beszélgetésnek, hogy végre "kiderüljön az Igazság", esetleg megtudjuk "ki nyeri a vitát", hogy a résztvevők közül "ki a hülye" és "ki az okos". Aki erre számít, eltéveszti a házszámot.  Ennél fontosabb az, hogy kiderüljön, többféleképpen közelíthetünk a valósághoz, mert vannak multidimenzionális igazságok, és létezhet valami értékelhető a tőlünk teljesen eltérő ember véleményében, amit lehetséges respektálni. Hogy bár ugyanabban a világban élünk, mégis eltérő módokon ragadhatjuk meg saját létünk súlyát és értelmét. De a legjobban talán akkor csináljuk, ha nem csak egyféle szemszögből közelítünk, beleragadva valamiféle monokultúrába, ahonnan érkeztünk, hanem integrálni kívánjuk a különféle látásmódokat. Ez az, ami talán nem annyira sikerült. 

Nos tehát, leült egymással szemben ez a két megmondóember, hogy a hit és a valóság értelmezéséről beszélgessenek, összerakják a metafizikájukat és felszínre hozzák azt is, miben nem értenek egyet. Nem állítom, hogy semmi nem jött ki ebből az eszmecseréből, hiszen elhangzottak remek meglátások, mindkét résztvevő, sőt még a moderátor is hozzá tudott tenni az egész tartalmához, de szerintem több is kikerekedhetett volna belőle, mint ami végül lett belőle.

Peterson túl sokat beszélt. Az idő nagy része az ő bonyolult és többször is túlbonyolított eszmefuttatásainak kibontogatásával telt. Sokszor belefojtotta a szót Dawkinsba, ami meglehetősen illetlen és váratlan magatartás olyasvalakitől, aki azzal is keresi a kenyerét, hogy klinikai pszichológusként emberekkel foglalkozik. A legrosszabb azonban, hogy amikor Dawkins kerek perec feltesz neki tiszta és világos kérdéseket ("Hisz Ön a feltámadásban? És a szűztől való születésben?"), akkor Peterson elkezd angolnaként tekeregni: minden erejével kitér a konkrét válaszadás elől. Aligha hiszem, hogy ne fogná fel az egyszerű kérdések tartalmát. Az ember inkább azt érzi, hogy kínos lenne igent mondania, de ha nemet mond, abból pedig más fajta kínos kérdések adódhatnak. Így aztán bölcselkedésbe menekül és úgy tűnik, harapófogóval is alig lehet valamiféle konkrét, megragadható, értelmezhető feleletet kapni tőle. Nem bántásként, de ez egy olyan embertípus, akivel kapcsolatban tíz perc után úgy érzem, mintha már napok óta hallgatnám - vagyis szörnyen fárasztó tud lenni.

Dawkins legalább ebben szöges ellentéte Petersonnak, de ettől nem lesz kevésbé rossz hallgatni. Az egyik legdöbbenetesebb állítása valami olyasmi volt, hogy őt nem érdeklik a szimbólumok és a mítoszok, nem hozzák lázba, nem foglalkozik velük - hanem szinte monomániásan ismétli, hogy "csak a tények" izgatják. Még oda is szúrja kissé gúnyosan Petersonnak, hogy vitapartnere láthatólag "meg van részegülve a szimbólumoktól". Bevallom őszintén, itt egy kicsit leesett az állkapcsom, hiszen Dawkins egész "filozófiai" életműve a kereszténység kritizálásáról szólt, valamint a vallások ekézéséről: de vajon hogyan lehet ebben hiteles valaki úgy, hogy láthatóan hidegen hagyják a szimbólumok és a mítoszok?  Hogy a jelek szerint nem is tesz igazán kísérletet a velük való foglalkozásra. Ez nonszensz: egyetlen vallási rendszert sem lehet megérteni a szimbólumok és mítoszok alapos ismerete, azok hatásmechanizmusainak, funkcióinak tisztázása nélkül! A legrosszabb azonban, hogy míg Peterson érezhetően tényleg túlságosan elveszik a mítoszok és szimbólumok világában, addig Dawkins annyira földhözragadt, hogy képtelen felfogni amit Peterson néhol nagyon is jogosan mond neki. Például amikor Dawkins erőlteti Kain személyének történeti létezését ("honnan tudjuk, hogy élt egy Kain nevű ember?"), Peterson értetlensége nagyon is indokolt: a bibliai történet jelentése nem akar ilyesmire választ adni, ő pedig (pszichológusként) a történetben archetipikus mondanivalót fedez fel, ami valószínűleg egyébként is a (teológiai) tanulságok miatt került lejegyzésre.

Valóságból csak egy van, de ezt az egy valóságot nemcsak egyféleképpen tudjuk megközelíteni. Ami Peterson gondolatmenetei egyikéből viszont szépen kirajzolódott, hogy a tény vagy igazság fogalmaihoz tartozó dolgokat nem lehet pusztán steril természettudományos metodikával kezelni. És a Dawkins által lenézett mítoszok, valamint szimbólumok pontosan erre valók: az igazságok elvontabb és többszempontú megközelítéséhez, hiszen maga a szimbólum is hordoz egy látens (felszín alatti) és egy manifeszt (konkrét) jelentést. Lesöpörhetjük ezt az asztalról, de akkor a valóság sokkal szegényebb, kreativitás és színek nélküli, unalmas verziójához jutunk - amiről Alister McGrath az ateizmus kapcsán írt valami olyasmit, hogy az egész "bántóan üres". Pontosan így van: a mítosztalan világ kong, akár az üres hordó.

A beszélgetést itt tudod megnézni.

Tovább

Belső ellenségünk

Ez történt tehát: Donald Trump lett az Amerikai Egyesült Államok régi-új elnöke. Őszintén, nem hozott lázba ez az egész, nem tölt el sem örömmel, sem bánattal. Bevallom, csak fél szemmel figyeltem az amerikai eseményeket. Persze azt is tudtam, a végeredmény függvényében kiktől milyen reakciókra számíthatok - és amit sejtettem, hiánytalanul és tökéletesen beigazolódott. Mindez azonban rossz tünete annak, hogy nem tudjuk ki a valódi ellenség, ki ellen érdemes igazán hadat viselni és kik azok, akiket hátrébb lehetne sorolni.

Az a helyzet, hogy a társadalmi-politikai polarizáció túlságosan kiszámíthatóvá tette a nyugati világban zajló közbeszédet. Az a dualista látásmód, ami a baloldal-jobboldal, illetve demokrata-republikánus leosztást vastagon keretezi, egy idő után fárasztóvá tesz mindent, és még az érdekesebb kérdések lelkét is teljesen kiöli. Hiszen a képlet világos. Ha te demokrata vagy és republikánus nyer, akkor azt fogod mondani, hogy itt van a világvége, a maradiság tort ül, a következő években visszahull minden a sötét középkorba, lábbal tiporják majd az emberi jogokat és betiltanak mindent, ami az életnek élvezetet adhatna. Ha te republikánus vagy és egy demokrata kerül a bársonyszékbe, akkor valószínűleg úgy érzed majd, hogy a "mocskos libsik" átvették a hatalmat, ránk szabadítják a meleg hordákat, elnyomják a vallásokat, megtaposnak mindent, ami nemzeti és pokolba hajtják a világot. És persze ott van a legjobb forgatókönyv: amikor az az oldal diadalmaskodik, ahol te is vagy - mert ekkor még az is előfordulhat, hogy a béke országának eljövetelét prognosztizálod és megkönnyebbülten felsóhajtasz, hogy van azért még jóság és igazság ebben a gonosz világban, a dolgok innentől biztosan jobb irányba mennek majd.

Ami engem őszintén meglep, hogy az emberek még nem fáradtak bele az ilyesféle dualizmusba, a világ jókra és gonoszokra osztásába, a sötét és a világos oldal kontrasztos szétválasztásába. És még egy dologba, amire pedig nagyon hajlamosak vagyunk: hogy az ellenséget mindig kívül keressük.

Az elmúlt hetekben sokat tanulmányoztam azt a történetet, amikor Izrael népe megütközik a sivatagban az amálekitákkal (2Móz 17, 8-13). Rengeteg tanulság van a sztoriban, valószínűleg azért is, mert ez volt az első alkalom, hogy Izraelnek egyáltalán harcolnia kellett. Egészen eddig Isten maga küzdött értük, szabadította ki őket Egyiptomból, engedte rá az egyiptomiakra a tíz csapást vagy éppen a Vörös-tenger zúduló hullámait. A kiszabadított rabszolgák életében azonban eljött az az idő, amikor meg kellett  tanulniuk küzdeni az ellenségükkel. Mégpedig olyasvalakikkel, akik az útjukban álltak az "üdvösségüket", vagyis a kánaáni megérkezést illetően: és ezek voltak a félnomád beduin amálekiták.

Nos, sok bibliamagyarázó úgy értelmezi ezt az egészet, hogy az egyiptomi kiszabadítás aktusa hasonlít ahhoz, mint amikor az ember kiszabadul a bűnös életéből, vagyis röviden és egyszerűen: megtér. Az interpretációk szerint az ószövetségi exodus-narratíva tehát az újszövetségi megváltástörténet előképe. Természetesen ahogy a zsidók sem tudták magukat kiszabadítani Egyiptomból (Istennek kellett közbelépnie), úgy az ember sem tudja magát megváltani (ezt Jézusnak kellett megtennie). A kiszabadulás-megváltás után azonban eljön majd az idő, amikor a keresztény ember harcolni fog. És amikor ez megtörténik, nem mindegy kiben ismeri fel az ellenségét. 

Nos, szó ami szó, Magyarországon bőségesen el vagyunk kényeztetve, ami az ellenségeket illeti. A legtöbb esetben azonban ízlés dolga, hogy ki kit tekint ellenségnek. Valakinek Trump az, valakinek Harris. Valakinek Mohamed és az iszlám. Valakinek Darwin és az evolúció. Valakinek Orbán Viktor és a Fidesz, valakinek meg Magyar Péter és a Tisza Párt. Valakinek a "libsik" és az LMBTQ, másoknak a "konzervek" és a hagyományos értékek. Az én kérdésem viszont az, hogy amikor keresztények a fenti listából a korábban már ismertetett dualista befolyás alatt kiválasztják a csépelendő gonoszt, vajon tényleg a megfelelő irányban harcolnak?

Attól tartok, a mi amálekjeink sokkal rágósabb falatok, mint a közéletben egymást utáló és megvető politikusok, vagy ideológiai formációk, amelyek hatását persze nem kívánom lebecsülni sem - magam is többször foglalkoztam velük itt a blogban. Ezek az "ellenségek" tálcán kínálják magukat, hiszen könnyen beazonosíthatók, észlelhetők, célkeresztbe tehetők. Ám a szekuláris kultúra minden kihívása ellenére sem gondolom, hogy a korjelenségekben kellene keresni Amáleket, és így nem is a politikai közbeszéd porondján. A helyzet rosszabb. Sajnos egy sokkal ádázabb ellenfélről van szó, ami próbál minket akadályozni a földi vándorlásunkban, nehogy elérjünk az üdvösségig. Ez az ellenség pedig nem kívül, hanem belül található és az Újszövetség óembernek nevezi. Na, nekünk elsősorban vele van dolgunk, vele kell kézitusába bocsátkoznunk, vele kell elbánnunk, még akkor is, ha teljesen megszabadulni ebben a valóságban sosem fogunk tőle. Tartok azonban attól, ha az energiáink mindig a külső ellenségek beazonosításába és levadászásába csatornázódnak, nem sok figyelmünk és erőnk marad a belső ellenséggel való küzdelemre. Minél inkább arra optimalizáljuk a harci stratégiánkat, hogy a külső ellenségekkel csatázzunk, annál több területet veszítünk a belső ellenséggel való küzdelemben. És tudjuk jól, ez csak Amáleknek kedvez...

Tovább

Jelentem: megjelentem!

Nem minden nap fordul elő velem, hogy egy könyvem megjelenik a könyvpiacon - de ez az esztendő még ezt a mérföldkövet is elhozta az életemben. Tehát magyarul és egyszerűen: kapható első könyvem, amit a doktori disszertációm alapján írtam. Kétszázhúsz oldal gondolatébresztés egy szerintem amúgy is gondolatébresztő témában...

Ha puszta reklámot akarnék csinálni magamnak - és talán nem lesz meglepő, hogy persze azt is akarok -, akkor elegendő lenne most beszúrni ide egy linket, aztán hozzátoldani egyetlen mondatot: "rendeld meg innen". Persze örülök, ha valaki tényleg úgy dönt, hogy beszerzi a könyvemet, ami a blogomban többször is tárgyalt fowleri hitfejlődés elméletről, az opponens teóriákról, valamint az elmélet gyakorlatba ültethetőségéről szól. A disszertációhoz képest egyébként javított és némileg bővített verzióban. Magát a kötetet pár hete mutattuk be témavezető professzoraim színpadi segítségével együtt  - egy véleményem szerint remek hangulatú beszélgetés keretében. 

Azonban minden önreklámnál fontosabb és számomra személyesebb maga a téma, amiről az egész kötet szól. Egy könyvet be lehet és be is kell fejezni, de egy ilyen kérdés talán soha nem lezárható. Nemcsak azért, mert az ember hite az élete utolsó pillanatáig folyamatos mozgásban van, mindig változik, formálódik, új felismerésekkel gyarapodik vagy régebbiek újraértékelésével alakul át - hanem azért is, mert bőven vannak még olyan irányok, melyek felé Fowler felismerései alapján el lehet indulni.

Csak gondolatkísérletként vetem itt fel azt, amin néhanapján töprengeni szoktam. A könyv utolsó - szerintem egyébként legizgalmasabb - fejezetében a gyakorlati teológia keretei között vizsgálom milyen szerepe lehet a hitfejlődés elméletének egy keresztény gyülekezetben. Például hogyan prédikáljon egy igehirdető, ha szeretné tekintetbe venni, hogy a hallgatói más és más "fejlődési szinten" vannak a hitükben? Hogyan lelkigondozzon egy lelkipásztor, ha ügyelni kíván a hozzá segítségért forduló ember "hitszintjére"? Vagy mitől lesz egy missziós területen tevékenykedő tanú, aki éppen a hitéről beszél másoknak, hiteles? Ehhez melyik "hitszinten" érdemes tartózkodnia?

Jól bemutatok mindenkinek, tőlem jobbra témevezetőim: dr. Németh Dávid és dr. Siba Balázs

Összefoglalva a fenti kérdéseket, felmerült bennem a fejlesztő gyülekezet puszta elképzelése. Itt persze most valamiféle precíz, definíciószerű meghatározást kellene adnom arról, mit értek pontosan a kifejezés alatt. Mivel egy kósza ötletről van szó, nagyon szabatos meghatározásra most (még) nem vállalkoznék. De a fejlesztő gyülekezet talán leginkább egy olyan keresztény közösség, ahol nemcsak konzerválni akarják az emberek hitét, megtartani azt, ami megvan, hanem a meglévő szintre építve tudatosan ösztönözni kívánják a hívőket a továbblépésre - például a fowleri skálán. Ezt persze le kellene bontani konkrétumokra is, mert csak ennyit mondani pusztán egy szép gondolat és nem több. Csupán egyetlen területet kiragadva: egy fejlesztő gyülekezetben a lelkigondozás nemcsak akkor történik, amikor valami "lelki probléma" felüti a fejét, hanem akkor is állandóan zajlik, ha éppen minden rendben megy az egyén életében. Ilyen kontextusban a lelkigondozó nem problémamegoldáshoz segítő ember lesz, hanem a növekedési lehetőségek és potencialitások keresésében és feltárásban nyújthat kezet.

Ezen a ponton inkább megállok, és áruba bocsájtom a fejlesztő gyülekezet ötletét: szabad a vásár, bárki hozzászólhat! És persze ameddig gondolkodtok, akár meg is rendelhetitek a könyvemet a L'Harmattan kiadó oldaláról: kattintsatok ide!

Tovább

Az óvatosság tipológiája

Az előző bejegyzésben beszéltem egy általam kitalált fogalomról, amit az óvatosság teológiájának neveztem el. Ennek alapvető lényege az a megfigyelés, hogy érzékeny kérdésekhez a Biblia láthatóan az "inkább legyünk óvatosak" elvével közelít - azaz a biztonság kedvéért talán túl nagy szigorúsággal von meg bizonyos határokat. Az óvatosság teológiája persze nemcsak a szexualitásban, hanem más területeken is érvényesnek tűnik.

Nem értek a polgári repüléshez, de egy hozzáértő barátom - aki nem mellesleg pilóta - elárulta nekem, hogy a korszerű repülőgépek vezérlő rendszereit nagyjából négyszeresen túlbiztosítják a mindenféle katasztrófákkal szemben. Persze így is előfordul, hogy egy repülőgép lezuhan: nincs tökéletes elkerülő megoldás a világ összes problémájára. Ám nagyon valószínű, ha csak háromszoros lenne a túlbiztosítás, az is elegendő volna a repülésbiztonság szempontjából. A túlzottnak tetsző óvatoskodás mindenesetre jól kifejezi azt a szándékot, hogy egy repülőút maradjon meg egy unalmas eseménynek, ahol minden rutinszerűen történik és nem igényel különösebb beavatkozást.

Az általam csak óvatosság teológiájának elnevezett koncepció valami hasonló szándékot sejtet számomra a Biblia erkölcsi hozzáállása és teológiai szemléletmódja kapcsán. Adott egy kérdés, ami elég összetett és emellett érzékeny is ahhoz, hogy "körülpárnázottan" kezelje a Biblia - mint amilyen az előző bejegyzésekben a szexualitás. Nekem úgy tűnik, mintha "négymezős" megközelítést látnánk az ilyenekkel kapcsolatban. Ezt megpróbálom most egy hevenyészett ábrán szemléltetni:

Hogyan értelmezem ezeket a mezőket a fent említett "érzékeny kérdések" tekintetében?

Kezdem a legszigorúbbal, vagyis a piros színű mezővel. Nyilvánvaló, hogy a Szentírás és az abból levezetett hit számos tiltó jellegű dolgot tartalmaz. A házasságot és szexualitást érintő tiltás lehet például a "Ne paráználkodj!", vagy pontosabb fordítás szerint a "Ne törj házasságot!". Az életvédelemmel kapcsolatos egyik legalapvetőbb tiltás nyilván a "Ne ölj!" parancsolat. Ezek a parancsok világosan tilalom alá helyeznek valamit, ami egy terület épségét és a normális, közös, társadalmi boldogulásunkat egyébként veszélyeztetné. Nem kell hosszasan magyarázni, ha a házasságtörés vagy a másik ember legyilkolása társadalmi léptékű mintázattá válik, az tönkreteszi az együttélésünket.

A szürke színű mező már a lehetőségekről szól, azaz olyan dolgokról, melyeket érdemes vagy legalábbis meg lehet tenni egy adott dolog helyes működtetése érdekében. A házasság esetében ilyen lehetőség, sőt kötelesség szeretni a házastársat, gondoskodni róla, megvédeni, hűségesnek lenni hozzá.  Az embertársaink felé helyes gyakorlatnak tűnik szeretettel fordulni ("szeresd felebarátodat... ellenségedet!"). Aligha akad értelmes ember - mégpedig hittől függetlenül -, aki ezek értékét elvitatná. 

A sárga mezőt én most "anomáliának" neveztem el, vagyis olyan ritka kivételeknek, melyek előfordulnak az adott témakörben - de nem lehetnek önmagukban irányadók. A házasság témakörében például ilyen Hóseás próféta esete, aki egy prostituáltat vett feleségül - az pedig számtalanszor megcsalta. Ez persze érdekes kérdéseket vethet fel. Talán rosszul házasodott a próféta? Annyi esze volt, hogy egy parázna nőt vett magához? A könyvből gyorsan kiderül, hogy ezt a furcsa dolgot Isten kérte tőle - ami viszont további kérdésekhez vezet. Isten azt akarja, hogy valaki eleve rosszul házasodjon? Hogyan kérhet olyasmit az ő szent prófétájától, ami finoman szólva sem felel meg Izrael erkölcsi elveinek? Nos, hosszú lenne itt és most belemenni az okokba, mindazonáltal Hóseás prófétai küldetéséhez tartozott, hogy a rossz házassága maga üzenet legyen a kortársai számára arról, mennyire szereti Isten a hozzá hűtlen Izraelt. Aligha van azonban olyan keresztény, akinek az lenne a benyomása, hogy Isten tipikusan ehhez hasonló házasságok megkötésében érdekelt. Ugyanilyen kivételes eset a korábban már említett Ezsdrás-befejezés, ahol a férjeknek el kellett küldeniük az idegen feleségeiket. Ezek a bibliai sztorik emberi szemszögből anomáliák, különcségek, melyek összeférhetetlennek tűnnek az első két mező erkölcsiségével. Ám vegyük észre, hogy mind Hóseásnál, mind Ezsdrásnál maga Isten rendelkezett a szokatlan megoldásokról. Tehát talán kimondható, hogy az anomália-típusú esetek akkor elfogadhatók, ha különleges isteni kinyilatkozás társítható hozzájuk! Annyit viszont mutatnak, hogy legalábbis különleges helyzetekben előfordulhatnak hasonlók.

Végül az utolsó, kék színű mező tőlem most a "Hiány" feliratot kapta. Ide olyan dolgok kerülhetnek, melyekről nincs explicit bibliai iránymutatás, viszont a mindennapi életgyakorlat sodrában mégis előkerülnek. Erre rengeteg példa van az érzékeny kérdések területén, beleértve a házassággal, az általános erkölcsökkel, életvédelemmel, joggal és igazsággal kapcsolatos kérdéseket. A nagy dilemma természetesen az, vajon ha egy életkérdés a kék színű mezőbe esik, egy keresztény ember milyen úton induljon el a megoldás felé? Tipikus példa lehet erre a válás kérdése: a Szentírás leginkább két esetben beszél róla úgy, hogy elfogadható. Gyorsan és röviden: ha valaki megcsalja a párját, vagy akkor ha az egyik házastárs nem hívő, és válni kíván - ebben az esetben a hívő is fogadja el ezt az opciót. De nincs szó például válóokként arról, amit házasságon belüli erőszaknak nevezhetnénk. Mit csináljon az a feleség, aki rendszeresen kénytelen elszenvedni a férje brutális erőszakoskodását - például heti háromszor megveri részeg dühében?

Az óvatosság teológiája nem mondhatja ki explicit, hogy "azonnal váljon el!" - és nem azért, mert szívtelen, hanem mert maga a Szentírás nem tartalmaz expilicit rendelkezést erre az esetre. Egyértelmű, hogy az ilyesmi az utolsó, kék színű mezőbe tartozó kérdés. Ugyanakkor ha az életvédelem oldaláról közelítünk - ami viszont leginkább az első két mezőhöz kapcsolható -, láthatjuk azt, hogy az emberi élet megóvása kiemelt és szinte minden törvényen felül álló kérdés. Valószínűsíthető ennek alapján, hogy Isten nem kívánja a napi verést elszenvedő asszonytól, hogy egész életét egy ilyen házasság terrorja alatt szenvedje végig! Tehát bár nincs explicit tanítás a válásról, más bibliai elvek mentén viszont valószínűség létezhet. Az óvatosság teológiája viszont önmagában nem szolgálhat felhatalmazásként. A döntést mindenképpen az ilyen helyzetben lévő embernek kell meghoznia, ám a Biblia nem lehet ebben végső és perdöntő hivatkozási alap számára.

Nagyon nehéz kérdés, mihez kezdjen valaki, ha az általános bibliai elvek nem segítenek a konkrét életproblémájában - és ilyenek abszolút elő is fordulhatnak. Többet kellene talán a lelkészeknek, teológusoknak, egyházi gondolkodóknak tipródni a fenti tipológia mentén arról, hogyan találhatunk kontrasztosabb vagy kevésbé éles képeket az eligazodást tekintve - mert ha az egyház nem tud legalább megközelítő választ adni a hozzá forduló emberek napi szintű kérdéseiben, akkor vajon ki fog?

Tovább

Az óvatosság teológiája - szex és házasság (3)

Az angol nyelvben mintegy huszonkétféle kifejezést használnak a laza erkölcsű férfiak megnevezésére (mint amilyen a Playboy, a csődör, a szoknyavadász...), ám legalább kétszázat a hasonló erkölcsű nőkére (lotyó, szuka, könnyű préda, ringyó...). Tanulságos ez az összevetés, hiszen a hölgyekre vonatkozó kifejezések nemcsak számosabbak, de igencsak elmarasztalók - ellenben a férfiak szexuális teljesítményét pozitív színben feltüntető választékkal. Egyszóval: a nemiség ma sokszor szól valakik potencialitásáról vagy éppen becserkészhetőségéről - és ebből számos probléma adódik.

Ma a nemiségben sokszor a teljesítőképesség és a hódítás viszi a prímet. Az a menőbb, ha valaki képes minél több szexuális kalandba bocsátkozni, hatékonyabban hódítani és tapasztalatokat gyűjteni - ezáltal állítólag érettebb és felkészültebb lesz a házasságra. Persze olyan is bőséggel akad, aki nem kíván hódítani, állandóan partnert cserélni, csak egyszerűen a házasságra sem vágyik - a tartós párkapcsolatot azon kívül szeretné megélni. Ám az az ember, aki megvárja a saját nászéjszakáját, hogy igazi élményként akkor találkozzon először szexuális értelemben a párjával, enyhébb esetben prűdnek, rosszabb esetben vallási fanatikus bolondnak lesz felcímkézve a társadalmi többség által. Ez az egyoldalúság szerintem részben abból a korábban már leírt alapelvből fakad, hogy a szexualitást sikerült öncélúvá emelni, elválasztva eredeti funkciójától. Viszont ott van a másik oldal is, a valódi prűd álláspont, ami a szeretkezést csakis a gyermeknemzés eszközének látja. Mondani sem kell persze, hogy a szex nemcsak a fajfenntartás eszköze (ahogyan a korai egyházban ezt többen erőltették), és nem is pusztán örömszerző tevékenység, hanem a keresztény tanítás szerint lelki-szellemi oldallal is rendelkezik.

Amikor a Szentírás bizonyos keretek közé próbálja tenni a szexuális életet, nem kíván senkit a szex fizikai élményeitől megfosztani, hanem a lelki-szellemi oldal biztonságossá tétele révén szeretné garantálni, hogy a fizikai élmények is a lehető legjobbak és legátélhetőbbek lehessenek. Mert ha nem ez történik, potenciális lehetőségek nyílnak a sérülésre. A tömegmédia szerintem nagyjából-egészében torz képet mutat a szexualitás kérdéséről, a pornóipar szinte egy az egyben beszippantja a férfiakat, és az általános korszellem is nagyjából kimerül abban, hogy "ha jól esik, hát csináld, senkinek semmi köze hozzá!" Én úgy látom, ma az erotika és a szex olyan területként működnek, mintha az embernek egy aknamezőn kellene keresztülvágnia. Elvileg persze elképzelhető, hogy nagyon nagy szerencsével pont úgy sétálunk át a mezőn, hogy közben egyetlen aknára sem fogunk rálépni. Az első lépés megtétele előtt viszont érdemes mégis elgondolkodni, hogy megéri-e ezzel szórakozni? Ha aknakereső módszerrel lépünk a mezőre, lehet, hogy túl lassan haladunk, fárasztóbb lesz a séta, túlzásba is visszük az óvatosságot - de talán mégis jobb így tenni, mint aknára lépni.

Nos, ha címkézni kellene a Biblia általános "aknakeresős" szemléletét a szexualitást tekintve, én azt a nevet adnám, hogy az óvatosság teológiája. Ez a hozzáállás egyébként nemcsak a szex kapcsán kerül elő, hanem teljesen más területeken és teológiai kérdésekben is, főleg amikor Jahve arra neveli Izraelt, bizonyos szokásokat ne tanuljon el a környező kultúrákból. Valószínűleg ma már túlzónak tűnik az a hozzáállás, hogy a szexualitást a házasságon belülre helyezi a Szentírás, az óvatosság teológiája túlféltő megközelítése mögött azonban jogos indokok állnak. Tény, hogy az intimitás mint olyan, az ember legbelső valóját érinti, ezért minden károkozásnak még csak az apró lehetőségét is ki kellett zárni. Az óvatosság teológiájával megfogalmazott gondolatok mögött az a szándék rejlik, hogy az ember intim szférája lehetőség szerint sértetlen maradjon és ezáltal jól tudja megélni benső önmagát. Nyilván, az óvatosság teológiája nem megoldás mindenre. A házasságon belül is lehet nagy károkat okozni (rengeteg ilyen esetről hallani), de ezzel együtt is logikusnak tűnik az az irány, hogy egy stabil és jól megépített keret nyújtsa a szexualitás önfeledtségét, mintsem a kiszámíthatatlan keretnélküliség, ahol bármi jó és rossz előfordulhat. Ezért tanít a Biblia sokat magáról a keretről, vagyis a házasságról is. Ha a házasság jól működik, akkor nem lesz benne bántalmazás, viszont lesz benne a legjobban megélhető szex és gyengédség.

Minden rigorózusnak tűnő bibliai elv mellett azonban az a bibliaolvasó ember benyomása, hogy itt is léteznek kivételek. Így például Isten kegyelmesen megkülönbözteti azt az esetet, amikor egy férfi és egy nő házasságkötésük előtt fekszenek le egymással: ekkor a megoldás természetesen a házasság megkötése (2Móz 22,15). Vagyis, ha a szövetségkötés nem történt meg, mégis a szövetséges jogokat gyakorolja a pár, akkor egyszerűen kössenek szövetséget, helyezzék a kapcsolatot a biztonságot nyújtó keretek közé. Az ilyen passzusokból is az látszik, hogy nem a szexualitást marasztalja el a Biblia, hanem a köré építendő biztonsági keret felé akarja terelni a benne résztvevőket. És persze olyan is van, amikor maga Isten bontja meg a szövetséges kereteket: gondoljunk példának Ezsdrás könyve végére, ahol el kellett bocsátani az idegen asszonyokat. Ez annak ellenére történt így, hogy a válást a Szentírás egyébként nagyon nem pártolja.

Az ilyen kivételek azonban nem írják felül az alapvető szándékot, azaz az óvatosság teológiáját. Ennek pedig úgy gondolom az a világos oka, hogy a szexuális együttlét nemcsak a testi funkciókról szól, hanem a felek lelki összetartozásáról és találkozásáról is. Ha probléma adódik, az nem feltétlenül testi-fizikai szinten üti fel a fejét, hanem lelki szinten. De milyen lelki problémák jöhetnek szóba egyáltalán? Nos, gyakorlatilag bármi és akármi, ezért egyetlen kiragadott példaként most az összehasonlítás jelenségét fogom felvetni. Egy fiatal sráctól szeretnék idézni, aki a következőt írta: "Ha lefeküdnék egy másik lánnyal, tudom, hogy két dolog megtörténne. Sohasem tudnám elfelejteni, és ezért összehasonlítanám majd a jövőben a feleségemmel." Érdekes módon több ilyen véleményt is találtam, vagyis az emberek jó része - és ez teljesen érthető - nem képes elfelejteni a legelső erotikus élményét, és sokszor szinte tudat alatt is ahhoz méri az összes későbbit. Nyilván nem kötelező ennek így lennie, mégis alapvetően szeretjük ezt csinálni. Ez tehát akár egy akna is lehet, főleg ha az aktuális partner gyengébben szerepel a megelőzőkhöz képest. Nem mindenki lép rá erre az aknára, de valljuk be őszintén, a belső lelki mechanizmusaink olyanok, hogy szívesen rávesznek bennünket mindenféle méricskélésre. A szexuális tapasztalatokat tehát egymáshoz viszonyítjuk, ami valamiféle teljesítménykényszert okozhat mind bennünk, mind a partnerünkben. Az összevetés kapcsán szeretnék még idézni egy lányt is, aki pedig ezt írta: "A nászéjszakán szűz akarok lenni, és át akarom élni a férjemmel való egyesülés minden izgalmát, sérülékenységét és kényelmetlenségét. Nagyon örülök, hogy nem kell senkivel sem összehasonlítanom majd a férjemet, és csak arra összpontosíthatok, hogy őt boldoggá tegyem."

A fent említett lehetséges problémát az ilyesféle összehasonlításról kézenfekvő úgy kizárni, ha az ember hűségesen várakozik az első és egyetlen partnerére - mondja az óvatosság teológiája. Várakozni persze rossz, főleg egy olyan társadalmi térben, ami kétféle üzenetet is tolmácsol ezügyben: (1) ne várakozz, tedd meg most és mihamarabb, (2) minél később nősülj meg vagy menj férjhez, előbb éld ki magad! Megszámolni nem tudom hányszor hallottam már azt a mondatot, hogy azért érdemes kitolni a házasság idejét, hogy "előtte még hadd élvezze az ember az életet". Személy szerint ezt tartom a Zeitgeist egyik legbunkóbb hazugságának, mert világosan következik belőle, hogy a házasság utáni szakasz már élvezhetetlen, tulajdonképpen semmi más, mint az élet igazi élvezetéről való lemondás. Huszonhét éve vagyok házas és bizton állíthatom, ebből semmi sem igaz! Persze a várakozás ettől nem lesz könnyebb. Kérdés azonban, ha valaki nem tud várakozni és nem tudja a vágyait a saját uralma alatt tartani, házasságkötés után vajon mennyire lesz képes? Ha nem tanulja meg valamiképp, hogy ő irányítsa a vágyait és ne a vágyai őt, akkor miért és hogyan működik majd ez, ha házasemberként megkíván valaki mást a férje vagy felesége helyett?

Nem akarom azt mondani, hogy az általam óvatosság teológiájának nevezett koncepció úgy jó, ahogyan van. De egy túlszexualizált nyugati miliőben, a tengernyi pornót és meztelenséget kínáló médiapiacon, a szemek világában melyben élünk, egy ilyen látásmódnak is helye van az asztalnál. Nekem nem úgy tűnik, hogy az embereket a szexualitást terén a túlzott szigor kötné gúzsba manapság.

Tovább

Jogodban áll... szexelni? - szex és házasság (2)

Az előző bejegyzésben egy gondolatkísérletet vittem végig, ami persze nem volt sem hibátlan, sem hiánytalan, mégis talán felrajzolt egy lehetséges útbejárást arról, miért érdemes a természetjogi etika alapján a házasságot a szexualitás megélésének terepévé nyilvánítani. Most egy lépéssel közelebb szeretnék menni a Bibliához.

Mint minden érzékeny kérdésben, úgy ebben is sok múlik azon, bizonyos fogalmakon mit értünk, hogyan definiáljuk őket és milyen jelentéskört biztosítunk a számukra. Ha ehhez most hozzávesszük azt a tényt is, hogy a Biblia egy teljesen más kultúrában, társadalomban, világban, egyszóval egészen más kognitív környezetben keletkezett, mint amiben most élünk, a helyzet csak bonyolultabbá válik. Az én javaslatom ezért az, ha házasságról és szexualitásról beszélgetünk, húzzunk egy demarkációs vonalat két dolog közé: hogy mit tanít a Szentírás és milyen képet mutat ezekben a kérdésekben. Mondok egy példát. A Bibliában egy férfinek gyakran úgy lett felesége, hogy a szülei hoztak neki, szereztek számára, akár el is döntötték helyette kit vegyen feleségül. Aligha kell ezt a tipikusan kulturális vonást átemelni a huszonegyedik századba és "keresztény gyakorlattá" tenni. Nonszensz még csak felvetni is, hogy egy agglegénynek apuci és anyuci "hoz egy nőt" és kötelezi, hogy aztán feleségül vegye. A házasodás pragmatikus kérdéseiről a Biblia egy olyan képet nyújt, amit senki nem követ a hívők közül sem. Más azonban az, ami a kérdés teológiai tartalmát illeti, azaz a házasság kapcsolati szemléletét, a hűség mibenlétét, a szexualitás szerepét és erkölcsiségét, vagy éppen a paráznaságról alkotott jogi-teológiai képet. Ha vannak maradandó tanítások, azok csakis ezekre épülhetnek.

A házasság a Bibliában mindenekelőtt szövetséges kapcsolat. Vagyis, a férj és a feleség szövetséget kötnek egymással, amikor összeházasodnak. Nem a papír a lényeg (ahogy manapság mondani szokás), hanem maga a szövetség, mint szellemi állapot. A szövetség természetesen jogokkal és kötelességekkel jár és a Szentírás azt tanítja, ha ezekkel valaki jól él, akkor az a házasságát is jó irányban tartja. Ezért beszél úgy a Biblia az igazán jó házasságról, hogy abban valamiképpen Isten maga is megjelenik, kiábrázolódik, valóságos lesz. Így például ha a férj jól szereti a feleségét, az olyasmihez hasonlít, ahogyan Krisztus szereti az egyházat: vagyis önmagát adja érte. A szerető és odaadóan hűséges férj Jézus szeretetét képes reprezentálni a házasságban. Valószínűleg az sem véletlen, hogy Krisztusnak az egyházához való viszonyát is többször a házasság hasonlatával érzékelteti a szöveg: ebben a metaforában az egyház a "Mennyasszony" és Krisztus a "Vőlegény".

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a házasság a Bibliában sokkal többet jelent annál, mintsem egy férfi és egy nő összeköltöznek, aláírnak bizonyos papírokat és próbálnak utána közös életet teremteni maguknak. A házasság egy megszentelt és kitüntetett kapcsolat, ami a szövetségkötés miatt felruház bizonyos jogokkal is. A Biblia szerint a szexualitás ugyancsak a szövetséges jogok közé tartozik: annak van joga gyakorolni, aki megkötötte a szövetséget. A paráznaság (porneia) kifejezés elég árulkodó ebben a tekintetben. Sokan pusztán annyit tudnak erről a szóról, hogy a házasságon kívüli szexre vonatkozik. Valójában nem ilyen egyszerű a helyzet. A paráznaságot a Biblia a tulajdon és a szövetség kérdései mentén tárgyalja és sokkal többet jelent a házasságtörésnél. 

Első körben a paráznaság inkább egy olyan tettre utal, amikor valaki szövetséges jogokat akar gyakorolni a szövetség megkötése nélkül. Ezért ír több helyen is a Biblia arról, hogy Izrael "idegen istenekkel paráználkodik" (Bír 2,17; Jer 3,9). Nagyon érdekes, hogy a  Molok-kultusz mocskos tetteit, ahol gyerekeket áldoztak fel egy bálványnak, nem gyilkosságként, hanem paráznaságként ítéli el a Biblia: "...akkor én fordítom arcomat az ellen az ember ellen s rokonsága ellen, s kiirtom népéből őt és mindazokat, akik egyetértettek vele a Molokkal való paráználkodásban."

A paráznaság első körben tehát inkább tűnik egyfajta "szellemi jogszerűtlenségnek": olyasmit akarok tenni, amire nem vagyok feljogosítva, amit egyébként nem tehetnék, mert kívül állok egy megkötött szövetségen. Izrael nem Molokkal, hanem Jahve-val kötött szövetséget, ami kötelezi bizonyos dolgokra és korlátozza más dolgok megtételében. A bálványimádás attól is paráznaság, mert egyrészt megszegi az Istennel kötött, érvényben lévő szövetséget, másrészt egy másik szövetség megkötése nélkül gyakorolja a szövetséges jogokat.

Ugyanakkor a paráznaság a tulajdonnal kapcsolatos kérdés is. Aki parázna, az ad valamit, de ezt úgy teszi, hogy közben a más tulajdonát veszi el. Tudom, mai szemmel furcsa tulajdonról beszélni férj és feleség kapcsán, de a Szentírás mégis hasonlóan fogalmaz, amikor a férj és felség testéről ezt mondja: "A feleség nem ura a maga testének, hanem a férje; hasonlóképpen a férj sem ura a maga testének, hanem a felesége." (1Kor 7,4). A házasság szövetséges kapcsolatában a férfi teste a nőé, és a nő teste a férfié: így válnak ketten eggyé, így tartoznak össze, egymás felé fordulva. A házasságtörés ezért is számít bűnnek és paráznaságnak, mert ilyenkor a férj vagy a feleség odaadja a saját testét valaki másnak, aki nincs benne a szövetségben, következésképpen nem is gyakorolhatná a szövetséggel együtt járó jogokat. Ennek persze van valamiféle haszna, szexuális izgalommal jár, a titkos szerető bizsergető érzésével, vagy azzal a benyomással, hogy valami új és a megszokotthoz képest változatos dolog történik. Nem arról van szó tehát, hogy ez egy kellemes és kielégítő élmény-e, hanem arról, mennyire jogszerű és erkölcsös a szó bibliai értelmében.

Megpróbálom rövidebben összefoglalni az eddigieket:

1. A házasság a Bibliában szakrális dolog: férfi és nő odaadó és hűséges szövetséges kapcsolata, ami még magát Istent is kiábrázolja.

2. Ha szövetséget kötünk, akkor ez jogokkal és kötelességekkel jár. A házasság egy szellemi szövetség, ami bizonyos dolgokra feljogosít.

3. Nem szabályos, ha valaki szövetséges jogokat akar gyakorolni úgy, hogy nem kötötte meg a szövetséget. A paráznaság erről szól: jogtalanságról. Az erkölcsi tartalma csak ezután értelmezhető.

4. A házasságban a szövetséges partneremé a testem: ez nem rabszolgaságot jelent, hanem szeretetből történő önátadást, hiszen a partnerem ugyanezt teszi velem is.

5. Ha a házasság szövetség és a testem úgy adom oda, hogy nem kötöttem meg a szövetséget, akkor szövetséges jogokat gyakorlok szövetségkötés nélkül.

A fenti gondolatok talán szörnyen paragrafus-ízűnek és száraznak tűnnek, igazán lélektelennek, mint amelyek nem vesznek tudomást a szexualitás és a házasság emberi dimenziójáról, hanem jogi terminus technicusokkal próbálnak beszélni a kérdésről. Természetesen szó sincsen arról, hogy a Biblia érzelemmentesen közelítene a házassághoz és a szexualitáshoz. Ugyanakkor nagyon is próbál lefektetni egy kézzelfogható keretet - éppen a szexualitás védelmében, hogy a benne részt vevők a lehető legjobban élhessék ki a vágyaikat. A következő részben viszont inkább az egész lélektani oldaláról szeretnék majd elmondani dolgokat, illetve arról a specifikus kérdésről, hogy mit mond a Szentírás az olyan esetről, amikor az egyébként összeházasodni kívánók "elsietik" a dolgokat...

Tovább