Szeretem a Mennyországot, de haragban vagyok azokkal a könyvekkel, melyek keresztény szlengnyelven fogalmazva akarják a képembe tolni, milyennek is kell látni az odafelvalókat. Todd Burpo vékonyka műve azonban mást ígér: az elmúlt évek legnagyobb könyvsikereként beharangozott soványka kötet egy kisfiú történetéről szól és a konkurens írásokhoz képest nagyon is földhözragadt.
A szituáció drámai: egy négyéves amerikai kisfiúnak műtét közben leáll a szíve, de az orvosoknak végül sikerül újraéleszteniük. Magához térve Colton Burpo csupa olyasmiről kezd mesélni, amiről nem tudhatott. Nem csak mély bibliaismeretről tesz tanúbizonyságot, de születése előtt meghalt családtagjairól mesél, akikkel állítása szerint a túlvilágon találkozott. A minimum az, hogy a főállásban garázskapuk forgalmazásával foglalkozó, szabadidős lelkipásztor apuka és a tanárnő anyuka torkában megáll az almacsutka: mi történt a gyerekkel? A vasárnapi iskolában a szokottnál is erősebb a tananyag, esetleg a kis lurkó túl nagy dózist kapott az X-Aktákból a szülői hanyagság okán, vagy még az is lehet, hogy tényleg ott járt, ahol sztenderd üzemmenetben nem lehet?
A könyv válasza egyértelmű. Colton a Mennyben volt. Ha mégsem, akkor miért kezd el olyanokat mondani, hogy odafent találkozott a "másik nővérével", noha négyéves kissrácként fogalma sem volt róla, hogy édesanyja korábban elvetélt? Honnan szedte, hogy édesapja elvonult a kórház egyik kis szobájába érte imádkozni, míg az életmentő műtét zajlott? És legfőképp az óvodás gyerekeknek szervezett vasárnapi iskolai tananyag helyett miért idéz mélyebb összefüggéseket az Újszövetségből? A kérdésekre a szerzők szerint csak túlvilági válaszok adhatók, szimpla feleletek aligha. Itt van tehát egy 180 oldalas bizonyíték a túlvilág létezésére? Valóban egy klinikai halálból visszatért helyes kis szőke gyerek tesz majd pontot számtalan teológiai-filozófiai, sőt tudományos területeket érintő vitákra?
Élénk fantáziánkkal képzeljünk el egy mérleget, melynek az egyik serpenyőjébe a könyv valós tartalmát alátámasztó, a másikba pedig az azt cáfoló érveket rakosgatjuk. Colton egy egyszerű, aranyos kisfiúnak tűnik, szavai hitelesen csengenek, a ravasz marketingmenedzser imidzse pedig sehogy sem illik rá: rakjunk egy súlyt a pozitív serpenyőbe, értékelve hogy a gyermeki őszinteség egy ilyen kérdésben különösen nagy erény. Ott van aztán az a tény, hogy egy ilyen témájú könyv feltétlenül valós igényeket elégít ki, elvégre mi lehet izgalmasabb, mint egy pillanatra benézni a függöny mögé és megsejteni valamit az örökkévalóságból? Sajnos a könyvön abszolút érződik, hogy piaci rés tömködésére készült. Számtalan gondolat ismétlődik, bizonyos panelek újra és újra visszaköszönnek, néhol teljesen olyan benyomásom alakult ki, hogy a kötet írói az előre meghatározott terjedelmi kereteket kívánják kitölteni. Bumm, egy súly a negatív serpenyőbe.
Colton olyan dolgokat mond, amiket nem tudhatott. Bevethetjük itt a kollektív tudattalant, az agyműködés leállásának fokozatos fiziológiáját, melyek a klinikai halál különféle eseményeit magyarázzák: nyilván lesz ezekben igazság, de hogyan beszélhet valaki sírdogálva a halott nővéréről, akinek a létezéséről sem tudott? Nem barátaim, legyen ez egy újabb súly a pozitív serpenyőben! Az viszont több, mint baki, amikor hősünk azt mondja, Jézus tenyerében "jelöléseket" látott a Mennyben: hiszen minden műkedvelő teológus rendíthetetlen magabiztossággal integet, hogy Jézusnak nem a tenyerébe ütötték azokat a bizonyos szögeket és ezt már kismilliószor bizonyította a történelem. De ha apuka ezt a figyelemre méltó részletet rosszul írta le, mi a biztosíték hogy a többi apróságban alaposan járt el? Semmi. Puff neki, újabb súly került a negatív serpenyőbe.
A könyv jelentősen eltér az eddigi, hasonló témát boncolgató kötetektől. Nincs semmi olyan benne, ami a mennyei látomásos irodalom zagyvaságait jellemezte és ez igencsak megnyugtató az ezektől meggyűrt olvasók számára. Megadjuk a pontot a pozitív oldalnak, pláne hogy a magyar kiadást nem is keresztény kiadó vállalta fel - az ideológiai elfogultság ezzel legalábbis kizárva. Ugyanakkor óriási tartalmi baki, hogy klinikai halálról semmiféle szó nincs a történetben: ezt csak a könyv hátoldalán szereplő ajánlásban olvashatjuk. Akkor most mi is történt valójában a súlyos műtét közben? A klinikai halál, mint hívószó, kiadói fogás csupán? Negatív pont a másik serpenyőbe!
Egyik szemem sír, a másik nevet. Többet kaptam annál, mint amire kezdetben számítottam, de kevesebbet, mint amit végül szerettem volna. Mintha egy farkaséhes ember kezéből három harapás után kiütnénk a hamburgert: evett is meg nem is, a gyomra már nem korog, de azért éhes maradt.
Az igazság tehát továbbra is odaát van és nem hagyja, hogy egy sovány kiadvány lapjaira beszorítsák. Mindenesetre üdvözlendő, hogy ezzel a könyvvel megtört a megszokott "mennyben járós" könyvek szürke egyhangúsága, ahogy különösen jó érzés volt bepillantani abba, milyen szeretetben és békében szervezi életét a Burpo család a messzi Amerikában. Ha mást nem, ez utóbbit remélhetőleg sokan megirigylik tőlük...
(Todd Burpo - Lynn Vincent: Igazából Mennyország, XXI. század kiadó, 189 oldal)
A szituáció drámai: egy négyéves amerikai kisfiúnak műtét közben leáll a szíve, de az orvosoknak végül sikerül újraéleszteniük. Magához térve Colton Burpo csupa olyasmiről kezd mesélni, amiről nem tudhatott. Nem csak mély bibliaismeretről tesz tanúbizonyságot, de születése előtt meghalt családtagjairól mesél, akikkel állítása szerint a túlvilágon találkozott. A minimum az, hogy a főállásban garázskapuk forgalmazásával foglalkozó, szabadidős lelkipásztor apuka és a tanárnő anyuka torkában megáll az almacsutka: mi történt a gyerekkel? A vasárnapi iskolában a szokottnál is erősebb a tananyag, esetleg a kis lurkó túl nagy dózist kapott az X-Aktákból a szülői hanyagság okán, vagy még az is lehet, hogy tényleg ott járt, ahol sztenderd üzemmenetben nem lehet?
A könyv válasza egyértelmű. Colton a Mennyben volt. Ha mégsem, akkor miért kezd el olyanokat mondani, hogy odafent találkozott a "másik nővérével", noha négyéves kissrácként fogalma sem volt róla, hogy édesanyja korábban elvetélt? Honnan szedte, hogy édesapja elvonult a kórház egyik kis szobájába érte imádkozni, míg az életmentő műtét zajlott? És legfőképp az óvodás gyerekeknek szervezett vasárnapi iskolai tananyag helyett miért idéz mélyebb összefüggéseket az Újszövetségből? A kérdésekre a szerzők szerint csak túlvilági válaszok adhatók, szimpla feleletek aligha. Itt van tehát egy 180 oldalas bizonyíték a túlvilág létezésére? Valóban egy klinikai halálból visszatért helyes kis szőke gyerek tesz majd pontot számtalan teológiai-filozófiai, sőt tudományos területeket érintő vitákra?
Élénk fantáziánkkal képzeljünk el egy mérleget, melynek az egyik serpenyőjébe a könyv valós tartalmát alátámasztó, a másikba pedig az azt cáfoló érveket rakosgatjuk. Colton egy egyszerű, aranyos kisfiúnak tűnik, szavai hitelesen csengenek, a ravasz marketingmenedzser imidzse pedig sehogy sem illik rá: rakjunk egy súlyt a pozitív serpenyőbe, értékelve hogy a gyermeki őszinteség egy ilyen kérdésben különösen nagy erény. Ott van aztán az a tény, hogy egy ilyen témájú könyv feltétlenül valós igényeket elégít ki, elvégre mi lehet izgalmasabb, mint egy pillanatra benézni a függöny mögé és megsejteni valamit az örökkévalóságból? Sajnos a könyvön abszolút érződik, hogy piaci rés tömködésére készült. Számtalan gondolat ismétlődik, bizonyos panelek újra és újra visszaköszönnek, néhol teljesen olyan benyomásom alakult ki, hogy a kötet írói az előre meghatározott terjedelmi kereteket kívánják kitölteni. Bumm, egy súly a negatív serpenyőbe.
Colton olyan dolgokat mond, amiket nem tudhatott. Bevethetjük itt a kollektív tudattalant, az agyműködés leállásának fokozatos fiziológiáját, melyek a klinikai halál különféle eseményeit magyarázzák: nyilván lesz ezekben igazság, de hogyan beszélhet valaki sírdogálva a halott nővéréről, akinek a létezéséről sem tudott? Nem barátaim, legyen ez egy újabb súly a pozitív serpenyőben! Az viszont több, mint baki, amikor hősünk azt mondja, Jézus tenyerében "jelöléseket" látott a Mennyben: hiszen minden műkedvelő teológus rendíthetetlen magabiztossággal integet, hogy Jézusnak nem a tenyerébe ütötték azokat a bizonyos szögeket és ezt már kismilliószor bizonyította a történelem. De ha apuka ezt a figyelemre méltó részletet rosszul írta le, mi a biztosíték hogy a többi apróságban alaposan járt el? Semmi. Puff neki, újabb súly került a negatív serpenyőbe.
A könyv jelentősen eltér az eddigi, hasonló témát boncolgató kötetektől. Nincs semmi olyan benne, ami a mennyei látomásos irodalom zagyvaságait jellemezte és ez igencsak megnyugtató az ezektől meggyűrt olvasók számára. Megadjuk a pontot a pozitív oldalnak, pláne hogy a magyar kiadást nem is keresztény kiadó vállalta fel - az ideológiai elfogultság ezzel legalábbis kizárva. Ugyanakkor óriási tartalmi baki, hogy klinikai halálról semmiféle szó nincs a történetben: ezt csak a könyv hátoldalán szereplő ajánlásban olvashatjuk. Akkor most mi is történt valójában a súlyos műtét közben? A klinikai halál, mint hívószó, kiadói fogás csupán? Negatív pont a másik serpenyőbe!
Egyik szemem sír, a másik nevet. Többet kaptam annál, mint amire kezdetben számítottam, de kevesebbet, mint amit végül szerettem volna. Mintha egy farkaséhes ember kezéből három harapás után kiütnénk a hamburgert: evett is meg nem is, a gyomra már nem korog, de azért éhes maradt.
Az igazság tehát továbbra is odaát van és nem hagyja, hogy egy sovány kiadvány lapjaira beszorítsák. Mindenesetre üdvözlendő, hogy ezzel a könyvvel megtört a megszokott "mennyben járós" könyvek szürke egyhangúsága, ahogy különösen jó érzés volt bepillantani abba, milyen szeretetben és békében szervezi életét a Burpo család a messzi Amerikában. Ha mást nem, ez utóbbit remélhetőleg sokan megirigylik tőlük...
(Todd Burpo - Lynn Vincent: Igazából Mennyország, XXI. század kiadó, 189 oldal)
minek olvasol ilyeneket?
VálaszTörlésŐszintén, Sytka, mire számítottál?
VálaszTörlésA kérdések jogosak, a válasz egyszerű: kölcsönadták a könyvet és megkértek, hogy a blogban írjam le a véleményem. Ennyi.
VálaszTörlésA magam részéről egyébként valóban nem igazán favorizálom az ilyen irodalmat.
Egy kisgyerek fantáziáját? Szeressük. Ha egyáltalán a kerettörténet igaz...
VálaszTörlésNo, azért ezek a halálközeli(vagy nevezzük ahogy akarjuk) tapasztalatok azért messzebb nyúlnak, mint egy gyerek fantáziája...
VálaszTörlésNazo, van erről valami infód?
VálaszTörlésA könyvben említett esetről, nincs több infóm...csak úgy általánosságban gondolom, hogy én nem söpröm félre a hasonló beszámolókat.
VálaszTörlésSokmindent olvasgattam és nagyapám is volt klinikai halálban. Sok a zagyvaság is...mintha ma divat lenne ilyen megtapasztalásról beszélni.
Akik tényleg átestek valami hasonlón azok sokszor nem szívesen beszélnek, mert nem tudják jól leírni a tapasztalásaikat, valószínűleg kevés hozzá ez a nyelv és a jelenlegi érzékek.
Mindent azért én sem hiszek el, de szerintem elég sok az egyezés ahhoz, hogy hitelt adjunk sokaknak, még ha nem is haltak meg ténylegesen, mert a tényleges halálban egy olyan határátlépés történik ahonnan nincs vissza...lehet, hogy majd én is írok egy postot, de nem ma :-)
Engem is újra élesztettek, de nem emlékszem semmire. Basszus, lehet, hogy egy sikerkönyvtől választott el a sorsom? :-) (Epidurál érzéstelenítés után morfiummal ütöttek ki, ami túl jól sikerült: leállt a légző köröm. Bár lehet, hogy ez kevés még a "boldogsághoz".)
VálaszTörlésÉn olvastam már olyan beszámolót, ami még a Biblia egyes megjegyzéseivel is ellentétes volt. Az ilyeneket én se tudom hitelesnek tekinteni, de még csak érdekesnek sem. Az viszont tényleg érdekes, hogy a bibliai próféták is mennyire bajban voltak a nyelv eszközeivel. Az ugyanis nem volt alkalmas, hogy a tapasztalataikat kifejezze. Pl. "sok vizek zúgása", "átlátszó arany" stb. Belegondolni se tudok, mit láthattak ..
VálaszTörlésMa már 3d grafikával bármit meg tudunk jeleníteni, átlátszó arany várost is. :) A hangeffekt készítők pedig bármennyi víz zúgását rá tudják rakni bármire. :)
VálaszTörlés